6. fejezet - Szégyennel festett emlék

Dóri

Az alkohol mámorával a merészségem is kárba veszett. Nem éreztem magam kívánatosnak, bátornak, vagy szabadnak, másra se bírtam gondolni a pusztító szégyenen kívül. Olyat tettem, amire korábban sosem fordult elő – legalábbis, nem velem. Elvesztettem a józan ítélőképességem, önkéntelenül mentem a saját fejem után. Néhány édesen elsuttogott bók, és forró csók elég volt ahhoz, hogy Hollósy Dávid ágyában kössek ki.

Borzongás járta át a testemet, amint a fiúval töltött éjszakára gondoltam. Beletelt egy időbe, mire felfogtam, mire is vetemedtem. Ébredésnél még nem éreztem semmit, pusztán a torkomat mardosó hányinger és a szűnni nem akaró fejfájás ködösítette el az elmémet. Gergő már javában paterolta ki a vendégeket, mikor sikerült nagyjából összeszednem magam. Nem akartam feltartani a fiút, inkább megköszöntem a bulit, aztán gyorsan búcsút vettem tőle.

Hazafelé menet kezdtek visszatérni az emlékeim. Összefüggéstelen képsorok jelentek meg a szemem előtt, olyanok, amikkel egyelőre nem igazán tudtam mit kezdeni. Hagytam, hadd ragadjanak magukkal, úgy próbáltam kibogarászni a partin történteket. Délután lehetett, mire teljesen kitisztult a fejem, és rádöbbentem, mibe keveredtem az éjjel. Minden jel arra utalt, hogy kissé elvetettem a sulykot a piálást illetően, minek következtében lefeküdtem Dáviddal. Tudtam, hogy így történt, mégsem bírtam ép ésszel felfogni. El se bírtam képzelni, hogy fogok ezután a végzős fiú szemébe nézni.

Nem így terveztem az egészet. Sosem ringattam magam romantikus képzelgésekbe, hogy életem első szeretkezése egy nagy, baldachinos ágyban fog történni, illatos rózsák vezetnek a helyszínre, a párom személyében pedig a jövendőbeli férjemet tisztelhetem, de azért egy kicsit másra számítottam. Nem is tudom, valami meghittebbre. Arra, hogy az illető legalább ismerjen egy hangyányit, tudjon rólam valamit, és ne azért akarjon megdönteni, hogy felírjon a képzeletbeli listájára százegyediknek.

Fogadni mertem volna rá, hogy ez történt. Annak ellenére, hogy kedvesnek tartottam Dávidot, tudtam, hogy csak szórakozik velem. Pont eleget hallottam már a nőügyeiről ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet. A reménykedés gondolata még csak fel se merült bennem. Nem fűzhet nagy reményeket a kapcsolathoz, bármit is állított a partin. Neki nincs szüksége barátnőre, csak a szeretőket halmozza, majd amikor megunja őket, szó nélkül kiadja az útjukat. Számtalan pletyka keringett a gimiben Dávid hódításairól, alig lehetett követni, kivel, mikor, hol gabalyodott össze. Csak abban lehettünk biztosak, hogy egyik kapcsolata sem tartott túl hosszú ideig. Azt beszélték, nem törődött a barátnői érzéseivel, amint megunta őket, szó nélkül kiadta az útjukat, gyakran még csak meg sem magyarázta, miért jutott erre a döntésre. Mondanom sem kell, mennyire kiakadtak rá az exei, a világ legnagyobb seggfejeként emlegették, és az anyukájáról is rendszerint megemlékeztek. Persze, ez kevés volt ahhoz, hogy ne vágja le mindenki, miért teszik ezt. Még mindig vágytak a vele töltött, lopott órákra, az egójuk apró darabjaira hullt szét a felismeréstől, hogy nem mutattak eleget ahhoz, hogy hosszabb ideig élvezhessék a híres nőcsábász figyelmét.

Nem akartam ezekhez a lányokhoz tartozni. Miután kissé összeszedtem magam, arra az elhatározásra jutottam, hogy amint lehetőségem nyílik rá, tisztázom az ügyet Dáviddal. Meg sem fordult a fejemben, hogy még egyszer lefeküdjek vele. Csak arra tudtam gondolni, mibe keveredhetek, ha napvilágra kerülnek az afteron történtek. Való igaz, Dávid megígértette velem, hogy nem jár el a szám, ám a saját diszkréciójára már nem mert megesküdni. Nem bíztam meg benne eléggé ahhoz, hogy kockáztatni merjek. Minél előbb pontot akartam tenni a viszonyunk végére, amibe még bele sem bonyolódtunk igazán.

Hétfő reggel, amikor megérkeztem a suliba, kettős érzelmek játszódtak le bennem. Már-már betegesen kapkodtam a fejem, úgy próbáltam az egyéjszakás partnerem nyomára bukkanni. Beszélni szerettem volna vele, biztosítani, hogy ha kevesebbet iszom, bizonyára fel sem merül bennem, hogy rábólintsak az ajánlatára, és megkérni, hogy felejtsük el az egészet. Másfelől viszont féltem is a találkozástól. Korábban még nem beszéltem Dáviddal a suliban, először a szalagavatón elegyedtünk szóba egymással. Fogalmam sem volt, hogy reagál majd, ha megpillant, nem röhög-e össze a haverjaival a hátam mögött, és nem tesz félreérthetetlen utalásokat a pénteki numerára.

A bizonytalanság őrjítően hatott rám. Folyton csak bambultam, idegbeteg fejjel vizslattam az órát, úgy vártam a kicsengőre. Még Blanka sem terelte el a figyelmemet, pedig egész nap be nem állt a szája. A buli az ő magánéletére is nagy hatást gyakorolt. Amíg én részegen hemperegtem Dáviddal, a barátnőm megragadta az alkalmat, hogy félrehúzódjon Gergővel. Ezúttal szerencsére nem szalasztották el a lehetőséget. Amint kettesben maradtak a konyhában, beszélgetni kezdtek, néha még fel is nevettek, egyszóval eleinte úgy viselkedtek, mintha semmi sem lenne köztük barátságon kívül. Furcsamód őket is az alkohol hozta össze, de nem a megszokott formában. Míg Blanka igyekezett tartani magát a határaihoz, a srác rendesen kirúgott a hámból. Ez azonban csak táplálta a bátorságát, nem csoda hát, hogy az est végére összeszedte magát, és feltette a nagy kérdést a lánynak, hogy szeretne-e a barátnője lenni. Sőt, mi több, nem hagyta annyiban a dolgot. Még haza is kísérte Blankát, másnap pedig – miután sikerült valamennyire kijózanodnia – át is ugrott hozzá, és nagyjából az egész hétvégét együtt töltötték.

– Mondjuk, az kicsit vicces volt, amikor majdnem magával rántott az árokba – nevetett fel, miközben a füle mögé tűrt pár hullámos tincset. – Mondtam is neki, hogy ha így folytatja, inkább nem is viszem a lovarda közelébe, a végén még kitöri a nyakát.

A világ legszörnyűbb barátjának éreztem magam, amiért nem osztottam a lelkesedését. Pedig tudtam, mennyire tetszik neki Gergő. Mégsem tudtam felhőtlenül örülni a boldogságának, a gondolataim egyfolytában Dávid felé terelődtek. Eszem ágában sem volt megbántani Blankát, így egy kedves mosolyt erőltettem az arcomra, úgy próbáltam faggatni.

– Szóval, most már hivatalos, ugye?

– Bizony ám! – kacsintott rám cinkosan. – Figyu, Dóri, kijössz a szekrényhez? Ott hagytam a kajám.

Először fel se fogtam, mit mond, csak kifejezéstelen arccal bólintottam. Miért történik velem mindez? Dávid még majdnem fél évig az iskola padjait koptatja, egyszerűen képtelenség, hogy ne fussak össze vele. Hogy fogok a szemébe nézni? És ami még fontosabb, hogy fog ő rám nézni? Fogadni mernék, hogy egy rossz ribinek tart, aki már a második találkánál szétdobja a lábát. Pedig tudhatta, hogy nem vagyok ilyen. Aláírom, alkalomadtán csókolóztam pár sráccal, de mindig figyeltem rá, hogy ne menjünk túl messzire. Ha az illető megpróbált fogdosni, vagy úgy beszélt, mint aki többre vágyik pár túlfűtött nyálcserénél, azonnal lepattintottam. Úgy gondoltam, nincs ebben semmi. Fiatal voltam, a fiatalok pedig sok őrültségre képesek. Tudtam, hogy egy élvezetes smárolás senki lelkivilágát nem teszi tönkre, ettől még nem fognak belém szeretni. Nem vágytam komoly kapcsolatra, mint ahogy arra sem, hogy a suli nagymenőjének trófeája szerepében tetszelegjek.

Nem volt kérdés számomra, hogy véget kell vetnem a kapcsolatnak. Nem is beszéltem senkinek a partin történtekről, még Blankának sem említettem, hogy beteljesült a jóslata, és odaadtam magam HD-nek. Csúfondáros fintorba torzult az arcom, amint felrémlett bennem Dávid beceneve. Korábban nem igazán foglalkoztam a rövidítéssel, most azonban valamiért hihetetlenül gáznak tartottam a megszólítást. Nem vall túl kreatív elmére a monogramból kreált becenév, még ha jópofának tűnik is.

– Szerinted idejön, ha meglát?

Gondolataim kusza hálójából Blanka csilingelő hangja rántott vissza a valóságba. Nagy, kék szemeivel engem fürkészett, az ajkán levakarhatatlan mosoly játszott. Váratlanul égető kényszer tört rám, hogy megosszak vele valamit a Dáviddal történt afférról, és kikérjem a tanácsát. A szívem mélyén persze tudtam, hogy ez nem lenne helyes. Ha már egyszer megegyeztünk, hogy tartjuk a szánkat, hülye lennék ellentmondani a megállapodásnak. Pláne így, hogy nem sokára úgyis szakítunk, és az egészet meg nem történtnek tekinthetjük.

– Remélem, nem… – mondtam ki, ami eszembe jutott. Közben végig a végzősök termét fürkésztem.

– Mi van? – Blanka felvont szemöldökkel vizslatott, kábé, mintha nem lennék magamnál. – Te nem akarod, hogy Gergő… Hé, Dóri, tuti, hogy már nem vagy részeg?

Kínos nevetést hallattam, mire a barátnőm unottan legyintett egyet, aztán valami olyasmiről kezdett magyarázni, hogy Gergő még nem állt neki helyrepofozni a házat. Egy szót sem fogtam fel abból, amit mondott, a figyelmemet túlságosan lekötötte a lépcsőforduló. Pedig ugyanúgy nézett ki, mint máskor, semmi érdekes nem történt körülötte. Kilencedikesek robogtak fel rajta az órájukra igyekezve, tanárok siettek el mellette, idősebb diákok baktattak fel ráérősen a büféből, vagy éppen a cigiszünetről. Az aulából a szokásos zajok szűrődtek felénk, nevetés, ajtócsukódás, és sprintelés mindennapos hangjai, amit már annyira megszokott az ember, hogy talán az se tűnne fel neki, ha egyszerűen megszűnne létezni. Engem azonban egyszerre babonázott meg és ejtett kísértésbe a gimi épülete. Már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint reggel, a félelmem helyét egy szempillantás alatt elrabolta a zavartság és a szégyenérzet mérgező kettőse. Zúgott a fülem, a figyelmemet teljes mértékben lekötötte a felém közeledő alakok kínkeserves lassúsága.

Minden úgy zajlott le, mint egy filmben. Szinte már láttam magam előtt, ahogy megvágják a jelenetet, és hagyják, hogy a nézők elvesszenek a pillanatban. Csigalassúsággal vonszorogtak egymás után a másodpercek, így alkalmam nyílt tetőtől talpig megfigyelni iskolánk valaha élt legnépszerűbb tanulóit. Mészáros Anett nevetve vette át hosszú, szőkésbarna haját a vállán, miközben úgy pakolta egymás után a lábait, mintha a kifutón masírozna. A hideg időjárás ellenére rövid, sötétkék szoknyát viselt, harisnyájáról egyedül a lenge anyagon megcsillanó lámpafény tanúskodott. Megjelenése csodálatra késztetett mindenkit, aki előtt elhaladt. Bár, ami azt illeti, akadtak egy páran, akik inkább undorral, semmint ámulattal nyilatkoztak a lányról. Nem egy ember erősítette már meg a hírt, miszerint a röpicsapat kapitánya mindössze addig tűnik gyönyörűnek, amíg ki nem nyitja a száját. Ha egyszer elkezd nyávogni, meg sipákolni, mindennek vége, az ember agya egyszerűen képtelen befogadni a tőle hallott pletykákat. Elvileg kár érte, hiszen kivételes ésszel áldották meg az égiek. Pech, hogy ez a pasizási szokásaiban sosem mutatkozott meg igazán.

