5. fejezet - Haláli meló

Sziasztok, megjöttem az új résszel! Köszönöm Anettnek a kommentet, illetve a kritikát is, amit IDE kattintva olvashattok el.

Maja<3

****

Dávid

A tekintetem minduntalan a Duna enyhe hullámai, és a mocsokban ázó stég felé kalandozott. Mostanság kevés idő jutott a víz mellett pepecselni, az edzéseink nagy részét a futás, illetve a tornatermi erősítés tette ki. Hiába kértük meg Feri bát’, a férfi ragaszkodott az elveihez: nincs vízreszállás, amíg az időjárás nem kedvez, márpedig február utolsó napjain aligha számíthattunk melegre. Kénytelenek voltunk hát az összes energiánkat a kondiba fektetni. Az évek során nem egyszer tapasztaltam, mekkora előnnyel járhat egy jól kidolgozott, izmos felsőtest, most azonban semmi kedvem sem volt súlyzókat emelgetni. Vízre akartam menni, kajakozni, fejest ugrani a stégről, vagy bármit, amit a parton tehetek.

Leírhatatlanul hiányzott a nyár. Mindig is jobban bírtam a meleg évszakokat. Bár a szalagavatóval együtt a telet is magunk mögött hagytuk, az időjárás ugyanolyan latyakos maradt, mint pár héttel ezelőtt. Láthatólag nem nagyon érintette meg, hogy lassacskán váltania kéne.

Öt perc választott el az edzés végétől, így úgy döntöttem, visszafogom a lépteimet. Az utolsó kört kocogva tettem meg, közben hagytam, hogy kissé megpihenjenek az izmaim. A hűvös szél minduntalan a homlokomba húzott néhány hajszálat, ha akartam, sem tudtam volna mit tenni ellene. A hideg elleni egyetlen fegyveremet a sötétkék, kapucnis felsőm jelentette. Mérget mernék rá venni, hogy ha egy téli edzés alkalmával ne adj’ Isten otthon felejteném, két hétig nyomhatnám az ágyat tüdőgyulladással.

Valamelyest ki kell forgatni a tényeket, de ha nagyon beleássuk magunkat a részletekbe, arra lyukadhatunk ki, hogy valójában ennek az öreg ruhadarabnak köszönhettem a péntek esti kalandomat. Ha nem találom meg a rajzot, még csak fel se merül bennem, hogy megfektessem Dórit. Így viszont minden simán ment. Néha már nekem fáj, milyen könnyű megkapni egyeseket. Még csak nem is kellett annyira megerőltetnem magam a kék szemű lánnyal kapcsolatban, elég volt meghívnom az afterra, aztán magától is tudta a dolgát.

Való igaz, nagyban rásegített a történtekre, hogy mire megérkeztem a buliba, totál kész volt a csaj. Úgy rázta magát abban a falatnyi topban, hogy majdnem megfordult a fejemben, hogy inkább hagyom az egészet. Valahogy nem igazán vonzott a dolog, hogy lehányjon, vagy bealudjon a mellkasomon, aztán egész éjszakára ott ragadjak alatta. Persze, nem teketóriázhattam sokáig, a végén még Gergő azt hitte volna, csak kibúvót keresek a fogadás alól, mert beparáztam, vagy mi. Bár, ami azt illeti, néhányszor még megdönteném a csajt, csak hogy tudjam, meddig megy el józanul.

Az öltözőbe lépve hangos ováció fogadott, és egy tucat kéz nyújt felém, hogy kifejezzék a gratulációjukat. Vigyorogva fogadtam a vállveregetéseket, úgy éreztem, jogosan lehetek büszke magamra. Bár az itteni srácoknak csak nagyjából vázoltam fel a helyzetet – tekintettel az előttünk edző alsósokra, akiknek nem volt szívem két perc alatt tönkrevágni a gyerekkorát – mégis úgy örültek a sikeremnek, mintha legalább ötösöm lett volna a lottón. Ami azt illeti, nem is álltam olyan távol tőle. Mindig nagy büszkeség egy lányt először ágyba vinni. Igaz, fennáll némi rizikó, és az első pár menet valószínűleg nem okoz majd sok boldogságot, másrészről viszont ott van az, hogy a csajnak bármennyi krapekkal lesz dolga a későbbiekben, egyikre sem fog úgy emlékezni, mint rád. Mert te voltál az, akinek először odaadta magát, te vezetted be a szex izzasztóan piszkos világába.

Szerettem ezt csinálni. Kétségtelenül élveztem, hogy a gimi valaha élt legnagyobb nőcsábászaként tartottak számon. Sokszor csak nevettem azokon a lányokon, akik reménytelenül vágyakoztak utánam. Valahol megértettem őket, elvégre nem lehet könnyű csak úgy odamenni a suli szívtiprójához, ezért is adtam meg mindenkinek a kellő figyelmet, aki mégis bepróbálkozott nálam. Mindig voltak páran, akik a közelemben teljesen leblokkoltak, meg se bírtak szólalni, csak heherésztek össze-vissza, velük igazából én se bírtam mit kezdeni. De ha valaki összeszedte magát, és normálisan közeledett felém, fel se merült bennem az elutasítás kérdése. Úgy gondoltam, sosem tudhatom, kitől mit kapok. Lehet, hogy a csendes, szolid jókislány álarca mögött egy igazi vadmacska rejtőzik, aki bármikor képes letépni rólam a ruhát.

