22. fejezet - Sikátor

Dóri

A fekete járgány könnyed fuvallatként haladt az autópályán, megelőzve mindent és mindenkit, az útjába került. A gázpedál zúgása a fülemig hatolt, kis híján szétszaggatta a dobhártyámat. Kivilágított, puccos szállodák mellett haladtunk el, ízletes fogásokat kínáló éttermeket hagytunk magunk mögött, kétségtelenül a főváros leggazdagabb negyedében lavíroztunk. Azt mondják, itt különösen figyelnek a szabályokra, ha másért nem, csak azért, mert a helyiekből a szokásosnál is több pénzt lehet kisajtolni.

Nem érdekelt a büntetés. Ha megállítanak, szó nélkül felképelem a tagot, és tovább hajtásra kényszerítem Dávidot. Remegtem, a kezem ökölbe szorult, a szemzugomban számtalan könnycsepp vert tábort. Tudtam, hogy hülye vagyok, rühelltem magam a gyengeségemért, mert basszus, rohadtul tudtam, hogy ezzel nem segítek Nikán. A sírás a szánalom fegyvere, szánalommal pedig sosem nyertek csatákat. Márpedig akaratomon kívül is beleegyeztem a párbajba, amikor felvettem a telefont. Nika szavai még mindig visszhangként üldöztek. Fel se fogtam, mit akar, máris rohantam a megmentésére. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Nem számított, hogy egy éven át képtelenség volt vele ember módjára kommunikálni, hogy Blanka pártjára állt a szakításuknál, hogy néha elképesztően magasan hordta az orrát. A barátom volt, és bajba került.

Sikoltani tudtam volna, ripityára törni a szélvédőt, és apró darabokra szaggatni az első embert, aki szembejön velem. A tehetetlen düh szadista gyilkosként sanyargatta a szívemet, a bűntudat egy feneketlen gödör mélyére taszított, onnan figyelte a megsemmisülésemet. Mindvégig tudtam, hogy hibázik. Idióta barom, ha szóba áll egy sráccal, akit a neten ismert meg, ráadásul hét évvel idősebb nála. Ő meg jött a bevált dumával, hogy legalább mi értsük meg, és örüljünk, hogy végre boldog, pár randi nem a világ, egyébként is, tök művészlélek a krapek, meg az élete az éneklés, és úristen, a borítóképén is egy mikrofon van. Ja, az, mikrofon. Körülötte meg valami béna szalag, szinte fojtogatja az eszközt. Pont úgy, mint ahogy azt én fogom tenni, ha megpillantom Ádikát.

– Mi van már, ember?!

Éles dudaszó süvített a levegőbe, Dávid kis híján ráfeküdt a kormányra. Nyugtatnom kellett volna, biztatni, hogy minden rendben lesz, de nem ment. Nem bírtam hazudni. Jóformán magam sem tudtam, mivel állunk szemben. Nika félt, a hangja reszketett, talán még sírt is a hívás közben. A tekintetem az utcanévre tapadt, ami egy kicsit sem tűnt ismerősnek. Mintha egy másik univerzumban furikáznánk…

– Előzd már meg! – mondtam, majd a kormányra csúsztattam a kezem.

Minden erőmet beleadva kapaszkodtam, a mozdulataim méregről árulkodtak. Remegő kézzel rántottam egyet a keréken, Dávidnak esélye sem maradt megfékezni. Az Audi balra mozdult, öv híján majdnem a fiú ölében kötöttem ki. A torkomat sós cseppek mardosták, az ajkam kiszáradt, csak ezért nem küldtem el valakit a világ egy távoli zugába. Még szerencse, hogy a szeretőm megtette helyettem.

– Elmondanád, mit keresünk itt? – füstölgött. Mandulaszínű szemét egyenesen az útra szegezte, mintha így próbálna haladásra ösztönözni az előttünk állókat. – Bakker, Dóri, mit csinált a barátnőd? Ha kiderül, hogy beállt, és poénból hívogatott, én…

– Képzeld, nem mindenki haverjai alkoholisták.

Felvont szemöldöke láttán visszavettem egy kicsit. Az arcom előre borult, bele a tenyerembe, a karomat a térdemen pihentettem volna, ha nem rázkódik nyárfalevél módjára. A sikítás tűnt a legegyszerűbb választásnak, kár, hogy nem sok hasznot húztam volna belőle. Eleve világi nagy parasztnak tartottam magam, amiért felvettem Nika hívását, még ha utólag áldottam is magam a hirtelen jött döntésért. Szegény Dávid apait-anyait beleadva kényeztetett, láthatóan komolyan gondolta, hogy tökéletes teljesítménnyel kell szolgálnia. Még mindig magamon éreztem a testemre nehezedő izmait, a nyakamra tapadó, puha ajkait, na meg a combomat masszírozó, tüzesen kemény ujjait. Tudtam, hogy elcsesztem. Mindent tönkretettem azzal, hogy felvettem a telefont, kábé, mintha semmibe venném a srácot. Pedig ez nem igaz. Mindenkinél közelebb engedtem magamhoz, az összes porcikámmal kívántam, de a barátnőmet nem múlhatta felül. Minden olyan hirtelen történt. Csörgés, zöld gomb, a bőrömbe mélyedő fogak, Dávid nyomása, Nika kétségbeesett könyörgése… Döntenem kellett. Valósággal beleőrültem volna az önzőzésbe.

De nem hagyhattam ennyiben. Így is rendesen kitoltam a szeretőmmel, legalább most visszavehettem volna egy picit.

– Sajnálom. Én csak…

A hangom elcsuklott, a sor megindult. Dávid keserves sóhajt hallatott, a cipője a gázpedálnak feszült. Tornádó módjára süvítettünk előre, a légnyomástól alig hallottam a szavait.

– Tök mindegy, Dóri. Megoldjuk, oké? – pillantott felém. – Csak mondd el szépen, mire számítsak.

– Fogalmam sincs. Alig értettem, tök zavaros az egész. Elvileg Nika randizott volna ezzel az Ádám gyerekkel, tudod, az új együttes frontembere, és már egy ideje hajtanak egymásra, vagy mi… aztán Nika hívott, hogy gáz van – Elcsuklott a hangom, a szívverésem a kétszeresére gyorsult, amint leolvastam a táblán lévő feliratot. Sikátor utca. – Ez lesz az, fordulj be!

Vette az adást, én meg folytattam a történetet. Közben nem mulasztottam el a környék figyelését, hátha rálelek a barátnőmre.

– A seggfej nem egyedül jött – Nyelnem kellett egyet, hogy ne essek össze. A fejemben megkergültek a gondolatok, a markom ökölbe szorult, ahogy felidéztem a lány kétségbeesett hangját. – Hozott valami haverokat, ilyen kigyúrt izék… Basszus, Dávid, én ezt nem bírom! – üvöltöttem fel hirtelen. – Könyörgöm, menj már gyorsabban, ezek az állatok be vannak állva, a végén még képesek, és…

Elharaptam a mondat végét. Elhessegettem a káros elméleteimet, úgy köteleztem magam, hogy csak és kizárólag a porban úszó útra figyeljek. Nika nem éppen a legbarátságosabb környékre vezényelt minket. Semmi fény, világítás, nevetés, mindenütt romos házak, elhagyatott raktárak, és feldúlt kukák fogadtak. Mintha minden egy szempillantás alatt kihűlt volna. Magamban mindennek elhordtam a lány exét, amiért a Sikátor nevet aggatta a bandájukra. Nikát ismerve már csak ezért sem utasította el a találkát. A tudatalattija szokás szerint a bolondját járatta vele, ő meg szentül hitte, hogy visszaszerzi a régi életét. A csapatot, amit végtelenül imádott. Azt a kőbunkót, akit halálosan szeretett, csak mert egy fokkal dögösebben festett az átlagnál.

– Állj!

A távolban egy kisebb csapat körvonalazódott előttünk. A kivilágítatlan utca és a vársora telepedő borongós sötétség miatt nem sokat láttunk belőlük, mindössze a falat tudtam kivenni, ami körül császkáltak. Ujjaimmal automatikusan Dávid kezéért nyúltam. Az ereimben megfagyott a vér, a szívem mégis úgy vert, mintha menten kipattanna a helyéről.

