11. fejezet - Az Angyali Démon

Dávid

A labda süvítve szelte át a pályát, szinte lehetetlennek tűnt kivédeni. Meg se próbáltam rávetődni, úgyis tudtam, nem járok sikerrel. Csak a szerencsének köszönhettük, hogy a háló helyett a kapufát érintette.

Bizonyára jobban is elsülhetett volna a lövés, ha nem tereli el valami a támadó figyelmét. Ez az óra nagyban eltért a megszokottól, hála az udvar végében folyó eseményeknek. Eleinte nem érdekelt, miért tömörül két évfolyamnyi lány a röpisek köré. Biztos valami pletyka, megbeszélés, vagy mittomén’, nem számít. Arra azonban már én is felkaptam a fejem, amikor egy éles sikoly hatolt a levegőbe. Nem értettem, mi folyik ott, abban azonban biztos voltam, hogy Rácz Dominikát minél előbb le kell állítani. A végén még leüti Anettet.

– Ezek balhéznak?

– Ebből bunyó lesz, bakker!

– Rosszabb – vonta össze a szemöldökét Gergő. – Ha Nikán múlik, vérontás.

Még nem nyílt alkalmam közelebbről megismerni a szőke szépséget, de az egyre vörösödő arcát látva nem kételkedtem a barátom szavaiban. Nem hallottam tisztán, mit vág Anett fejéhez, de jobbnak láttam közbeavatkozni. Gergő már mesélt róla egyet s mást, amit Blankától hallott, nem volt kérdés, hogy Anett mennyire megszívná, ha a csaj begerjedne. Állítólag olyan, mint egy időzített bomba, a pasijának például szabályosan nekiment, amikor az szakított vele. A drágalátos exem meg pont nem arról híres, hogy olyan sokáig képes jópofizni. Vérontás? Örülhetünk, ha annyival megússzuk. A feleket elnézve a harmadik világháború kitörése a minimum.

Gergő példáját követve a vitatkozókhoz rohantam. Közben egyre többen csatlakoztak hozzánk, a foci már nem is tűnt olyan izgalmasnak. A legtöbben persze csak a balhé miatt jöttek, hogy az kicsit színesítse a napjukat. Pech, hogy alig lehetett valamit látni, lévén négy osztálynyi lány tömörült egy apró körben. A vállak és a hosszú copfok tömkelegén egyedül Nika hangja tudott áthatolni. Beletelt egy kis időbe, mire végigmértem a csajt, aki megállás nélkül osztotta az észt. Világos tincsei az arcába hullottak, barna szeme valósággal szikrát szórt, miközben Anett felé hadonászott. Jó eséllyel egy elcsépelt kalandfilmben érezhette magát, azért mutogatott olyan vádlón. Szinte már vártam, hogy harcba hívja a népet, és kivégeztesse az osztálytársamat. Mintha fel se vette volna az egyre növekvő tömeget. Porcelánfehér bőre kivörösödött a dühtől, minden egyes mozdulata indulatról árulkodott. Mintha régóta forrt volna benne valami, amihez egyetlen szikra hiányzott, hogy lángra lobbanjon, és mindent elpusztítson maga körül.

– Ja, persze, egészen véletlenül! Tudod, kit etess ezzel a szar dumával, kisanyám! – ordította teljes átéléssel. – Nekem aztán ne mondja senki, hogy pont te nem tudsz célozni. Ember, a röpicsapat kapitánya vagy, ez azért elég alap lenne. És ha kinyírtad szerencsétlent, na, akkor mi lesz? Fizeted a temetését, vagy akkor is jössz a süket szövegeddel, hogy nem akartad, meg mindenki hibázhat? Ilyen nyomorékot se láttam még.

Nika öt másodperc alatt megtette azt, amihez másnak sosem lett volna mersze. Úgy oltotta be a suli megmenőbb lányát, mintha mást sem csinált volna az elmúlt években. Nem érdekelte Anett esdekelő tekintete, még a szemüvege mögött gyülekező harmatos könnycseppek sem hatották meg. Mélyről jövő sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd hosszas káromkodások közepette lehajolt a földre. Valami azt súgta, van ott valami, vagy valaki – talán pont a vita kiváltója. Utat törtem magamnak a bámészkodókon át. Elengedtem a fülem mellett a lelkes sóhajokat, ezúttal nem kötöttek le az értem olvadozó lányok. Csak az érdekelt, hogy mibe keveredett már megint Anett.

Amikor megpillantottam a földön fekvő alakot, egy ütemet kihagyott a szívverésem. Hidegen hagytak a többiek, önkéntelenül is letérdeltem mellé, az ujjamat a pulzusára szorítottam. Magam sem értem, miért lepődtem meg azon, hogy élt. Biztos Nika hisztije miatt. Bár, meg kell hagyni, nem festett valami jól. Egészséges arcszínéből kiveszett a pír, még Nikáénál is fehérebbnek hatott a bőre. Az orra mentén egy keskeny, pirosas csík húzódott. Még csak meg se rezzent a szája széle, a szemét mindvégig csukva tartotta. Ébenfekete tincseit az izzadtság tapasztotta a homlokára, a teste pedig, az a csodálatos test kifacsarva terült el a földön.

Nem értettem, mi történt, nem tudtam, mit tehetnék. Jobb híján kicsit megpofozgattam az arcát, ám Dóri továbbra sem mozdult meg. Csak feküdt ott tehetetlenül, két évfolyamnyi diák kereszttüzében, egy elmaszatolódott vércsíkkal a bőrén. A legszörnyűbb forgatókönyvek pörögtek le a fejemben. Igyekeztem elkapni Anett pillantását, de nem jártam sikerrel. Mintha szándékosan kerülte volna a pillantásomat, hátat fordított a tömegnek, és Biának kezdett magyarázni. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne törődjek vele. Nem szabhattam összeesküvés-elméleteket, azokból így is akadt bőven, hála a mellettem térdelő Nikának. A szőke lány úgy püfölte Dóri mellkasát, mintha tényleg élet és halál közt lebegne. Hogy komolyan gondolta-e, vagy szimplán csak játszotta az eszét, örökre titok maradt.

– Ezzel nem segítesz! – förmedtem rá kissé indulatosabban a kelleténél. Nem tehettem róla, egyszerűen idegesített a csaj bénázása. Most komolyan nem vágta le, hogy tök feleslegesen erőlködik?

Igazi segítségre volt szükség, nem egy hiperaktív plázacica hisztijére.

– Életem, a helyedben inkább befognám – vetette oda foghegyről. – Én legalább csinálok valamit, mert tudod, értek is valamihez. Mármint, azon kívül, hogy a kockahasamat mutogassam.

Nem vettem magamra a beszólását, úgyis csak a figyelemre hajtott. A tömeggel együtt az idegességem is egyre nőtt. Azelőtt még sosem fagytam le ennyire, mindig eszembe jutott valami gázos helyzetekre, de ez más volt. Képtelen voltam koncentrálni, még arra sem futotta, hogy megkérdezzem, mi történt egyáltalán. Nem is érdekelt igazán. Kérdés nélkül löktem félre Nikát, a szívem a torkomban dobogott, miközben próbáltam feléleszteni Dórit. Elájult, ez egyértelmű. De hogyan tovább? Leírhatatlanul szerencsétlennek éreztem magam, ahogy a lábam közt hevert. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lesmárolom, hátha attól erőre kap. Mázli, hogy nem tettem meg, maradtam az apró pofonoknál, meg a rázogatásnál. Közben meg egyre csak azon kattogtam, mi a franc történhetett. Nem tűnt túl biztatónak, hogy a jelek szerint Anett keze is benne volt a dologban. Baszki, annyira tudtam, éreztem, hogy erre megy ki a játék! Még hogy érdek nélkül lóg Dórival, na, persze, én meg mindjárt beállok remetének! Komolyan, hogy lehet Dóri ennyire sötét? Miért nem lát át az embereken?

Patakokban folyt rólam a víz, a hajam a homlokomba tapadt. Még sosem izzasztott meg annyira a tesióra, mint most. A kezem tehetetlen remegésbe kezdett, igyekeztem szabályozni, de elbuktam a harcot. Mikor ütötték ki? Azt se tudtam, mióta próbálom felébreszteni. Nem hallottam a csengőt, feltételeztem, hogy még tart az óra, csak a többiek idióták, és nem szóltak a tanárnak. Pedig jól jött volna egy kis segítség. Persze, tök érthető, hogy izgalmasabb nézni, ahogy a suli nagymenője a szeretőjével szerencsétlenkedik, mint hasznossá tenni magunkat.

