10. fejezet - Gergő

Dóri

Mindvégig ott motoszkált a fejemben. Belülről mardosott, kíméletlenül kínozta az agyamat, még csak esélyt sem adva arra, hogy álomba merüljek. Tudatosan tette, nyilván, hogy újult erőre kapjak. Nem a semmiért aludtam Dávidnál, kellett, hogy legyen valami oka az ottlétemnek. Az ujjaim elvesztek a hullámos fürtök közt, én meg egyre csak kattogtam. Igyekeztem rendszerezni a gondolataimat, elvonatkoztatni a szemhéjamat ólomsúlyként nyomó fáradtságtól, és a mellettem alvó fiútól. Még az együtt töltök pillanatoknak sem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert bármennyire is élveztem őket, ezúttal nem számítottak. Csak a pályázat érdekelt, meg a rajz, amihez még mindig nem volt ihletem.

Nem bírtam tovább. A hálóban uralkodó fülledt levegő uralma alá vette a testemet, a pilláim meg-megremegtek a bágyadtságtól. Futó pillantást vetettem Dávidra; a helyes arc még a sötétségben is vigyorgásra késztetett. Még mindig alig hittem el, hogy nála vagyok. Néztem a homlokába tapadó, kávébarna tincseit, meg azt a hamisítatlan mosolyt az ajkán. Az izmai elernyedtek, az arcát a párnájába temette. Bal kezét a combomon pihentette, álmában apró köröket rajzolt a bőrömre, jóleső borzongást idézve ezzel a testemben. Mi tagadás, tetszett a látvány. Olyannyira, hogy szívem szerint felkeltettem volna, hogy még egyszer egymásnak essünk. Persze, nem akartam érzéketlennek tűnni, bőven elég volt, hogy én nem aludtam egy percet sem. Mondjuk, nem hiszem, hogy Dávid ellenkezett volna, de akkor is, jobb, amíg nem borítom fel a rendszerét.

Azt már úgyis megtettem, gondoltam, miközben óvatosan lehámoztam magamról a kezét.

Kár, hogy a várva várt ihletet nem adta meg. Pedig tudtam, éreztem, hogy a rejtvény kulcsa ott rejtőzik valahol a szobában, csak meg kell találnom. Ebben azonban Dávid nem lehetett a segítségemre. Valami azt súgta, egy jó erős kávé talán használna; még ha az elszántságomat nem is, az éberségemet bizonyára felturbózná. Nem teketóriáztam sokat, magamra kaptam az első ruhadarabot, amit a földön találtam, aztán a lépcső felé vettem az irányt. Időközben már megszoktam, hogy a suli nagymenőjének is akad pár hibája. Például, hogy – bár ha az érdekei úgy kívánják, minden ragyog a szobájában – nem veti meg a családias rendetlenséget. A mostani helyzetben csak kedvezett, hogy volt egy kis kupi, legalább kiosonhattam anélkül, hogy felkelteném a matatásommal.

Elég otthonosan mozogtam már ahhoz, hogy megtaláljam a kávét. Igyekeztem csendben maradni, nem hiányzott, hogy felverjem a házat. A konyhapultnak dőlve vártam, hogy elkészüljön a forró ital. A pohár lassan forgott a mikróban, a gondolataim automatikusan a pályázat felé terelődtek. Még Dávid csókjai sem váltottak ki belőlem olyan bizsergést, mint a párizsi ösztöndíj gondolata. A határidő lejárta vészesen közeledett, az időm egyre csak fogyott. Villámgyorsan ki kellett találnom valamit, valamit, amire a bizottság kétségtelenül felkapja majd a fejét. (Rá)ébredni. Lehunyt szemmel próbáltam koncentrálni, vártam, hogy elkapjon a hév, eszembe jusson valami használható, de nem jártam sikerrel. Leginkább az zavart, hogy tudtam, hogy van valami ötletem, csak a tudatalattim csipkedhette volna magát jobban. Láttam valamit, a bűvös gondolat versenyló módjára vágtázott keresztül az agyamon, de képtelen voltam felidézni a képét.

A mikró halk csipogással jelezte, hogy elkészült a tej. Komótosan öntöttem a pohárba a kávéport. Nem érte volna meg normális feketével bajlódni, a zacskós verzió ugyanúgy megtette a hatását. Ha mégsem, maximum betolok még egy pohárral, Dávid úgysem haragudna érte. A tegnap este után akár meg is ölhetném, akkor sem lenne képes meggyűlölni.

– Nem zavarlak?

Kis híján megállt a szívverésem, amikor meghallottam a hangot. Egy szempillantás alatt pördültem meg a tengelyem körül, el se tudtam képzelni, kibe futottam. Beletelt néhány másodpercbe, mire körvonalazódtak előttem a vonásai. Nem volt túl magas, nagyjából fél fejjel nőhettem túl. Sötétszürke pólóján az „I don’t care” felirat díszelgett, fekete farmerét néhány szakadás tette egyedibbé. Ha jól tippeltem, a negyvenes évei elején járhatott, az arca egyszerre tűnt fiatalosnak és öregesnek. Csak akkor értettem meg a varázst, amikor közelebb lépett hozzám. Mélybarna szemei alatt húzódó sötét karikák nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elűzzék a hosszú szempillák alatt ragyogó fényt. A váratlan látogató egy percig sem zavartatta magát, és láthatólag mindent megtett azért, hogy én se érezzem kínosan magam. Persze, azért megragadta az alkalmat, hogy tetőtől talpig végig mérjen. Önkéntelenül is lejjebb húztam Dávid pulcsiját, az arcomon egy másodperc tizedrésze alatt száguldott át egy fehértől vérvörösig tartó színskála.

Hogy a zavaromat leplezzem, a bögrémért nyúltam. Most jött csak ki igazán, mennyire rám fért volna pár óra alvás. Kis híján kiöntöttem a kávét, még akkor is remegett a kezem, amikor a számhoz közelítettem vele. Mindez azzal végződött, hogy sikeresen leégettem a nyelvemet. A láng nem ismert kegyelmet; futótűz módjára terjedt át a szájpadlásomról a torkomra, a hangszalagjaim kis híján felperzselődtek a hirtelen jött melegségtől. Levegő után kapkodtam, még krákogtam is egy kicsit, mire sikerült összeszednem magamat.