– Ők azok – suttogtam.

– Nem kell a balhé. Ha tényleg olyan kigyúrtak, mint mondtátok, okosabb lelépni – magyarázta. Meglepett a komorsága. Egyúttal kivívta a csodálatomat, amiért ilyen szorult helyzetben is képes józanul gondolkozni. – Odamegyünk, elrángatjuk Nikát, aztán sipirc. ha muszáj, én beszélek, és én ütök. Ti maradjatok mögöttem.

Önkéntelenül is rábólintottam a javaslatra, még ha tudtam is, hogy leegyszerűsítette a szabályokat. Robotokat idéző mozgással nyitottam ki az ajtót, igyekeztem halálosan nyugodtnak és kimértnek mutatkozni. Lövésem sem volt, kikkel állunk szemben, és mit tettek Nikával, de sejtettem, hogy nem lenne valami szerencsés feldühíteni őket. Egyre csak azt szajkóztam magamban, hogy nyugodjak meg, és tegyem, amit Dávid kér. Az egyetlen bökkenőt az jelentette, hogy képtelen voltam uralkodni az indulataimon. Pedig minden olyan jól indult. A karamellaszínű írisz biztatást sugárzott felém, a lépteink légiesen könnyednek tűntek az éjszakában. Az persze nem vált előnyünkre, hogy a társaság felől sűrű ködként áramlott felénk a cigifüst. Automatikusan az orrom elé kaptam a kezem, és Dávid sem esett hasra a fogadtatástól. A látóterem szélén megfigyeltem, hogy idegesen legyezgeti a szürke gomolyagot, nyilvánvalóan nem sok kedve volt a keménykedőkhöz.

Egyre közelebb értünk hozzájuk, alpári röhögésük a kétszeresére gyorsította a szívverésemet. Én meg csak menten, őrült módjára törtem előre a hang irányába. Hallottam, hogy Dávid a nevemen szólít, láttam, hogy a karom után kap, de nem bírt megfékezni. Gyenge volt. Azt hitte, egy kezdetleges tervvel gátat szabhat a barátságunknak. Segíteni akart, ez tény, de rossz módszerekkel próbálkozott. Nem vetettem meg érte, de inkább maradtam a saját taktikámnál. Tedd, amit a szíved diktál, aztán majd elválik! Nem mindig használ, de legalább megvéd a végleges őrülettől.

Már láttam az arcokat, a szeretőm alakja elveszett a füstfellegben. Nem lehettek olyan sokan, maximum öt-hat emberre tippeltem. Idiótán röhögcséltek, a szagukat elnézve mérget mertem volna venni rá, hogy nem egy üveggel fogyasztottak el aznap este. A fal körül keringő tumultust lábak keresztezték, ócska cipőkbe, és kopottas nadrágokba bújtatott lábak, melyeknek rengetegéből egy elegáns tűsarkú bontakozott ki. Nika.

Kevesen múlott, hogy nem ordítottam fel, és nem estem neki újra valamelyik baromnak. Talán még meg is teszem, ha nem sokkol le a barátnőm látványa. Tudtam, hogy ő az, mégsem akartam hinni a szememnek. Mintha egy másik ember nézett volna vissza rám a szőke hajzuhatagból. Az arcán a hófehér és a mocsárzöld árnyalatai váltakoztak, sötétbarna szemét két másodpercig sem tartotta rajtam, máris alábukott a dús szempillák függönye. A sötétség ellenére tisztán kivehetővé vált a lány ajka, melyet kivételesen nem a legdivatosabb rúzs színezett vörösre. A vér vékony csíkban szivárgott, utat törve magának a fekete blúz felé. Aztán lecsöppent. Hangtalanul landolt, pontra belőtte az elegáns magassarkú orrát. Nika élettelenül figyelte a játékát, de csak egy pillanatig, amíg az egyik férfi maga mellé nem húzta. Semmi irigylésre méltó nem volt abban az ölelésben. A pasas nem akarta megvédeni, pusztán a dicsőség hajtotta, hogy felvágjon előttünk a lánnyal. Egy pillantásomba került, és máris megismertem. Bár nem láttam korábban az arcát, tudtam, hogy ő az. Ezer wattos mosoly, világos haj, mámorba borult szemek, és olyan ruhák, amit csak a leggazdagabbak engedhetnek meg maguknak. Ennyit arról, hogy albérletben lakik a haverjával. Mégsem ettől ment fel bennem a pumpa, az ujjai sokkal inkább kiverték nálam a biztosítékot. Pedig nem is lett volna velük semmi baj, hosszúak, kecsesek, kiegészítve néhány gyűrűvel, mint egy átlagos frontember keze. Egyedül a vér rontott az összképen. A barátnőm vére.

– Mi az, srácok, csak nem baj van? – nevetett fel az együttesnek titulált csapat frontembernek csúfolt tagja. Nem is csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy soha életében nem fogott még mikrofont a kezében. – Hé, kislány, elvitte a cica a nyelved? Vagy megöl a féltékenység?

Hogy állítását igazolja, magához rántotta Nikát. Még nézni is fájt, ahogy ledugja a nyelvét a lány torkán. Még csak meg sem fordult a fejében a finomkodás gondolata, tisztán láttam, ahogy kifehéredik a barátnőm csuklója a szorítástól. Mégsem tettem semmit, annyira letaglózott az iménti jelenet, hogy csak bámultam magam elé, mint egy élőhalott. Próbáltam elkapni Nika pillantását, de nem jutottam sokra. Amint megszabadult Ádám ajkától, leszegezte a fejét, mézszőke tincsei átláthatatlan függönyként hullottak az arcába.

– Részeg – suttogtam Dávidnak. – Vagy rosszabb…

A puszta gondolattól borsózott a hátam, hogy azok a barmok kárt tettek benne. Sebesen végig mértem a ruháit, szerencsére azon a néhány csepp véren kívül semmi irreálisat nem vettem észre. Feltételezhetően túl sokat ittak ahhoz, hogy kikezdjenek vele. Vagy csak vártak a megfelelő alkalomra.

– Bocs, féltékenységet mondtál? – emelkedett meg Dávid szemöldöke. Az ujjainkat egy tizedmásodpercre sem szedtük volna szét, egymás kezét szorongatva közeledtünk a társasághoz. A levegőben gomolygó füsttől kis híján megnyíltak a könnycsatornáim, de nem sírtam el magam. Nem engedtem, hogy gyengének lássanak. – Javíts ki, ha tévedek, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy a lányok nem igazán jönnek lázba pár csepp vértől. Az öklöstől sem hullott le még egyetlen szoknya sem, de ezt nyilván nem tudhattad.

Ettől féltem; értelmetlen oltogatás a tettek helyett. Dávid nem élvezte a helyzetet, bármekkora mosoly is játszott az ajkán. Időt akart nyerni, de ezt anélkül is megtehette volna, hogy felhúzza a bandavezér agyát. Azért jó, hogy öt percen át magyarázott arról, hogy majd ő megoldja… Valahogy kevésbé beteges módszerekre számítottam. Fogalmam sincs, mire célzott a szeretőm, de ezek túl magasak és kigyúrtak voltak ahhoz, hogy szembe szálljunk velük, nem is beszélve arról, hogy közel sem tűntek olyannak, mint akikre hatnak az észérvek.

– Keménynek hiszed magad, igaz? – gúnyolódott Ádám, továbbra is a barátnőmet szorongatva. – Rossz döntés, haver. Attól, hogy apuci vett neked egy verdát, meg felszedtél egy tyúkot, még nem vagy senkit. Ez nem a te érdemed.

Megszorítottam a kezét. A pasi ezzel rátapintott a gyenge pontjára, még ha mindez nem is jelentett többet üres sértegetésnél. Úgy döntöttem, bekapcsolódom a vitába, még mielőtt olyat mond, vagy tesz, amit egyikünk sem úszik meg szárazon.

– És te, Ádika, te mennyire hiszed magad keménynek? – villantottam meg a fogsoromat. Még csak nem is terveztem mosolyogni, szánt szándékkal vicsorogtam a képébe. – Csak mert elég gáz, hogy meg kell ütnöd egy lányt ahhoz, hogy megszerezd. Egyébként az is, hogy egy kisebb kísérlettel jársz randizni. Mi az, csak nem félsz, hogy darabokra törik a szíved, és úgy kell utánad vinni?