Két méteres körzetben üvöltött róla, hogy bármit elkövetne, csakhogy magára vonja a mellette lépdelő osztálytársa figyelmét. Valami viszont azt súgta, Dávidot nem nyűgözi le a lány csacsogása – legalábbis ezt a következtetést szűrtem le abból, hogy meg se szólalt, csak bólogatott ráérősen, miközben a teáját kortyolgatta. A forró folyadék megcsillant a telt ajkakon. Emlékek villantak fel a fejemben, élveteg képek arról, hogyan siklott végig ugyanaz a száj a testemen. Kínosan kapkodtam a pillantásom a termünk ajtaja és az egyre közeledő páros közt, egyre inkább a menekülést fontolgattam. Mit mondjak neki? Feltűnök neki egyáltalán? Méltat annyira, hogy idejöjjön köszönni? Vagy szimplán letagadja az ismeretségünket Anett előtt?

A kérdéseim csakhamar válaszokra leltek. Dávid egy csapásra felhörpintette a teáját, majd profikat meghazudtoló mozdulattal a termünk kukájába dobta a poharat. Azt hiszem, az orra alatt elmormolt valami köszönés-félét, majd kedélyesen fordult a barátnőmhöz. Én meg csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és igyekeztem megemberelni magam. Ne hagyd, hogy elvegye az eszed! Hívd félre, és koptasd le! Nem akarhatod, hogy kihasználjon!

– Ja, persze! – röhögte el magát Blanka, majd a kelleténél kissé gúnyosabban megemelte a szemöldökét. – A sörünket is azért csórtad el, hogy gratulálj…

Dávid a barátnőmhöz hasonlóan felnevetett. Egy pillantásra sem méltatott, olyan volt, mintha fel se vette volna a jelenlétem. Ekkor éreztem életemben először égető kényszert arra, hogy belekapaszkodjak azokba a hullámos, sötétbarna fürtjeibe, és addig verjem a fejét a falba, amíg nem kezd kegyelemért könyörögni.

– Hidd el, azok a piák engem illettek – kacsintott a lányra. A szája sarkában rejtőző félmosoly valamiért rossz előérzetet keltett bennem. – De azért nem csesztem el a hangulatot, ugye?

Blanka egyszeriben megenyhült, a mosolya is barátságosabbnak tűnt. Dávid, látva a sikerét, elfordult a lánytól, a következő pillanatban már velem nézett farkasszemet. Jóllehet, csak a képzeletem játszott velem, de úgy éreztem, mintha egy kicsit közelebb húzódott volna. Fekete bakancsom orra a tornacipőjének nyomódott, egy másodperc sem telt belé, és már csak pár centi választott el attól, hogy megcsókoljam. Talán butaságnak tűnhet, hogy ilyen gondolataim támadtak, miközben a szakításon töprengtem, ám a fiú feltűnése rendesen belerondított a tervembe. Az orromat megcsapta a gyömbér édeskés illata, a testemen belülről égette a jóleső bizsergés, amit a pénteki buli emlékei idéztek elő bennem. Mert bármennyire is szégyelltem magam a történtekért, valahol élveztem is, hogy a suli nagymenője kivetette rám a hálóját.

– Na, és te, Dóri? – Röhögni támadt kedvem, amiért megint ehhez az olcsó trükkhöz folyamodott. A bálon ugyanígy kihangsúlyozta a nevem, valószínűleg abban reménykedett, hogy ettől majd hanyatt vágom magam. – Élvezted a bulit?

Beszélnünk kell, ennyit kellett volna mondanom, és kikecmeregni a gödörből, ahová az alkohol émelyítő mérge taszított. Válaszra nyitottam a szám, de egy hang sem hagyta el a torkomat. Nem tudtam megszólalni, mert észrevettem valamit, ami zavart. Dávid szemében a maró gúny, és az önimádat sötét elegye csillogott. Úgy nézett végig rajtam, mint aki tökéletesen tudatában van a győzelmének. Elcsábított, gerincre vágott, kivívta a csodálatomat: nyert. Legalábbis, azt gondolta, hogy így van. A kezem önkéntelenül is ökölbe szorult, pillantásomat mélyen belefúrtam a mandulaszínű íriszbe. Legszívesebben felpofoztam volna a gyereket, de még nem jött el az ütések ideje. Most arra volt szükségem, hogy tudassam a fiúval, igenis felvettem a kesztyűt. Hogy megmutassam neki, velem nem szórakozhat úgy, mint a mellettünk szobrozó Anettel.

Mert küzdeni akartam. Ha addig élek is, bebizonyítom ennek a nyomorék, egoista seggarcnak, hogy nem körülötte forog a világ.

– Ja, egynek elment! – vontam meg a vállam közömbösen. Közben nem mulasztottam el tartani a szemkontaktust. Megérte; kis híján elröhögtem magam a felvont szemöldök láttán. Dávid nyilvánvalóan más válaszra számított. – Mondjuk, kicsit többre számítottam, de nem gáz. Majd a következő összejön.

Negédes mosolyt villantottam a fiúra. Nem kevés energiámba került, hogy tartsam magam a tervemhez, és adjam a szórakozott jókislány képét. A fejemet kissé oldalra biccentettem, úgy csavargattam a hajam végét. Vártam. Kíváncsi voltam, mit válaszol, amiből Blanka és Anett nem vágják le, mi a helyzet.

– Mit értesz az alatt – Kissé mintha eltávolodott volna tőlem. –, hogy több?

– Jaj, tudod te azt! – szórakozottan belebokszoltam a vállába, ezzel csak fokozva a zavarát. – A ritmus, a társaság, az élvezetek… Mármint, értitek, na, a hangulat! – tettem hozzá gyorsan. – Amennyire áradozott mindenki erről a buliról, azért annyira nem volt nagy szám. De nem gond, kiheverem. Max többet nem megyek szalagavató afterra…

Mit ne mondjak, felemelő érzés volt Dávid idegein táncolni. Sosem fogom elfelejteni azt az arcot, amikor elkezdett tudatosulni benne, hogy talán mégsem végezte olyan jól a dolgát. Talán kegyetlennek tűnhetek, de az igazság az, hogy rohadtul örültem, amiért végre én irányítottam a játékot.

– Ha szólsz valakinek, tuti segítettek volna – mondta végül. – Bár, nem értem, mi bajod volt! Láttalak, és úgy tűnt, egész jól elvagy. Sőt…

– Á, azzal ne foglalkozz, biztos a pia tette! – legyintettem, majd Blankához fordultam. – Nem kellene mennünk? Mindjárt csengetnek, Hajdú meg úgyis mond valamit a versenyről.

A barátnőm Dávidhoz hasonló értetlen fejjel méregetett. Alig bírtam ki, hogy komoly maradjak, olyan jó lett volna beavatni Blankát a tervembe. Mondjuk, nem igazán helyeselte volna, még akkor sem, ha ezáltal valamilyen szinten közelebb kerülök a fiúhoz. Gyorsan búcsút intettünk a végzősöknek, majd megindultunk a rajzterem felé. Levakarhatatlan vigyor játszott az arcomon, minduntalan rám tört a nevethetnék, amint felidéztem magamban Dávid arcát. Persze, kicsit túljátszottam a szerepem, valójában egyáltalán nem volt olyan rémes a szex, mint ahogy azt előadtam. Igaz, eleinte kicsit fájt, de tudtommal ez teljesen természetes. A szalagavató éjjelén azonban megértettem, miért akar mindenki minél több időt a fiúval tölteni. Kétség sem férhet hozzá, hogy Dávid különösen ügyesnek bizonyult az ágyban. Szerencsére nem nyalogatta az ujjaimat, ám a sajátjaival annál leleményesebb volt. Nem érezte szükségét, hogy letépje rólam a ruhát, inkább lassú módszerekhez folyamodott. Fokozatosan vetkőztetett le, a száját ezer meg ezer édes bók, gyengéd csók és apró harapás hagyta el, mire ténylegesen összegabalyodtunk. Tetszett, hogy hozzám igazodott, hogy nem úgy nézett rám, mint egy sokat tapasztalt nőre. Nem erőszakoskodott, nem gyorsított, ha nem kértem, mintha csak azt tartotta volna szem előtt, hogy nekem jó legyen. Nem is csoda, hogy annyira letörte a kritikám. Mégis úgy gondoltam, megérte húzni egy kicsit. Így legalább megmutattam neki, hogy velem nem szórakozhat, mint ahogy arra is felhívtam a figyelmét, hogy nem kellene annyira nagyra lenni magával.

Az osztálytársaink zöme már a teremben tolongott, amikor megérkeztünk. Szokásos káosz uralkodott a helyiségben, látszólag minden a feje tetejére állt. A kockák nagyban nyomkodták a telefonjaikat, miközben egymásnak üvöltöztek, mások puskát írtak, vagy a házit körmölték sebesen. Páran két-három fős csoportokban beszélgettek, de akadt olyan is, aki mosolyogva telefonált valakivel. Önkéntelenül is kíváncsivá tett a Nika arcán helyet foglaló görbület. Láthatólag majd’ kicsattant az örömtől, olyan hévvel magyarázott a vonal másik végén lévő személynek. Belesajdult a szívem, amint belegondoltam, mikor láttam utoljára ilyennek. Több, mint fél év telt el a Sikátor feloszlása óta, azóta még csak meg sem rezdült a szája széle. Valahol már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy Nika egyszer kivirul, és ugyanaz a vagány csaj lesz, akit megismertem. Most azonban úgy tűnt, mégsem annyira reménytelen a helyzet.

– Hoppácska, valaki boldog? – Blanka egy laza mozdulattal felpattant az asztalra, kis híján belemászott Nika aurájába.

Nem reagált azonnal a felvetésre. Zavart mosolyt villantott ránk, majd gyorsan elköszönt, és kinyomta a hívást. Alaposabban szemügyre vettem a lányt, aki még így, közelről is sugárzott a boldogságtól. Hozzám hasonlóan levakarhatatlan vigyor játszott az ajkán, a hibátlan tusvonala csak még inkább kihangsúlyozta íriszének önfeledt ragyogását. Egyre inkább érdekelt, mi történt vele. Már előre imába foglaltam annak a nevét, aki ilyen jó hatást gyakorolt a barátnőmre.

– Ne mondjátok el senkinek, mert egyelőre titkos – vágott bele kissé félszegen. – De ha minden jól megy, nemsokára bekerülök egy bandába.

Nagyot dobbant a szívem, ahogy az arcát fürkésztem. Nagyjából azóta erre várt, hogy szakított Barnával. Mindig is nagy álma volt, hogy egy együttesben játszhasson, de amióta az előző csapattal nem jöttek össze a dolgaik, egyre inkább elkeseredett, még csak meg sem próbált új társakat keresni. Folyton csak azt hangoztatta, hogy elege van, és már nem látja értelmét a kavarásnak. Most azonban teljesen felélénkült. Elég volt ránézni, máris tudtuk, hogy komolyan gondolják a banda tervét. Márpedig amit Nika komolyan gondolt, ritkán sült el rosszul – mármint, nem rajta múlt a siker, ő mindent megtett a cél eléréséért.

– Tudjátok, a hétvégén átjöttek apáék kollegái – Ennél a résznél nem állta meg, hogy el ne fintorodjon. – Az egyikük magával hozta a lányát. Amúgy nem volt semmi extra, csak a szokásos kérdések a suliról, meg a pasikról. Mindegy is. A lényeg, hogy a csajjal unatkoztunk, úgyhogy kilógtunk, és megkerestük a haverjait. Jó arcok voltak, csomót dumáltunk. Mondtam, hogy gitározom, és az egyik srác megemlítette, hogy ismer valakit, akinek a lakótársa pont gitárost keres a bandájába.

– Várj, ez picit zavaros! – jegyezte meg Blanka. – Tehát még nem is találkoztál a taggal?

– Még nem, de ha minden jól megy, fogunk – válaszolt Nika, majd folytatta a mesélést. – Kép alapján normálisnak tűnik. Tudjátok, nem az a tipikus kigyúrt hülyegyerek, de nem is nyámnyila… Az előbb dumáltam vele, és nagyjából leszerveztük a dolgokat. Már hivatalosan is tag vagyok!