A nő meg csak bámult rám, mint aki tökéletesen tisztában van vele, mi következik. Mintha az ő parancsára forráztam le volna a számat. Valami azt súgta, szórakozik velem, és kifejezetten mulattatja a bénázásom. Énem másik része azonban azt mondatta velem, hogy bízhatok benne. Nem akar ő rosszat, csak élvezi, ha mások mindent elkövetnek azért, hogy a kedvében járjanak.

– Én, izé… Ez Dávid pulcsija – Ennél nyomorékabb kezdést keresve sem találhattam volna. A kávé lassacskán hatni kezdett, de az érzékeimet még nem élesítette ki. Nem csoda hát, hogy meggyűlt a bajom a kommunikációval. Mindezt csak tetézte a vörös hajú nő mosolya; úgy tűnt, csak az önuralmának köszönhetem, hogy nem röhögött még a képembe. – Mármint, nem raboltam ki, vagy ilyesmi, csak nem volt energiám normálisan felöltözni, és…

– Úgyhogy inkább elcsórtad a fiam legbénább pulcsiját, vettél egy bögrét, csináltál magadnak egy kávét, és intéztél nekem egy kis mosogatnivalót – biccentett, mintha mindent értene. – Tudod mit, máskor inkább rabold ki!

Nem álltam meg mosolygás nélkül. Mindemellett megragadtam az alkalmat, hogy alaposabban szemügyre vegyem Dávid anyukáját. Az arca eléggé hasonlított a fiúéra, bár a homloka kicsit alacsonyabb volt, a szája pedig szélesebb. Viszont a szemük és az orruk teljesen meggyezett, mintha fénymásolóból húzták volna elő őket. Kicsit elszégyelltem magam, amiért nem hogy felkeltettem a ház tulajdonosát, még be se mutatkoztam neki. Bár még mindig kényelmetlenül éreztem magam egy szál melegítőben a konyha közepén, azért megragadtam az alkalmat, hogy behozzam a lemaradást. Kissé sután kezet nyújtottam neki, de arra már figyeltem, hogy a nevemet tisztán és érthetően mondjam.

– Kertész Dóra vagyok, a fia egyik barátja.

Azt hiszem, ennél bővebben nem szabadott volna belemenni a kapcsolatunkba. Talán ezért is lepődtem meg, amikor felkacagott.

– Hollósy Márta – viszonozta a köszöntést, még mindig kuncogva. – És nem akarok még egyszer olyat hallani, hogy a „fia”. Oké, értem én, hogy jó pár éve elmúltam huszonöt, de azért még nem kell eltemetni.

Mosolyogva biccentettem, jelezve, hogy megértettem a kérését. Furcsamód korábban még nem gondoltam arra, milyen lesz találkozni Dávid szüleivel. Egyáltalán, meg se fordult bennem, hogy milyenek lehetnek. Mindenesetre az anyukája azonnal elnyerte a szimpátiámat azzal, hogy nem égetett be, sőt még a viszonyunkról sem érdeklődött.

– Ha szeretnéd, neked is csinálok egyet – néztem a meggyötört íriszbe. – Nem nagy ügy, tényleg.

– Nocsak, Dávid végre talált valakit, aki nem életképtelen? 

Zavartan megvontam a vállam, majd nekiláttam a feketének. Márta a pulthoz ült, onnan figyelte a ténykedésemet. Nem adta jelét, hogy zavarnám, még csak nem is utalt rá, hogy feleslegesen tartózkodom náluk. A lelkesedését csak tetézte, amikor belekóstolt a gőzölgő italba.

– Ennyire látszik rajtam, hogy egy napja nem aludtam? – ráncolta a homlokát.

– Kicsit karikások a szemeid, meg a hangod is fáradtnak tűnt.

Újabb kuncogást hallatott, amivel ismételten nem tudtam mit kezdeni. Nem igazán értettem Mártát, kicsit olyannak tűnt, mint aki nincs teljesen magánál. Nem azért, mert valami szer hatása alatt állt volna, inkább olyan volt, mint aki nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Mentségére legyen mondva, mindent elkövetett, hogy egyikünk se érezze rosszul magát. Az igyekezete pedig előbb-utóbb meg is hozta a gyümölcsét.

– Ja, jó is az az éjszakai műszak – szegezte a tekintetét a plafonnak. – Félreértés ne essék, imádom a munkámat, csak néha kicsit sok. Most például bármit megadnék egy kiadós alvásért! Mázli, hogy csak délután kell bemennem, addig meg csak elleszek valahogy. Tudod, műtősként dolgozom a balesetin – magyarázta. – Kemény meló, eléggé leszívja az embert. Kicsit mazochistának tűnhetek, amiért még nem hagytam ott, de kell a pénz. Na, meg szeretem is csinálni.

– Mióta dolgozol ott? – kíváncsiskodtam.

– Lassan már tizenöt éve – Néhány másodpercig a semmibe meredt, a telt ajkakon nosztalgikus mosoly szaladt át. – Te jó ég, hogy repül az idő! Tizenöt év, azt a rohadt… Oké, ilyenkor úgy adnék egy imát, amiért ott hagytam az előző céget.

– Céget? – ráncoltam össze a homlokomat. – Nem kórházat?

– Nem. Amúgy semmi extra, irodai cuccok, kiállítások, meg egy világi nagy seggfej, akinek még mindig szívesen megrugdosnám a tökét. Mindegy is, a lényeg, hogy leléptem onnan – rázta meg a fejét. – Na, és te milyen irányba gondolkodsz?