– Pofa be, ribanc! Ha nem lenne itt a pasid, már rég elintéztelek volna – vetette oda foghegyről. – Meg a mi kis kedvenc gitárosunkat is, de mindegy. Jól értetted, haver, most már akár el is húzhatsz innen!

Körbe fogtak. Mi álltunk középen, Ádám, Nika, Dávid és én. Egy szempillantás alatt felmértem az esélyeimet. A gyomrom cigánykereket vetett, az ujjaim kis híján eltörtek a fiú szorításában. De mindez mit sem számított. Nem akartam tudni, mit tett az a vadparaszt a barátnőmmel. Csak abban voltam biztos, hogy összetörte a szívét, megalázta, és még meg is ütötte. Most döbbentem csak rá, mekkorát is tévedett Blanka valójában. Nem akkor bánnak játékszerként az emberrel, ha nem vállalják fel nyilvánosan. Az csak egy megállapodás volt, fájdalmas, önző, és kegyetlen, de mindez még csak nyomába sem ér a valódi megalázásnak. Az ütéseknek. A minősítő szavaknak. Ezek olyan dolgok, melyekre nincs bocsánat, csak megtorlás, még mielőtt az érintett szíve ismételten darabokra törik.

Minden egy tizedmásodperc leforgása alatt ment végbe. Dávid válaszra nyitotta a száját, Nika végre felemelte a fejét, a sötét szempár a szőke fürtök árnyékában, a vékony csípőre csúszó ujjak, a szétváló kezek, üvöltések, sikolyok és káromkodások tömkelege. Mint egy múlt századbeli filmben, olyan hihetetlennek tűnt minden. Míg az egyik pillanatban Dávid mellett szobroztam, a másikban a férfira vetettem magam. Talán az alkoholnak tudható be, talán a váratlan lépésemnek, hogy nem tudott védekezni. Magatehetetlenül rogyott a földre, magával rántva Nikát is, én meg csak ütöttem, ahol értem. Eszem ágában sem volt kegyelmezni. Körülöttem eluralkodott a káosz, ezer irányból szűrődtek felém különböző átkok, de nem figyeltem rájuk. Az öklöm a magasba lendült, majd lecsapott, egyenesen Lendvay Ádám orrára. Érzéketlenül püföltem az arcát, fel se vettem, hol érintem, csak az számított, hogy üssem, verjem, karmoljam azt a ronda, felfuvalkodott képét, és közben mindennek elhordjam. Már megint sírtam, bömböltem, akár egy óvodás, a kezem meg önálló életre kelt, csak püföltem azt a nyomorék barmot, sikoltva vertem az arcát, mert már nem féltem tőle. Magamért sosem vetemedtem volna hasonló tettre, fel se vettem, hogy ribancnak nevezett. Ha valaki úgy istenigazából felhúz, maximum egy pofonra számíthat tőlem, mint Anett. De ha valaki a barátaimat bántja, akkor nem ismerek kegyelmet. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy verhette át Nikát, a lány miért bízott benne olyan vakon, és mire volt jó ez az egész. Mi a franc, kisvárosi csövesek, akik zenésznek adják ki magukat? Na, ne röhögtessetek!

A könnyeimnek köszönhetően már nem is láttam, hol találom el az ál-frontembert, egyetlen cél hajtott előre, hogy megmutassam neki, egy olyan lánnyal, mint Nika, senki sem szórakozhat. Mint ahogy senkivel sem. Nem ezt érdemlik. Kicseszettül nem.

Lecsaptam. A férfi ajkát keserves sóhaj hagyta el, mintha segítségért kiáltott volna. A szánalmas próbálkozása csúfondáros kacagásra ösztönzött. Hátra lendítettem az öklöm, hogy nagyobb lendületet vegyek, ám mielőtt bármit is tehettem volna, egy erős kéz markolt a csuklómra. Bilincsre húzott fogolyként rántott le a seggfejről, a szitkozódása messze felülmúlta az eddig hallottakat. A dzsekim felhúzódott a vonszolás hatására, a kavicsos út hosszú vágást hagyott a hátamon. A pánik eddig a közelben lopakodott, most látta idejét az előtörésnek. Váratlanul termett előttem, a tüdőmből mélyről jövő üvöltés tört elő, a fejemet idegesen kapkodtam az alakok közt. A frontember még mindig a földön hevert, ám sem Nikát, sem Dávidot nem véltem felfedezni az utcán. A szívem a torkomban dobogott, ösztönösen hátráltam pár lépést, aztán egy árny bontakozott ki a szemem előtt. Nem láttam jól a vonásait, mindössze abban mehettem biztosra, hogy az illető vagy másfél fejjel magasabbra nőtt nálam. Az ökle másodpercről másodpercre közelebb jutott az arcomhoz. Láttam az ujjperceit, a kézfején sorakozó tetováláshalmot, hallottam az ordítását. Tudtam, hogy meg fog ütni. Felismerhetetlenségig ver, darabokra zúzza az arccsontomat, így bosszulja meg, amit a haverjával – vagy a főnökével, ki tudja? – tettem.

El akartam ugrani, ám a sokk megbénította a testemet. Álltam ott, mint egy rongybaba, a gondolatok gyorsvonat módjára kerülték meg az agyamat, minden egyes porcikám a barátaimért kiáltott. A tudat, hogy esetleg megsérültek, szétcincálta az idegeimet. Sikolyra nyílt a szám, a szemem lecsukódott, úgy vártam az izomkolosszus ütésére. Lélekben felkészítettem magam, ezért is lepődtem meg annyira, amikor még öt másodperc múlva sem történt semmi. Csak az a fájdalmas kiáltás, meg a mélyről jövő szitokáradat…

Támolyogtam. A testem súlytalan állapotba került, úgy lépdeltem, akár egy félholt, aki a koporsóra vár. Pedig nem ütöttek meg. Azt hiszem, egy karcolás nélkül megúsztam az akciót. Mégis szenvedtem. A sírás határán egyensúlyoztam, de a szemem túlságosan kiszáradt a könnyáradathoz.

– Nika…

Megint elkaptak. Az illető a derekamba kapaszkodott, úgy támogatott. Nem akarta, hogy ott maradjak, amiért kedvem támadt volna megcsókolni. Tudtam, hogy számíthatok rá. Pont úgy, mint azelőtt.

– Dávid.

– Itt vagyok, Dóri – súgta a fülembe. – Minden rendben. Nika jól van.

Bólintottam. A lehelete lángba borította a bensőmet. A szemem a szőkeség után kutatott, még ha tudtam is, hogy nem esett baja. Látnom kellett, tudni, hogy biztosan megúszta. Nem csak testileg, lelkileg is.

Mindig is azt tartottam a legnagyobb gyengeségének. A lelkét, amit ijesztően keveseknek tárt csak fel.

A széles vállban megnyugvásra leltem. Bár a szívem továbbra is nyughatatlanul kalapált, legalább nem éreztem a ránk leselkedő veszélyt. Vagyis, nem ismertem fel azt. Abban a naiv hitben ringattam magam, hogy ezzel vége, feladták, és a legnagyobb gondjuk, hogy összeszedjék azt a mocskot. Még csak nem is siettem a kocsihoz. A fényesen sötét Audi egy köpésre parkolt tőlünk, a hátsó ülésen észrevettem Nika napsugárszínű fürtjeit. A sötétség elhomályosította a látásomat, egyelőre még nem értekeztem róla, hogy viselte a balhét.

Dávid elengedte a csípőmet, majd gyengéden az ajtóhoz tolt. A vész elmúltával halk sóhajt hallattam, a kezemet a kocsi tetején pihentettem. Oldalra fordultam, hogy köszönetet mondjak a fiúnak. Felkészületlenül ért a sokkhatás. Közel sem festett olyan jól, mint amikor megérkeztünk. A pólója nyakrészénél óriási szakadás éktelenkedett, mint ahogy az arca sem utalt túl rózsás állapotokra. A homlokát ezernyi karcolás borította, a szája feldagadt az ütésektől, és ahogy alaposabban megfigyeltem, rájöttem, hogy a térdét is furán tartja. Időm sem maradt elképedni, máris egy ormótlan kéz nehezedett a vállára. Szó szerint lefagytam, elvesztettem a kontrollt, még sikítani is elfelejtettem. Minden egy tizedmásodperc leforgása alatt ment végbe. A szőke férfi puszta kézzel megfordította Dávidot, és még mielőtt bármit is tehetett volna, lekevert neki egyet. Hátulról mindössze annyit érzékeltem, hogy a fiú az arcához kap, megtámaszkodik az Audin, aztán előre ront.

