7. fejezet - Rózsa és bor

Kedves (megmaradt) Olvasóim! 

Minden bizonnyal ez lesz az utolsó poszt, amihez írok intrót. Gondolom, észrevettétek, hogy a 6. fejezetet két hónappal ezelőtt töltöttem fel, és azóta semmi hírt nem kaptatok Dóri és Dávid felől. Nem mennék bele, hogy mi történt velem ez alatt az idő alatt, maradjunk annyiban, hogy mind a suliban, mind a magánéletemben történtek dolgok, amik miatt sem időm, sem kedvem nem volt a történettel foglalkozni. Sajnos úgy néz ki, a következő félév is elég rázós lesz, így arra a döntésre jutottam, hogy egyben töltöm fel a történetet, így akit érdekel, bármikor elolvashatja. Most álltam neki a fejezetek átnézésének, és amint végeztem eggyel, máris elérhető lesz a blogon. Fontos kiemelnem, hogy nagy javításokat nem vittem benne véghez, nem írtam át a történetet, inkább csak a fogalmazáson csiszoltam, valamint az általam feleslegesnek ítélt részeket húztam ki. Aláírom, fordíthattam volna rá több időt is, illetve meghagyhattam volna a fióknak is, de mégis csak az első nem fanfic regényem, szóval annál azért többet érdemel:D 

Mindenkinek sikerekben gazdag új évet kívánok<3

Puszi, Maja

****

Dávid

Az óramutató őrjítő lassúsággal szelte át a cikkelyeket, tompa hangja idegességgel vegyített fáradtságot idézett elő bennem. Mintha csak szórakozott volna velem, azért haladt ilyen lassan. A hatodik érzékem azt súgta, valami nincs rendben. A kismutató vészesen közelített a nyolcas felé. Terveim szerint már rég’ ágyba vittem volna Dórit, de a lány még csak fel se hívott.

Nem ismertem, nem tudtam, mit várjak tőle. Abból, amit hétfőn írt, arra gondoltam, majd’ megőrül, csak hogy találkozzunk. A gyanúmat megerősítette, hogy a héten többször is szembe jött velem a folyosón, és úgy mosolygott rám, mintha legszívesebben azonnal leteperne.

Mát ötvenkét perce meg kellett volna érkeznie, de még mindig nem bukkant fel. Kezdtem ideges lenni, az ujjam egyre csak a „hívás” gomb felé kalandozott. Már vagy tizedjére vetettem el az ötletet, hogy megcsörgessem. Nem volt bajjós előérzetem. Dóri korántsem tűnt olyan lánynak, aki bajba keveredik. Ha eltéved, bizonyára ő hív fel engem, de nem fog egy órán át a városban sétálgatni, csak hogy megtalálja a házunkat.

Ráérősen tekintettem végig a szobámon. Kicsit már untam a látványt, túl régóta bámultam ahhoz, hogy lekössön. A bukóra nyitott ablakon megcsillant a Hold ezüstös fénye, még romantikusabbá téve a helyiséget. Mi tagadás, kitettem magamért, ami a hálót illeti. Persze, nem gondoltam túl, semmi nyálas zene, meg szív alakú párna, de azért igyekeztem megadni a módját a dolognak. Rendet raktam, felporszívóztam, vettem egy üveg bort, sőt a művészlány kedvéért még egy szál fehér rózsára is költöttem. Na, igen, az első hivatalos randinak meg kell adni a módját. Nem árt elhitetni a másikkal, hogy abban a pár órában csak ő számít, minden miatta történik. Ha nem adod bele magad száz százalékosan, az könnyen szakításhoz vezethet. Ezért kell még az átlagosnál is többet bókolni a lányoknak. Attól felélénkülnek, és sokkal nyitottabbak az újdonságokra.

Unottan pörgettem az ujjaim közt a virágot, kicsit már kezdtem belefáradni a várakozásba. Ér ennyit az a csaj? Nem bírtam eldönteni. Korábban is megesett már, hogy valaki elnézte az órát, dugóba került, vagy szimplán közbejött neki valami, de az egyszer sem fordult elő, hogy valaki kihagyja az első randit. Mert bárhogy is nézzük, sokat jelentett a találkozó. Most először fektethettem meg Dórit úgy, hogy már nem szűz, és józan. Most tudhattam meg, milyen is valójában.

Lövésem sem volt, mi történhetett. Nem akartam felhívni, a végén még elszáll magától, és azt hiszi, hogy megőrültem a hiányától. Inkább csak tehetetlenül mászkáltam, és próbáltam felfogni, mi üthetett belé. Egyre inkább afelé hajlottam, hogy a csaj nem százas. A fél suli bármikor cserélt volna vele, ő meg egy órát késik! Mert ha lemarad egy koncert, vagy egy buli elejéről, az más, be lehet pótolni… De azért engem nem kellene így lekoptatnia.