Mosolyogva belecsaptam a felém nyújtott tenyérbe. Bár elsőre kicsit kacifántosnak tűnt a sztori, tudtam, hogy ez Nikánál természetes. Ő ilyen. Sosem érdekelték igazán a szabályok, zokszó nélkül belevágott egy hasonló kalandba. Igaz, ami igaz, akadt pár rázós helyzete, leginkább az exének köszönhetően, de az esetek többségében ügyesen kivágta magát a problémákból. Egyébként is, kit érdekelnek a módszerei, ha végre újra képes élvezni az életet?

– Van kép a srácról? – kíváncsiskodott Blanka.

– Ja, csak lemerült a netem – lóbálta meg Nika a telefonját.

Nem is kellett kérnie, azonnal átnyújtottam neki a sajátomat. Az évek során hozzászoktam, hogy bizonyos esetekben elkerülhetetlen az internet használata, mint ahogy ahhoz is, hogy ilyenkor általában engem hívtak segítségül. Bizony, néha azért nem akkora mázli, ha neked van egyedül korlátlan neted a társaságból.

Nika beírt egy nevet a keresőbe, néhány perc múlva pedig már egy bizonyos Lendvay Ádám profilja töltötte ki a képernyőt. Mivel a fiókját privátra állította, nem sokat láttunk belőle, sajnálatos módon az arcát sem igazán bírtuk kivenni. Mindenesetre az bebizonyosodott, hogy valóban a szívügye a zene, legalábbis a borítóképéből ezt a következtetést vontam le. A fotó egy egyszerű mikrofont ábrázolt, ami körül kacskaringós vonalak tekeregtek. Az adataiból kiderült, hogy hozzánk hasonlóan Budapesten él, nincs kapcsolatban, és januárban múlt huszonöt…

– Nem valami fiatal… – jegyeztem meg mintegy mellékesen.

Nem állt szándékomban megsérteni Nikát, mindössze hangot adtam a nyilvánvaló ténynek, hogy van köztük pár évnyi különbség. A lány azonban mindezt támadásnak vette, ezért is csapta le olyan indulatosan a mobilomat az asztalra. Még szerencse, hogy Blanka kikapta a kezéből, szerintem még össze is törte volna, ha olyanja van.

– És akkor mi van? Nem akarok ráhajtani! – vetett rám egy goromba pillantást. – Basszus, ha huszonöt, akkor mi van? Legalább régóta zenél, és van tapasztalata. Meg nem olyan retardált barom, mint egyesek – bökött az osztálytársaink felé, akik éppen a szivaccsal fociztak.

– Értem, Nika, nyugodj meg! – simítottam meg a vállát gyengéden. – Nem mondtam, hogy nem lehet jófej.

– Jó, vágom – motyogta, miközben Hajdú besietett a terembe. – Anyámék totál kiakadtak, amikor megtudták. Mindig azzal cseszegetnek, hogy biztos olyan, mint az a nyomorék Barna, de ez baromság. Az előbb beszéltem vele, és rendben van.

Azért azt egy beszélgetésből nehéz leszűrni.

Kezdetét vette az óra, Hajdú röviden ismertette a feladatot, majd hagyta, hogy mindenki elmerüljön a munkájába. Ezúttal csendéletet festettünk, ami valamiért sosem állt olyan közel a szívemhez. Nem szerettem, hogy itt nem hagyatkozhattam az érzéseimre, csak azt vethettem papírra, amit láttam. Mindig is jobban vonzott, ha magamat is beleadhattam egy rajzba, ezek az alkotásaim több dicséretet is kaptak, mint a másoklások.

Már vagy fél órája rendezgettem a vonalakat, amikor Blanka hirtelen megbökte a karom. Kérdő pillantást küldtem felé, mire ő vigyorogva átnyújtotta nekem a telefonom. Most jöttem csak rá, hogy a készülék mindvégig nála volt. Előre mosolyogtam, ahogy elképzeltem, milyen képekkel gazdagodhatott ez idő alatt a memória. Egész tűrhetően álltam a festménnyel, Hajdú figyelmét a hátsó sor kötötte le, úgy véltem, pont marad időm egy kis kikapcsolódásra. Blanka hülye pofái helyett azonban egészen másra lettem figyelmes, amikor feloldottam a zárat. Automatikusan kihagyott egy ütemet a szívverésem, amint megpillantottam a képernyőn lévő feliratot. Hollósy Dávid, négy perce volt elérhető. Ez még nem is zavart volna igazán, elvégre hol érdekel engem, mikor netezik a srác, az azonban annál inkább bökte a csőrömet, hogy vagy húsz üzenet sorakozott a név alatt. Őrült módjára pörgettem vissza a beszélgetésben, amit minden bizonnyal Blanka folytatott Dáviddal, amíg én a feladattal foglalatoskodtam. A gyomrom egyre inkább összezsugorodott, elképzelni se tudtam, miért chateltek ezek ketten. A rossz előérzetemet a kijelzőn villogó ablakok csak még inkább megerősítették.

Dávid: Pénteken ráérsz?

Dóri: Ezt nekem szántad?

Dávid: Azt hiszed, ennyire összetörtem? Amúgy eskü nem vágom, mi bajod volt…

Dóri: ?

Dávid: Az előbb. Most komoly annyira szar volt?

Dóri: Dehogyis J csak nem valami jó poén Gergőnél ébredni…

Dávid: Nálam jobb lenne?

Dóri: Passz, még nem próbáltam.

Dávid: Hiba.

Dóri: Ez van.

Dávid: Na, akkor péntek?

Dóri: Hánykor talizunk?

Dávid: Kb. 7-kor?

Dóri: Vigyek vmit?

Dávid: Ja

Dávid: A szexiséged J

Dóri: Mázlid van, azt mindig magamnál tartom

Dávid: Pill, írom a házszámot…

Dóri: Várj, most komoly áthívsz magadhoz???

Dávid: Miért, hol akarod?

Dóri: HD, tuti jó emberrel beszélsz?

Dávid: Miért?

Dóri: Ja, semmi

Dávid: Akkor ott leszel?

Dóri: Persze J

Dávid: Király J

Vagy ötször át kellett olvasnom a párbeszédet, mire felfogtam a jelentését. Hollósy Dávid áthívott magához. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem azért igényli a társaságomat, hogy segítsek rendet rakni a szobájában. Halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből, amint tudatosult bennem, hogy most már nincs visszaút. Akár tetszik, akár nem, belementem a játékba, ahonnan nem lehet egykönnyen szabadulni. Az arcomat a tenyerembe temettem, úgy próbáltam dűlőre jutni a tervemmel kapcsolatban. Már korántsem tűnt olyan bombabiztosnak, mint korábban. Nehéz lesz letörni Dávid szarvát, ha Blanka így bekavart a képbe. Másfelől az is jó kérdés, akarom-e én ezt az egészet. Tényleg szükségem van rá, hogy Dávid megfektessen? A szám szélét rágva igyekeztem választ találni a kérdésre. Ha bízhattam a memóriámban, bátran állíthattam, hogy az előző menet nem volt rossz, sőt még élveztem is a dolgot. Viszont ott van az, hogy nem tudhatom, mit hoz a jövő… Mi van, ha Dávid a fél városnak eldicsekszik a meghódításommal, és mindenki azt fogja gondolni, hogy egy ócska ribi vagyok? Azt nem élném túl…

Pillantásom az osztálytársaim felé kalandozott. Bár a legtöbbjük feje lágya még tizenegyedikre sem nőtt be, szinte már mindenki járt valakivel, vagy ha azt nem is, már megfordultak néhány ember ágyában. Néhányan minden apró részletről beszámoltak, mások titkolták a dolgot, de abban mindenki egyetértett, hogy vannak dolgok, amiről képtelenség lemondani. Az általános vélemény a szexet is ilyennek tartotta. Lehunyt szemmel próbáltam koncentrálni, megoldást találni a problémámra, de semmi használható nem jutott eszembe. Még a csengő hangja is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitisztítsam a fejem.

– Ugye nem gáz, hogy chateltem Dáviddal? – ölelt át Blanka kifelé menet. – Ő írt rád, én meg tudni akartam, mit szeretne. Hát, megtudtam…

– Ne törődj vele! – szóltam, talán kissé hangosabban a kelleténél. A mellettünk elhaladók automatikusan hátrakapták a fejüket, mire kicsit lehalkítottam a hangom. – Szerintem csak viccelt, legalábbis én nem gondoltam komolyan.

– Tuti? Olyan volt, mintha szobára akarna vinni…

– Dávid mindig olyan! – forgattam meg a szemem, majd gyorsan kiegészítettem maga, hogy eloszlassam a kételyeit. – Tudod, a buliban összefutottam vele, és végig azzal szívatott, hogy nem tudok neki ellenállni, vagy mittomén’. Aztán még vasárnap találkoztunk a parkban, és ott is rákezdett, hogy mennyire lefeküdne velem, meg hasonlók…

– Az azért elég konkrét…

– Igen, de csak viccelt – túrtam bele a hajamba idegesen. – Blanka, nem passzolhatnánk a témát? Kicsit idegesít a gyerek.

Most hazudtam neki először. Szívem szerint azonnal bevallottam volna neki mindent, de valamiért nem volt erőm feltárni a titkom. Egyre csak Dávidon kattogtam. Minden bizonnyal nem okozna ennyi fejfájást, ha nem lenne ennyire jóképű. Meg kedves. És ha nem tudná ilyen biztosra, milyen szerencsés géneket örökölt, akkor talán én is megfeledkeznék erről a tényről.

A csávó egy barom. Egy nagyon kedves, helyes, és érzéki barom. De túl sokat képzel magáról. Meg kell mutatnom neki, hogy rohadtul eltévedt.

Engem aztán nem fog irányítani!

Még egyszer átfutottam a chatelésünket, majd átgondoltam, mit is tenne egy lány, aki feltétlenül Dávid kedvében akar járni. Már hét óra előtt öt perccel a kapuban topog, úgy néz ki, mint aki a vörösszőnyegről érkezett, minden mozdulata a vágyról árulkodik, és kiskutyaként lesi a fiú összes kívánságát. Vonzó, de nem elég jó ahhoz, hogy sokáig kitartson. A megszerzéséért nincs szükség véres csatákra, de még könnyű párbajokra sem. Könnyen kapható, ezért is fogják olyan hamar eldobni. Csak egy eszköz, hogy az a gyökér még többet képzeljen magáról.

Na, pont ez az, amit akkor sem adok meg a drága kis HD-nek, ha ezer évig élek is!

5. fejezet - Haláli meló

Sziasztok, megjöttem az új résszel! Köszönöm Anettnek a kommentet, illetve a kritikát is, amit IDE kattintva olvashattok el.

Maja<3

****

Dávid

A tekintetem minduntalan a Duna enyhe hullámai, és a mocsokban ázó stég felé kalandozott. Mostanság kevés idő jutott a víz mellett pepecselni, az edzéseink nagy részét a futás, illetve a tornatermi erősítés tette ki. Hiába kértük meg Feri bát’, a férfi ragaszkodott az elveihez: nincs vízreszállás, amíg az időjárás nem kedvez, márpedig február utolsó napjain aligha számíthattunk melegre. Kénytelenek voltunk hát az összes energiánkat a kondiba fektetni. Az évek során nem egyszer tapasztaltam, mekkora előnnyel járhat egy jól kidolgozott, izmos felsőtest, most azonban semmi kedvem sem volt súlyzókat emelgetni. Vízre akartam menni, kajakozni, fejest ugrani a stégről, vagy bármit, amit a parton tehetek.

Leírhatatlanul hiányzott a nyár. Mindig is jobban bírtam a meleg évszakokat. Bár a szalagavatóval együtt a telet is magunk mögött hagytuk, az időjárás ugyanolyan latyakos maradt, mint pár héttel ezelőtt. Láthatólag nem nagyon érintette meg, hogy lassacskán váltania kéne.

Öt perc választott el az edzés végétől, így úgy döntöttem, visszafogom a lépteimet. Az utolsó kört kocogva tettem meg, közben hagytam, hogy kissé megpihenjenek az izmaim. A hűvös szél minduntalan a homlokomba húzott néhány hajszálat, ha akartam, sem tudtam volna mit tenni ellene. A hideg elleni egyetlen fegyveremet a sötétkék, kapucnis felsőm jelentette. Mérget mernék rá venni, hogy ha egy téli edzés alkalmával ne adj’ Isten otthon felejteném, két hétig nyomhatnám az ágyat tüdőgyulladással.