Nem üvöltött, nem fenyegetőzött, sütött róla, hogy nem akar fájdalmat okozni a pasasnak. Csak leszerelte, profikat megszégyenítő módon vonta ki a forgalomból. Trükkösen megcsavarta a karját, a lábát a sarka mögé helyezte, majd egy óvatlan pillanatban a földre döntötte, anélkül, hogy bármiféle sérülést szerzett volna.

– Szállj be! – utasított.

Hülye lettem volna ellenkezni. Úgy iszkoltam be a hátsó ülésre, mint akit üldöznek. Ezernyi ember dörömbölt a fejemben, feltehetően azzal a céllal, hogy rám törjék az ajtót, és halálra gázoljanak. A szívverésem egy pillanatra sem lassult le, az ujjaim görcsösen mélyedtek az előttem lévő, szöszös garnitúrába, amelyen egy hete még Dáviddal csókolóztam. Egy hét.

Megráztam magam, hogy száz százalékosan a barátnőmnek szentelhessen a figyelmemet. Mellettem ült, azaz mégsem, a középső ülést üresen hagytuk. Önkéntelenül is hozzá csusszantam, és ellentmondást nem tűrve a vállamra hajtottam a fejét. Nem reagált. Szótlanul nézett maga elé, méretes pillái pillangó módjára rebegtek. A szája nyílásra állt, Nikának talán fel se tűntek az állára száradt vércseppek. Hosszú, vörös körmei az ülésbe mélyedtek, mintha az jelentené az utolsó támaszát. Az egyetlen dolgot, aminek biztos lehet a létezésében.

Ez az igazi probléma. Minden más nem több holmi nevetséges tinidrámánál.

A percek egyszerre rohantak és vánszorogtak. Nika egyenletlen légzése betöltötte a teret. Dávid magára öltötte a taxisofőr szerepét, tehát azt játszotta, hogy kizárólag az úti cél érdekli, de a visszapillantóból rendszeresen hátra nézett ránk. Ha Nika feje nem nehezedik a vállamra, bizonyára elkáromkodom magam. Az aranybarna írisz alatt egy formátlan, zöldeskék folt húzódott. Nem az, amelyiket Gergőtől kapott, de ugyanott érte a találat. Akaratom ellenére szisszentem fel. A felfedezés, miszerint mindkét találatot a barátnőimnek köszönheti, még ha nem is saját kezűleg gyepálták el.

Csak akkor vettem észre, hogy megálltunk, amikor Dávid kinyitotta Nika előtt az ajtót. Óvatosan nyúlt a kezéért, még engem is letaglózott a gyengédségével. Mindig is sejtettem, hogy nem esik hasra a barátnőmtől, az elcseszett randi után meg pláne kiesett a kosarából. Mégsem hagyta rám a feladatot, sőt, kissé irigykedve állapítottam meg, hogy biztosabban támogatja Nikát a ház felé, mint ahogy azt én tettem volna. Legalábbis, neki nem reszketett minden egyes porcikája, és még arra is jutott energiája, hogy biztató szavakat suttogjon a lány fülébe.

Minden jel arra utalt, hogy nem véletlenül esett erre a helyre a választása. Jól ismerte a járást, feltételezhetően azért hozott ide minket, mert tudta, hogy a homlokzaton pislákoló felirat barátságos belsőt rejt, még ha az Angyali Démon nem is hangzott valami bizalomgerjesztően. Mintha valaki ezzel a szlogennel próbálná a Pokol mélyére csalni az ártatlanokat.

Magamra vállaltam az ajtónyitó szerepét, hogy Nika és Dávid keze szabadon maradjon. A mozdulatot olajtalan csikordulás, és a rozsdás csengő vontatott nyikkanása követte. Mindössze egy gyors pillantást vetettem a helyre, többre nem is volt szükségem a véleménynyilvánításhoz. Felvont szemöldökkel fordultam a fiúhoz, a hangon kételkedésről árulkodott, mikor megszólaltam.

– Biztos, hogy jó helyen járunk?

A vállára nehezedő lánytól nehezére esett megszólalni, pusztán egy bólintást használt nyugtatóul. Meg kellett értenem, hogy nincs más választásunk, bizonyára ez a legkulturáltabb fogadó a környéken. Legalábbis, az ósdi berendezést, a lámpákra lerakódott porfelleget, és az asztalok mögött ücsörgőket leszámítva egész jól szituáltnak tűnt. Ugyan, mégis kit érdekel, hogy az a pasas sötétkék svájcisapkában úgy meredt maga elé, mint aki mindjárt előkapja a stukkerét, és golyót ereszt a fejünkbe? A jobbján kuporgó nő is kifejezetten szimpatikusnak tűnt, kár, hogy a körülötte lebegő dohányfüst miatt alig láttam valamit az arcából. És akkor még nem is említettem, milyen édesen kapargatta az amúgy is labilis állapotú asztallapot a két méteres körmeivel…

– Nika, figyelj rám! – emelte meg Dávid a lány állát. – Elhoztunk egy ismerősöm munkahelyére. Ha nem gond, itt kellene aludnod, inkább nem kockáztatom, hogy még egyszer belefussunk azokba a barmokba. Persze, mi is maradhatunk – pillantott rám a szeme sarkából, mire egyöntetűen kifejeztem a támogatásomat. Nem lett volna jó ötlet magára hagyni, pláne nem egy ilyen helyen. – Mindjárt kapsz egy szobát. Csak megkeresem Sacit…

Normál körülmények között a barátnőm szó nélkül leüvölti, mondván, ő csak ne szóljon bele az életébe. Ezúttal azonban még egy biccentésre sem futotta tőle. Csak állt ott, vizenyős szeme megakadt a padlón, és a blúza ujját markolászta. Nem hibáztattam a merevségéért. Csodáltam, hogy nem sírta el magát, és nem káromkodott, a helyében én már biztosan megőrültem volna. Hiszen átverték, sokkal durvábban, mint ahogy azt Barna tette. Ugyanott tartott, mint a tavalyi évzáró koncerten: se együttes, se pasi, csak végtelen csalódások tömkelege. Én pedig ismételten kevésnek bizonyultam a segítséghez.

Szerencsére akadt más, aki betöltötte a jótevő szerepét. Vagyis, a Dávid arcán elhatalmasodó mosolyból arra következtettem, hogy a felénk trappoló szőkeség talán megoldást jelenthet a problémánkra. Lerítt róla, hogy nem a vendégek, sokkal inkább a dolgozók táborát erősíti. Szaggatott farmerbe bújtatott lábait sebesen pakolta előre, az övén megbúvó strasszok minden egyes mozdulatára vad táncot lejtettek. Ahogy a szemhéján lévő, elmaszatolódott festékre néztem, arra gondoltam, hosszú nap állhat mögötte, és a háta közepére sem kívánja az új vendégeket. Még csak nem is próbálkozott a mosolygással, amikor elénk lépett.

– Két újonc, az egyik beállva, a másik kiborulva, meg a szépfiú – mérte fel a terepet. – Téged csak elcseszett bulikba hívnak?

A hangja irreálisan magasnak tűnt a külsejéhez képest. Nem keltett bennem ellenszenvet, de a tetovált karjához, az orrpiercingjéhez és a hajában feltűnő vörös tincsekhez nem nagyon passzolt az egércincogás. Első ránézésre kemény nőnek tűnt, pláne, ha hozzávesszük, hogy látszott rajta, mennyire érti a dolgát. Simán el tudtam volna képzelni róla, hogy egy esetlegesen előkerülő pisztoly esetén mindenféle nehézség nélkül leszerelné az illetőt. A felhozatalt figyelembe véve, nem is jöhetett neki olyan rosszul ez a tulajdonság.