A kérdése váratlanul ért. A habozásom végtelen éveknek tűnt, nem tudtam, vajon megoszthatom-e vele az álmom, egyáltalán érdeklik-e a terveim, vagy pusztán udvariasságból faggat. Márta nem üzent semmit a tekintetével, rövidre vágott körmeit a pulton pihentette. A kávé mintha kitisztította volna a pillantását. Sokkal éberebben fürkészett, mint az előbb, de már koránt sem találtam gyanakvónak. Úgy véltem, semmi rossz nem származhat abból, ha megemlítem neki a pályázatot. Ki tudja, a végén még ad valami használható ötletet! Nagy vonalakban felvázoltam neki a helyzetet, és csakúgy, mint tegnap Dávidnál, ügyeltem rá, hogy ne drámázzam túl a dolgot. Leginkább a szabályokról és az első fordulóról meséltem, éppen hogy, csak megemlítettem az ihlethiányomat.

– Milyen furcsa – merengett Márta. – Szegény Dávid tuti ki lesz, ha megmondod neki, hogy nem segített. Szinte már látom, ahogy fel-alá mászkál, és próbálja kitalálni, hol rontotta el. Hát még, ha azt is közölnéd vele, hogy nem olyan tökéletes, ahogy azt hiszi… Na, akkor küldenék neked egy szép kis számlát a gyógyszereimről.

– Dávid egyáltalán nem tökéletes – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. – Aláírom, hihetetlenül jófej, meg kedves, és látványra sem utolsó, de azért, na… Nem tökéletes!

Márta felvont szemöldökkel méregetett, nekem meg kedvem támadt volna azonnal visszaszívni mindent, amit mondtam. Basszus, elvégre szemtől szemben közöltem vele, hogy a fia sokat képzel magáról! Ami, persze, igaz, de talán mégsem kellett volna ilyen nyíltan beszélni róla. Kínomban meztelen talpamat kezdtem vizslatni, azon morfondíroztam, mennyi esély van rá, hogy megnyílik alattam a föld, és soha a büdös életben nem kell Márta szemébe néznem. Na, igen, most talán jól jött volna egy kis matektudás…

Kínkeserves óráknak tűnő percek teltek el, mire Márta végre kinyögött valamit. Vártam, hogy letépi a fejemet, és közli, hogy soha többé nem akar itt látni, vagy szimplán felkelti Dávidot, és megmondja neki, hogy a szeretője egy seggfej, de semmi ilyesmi nem történt. Sőt, Márta úgy vigyorgott rám, mintha világi cimborák lennénk.

– A látvány – magyarázta lelkesen, fokozva ezzel az értetlenségemet. – Még biztosan alszik, sose kel fel hajnalban. Ha mázlid van, még normálisan is néz ki – Alig észrevehetően a lépcső felé terelgetett, még azt sem engedte, hogy lehúzzam a kávémat. Szinte hallottam, ahogy pörögnek az agytekervényei. – Rajzold le a pályázatra! Úgyis valami ébredést kaptál, nem? Tuti siker lenne.

Összeállt a kép, a számat halk sikoly hagyta el. Nem tudtam eldönteni, megöleljem, megpusziljam, vagy egy örömittas sikollyal megsüketítsem Mártát. Lassacskán kibontakozott előttem egy kép Dávidról. Láttam magam előtt a színeket, a szoba elmosódott körvonalait, a kétségek közt hánykódó arckifejezést… Mindent megértettem, szinte el se hittem, hogy nem jutott eddig eszembe. Hiszen mindvégig ott volt a szemem előtt! Már csak egy aprócska csavar hiányzott, egy szikra, ami felperzseli a művet, és jelentést ad a címnek. Nem gondolkoztam, semmit sem bírtam kinyögni, csak belevigyorogtam Márta karamellaszínű szemeibe. Minden bizonnyal kicsit zakkantnak tűnhettem, ám ez nem zavarta Dávid anyukáját.

– Aztán ügyesen! – kacsintott rám biztatóan.

– Kösz, meglesz – vágtam rá. Kapkodtam, majdnem kiöntöttem a kávét, éreztem, hogy ennyivel nem hagyhatom annyiban. Még mondanom kellett valamit Mártának, mielőtt lelépek. – Egyébként, Dávid tényleg nem tökéletes, de nem baj. Nagyon büszkék lehettek rá a férjeddel!

Az ötletek villámként sújtották az elmémet. Bevillant valami irodalomból, egy ősrégi idézet egy latin versből, ami megadta volna a kép varázsát. Kérdés nélkül egy toll után nyúltam, jobb híján a kézfejemre firkantottam fel a szavakat. Még mindig úgy vigyorogtam, mint egy fakutya, ahogy elképzeltem, hogy mutatna az írás Dávid karján. Pontosabban szólva, a rajzomon szereplő fiú karján, akit történetesen az alvóról mintázok.

– Hát, én büszke vagyok rá, az biztos – mondta Márta. – Azért figyelj rá, nehogy még az eddiginél is jobban elszálljon.

– Persze-persze. De most megyek.

Nem foglalkoztam többé a hátam mögött hagyott nővel. Sebesen szeltem a fokokat, az ujjaim szinte remegtek a vágytól, hogy ceruzát foghassanak. Talán ezért is képzelhettem be, hogy amikor a lépcsőfordulóban jártam, kissé megrándult a vörös hajzuhatag, Márta pedig valami olyasmit mormogott, hogy „Legalább én, ha ő nem.” 

*

– Hé, figyelsz?

– Hm?

Mélázva néztem a labdát pattogtató barátnőimre, a tesióra valahogy nem tudott lekötni. A pillantásom minduntalan a focizó végzősök felé terelődött, de a tömegben nem sikerült kiszúrnom Dávidot. Nem szenvedtem a hiányától, elvégre alig pár órája váltunk el, és amúgy sem szerettem napokon át rajta lógni. Mindössze érdekelt, hogy áll a tényhez, miszerint egész jól elbeszélgettem Mártával.

– Na, jó, ha még egyszer elcseszed, és az a ribanc üvölteni fog, eskü, kinyírlak! – ripakodott rám Nika. Hogy elnyerje a figyelmemet, megragadta a vállamat, és egy határozott mozdulattal a kezembe nyomta a kosárlabdát. – Ne izélj már, annyira nem vészes.