– Baszd meg, Dóri – motyogtam.

Feladtam a reményt. Nem bírtam felfogni, hogy nem tehetek semmit. Összefüggéstelen sorok villantak fel az agyamban, biosz, elsősegély, minden, amit megtanultam, amit képtelen voltam felidézni. A forróság cserepessé varázsolta az ajkaimat, az ujjaimon elhatalmasodott a remegés. Minden és mindenki elmosódott előttem. Csak körvonalak maradtak, semmi más. Blanka vadul gesztikulálva magyarázott Gergőnek, Anett még mindig Biát fárasztotta. Nika folytatta az ordibálást, a srácok meg csak találgattak. Dübörgő léptek hallatszottak valahonnan, messziről, Dóri pedig csak feküdt ott mozdulatlanul. Nem várhattam tovább. A tudat, hogy semmit sem csinálok, őrjítően hatott rám, kis híján felemésztett belülről. Az izmaim elernyedtek, a karom a testem mellé hullt. Néztem a lányt, figyeltem a verítékben úszó, puha bőrét, a mozdulatlan szemhéját, az enyhén szétnyíló, dús ajkait, aztán egyszer csak… bumm! Elvesztettem a fejem.

Végső tehetetlenségemben szántam rá magam. Elhalt a zsivaj, még Nikának is sikerült végre befognia. A megdöbbent tekintetek valósággal lyukat égettek a hátamba. Sípszó harsant a háttérben, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megszakítsam a csókot. A szám Dóriéra tapadt, a nyelvem vadul kutatott az övé után. Sürgetően simogattam a szájpadlását, rá akartam üvölteni, hogy térjen már magához. Ezt a csókot a szükség irányította a vágy helyett. Ösztönösen csináltam, még ha valahol sejtettem is, hogy nem megyek vele sokra. Ha Dóri agyrázkódást szenvedett, tuti bukás.

Évtizedeknek tűnő másodpercekbe telt, mire összeakadt a nyelvünk. A szívverésem azonban még mindig nem állt vissza a normál kerékvágásba, sőt még az eddiginél is hevesebben zakatolt. Mert Dóri ahelyett, hogy eltolt volna magától, pióca módjára tapadt rám. Szinte már fájt, ahogy tépi a hajamat. A csókunknak még csak esélye sem volt, hogy izgatóvá váljon. Éppen, hogy sikerült ülőhelyzetbe tornáznunk magunkat, Dóri máris őrült köhögésbe kezdett, kis híján beleköpött a számba. Nem csoda hát, hogy inkább elhúzódtam tőle. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem követtem végig az eseményeket.

Alig tért magához Dóri, mindkét tanár fülsiketítő ordibálásba kezdett. Azzal jöttek, hogy jobban is vigyázhatnánk egymásra, viselkedhetnénk felnőtt módjára, a vágyainkat meg az iskola falain kívül is kiélhetnénk. Még a csengő hangjától sem hagyott alább a rikácsolásuk. Kíméletlenül lecseszték mindkét évfolyamot, a káromkodásaikkal még Nikán is túltettek. Az sem javított a hangulatukon, hogy egyszerre legalább hatan kezdték el magyarázni, mi történt. Mindenki túl akarta beszélni a másikat, Nika Anettet szapulta, a lány igyekezett védeni az igazát. Egyedül Dórival nem törődött senki. Én is csak egy futó pillantást vetettem rá, hogy lássam, minden oké-e. Egy másodpercig sem tartott az összenézésünk, mégis rengeteg mindent belesűrítettünk abba a pillantásba. Aggódó tekintetem láttán zavartan megrántotta a vállát, a szemével az ajkamat kereste. Jobb híján beharaptam a számat, majd eljátszottam, hogy mennyire izgat a veszekedés. Csak a látószögem szélén bizonyosodhattam meg róla, hogy Dóri elmosolyodott.

– Szóval, ha jól értem – hallatott egy erőltette sóhajt a tizenegyedikesek tanára. – Dóra az elgurult labda után szaladt, de nem bírta kivédeni Anett passzát, ezért elájult. Ezután Dominika, ahelyett, hogy szólt volna nekem, szokásához híven kiverte a balhét. És az egész társaság szó nélkül végignézte az egészet. Hát, mit ne mondjak, gratulálok! – csapta össze a kezét. – Ilyenek az érett tizenhét-tizennyolc évesek! Szép, büszkék lehettek magatokra. Négy osztálynyi majdnem felnőttből mindössze egyben van annyi élet, hogy tegyen is valamit. A módszereidre inkább nem mondok semmit, Hollósy! – forgatta meg a szemét unottan. – Na, menjetek, a következő óráig egyik se kerüljön a szemem elé!

Azzal megfújta a sípját, és a gondjaiba vette Dórit. A lány nem nézett rám többet. Az orrát tapogatta, úgy próbált lábra állni. A tanáron kívül csak Blanka és Nika maradt mellette, utóbbinak így sem vették nagy hasznát. El akartam felejteni a történteket, véletlennek betudni az egészet, de nem ment. Anett feltűnően gyorsan viharzott el mellettem, és az sem segített sokat, amit elkaptam a beszélgetésből. Iskolaorvos, agyrázkódás, maradj otthon pár napig. Egyik sem hangzott valami biztatóan.

Még az öltözőbe érve sem engedtem el a dolgot. Énem egy naiv része reménykedett, hogy véletlenül történt… Anett nem akarhatta szándékosan bántani Dórit. Mindig is a szavaival támadt, nem a tetteivel. Miután szakítottunk, kavartam pár lánnyal, de még csak fel se merült benne, hogy fizikai fájdalmat okozzon nekik. Az áskálódás mellett voksolt. Pletykák terjesztése, kiröhögés, ártatlannak tűnő utalások – ez ment neki. A kérdés már csak az, Dórinál beválnának-e a gyerekes módszerei. Talán, nem tudom. Mérget vennék rá, hogy nem hagyná annyiban, és nem is csak azért, mert bízik – vagyis, mind idáig bízott – Anettben. Túl éles a nyelve ahhoz, hogy megadja magát. Ha Anett azt hiszi, Nika az előbb beoltotta, még nem veszekedett Dórival. Basszus, a csaj két mondattal elintézte, hogy az egész udvar rajtam röhögjön, pedig engem még bír is. Inkább bele se gondolok, mit művelne, ha Anett kóstolgatni kezdené.

– Mi van, HD, kicsináltak a csajaid?

Az eszmefuttatásomnak Soma vetett véget. Felvont szemöldökkel bámultam a fölém tornyosuló fiúra, szinte fel se fogtam a szavait. Minden bizonnyal elég hülye fejet vághattam, azért röhögött a képembe a barátom. Hogy elkerüljem az idióta faggatózását, a cipőfűzőmmel kezdtem babrálni. Közben igyekeztem kiverni az összeesküvés-elméleteket a fejemből – sikertelenül.

– Lehet, hogy véletlen volt – mondtam, majd felpattantam a padról.

Most már alig kellett megemelnem a fejem, hogy a sötétzöld szempárba nézzek. Természetesen mindketten tudtuk, hogy ez csak duma. Anett semmit sem csinál csak úgy. Sokszor ösztönösen cselekszik, de a tettei az érzéseiről árulkodnak. A mostani akciójával pedig bebizonyította, hogy tiszta szívből gyűlöli Dórit. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, miért is böki a csőrét a fekete hajú lány.

Soma ajkán hamis mosoly futott végig, amivel nem bírtam mit kezdeni. Igazság szerint nem is nagyon hozott lázba a hülyesége. El akartam felejteni az egészet, bebeszélni magamnak, hogy nincs gáz. Már hogy ne lenne gáz, ember! Dóri agyrázkódást szenvedett.

– Haver, ez olyan véletlen volt, mint az, hogy lekaptad a csajt! – veregette meg a vállamat röhögve. – Ha láttad volna Anett arcát! Már csak azért megérte ma bejönni.

– Elhiszed, hogy leszarom?