– Saci – mondta Dávid, de még ennyitől is elfintorodott. Kínos vonaglás futott végig az ajkán, eltorzuló vonásaitól összeszorult a szívem. Másra sem bírtam gondolni, csak hogy ezt az egészet nekem köszönheti. Az én barátnőm miatt kapta a pofont. – Szükségünk lenne két szobára. Reméltem, számíthatunk rád.

– Életem, a pofidat elnézve neked inkább két kiló jégre lenne szükséged! – forgatta meg a szemét gúnyosan. – A szöszire meg ráférne egy kis szíverősítő.

Meg se várta, hogy reagáljunk, inkább a pult felé vette az irányt. Ha rajtam múlik, ott maradunk, és megvárjuk, hogy visszatérjen, ám Dávid máshogy döntött az ügyben. Ő már eléggé ismerte Sacit ahhoz, hogy tudja, nem fog könyörögni. Megbíztam benne, bennük, nem is tehettem volna mást. Ismeretlen terepen mozogtam, de ez még mindig sokkal jobban tetszett, mint amikor a Sikátor utcában bolyongtunk. A hátam még mindig borsózott a történtektől.

A tetovált szőkeség kilépett a pult mögül, a kezében egy lestrapált kulcsot pörgetett. Nem kérdezett, nem utasított, csak intett, hogy kövessük. Eltávolodtunk a vendégektől, az utunk egy fénytelen, szűk folyosóra vezetett. Saci magabiztosan lépdelt előttünk, őt követte Nika és az őt támogató Dávid, és én zártam a sort. Örültem, hogy rajtuk tarthatom a szemem, így legalább biztosra vehettem, hogy nem esik bántódása a barátnőmnek. A lány meglehetősen lassan lépkedett a többiekhez képest, a karja pedig nyárfalevél módjára reszketett. Önkéntelenül is lesütöttem a szeme, ahogy az előttünk álló hónapokra gondoltam. Nika kétségtelenül hatalmas kihívással nézett szembe. Bár szurkoltam, hogy ne legyen igazam, mérget mertem volna venni rá, hogy egy ideig biztosan nem támad fel az életkedve.

A kulcs kényesen, sikoltva fordult el a zárban. Saci belökte a rozoga ajtót, majd a picinyke szobába terelgetett minket. Mi tagadás, de estek túlzásba a berendezést illetően, annyit adtak, amennyit ígértek. Egy kényelmesnek tűnő ágy, és egy gyér fényt eresztő lámpa a falon, semmi több. Azt hiszem, ez pont elég volt arra, hogy Nika ne törjön össze az éjszaka alatt. Már, ha kibírja sírás nélkül.

A lány meg se szólalt a ceremónia alatt. Szokatlanul engedelmesen viselkedett, némán tűrte, hogy Dávid a kopottas matracra ültesse. Még akkor sem húzta a száját, amikor Saci egy pohár italt nyújtott felé. Kérdés nélkül öntötte magába a tartalmát, pedig meglett volna az oka a kételkedésre. A sokk számlájára írtam a különös perceket, bár felmerült bennem a lehetőség, hogy más ok is rejtőzhet a kábasága mögött.

– Nagyjából félóra, és bealszik – magyarázta újdonsült ismerősöm a körmét piszkálgatva. – Ha akarjátok, itt maradhatsz vele. Szépfiú, neked viszont helyre rázzuk a fejedet, a végén még hetekre nő nélkül maradsz!

– Persze, kösz – motyogta Dávid, de nem mozdult a helyéről.

Engem nézett. Töretlenül, kérdőn, mintha féltene az ismeretlentől. Nika meghúzta magát az ágy sarkában, a vékony lepedő az orrától lefelé mindent elfedett előlünk. Úgy tűnt, kezd magához térni, legalábbis elindult a feldolgozás útján. Tudtam, hogy nehéz pillanatokat él át. Most tudatosult csak benne, hogy mekkora bajba került. Talán maga előtt látta az elmúlt félóra történéseit: a karját szorító Ádámot, engem, ahogy a földre lököm a férfit, az izomagy gorillákat, meg Dávidot, ahogy az Angyali Démonba vezeti. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt. Meg se fordult a fejemben, hogy magára hagyom az élményeivel.

– Itt maradsz, ugye? – kérdeztem. Már az is egy kisebb kínzással ért fel, hogy szétnyissam az ajkamat. A szárazság ólomsúlyként telepedett rá.

– Kint várlak.

Halovány mosoly futott végig az ajkán. Láttam rajta, hogy fáj neki, elvégre a szája sem úszta meg olcsón a találkát, ám a szenvedés nem olvasztotta le a görbületet az arcáról. Így akarta a tudtomra adni, hogy bízhatok benne. Mintha magamtól nem jöttem volna rá eddig.

A meghitt pillanatnak az egymásnak csapódó tenyerek zaja vetett véget.

– Oké, boldogok vagytok, a kiscsaj leszokik a drogokról, ti ketten szobára mentek, aztán cukormázba borítjátok a várost a nyálas pillantásaitokkal, esküvő, gyerek, miegymás, de a nagy egymásra találás előtt, megengednéd, szivi, hogy leápoljam a lovagodat? A végén még lerohad a feje szerencsétlennek, aztán nem lesz miben gyönyörködnöd.

Zavartan bólintottam, és azon nyomban Nika felé fordultam. Nem hiányoztak Saci oltogatásai, még akkor sem, ha teljesen jogosnak tartottam, amit mondott. Dáviddal máskor is ráérünk beszélgetni, a barátnőmmel történtek fényévekkel előkelőbb helyet töltöttek be a programlistán. Megvártam, hogy becsukódjon az ajtó, aztán óvatosan az ágy szélére húztam magam.

Ezernyi dolog kavargott a fejemben, rengeteg mindent akartam mondani neki. Nem értettem, mi történt, mit akartak Ádámék, hogy tudott felhívni anélkül, hogy észrevették volna. Semmit sem tudtam. Szó szerint semmit. Mármint, ha nem számítjuk az átélteket. Azokból viszont bőven eleget kaptam, nem is igényeltem többet. De nem mertem kérdezni. Féltem, hogy ezzel csak összezavarom, és a végén olyat mondok, amit később megbánnék.

Ő tette meg a kezdő lépést. Már nem reszketett, a sötét szempillák mögött egész mást véltem felfedezni. A félelmet a bárgyú bűntudat szorította ki a helyéről. Nem az, ami a külvárosba menet gyötört a félbehagyott szex miatt. Maró, dühös, ami felperzseli az ember lelkét. Darabokra tépi, kegyetlenül rántja fel a szemét, és még csak esélyt sem ad a menekülésre. Ahhoz vissza kellene repülni a múltba.

A vékony falak nem nyomták el a fogadó zajait. Pedig csendes kis helyre csöppentünk, a csengőn és a zárak nyikordulásán kívül semmi sem szabott gátat a végtelen nyugalomnak. Még így is fülsiketítő zsivajnak hatott a beáramló léptek hangja. Vagy csak a ránk nehezedő kínos hallgatás miatt éreztem így.

Nem mozdultam mellőle, úgy terveztem, addig itt maradok, amíg el nem alszik. Ugrásra készen tanulmányoztam az arcát, mert féltem a váratlanságtól. Egyszer már végig mentem vele ezen, sőt, ami azt illeti, még nem is zártuk le teljesen a Barna-témát. A kettő történet együtt legyőzhetetlennek bizonyult, olyannak, amin képtelenség egyhamar túljutni. Még akkor is, ha kivételesen segítséget jelentek a hátráltatás helyett.

– Hánynom kell.

Felpattantam, hogy lavorért menjek, de megakadályozott a távozásban. Úgy szorította a kezemet, mint a hegymászó a biztonságot jelentő köveket. A bőre pirosas árnyalatba burkolózott, csokoládébarna szeme éberségről árulkodott. Nem úgy festett, mint aki rosszul van. Legalábbis, nem az egészségét illetően.

– Hánynom kell magamtól, meg attól a nyomoréktól! – magyarázta vadul gesztikulálva. – Kicsesztek velem, érted? Közben meg nyomatták, hogy mekkora beavatási buli lesz, meg mittomén’. Hát hogyne… avassák be az anyjukat!