Fáradt sóhajt hallattam, a szememet néhány másodpercig a barátnőmön pihentettem. Igaz, ami igaz, Nika mostanában kicsit vidámabbnak tűnt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy alkalomadtán elküldjön pár random kiválasztott embert melegebb éghajlatra. Legtöbbször tesiórán élte ki a gyilkos hajlamait, mint például most is.

–Nyugi már! – csóváltam meg a fejem. – A ribit jobban érdeklik a röpisek, a kosár pedig megvár. Inkább mesélj, hogy sikerült a randi?

Porcelánfehér bőre egy szempillantás alatt csapott át paprikavörösbe. Hosszú, szőke haja fátyolként derengett a délelőtti napfényben, tökéletes kontúrt adva az alakjának. Mondanom sem kell, a végzősök nyolcvan százaléka a barátnőmön legeltette a szemét, egyesek még akkor sem eszméltek fel a bambulásból, amikor hozzájuk került a labda. Pech, hogy Nikát egy fokkal kevésbé hozták lázba az iskolatársaink; sokkal izgalmasabb partnert talált magának.

– Nem randiztunk – A hangszínéből ítélve nem bírtam eldönteni, minket akar meggyőzni, vagy magát. – Csak beültünk egy kávéra, és közben dumáltunk a bandáról. Egyébként élőben is jó arc, meg tök normális. Szóval, ezt buktátok, nem csak gyökerek vannak a neten.

– Oké, tehát taliztál a sráccal – A pletyka hallatán még Blankának is sikerült megszabadulnia a rózsaszín ködből, és értelmeznie a hallottakat. – Kávéztatok, beszélgettetek egy csomót, most meg azt mondod, nem gyökér. Hát, Nika, fel kell, hogy világosítsalak – ölelte át nevetve. – Randiztatok.

Most már Nikából is előtört egy zavart kis kacaj. Túl régóta ismertük, túl sokat tudtunk róla ahhoz, hogy sokáig titkolózzon előttünk. Ha akarta, se tudta volna letagadni, hogy tetszik neki ez az Ádám gyerek. Nem álszenteskedem, amikor pár napja közölte, hogy találkozni fognak, Blankával egyetemben azonnal felajánlottam neki, hogy elkísérem, mert bármennyire is jóképű, meg muzikális a srác, simán lehet, hogy egy őrült szociopata, aki másra sem vár, mint hogy megölje a lányt. Nikát nem hozta zavarba a felvetésem. Nem ijedt meg, pusztán közölte, hogy kezd az agyamra menni a Teen wolf, és egyébként sem kell féltenem, elvégre fényes nappal futnak össze. Hosszas könyörgés során megígértette velünk, hogy magára hagyjuk, olyannyira ragaszkodott az elveihez, hogy a délután során legalább nyolcszor megcsörgette Blankát, csakhogy biztosra menjen.

– A többi tagról kiderült valami? – faggatóztam, tudván, hogy Nika nem fog áradozni a lovagjáról.

– Egy srácot még a gimiben ismert meg, a többieket meg valami fesztiválon – vont vállat mintegy mellékesen. – Nem mesélt róluk olyan sokat, de az elmondottak alapján velük sincs gáz. Viszont átküldött egy csomó számot, majd szünetben megmutatom őket.

Lopott pillantást vetettem a szőke hajzuhatagba rejtett arcra. Nikát nem zavarták a szemébe hulló tincsei, még az sem érdekelte, hogy nem lát tőlük rendesen. Mint általában, most is mindent elkövetett, hogy felhúzza a tesitanárt, aki – állítása szerint – rohadtul elhitte magáról, hogy kemény. Meg amúgy is, így legalább a lángoló bőre sem kapott akkora figyelmet.

– Akkor lesz folytatás, ugye? – vigyorodott el Blanka. – Mert hát randiztatok.

– Basszus, hagyjatok már! – igazította meg a tincseit zavartan. – Igen, nyilván találkozunk még, elvégre egy banda vagyunk, vagy mi. És még mindig nem randiztunk. Lányok, könyörgöm, nőjetek már fel végre! – Erőltetett sóhajt hallatott, a kosárlabdát pedig még a megszokottnál is erősebben passzolta át nekem. – Az, hogy jól kijövök egy sráccal, még nem jelenti azt, hogy tetszik. Persze, bírom Ádámot, de ez szerintem elvárható. De ennyi, le lehet szállni rólam a nyálas szarságaitokkal!

Nem álltam meg, hogy cinkosan oldalba ne bökjem Blankát. Elég volt egy gyors pillantást váltanunk, azonnal értettük, mire gondol a másik. Tudtuk, hogy a látszat ellenére Nika majd’ kiugrik a bőréből, amiért végre megismert valakit, aki később talán átveheti Barna helyét a szívében.

– Ahogy gondolod – mondta Blanka látszólag közömbösen. – De azért valld be, nem rohannál el visítozva, ha történne valami romantikus…

Ezúttal vissza is kaptuk a régi Nikát – csak sajnos nem azt, akinek még nem törték össze a szívét. Felszínre tört az a cinikus, lenéző oldala, ami egyre inkább bökte a csőrömet. Valahol megértettem a fájdalmát, mégsem tartottam jogosnak, hogy még így, lassan egy év elteltével is rajtunk vezeti le a dühét. A szavak szolgáltak a legkegyetlenebb fegyveréül. Kivédhetetlen csapást mért velük ránk, mi meg nem tehettünk mást, mint tűrtünk, és bíztunk benne, hogy egyszer megjön az esze, elfelejti azt a seggfejt, és rádöbben, mennyire kifordult önmagából.

– Mire gondolsz, Blanka? Élő egyenesben nézhetném végig, ahogy megfojtja a nyomorék haverját?