Valamelyest ki kell forgatni a tényeket, de ha nagyon beleássuk magunkat a részletekbe, arra lyukadhatunk ki, hogy valójában ennek az öreg ruhadarabnak köszönhettem a péntek esti kalandomat. Ha nem találom meg a rajzot, még csak fel se merül bennem, hogy megfektessem Dórit. Így viszont minden simán ment. Néha már nekem fáj, milyen könnyű megkapni egyeseket. Még csak nem is kellett annyira megerőltetnem magam a kék szemű lánnyal kapcsolatban, elég volt meghívnom az afterra, aztán magától is tudta a dolgát.

Való igaz, nagyban rásegített a történtekre, hogy mire megérkeztem a buliba, totál kész volt a csaj. Úgy rázta magát abban a falatnyi topban, hogy majdnem megfordult a fejemben, hogy inkább hagyom az egészet. Valahogy nem igazán vonzott a dolog, hogy lehányjon, vagy bealudjon a mellkasomon, aztán egész éjszakára ott ragadjak alatta. Persze, nem teketóriázhattam sokáig, a végén még Gergő azt hitte volna, csak kibúvót keresek a fogadás alól, mert beparáztam, vagy mi. Bár, ami azt illeti, néhányszor még megdönteném a csajt, csak hogy tudjam, meddig megy el józanul.

Az öltözőbe lépve hangos ováció fogadott, és egy tucat kéz nyújt felém, hogy kifejezzék a gratulációjukat. Vigyorogva fogadtam a vállveregetéseket, úgy éreztem, jogosan lehetek büszke magamra. Bár az itteni srácoknak csak nagyjából vázoltam fel a helyzetet – tekintettel az előttünk edző alsósokra, akiknek nem volt szívem két perc alatt tönkrevágni a gyerekkorát – mégis úgy örültek a sikeremnek, mintha legalább ötösöm lett volna a lottón. Ami azt illeti, nem is álltam olyan távol tőle. Mindig nagy büszkeség egy lányt először ágyba vinni. Igaz, fennáll némi rizikó, és az első pár menet valószínűleg nem okoz majd sok boldogságot, másrészről viszont ott van az, hogy a csajnak bármennyi krapekkal lesz dolga a későbbiekben, egyikre sem fog úgy emlékezni, mint rád. Mert te voltál az, akinek először odaadta magát, te vezetted be a szex izzasztóan piszkos világába.

Szerettem ezt csinálni. Kétségtelenül élveztem, hogy a gimi valaha élt legnagyobb nőcsábászaként tartottak számon. Sokszor csak nevettem azokon a lányokon, akik reménytelenül vágyakoztak utánam. Valahol megértettem őket, elvégre nem lehet könnyű csak úgy odamenni a suli szívtiprójához, ezért is adtam meg mindenkinek a kellő figyelmet, aki mégis bepróbálkozott nálam. Mindig voltak páran, akik a közelemben teljesen leblokkoltak, meg se bírtak szólalni, csak heherésztek össze-vissza, velük igazából én se bírtam mit kezdeni. De ha valaki összeszedte magát, és normálisan közeledett felém, fel se merült bennem az elutasítás kérdése. Úgy gondoltam, sosem tudhatom, kitől mit kapok. Lehet, hogy a csendes, szolid jókislány álarca mögött egy igazi vadmacska rejtőzik, aki bármikor képes letépni rólam a ruhát.

–  Hé, haver, lenne egy fuvarod!

Mosolyogva megráztam a fejem, úgy vártam be a barátomat. Már egy éve, hogy edzés után hazavittem Gergőt, pedig nem is lakott olyan messze a csónakháztól. Amikor megcsináltam a jogsim, megesküdött, hogy nem fog rám akaszkodni, csak néha kellene eldobnom valahova. Ezzel szemben gyakorlatilag minden én vittem haza – közben persze nem felejtettem el megemlíteni neki, hogy már elmúlt tizennyolc, igazán letehetné már a KRESZ-vizsgát. De ő egyre csak ismételgette, hogy majd ráér vele az egyetem alatt, addig tökéletesen megvan nélküle is.

– Néha elgondolkozom – mondtam, játszva a besavanyodottot. –, hogy most akkor a barátod vagyok, vagy a sofőröd.

Gergő lazán elröhögte magát, majd megindult velem a parkoló felé. Már a távolból kiszúrtam a szénfekete Audit. Még ha csak a Dunaparton állomásozott is, úgy nézett ki, mintha egy reklámból vágták volna ki a képet. A délutáni napfény kéjesen megcsillant a motorháztetőn, fenséges ragyogást kölcsönözve ezzel az egész járműnek. A visszapillantón át láttam magamat, ahogy előhalászom a zsebemből a kulcsot, és felnyitom a zárat. Önkéntelenül is végigsimítottam a csomagtartó peremén, miközben bedobtam az edzős cuccomat. Nem állítom, hogy az autóm nélkül meghaltam volna, de nagyon sokat jelentett nekem. Még a tizenhetedik születésnapomra kaptam egy nagyobb összeget apámtól, azzal az üzenettel, hogy szerezzem meg a jogsit, és vegyek magamnak egy kocsit. Mint mindig, ezúttal sem állt szándékában fukarkodni – tekintélyes összeget hagyott a borítékban, anya kis híján szívbajt kapott, amikor megpillantotta a hét számjegyű számot. Órákon át üvöltözött, minden lehetséges helyen próbálta elérni a fateromat. Egyre csak azon puffogott, hogy túl fiatal és fegyelmezetlen vagyok ahhoz, hogy a volán mögé üljek. Nem érdekelte a sikeres vizsgám, sem az, hogy ezerszer bizonyítottam már, tudok vigyázni magamra, egyre csak aggódott miattam. Féltett, azt hitte, nem vagyok elég óvatos. Emlékszem, annak idején be se mert ülni mellém. Hosszas könyörgésbe telt, mire beleegyezett, hogy elvigyem egy körre a városban. Abba a vezetésbe tényleg mindent beleadtam. Nem próbáltam menőzni, figyeltem a jelzésekre, és a megengedett sebességkorlátot is betartottam – sőt, talán kicsit még lassabban is haladtam a kelleténél, ezért zsebeltünk be annyi jókívánságot a többi vezetőtől.

Készen a kérdések áramlatára, bekászálódtam a kocsiba. A visszapillantón át figyeltem a környéket, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem szándékozik kitolatni, gázt adtam, és beletapostam a pedálokba. Pár másodperc múlva magunk mögött hagytuk az edzőterem épületét, és megindultunk Gergőék háza felé.

Önkéntelen grimaszba torzult az arcom, amint elképzeltem, milyen állapotok uralkodhatnak a budai lakásban. A haverom szülei rögtön a szalagavató után leléptek wellness-ezni, így nem volt kérdés, hogy náluk ünnepeljük meg, hogy megszabadultunk a Sátántól, alias Bokrostól. Azt hiszem, Gergő nem számolt a következményekkel, amikor felajánlotta a házukat az afterra. Már akkor eluralkodott a káosz, amikor megérkeztem, és mindez csak rosszabb lett, amikor – közvetlenül a Dórival való találkozás után – elhagytam a házat. Lévén Gergő sosem a rendszeretőségéről volt híres, ráadásul neki is lecsúszott pár feles, egész hétvégén élni nem maradt kedve, nem hogy takarítani. Ez pedig elég gáz, tekintve, hogy a szülei hétfő este érkeztek meg. Nagyjából öt órája maradt takarítani, de közben nyilván az újdonsült barátnőjével is dumálnia kellett… Na, igen, ezért sem gyakoriak a házibulik nálam.

– Na, mondd, mi volt Dórival? – csapott bele a lecsóba, amint kikanyarodtunk a főútra. – Gondolom, nem véletlenül csórtad el a sörünket…

– Mondtam, hogy bocs! – sóhajtottam fel kelletlenül. – Eskü, eszembe se jutott, hogy Blanka majd leáll vitatkozni.

– Egyelőre nem tud semmit, már ha Dóri nem mesélt neki. Csak annyit mondott, hogy egy kicseszett alkoholista vagy. Mondjuk, ez nem új infó… – forgatta meg a szemét vigyorogva.

Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak. Még mindig eszméletlenül nevetségesnek tartottam a délelőtti beszélgetésünket Dóriékkal. Úgy tűnt, Blankának sejtelme sincs arról, miért nem hagytam, hogy a buliban koccintson Gergővel, de még Dórinak sem állt össze a kép. Nem terveztem kiröhögni a lányt, pedig nagyon közel álltam hozzá. Egyúttal persze a kíváncsiságomat is felkeltette. Tehát ilyen, amikor józan. Az iskola falai közt kevésbé tűnt szexinek, a jelenlétem csak fokozta a zavarát, a hülye oltásáról már nem is beszélve. A pörgős verziója valahogy jobban tetszett. Reméltem, a következő randinkon is hasonlóan fog viselkedni.

– Szóval Dóri… – kezdtem bele a mesélésbe. – Nem tudom, annyira nem volt nagy szám. Eleve kiütötte magát, úgy imádkoztam, nehogy kidobja a taccsot! Amúgy semmi extra, csak a szokásos. Megcsókoltam, kicsit kiismertem a terepet, jött a hülyeségeivel, hogy nem érti, miről beszélek…

– Aztán előadtad neki, hogy senki se tudhat a viszonyról, mert más is van mellette, és nem akarsz balhét. Szerencsétlen, gondolom, van olyan hülye, hogy benyelte.

– Persze. Te hallod, azt hittem, lerohad a szám! – néztem a barátomra. – Ennyit még nem pofáztam egy csajnak sem! Basszus, még el is kezdtem vetkőzni, de még az se volt neki elég. Úgy képzeld el – Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy felidézhessem az éjszaka legneccesebb részét: amikor el kellett hitetnem Dórival, mennyire különlegesnek tartom. –, hogy vagy öt percen át áradoztam neki, hogy mennyire egyedi, meg jó az alakja. Asszem’, még valami olyasmit is mondtam, hogy a rajzolás szexi. Na, attól aztán beindult! Konkrétan a nadrágján át éreztem, ahogy nedvesedik.

Nyilván túloztam, azért annyira nem volt megterhelő kibeszélni a lányt a bugyijából. Mégsem tudtam igazán hova rakni az esetet. Dórihoz hasonlóan a korábbi szeretőimnél is bevetettem valami nyálas dumát, csak hogy megbízzanak bennem, de nála más volt a helyzet. A lelkem mélyén komolyan beszéltem. Bár ettől még nem lett kívánatosabb a szememben, mégis megbecsültem a lényt, amiért nem ment a tömeg után. Tudta, mi áll jól neki, és ez egy kicsit magabiztosabbá és vonzóbbá is tette a többi lányhoz képest. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akinél komolyan gondoltam, amit mondtam. Őszintén lenyűgözött az egyedisége. Mindezt persze eszem ágában sem volt megosztani Gergővel, a végén még belelát valamit a történtekbe, aztán egy hónapig magyarázkodhatok.

– Én szóltam, hogy nem könnyű eset! – veregette meg a vállamat a barátom. – Legalább jó az ágyban?

– Haver, egy részeg tyúkról beszélsz, aki akkor vesztette el a szüzességét! – forgattam meg a szemem kissé gúnyosan. – A teste egész jó, de a szex nem volt nagy szám. Szerintem azt se tudta, hol van, csak feküdt, meg néha megcsókolt.

A fekete Audi halk, biztos fékezéssel ért célba. Gergő mintha kissé csalódottnak tűnt volna, amiért csak ennyit sikerült kiszednie belőlem. Talán azt gondolta, hogy eltitkolok valamit, pedig mindent úgy mondtam el, ahogy az megtörtént. Nem álszenteskedem, fényévekkel jobb menetre számítottam, reménykedtem, hogy Dóri kreativitása nem csak a rajzaiban mutatkozik meg, de csalódnom kellett. Egyedül abban bízhattam, hogy a hetek során kitanulja a szeretőséget, és nem marad olyan, mint egy fadarab. Nem ítéltem el emiatt, elvégre az első alkalom senkinek sem könnyű, amúgy sem akartam elkapkodni a dolgot. Még bőven volt időm megtanítani neki mindent, aminek hasznát vehetné.

Mindenesetre sokra becsültem benne, hogy nem járt el a szája. Ezt a diszkréció-dolgot sosem kezeltem valami komolyan, hiszen én is rendszerint eldicsekedtem a haverjaimnak egy-egy hódításommal. Mindig is természetesnek vettem, hogy a lányok is ezt teszik egymás közt. Ezért is lepett meg annyira, ahogy Blanka és Nika rám néztek a folyosón. Nem csodálkoztak, nem mutogattak rám ujjal, nem nevettek össze cinkosan, miközben Dórival beszélgettem. Jelét sem mutatták annak, hogy tudnák, mi folyik köztünk. Ez pedig kétségtelenül hatalmas pirospontot jelentett a művészlány számára. Bár tudtam, hogy a végtelen naivságával sosem fog valami sokra menni, a becsületességével kivívta a csodálatomat. Valószínűleg kicsit tartott tőle, hogy ha másképp jár el, véget vetek a kapcsolatunknak. Nem lehetett neki valami könnyű, a helyében már a fél sulinak elpletykáltam volna, hogy megfordultam Hollósy Dávid ágyában.