Közelebb húzódtam hozzá, a tekintetem mohón tapadt a szájára. Sejtettem, hogy végződik a sztori, de Nika szájából akartam hallani. Nem csak azért, hogy képbe legyek, hanem, hogy segítsek rajta. Nem is egyszer tapasztaltam már a saját bőrömön, mennyit jelenthet, ha őszintén beszélek valakivel. Reménykedtem, hogy ettől talán ő is megnyugszik egy kicsit. Egyben erősen ajánlottam, hogy ne végződjön túl durván a történet, más esetben kénytelen lennék felkeresni a drágalátos frontembert, és széttépni a maradványait.

– Ádám azt mondta, bemutat nekik – folytatta. Ijesztően hidegen beszélt, mindenféle érzelem nélkül. Mégis tudtam, hogy percek kérdése, és robban a bomba. – Előtte átugrottam hozzá, dumáltunk, meg hasonlók. Kicsit idegesnek tűnt, mintha izgult volna a tagok miatt. Nem vettem a szívemre, azt hittem, ez normális. Pedig akkor már sejthettem volna, hiszen Barna sem… – Elharapta a mondat végét, viszont az ujjaimat annál erősebben markolászta. – Beültünk egy bárba, elviekben ott találkoztunk a többiekkel. Akkor beszélt először a beavatási buliról, én meg azt hittem, hányásig akarnak piálni, vagy ilyesmi. Mondjuk, pia az volt bőven. Legalább ebben nem hazudott! – húzta el a száját. – Aztán befutottak a többiek. Hallod, Dóri, első látásra megutáltam őket! Nem azért, mert olyan magasak lennének az elvárásaim, de valahogy nem úgy képzeltem el, hogy egy csomó agyontetovált barommal fogok zenélni, akik két összefüggő mondatot képtelenek elmondani káromkodás nélkül. Az egyik srác azzal szórakozott, hogy bogyókat dobált a pohárba, aztán azon röhögtek, hogy spriccel…

– Nika, ugye nem?! – kaptam fel a fejem.

Még csak nem is ellenkezett. Tekintetét a padlónak szegezte, az arcán átszaladt a szégyen első hulláma. Legszívesebben helyből felpofoztam volna azt a seggarcot. Pedig már azt hittem, nem süllyedhet mélyebbre annál, hogy megütötte a gitárosát. Nos, úgy látszik, keresztül húzta a számításaimat.

– Ittam, Dói. Még mindig itt az a szar a fejemben! – bökött a homlokára elcsukló hangon. – Fel se merült bennem, hogy ártani fog. Bakker, még most se tudom, mit adtak be nekem azok a barmok…

– Inkább meséld tovább!

– Szinte azonnal rosszul lettem, a srácok meg felajánlották, hogy kijönnek velem a levegőre. Ádám persze rögtön rákezdett, hogy tud valami helyet, aztán egy másik benyögte, hogy a közelben van a Sikátor utca, és hogy felkereshetnénk a tiszteletemre. Bassza meg, tudtam, hogy nem kellene a volt bandámról dumálnom! – vágott bele az ágytámlába. – valami raktárnál tarthattunk, amikor nem bírtam tovább. Ádámnak úgy kellett támogatnia, én meg örültem a fejemnek, hogy ilyen kedves, meg minden nyálas szarság. A többiek persze röhögtek, mint az ötévesek, és akkor Ádám félrevont, és elmondta, mit kérnek tőlem.

Megakadt. Remegő keze láttán újfent felébredt bennem a harci kedv, hirtelen úgy éreztem, ha nem török össze valamit, egyszerűen megőrülök. Az se sokat javított a helyzetemen, amikor észrevettem a szemzugában tanyázó könnyeket. Önkéntelenül is az arcához nyúltam, hogy letöröljem őket, de ezzel csak szabad folyást biztosítottam nekik. Nika konkrétan bömbölt, íves válla rázkódott a sírástól, miközben a nyakamba borult. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni vele, csak paskolgattam a hátát, és egy finom puszit nyomtam a szőke tincsek közé. Azelőtt sosem láttam ilyennek. Még akkor sem gyengült el, amikor Barna szakított vele, mert meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan lány. Neki nem ér annyit egy fiú sem, hogy összetörjön miatta. Persze, mindannyian sejtettük, hogy az igazság ennél sokkal árnyaltabb, de nem mertünk beszélni róla. Úgy gondoltuk, ha nagyon akarja, Nika önként fog kezdeményezni.

Nos, ez nem történt meg. Előttünk csak szidta az exét, de egy szóval sem említette, hogy fájna a hiánya. Pedig ha megtette volna, talán sikerül elkerülnie az újabb csalódást.

– Te ezt el tudod hinni, Dóri? – hüppögte a nyakamba. – Nem is jártunk, csak randiztunk, de az az állat azt kérte, hogy feküdjek le vele. Ja, és ha már ott vannak, a többiekkel is, hogy megtudják, mennyire vagyunk összhangban, vagy mi a rák. Persze elküldtem az anyjába, ő meg kiakadt, hogy elcseszem a beavatásomat, meg hogy nem akar erőszakhoz folyamodni.

– Oda ne rohanjak, milyen lovagias…

– Kábé leüvöltöttem a csávót, ő meg válaszul beverte a számat. Hát, ennyire! – suttogta. – Hé, csajszi, rúgtál már tökön valakit?

Nem értettem a hirtelen témaváltás miértjét, ezért kissé elhúzódtam a barátnőmtől. A tenyerembe fogtam az arcát, hogy megbizonyosodjak róla, nem kattant-e be. Miután semmi furcsát nem tapasztaltam rajta, őszinte választ adtam a kérdésére.

– Ja, egyszer.

Nika vigyora teljesen összezavart, még azzal sem elégedtem meg, hogy végre mosolyogni láttam. A mostani helyzetben hihetetlenül irreálisnak hatott az a görbület.

– Akkor érted, milyen kicseszett jó érzés! – jegyezte meg, mire én is megengedtem magamnak egy halvány mosolygást. Ám amint folytatta a történetet, elszállt a jókedvem. – Elrohantam, csak valamiért pont a Sikátor utcába mentem. Tuti az a beteg tudatalattim… Akkor hívtalak fel… ne kérdezd, miért téged, én… – kereste a szavakat. – Szerintem be voltam állva. Lehet, hogy még most is tart. Talán holnap reggel semmire sem emlékszem majd, ami elhangzik ebben a szobában.

Kínosan biccentettem, igazolva az állítását. Nem tudhattuk, mit kevertek az italába. Nika helyében egy orvost is felkerestem volna, a biztonság kedvéért. Ja, meg egy profi bérgyilkost, aki mihamarabb elteszi az illetékeseket láb alól. Azt meg a rend kedvéért.

– Mi történt – tértem vissza az eredeti témához. –, miután leraktuk?

– Lefagytam. Nem éreztem a lábamat, majdnem el is estem, de aztán megláttam azt a falat – sóhajtott fel a hajába túrva. – Nem értem, miért éreztem magam biztonságban. Ádámék szinte azonnal rám találtak.

– Bántottak?

Ahogy a sápadt arcot, a meg-megránduló vállat, és az ijedt szemeket vizslattam, felrémlett bennem egy kép pár hónappal ezelőttről. Blankának be nem állt a szája, egyfolytában Gergőről áradozott, én meg magamban átkoztam Dávid családfáját a fiú incselkedése miatt. Megérkeztünk a rajzterembe, és azonnal érzékeltük, hogy valami más. Valami megváltozott. Nika nem lógatta többé az orrát, hanem jókedvűen beszélgetett valakivel telefonon. Pár perc múlva vigyorogva újságolta a nagy hírt, miszerint új bandára lelt, és nem mellesleg a frontember is egész jóképű. Egyetlen egyszer kértem meg, hogy vigyázzon az idősebb férfiakkal. Azóta még csak nem is utaltam rá, hogy ne dőljön be neki egykönnyen. Túlságosan lefoglaltak a magam problémái, a Dáviddal folytatott viszonyom, a pályázat, Anett féltékenységi rohamai, Blanka és Gergő szakítása… Egyszerűen nem értem rá Nikával törődni.