– Hűtsd már le magad, HD! Kicsit rápörögtél Dórira, majd elmúlik, na…

Unottan megráztam a fejem, nem sok kedvem maradt az ökörködéseikhez. Ahogy végig vezettem a pillantásom az öltözőn, azt vettem észre, hogy mindenki az iménti incidensen lovagol. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéseken vitatkoztak. Miért nem védekezett Dóri, melyikük nyerne egy verekedés esetén, mikor lép túl rajtam Anett… Még azok is ezen pattogtak, akikkel öt szót, ha váltottam négy év alatt. Ezzel csak fokozták a zavaromat. Kimondhatatlanul idegesített, ami az udvaron történt. Nem is csak Dórira gondolok, hanem arra, amit én csináltam. Hogy megcsókoltam, mindenki szeme láttára. Nem poénból, vagy, hogy dicsekedjek, hanem, hogy segítsek neki. Halványan derengett valami a remegő kezemről, a mellkasomra tapadt pólómról, meg a végtelen nyughatatlanságomról. Most valahogy olyan távolinak tűnt mindez. Mintha nem is én térdeltem volna Dóri mellett. Még mindig nem értettem, mi üthetett belém. Kétségkívül hatalmas kockázatot vállaltam. Ha még öt perccel tovább erőlködöm, még le is vágják, mi folyik köztünk.

Mindenki pontosan tudja, mi folyik köztünk, emlékeztettem magamat. Oké, biztos akadt egy-két kivétel, de a jelenlévők nagy részét nem érné váratlanul, ha fény derülne a viszonyunkra. Egyedül Dóri csodálkozna, hogy ennyire nem lep meg senkit a nagy titok. Szegény, kicsi, naiv Dóri... Mégis hogy hihette el, hogy nem kürtölöm világgá, hogy elcsábítottam?

Azt hiszem, normális, hogy aggódtam miatta. Mégis csak kiterülve hevert előttem, az arca elfehéredett, és még vérzett is. Ha egy barátom kerül hasonló helyzetbe, ugyanúgy paráztam volna miatta. Dórin is csak azért próbáltam segíteni, mert megérdemelte. Oké, izgultam érte, mint állat, de ezzel nincs semmi baj. Ha fapofával nézem végig, hogy mindenki csak bámul rá, még rosszabbul érezném magam.

Megkönnyebbülten hagytam magam mögött az épületet. Túl hosszúra nyúlt ez a nap, túl sok minden történt. Még szerencse, hogy az öltözőből kifele jövet nem futottam bele Anettbe, az energiáim úgyis alulról súrolták a nullát. Hirtelen leírhatatlanul távolinak tetszett a reggel, mintha nem nyolc órája, hanem legalább nyolc éve ébredtem volna Dóri mellett. Azon gondolkoztam, vajon megengedik-e neki, hogy befejezze a művét. Reméltem, hogy nincs nagy gáz, a tesitanár csak a levegőbe beszélt. Kár lenne azért a képért, ha félbehagyva maradna. Dóri biztos, hogy beleőrülne, ha egy ilyen kis semmiség miatt bukná el az ösztöndíjat.

Unottan csaptam be magam mögött az Audi ajtaját. Egyre inkább zavart, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a tesióra képeit. Nem szabadott volna, hogy ekkora hatást gyakoroljon rám. És akkor mi van, ha Anett kiakadt Dórira? Nem az én dolgom, majd ők lerendezik egymás közt. Csak most esett le, hogy ha a szeretőm agyrázkódást szenvedett, valószínűleg napokig nem bújhatunk össze. Meggyötört sóhaj hagyta el a számat, amint rádöbbentem, hogy egy ideig kénytelen leszek a tegnap este emlékeivel beérni.

Alig indítottam be a motort, megpillantottam a kocsi felé közeledő Gergőt. Nem akartam még az ő napját is elcseszni, úgy döntöttem, jófej leszek, és megvárom. Ki tudja, talán eltereli a gondolataimat erről az egész szarról.

A barátom komótosan baktatott az autó felé. Szürke kalapját hetykén félrebillentve hordta, a fogai közül kikandikált az elmaradhatatlan cigaretta. Ha a fekete pólóját és a térdnél kopott farmerét elegáns szmokingra cserélte volna, pont úgy festett volna, mint egy amerikai gengszter. Még az állán húzódó enyhe borosta és a napszemüveg is stimmelt. Láthatóan nem zavartatta magát, ráérősen szívta el a csikket. Tisztában volt vele, hogy meg fogom várni, mint ahogy azzal is, hogy nem bírom, ha telefüstöli a kocsimat.

– Bagós állat! – forgattam meg a szemem vigyorogva, amikor beült mellém. – Akkor bezzeg majd rinyálsz, amikor húsz év múlva a halálos ágyadat támasztom.

– A halálos ágyamon – vágta rá mintegy reflexből. – cigiért fogok könyörögni, nem szánalomért.

Nem álltam meg, hogy meg ne mosolyogjam a hozzáállását. Hiába, Gergő sosem bírta igazán levetkőzni a lázadó énjét. Így is rengeteget fejlődött, nem akartam még a dohányról is lebeszélni. Legalább nem görcsölt rá mindenre, és napközben is kiereszthette a gőzt.

Persze, azért néha jólesett a függőségével húzni az agyát.

– És ha Blanka belefullad a füstbe? Elég gázul mutatna a címlapon. Szörnyű tragédia a hawaii villában, a magyar milliárdos függősége a halálba taszította a feleségét!

Nem csalódtam Gergőben. Szokásához híven elröhögte magát, aztán igaz baráthoz híven, meglengette előttem a középső ujját. Ja, igen, ha már egyszer szívatom, akkor egyszerre mindennel! Cigi, pénz, Blanka… Mostanában a legtöbben erről a háromról azonosították a fiút. Az elsőért csodálták, a másodikért irigyelték, a harmadikért pedig meg tudták volna ölni. Azt hitték, Gergőnél ez a sorrend játszott, de tévedtek. Valójában a harmadiknak hitt láncszem tartott ki a legerősebben.

–Nem is mondod, hogy telt az éjszaka? Nem volt para, hogy nem szívódott fel reggelre?

Az új téma egy kicsit sem tűnt kecsegtetőnek. Talán a tesiórán történt incidensnek tudható be, de valahogy nem akaródzott belefeledkezni az éjjel részleteibe. Na, nem, mintha nem hagytak volna bennem mély nyomot. Egyszerűen csak úgy éreztem, mindez nem tartozik Gergőre. Úgysem értené meg, milyen odaadással rajzolt Dóri. Igaz, nem ezt kérdezte, de az tette teljessé a sztorit. Ha kihagynám, minden elvesztené a varázsát. A tudatot, hogy a szeretőm mennyire különleges. Vagy fura. Érdekes. Követhetetlen. Egyedi.

– Csak a szokásos – igyekeztem hamar lerendezni. – Felesleges részletezni, úgyis tudod. Az ébredés is rendben ment, kár, hogy le kellett lépnie.

– Megszállta az ihlet?

– Ja, mondjuk.

Kerültem a tekintetét, egy másodpercre sem szakadtam el az úttól. Ismertem már annyira, hogy tudjam, esze ágában sincs faggatózni. Helyette csak figyelt, próbálta megfejteni a gondolataimat, feltehetően sikerrel is járt. Ezért is tűnt olyan vészjóslónak a hangja.

– Bejön, mi?

Vigyorgott. Tudtam, hogy még mindig engem vizslat azzal az idióta vigyorral a képén, amitől az összes lányról leolvad a bugyi. Azon kaptam magam, hogy egyre inkább zavar, hogy mindenki Dóriról faggat. Amikor mással kavartam, kevésbé voltak bezsongva. Vagy csak nem másztak bele a témába ilyen mániákusan.

– Basszus, Gergő, még szép, hogy bejön! – nevettem fel kissé kínosan. – Különben miért feküdnék le vele?

Költői kérdésnek szántam, szerencsére leállt a kérdezősködéssel. A hallgatása mégis egyfajta válasz volt. Mintha azt sugallta volna, hogy tudnom kellene, miért tett fel egy kérdést, amire egyértelmű a válasz. Nyilván neki is feltűnt, mennyire rápörögtem Dóri megmentésére. Mintha valami gagyi szuperhősös filmbe képzeltem volna magam.