Még be se parkoltam normálisan a garázsba, máris megcsapta az orromat a vacsorám gyomorkorgató illata. Itthon mindig tudták, mire van szükségem egy izzasztó edzés után. Bár sosem kellett attól félteni, hogy magamra gyújtom a konyhát, és a lustaság sem állt az utamba, azért néha kifejezetten jólesett, ha anya meglepett valami kajával. Az ő főztje jobban ízlett a sajátomnál. Volt benne valami, egy kis extra különlegesség, amit én sosem tudtam megteremteni.

– Megjöttem! – kiáltottam az előszobából, majd átvágtam a házon.

Az illatokból ítélve még nem állt készen a vacsora a fogyasztásra. Pech, mivel a súlyzók emelgetése rendesen leszívta az energiáimat, és a Gergő miatt beiktatott tíz perces kerülő csak fokozta az éhségemet. De még így sem bírtam ki vigyorgás nélkül, amikor megpillantottam anyát konyhakéssel a kezében. Fogalmam sincs, hogy vajon ez adta-e a főztjének a varázsát, vagy sem, de az biztos, hogy elég ijesztő látványt nyújtott hagymavágás közben. Ő aztán tudta, mi az a szenvedély: úgy szelte karikára a csípős zöldséget, mintha legalább fejeket választana el a testüktől. Sokat viccelődtem azon, hogy anya előző életében hóhérként kereshette a kenyerét, azért bánik olyan gyakorlatiasan a késsel. Szó, ami szó, sosem esett nehezére a vágóeszközök használata, folyton a keze ügyébe került valami, amivel elszórakozhatott. Ha nem a vacsorát készítette elő, a kertben metszette a fákat, vagy éppen a műtőben bontotta fel a sérültek testét.

Amikor észrevett, gyors mosolyt villantott rám, majd anélkül, hogy abbahagyta volna, amit csinált, vad magyarázásba kezdett.

– Bocs, hogy nem jöttem haza. Már megint a szokásos – kezdett bele a felsorolásba egy fáradt sóhaj kíséretében. – Alkoholmérgezés valami gyökér buliban, késelés az aluljáróban, leforrázott ujjak, lábtörés síelés közben, egy kificamodott boka, meg egyéb nyalánkságok. Én mondom, kisfiam, haláli meló az orvosok élete! Pláne, ha még ügyelni is kell, kész élmény.

Halk nevetést hallattam, aztán hátulról átöleltem anya vékony vállát. Mindig megnyugtatta a gesztus, többek közt ezért is éreztem fontosnak, hogy magamhoz húzzam. Világéletében imádta a hivatását, állítása szerint sokkal jobban élvezte, mint az irodai melót, de azért mindketten pontosan tudtuk, mennyire megterhelő mindaz, amit naponta átél. Orvosként emberi sorsokat helyeztek a kezébe, mások élete múlott egyetlen döntésén. A szakmája az izgalmak mellett hatalmas felelősséget és átvirrasztott éjszakát vont maga után, de ő mindvégig kitartott. Egyszer sem láttam kifejezetten fáradtnak, velem sem üvöltözött ok nélkül, még csak jelét sem adta annak, hogy nem lenne tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott.

Persze, engem nem vert át. Tisztában voltam vele, mennyire elfáradt az elmúlt hónapokban. Alaposan túlhajtották, a szalagavatóra is épphogy el tudott jönni.

Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd egy gyengéd, ám határozott mozdulattal lehámoztam a kezét a késről.

– Hagyd csak – mondtam ellenkező pillantása láttán. – Majd én.

Nem kérette magát, azonnal átengedte az éles eszközt. Bár az én kezemben nem mutatott olyan tekintélyt parancsolóan, és a világ leghíresebb gyilkosai jó eséllyel a képembe röhögtek volna, ha benyújtom nekik a csatlakozási kérelmemet, de azért nem álltam annyira hadilábon vele. A hagymakarikák száma egyre gyarapodott, anya pedig időközben elővette a többi alapanyagot. Amint végeztem, a hagymát a többihez öntöttem, majd gyorsan elvégeztem a szükséges lépéseket. A tekintetem az óra mutatóin állapodott meg; azt jelezték, még pár perc, és nemsokára nyugodt szívvel kanalazhatom a jól megérdemelt gulyáslevest.

– Képzeld, nem is mondtam – jegyezte meg anya mellékesen. Kár, hogy ismertem már ahhoz, hogy tudjam, az ilyen kezdetű mondatok sosem végződnek jól. – Péntek este behoztak egy lányt. Fiatal, az igazolványa szerint augusztusban tölti a tizenkilencet, csakúgy, mint te…

– Ha gondolod, besegíthetek az ápolásában…

Ezúttal nem értékelte a humoromat. Idegesen eltűrt pár tincset a homlokából, barna szemén apró villámok cikáztak át, amint rám nézett. Kezdődik, gondoltam magamban, miközben pillantásomat az övébe mélyesztettem.

– Autóbalesete volt – Anya hangszíne egy másodperc tizedrésze alatt alakult át. Furcsamód nem tűnt gyászosnak, vagy megtörtnek. Inkább olyan volt, mint aki bármikor örömmel lekeverne nekem egyet, csak ezt valamiért nem meri kimondani. – Kómába esett, csak a szerencsén múlott, hogy megtalálták egy árokban. Ne tudd meg, mennyit küzdöttünk érte, a többi ügy majdhogynem eltörpült a lány esete mellett. Nem mondom, hogy nem érte meg a fáradozást, de nem jártunk sikerrel. Vasárnap halt meg, pont délben.

Válaszképp csak morogtam valamit az orrom alatt. Félreértés ne essék, bármikor szívesen meghallgattam anya történeteit, most azonban még a szavát is kétségbe vontam. Tudtam, miért csinálja ezt. Még mindig a kocsimon lovagolt, azért tért ki ennyire a részletekre. Időközben rájött, hogy a könyörgéssel és a fenyegetéssel nem megy semmire, ezért folyamodott manipulatív módszerekhez. Sosem értettem, miért hiszi, hogy a rémtörténeteivel – még ha azok igazak is – majd hatni fog a lelkemre, és lemondok az Audimról. Persze hiába próbálkozott. Rohadtul nem akartam megint beutazni a fél várost, hogy odaérjek valahova! Örültem a fejemnek, hogy összejött a jogsi, meg az autó. Hülye lettem volna sutba vágni egy év megpróbáltatásait, csak azért, mert anyám félti a seggem.

Anya szerencsére ezzel le is zárta a témát, mint általában, otthagyta nekem „gondolkozz el rajta” címszó alatt. A rémsztorikkal riogató orvost ugyanaz a kedves nő váltotta fel, akit annyira szerettem. Egy szívélyes mosolyt villantott rám, miközben nekilátott az evőeszközök előkészítésének.

– Mesélj inkább te, hogy telt a buli?

Alapszabály, hogy a szülők elől bizonyos részleteket elhallgatunk. Nem tanácsos mindenből kihagyni őket, de azért van, amiről jobb, ha nem tudnak. Gyorsan végigfuttattam a fejemben a barátaim sztorijait, igyekeztem a legkevésbé vállalhatatlanokat kiemelni belőlük. Anyánál minden bizonnyal kiütötte volna a biztosítékot, hogy Anett több emberrel smárolt három óra alatt, mint más egy hónap alatt, mint ahogy attól sem lett volna elájulva, hogy Somából a pálinka egyfajta vallási fanatizmust idézett elő – legalábbis ezért feltételezhette a hűtőben lévő fényről, hogy a Megváltó eljövetelét hivatott jelezni. És ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy Bia a buli közepén nekiállt zuhanyozni, és kis híján elárasztotta az egész házat. Említettem már, hogy Gergő mennyire megszívta?

– Gergő végre összejött Blankával – jutott eszembe a mentőötlet. – Rájuk fért már, vagy két hónapja húzták a dolgot. Ja, meg volt egy gyerek, valami külsős, aki poénból leöntötte Anettet sörrel. Még folynak a tárgyalások, de ha minden jól megy, szerdán temetik.

– Feltételezem – vonta fel a szemöldökét, miután kinevette magát az osztálytársam kínjain. –, az az egyetlen sör fogyott el, és az is csak Anettnek meg az újdonsült hullának köszönhetően…

Ismertem ezt a nézést. Azt sugallta, nagylelkűen szemet hunyok az ivászat felett, elvégre tizennyolc múltál, és eddig sem járattad le magad, vagy kerültél bajba az alkohol miatt, de szeretném, ha ez a továbbiakban is így maradna. Válaszképp megajándékoztam egy hasonlóan beszédes nem lépem át a határaimat, örülök, hogy egyetértünk abban, hogy nem érdekelnek a részletek pillantással. Most, hogy ezt ilyen zseniálisan lekommunikáltuk, folytatta a faggatózást.

– Na, és veled történt valami érdemleges? Ne mondd, hogy nem, a végén még azt hiszem, feleslegesen mentél el. Ennyi erővel a következő bulit akár ki is hagyhatod, és helyette lenyírhatod a szomszédoknál a füvet…

– Hát, ami azt illeti, nem volt semmi extra… Vagy mondjam inkább, hogy különleges? – Jóízűen felnevettem a saját poénomon. Utólag visszagondolva elég büszke voltam magamra a rögtönzött monológ miatt, amivel Dórit fűztem. Kívülről nézve tényleg úgy tűnhetett, hogy a személyisége is érdekel, és minden vágyam a farmerja gombjaival bajlódni egy egyszerű szoknya helyett. – Oké, bocs, ezt nem érted. Khm, megismerkedtem egy lánnyal…

– …akivel egész este udvariasan elbeszélgettél a finom művészetekről egy gőzölgő, habos kakaó mellett?

– Basszus, ez para! – túrtam bele a hajamba látszólag idegesen. – A végén még tényleg elhiszem, hogy olvasol a gondolataimban. Ilyen mesteri pontossággal eltalálni, a rohadt életbe… Anya, zseni vagy!

Bevetette a szokásos reménytelen eset vagy-nézését, úgy folytatta a leves kevergetését. Látszólag a gondolataiba feledkezett, de tudtam, hogy percek kérdése, és előáll a következő kérdéssel. A legtöbben azt hinnék, hazudok, ha elmesélném, milyen a kapcsolatom anyával. Pedig semmi varázslat nincs az egészben. Anya mindig is nyitottan állt hozzám, vele gátlások nélkül megoszthattam a problémáimat. Ezen még az sem változtatott, hogy időközben felnőttem. A viszonyunkat nem tette tönkre a kamaszkor, sőt csak megerősítette azt. Emlékszem, anno ő látott el csajozási tippekkel, ő mondta el, mire vágyik egy lány, és mit kell tennem, ha meg akarok szerezni valakit. Nem csoda hát, hogy nem akadt ki a szeretőim számán. Valahol ez az ő sikerét igazolta.

– Áthívtad?

Még mielőtt belefeledkezhettem volna a történtekbe, megcsörrent anya telefonja. Elmotyogott pár szitokszót az orra alatt, majd lepasszolta nekem a levest, és a nappaliba sietett. Reméltem, nem húzódik el sokáig a beszélgetés, mert úgy éreztem, feltétlenül el kell újságolnom neki, milyen profin cserkésztem be Dórit. Fél füllel hallottam, ahogy bemutatkozik, ám aztán megszűntek a hangok. Hosszú perceken át meg se szólalt, egyedül a lélegzetvétele szűrődött át a konyhába. Azt feltételeztem, hogy időközben letette és megfeledkezett az legújabb szeretőmről, ám mielőtt szólhattam volna neki, váratlanul felerősödött a hangja. Konkrétan kiabált, de nem úgy, ahogy velem szokott. Ebben volt valami ijesztő. Valami gyilkos.

– Tényleg ennyire hülye vagy? Istenem, fogd már fel, hogy… Ne, kérlek szépen, ezt a dumát inkább hanyagoljuk! Oké, most mondanám, hogy viszlát, de ha nem gáz, inkább… Persze, nyomd ki, ahhoz értesz! Idióta…

– Minden rendben? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor visszatért a konyhába.

– Hogyne, csak egy régi ismerős – sóhajtott fel bágyadtan. – Tudod, ezer éve nem keres, bezzeg, ha kell neki valami, rögtön ugrik. Egy állat, de ezekkel nem kell törődni.