Pontosan egy órája és nyolc perce várakoztam, mikor megszólalt a csengő. Bevetettem a jól ismert bájmosolyomat, úgy vánszorogtam le az ajtóhoz. Próbáltam vidámnak tűnni, de nem jártam sikerrel. Erősen ajánlottam Dórinak, hogy jó kifogással álljon elő, különben elég csúfos vége lesz az estének.

– Nyitom már! – morogtam az orrom alatt.

Még csak annak sem érezte szükségét, hogy ráfeküdjön a csengőre.

Amikor ajtót nyitottam, először fel se fogtam, mi van. Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, annyira letaglózott a kapualjban ácsorgó lány látványa. Ért bennem egy beszólás a pontatlansága miatt, de a külseje egy szempillantás alatt kitörölte az emlékezetemből az összes bosszúságot. Lazán támasztotta a falat, jobb keze elveszett a fekete hajszálak tengerében, vékony ajkán pedig diadalmas mosoly ült. A sötétkék szempárban különös fény csillant, amit nem bírtam hova tenni. Merésznek látszott, olyannak, akit egy atombomba sem állíthat meg. Nem öltözött ki, a szokásos bőrdzsekijét viselte feszülős farmerral, mégis kívánatosabbnak tűnt, mint valaha. Mindezt csak tetézte a köszöntője.

– Hali, Dávid – vetette oda mintegy mellékesen. – Remélem, nem késtem.

Azzal anélkül, hogy szóhoz engedett volna jutni, besétált a házba.

Akkor fordult meg először a fejemben, hogy szórakozik velem. Korábban még senki sem viselkedett így, még ha nem is érkeztek pontosan, nem viccelték el a dolgot. Inkább zavarba jöttek, mert paráztak, hogy kidobom őket. Dóri azonban cseppet sem izgatta magát, úgy vonult végig a szobákon, mintha háznézőbe érkezett volna egy gyors numera helyett.

– Szép a házatok – mosolyodott el, mikor utolértem. – Illik hozzád.

– Ja, látott már pár furcsaságot…

Mintha fel se vette volna a hangomból áradó gúnyt. Metsző pillantásom sem hatotta meg, csak nézett rám azokkal a tágra nyílt, óceánkék szemeivel. Ha nem játssza előtte az agyát, simán beveszem, hogy olyan, mint a ma született bárány. Meg kell hagyni, kitűnő alakítást nyújtott, és egyúttal ismét meglepett. Az egyik pillanatban még az íriszével igyekezett kábulatba ejteni, a másikban már vadul csókolta az ajkaimat. Átfutott az agyamon, hogy nem kellene ennyire rágörcsölnöm a dologra. Elnézte az órát, kínosan érezte magát, ennyi. Nem nagy ügy, bárkivel előfordul.

Mindenesetre a csókja meggyőzött, hogy megérte rá várni. Gyorsan csinálta, kapkodva, mint aki feltétlenül be akarja pótolni az elszalasztott időt. Hosszú ujjaival a hajamban kutatott, lábát lassacskán a csípőm köré tekerte. Önkéntelenül is beleharaptam a nyelvébe, úgy hagytam, hogy az íze uralma alá vegye az érzékeimet. Dóri halk nyögést hallatott, aztán újra lecsapott. Ezúttal hanyagolta számat, helyette a nyakamat vette birtokba. Jólesett a kényeztetése, de úgy éreztem, ideje lenne veszélyesebb vizekre evezni. Finoman megfogtam a kezét, úgy vezettem le az ujjait a mellkasomról a hasamig. A lány értette a célzást; a pólóm nem sokára a kemény padlón kötött ki. A kezem automatikusan a bőrdzsekije alá siklott. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a meztelen hasát érintettem meg. Felvont szemöldökkel vizslattam az arcát, mire ő csak nevetett, és hagyta, hogy kibújtassam a fekete anyagból.

Valósággal letaglózott a látványa. Egy piros, fekete csipkével átszőtt melltartót viselt, ami már önmagában is éppen elég vadító látványt nyújtott ahhoz, hogy kellően felizgasson. A hatást csak tetézte a farmerje, és a hosszú, fekete haja, amit olyan büszkén vetett át a vállán. Tudta, hogy egy percig sem bírok neki ellenállni, tudta, hogy győzött a háborúban, amibe tudtomon kívül rángatott bele, és aminek még mindig nem jöttem rá a miértjére. Nem is érdekelt igazán. Vigyorogva indultam meg felé, nyújtottam a kezem, ám ő ahelyett, hogy megcsókol, vagy rám veti magát, egyszerűen sarkon fordult, aztán eltűnt a szemem elöl.

             Követtem a nyikorgásokat, és a lépcső felé vettem az irányt. Kettesével szedtem a fokokat, közben folyamatosan Dóri járt a fejemben. Nyilvánvalóan élvezte a sikerét, elvégre mégis csak a gimi legmenőbb fiújával készült összegyűrni a lepedőt. Ezért is nézett rám olyan kihívóan, amikor utolértem.