Váratlanul dobhártyaszaggató dudálásra lettem figyelmes; észre se vettem, hogy pont előttem váltott pirosra a lámpa. Magamban hálát adtam a többi vezetőnek, amiért figyelmeztettek a baklövésemre. Igaz, csak egy férfi haladt át a zebrán, ő is a másik irányból, mégsem dobott fel túlzottan, hogy elkalandoztam. Szinte már hallottam, ahogy a felhúzott ablakok mögött az anyámat ócsárolják. Beharapott ajkakkal vártam, hogy a pasas elhaladjon előttem. Nem tulajdonított nagy figyelmet a személyemnek, inkább az Audit nézte meg magának. Mérget mertem volna venni rá, hogy átfut az agyán a gondolat, miért ültetnek volán mögé egy olyan idiótát, aki még a lámpát sem ismeri. Pláne, egy ilyen fényűző járműbe.

Az oszlop alján felvillant a zöld fény, mire egy fokkal óvatosabban, beletapostam a gázba.

– Ki kéne kapcsolnod – jegyezte meg a barátom.

– Kussolj, örülj, hogy hazaviszlek!

– Nem arra értettem! – forgatta meg a szemét unottan. – Figyu, vágom, hogy most minden összejött. Anett, Dóri, érettségi… Rád férne egy kis lazítás. Csak hogy kiszakadj ebből az őrületből. – Biccentettem, ezzel igazolva a szavait. Mi tagadás, tényleg sok volt egy kicsit az utóbbi hetekben. Mondjuk, ez leginkább Anett baromságainak, meg a tanulásnak tudható be, Dóri egész más értelemben fárasztott ki. – Pénteken jössz a buliba?

Értetlen pillantásom elárulta, hogy nem vagyok képbe. Igaz, hallottam valami buliról, hívtak is, csak totál kiesett, hogy most lesz. Mondom, teljesen leszívták az agyam.

– Tudod, amit Soma haverja rendez, az a galériás csávó – magyarázta Gergő. – Péntek este tartják, a Sikátor utcában. Szinte mindenki ott lesz, aki számít.

– Aha, szóval Soma közölte, hogy legalább ott ne nyálazzatok Blankával – értelmeztem a hallottakat. – Szívás.

– Nem gáz, ez csak egy este – vont vállat látszólag közömbösen. – Majd bepótoljuk. Amúgy is kellett már egy kis friss levegő.

– Friss levegő?

– Ja. Néha nem árt, ha külön vagyunk egy kicsit.

Alig hittem el, amit hallok. Na, mi van, Gergőnek az agyára ment a nyálcunami? Korábban fel se vetült bennem, hogy egyszer ezt hallom tőle. Kicsit furán éreztem magam, elvégre pár perccel ezelőtt a barátnőjével cukkoltam. Ám elég volt egy pillantást váltanunk, máris levágtam, hogy minden rendben köztük. A fiú szemében kiolthatatlanul lobogott a tűz, melynek parazsát Blanka hintette el benne. Jobban belegondolva, még örültem is, hogy nem hálózta be teljesen a csaj.

– Szóval, jössz? – tért vissza az eredeti témára.

– Még jó! – vágtam rá csípőből. – Ki nem hagynám!

Gergőnek igaza volt abban, hogy pihennem kellene. Minden összejött, főleg az elmúlt huszonnégy órában. Bizonyára sokat segítene, ha kiereszthetném a gőzt. Ki tudja, a végén még egész jól sikerül a parti!

*

Kicsivel több, mint negyvennyolc óra elteltével nem is értettem, miért nem készültem jobban a bulira. A kikapcsolás könnyebben ment, mint vártam. Alig léptem be a lepukkant épületbe, máris a kezembe nyomtak egy üveg bort, méghozzá a drágábbik fajtából. Minden jel arra utalt, hogy Soma haverja nem aprózta el az előkészületeket, mindent követ megmozgatott, hogy az év partijaként emlegessük az összejövetelt. Kis túlzással még a csapból is alkohol folyt, a szobát körülölelték a reflektorok szélvész módjára cikázó fényei. Egy egész kerületre jutó ember tombolt a lakásban, sokan már az első félórában kiütötték magukat. A dübörgő zene őrült táncra ösztönözte az egybegyűlteket. A jó hangulat – na, meg a minőségi pia – engem is magába szippantott, negyed órán belül már azt is elfelejtettem, miért húztam fel magam annyira.

Legutóbb az afteron bírtam kissé kiereszteni a gőzt. Mintha ezer év telt volna el azóta, mégis olyan játszi könnyedséggel, hogy abba majdnem beleőrültem.

Dóri nem jött el, lévén enyhe agyrázkódással nem akkora ötlet megkergült tinédzserekkel berúgni. Ami azt illeti, nem is nagyon hiányzott, nélküle is megtaláltam az alkalmat egy kis szórakozásra.

Mindig is jól bírtam az italt, viszonylag sokat kellett piálnom ahhoz, hogy lerészegedjek. Az üveg alján kéjesen ragyogtak az utolsó kortyok, sunyi görbület hatalmasodott el az arcomon, miközben a borért nyúltam. Enyhíteni kellett a fájdalmon, amit a mellettem pihegő meztelen szépségnek köszönhettem. Még így, félóra elteltével is éreztem a foga nyomát a bőrömön. Utólag visszagondolva átkoztam a percet, amikor megengedtem neki, hogy kiszívja a nyakamat. Vágom én, hogy szadista hajlamokkal küzd, de azért arról nem volt szó, hogy átmegy vámpírba!

– Hé, passzold már ide!

Süketnek tettettem magam. A barack édeskés íze átvette az irányítást a gondolataim felett. Hagytam, hogy egyszerre perzselje fel az ízlelőbimbóimat, és hűtse le a torkomat. Finom zamata élveteg vigyort varázsolt az arcomra, úgy nyújtottam át a lánynak a kiürült üveget.

– Kösz, kicseszett jó arc vagy!

– Tudom, mondták már egy páran.

Részeg volt, láthatólag még nem szokott hozzá az ivászathoz. Pedig ahogy elnéztem, néhány évvel idősebb lehetett nálam, olyan húsz évesre tippeltem. Bár, lehet, hogy a nyolc kilónyi vakolat tette, melynek fele az arcomon és a mellkasomon kötött ki. Vérvörösre festett ajka meg-megvonaglott, miközben a körmeit nézegette a hold beszűrődő fényében. Hosszú, platinaszőke haja a hátára omlott, mindössze néhány tincs maradt meg az ölében. Figyelmeztethettem volna, hogy a hajvégei történetesen egy söröspohárban kötöttek ki, de nem érte volna meg a fáradtságot.

Még a nevét se tudtam a csajnak. Mindössze abban mehettem biztosra, hogy eléggé beindult. Egy lassabb számnál dörgölőzött hozzám, aztán minden ment magától. Kézen fogva táncolás, pipa; kedvesen komolytalan flörtölgetés, pipa; szenvedélyes csókváltás, pipa; könnyen feledhető egyéjszakás kaland; pipa. Nem volt nagy ügy megszerezni, pedig amikor rám mászott, még nem is bűzlött az alkoholtól. Inkább tánc közben öntötte magába a söröket, és a raktárba is magával cipelt egy-két poharat. Már, ha feltételezem, hogy egy raktárban kötöttünk ki. Első ránézésre annak tűnt az apró, pókhálók fedte ablakával, a porlepte padlójával, meg a rozoga ládáival.

A levegő kezdett fullasztóvá válni, a hatodik érzékem azt súgta, ideje lelépni. Szó nélkül kapkodtam magamra a ruháimat, a szemem sarkából figyeltem, hogy a partnerem is így tesz. A pia teljesen elvette az eszét, vagy tíz percbe is beletelt, mire sikerült felrángatnia a falatnyi ruháját. És akkor még nem is erőszakolta bele magát a cipőjébe. Ha egyszer megérteném, minek mászkálnak egyesek akkora sarokban, mint ide Lacháza! A végén még képes, és kitöri a lábát, én meg vihetem röntgenre. Na, ez volt az, amihez nem fűlött a fogam.

– Vissza kéne mennünk – sürgettem.

– Ah, ne izélj már! – nyüszített fel keservesen. – Inkább mondd el, milyen voltam.