Azzal a focipálya felé bökött, ahol már javában elszabadult a pokol. Míg a csapat egyik fele arra várt, hogy folytassák a játékot, néhányan passzív-agresszív üzemmódba váltottak, és kifeküdtek a felforrósodott aszfaltra. Mások a röpiző lányokkal beszélgettek, de akadt olyan is, aki elég egyedi módon vezette le a feszültséget. Szó se róla, Blanka barátja kiérdemelten nyerte el az udvaron szenvedő diákok figyelmét. Szokás szerint nem zavartatta magát, a pólója már rég lekerült róla, közszemlére téve ezzel deltás izmait. Hogy felfogja az izzadtságot, a fejére tekerte az egykoron hófehér, ma már szürkés árnyalatban játszó pólót. Elég volt egy pillantást vetnem a közelben lézengő osztálytársaimra, máris levágtam, mennyire elnyerte őket a fiú ezzel az apró húzásával. Még az sem vette el a kedvüket a nyálcsorgatástól, hogy Gergő egy laza mozdulattal megindult Soma felé, és anélkül, hogy megkérdezte volna a fiút, a hátára vetette magát. Természetesen nem rontotta el az őrültködést, inkább azzal szórakoztatta a bámészkodókat, hogy fel-alá rohangált a pályán, miközben valami olyasmit üvöltözött, hogy „Ez egy állat, szedjétek le rólam!”

Önkéntelenül is elgondolkoztam azon, mikor fognak végre felnőni. Ahogy a randalírozásukat néztem, hirtelen fel se fogtam, hogy mászhatott rájuk a fél suli. Persze, ízlések és pofonok, de én a lányok helyében sosem kezdtem volna olyannal, aki ennyire beteg. Igaz, én is nevettem egy kicsit a hülyéskedésükön, de nem tudtam elképzelni, hogy ezután komolyan vegyem őket.

– Hidd el, ennél sokkal aranyosabb – Blanka hangjától mintha megfagyott volna a levegő. Ellentmondást nem tűrve beszélt, az írisze a méregtől vált tüzessé. – Tudod, nekem nem gáz, ha van élete, és néha kiereszti a gőzt. Ha nem vetted volna észre, ez az egész egy vicc.

Kezdett elmérgesedni a hangulat, azok ketten úgy méregették a másikat, mintha bármelyik pillanatban képesek lennének egymás torkának esni. Talán még sosem éreztem olyan tehetetlennek magam, mint akkor. Ami azt illeti, kicsit már feladtam, hogy megmentsem a barátságukat. Blanka naiv, romantikus gondolatai sosem álltak valami közel Nikához, de mind idáig valahogy lenyelte az áradozását. Korábban még nevettünk a köztük lévő eltérésen, mindez csak érdekesebbé tette a közös beszélgetéseket, és bulikat. Mostanra azonban tagadhatatlanul megváltozott a helyzet. Nika hirtelen jött változása rendesen kiverte Blankánál a biztosítékot. Bár, nem is csodálom, én se lennék elájulva, ha valaki folyton beszólogatna a barátom viselkedésére. Mázli, hogy nincs pasim, lehet, hogy én is bekattannék Nika hülyeségeitől. Mármint, hivatalosan, vagy mi.

Hogy oldjam a feszültséget, jobb híján a barna hajú lányhoz fordultam. Erősen húztam magamhoz, a karom a válla köré tekeredett. Mosolyogva néztem le a világoskék szempárba; imádtam, amikor így öleltem át. Kicsit vicces volt, hogy ennyivel alacsonyabb nálam, ha akartam volna, simán megtámasztom az állam a fején. Többek közt ezért is szerettem annyira megölelgetni. Ilyenkor picit úgy éreztem, mintha a húgom lenne, akire nekem kell vigyáznom, ez a gondolat pedig mindig feldobta a kedvem.

– Tényleg, nem is mondtad, mi volt tegnap. Pedig annyit dumáltál előtte róla…

Úgy tűnt, Blankának ennyi elég is volt ahhoz, hogy elfelejtse a Nika okozta bosszúságokat. A szája önfeledt vigyorra húzódott, az arcát kellemes pír vette uralma alá. A világos szempár láthatólag csak úgy úszott a boldogságban, miközben a barátjáról mesélt.

– Hát nagyon izgultam, bár ezt tudjátok – Most került sor rá először az óra alatt, hogy egyszerre nevessünk fel. – Végül is, még sosem találkoztam a szüleivel, még akkor sem, amikor náluk voltunk. Tökre paráztam, hogy mi lesz, ha nem vagyok nekik szimpatikus, vagy beégetem magam valamivel, esetleg rosszul leszek, és az anyukája azt hiszi, hogy a kaja miatt. Szóval ilyen kis hülyeségek, értitek – igazította meg zavartan hullámos tincseit. – Gergő persze levágta, mi van, én meg próbáltam eljátszani, hogy nem aggódom, csak hát, átlátott rajtam. Még mielőtt odaértünk volna hozzájuk, megálltunk a sarkon, és akkor megölelt, meg megcsókolt, de olyan… Nem is tudom, máshogy, mint eddig – vetett ránk egy komoly pillantást. – Éreztem, hogy bízik bennem, bízik a szüleiben, és tudja, hogy nem lesz gáz. Asszem’, ezzel kicsit megnyugtatott, na meg az is sokat segített, hogy még délután vettem az anyukájának bonbont, az apukájának meg bort.

– És Gergő nem itta meg, mielőtt odaértetek? Hm, nem semmi – biccentett Nika.