– Nem hiszem el, hogy vettél egy rózsát! – forgatta meg a szemeit vigyorogva. Úgy pörgette a virágot, mint én pár perccel azelőtt. Szórakozott pillantása a tüskék és az arcom közt kalandozott, sötétkék írisze akaratlanul is magához édesgetett. – Jó sokat érhetek neked, ha ennyit áldoztál rám…

– Meg akartam adni a módját…

Hamis mosoly futott végig az ajkain, miközben a fehér szirmokat az arcomhoz érintette. Most rajtam volt a sor, hogy megcsókoljam. Vele ellentétben óvatosan kezdtem, és végig tartottam magam ehhez a tempóhoz. Dóri bármennyire is játszotta a kacér szexistennőt, sejtettem, hogy ez csak az álca. Életében először készült tudatosan lefeküdni valakivel, nem lett volna csoda, ha izgul. Gyengéd akartam maradni, hagyni, hogy megbízzon bennem. Egyelőre csak az arcát simogattam, körkörös vonalakat rajzoltam a puha bőrére, úgy hallgattam, ahogy szabályozódott a légzése.

– Megleptél – suttogtam a fülébe két csók között.

– Mert még nem ismersz eléggé – kuncogott. – Például azt hiszed, hogy alkoholista vagyok. Picit rosszul esett, de nyugi, majd kiheverem valahogy.

Hogy állítását bizonyítsa, az asztalon lévő borra mutatott. Akár komolyan is felfoghattam volna a szavait, ha nem látom a szeme sarkában gyülekező nevetőráncokat. Bizonyára mulattatta a tény, hogy mi mindent bevetettem miatta. Nem számíthatott ennyi kedvességre, ha ilyen jól szórakozott rajtam.

Bár, ami azt illeti, én is merőben mást vártam.

– Gondoltam, attól majd ellazulsz – mondtam, miközben kigomboltam a nadrágját. Rögtön kitapintottam az alsóját, ami a jelek szerint hasonló anyagból készülhetett, mint a melltartója. Már a puszta gondolattól is elvigyorodtam, hogy milyen érzés lesz megszabadítani a fehérneműjétől. – De jó látni, hogy józanul is elég bevállalós vagy!

– Meglehet – vont vállat mintegy közömbösen. – Neked viszont sokat használt a pia. Részegen kevésbé tűntél ilyennek…

– Mármint, milyennek?

Nem álltam meg, hogy ne hátráljak egy kicsit. Nem értettem, mi ütött Dóriba. A hangja kissé számonkérőn csengett, a gúnyolódását még a szórakozott mosolya sem rejtette el.

– Beképzeltnek – közölte egyszerűen. – Vagy azt hiszed, nem láttam, mennyire kiakadtál, amiért késtem? – Válaszra nyitottam a szám, ám ő esélyt sem adott a tiltakozásra. – Ó, szegénykém, neked még senki se mondta, hogy rajtad kívül is létezik élet? Hát, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de ez van. Nem lehetsz mindig az első. Bele kéne nyugodnod.

Úgy gügyögött, mintha egy fogyatékos hülyegyerekhez beszélne. Ebből arra következtettem, hogy csak viccel, így belementem a játékába. Drámai sóhaj hagyta el az ajkamat, aztán a szívemhez kaptam, és Dóri vállába temettem az arcom.

– Basszus, hallottad ezt a koppanást? – motyogtam úgy, mintha az utolsókat rúgnám. – Nézd már meg, tuti most tört ketté a szívem. Meg is érdemled, amilyen infókat megosztassz itt velem…

– Hát, ezt benézted, Dávid. Az öved volt, nem a szíved.

Gyors pillantást vetettem a lábamra. Dóri nem hazudott, észrevétlenül hámozta le rólam a nadrágot. Az övem a földön kötött ki, a farmerom pedig egészen a térdemig csúszott. Újdonsült szeretőm meg csak nézett rám azokkal a nagy, tengerkék szemeivel, várva arra, hogy megtegyem a következő lépést.

Megtettem. Sebesen kilábaltam a nadrágomból, aztán a karjaimba kaptam a lányt, és elterültem vele az ágyon. Figyeltem rá, hogy ne üsse meg magát, mint ahogy arra is ügyeltem, hogy ne siessem el a dolgot. Értelmetlennek tartottam a gyors tempót, ezúttal Dóri kényeztetését tűztem ki első számú célomul. Tudtam, hogy nem sokára úgyis meghálálja, amit tőlem kapott.

Pont úgy csináltam, mint a buliban. Hol a hátát, hol a combját simogattam, és közben nem mulasztottam el apró csókokkal tarkítani a testét. Közben megállapítottam, hogy nagyon is igényes magára. Puha bőrét érintve egy pillanatra úgy éreztem, mintha lágy méz csiklandozná a számat. Bárhová is nyúltam, a vanília igéző illata csapta meg az orromat. Hallottam Dóri egyenletlen légzését, a mellkasához érve éreztem, hogy a szíve majd’ kiszakad a helyéről, de egy pillanatra sem álltam le. Meg akartam kicsit ismerni a testét, mielőtt ténylegesen megfektetem.