Utólag visszagondolva orbitális hibát követtem el, amiért elhanyagoltam. Hiába szorongattam az ujjait, semmit sem segített. Most már adhattam a szentet, amikor igazán szüksége lett volna rám, önző módon hátat fordítottam neki. Nem éppen egy legjobb baráthoz illő viselkedés.

– Csak szavakkal – felelte.

A tenyerünk kettévált, a lány szájából éktelen ásítás tört fel. Saci csodaszere hatásosnak bizonyult, a barátnőm máris a hátára feküdt. Nem akartam zavarni, így hát óvatosan feltápászkodtam az ágy széléről. Ő azonban nem engedett csak úgy lelépni. Félálomban mormolta a szavakat, ez mégis elég volt ahhoz, hogy kitartsak mellette. Legalább most, ha eddig nem sikerült.

– Mindig ugyanaz történik. Egy nagy rohadt ismétlés az egész! – röhögte el magát kelletlenül. – Hírnév, pénz, szex… Mindenki ugyanarra pályázik. És a zene? Azt mondd meg nekem, mi lesz a zenével? Meg azzal, aki nem azért csinálja, hogy boldog legyen. Nem azért adok fel minden szart, hogy a fél város odáig legyen értem. Én csak játszani akartam azon a rohadék gitáron. Tényleg ekkora kérés lenne, hogy valaki támogasson? Persze, vágom én, ez a széplányok sorsa – fordult körbe a barna írisz. – Ideig-óráig elszórakoznak velem, próbálnak gerincre vágni, aztán cső. De a zenéléssel mi lesz, Dóri? Egyáltalán, van még valaki ebben a retkes országban, aki nem a hírnévért énekel, hanem a saját boldogsága miatt?

A szavak elpártoltak tőlem, amúgy sem éreztem magam otthon ebben a világban. Ennek ellenére megértettem a lányt. Nem egyszer kerültem már hasonló szituációba. Az osztálytársaim többsége minden furcsán nézett rám, amiért fellelkesültem egy-egy kép láttán, akkor meg szimplán elállt a lélegzetük, ha megmutattam nekik a festményeimet. Néhány hónapig azzal traktáltak, mégis mit tartok olyan izgalmasnak a rajzolásban, elvégre másról sem szól az egész, mint vonalak húzogatásáról, meg színezésről. A mai napig nem tudnék választ adni a kérdéseikre. Az alkotás segített kiszakadni a hétköznapokból, elűzni a problémákat, ez jelentette számomra a szabadságot. Nika hasonlóan állhatott a zenéhez, mégsem tudott igazán kiteljesedni benne. Neki társakra volt szüksége, és eddig még csak a közelében sem járt a sikernek.

– Fogalmam sincs – sütöttem le a szememet. – Ne haragudj, kérlek.

Válaszul lesütötte a szemét, majd magára húzta a takarót. A mellkasa lassan emelkedett, teljesen biztos voltam benne, hogy elnyomta a fejét az álom. Nesztelenül, lábujjhegyen haladva indultam meg az ajtó felé, ám mielőtt a kilincshez nyúltam volna, Nika újra megszólalt.

– Mióta tart?

Azt hittem, képzelődik. A homlokom ezernyi ráncba szaladt össze, mikor visszaléptem hozzá. Porcelánfehér bőre még a szokásosnál is halványabb árnyalatot öltött, piros ajka meg-megrándult, miközben engem méregetett. Halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből a meggyötört arc láttán. Tudtam, hogy sokkal könnyebbe elaludna, ha elmennék, és ezzel jó eséllyel ő is tisztában volt. Mégsem engedte, hogy magára hagyjam. Még akadt egy titok, amit feltétlenül le akart leplezni.

– Mármint mi? – húztam össze a szemem.

– Hát te, meg HD – felelte. – Mióta kavartok?

A szívverésem követhetetlen ritmust vett fel. Míg az egyik pillanatban megdermedt, a másikban úgy rohant előre, mintha egy vadállat üldözné. Kétségtelenül alábecsültem Nika képességeit, fel se merült bennem, hogy még így, betegágyon is vág az esze. Énem egy része még reménykedett abban, hogy sikerül leszerelnem – pedig láttam rajta, hogy lehetetlenség átverni. Túl sokat tapasztalt, és túl jól ismert ahhoz, hogy ilyen könnyen becsapjam.

– Mi igazából nem…

Üres, átlátszó próbálkozás. Meg se lepett, hogy Nika kiröhögött miatta.

– Oké, akkor tegyük fel, hogy beveszem a hülye dumát, miszerint otthon ültél a rajzaid felett, és mit ad Isten, a csávó pont arra furikázott, amikor hívtalak – forgatta meg a szemét gúnyosan. – Az viszont érdekelne, hogy magyarázod meg ezt a melltartót. Nem azért, dögös, meg minden, és nyilván bennem van a hiba, amiért veszek pólót a bőrdzsekim alá, ha a suli nagymenőjével mászkálok, de azért kíváncsi lennék a te verziódra is.

Na, ez váratlanul ért. Ezúttal semmi kedvem nem volt beszámolót tartani a viszonyunkról, valahogy nehezemre esett volna dicsekedni Nikának. Nem húzott fel, és mérget mertem volna venni rá, hogy másnap laposra verné Dávidot. Ez pedig rohadtul nem hiányzott. Egyébként is, simán elfelejthette volna az egészet. Nem tudhattuk, mit adtak be neki.

Hihetetlen fáradtság tört rám, a nyelvem nem igazán akaródzott megmozdulni. Pedig pontosan tudtam, hogy mondanom kellene valamit, legalább biccenteni egyet, a tekintetem mégis a mellkasomon állapodott meg. És akkor leesett. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor rájöttem, hogy a vörös csipkével átszőtt melltartómban utaztam át a fél várost. Az elmém sebesen kutatott az emlékeim után, minden jel arra utalt, hogy a felsőmet Dávid szobájában hagytam. Vélhetően annyira lesokkolt Nika hívása, hogy elfelejtettem normálisan felöltözni.

Egy kínos mosollyal az arcomon meredtem a szőkeségre. Basszus, mégis mi a francot tehettem volna? Profikat megszégyenítő módon buktatott le, ha ezután még terelni próbálok, azzal csak magamat égetem. Nika meg csak várt, felvont szemöldökkel vizslatott, és továbbra sem szólt hozzám. Nem jött a sablonos dumával a bizalom fontosságáról, meg a barátságról, nem hordta el mindenféle rohadéknak Dávidot, még csak el sem káromkodta magát a felismeréstől. A némasága méregként hatalmasodott el a testemen. Elpártolt tőlem a remény, még annyi erőm se maradt, hogy elsírjam magam. Csak álltam ott, a lepukkant fogadó lepukkant szobájában, mint egy rakás szerencsétlenség, és igyekeztem nem kiesni a szemkontaktusból. Azzal beláttam volna, hogy hibáztam.

– Emlékszel még, amikor Blanka elhívott Gergő szalagavatójára? – suttogtam. A tulajdon hangomtól is felállt a szőr a hátamon. – Folyamatosan flörtölt velem, én hülye, meg nem vettem komolyan. Aztán az afteron berúgtam. Egész életemben nem piáltam annyit összesen, mint azon az estén – fintorodtam el az emlékek hatására. – Dávid meg kihasználta a helyzetet. Ne úgy képzeld el, hogy elrángatott, és letepert. Sunyin csinálta, de valahol édesnek tartottam. Végig támogatott a házon, aztán Gergő szobájában megcsókolt. Innentől már el tudod képzelni…

Meglepett a reakciója. A szavaim ingatag ólomsúlyként himbálóztak a levegőben, várva a megfelelő pillanatra, hogy darabokra zúzzák a teret. Engem csak a robbanás érdekelt, Nika haragja, ami a barátságunk végét is jelentené egyben. Igaz, hogy Dávid segített neki, de ki tudja… vele kapcsolatba semmiben sem mehettem biztosra.

– A szalagavatót – ráncolta össze tökéletes ívű homlokát. – két hónapja tartották. Azt akarod mondani, hogy két hónapja HD-val hemperegsz, és még csak nem is szóltál róla?

Tehetetlenül tártam szét a karom, nem láttam értelmét a tagadásnak. Azért egy bocsánatkéréssel megpróbálkoztam, még ha nem is fűztem hozzá nagy reményeket.