– Amikor odaértünk, már az ajtóban álltak, és képzeljétek, annyira aranyosak voltak! – lelkendezett Blanka. – Gergő arcra nagyon hasonlít az anyukájára, bár a szeme és a szája az apukájáé. Hú, halljátok, nem gondoltam volna, hogy ilyen király lesz! Nem is támadtak le, vagy ilyesmi, és egyáltalán nem éreztem, hogy viziten lennék, inkább, mint egy kellemes baráti vacsorán. Persze, csomót faggatóztak, meg néha összemosolyogtak, de szerintem ez normális – Most kapott csak igazán erőre. Üvöltött róla, hogy a sztori egy fontos részletéhez érkezett, hosszú szempillái meg-megremegtek az izgalomtól, miközben a copfjával játszadozott. – Ne adjátok tovább, de régebben volt bennem egy kis gátlás a látogatást illetően. Nem csak azért, hogy hülyeséget mondok, vagy csinálok, hanem mert Gergő szülei nagyon gazdagok. Te tudod, Dóri, már voltál náluk az afteron – Biccentettem, hogy igazoljam az állítását. Még szép, hogy emlékszem a házra, elvégre ott vett száznyolcvan fokos fordulatot az életem. Az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni. – Kicsit izgultam, hogy mi lesz, ha lenéznek, vagy érzékeltetik velem, hogy nem vagyok elég jó Gergőhöz.

– Már miért ne lennél jó? – ráncoltam a homlokomat. – Basszus, Blanka, a ti életetek, nehogy már más döntse el, hogy mit csináltok! Ha bejöttök egymásnak, működik köztetek a kémia, és boldogok vagytok együtt, hülyék lennétek szakítani.

– Oké, vágom, de akkor is – vont vállat zavartan. – Értitek, az első barátom, Gergőnek meg kavart már pár lánnyal, szerintem normális, hogy féltem. Tudjátok, hogy a szülei másokhoz fognak hasonlítani, aztán bebeszélik Gergőnek, hogy XY mennyire többet ért nálam.

– Ez hülyeség.

Szívem szerint vállon veregettem volna Nikát, sőt még egy oklevelet is átnyújtottam volna neki, melyben kifejezem az elismerésemet és a hálámat. Zseniális a csaj, ha így folytatja, a végére még egy értelmes, mindenféle bunkózástól mentes mondatot is képes lesz kinyögni. Egy éven belül.

– Ja, közben rájöttem – mosolyodott el Blanka. – Nem érte meg parázni, mindketten hihetetlenül jófejek, szerintem szimpi voltam nekik. Meg persze ők is nekem. Fel se tűnt, milyen gyorsan elrepült az a másfél óra. És ha már a romantikánál tartunk – Tökéletes ívű szemöldöke titokzatos táncba kezdett, megmozgatva ezzel a bennünk szunnyadó kíváncsiságot. – Amikor végeztünk a vacsival, Gergő felhívott a szobájába, és…

– De tudtam! – Nikából mélyről jövő röhögés szakadt ki, amiből rögtön tudtam, hogy elfelejthetjük a normális énjét, eddig tartott a jófejsége, és már nagyban gyártja a következő beszólását. – Mondd, hogy nem mentél át tinipicsába, és nem tetted szét a lábad annak a seggfejnek!

Nem osztottam a felvetését, már csak azért sem, mert Blankát ismerve máshogy értesültünk volna arról, ha ágyba bújik a barátjával. Sőt, amennyire szégyenlős néha, még azon se csodálkoztam volna, ha meg sem említi, ha történik köztük valami. Egyébként is, egy hónapja jártak, kizártnak tartottam, hogy ilyen gyors tempóban haladjanak. Ezzel szemben valahol megértettem Nikát. Mert bármennyire is igyekezett magára ölteni az megállíthatatlan férfigyűlölő álarcát, mindhárman pontosan tudtuk, mi rejtőzik a nagy pattogás mögött. A maga módján még rendes is volt, ahogy próbált minket megvédeni. Ahogy a dacos szőkeséget figyeltem, egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy mit szólna, ha a fülébe jutna a Dáviddal folytatott viszonyom híre. Bizonyára a kosárlabda helyett a fiú fejét csapkodná a betonhoz. Csak picit erősebben. Meg enyhén idegbetegebb fejjel. És megszámlálhatatlan káromkodással fűszerezve.

– Jaj, dehogyis! – visított fel Blanka enyhén hisztérikus állapotban. – Nem értem, miért gondolsz mindig rosszra, Nika. Ha egyszer leállnál az általánosítással…

– Oké, szóval Gergő családja tök cuki volt, és felmentetek a szobájába – csaptam össze a tenyeremet, csak hogy még csírájában elfojtsam a kitörni kívánkozó vitát. – Mi történt ezután?

Úgy tűnt, a közbelépésemmel elértem a kívánt hatást. Blanka már nem dühöngött, sőt egészen visszatért belé az élet. Már Nika sem látszott olyan idegesnek, bár még mindig gyilkos pillantásokkal illette szegény srácot. Mázli, hogy a foci annyira lekötötte a végzősöket, hogy észre se vették, hogy néz a lány Gergőre. Nem hiszem, hogy egyhamar túllendültek volna a történteken.

– Hát, igazából azt hittem, hogy nyugtatni fog, hogy semmit se rontottam el, és a szülei imádtak, de erről nem esett szó – folytatta a sztorizást vigyorogva. – Az izgalmam elmúlt, csak akkor paráztam be egy kicsit, amikor eszembe jutott, hogy nem ajánlottam fel az anyukájának, hogy segítek elmosogatni. De Gergő szerint nem volt gáz, azt mondta, nem ez alapján választ barátnőt – nevette el magát hangosan. – Halljátok, nagyon durva volt, mármint nem úgy, hogy para, inkább olyan… nem is tudom… különleges. Azt hittem, ilyen csak a filmekben történik, vagy max a suli szépével, de nem… Gergő vett nekem egy rózsát! – visította el magát hirtelen. Joggal érdemelte ki az udvaron téblábolók figyelmét, ám ez a jelentéktelen tényező nem szegte kedvét a mesélésben. – Vöröset. Istenem, lányok, alig hittem el! Komolyan, ha valaki nekem három hónappal ezelőtt azt mondja, hogy kapok egy rózsát Kátai Gergőtől, a képébe röhögök. A legjobb, amit mesélt. Tudjátok, az eddigi kapcsolatai nem nagyon tartottak ki, nem is vette valami komolyan az exeit. Ha szigorúan nézzük, én vagyok az első komoly barátnője! – vigyorodott el diadalittasan. – Azt mondta, jobban félt a vacsitól, mint én, mert korábban még senkit sem mutatott be a szüleinek. Meg még egy lánnyal sem érezte azt, amit velem, hogy ez tényleg hosszútávú lesz, és érdeklem, meg ilyenek…