Ha színjózanul kapom a kérdést, bizonyára elmotyogok valamit a fejlődési lehetőségekről, ilyen állapotban azonban nem volt kedvem a lelkével foglalkozni. Basszus, a kiscsaj konkrétan minden létező dolgot elcseszett! Kezdve azzal, hogy szétnyálazta a számat, az idióta fogazásán át – amit nem csak a nyakamnál alkalmazott – egészen odáig, hogy majdnem lelépett, mondván, ő szed tablettát, a gumi amúgy is a bénáknak való. Aha, én meg majd fizetek a gyerekéért, mi? Sosem szerettem a tűzzel játszani, pláne ha emberi sorsok forogtak kockán. Anya példájából kiindulva pontosan tudtam, milyen nehéz egyedül felnevelni egy gyereket. Még véletlenül se keverhettem valakit hasonló helyzetbe, nem csoda hát, hogy mindig lapult a zsebemben egy-két óvszer, a váratlan menetekre. Kár, hogy a kiscsaj nem értékelte a hozzáállásomat, inkább elküldött melegebb éghajlatra. Persze, amikor először élvezett, máris megváltozott a rólam kialakított véleménye.

– Szar – mondtam ki egyszerűen. – Meg hisztis. És fárasztó. De leginkább hisztis.

Az arcunk pár milliméterre araszolt egymástól, így élesben nézhettem végig, ahogy kiborul. Korábban tökéletes ívű, mostanra elkenődött szemöldöke a hajtövéig vándorolt, eszelősen kapkodott levegő után, a szeme pedig a kétszeresére tágult. Szórakozottan vártam a következő lépésre. Hiába, nem lehettem mindig rendes, néha azért jólesett az elkényeztetett plázacicák idegein táncolni. Végig nézni, ahogy kiakadnak, csak mert nem borulok a lábuk elé. Hagyni, hogy a szemem láttára essenek le arról a bizonyos magas lóról. Esküszöm, a szőkeség életképtelen habogása, meg a megdöbbent tekintete minden pénzt meg ért. Még azért sem bánkódtam, hogy pár másodperc múlva a kezétől piroslott az arcom.

Vigyorogva figyeltem, ahogy kibotorkál a helyiségből, és a barátai keresésére indul. Szinte már láttam magam előtt, ahogy elsírja nekik a bánatát, és napokig másról sem hajlandó beszélni, csak hogy milyen seggfejek mászkálnak a fővárosban. Nem igazán érintett meg a drámája, amúgy sem terveztem, hogy hosszabb viszonyba bonyolódjak vele. Pont elég volt, hogy megdöntöttem a raktárban, többre amúgy sem futotta volna tőle. Amúgy is, kellett már a lelkemnek egy gyors numera. Azt hiszem, kicsit tényleg kezdtem kifordulni önmagamból Dóri miatt. A felismerés, miszerint az after óta most feküdtem le először valakivel a művészlányon kívül, méregként áradt szét az ereimben. Mázli, hogy keveredett az alkohollal, így kevésbé tűnt furának a felállás.

A buliba visszatérve nem ért csalódás. A hangulat a tetőfokára hágott, látszólag az ismerőseim hozzám hasonlóan nem vetették meg az olcsó élvezeteket. Soma félig a kanapén hevert, a száját felváltva érintette egy vodkásüveg, illetve az ölében terpeszkedő, barna hajú lány ajka. A szoba közepén számomra ismeretlen fiatalok ropták, néhány kéz ütemesen lendült a magasba, néhány alkohollal telített poharakat szorongatott, de akadt olyan is, amely partner után kutatott a tömegben. Pár évfolyamtársam röhögve haladt el mellettem, öntudatukon kívül nyújtották felém a tenyerüket. Egy srác jó poénnak tartotta, hogy rácsapjon a nyakamra, nagy szerencsétlenségemre pont ott érintette a bőrömet, ahol kiszívták. A fájdalom méregként áradt szét a testemben, önkéntelenül is felüvöltöttem. Kinyírom azt a ribancot!

Időközben a szoba szélére sodródtam. Valaki egy üveg sört nyújtott felém. Nem láttam az arcát, de azért egy hálás mosolyt villantottam az illetőre, majd elfogadtam a piát. Alig kóstoltam bele a folyékony kenyérbe, máris elpártolt tőlem az íze. Helyette egy másik, sokkal magabiztosabb dolog kúszott a fogaim közé. A zamata a söréhez hasonlóan magával ragadott, és leginkább az érett cseresznyére emlékeztetett. Lehunyt szemmel kapcsolódtam be a csókba, nemsokára át is vettem felette az irányítást. A lány láthatóan értette a dolgát; profikat meghazudtolva hálózott be, mire észbe kaptam, a falnak szorított, tökéletes testével gátolva a menekülésben. Na, nem, mintha annyira le akartam volna lépni.

– Nem fekszünk le? – A hangja, akár a csábító dorombolás. – Tuti van valahol egy üres szoba.

Nem álltam meg, hogy fel ne röhögjek, ezúttal az önelégültség szólt belőlem. Mi tagadás, nem lacafacázott a csaj, ez pedig tetszett. Természetesen nem vetettem meg ezért, nyilván nehezére esett volna tartani magát, ha ott vagyok a közelében. Mosolyogva túrtam selymes tincsei közé, igyekeztem kialakítani egy kis távolságot, csak hogy tudjam, kit tisztelhetek a következő trófeámban. Ám amikor megpillantottam a vastag keretes szemüveg mögül kígyóként méregető smaragdzöld szempárat, rögtön elment a kedvem az egésztől.

– Mit keresel itt? – üvöltöttem túl a zenét.

– Soma hívott – érkezett a válasz. – Na, jössz?

Nem hinném, hogy az én számlámra írható, amiért eszem ágában sem volt ágyba bújni Anettel. Szerencsétlen még mindig nem adta fel, hogy egyszer komolyra forduljanak kettőnk közt a dolgok. Bennem azonban még mindig ott motoszkált a gyanú, hogy szándékosan találta el Dórit azzal az átkozott labdával. Nem tehettem róla, egyszerűen semmit sem indított el bennem a gondolat, hogy lássam magam alatt vonaglani a röpicsapat kapitányát. Már semmit.

– Inkább passzolom – villantottam rá egy kétes értékű mosolyt.

Mint ahogy azt sejtettem, nem fogadta valami pozitívan az elutasítást.

– Ez is Dóri miatt van, mi? – röhögött fel erőltetetten. – Nem azért, de elég gáz, amit a csajjal művelsz. Nem veszed észre, mennyire kikészít? Hahó, Dávid szívem, ti nem jártok, ergo nem számít megcsalásnak, ha velem is lefekszel! Vagy ennyire elcsesződött az ízlésed?

Erre már nem bírtam mit mondani. Anett szájíze és hadarása mind arra hagytak következtetni, hogy ő sem vetette meg az est során az italt. Eszem ágában sem volt belemenni egy vitába, úgysem végződött volna valami szerencsésen. Alig észrevehetően átnéztem a lány keskeny válla felett, reménykedve, hogy megmentőre lelek a tömegben. Hála a magasságosnak, azonnal fel is tűnt a segítség.

– Nem. Gergő miatt – mutattam az enyhén illuminált barátom felé. – Bocs, a barom képes, és összehány valamit.

Azzal egy gyengéd, de határozott mozdulattal kitértem a lány útjából, és a fiú felé vettem az irányt. Mi tagadás, tényleg nem festett valami jól. Szegény feje mindig is elég könnyen lerészegedett, és ezzel együtt folyton átlépte a határait. Ezért is alakult úgy, hogy amit a buli során magában öntött, néhány órán belül el is távozott a szervezetéből. A száján át.

Üvöltött róla, hogy tíz perc kérdése, és kidobja a taccsot. Még éppen időben öleltem át a vállát, még mielőtt elvágódott volna a szoba közepén. Bár sosem tartottam magam hívő léleknek, most azért elmormoltam magamban pár imát, hogy szerencsétlen kihúzza a kijáratig.

– Nyugi, haver, mindjárt ott vagyunk! – ordítottam a fülébe.