– Dávid… én... azt hiszem…

A nyögdécselési vigyorgásra késztettek. Bele se mertem gondolni, mi lesz később, ha már egy kis pettingtől is így felizgul. Szinte már láttam magam előtt, ahogy a szomszédok átkozzák a családfámat az alvási nehézségeik miatt.

– Dávid, van egy… akadt egy kis probléma!

Nem akartam meghallani a szavait. Süketnek tettettem magam, reméltem, hogy nincs akkora gond. Hogy megnyugtassam a lányt, egy finom puszit nyomtam a hajába, majd gyengéden végig simítottam a hátán. Már éppen belemarkoltam volna a hátsójába, amikor hirtelen összekulcsolta az ujjainkat, és pillantását az enyémbe fúrta. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat a meggyötört tekintet láttán. Valahol számítottam rá, hogy nem megy majd minden olyan könnyen, de már kezdtem reménykedni, hogy mégsem lesz gond. Így azonban kénytelen voltam visszafogni magam.

– Bocs, durva voltam?

– Nem, dehogyis, minden szuper! – mosolyodott el kissé szégyenlősen, majd az ölembe húzta magát. – Csak tudod, nagyon siettem hozzád, aztán történt valami baleset, meg Blanka is felhívott… Szóval érted, totál káosz, örülök, hogy egyáltalán ideértem.

Megértően bólogattam, de a hatodik érzékem azt súgta, egy szavát se higgyem el. Annál is inkább, mert a barátnője Gergővel randizott..

– Nagyon vártam ám az estét! – suttogta a fülembe negédesen. – Csak izgultam egy kicsit. Biztos emiatt felejtettem el enni.

– Éhes vagy? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Hát, igazából… – Kínos kacajt hallatott, majd játékosan eltolt magától. – Legutóbb fél egykor ettem, ami hát, nem most volt, szóval, ja, nem ártana egy kis kaja. De utána folytathatjuk, ahol abbahagytuk! Csak úgy érzem, ha most nem eszem, egyikünknek sem lenne igazán élvezetes…

Másodpercek töredéke alatt borult lángba az arca, mintha csak szégyellte volna, hogy egy kis semmiség miatt vet véget a szórakozásunknak. Nem álszenteskedem, én is szívesebben fogdostam volna Dóri idomait az evőeszközök és az ételek helyett, de nem volt más választásom, ha a lány kedvében akartam járni. Biztató mosolyt küldtem felé, majd kézen fogtam, és a konyha felé vettem az irányt.

Fogadni mertem volna rá, hogy fél. Még sosem szexelt józanul, nem lett volna csoda, ha tart az ismeretlentől. Úgy döntöttem, nem húzom tovább. Adok neki egy kis kaját, aztán megdumálom vele, hogy nincs mitől tartania. Na, igen, ez a hátránya, ha az ember egy szűzzel kezd ki. Sosem valami merészek, még ha próbálnak is annak tűnni. Gyakran hetekig eltart, mire képesek kezdeni magukkal valamit, az azt megelőző idő pedig sosem telik túl kellemesen.

Többek közt ezért is kavartam egyszerre több lánnyal. Nem kellett élvezetek nélkül maradnom, ha valaki nem ért rá, vagy idegeskedett valamiért, ott volt a másik, aki minden kérésemet teljesítette. Egy szeretőmnek sem árultam el, kikkel kell osztoznia rajtam. Csak azt tudták, hogy más is van a képben. A tény egyeseket arra ösztönzött, hogy még többet mutassanak az ágyban, mások vad nyomozásba kezdtek a vetélytársak után, de akadt olyan is, akit teljesen hidegen hagyott a többiek gondolata. Azt hiszem, Dóri az utóbbi csoportba tartozott. Sosem említette, hogy érdekelné a többi lány, mindvégig úgy tette, mintha egyedül az övé lennék. Bár, való igaz, a viszonyunk alatt alig fordult meg más lány az ágyamban.

– Rizses hús jó lesz? – kérdeztem, amikor leértünk a konyhába.

Nem zavartatta magát, pofátlanul otthonosan mozgott a házban. Meg se várta, hogy hellyel kínáljam, szó nélkül vágta le magát az egyik székre. Formás lábait a mellkasához húzta, úgy hagyta, hogy a feje a térdére essen. Mosolyogva eltűrt pár tincset a homlokából, ujjaival lomhán dobolt az asztalon. Unottnak tűnt, ez pedig egyre inkább idegesített. Játszhattam a hőst, aki bármeddig képes várni a lányra, de tudtam, hogy neki ez nem elég. Basszus, üvöltött a csajról, hogy bármit megadna, csak hogy gerincre vágjam! Mégis úgy éreztem, hogy más kell neki, valami, amit nem kaphat meg tőlem.

Nem tetszett, hogy még nem tette szét a lábát. A hatodik érzékem azt súgta, valami nincs rendben. Mert ez minden volt, csak nem normális. Idejön egy órás késéssel, illegeti magát, beolt az ajándékok miatt, és mielőtt bármi érdemleges történne, közli, hogy éhes. Nem, ezt még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettem volna normálisnak.