A mosolyából arra következtettem, hogy ezzel pontot is tett a dolog végére. Elküldte az illetőt a francba, ismét készen áll arra, hogy Dóri után szimatoljon. Úgy döntöttem, inkább önként adom a fejem mesélésre.

– Kérdésedre válaszolva, ja, áthívtam – jegyeztem meg mintegy mellékesen. – Péntek este jön, ez már tuti. A válaszából ítélve elég lelkes.

Sunyi vigyor futott végig az ajkaimon, ahogy a délutáni chatelésünkre gondoltam. Mit ne mondjak, neten mintha kicsit közvetlenebbül reagált volna. Mintha teljesen megváltozott volna ahhoz képest, ami délelőtt történt. Már nyoma sem volt annak a pirulós, kínosan nevetgélő tinilánynak, akivel találkoztam. Kifejezetten határozottnak tűnt, olyannak, aki tudja, mit akar. Már csak abban reménykedtem, hogy az életben is ilyen. Vagy, hogy nem skizofrén a csaj. Fogalmam sem volt, egyre kevésbé bírtam behatárolni.

– Nagyszerű. Nyugtass meg, hogy nem valami hülye liba! Tényleg, neve is van?

– Dórinak hívják – mosolyodtam el, miközben az asztalra helyeztem a tálat. – És ne aggódj, a csaj minden, csak hülye liba nem!

Bár, ami azt illeti, okozhat még meglepetéseket… 

4. fejezet - Túlöltözött

Sziasztok! 

Na, ki volt az a szerencsétlen, aki megígérte, hogy most már tutibiztos, hogy csütörtökön jönnek az új részek, és az említett napon olyan szinten lebetegedett, hogy felkelni nem tudott, nem hogy posztolni? Bizony, ez Maja volt, aki nagyon sajnálja, és nem is pofázik tovább, csak itt hagyja ezt, amiben, hmm, beindulnak az események :D 

Jó olvasást! 

****

Dóri

Látszólag a rúzsával foglalatoskodott, de én tudtam, hogy egy másodpercre sem szakítaná el a pillantását rólam. A tükörből nézett vissza rám, szinte már féltem, hogy a tekintete felperzseli a törékeny üveget. Nem érdekelte a majdnem hét évre visszanyúló barátságunk, ebben a kérdésben nem nyitott vitát.

Azt gondolta, hazudok. Még az afterra való készülődés sem terelte el a figyelmét, nagyjából két percenként megkérdezte, nem felejtettem-e ki valami fontosat, én meg csak ismételgettem magamat, azt hangoztatva, hogy ne nézzen hülyének. Meg se fordult a fejemben, hogy kikezdjek Hollósy Dáviddal, amúgy is ő indítványozta a flörtölést.

Még két óra elteltével is mosolyogni támadt kedvem, ha felrémlett előttem a sármos arc, a barátságos mosoly, a felém nyúló kéz, és az elegáns szmoking képe. Az igazat szólva meglepett, hogy a suli nagymenője felkért táncolni. Korábban még sosem beszéltem a sráccal, így csak azt tudtam, amit mások elmondtak róla. Például, hogy kajakozik, néha még versenyekre is eljárt, jó eséllyel ennek köszönhette az izomzatát. Mindig is nagy partiállat hírében állt, nem akadt buli, ahol nem volt jelen. Nagyjából mindenkivel jó viszonyt ápolt, aki számított a suliban, így a legtöbben HD-nak hívták. Ő töltötte be a műsorvezető szerepét a gólyaavatón, és más iskolai rendezvényeken is. Ebből a szempontból megbízható fiú volt, mégis a hódításai tették ismertté. Ha nem bújt ágyba a fél sulival, akkor nekem egy pálcikaember lerajzolásával is gondjaim adódtak.

Nem viselkedhettem álszentként, korábban megvolt a véleményem a fiúról. Bár nem viszonyultam hozzá olyan ellenségesen, mint Nika, azért igyekeztem megtartani a két lépés távolságot. Egyszerűen nem tartoztunk egy súlycsoportba. Sosem számítottam lúzernek, a gimiben is megtaláltam a saját társaságomat, de nem éreztem szükségét, hogy Dáviddal lógjak. Nem jelentett számomra semmit, csak egy volt a sok macsó közül, akin alkalomadtán jólesett legeltetni a szemem. Az osztálytársaimmal ellentétben nem ringattam hiú ábrándokba magam a fiúval kapcsolatban, mint ahogy annak sem éreztem szükségét, hogy a jelenlétében úgy mászkáljak, mintha kezdődő csípőficamban szenvednék.

A szalagavató azonban megváltoztatott bennem valamit. Rádöbbentem, hogy a srác egész jó arc. Közel sem olyan fennhéjazó barom, mint ahogy azt korábban gondoltam, sőt a maga módján még kedves is. Mi tagadás, kicsit meglepett, hogy flörtölni kezdett velem, ennek ellenére belementem a játékába. Ugyan, miért játszanám a szemérmest? Ki ne dobódna fel a puszta ténytől, miszerint a gimi valaha élt legnépszerűbb tanulója elárasztja bókokkal, és még az afterra is elhívja? Amúgy is szükségem volt már egy kis kikapcsolódásra, Dávid könnyedén elfeledtette velem az elmúlt hónapok idegeskedését a pályázat miatt.

Mégsem az édes pofija vagy a bókjai hagyták bennem a legmélyebb nyomot. Tisztán élt bennem, milyen nagy érdeklődést mutatott a hobbim iránt. Láttam a szemén, hogy nem csak úgy kérdezget, tényleg izgalmasnak tartotta, amit a rajzolásról meséltem neki. Ezzel akarva-akaratlan szerzett egy jó pontot. Örültem, hogy végre találtam valakit, akivel kötetlenül beszélgethetek a művészetek iránti vonzalmamról anélkül, hogy elvesztené a fonalat, vagy egész egyszerűen bealudna a nagy sztorizás közepette.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ebben a cuccban felszeded Dávidot?

A gondolataimból Blanka fontoskodó hangja rántott vissza a valóságba. A barátnőm már készen állt a bulira, és nagyon úgy tűnt, minden vágya engem is partiképessé tenni. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, aztán elém toppant, és egy határozott mozdulattal a felsőmre mutatott.

– Imádom ezt a pólót, de hékás, bulizni megyünk! – Felvont szemöldököm láttán kifejtette az érveit. – Dóri, nem mondtam, hogy úgy nézz ki, mint aki most jött a sarokról, de azért egy kis extra sose árt!

Azzal a szekrényéhez lépett, és vad kutakodásba kezdett. Nem haragudtam rá, még ha kicsit túlzásnak is tartottam a lelkesedését. Valahol persze aranyos volt tőle, hogy nem csak magával törődött, hanem rám is szánt időt. Blankára időnként rájött az ötperc, ilyenkor gyakran túlpörgött, és túl sokat látott a dolgokba. A Dávidos sztoritól azonnal beindult, és egész este csak arról magyarázott, hogyan csábíthatnám el a fiút. Beletelt egy kis időbe, mire elmagyaráztam neki: eszem ágában sincs ágyba bújni a sráccal, nekem bőven elég, ha húzom egy kicsit az agyát, ám a barátnőm hajthatatlan maradt. A fejébe vette, hogy én leszek a legszexibb a partin, és HD szeme garantáltan megakad majd rajtam. Valamiért a farmer-póló-bőrdzseki kombó nem illett bele a tervébe, még ha tökéletesen ki is hangsúlyozták az alakomat, és a felsőm is többet mutatott egy picit a megszokottnál.

Ő bezzeg megadta a módját. Már akkor a fekete miniszoknyájában, és a piros blúzában nézegette magát, amikor betoppantam a szobájába. A sminkjét is tökéletesen eltalálta. Nem kent a fejére nyolc kilónyi vakolatot, de azért igenis tett érte, hogy Gergő egy pillanatra se tévessze szem elöl.

– Na, végre! Azt hittem, sose kerül elő! – fújta ki magát, miközben előmászott a szekrényéből. – Tessék, vedd fel ezt! Nem a te méreted, de ez a poén az egészben.

– Lassan fizetnem kell a munkádért! – nevettem el magam hangosan.

Blanka csatlakozott hozzám, majd felém nyújtotta a felsőt. Kicsit megküzdöttem vele, mire feljött, de megérte annyit babrálni vele. Mi tagadás, megvan a hátránya, ha a legjobb barátnőd majdnem tíz centivel alacsonyabb nálad, de vészhelyzet esetén ez nem jelent akadályt. Márpedig Blanka szerint vészhelyzet volt, én pedig jól tettem, hogy hallgattam rá. Pár perc múlva máris szabadabbnak éreztem magam. A tükörképem láttán automatikusan felfelé kunkorodott a szám széle, mert a képmásom Dávid szavait idézte elő bennem: „Túl szexi vagy!” Már előre vigyorogtam, ahogy belegondoltam, hogy reagál majd erre a szerkóra, ha már a barackvirágszínű kisestélyimet is megdicsérte. Blanka ugyanis egy enyhén kivágott, Overdressed feliratú, fehér haspólót nyomott a kezembe. Így nagyobb hangsúlyt kapott a lapos hasam, sőt a mellkasomra hulló fürtjeim is dúsabbnak tűntek. Kétségtelenül dögösnek éreztem magam a szerkóban, olyannak, aki bármit megtehet, még ha mindez csak egy parti erejéig szól is.

– Amúgy, nem azért, – jegyezte meg a barátnőm a tükörképünket vizslatva. –, de szétfagyunk, mire odaérünk.

Sebtében végig vezettem a pillantásom a szerelésünkön, és fanyalogva bár, de beláttam, hogy nem éppen a február végi hideghez öltöztünk. Még szerencse, hogy legjobb tudomásom szerint a Kátai család nem vetette meg a pénzt, nyilván fűtésre is tellett tőlük. Az odavezető utat meg csak túléljük valahogy, nyugtattam magam. Ilyen kis semmiségek nem gátolhatnak meg a bulizásban!

– Nem gáz – vontam meg a vállam. – Majd Gergő felmelegít!

Cinkos kacsintást küldtem a barátnőm felé, mire ő – szokásához híven – heherészve megigazította világosbarna fürtjeit.

– Ja, téged meg HD…

– Ne is mondd! – forgattam meg a szemem vigyorogva. – Biztos jobbnál jobb módszerei vannak… Képzeld, a szalagavatón megnyalta az ujjamat. Kicsit ijesztő volt, mint valami kiskutya, vagy nem tudom…

– Várj, hogy érted, hogy… – vonta össze a szemöldökét értetlenül.

Nem vetettem meg azért, mert nem tudott napirendre térni a végzős srác felett. Én se nagyon bírtam hova tenni, amikor megéreztem az ajkát a kezemen. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami elcsépelt, nyálas filmben, ahol a pasas kicsit szerencsétlenebb a kelleténél. Persze, nyilván tisztában voltam vele, hogy Dávid folyamatosan csapja nekem a szelet, mégis úgy tűnt, mintha nem értené, mi a helyzet. Meglehet, az exeinél bejött ez a taktika, mindenesetre én annyira nem ájultam el tőle.

Hogy Blanka is az enyémhez hasonló páratlan élményekben részesüljön, az ajkamra tapasztottam a mutatóujját, majd lassan megsimítottam a nyelvemmel. Félek, a mutatványom kevésbé sikerült hatásosra, mint Dávidé, de legalább a lányt sikeresen megnevettettem vele.

– Hajjaj, nagyon vonzó lehetett! – táncoltatta meg a szemöldökét.

– Dávid mikor nem az? – mentem bele a hülyülésbe. – Nem is értem, miért nem akarok kikezdeni vele, tuti jó poén lenne beállni a száz csaja után százegyediknek.

– Ha elszalasztod, nem vagy százas.

– Nem gáz, leszek százegyes.

Pont, mint két lökött tinilány, egymásba kapaszkodva, viháncolva hagytuk magunk mögött a házat. Más és más célok vezéreltek minket a helyszínre; míg Blanka az egész estét a kiszemeltjével szándékozott eltölteni, abban bízva, hogy végre történik valami, engem a kötöttségek nélküli tombolás hajtott a budai házba. Sosem tartottam magam otthonülőnek, a lányokkal gyakran kimozdultunk, de az utóbbi időben erre alig jutott lehetőség. Kissé szétesett a társaságunk, Blanka nyilván Gergővel volt elfoglalva, én minden energiámat a rajzolásba, és a versenybe fektettem, Nika pedig passzív-agresszív üzemmódba váltott. Nem csoda hát, hogy az utóbbi időben alig nyílt lehetőségünk kiereszteni a gőzt, most azonban kapva-kaptunk az alkalmon, hogy – még ha kettesben is – de végre levezessük a hónapok során felgyülemlett feszültséget.