Gergőtől mindössze egy zavarodott, ám annál őszintébb vigyorra futotta. Bennem már kevésbé dolgozott az alkohol. Igaz, a bor megtette a hatását, de most, hogy leöblítettem egy sörrel, kissé tisztábban láttam a világot. Még a barátomat is sikerült megtartanom anélkül, hogy mindketten elvágódjunk. Amint csigalépésben araszoltunk az ajtó felé, felrémlett bennem egy régi buli emléke. Azt hiszem, tizenöt és fél éves lehettem, amikor először piáltam részegségig. Akkoriban még Gergő volt az, aki jobban bírta az italt, így magától értetődőnek tartotta, hogy végig támogat az egész házon, míg végül az utcán el nem hánytam magam. Borzalmas érzés volt, mintha a gyomrom végigszáguldott volna a torkomon. A fejemben mintha ezer kalapács kopogott volna szakadatlanul, még a friss levegő sem enyhített a fájdalmamon. Gergő becsületére legyen mondva, mindent elkövetett, hogy jobban érezzem magam. Igaz, mindez kimerült abban, hogy lehúzott még három-négy sört, csak hogy átérezze a szenvedésemet, és együtt akarjuk még a lelkünket is kidobni magunkból.

Alig öt méter választott el az ajtótól, szabad kezemmel a kilincs felé nyúltam. Ám mielőtt megérezhettem volna a tavasz illatát, egy finoman szólva alulöltözött lány lépett elénk, az arcán ezer wattos vigyorral. Fáradt sóhajt hallattam, mára már kezdett elegem lenni a csábításra éhes vadmacskákból. A nagy számok törvénye alapján ő sem ígérkezett valami feledhetetlennek, simán túléltem volna, ha kihagyom. Ám még egy futó pillantásra sem méltatott. Nagyon úgy tűnt, hogy a félkómás barátom rabolta el a szívét. Egy magabiztos mozdulattal felemelte a vállamra dőlő fejet, majd bevetve a dögösnek vélt hajrázását, megszólította Gergőt.

– Helló, szivi! – igyekezett túlüvölteni a zajt. – Nem jössz táncolni?

– Ember, nézz már rá a gyerekre – szóltam bele a beszélgetésbe kissé rosszmájúan. – Ezzel a csávóval két mondatot nem váltasz, nem, hogy táncoljon veled! Örülök, ha nem hal meg nekem!

–Legalább az iga… az igazat… mondd, HD! – Lesütött szemmel vártam, hogy még egyszer leégesse magát, mielőtt kiszabadítom az őrületből. Ám a magyarázata még engem is meglepett. – Nem vagyok élekpé… életpé… izé, életképtelen. Csak tudod, én… Blanka… barátnőm van, és szeretem. Bocs!

Felvont szemöldökkel vizslattam a fiút, egy pillanatra nem bírtam eldönteni, hármunk közül melyikünket taglózott le leginkább a rögtönzött vallomása. Persze, reggelre úgysem fog emlékezni az egészre, de akkor is… Szereti Blankát? Ahogy alaposabban végig mértem az arcát, két dologra döbbentem rá. Nem a levegőbe beszélt. Hányni fog. Jelenleg azonban a második egy fokkal fontosabbnak tűnt, így a tőlem telhető leggyorsabban kivonszoltam az ajtón, majd hagytam, hogy a földre rogyjon. A továbbiak már nem érdekeltek igazán. Gergő így is rengeteget tapasztalt a piálás terén, tudtam, hogy megoldja egyedül is a problémáit.

A buli épületén kívül csend honolt az éjszakában, mindössze egy-két lámpa pislákolt az utcán. A közeli üzletek elhalkultak, hagyva, hogy a Hold ezüstös fénye megcsillanjon az ablakaikon. Abban a hitben ringattam magam, hogy egyedül vagyok Gergővel, ám a felém gomolygó füstfelhő erősen rácáfolt az állításomra. Hunyorítanom kellett, hogy kivegyem a közeledő alak körvonalait. Csak akkor lepleződött le előttem a kiléte, amikor a közvetlen közelemből füstölt az arcomba. Önkéntelenül is felköhögtem, mire Bia gúnyos kacajt hallatott. Talán ő tudta a legjobban, mennyire rühellem a dohányt. Anno vele próbáltam ki először, és amíg nekem egy életre elment a kedvem a dologtól, ő csak vészhelyzetben gyújtott rá. A lába nyomán elterülő csikkek egyértelműen arra hagytak következtetni, hogy nem alakulhatott valami fényesen az estéje.

– Csá, Bia – biccentettem felé mosolyogva. – Neked se jött be a buli?

Sötét, hullámosra formált tincsei hollóként repkedtek az arca körül, miközben megrázta a fejét. A szeme ideges villogása arról árulkodott, hogy ha tehetné, a fél emberiséget lemészárolná. Nem értettem, mi baja lehet. Valami azt súgta, valami hülye pasiügy, de nem akartam konkrétan rákérdezni. Egyébként sem volt tippem, miért nem jött össze neki mostanában senki. Ahogy végig mértem a farmerdzsekiben és világos, testre tapadós ruhában feszítő lányt, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy még mindig egyedül van. Bia mindig is nagy kanállal falta az életet, sokat beszélt, a nevetését pedig a suli másik végében is tisztán lehetett hallani. Igaz, az arcában nem volt semmi különös, inkább átlagosnak mondanám, mint szépnek. Annak idején engem is az alakjával, meg a kisugárzásával csábított el. Te jó ég, mintha ezer éve történt volna!

– Többre számítottam Somától – magyarázott idegesen, miközben bőszen eregette a füstkarikákat. – Oké, vágom, a haverja rendezte a bulit, de akkor is, az az idióta azzal jött, hogy életem legklasszabb partija lesz, hülye vagyok, ha kihagyom, és tuti imádni fogom, meg ilyen szarságok. Erre mit kapok? Jó, ha tizenöt embert ismerek a kétezerből, aminek a felét úgyis olcsó lotyók teszik ki.

– Na, azért annyira nem gázos! – nevettem fel gyengéden. Kár, hogy Biára nem ragadt át a jókedvem, ha lehet ilyet mondani, még az iméntinél is ellenségesebben méregetett. – Jó, van pár fura fazon, de nem kell velük törődni. Amúgy Soma előtt ne nagyon szóld le, ahogy elnéztem, ő egész jól szórakozik.

Újabb fújtatás, újabb füstkarika.

Nem láttam értelmét az idegein táncolni, inkább közelebb húzódtam hozzá, és finoman magamhoz húztam. Túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, csak játssza az agyát. Nem a buli zavarta, egészen máson alapult a rosszkedve. Hogy min, egyelőre nem tudtam, és a lányt ismerve még nem is tudhattam meg. Bia ilyen volt. Nem szeretett másokat terhelni a gondjaival, úgy gondolta, úgyse tudnának segíteni, maximum röhögnének a háta mögött, és hisztis libának tartanák.

Ám ez nem jelentette azt, hogy nem fogadott el egy baráti ölelést.

– Köszi, Dávid – suttogta a mellkasomba.

– Semmiség – válaszoltam somolyogva. – Lehet, nem ártana pénzt kérnem az ölelésért. A végén még meggazdagodnék.

– Inkább ególeépítésre lenne szükséged. Pár évezred, és megütnéd a normális ember színvonalát.

Szinkronban tört ki belőlünk a nevetés. Egész szép pillanat kerekedhetett volna belőle, ha Gergő nem pont akkor dobja vissza a vacsoráját. Biával unott pillantást váltottunk, majd a barátunkat kezdtük figyelni. Így, tisztes távolságból nem is tűnt olyan szörnyűnek. Legalább nem élő egyenesben néztük végig az akcióját.

– Emlékszel még, amikor hosszú haja volt? – bökte meg a vállamat vigyorogva. – Istenem, hogy én mennyire utáltam azt tartani! Komolyan, mintha csaj lett volna… Egy atomrészeg csaj!

– Ne is mondd! – forgattam meg a szemem. – Az utolsó hónapomat húztam a fogszabályzómmal, és foci közben valahogy elestünk. Még jó, hogy beleakadt a lobonca a számba, úgy kellett kipiszkálni belőle. Még két nap múlva is találtam hajszálakat a fogam közt.

– Feladom – tette fel a kezét. – Vitted az évszázad legundorítóbb sztorija díját!

Hangosan elnevettem magam. Örültem, hogy kissé feldobtam Biát, még ha Gergő kárára ment is a poénkodás. Nem akartuk mi bántani a srácot, így is épp elég baja volt. Ezek olyan történetek, amiket szinte mindenki ismert, de senkinek sem ugrottak be azonnal. Ha megkérdeznének, mi jut eszembe először az elmúlt négy évről, nyilván nem ezt mesélném el, lévén vannak jobb sztorijaim is, és egyébként sem célom lejáratni a barátomat. Mindenesetre megérte neki a hajvágás.