A mikró jelzett, a kaja elkészült. Dóri leeresztette a lábát, de nem hagyta abba a kopogtatást. Előhalásztam egy villát, és a tányérral együtt letettem a lány elé. A konyhapultnak támasztottam a hátam, úgy figyeltem, ahogy eszik. Reménykedtem, hogy hamar végez, már mentem volna vissza. Bár, ami azt illeti, már nem is kívántam annyira a lányt. Furának tartottam, azt pedig sosem néztem jó szemmel, ha valaki nagyban különbözött a többiektől. Persze, az egyediség sosem árt, de van különbség a különleges és az idióta közt.

Alig telt el pár perc, a lány már el is tolta magától a vacsorát. Felvont szemöldökkel néztem rá, vártam a következő hazugságra. Ő meg csak törölgette a száját, és úgy fürkészte azt a szerencsétlen kaját, mintha legalább az emberiség vesztét okozta volna.

– Ezt te csináltad?

– Miért, nem ízlik?

– Nem az, hogy nem ízlik – Kiskutyásan oldalra biccentett fej, védtelenül csillogó szemek, és az a sunyi mosoly, ami egyre jobban kihozott a sodromból. –, csak a hús picit fura, a rizs meg tiszta száraz. Ja, és kevés benne a zöldség. Nézd, Dávid, nem akarlak megbántani, de én a kutyámnak nem adnék ilyen… izé, kaját… mármint, én ezt nem nevezném kajának, de érted, mit akarok.

Hogyne érteném, kedves Dóri, te azt akarod, hogy agybajt kapjak a szarságaidtól. Ha így folytatod, biztos sikerrel jársz. Hajrá!

– Kérsz valami mást?

Szándékosan kerültem a pillantását, bizonyára rosszul sült volna el, ha összenézünk. Még csak arra sem volt hajlandó, hogy válaszoljon, csak hümmögött valamit az orra alatt. Kínomban a hűtőhöz mentem, és kikaptam belőle az első dolgot, amit észrevettem. Nem állt szándékomban jópofizni, szó nélkül passzoltam át a vállam fölött a lánynak a joghurtot. Arra számítottam, hogy elejti, nem csoda hát, hogy meglepődtem, amikor megjelent mögöttem, a dobozzal a kezében.

– Kanál luxus? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Lehunytam a szemem, nem figyeltem Dórira. Tudtam, hogy csak játssza az eszét, már csak arra kellett rájönnöm, miért teszi ezt. Azt hittem, ugyanarra vágyunk, ám az iménti akciójával rendesen keresztül húzta a számításaimat. Azon sem lepődtem volna meg, ha pár perc múlva fontos hívást kap, és bejelenti, hogy azonnal le kell lépnie. Lassacskán körvonalazódott a fejemben a terve. Túl sok volt a véletlen ahhoz, hogy benyeljem a meséjét. Nyilvánvalóan meg akart szívatni. Nem tudtam, mit követtem el ellene, mivel érdemeltem ki mindezt. Csak egy dologban mehettem biztosra: hogy a művészlány nagyon-nagyon meg fogja bánni, hogy szórakozott velem.

– Baj van?

Gondolataimból egy forró lehelet rántott vissza a valóságba. Dóri szája pár centire araszolt a bőrömtől, apró kezével nyugtatóan simogatta a hátamat. Ugyanazt a játékot művelte, mint egész este. Most azonban kitisztult előttem a kép, esélyt sem adtam neki a menekülésre. Arra sem jutott időm, hogy megrázzam a fejem, egyszerűen csak hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak. Fel se merült bennem a gyengédség kérdése, azt tettem, amit akartam. Kérdés nélkül kaptam fel a lányt, a nevetése megszűnt számomra, finom csókjai sem érdekeltek többé. Nem láttam, hová tartunk, nem is érdekelt igazán, hol fekszem le vele. Egyedül az számított, hogy végre megkaphassam. Túl sokat szívatott, túl mesterien táncolt az idegeimen ahhoz, hogy kegyelmet érdemeljen. Látni akartam, hogy alattam nyögdécsel. Hallani, ahogy a nevemet sikoltja. Érezni, ahogy a körme a bőrömbe váj.

Meg akartam kapni. Akkor, ott, azonnal.

Végül a nappaliig sikerült eljutnom. Dóri olyan erőszakosan lökött a kanapéra, hogy szinte már elgondolkoztam, melyikünk vágyai az erősebbek. Versenyeztünk egymással. Értelmetlen dolgok miatt szálltunk harcba; ki tépi le hamarabb a másikról a ruhát, ki csókol durvábban, ki kerül felülre… Tudtam, hogy Dóri dühös rám, de nem hatott meg túlzottan. Én sem voltam elragadtatva az agybeteg hülyeségeitől. Még hogy éhes, na persze! Ha tényleg szenvedett volna, szó nélkül felfalja az egész házat, és nem szívja a véremet.

– Csak hogy tudd, kedves Dóri – suttogtam a fülébe két sikítás közt. –, a rizs tökéletes volt!