Blanka még csak nem is sejtette, mennyi őszinteség lakozik a mosolyomban. Teljes mértékben átéreztem a helyzetét, pontosan tudtam, mennyire feldobhatta Gergő vallomása. Ahogy elnéztem a még mindig félmeztelenül rohangáló fiút, önkéntelenül is megfogalmazódott bennem valami, egy hatalmas igazság, amit senki sem érthet meg igazán, amíg az élet nem dob elé egy példát. Nem mi választjuk ki, kibe szeretünk bele. Ez egy cseles játék, aminek bármikor az áldozatául eshetsz. A sors furcsa lépésekre képes; olyanokat hozhat össze, akiknek a boldogságára korábban senki sem fogadott volna. Hiszen ki dönthetné el előre, kinek mit jelent a különleges. Gergőnek Blanka az, Blankának valószínűleg Gergő, Dávidnak meg én, még ha nem is olyan formában, mint a „normális” embereknél. Bár, ami azt illeti, Dávid elvei sosem működtek valami szokványosan.

Na, nem, mintha zavart volna. Leírhatatlanul röhejesen hatna, ha a szeretőm egyszer csak közölné velem, hogy én jelentem számára a világot, belém zúgott, mint állat, és velem akarja leélni az életét. Szerintem el se tudnám dönteni, pszichiátriára, vagy egy erős elvonókúrára utaljam be szegény fejét.

– Ajjaj, valaki itt rohadtul szerelmes valakibe! – állapította meg Nika mintegy tényszerűen. Mintha szándékosan kerülte volna a tekintetünket, a hangjából és a mozdulataiból sem olvashattunk ki semmit.

Nem éreztem szükségét, hogy az érzéseivel cukkoljam Blankát, úgyis tudtam, hogy a tekintete lerántja a leplet a titkairól. A barátságunk túl messzire nyúlt vissza ahhoz, hogy ne ismerjem ki minden egyes lépését. Egy gyors pillantást vetettem rá, szinte mérget mertem volna venni rá, hogy zavartan nevetgél majd, és a barátja érdemeit kezdi dicsérgetni. nem csoda hát, hogy meglepődtem, amikor a frusztráltság legapróbb rezdülése sem futott végig az arcán. Még csak meg sem vonta a vállát, csak vigyorogva intett Gergőnek. A fiú szőkésbarna feje kitűnt a tömegből, kitartott kezek tucatjai nyúltak felé, hogy kifejezzék elismerésüket az imént szerzett gólért. Lelkesen vágtatott végig az osztályon, a röhögve osztotta a pacsikat, ám a barnászöld szembogara csak akkor ragyogott fel igazán őszintén, amikor a barátnőjére nézett. A pillanat varázsa nem tartott sokáig, ezért is éreztem magam olyan szerencsésnek, hogy részese lehettem. Gergő tett egy gyors kerülőt, nem csatlakozott azonnal a játékhoz, inkább felénk vette az irányt. Amikor elhaladt mellettünk, csókokat hintett Blanka felé. Talán úgy tűnhetett, a rajongójaként kezeli a lányt, de csak akkor, ha valaki nagyon-nagyon távolról figyelte őket. Mivel közvetlenül mellettük szobroztam, élő egyenesben követhettem végig, ahogy mámoros fény gyúl a hosszú szempillák alatt, és ahogy a fiú még egy másodpercre visszanéz, mielőtt csatlakozna a barátaihoz.

– Miért van az – tanakodott hangosan Nika. –, hogy a jó csávók vagy foglaltak, vagy idősek?

– Azért akad pár szingli is – Azzal egy sokatmondó pillantással a végzősök felé bökött.

Nem értem, hogy nem vettem észre idáig. Pedig mindvégig ott mozgott a pályán, képtelenségnek tartottam, hogy máshol tartózkodjon. Bár a játékban nem igazán vett részt, helyette a kaput támasztotta, és Biával röhögött valamin, mégis alig pár méter választott el minket egymástól. A tekintetünk összeakadt, felszínre tört a paranoiám, legszívesebben elkaptam volna a fejem, hogy még csak fel se merüljön a többiekben, hogy mi történik köztünk. Kár, hogy nem tudtam szabadulni azoktól a pofátlanul öntelt, karamellaszínben pompázó szemektől. Önkéntelenül is a száját kezdtem vizslatni, figyeltem, ahogy nevetésre nyílik, néztem, ahogy az évfolyamtársának magyaráz valamiről. Próbáltam kivonni magam az uralma alól, de az éjszaka képei úgy láncoltak a fiúhoz, hogy még esélyem sem maradt menekülni. Utáltam, hogy stíröltem, utáltam, ahogy rám nézett, utáltam, hogy tudtam, ugyanarra gondolunk. Mégis azért utáltam a legjobban, amit ezután tett. Mintha megszűnt volna számára létezni a világ, mintha nem érdekelte volna Bia, és a fiúk, néhány lépéssel közelített felénk, aztán egy cinikus mosolyt villantott rám, majd egy magabiztos mozdulattal lehúzta magáról a pólóját. A textil a földön landolt, a focilabda a meccs során talán először Dávidhoz gurult. Mondanom sem kell, a következő pillanatban már a hálóban árválkodott a bőr.

Az udvaron tartózkodó összes nőnemű – beleértve a végzősöket, a szadista tanárunkat, Nikát, Blankát, és a többi osztálytársamat – elhűlve figyelte az akcióját, a kidolgozott felsőtest mágnesként vonzotta a tekinteteket. Ha nem tartom magam olyan keményen, bizonyára én is elalélok a kockahas, a kócos haj, a huncutul ragyogó szemek, meg a kihívó mosoly látványától. Pech, hogy tudtam, mire megy ki a játék. Dávid csak mutogatni akarta magát, új rajongókat szerezni, és zavarba hozni engem. Ez utóbbi volt az, amit nem engedhettem meg neki. Nem hagyhattam, hogy elvegye az eszem, hogy abban a hitben ringassa magát, legyőzött.