– Bakker, hogy elment ez a négy év! – Már attól borzongás járta át a testemet, hogy kimondtam.

– Igen. Elég para belegondolni – helyeselt a lány egy szomorkás mosollyal a szája szélén. – Négy éve még nem láttam Gergőt hányni, nem tudtam, milyen, amikor Anett lecseszi az egész röpicsapatot, nem maradtam bent kilencedikben Dórival a rajzszakkörön… nem ismertem azt az állatot sem – bökött unottan a buli épülete felé, egyértelművé téve ezzel, hogy Somáról beszél. – És veled sem feküdtem le. Sőt, senkivel.

– Már csak az utóbbiért megérte ide felvételizni, nem?

– Oké, asszem’, ennyi elég a lelkizésből, és négy év után végre őszintén kimondhatom – emelte fel a fejét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. – HD, te vagy a legönimádóbb seggfej, akit csak ismerek. Sőt, most komolyan, túlzás nélkül, szerintem nem rohangál még egy ember az univerzumban, aki olyan sokat gondolna magáról, mint te!

Na, szép, ennyit a meghitt pillanatokról.

– Lehet. De ne mondd, hogy nem jogos!

Nem mondta. Meg se szólalt, csak elröhögte magát, és játékosan belebokszolt a vállamba.

Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Gergő is összeszedje magát, vagy legalábbis talpra tudjon állni. Szegény srác zombi módjára botorkált el hozzánk, Biával egyszerre nyúltunk felé, hogy elkapjuk. Szerencsére ezúttal nem landolt a földön; kisebb erőlködés után még azt is elértük, hogy közrefogtuk. Elég viccesen nézhettünk ki, nagyjából, mintha egy háborús filmben lennénk, és az életünk árán is próbálnánk megmenteni a megsebzett bajtársunkat a haláltól.

– Bia, ugye tudod, hogy szeretlek? – motyogta Gergő elhaló hangon.

– Hé, az előbb még Blankáért dobogott a szíved! – húztam az agyát.

Figyelemre se méltatott, csak pislogott a lányra azokkal a tágra nyílt, kiskutyára emlékeztető szemeivel, aminek alig bírt valaki ellenállni. Bia mormogott valamit az orra alatt arról, hogy mennyire reménytelen esetek vagyunk, aztán előhúzott egy csikket. Hogy az alkesz még véletlenül se tegyen kárt magában, meggyújtotta neki a cigit, majd kisebb szerencsétlenkedés után a fiú szájába helyezte azt.

– Kocsival jöttél, Dávid? – nézett rám a szőke fejbúb mögül. – Eléggé kiütötte magát, haza kellene vinni.

Ezúttal sajnos nem siethettem a segítségükre. Amikor leszállt az éj, úgy gondoltam, biztos rendesen kirúgok a hámból, illuminált állapotban pedig nem akartam vezetni, így a villamosra esett a választásom.

– Jó, nem gáz – intett le Bia mintegy mellékesen. Néhány perc gondolkodás után felragyogott a szeme, telt ajkán diadalittas mosoly húzódott végig. Kíváncsian vártam, mit eszelt ki, reméltem, tényleg akad valami használható ötlete. – Az utca végén ismerek egy vendéglőt. Oda tuti bemehetünk, amíg nem józanodik ki egy minimálisan.

– Felőlem mehetünk – bólintottam. – Csak nehogy még jobban leigya magát.

Nem kis erőfeszítésbe telt áthurcolni a haveromat a Sikátor utca kopottas házai közt. Mire a fogadóhoz értünk, alig éreztem a karom. Még belegondolni is fájt, Bia hogy bírhatta, elvégre az edzettségem kétségtelenül felülmúlta az övét. Gergőről meg inkább nem beszélek, a hangjából kiindulva az út felénél bealudt.

– Na, végre! – túrt bele Bia a fekete hajába. – Azt hittem, sose érünk ide!

Futó pillantást vetettem a tömzsi épület tetejére, melyen hatalmas, vörösen izzó betűkkel az Angyali Démon felirat díszelgett. Bár a neve nem nyerte el a bizalmamat, azért reméltem, a dolgozók barátságosabbak lesznek, és nem penderítenek ki minket. Vagy legalábbis, segítenek hazajuttatni Gergőt.

Kinyitottam az ajtót, az olajozatlan nyikorgás egészen a dobhártyám tövéig hatolt. A fejünk felett ékes hangra lettünk figyelmesek, amit a bejárat fölé erősített csengő adott ki. Gyorsan végig vezettem a pillantásom a helyiségen. Nem igazán tetszett, amit láttam. Alig lézengett egy-két ember a vendéglőben, ők is a lestrapált asztalok mögé húzódtak. Egy szót sem váltottak egymással, még az érkezésünkre se kapták fel a fejüket. Úgy tűnt, a gondolataikba feledkeztek, fittyet hányva a külvilágra. A levegőben gőzölgő gulyás ínycsiklandozó illata terjengett, egy férfi pont most tett le egy tányér levest egy meggyötört képű nő elé. Az meg csak nézett, öntudatlanul bámult maga elé, és hozzá sem ért az ételhez. Egész ott-tartózkodásunk alatt még csak meg sem emelte a kanalat.

Kicsit kínosan éreztem magam, nem értettem, miért vezényelt ide az évfolyamtársam. Igyekeztem elkapni a pillantását, de ő láthatóan mással foglalatoskodott. Mosolyogva kapkodta a fejét az asztalok közt, mintha keresett volna valakit. Összeszűkült szemekkel vizslattam az alacsony lányt, egyre inkább elvesztem az események hálójában. Még akkor sem értettem semmit, amikor egy magas, fürge léptű nő megindult felénk, olyan hévvel, mintha legalább egy vetődésre készülne.

Nem is álltam olyan messze a valóságtól. Nagyjából úgy ölelte magához Biát, mintha a legjobb barátok lennének, akik évek óta most látják egymást először. Bia meg csak nevetett és nevetett, mint aki másra sem vágyott egész este, csak hogy egy szőke, orrpiercinges nőci megfojtsa az ölelésével. Pech, hogy megfeledkezett rólam, így tarthattam egyedül a horkoló Gergőt.

– Helló, Bia! – üdvözölte a nő. A hangja irreálisan vékonynak tűnt a magasságához képest. – Basszus, ezer éve nem láttalak, hála a jó égnek. Mizu veled, ugye nincs gáz?

Bia arcán letörölhetetlen mosoly terült el, még az sem szegte kedvét, hogy az ismerőse talán nem is örült annyira a viszontlátásnak. „Ezer éve nem láttalak, hála a jó égnek.” Én azért nem esnék hasra egy ilyen köszöntőtől.

– Hadd mutassam be a barátaimat – fordult felénk. – Saci, a srácok évfolyamtársaim, egy elég elcseszett buliból jöttünk. Dávid a józan, egyelőre elég, ha annyit tudsz róla, hogy szegény gyermek azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszt. A részeget Gergőnek hívják, aki, nos… részeg, szóval nem hiszem, hogy sok vizet zavarna. Ő pedig itt Saci, az Angyali Démon legcukibb kiszolgálója!

Nos, nem tudom, Biának mit jelent a cuki, de az biztos, hogy az a nő minden volt, csak éppen cuki nem. Nagyjából úgy méregetett minket, mintha legszívesebben a hajunknál fogva rángatott volna ki a fogadóból. Nagyjából két-három évvel lehetett idősebb nálunk, szőke haját laza kontyban hordta, láthatóvá téve ezzel a benne megbúvó vörösre festett tincseket. Bizonyára zavarhatták a fürtjei, ezért is kötött a homlokára egy fekete, mintás kendőt. Vagy szimplán keményebbnek akart tűnni. Legalábbis, az orrpiercingje és a karján húzódó megannyi tetoválás erről nyújtott tanúbizonyságot. Hosszú lábai egy szemtelenül rövid sortból villantak elő, melyet szakadásokkal és egy nagyméretű, barna övvel igyekezett különlegessé tenni. Egy laza, fekete pólót viselt; ez volt rajta az egyetlen, ami nem árulkodott feltűnési viszketegségről. Automatikusan a buliban felszedett kiscsajt juttatta eszembe a megjelenése. Saciról konkrétan üvöltött, hogy bármit elkövetne, csak hogy a középpontba kerüljön.