A tengerkék szemek fennakadtak a gyönyörtől, a lány körmei a hátamba fúródtak. Dóri az ébenfekete tincsein át nézett vissza rám, az ajka megvonaglott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna.

– Attól még, hogy szerinted tökéletes, igenis lehetnek hibái!

Valami elcseszett röhögés-szerűséget hallattam, de feleletre már nem futotta. A lány arca arról árulkodott, hogy percek kérdése, és elmegy, mint ahogy én is közel álltam az ominózus állapothoz. Lehunytam a szemem, az arcom a vállába temettem, úgy koncentráltam a menet végére. Dóri sóhajaiból rájöttem, hogy a csúcsra jutott, amitől automatikusan vigyorogni támadt kedvem. Ritkán fordult elő, hogy valaki már a második alkalommal elélvezzen, nem csoda hát, hogy az éjszaka rendesen megemelte az egómat. Bárhogy is nézzük. Dóri mindent nekem köszönhetett. Ha hagyom, hogy szerencsétlenkedjen, meg szórakozzon a nyomoromon, maximum egy kis gyerekes örömhöz jut, amivel nem megy valami sokra.

Amikor végeztem, önkéntelenül is legurultam a kanapéról, még a fejemet is sikerült bevágnom a padlóba. Gyors pillantást vetettem az ágyon heverő meztelen szépség felé, és máris visszatért belém az élet. Meg se próbáltam elrejteni a mosolyomat. Hosszú perceken át hevertem a földön levegő után kapkodva, de ez nem akadályozott meg abban, hogy élvezzem a sikert. Még ha Dóri eddig csak arra használt is volna, hogy szívja a vérem, az iménti numerának köszönhetően bizonyára átgondolja a terveit. A fejemet tettem volna rá, hogy minden tekintetben elnyertem a bizalmát. A végén még úgy kell könyörögnöm neki, hogy szálljon le rólam!

Nem sokára sikerült összeszednem magam. Egy gyors puszit nyomtam a lány nedves homlokára, aztán töltöttem neki egy pohár vizet. Úgy gondoltam, okosabb, ha egy kicsit egyedül hagyom. Szó nélkül visszamentem a szobámba, és magamra kapkodtam a ruháimat. Közben valahogy a kezembe került a telefonom. Egészen véletlenül beléptem a Messengerbe, és mit ad Isten, pont Gergő nevére kattintottam. Az ujjam önálló életre kelt, nem igazán tudtam irányítani, picit be is paráztam. De nem gáz, tuti a front miatt történt, hogy a haverom pár perc múlva értesült a randi lényegéről. Arról, hogy ha Dórin múlik, minden bizonnyal nem most feküdtünk le utoljára.

Mire nem képesek ezek a rohadt frontok!

Miután Gergő rejtélyes módon értesült a történtekről, ráérősen lesétáltam a művészlányhoz. Mint ahogy azt sejtettem, időközben ő is magára kapta a fehérneműjét. Mikor látta, hogy visszajöttem, zavartan motyogott valamit az orra alatt, aztán elsietett a nadrágjáért, meg a dzsekijéért. Feltehetően az ő mobilját nem befolyásolta az időjárás, ezért is ért vissza olyan hamar. Azt hiszem, eleinte kissé kínosan érezte magát, azért ácsorgott olyan magatehetetlenül az ajtóban. Idegesen harapdálta a száját, heherészve csavargatta kócos tincseit, abba pedig egyenesen belehalt volna, ha a szemembe kell néznie. Eszem ágában sem volt megbántani, azt pedig pontosan tudtam, milyen furán érezheti magát. Nyilván nem feküdt még le senkivel rajtam kívül, nem tudhatta, mit mondjon. Nem is vártam tőle semmit. Mosolyogva felé nyújtottam a kezem, majd egy gyengéd mozdulattal magamhoz húztam. Attól tartottam, hogy elhúzódik, ehhez képest meglehetősen közvetlenül reagált. Hosszú lábait átvetette a térdemen, arcát pedig a vállamba rejtette. Kissé ki kellett csavarnom a fejem, hogy alaposabban szemügyre vehessem, de megérte a fáradozást. Mert Dóri mosolygott. Nem úgy, mint este, vagy a bálon. Azelőtt még sosem érdemeltem ki tőle ilyesmit. Az írisze izgatottságtól ragyogott, minden egyes vonása folytatásért könyörgött. Mindig is okos csaj volt, ráadásul pont elég bevállalós ahhoz, hogy rábólintson a viszonyra. Fel se merült bennem a kérdés, hogy folytatjuk-e, amit elkezdtünk. A mai nap után biztosra vettem, hogy ő sem kételkedik a kapcsolatunkat illetően.

– Te azért tudsz…

Halkan felnevettem a dicsérete hallatán. Nem is számítottam tőle nagyobb bókra.

– Ja, még nem érkezett panasz. Hiába, ez van, ha az ember tökéletes.