A viszonyunkat mindig is egy csatához hasonlítottam. Túlfűtöttük a bennünk tomboló megannyi szenvedéllyel, a vitáink harcra buzdítottak minket, az együtt töltött forró éjszakák csak fokozták az őrületünket. Nem akadt olyan menet, amibe nem akart volna legalább az egyikünk belehalni. Ott hagyni a lelkét, hagyni, hogy megszűnjünk gondolkodni, és a testünk irányítson, elveszni a másik ölelésében. Végkimerülésig harcolni, várva arra, hogy a másik feladja, és kiélvezni a győzelem mámoros bujaságát.

Ezek voltunk mi. Kész őrültek. Csakúgy, mint a párbajunk.

– Nem rossz, HD – A hangom ágyúlövésként hatott a csendben. Éreztem, hogy érik Nika következő beszólása, de nem hagyhattam, hogy elvegye a dicsőségem. Én akartam beoltani Dávidot, egyes-egyedül, eszem ágában sem volt osztozni a sikerben. – Azért a szemem még nem égett ki, de ha így folytatod, az érettségire talán össze is jön.

Az élet egy szempillantás alatt visszatért a diákokba. A lányok zavartan kapták el a pillantásukat a gimi szívtiprójáról, a tanárok unottan folytatták az okítást, Dávid haverjai pedig nemes egyszerűséggel kiröhögték a fiút. Szinte már kezdtem megsajnálni szegénykémet, ahogy elnéztem, milyen hamar eloszlattam a rajongótáborát. Kár, hogy csak még izgalmasabbá tette mindezt, hogy továbbra sem volt hajlandó megszűntetni a szemkontaktust. Örömmel vettem tudomásul, hogy csorba esett az egóján, már korántsem feszített olyan magabiztosan, mint pár perccel azelőtt. Persze, így sem kellett félteni. A szemöldöke a homloka közepéig szaladt, a szája az egyik pillanatban csodálkozásra nyílt, a másikban pedig ismeretlen, távoli helyekre küldött – természetesen hangtalanul, a gyanú elkerülése érdekében. Nem vettem a szívemre a sértegetését, úgyis tudtam, hogy nincs miért aggódnom. Dávid pattog egy kicsit, a következő randinkon megkér, hogy máskor lehetőleg ne a fél suli előtt égessem be, kölcsönösen húzzuk egymás agyát, amíg van rajtunk ruha, aztán a szavak szerepét a tettek veszik át. Esze ágában sem lesz finomkodni, a csókjai és az érintései szinte már fájdalmasan durvák, mégsem állítom meg. Hagyom, hadd élvezze a sikert. Higgye csak el, hogy győzött, a végső élvezetben úgyis osztozom vele.

A gondolataim örvényéből a felém tartó kosárlabda jelentett menekülést. Az lett volna a feladatom, hogy elkapjam, és átpasszoljam Blankának, de nem jártam sikerrel. Még csak meg sem érintettem a kemény felületet, egyszerűen hagytam, hogy elszálljon a fülem mellett. A tornaeszköz meg sem állt, amíg az udvar másik végébe nem ért. Rá se kellett néznem a végzősökre ahhoz, hogy tudjam, eszük ágában sincs visszagurítani. Miért is tették volna, elvégre mitugrász kis tizenhét évesek vagyunk, már önmagában a feltételezés is nevetséges, hogy megkönnyítik az életünket. Mert hát mennyivel izgalmasabb végig nézni, ahogy elgurul mellettük az a szar, aztán a képünkbe vigyorogni!

– Bocs, mindjárt hozom.

Gyors kocogással indultam az eltévedt labdáért, nem sokára a röpisekhez értem; pont náluk kötött ki a kosár. Tőlünk eltérően ők igenis kihasználták a mozgásra szánt időt. Szélvész módjára passzolgattak egymás között, az ütésük sosem tévesztett célt. Ja, igen, a sportemberek.

– Szia, Dóri – biccentett felém Bia, de közben egy percre sem szakadt el a játéktól. Úgy adta tovább a labdát Anettnek, mintha legalább egy izzó tűzgolyótól kívánt volna megszabadulni. – Beszállsz?

– Isten ments! – Egyöntetű röhögést hallattak; nyilván azt hitték, viccelek, nem tudhatták, hogy sosem szívleltem a labdajátékokat. – Csak a kosárért jöttem, aztán lépek is.

A labdánk időközben kikerült a körből, a lányoktól egészen a kerítésig gurult. Nem állt szándékomban odáig elszerencsétlenkedni magam. Esdeklő pillantásom szerencsére megtette a hatását. Anett, anélkül, hogy rám nézett volna, sarkon fordult, és megragadta a gömbölyű tárgyat. Már éppen nyúltam volna érte, amikor egy másodpercre észrevettem valamit a lányon. Bár még csak tegnap ismertem meg, tisztán kiolvastam az arcáról, hogy valami nagyon nincs rendben nála. Smaragdzöld írisze őrült módjára villogott, nagyjából, mintha kedve lenne lemészárolni a társaság felét, a homloka pedig ezernyi ráncba torzult. Az sem tetszett, ahogy megindult felém. Volt benne valami ellenséges, ami arra késztetett, hogy minél előbb lépjek le. Már, ha nem akarok egy játékba belefeledkezett csapatkapitány kezei közt meghalni. Ki tudja, mennyire kattanhatott rá a csaj a sportra.

– Hé, minden rendben? – kockáztattam meg a kérdést.

Anett arcán átsuhanó mosolyról nem tudtam eldönteni, angyali, vagy pont, hogy ördögi. Még a szavai sem alapozták meg igazán a bizalmamat, úgy tűnt, nem éppen a legjobb kedvében fogtam ki.

– Cseszd meg a labdádat, oké?

A fájdalommal vegyített sötétség egy szempillantás alatt borította homályba az elmémet.