Viszonylag korán érkeztünk, de már ekkor is a feje tetejére állt az egész ház. Mindenfelé ismerős és ismeretlen arcok táncoltak piásüveggel a kezükben, már olyan is akadt, aki nyöszörögve fordult körbe, a mosdó holléte felől érdeklődve, mások pedig a kanapén ücsörögve vitatták meg az élet nagy kérdéseit. Az est fénypontját kétségtelenül Somkúti Gábor, azaz Soma jelentette, aki egyszerre két pohárból öntötte magába az vodkát, mindezt félmeztelenül – a jelenlévő lányok legnagyobb örömére, természetesen. A hatalmas helyiséget betöltötte az alkohol mámorító illata, szinte már attól szédelegni kezdtem, hogy beleszippantottam a levegőbe. A zene ezer decibellel üvöltött, a fények megállást nem ismerve futottak végig az arcokon. Még kívülállóként is megértettem, milyen sokat jelent mindez a végzősöknek: bár nagy valószínűséggel nem ez az utolsó alkalom, hogy kirúgnak a hámból, de remek alkalom arra, hogy pár órára megfeledkezzenek a rettegett tánctanár üvöltő hangjáról, és a keringővel járó megannyi felkészülésről.

A tömegből egy kéz integetett felénk, és nemsokára egy ismerős arc is társult hozzá. Mosolyogva húztam magamhoz Biát, aki köszönésképp egy cuppanós puszit nyomott az arcomra. A végzős lánnyal még tavaly barátkoztam össze a rajzszakkörön. A foglalkozáson hamar megtaláltuk a közös hangot, néha még sulin kívül is összefutottunk egy-egy kávéra, vagy kocogásra, ám mostanában nem igazán adódott alkalmunk beszélgetni. Mondjuk, az arcát elnézve, ezúttal sem jött el az ideje a tartalmas eszmecseréknek. Biáról konkrétan üvöltött, hogy nem egy poháron volt már túl, ilyenkor elég nehéz vele dumálni. Különben is, nem azért jöttünk, hogy cseverésszünk, arra bőven ráértünk az iskola falai közt is.

– Istenem, de tudtam, hogy eljössz! – visított a fülembe a lány, miután Blankát is üdvözölte. – Anett jött a süket dumájával, hogy úgysem vállalod be, meg mittomén’… De hát, na, az én barátnőm vagy, csak jobban tudom már, nem igaz?

Halvány lila gőzöm nem volt, miről beszélt, és láthatólag Blanka is az alkoholra vezette vissza a zagyválását. Jobb híján felnevettem, mire a végzős lány egy-egy rövidet nyújtott felénk. Rögtön meghúztam a poharat, éreztem, ahogy az ital bekerül a számba, majd végigfut a torkomon, magával hozva egyfajta jóleső borzongást. Egy ütemesebb szám következett, a lányok egyre távolabb sodródtak tőlem. Biát már elvesztettem, de a szemem sarkából még láttam, ahogy Blanka azt tátogja, megkeresi Gergőt. Szívecskét formáztam az ujjaimból, így biztosítva a támogatásomat. A barátnőm lazán elnevette magát, majd a szájára tapasztotta a mutatóujját, és folyamatosan tartva a szemkontaktust, megnyalta azt. Hangos nevetés hagyta el az ajkamat, bár közel sem annyira hangos, hogy túlharsogja a zenét.

Világéletemben azt vallottam, ne azért menjen valaki szórakozni, hogy másnapra egy emlékképe se maradjon az éjjelről. Sosem kívántam elvetni a sulykot, mindig igyekeztem megtartani bizonyos határokat. Ez a buli azonban más volt, mint a többi. Az elején még nem éreztem semmit, csak hagytam, hogy magával ragadjon a tömeg. Próbáltam minden ismerősömmel táncolni egy keveset, mindössze akkor hajtottam el valakit egy laza mozdulattal, ha látszott az illetőn, hogy percek kérdése, és kidobja a taccsot. Nagyjából a hatodik sörnél tarthattam, amikor úgy éreztem, le kellene állnom. Zsibbasztó fáradtság lett úrra a lábaimon, ez pedig sosem jelentett jót. Korábban már kitapasztaltam, hogy ez az első jele annak, hogy húzzam be a kéziféket, és fogjam vissza magam egy kicsit. Úgy döntöttem, megnézem a konyhát, ott talán lesz lehetőségem lepihenni. Nem egy embert kellett félre löknöm, vagy éppen átlépnem, mire rátaláltam a helyiségre. Sőt, még csodálkoztam is, amiért ilyen gyorsan ment, tekintve, hogy korábban még sosem jártam Gergőéknél. Már éppen levágtam volna magam egy székre, amikor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Bár a helyiségben bágyadt sötétség uralkodott, még így is felismertem a házigazdát. Láthatólag nem igazán hatotta meg, hogy a vendégei éppen szétszedik a házát, sokkal izgalmasabb elfoglaltságot talált magának. A lábát az asztalon pihentette, a kezénél helyet foglaló csikkek arra hagytak következtetni, hogy az imént szívott el pár szálat. Jobb vállán Blanka világosbarna fürtjeire lettem figyelmes, és bár a kinti őrület miatt egy szót sem hallottam abból, amit beszéltek, mérget mertem volna venni rá, hogy felesleges harmadikként furakodnék be a társaságukba. Nem volt hát kérdés számomra, hogy kettesben hagyom őket.

Jobb híján visszamentem a nappaliba, ahol valaki azonnal a kezembe nyomott két vodkát, mondván, vigyázzak rá, amíg vissza nem jön. Persze mindketten tudtuk, hogy nem tartom be a szavam. Amint az illető eltűnt egy ajtó mögött, azon nyomban felbontottam az üvegeket, és elfogyasztottam a tartalmukat. Ezután még az eddiginél is jobban szórakoztam. Úgy éreztem, szabad vagyok, bátor, és pofátlanul szexi. Az önbizalmam hirtelen növésnek indult, szinte már meg se bírtam számolni, hány emberhez mentem oda barátkozni, táncolni, vagy szimplán megölelgetni őket. Bele se gondoltam, hogy jó eséllyel olyan értelmetlenül hadoválok mindenről, mint ahogy azt Bia tette a parti elején. Csak hagytam, hogy magával sodorjon az ár, és elvesszek az alkohol édeskés világában.

Fel se merült bennem, hogy megálljt parancsoljak magamnak. Sötét tincseim izzadtan tapadtak a fejemre, a lábamon ismételten eluralkodott a zsibbadás, sőt az előttem ugráló körvonalak is elmosódni látszottak. Váratlanul erős hányinger tört rám, a fények kis híján kiégették a szemem, és már a hangzavar sem tűnt olyan szórakoztatónak. A padlót fürkésztem, pár hajszálat a fülem mögé tűrtem, úgy próbáltam kilábalni részeg iskolatársaim tömegéből. Csillapíthatatlan fájdalom hasított a fejembe, és míg a szervezetem még egy korty vodkáért imádkozott, megmaradt agysejtjeim azt üvöltötték, hagyjam abba, és húzzak haza aludni. A két fél vívódása felerősödött, én pedig egyre biztosabb voltam abban, hogy a nagy csatának hányás lesz a vége. Ezért is igyekeztem mihamarabb elhagyni a szobát. Nem gondoltam, hogy anyukám készen állt volna azokra az átkokra, amit egy összepiszkolt Adidas tulajdonosa rótt volna ki rá.

Elsőként csak a kanapéig szerettem volna eljutni. Már majdnem meg is kapaszkodtam a támlájában, amikor egy ismerős arcra lettem figyelmes a tömegben. Önkéntelenül is magamra erőltettem egy mosolyt, úgy intettem Dávidnak. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy vele foglalkozzak, igyekeztem tartani magam az elhatározásomhoz. Csak és kizárólag az érdekelt, hogy ne essek össze, fel se merült bennem a lehetőség, hogy a srác követni fog. Pedig pontosan ez történt; sőt, mi több, egy üveg bort is hozott magával. Már a látványától is émelyegni kezdtem. Mármint, az alkoholétól, nem Dávidétól.

– Minden oké, túlöltözött?

Talán még nevettem is volna a felsőmet ért vicc miatt, ha nem érzem olyan rosszul magam. Azt hiszem, meg is próbáltam felkacagni, ám az eset nem sült el valami szerencsésen. Kis híján öklendezni kezdtem, Dávid kénytelen volt megtartani, hogy el ne terüljek el a földön.

Az éjszaka második legrosszabb döntése volt, hogy előre hajtsam a fejemet. Olyan erővel tettem mindezt, hogy telibe fejeltem a fiú vállát, ami csak felerősítette a fejfájásomat. Persze ez nem gátolt meg abban, hogy magamba szívjam férfias parfümjének illatát. Elsőre meg sem tudtam határozni, mit érzek az orromban, beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a piáktól tűnik csak olyan édeskésnek. Nem, ez valami más volt… Gyömbér? Fogalmam sincs, mindenesetre elég kellemesen hatott az aromája.

Még mielőtt azonban belefeledkeztem volna a pólójának szagolgatásába, egy gyengéd, ám határozott mozdulattal eltolt magától. Természetesen nem engedett el. Egyik kezét a vállamra helyezte, másikkal az arcomat tartotta, úgy próbált kiolvasni valamit a szememből. Akkor kezdtem el kapizsgálni, miért vesznek meg érte annyian a suliban. A buli fényeiben titokzatos ragyogás fogta el az íriszét. Olyan volt, mint az olvadt karamella, lágy, édes és hívogató. Pech, hogy nem törődtem vele, hosszútávon milyen ártalmas is tud lenni a finomság fogyasztása.

– Minden oké? – kiabált a fülembe.

– Le kell pihennem, kicsit sokat ittam! – viszonoztam az üvöltést. Szerettem volna magabiztosnak, és végtelenül lazának tűnni, ám imáim ezúttal sem találtak meghallgatásra; kis híján ráestem Dávidra, még szerencse, hogy el tudott kapni.

–  Várj, keresek egy helyet, ahol nyugi van!

Még egyszer meghúzta a kezében tartott üveget, aztán egy laza mozdulattal lepasszolta a mellettünk ugráló lánynak. Egy biztató mosolyt küldött felém, majd finoman maga elé húzott, úgy vezetett ki a részegekkel telezsúfolt, piaszagú nappaliból. Ötletem sem volt, hová visz, mégis megbíztam benne. Nem érdekeltek a róla hallott pletykák, Blanka hülyülését is figyelmen kívül hagytam, egyedül arra koncentráltam, hogy végre kerüljek ki a benti őrületből. Nem féltem, minden jel arra utalt, hogy Dávid nem először jár itt. Minden egyes mozdulata arról árulkodott, hogy úgy ismeri a házat, akár a tenyerét. Pontosan tudta, hova akar vinni – ez pedig erősen imponált nekem. Nemsokára rá is leltünk egy szobára, ami kifejezetten csendesnek tűnt az előbbiekhez képest. Ciki vagy nem, már nem emlékszem pontosan, hogy nézett ki a helyiség, mindösszesen abban vagyok biztos, hogy egy pihe-puha franciaágy is helyet kapott benne. Kérdés nélkül dőltem végig rajta, egyszerűen mámorítóan hatott rám az a puhaság, ami az ágyneműből áradt felém. A fejemet mintha száz meg száz kalapáccsal ütötték volna, szinte széthasadt a fájdalomtól. Másra se vágytam, csak egy hosszú, pihentető alvásra, és arra, hogy másnap az alkoholizálás bárminemű tünete nélkül ébredjek. Nem csoda hát, hogy fél órába is beletelt, mire sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot.

– Kösz, hogy elhoztál. Eskü, behánytam volna, ha még egy percet ott kell töltenem.

Most vettem csak észre, hogy Dávid mindvégig az ágy szélén ült, onnan figyelte a nyűglődésemet. Telt ajkai felfelé íveltek, barna szemeiben sikeresen felismertem azt, amit pár órával azelőtt. Valami azt súgta, talán okosabban tettem volna, ha nem hagyom elrángatni magam a többiektől, most azonban már nem nyílt lehetőség a változtatásra. A szívem viszont azt mondta, igenis jó ötlet volt lelépni Dáviddal; így legalább velem is történik valami a határtalan alkoholizálás mellett.