– Szia, Saci, Hollósy Dávid vagyok – vetettem be a bájmosolyomat. Szimpátia ide, vagy oda, azért bemutatkozni nem árt.

Ő azonban láthatólag nem osztotta az elveimet.

– Ne szívass, szépfiú! – kapta a szája elé a kezét, enyhén túljátszva a szerepét. Feltűnési viszketegség, mondom. – Nem vagyok süket, és ha figyeltél volna, tudnád, hogy Bia az előbb mutatott be. Jézusom! – forgatta meg a szemeit. – Hozd a haverodat, inkább az ágyban fetrengjen szerencsétlen, mint a padlón.

Saci egy eldugott szobába vezetett minket. A helyiséget elnyelte a sötétség, alig találtuk meg az ágyat, ahova bedobhattuk Gergőt. Ha Bia nem mosolyog olyan biztatóan, nem mertem volna az idegbeteg felszolgáló gondjaira bízni a barátomat. A lányt elnézve volt pár tippem, milyen módszerekkel próbálna felébreszteni valakit. Felkelsz, vagy meghalsz, kábé.

Miután leraktuk Gergőt, Saci a pulthoz kísért minket. Vagyis, pontosabban szólva, inkább csak Biát, rólam mintha tudomást sem vett volna. Ért bennem egy beszólás a vendégek jogairól, de egyelőre még nem lőttem el. Most döbbentem csak rá, mennyire megéheztem az éjszaka alatt. Amint megemlítettem a dolgot, Saci szemében megcsillant valami, és azonnal elém tárta a jobbnál-jobb fogásokat felsorakoztató étlapot. Na, ja, a pénz nagy úr.

Miközben ettem, jobban megnéztem magamnak a vendéglőt. Elég nagynak tűnt, csak telezsúfolták asztalokkal, ezért látszott szűkösnek. A berendezés többi tagjától eltérően a fal volt az egyetlen, ami nem akart szétesni. Egyszerű, barnás színben pompázott, a gyatra fény megvilágította a ráaggatott festményeket és képeket. Az egyik fotó kifejezetten ismerősnek tűnt, mintha láttam volna már valahol. Nem is kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, hol.

– Hé, Bia, te is csináltál egy hasonlót – böktem meg a lány vállát. – Tudod, a kutya a levelekkel, a háttérben meg a medence. Totál olyan, mintha nálatok készült volna.

Bia egy gyors pillantást vetett az említett fényképre, majd kedves mosolyt villantott rám. Olyan természetesen beszélt, mintha az időjárásról faggattam volna.

– Mert nálunk készült. Én csináltam egy pár éve.

– Miért raktátok ki? – fordultam a pultoshoz. – Mármint, tényleg tök menő, csak nem értem. Miért?

Saci tüdejéből mélyről jövő, vontatott sóhaj szakadt fel. „Ez hosszú lesz”-mozdulattal levágta magát velünk szembe, aztán unott hangon belevágott a magyarázatba. Látszott rajta, hogy nem először adja elő a sztorit, szinte már megőrült a folytonos ismétléstől.

– Tisztázzunk valamit, szépfiú – vonta fel a szemöldökét, enyhe éllel a hangjában. – Az, amit itt látsz, csak egy porszem. Semmi ahhoz képest, ami a háttérben folyik.

– Ó, szóval az olasz maffia titkos találkozóhelyére csöppentem?

– Bakker, Bia, ez a retardált nem tudja befogni? – fakadt ki a szőke lány.

Bia egy megrovó pillantással illetett, én meg jobbnak láttam visszavenni egy kicsit. Pedig jó poén volt, kár, hogy elhagyták a humorérzéküket.

– A háttér az, amit nem látsz. Még csak fel se merül benned, hogy létezik – Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Még ha akartam, se tudtam volna megkérdőjelezni a szavait. Olyan tisztán és keményen beszélt, hogy attól automatikusan megborzongtam. Talán még Dóri jelenléte sem gyakorolt rám akkora hatást, mint a fogadó története. – Az a nagy büdös helyzet, szépfiú, hogy mindannyian kurvára előítéletesek vagyunk. Mire gondoltál, amikor megláttál? Őrült rockernek tituláltál, esetleg olcsó ribinek? És az emberek, mi jutott róluk eszedbe? Hogy idióta, befordult nyuggerek, akiknek nincs élete? Ne is mondj semmit, tudom a választ – rázta meg a fejét lemondóan. – Az a baj, hogy nem ismered az igazi történetüket. Lövésed sincs, miért kerültek ide, hogy találtak rá a helyre, és egyáltalán, mi a francot lehet csinálni egy lepukkant fogadóban. Tudod, a Démon kicsit olyan, mint a pszichiátria. A különbség az, hogy kevesebbet kell tejelned, és csak akkor beszélsz, ha kedved tartja. Megéri, nem? – A csengő hangja megzavarta a gyorstalpalót. Új vendég érkezett, egy fiatal pincér rögtön a segítségére sietett. – Ez az elcseszett lelkek fogadója. Ide nem jön az ember, ha bulizni, meg piálni akar, arra ott vannak a diszkók, meg a kocsmák. Itt a megnyugvást keresik. Néhányuknál hónapokba telik, mire kiöntik a szívüket. Addig is igyekszünk a kedvükbe járni, ha akarnak, itt alhatnak, minőségi fogásokat kapnak, és a tehetségesebbeknek még azt is felajánljuk, hogy elhozzák a képeiket, felolvassák a verseiket, esetleg hangszeren játsszanak, szóval, hogy hangulatosabbá tegyék a helyet. Mi nem adunk tanácsokat – sóhajtott fel kissé bágyadtan. – Mi meghallgatjuk őket, amikor más nem. Őszintén. Nem tömjük idejemúlt klisékkel a fejüket. Ugyan, ki nyugodna meg egy mindenrendbenlesztől, ha meghaltak a szülei? Melyik drogos tenné félre a szert egy csakkártteszelmagadbantól? De aki felkeresi a vendéglőt, tudja, hogy valami nem oké vele. Ki akar szakadni a hétköznapokból, egy kicsit egyedül lenni. Valahol, ahol nem ütközik minden lépésével előítéletekbe.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kérdésekkel álljak elő. Azt hiszem, így is megértettem mindent. Egy fogadó zakkant embereknek, akik nem tudnak mit kezdeni a problémáikkal, és dilidokik helyett Sacinak öntik ki a szívüket. Király. Ma is tanultam valamit.

Hajnalodott. A Nap első sugarai utat törtek maguknak a poros ablakokon át, lassacskán uralmuk alá vették a helyiséget. Önkéntelenül is ásítozni kezdtem, mint ahogy Bia sem tűnt már túl ébernek. Saciból szerencsére még mindig nem veszett ki a pénz iránti vágy, így felajánlotta nekünk, hogy aludhatunk a Démonban. Hülyék lettünk volna elutasítani az ajánlatát.

Mielőtt azonban elvonultam volna a szobámba, a dolgok végére kellett járnom. Úgy éreztem, valamit eltitkolnak előlem, ez pedig nagyon-nagyon nem tetszett. Így hát bekopogtam a mellettem lévő ajtón, majd benyitottam a szobába. Bia fejét még nem nyomta el az álom, bár a tekintete távolról sem tűnt valami ébernek.

– Zavarhatlak?

– Gyorsan, HD – mormolta a párnájába. – Hosszú volt a nap, mindjárt bealszom.

– Csak azt akartam kérdezni – vágtam bele egy nagy sóhajjal. –, hogy miért jártál ide? Gondolom, nem véletlen, hogy kikerült a kutyás képed a falra.

Váratlanul felült, de nem nézett a szemembe. Az arca hófehér árnyalatba csapott át, mintha szabályosan rettegett volna valamitől. Felvont szemöldökkel tanulmányoztam a lányt, és hirtelen megbántam, hogy faggatóztam. Én is utáltam, ha Dóri után szimatoltak, nyilván neki sem könnyű a magányügyeiről beszélni. Márpedig, ha valaki egy olyan helyet keres fel, mint az Angyali Démon, ott bizony rejtőzik egy-két titok.

Bia azonban ügyesen leplezte a zavarát. Rám villantotta hófehér fogsorát, majd könnyedén pontot tett a téma végére.

– Nem számít, Dávid – mondta félálomban. – Rég nem számít.