– Hibáztam, Nika. Sajnálom, tényleg. Megértem, ha elküldessz a francba – Egy másodpercre megakadtam, arra vártam, hogy leszedje a fejemet. A némasága miatt muszájból folytattam, amit elkezdtem. – Vagyis, Blanka eléggé kiborult. Ő már az elején sejtette az egészet. Inkább az fájt neki, hogy nem avattam be.

– Ezért kerülitek egymást, igaz? – kérdezte. – Meg azért, mert megcsókolta Dávidot, neked meg agyadra ment a féltékenység.

Úgy döntöttem, inkább elkerülöm a részleteket. Az ajkamba haraptam, a szememet az ágytámlára függesztettem. A bombának régen lejárt az ideje, mégsem robbant fel. Ez pedig felettébb aggasztott. Teljesen jogosnak éreztem volna a kiborulását, ám a szitokáradat helyett mindössze egy kíváncsi pillantást zsebeltem be a barátnőmtől.

– Most jöhetnék azzal, hogy én is tudtam, de igazából fel se merült bennem, hogy ti ketten – kacagott fel kissé idegesen. – Azt a rohadt, Blanka egész okos. Meg figyel a részletekre. Ha én is ezt csinálom, tuti leesik. Bakker, Dóri, totál elhanyagoltalak! Konkrétan szartam a fejetekre, csak mert ez a baromarc…

Nem hagytam, hogy befejezze, kérés nélkül vetettem magam a nyakába. A sokk és az alkohol számlájára írtam a nyugodtságát, bár valójában nem izgatott túlságosan, miért nem tépte még le a fejemet. Csak az számított, hogy kiáll mellettem, még ha nem is érdemlem meg a kedvességét. Többek között ezért sem akartam, hogy ócsárolja magát. Aláírom, hibázott, de én is. Nem törődött velem, de én se vele. Belefeledkeztünk a magunk életébe, lubickoltunk a sikerben, és közben észre se vettük a körülöttünk rohangáló mellékszereplőket.

– Akkor, gondolom, most jön az a rész, hogy megölöd Dávidot…

Nika halk nevetést hallatott, majd somolyogva elhúzódott tőlem.

– A hajadat, meg a nem létező felsődet elnézve minimum egy pettinget hagytatok félbe miattam – rántott egyet a vállán. – Ráadásul a srác kiállt mellettem, pedig két szót nem váltottam még vele. Ezután mégis hogy akarhatnám megölni?

Követtem a példáját. A lábamat időközben magam alá húztam, a könyökömmel a térdemet támasztottam. Hirtelen ismerős érzés tört rám, mintha korábban már lett volna részem hasonlóban. Mintha újra átéltem volna egy feledhetetlen pillanatot. Csak a harmadik tag hiányzott a képből, akkor adta volna vissza a tökéletességet.

– Ha már itt tartunk, sztorizhatnál! – bökte meg a lábamat vigyorogva. – Tényleg olyan jó az ágyban, mint ahogy mondják?

– Biztos, hogy szükség van erre? – néztem rá aggódva. – Nika, aludnod kellene. Azok után, amiken átmentél, nem hiszem, hogy…

– Haha, szép próbálkozás, Dóri, kár, hogy nem jött be!

Még egy párnát is hozzám vágott a biztonság kedvéért. Nem vicceltem az előbb, még csak nem is azért mondtam, hogy eltereljem a témát. Magamból kiindulva nem tartottam túl jó ötletnek az éjjeli csevejt, ám Nika arca egészen másról árulkodott. Hófehér fogai kis híján megvakítottak a gyéren pislákoló lámpa fényében. Lassan három éve ismertem, nem verhetett át ilyen könnyen. Pontosan tudtam, hogy még mindig nincs túl a traumán, azért akarja hallani a történetet, hogy elterelje a gondolatait.

– Hát, az elsőből nem sok maradt meg, a másodiknál meg eléggé felhúztam az agyát – idéztem fel az emlékeket. – Bár, meg kell hagyni, hogy a srác tudja a dolgát. Komolyan, mintha különórákat vett volna csábításból. Néha azért húzzuk egymást, de azt hiszem, ez hozzátartozik a viszonyunkhoz. Talán erre mondják, hogy barátság extrákkal, vagy mi – villantottam rá egy szégyenlős mosolyt. – Bírom Dávidot, jó arc. Kicsit beképzelt, de van olyan jófej, hogy elnézzem neki. Ami pedig a szexet illeti, nos, maradjunk annyiban, hogy már értem, miért akarja mindenki megkapni – haraptam be a számat, de az önfeledt vigyor egy másodpercre sem törlődött le az arcomról. – Azt fogod mondani, hogy túlzok, de hidd el, Nika, ez a gyerek egy isten! Minél többször fekszem le vele, annál jobban élvezem. Más, mint amilyennek elképzeltem. Igazából nem is abban van a varázsa, hogy helyes, meg izmos, hanem abban, amit csinál. Ahogy megcsókol, vetkőztet, simogat, vagy akár letaperol, ez az egész, olyan… – sóhajtottam fel. – Olyan, mintha komolyan venne. Nem úgy áll hozzám, mint valami kis ribihez, akit felvehet a listájára.

– Aha, vágom – biccentett felém. – Ez mind szép és jó, de a szexről még mindig nem beszéltél.

– Istenem, de utállak!

A párna ezúttal az ő fején csattant, de nem zavartatta magát emiatt. Nevetve dőlt hátra az ágyon, a labilis bútor mintha bele is remegett volna a váratlan vetődésbe. Nika szórakozottan tűrte hátra mézszínű fürtjeit, majd egy komoly pillantással ajándékozott meg. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, mindenesetre jobbnak láttam feltápászkodni. Valahol megkönnyebbültem, hogy őt is beavattam a titokba, így legalább nem kellett attól félnem, hogy mástól értesül a hírről. Egyébként is, túl hosszúra nyúlt a mai nap ahhoz, hogy ilyeneken pattogjak.

– Szóval a barátnőm Hollósy Dávid szeretője – értelmezte a hallottakat. – Pár év és feldolgozom, oké?

Mosolyogva megráztam a fejem, majd – ezúttal ellentmondást nem tűrve – tettem pár lépést előre, hogy a kilincsre helyezzem a kezem. Nika bágyadtsága rám is átragadt, még egy ásítást is elfojtottam magamban. Meg kellett néznem, mi van Dáviddal; az a folt már a kocsiban sem tűnt túl barátságosnak.

– Ha megfogadsz egy tanácsot – ütötte meg a fülemet egy jól ismert hang, mire kénytelen-kelletlen újra irányt változtattam. –, ne szeress belé. Komolyan beszélek, Dóri. Én már beleestem egyszer ebbe a csapdába. Aranyos srác, szuper szex, édes bókok, kicseszett nagy pofára esés.

Ha több energiát tartalékolok a nap végére, talán még egy ironikus beszólásra is futja tőlem. Így azonban egy biztató mosolynál többet nem sikerült kicsikarni magamból.

– A legnagyobb szívás az egészben, hogy sosem felejted el – mélyesztette bele sötétbarna pillantását a kék íriszembe. – Az első szerelemtől képtelenség szabadulni. Küzdhetsz ellene, mondhatod, hogy már vége, elfelejtetted, de valahol mindenkit hozzá fogsz hasonlítani.

– Akkor Ádám csak pótlék volt, ugye?

Keserű kacaja visszaverődött a falakon. Az ajkán elhatalmasodó gunyoros vigyor láttán automatikusan hátráltam pár lépést. Nika elég ijesztő tudott lenni, ha felhúzták.

– Egy olyan pótlék, amit legszívesebben laposra vernék – bólintott. – Te ne legyél az. Ne hagyd, hogy Dávid pótlékként tekintsen rád!

Eljött a búcsúzás ideje, az utolsó mondata pont beillett a nap végszavának. Egy biztató mosoly kíséretében kiléptem az aprócska szobából, majd gyorsan eloszlattam a kétségeit a kapcsolatunkat illetően.

– Hidd el, nála én vagyok az első!

Azzal lenyomtam a kilincset, és a szeretőm keresésére indultam. Bár a legfőbb gondot már letudtuk, azért akadt némi megbeszélni valónk a másikkal.