– Sajnos ez a gyengém! – tárta szét a karjait tettetett sajnálkozással, miközben felhúzta magát mellém. – A jó fej és különleges lányok, akik még akkor is pofátlanul dögösek, ha brutálisan kiütik magukat!

Nem álltam meg nevetés nélkül. Azt hittem, viccel, mert még nem ismertem eléggé. A bál képei lassacskán elhalványultak a fejemben, már csak az after létezett számomra, így meg se fordult a fejemben, hogy flörtölni akar velem. Még akkor is csak ráztam a fejem, amikor összeértek az ajkaink. Fel se fogtam igazán, mi történik velem, csak akkor kaptam észbe, amikor sikamlós nyelve a fogaim közé csúszott. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, bizony ő se vetette meg aznap éjjel az alkoholt, de furcsamód ez nem érződött a technikáján. Korábban már csókolóztam néhány sráccal, de egyik sem kavart fel annyira, mint a Dáviddal vívott csata. Talán a részegségem számlájára írható, hogy nem löktem el, sőt még közelebb húztam magamhoz. Ujjaim dús tincsei közé tévedtek, keze a derekam és a hátam közt járkált. A vérem lüktetését a fülemben éreztem, a hányinger helyét pedig valami ismeretlen, különös érzés vette át. Azt hiszem, tudat alatt vonzódtam a sráchoz. Hogy ez a flörtölésének, a hobbim iránt való érdeklődésének, a csókjának, vagy a puszta ténynek tudható be, miszerint megmentett önmagam leégetésétől, talán örökre titok marad. Az viszont biztos, hogy végtelen óráknak tűnő percekig feküdtünk az ágyon egymás szájában kutatva, a lábaink teljesen összegabalyodtak, és már nem hallottam többé a nappaliban maradtak tombolását. Csak Dávidra figyeltem, a puha kezére, hullámos hajára, és arra, amit a fülembe suttogott.

– Csak szerintem lenne hülyeség, ha ennyiben hagynánk?

Túl merészen hangsúlyozott, túl szemtelenül nézett rám, és túl izgatóan simogatott ahhoz, hogy ne vágjam le, mire gondol. A szívem automatikusan kihagyott egy ütemet, igyekeztem logikusan megfontolni az ajánlatát, de sajnos nem adott rá lehetőséget, hogy gondolkozzam. Egy szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót, és ezzel együtt magával rántott egy világba, ahonnan eszem ágában sem volt kiszabadulni. Szárnyalni akartam, vele, messzire, egy olyan helyre, ahol több megértésre lelhetek. Dávid kétségtelenül elvette az eszem, még ha egyfajta félelmet is társított az izgatottságomhoz. Meg akartam tapasztalni valami szépet, valami újat, amihez eddig nem volt szerencsém. Te jó ég, mi értelme köntörfalazni, ágyba akartam bújni a suli leghelyesebb pasijával, és kész! Igen, azt hiszem, erre vágytam… A racionális énem persze rögtön vad tiltakozásba kezdett. Azzal nyaggatott, hogy csak az olcsó kis ribik tesznek ilyet, akiket képtelenség komolyan venni. Ugye nem akarsz közéjük tartozni? Nem, még szép, hogy nem akartam, de valahol mégis… Hallottam pár sztorit a barátaimtól és az ismerőseimtől, a legtöbben folyton arról magyaráztak, mennyire elítélik a lányokat, akik egyéjszakás kalandokba keverednek. Bezzeg, amikor velük történt valami hasonló, máris sokkal nagyobb bulinak tűnt mindez.

– Lehetne egy hatalmas kérésem? – suttogta a fülembe Dávid. Közben nem mulasztotta el apró puszikkal és harapásokkal tarkítani a nyakamat, amitől csak még inkább felpezsdült a vérem.

–  I…igen?

–  Megoldható lenne, hogy erről az egészről ne beszélj senkinek? – nézett rám azokkal a tágra nyílt, édesen ravasz szemeivel. – Tudod, Dóri, nem szeretnélek kihasználni, úgyhogy jó lenne előre tisztázni a játékszabályokat…

– Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom. Nem tetszett ez az egész, a hatodik érzékem azt súgta, okosabban tenném, ha elküldeném a csávót melegebb éghajlatra. Mégsem cselekedtem így, hála Dávidnak, aki egy finom csók kíséretében eloszlatta a kételyeimet.

–  Nem te vagy az egyetlen, aki szóba jöhet nálam – mondta ki olyan egyszerűséggel, mintha csak azt közölte volna, hogy elfogyott a tej.

Próbáltam felfogni a szavai súlyát, de az est folyamán fogyasztott alkohol mennyisége gátat szabott a tervemnek. Ehelyett inkább Dávid felé nyúltam, hogy ismételten magamra húzzam, és élvezhessem a figyelmét. Ő azonban egyelőre tágított, és folytatta, amit elkezdett.

 – Talán már hallottad, hogy voltak korábban afférjaim, és most is tart néhány hasonló…

Üvöltött róla, hogy keresi a megfelelő szót. Egy szót, amivel nem aláz meg teljesen, és visszautasíthatatlan ajánlatnak állítja be, hogy a szeretője legyek.

– Kalandom – nyögte ki végül. – Nézd, én tiszta lapokkal játszom. Nem foglak átverni, mint ahogy másokat sem. Nem akarom, hogy hiú ábrándokba ringasd magad kettőnkkel kapcsolatban. Dóri, köztünk nem lesz más, csak szex, oké?

Az utolsó szavai eleinte fájtak. Fel voltam háborodva, mégis hogy képzeli ez a seggfej, hogy ilyeneket kérhet tőlem, azt meg pláne nem bírtam felfogni, hogy kavarhat bárki ezzel a nyomorékkal. Hiszen olyan gyakorlatiasan adta elő a hülye monológját, bizonyára nem én voltam az első, akivel megosztotta az agybeteg feltételeit. Szinte már vártam, hogy letaperoljon, én meg jól betörjem a csinos kis pofiját. De ahelyett, hogy rám hajtott volna, nem tett mást, csak ledobta a pólóját – közszemlére téve ezzel deltás izmait – aztán csak vigyorgott rám, mint egy idióta. Jó, inkább úgy, mint aki az eredményre vár, miközben pontosan tisztában van a játék végkimenetelével. Ha magamnál vagyok, minden bizonnyal egy gúnyos kacaj kíséretében közlöm a fiúval, hogy a helyében inkább nem vágnék fel, de… Ittam. Nem is keveset. Valósággal hihetetlennek tűnt, hogy Hollósy Dávid meg akar fektetni, sőt mi több, nem csak egy éjszakára tervez. Olyan volt mindez, mint egy álom, amiből szabadulni szeretnék, de egyben szurkolok is, hogy minél tovább elhúzódjon. Meg akartam tudni, hogy végződik, megkapom-e azt, amire vágyok.

De mire vágyok?

– Dávid, én… – motyogtam. Próbáltam a szemébe nézni, de a kockás hasa minduntalan elterelte a figyelmemet. – Nem hiszem, hogy… mi… te mindig másokkal… akik olyanok, mint te, de én…

–  Ajjaj, valakire ráférne egy kis önbizalom! – nevetett fel. Váratlanul eltűnt a hülye ajánlatokkal bombázó, kisportolt testű macsó, helyette ugyanazt a kedves, vidám fiút láttam, akivel a tánctéren andalogtam. Közelebb hajolt hozzám, az arcunk már szinte teljesen összeért, a szánk alig pár milliméterre araszolt egymástól. A hangja halk volt, visszafogott és megnyugtató, ami valamelyest feloldotta a bennem keletkezett görcsöt. – Dóri, te komolyan nem látod, mennyire különleges vagy? – Míg ő nagy szavakkal hülyített, tőlem csak egy idétlen nevetésre futotta. Egyre kellemesebben éreztem magam a társaságában, és ő ennek tökéletesen tudatában volt. Mégsem mászott rám azonnal, inkább sunyi módon, romantikus gesztusokkal közeledett. Így akarta bebizonyítani, hogy a világ legnagyobb balfékje vagyok, ha lemondok róla. – Tudod, milyen lányokkal kavartam eddig? Mindnyájan tök ugyanolyanok voltak, de tényleg! Szőkére festették a hajukat, a hülye göncökön meg celebeken kívül semmiről sem tudtak beszélni, és szó szerint visítógörcsöt kaptak, ha megláttak a folyosón! És ezután még csodálkoznak, hogy üldözési mániában szenvedek? – Olyan szerencsétlen pofát vágott, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül. Ő is elmosolyodott, aztán folytatta a fényezésemet. – Neked meg csak a pulcsim maradt meg, nem az arcom. Tudod, nagyon szexi ám, ha egy lány rajzol, pláne, ha olyan szenvedéllyel csinálja, mint te! Szerintem engem is le tudnál festeni, ha nagyon akarnád… – Lelki szemeim előtt felrémlett egy kép, ahogy Dávid modellt áll nekem, én meg egy festőállvány előtt szobrozok, úgy méregetem a fiút. Ő néha nyafog, hogy elzsibbadt, de azt csak poénból teszi, valójában együtt örül velem, amiért alkothatok. – És ha hiszed, ha nem, a bőrdzsekid meg a farmered ellen sincs kifogásom. Mondjuk, ilyen alakon minden jól áll, de akkor is… Jó ez a felső – Megcsillant valami az íriszében, még a szemébe hulló hajszálak sem takarhatták el azt a játékos, vonzó ragyogást, aminek azonnal a fogságába estem. Nagy tenyere a combomról a csípőmre vándorolt, szinte már majdnem elérte a pólóm szegélyét. Hallottam, hogy felgyorsul a légzése, az ajkával újra a számat vette célba. – Túlöltözött… – suttogta elhaló hangon. – Milyen igaz! Tényleg túl sok ruha van rajtad…

Lehunytam a szemem, úgy vártam, hogy megszabadítson a felsőmtől. A nap folyamán már sokadszorra húzta keresztül a számításaimat. Hirtelen nem értettem, miért gondoltam korábban, hogy Dávid csak a külsejének köszönheti a szeretőit. Akkor még nem ismertem fel, milyen okos is valójában, milyen könnyen manipulálja az embereket. Könnyűszerrel elérte, hogy azt higgyem, csak le akar vetkőztetni. Most, hogy semmit sem tett a cél érdekében, azon kaptam magam, hogy konkrétan én vágyom rá, hogy kihámozzon a ruháimból.

 –  Bírod még? – nevettem el magam. A kacajom mélyről jött, és meglepően őszintén hangzott. Szinte már el is vetettem az esélyét annak, hogy nemet mondjak Dávidnak. A bennem lévő alkohol hatása csak most érvényesült igazán, a fiú pedig túl kedves dolgokat suttogott a fülembe ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön bennem az elutasítás gondolata.

–  Hát… Nem térhetnénk a lényegre? – villantotta meg tökéletes fogsorát.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, sőt még a karjába is bele kellett bokszolnom ahhoz, hogy elnevesse magát, és közölje, hogy csak szívatott. Más kérdés persze, hogy ezzel nem tudta leleplezni valódi szándékait.

– De tényleg – nézett rám komolyan. – Egy egyszerű megállapodás, egyszerű szabályokkal. Néha összejárunk, és lefekszünk egymással, de nem beszélünk róla a többieknek. Nem muszáj igent mondanod… Persze, örülnék, ha benne lennél, de nem akarok rád erőltetni semmit.

Túl sokat ittam. Biztos, hogy nem vagyok magamnál, velem ilyenek nem szoktak történni. Mi van, ha mindez a képzeletem szüleménye? Reggel majd felkelek egy néhol érthetetlen, néhol idegesítő, de összességében csodaszép álommal a fejemben, aztán megy minden tovább, mint eddig.

– Megállapodás… – ízlelgettem a szót. – Hm… Rendben, próbáljuk meg!

Dávid arcán önelégült vigyor suhant át, és már hajolt is volna hozzám, hogy újra megcsókoljon. Én azonban fontosnak éreztem beavatni valamibe, amiről eddig talán nem szerzett tudomást.

– Csak annyi, hogy nekem ez lesz az első – vallottam be pironkodva.

Azt hittem, otthagy, mert nem akar rizikót vállalni miattam, vagy egyszerűen nincs ínyére a lassú, fokozatos előrelépés, ami viszont a tapasztalatlan lányoknál gyakran előfordul. Dávidot azonban nem lepte meg az információ, nem is röhögött ki, hanem egy barátságos, biztató mosollyal eloszlatta a kételyeimet.

– Egyszer áruld már el, hogy tudsz ilyen tökéletesen egyedi lenni! – mormolta az orra alatt. – Amúgy meg, ne parázz! Kis idő, és mindenre megtanítalak, ne aggódj!