– Tökéletes, mi? – forgatta meg a szemét vigyorogva. – Pont, mint a rizses hús?

– Hé, a rizses húsnak nem volt semmi baja! – vettem védelmembe a főztömet. – Szóval, igen, bátran kijelenthetem, hogy olyan tökéletes vagyok, mint a kaja. – Bár játszottam a sértődöttet, a szívem mélyén büszkeséggel töltött el, hogy mosolyt csaltam az arcára. – Egyébként meg ne szólj be, amíg nem csinálsz jobbat!

– Hidd el, sokkal finomabb receptjeim vannak otthon! – villantotta meg a fogsorát. – Kár, hogy téged csak piával lehet megvenni…

– Oké, szerintem inkább ne menjünk bele, ki az alkoholista…

Unottan meglengette előttem a középső ujját, amitől automatikusan vigyorra húzódott a szám. Önkéntelenül is megkedveltem a lányt, de nem csak a kanapén történtek miatt. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire más, mint a többi szeretőm. Szívta a vérem, beszólt a kajára, kétségbe vonta a tökéletességem, és a végére még be is mutatott – mintha fel se merült volna benne, hogy elnyerje a szívem. Úgy viselkedett, mintha haverok lennénk. Biát leszámítva egy lány sem közeledett felém hasonlóan, sőt ami azt illeti, az évfolyamtársammal is csak a szakítás után vált barátira a kapcsolatunk.

– Nem is tudom – Komoly ábrázattal dörzsölgette az állát, mintha a világ legféltettebb titkán töprengene. Közben persze mindketten tudtuk, hogy mindjárt elvicceli a dolgot. – Szerintem az már enyhén súlyos, ha valaki lenyúlja a haverjaitól a sörüket, csak mert… miért is?

Sajnos nem vágtam le azonnal, mire gondolt.

– Tudod, hallottam, amikor Blankával valami ilyesmiről beszélgettek… hogy elvetted a piájukat a buliban, vagy mi…

Szinte éreztem, ahogy egy ütemet kihagy a szívverésem, és megfagy a vér az ereimben. Baszki, miért figyel a részletekre? Nem ismertem nagyon a lányt, de valami azt súgta, nem lenne elragadtatva a hírtől, miszerint egy fogadás miatt ücsöröghet a kanapémon. Az óra mintha most akarta volna behozni a lemaradást, villámgyorsan szelte át a cikkelyeket, Dóri pedig egyre áthatóbban fürkészte az arcom. Mintha olvasni próbált volna a gondolataimban, vagy nem is tudom… Már éppen előálltam volna valami orbitális baromsággal, amikor jóízűen felkacagott, és egy forró csókkal véget vetett a szenvedéseimnek.

– Alkoholista állat! – suttogta a fülembe.

Jobb híján kierőszakoltam magamból egy nevetést, aztán gyorsan másra tereltem a szót.

– Hallod, Dóri, minden oké volt veled múlt héten?

– Nem, igazából rájöttem, hogy Blanka azért nem akar összejönni Gergővel, mert azzal rámutatna, hogy egyedül fogok meghalni. Így kitaláltam, hogy leiszom magam az afteron, részegen belekötök valami állatba, aki tényleg kinyír, aztán Blanka mindenféle bűntudat nélkül randizhat a haveroddal – hadarta egy szuszra. – Hát, kicsit benéztem. Igaz, hogy ők összejöttek, de ahelyett, hogy kinyírtak volna, csak hánytam egy sort. Ja, meg még téged is a nyakamba varrtak. Zseniális, mi?

Most rajtam volt a sor, hogy bemutassak neki. Mindezt az egóm üzente neki, valójában mulattatott a drámázásaival. Úgy tűnt, végre kezd felszabadulni. Már korántsem nézett ki olyan összezavarodottnak, már a tartása is a kényelemről árulkodott.

– Nem arra gondoltam – tértem vissza az eredeti témához. – Múlt hét hétfőn láttam, hogy a rajzteremben dumáltál Hajdúval. Kicsit fura volt, először sírtál, aztán elnevetted magad…

Nesztelen sóhaj szakadt fel a tüdejéből, a karján enyhe borzongás futott végig. Egy másodpercre elgondolkoztam, hogy talán nem életem legnagyobb ötlete volt szóba hozni a rajzteremben történteket. Már éppen visszavontam volna a kérdést, amikor Dóri beszélni kezdett. A hangja meg-megremegett olykor, mintha kicsit szégyellené a történetet.

– Pár hónapja meghirdettek egy pályázatot – kezdte. – Rajzos. Hajdú úgy gondolta, lenne hozzá tehetségem, úgyhogy benevezett. Az első fordulóban egy saját képet kellett beküldeni, lehetőleg olyat, amit szórakozásból készítettél, és nem magára a versenyre. Az ofőd a szalagavató hétfőjén közölte, hogy sikerült. Továbbjutottam! – Hirtelen felélénkült a tekintete, a mosolya még a Holdnál is fényesebben ragyogott. Innentől nem bírt megálljt parancsolni magának, a szavak vízesés módjára ömlöttek ki a száján. – Ha minden jól megy, jövő héten derül ki, mi a második forduló témája. Tudod, most egy címet kapunk, és ahhoz kell rajzolni valamit… Mögöttes tartalom, meg ilyesmi. Érted, ami önmagában is szép, de csak akkor érthetjük meg igazán, ha elgondolkozunk rajta, és megértjük a valódi üzenetét. A harmadik rész, na, az már kemény! – túrt bele a hajába fáradtan. – Egy kortárs műből kiemelnek egy részletet, és azt kell újra lerajzolni. Úgy képzeld el, hogy egy nagyon kicsi, jelentéktelennek tűnő dolgot, ami nem is igazán fontos a képen, mégis át kell, hogy adja a hangulatot, hogy kidolgozott legyen, és passzoljon a műbe… Hát, attól kicsit tartok. De az utolsó forduló már könnyű – A szája ismét felfelé kanyarodott, a hangja most vált csak igazán magabiztossá. – Kapunk egy szót, általában egy érzelmet, és azt kell megfestenünk. Ha odáig eljutok, sima ügy lesz!

– Lehet nyerni valamit ezzel a versennyel?

– Ami azt illeti, nem is keveset – A sötétkék szemek lecsukódtak, mintha Dóri így próbálta volna elképzelni, ahogy átveszi a fődíjat. Egyre inkább furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Érdekelt, mi vezérli a lányt, miért képes annyi órán át a rajzlapjai fölé görnyedni. – Négy évre szóló ösztöndíjat egy francia művészeti egyetemre.

Leesett állal bámultam rá, korábban fel se merült bennem, hogy ennyire rákattant az alkotásra. Igaz, a bálon beszélgettünk a rajzairól, de azt hittem, csak hobbiból csinálja. Nem tűnt olyannak, akinek a művészet jelenti az életet.

– Még nem gondolkoztam, hova mehetnék – magyarázta lelkesen. – Nagyon sok erős egyetemről hallottam, de persze az is számít, hova férek be. Szerencsére nem gáz, hogy még van másfél évem a gimiben, a következő három évben bármikor beváltható az ösztöndíj. Csak lehet, hogy nem oda kerülök, ahova akartam. Bár, igazából mindegy – Szórakozottan hátra vettet magát a kanapén, a lábai ismét az ölemben kötöttek ki. – Az is elég, ha eljutok Párizsba!

Szerintem észre se vette, hogy időközben elvesztettem a fonalat. Mondjuk, mindegy is, a lényeget így is megértettem. Dórinak mindennél többet jelentett a felvétel, és egy hatalmas lehetőség előtt állt, nagyjából egy karnyújtásnyira került az álmaitól. Valahol irigykedtem is rá egy kicsit, amiért ilyen jól haladtak a dolgai, de nem kértem meg, hogy meséljen. Volt egy sanda gyanúm, hogy ha egyszer belekezd, holnap reggelig nem hagyja abba.

– Gondolom, Hajdú intéz majd neked valami kikérőt, vagy valami…

– Ja, már beszéltünk róla. Jövő héttől elkér heti két tesiről, aztán, ha tovább jutok, még többről – Gyors pillantást váltottunk, aztán újra belefogott a magyarázkodásba. – Mondjuk, akkor nem rajzolni fogok, inkább megírom a leckét, meg próbálok tanulni… A suliban valahogy sosem jön az ihlet.

– Miért, otthon igen?

Nem akartam bunkónak tűnni, a hangomból mégsem tükröződött sok lelkesedés. A szex utáni beszélgetés mindig kifárasztott, nem csoda hát, hogy kezdtem unni Dóri dumálását. Próbáltam finoman a tudtára adni, hogy leléphetne. Gyengéden letettem a földre a lábát, majd feltápászkodtam, és az előszoba felé vettem az irányt. A lány szerencsére értette a célzást. Szó nélkül követett, csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor a cipőjéhez nyúlt.

– Ha annyira érdekel, igen, otthon könnyebb – Mélyen a szemembe nézett, mintha csak arra kényszerítene, hogy marasztaljam. Pech, hogy erre nem láttam sok esélyt. – Apa pár éve épített a kertünk végébe egy faházat, ott szoktam rajzolni. Egész hangulatos, ha gondolod, egyszer megnézhetnéd.

A csábító tekintet sokkal jobban tetszett az elvarázsoltnál. Dóriban valószínűleg fel se vetült, hogy még az alkotásai közt is simán megfektetném, ezért nem hátrált meg, amikor magamhoz húztam. A csókunktól nem robbant fel a világ, nem történt semmi, ami számítana. Csak elbúcsúztunk. Lezártuk az első közös éjszakánkat, amelyre mindketten tisztán emlékeztünk. Dóri nem kérte, hogy kikísérjem, egyedül indult el a sötétségben. Felötlött bennem, hogy hazaviszem, de aztán elvetettem az ötletet.

Ha szüksége lett volna egy fuvarra, úgyis szól.

Egyébként hazatalált egyedül is.