–  Hé, haver, lenne egy fuvarod!

Mosolyogva megráztam a fejem, úgy vártam be a barátomat. Már egy éve, hogy edzés után hazavittem Gergőt, pedig nem is lakott olyan messze a csónakháztól. Amikor megcsináltam a jogsim, megesküdött, hogy nem fog rám akaszkodni, csak néha kellene eldobnom valahova. Ezzel szemben gyakorlatilag minden én vittem haza – közben persze nem felejtettem el megemlíteni neki, hogy már elmúlt tizennyolc, igazán letehetné már a KRESZ-vizsgát. De ő egyre csak ismételgette, hogy majd ráér vele az egyetem alatt, addig tökéletesen megvan nélküle is.

– Néha elgondolkozom – mondtam, játszva a besavanyodottot. –, hogy most akkor a barátod vagyok, vagy a sofőröd.

Gergő lazán elröhögte magát, majd megindult velem a parkoló felé. Már a távolból kiszúrtam a szénfekete Audit. Még ha csak a Dunaparton állomásozott is, úgy nézett ki, mintha egy reklámból vágták volna ki a képet. A délutáni napfény kéjesen megcsillant a motorháztetőn, fenséges ragyogást kölcsönözve ezzel az egész járműnek. A visszapillantón át láttam magamat, ahogy előhalászom a zsebemből a kulcsot, és felnyitom a zárat. Önkéntelenül is végigsimítottam a csomagtartó peremén, miközben bedobtam az edzős cuccomat. Nem állítom, hogy az autóm nélkül meghaltam volna, de nagyon sokat jelentett nekem. Még a tizenhetedik születésnapomra kaptam egy nagyobb összeget apámtól, azzal az üzenettel, hogy szerezzem meg a jogsit, és vegyek magamnak egy kocsit. Mint mindig, ezúttal sem állt szándékában fukarkodni – tekintélyes összeget hagyott a borítékban, anya kis híján szívbajt kapott, amikor megpillantotta a hét számjegyű számot. Órákon át üvöltözött, minden lehetséges helyen próbálta elérni a fateromat. Egyre csak azon puffogott, hogy túl fiatal és fegyelmezetlen vagyok ahhoz, hogy a volán mögé üljek. Nem érdekelte a sikeres vizsgám, sem az, hogy ezerszer bizonyítottam már, tudok vigyázni magamra, egyre csak aggódott miattam. Féltett, azt hitte, nem vagyok elég óvatos. Emlékszem, annak idején be se mert ülni mellém. Hosszas könyörgésbe telt, mire beleegyezett, hogy elvigyem egy körre a városban. Abba a vezetésbe tényleg mindent beleadtam. Nem próbáltam menőzni, figyeltem a jelzésekre, és a megengedett sebességkorlátot is betartottam – sőt, talán kicsit még lassabban is haladtam a kelleténél, ezért zsebeltünk be annyi jókívánságot a többi vezetőtől.

Készen a kérdések áramlatára, bekászálódtam a kocsiba. A visszapillantón át figyeltem a környéket, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem szándékozik kitolatni, gázt adtam, és beletapostam a pedálokba. Pár másodperc múlva magunk mögött hagytuk az edzőterem épületét, és megindultunk Gergőék háza felé.

Önkéntelen grimaszba torzult az arcom, amint elképzeltem, milyen állapotok uralkodhatnak a budai lakásban. A haverom szülei rögtön a szalagavató után leléptek wellness-ezni, így nem volt kérdés, hogy náluk ünnepeljük meg, hogy megszabadultunk a Sátántól, alias Bokrostól. Azt hiszem, Gergő nem számolt a következményekkel, amikor felajánlotta a házukat az afterra. Már akkor eluralkodott a káosz, amikor megérkeztem, és mindez csak rosszabb lett, amikor – közvetlenül a Dórival való találkozás után – elhagytam a házat. Lévén Gergő sosem a rendszeretőségéről volt híres, ráadásul neki is lecsúszott pár feles, egész hétvégén élni nem maradt kedve, nem hogy takarítani. Ez pedig elég gáz, tekintve, hogy a szülei hétfő este érkeztek meg. Nagyjából öt órája maradt takarítani, de közben nyilván az újdonsült barátnőjével is dumálnia kellett… Na, igen, ezért sem gyakoriak a házibulik nálam.

– Na, mondd, mi volt Dórival? – csapott bele a lecsóba, amint kikanyarodtunk a főútra. – Gondolom, nem véletlenül csórtad el a sörünket…

– Mondtam, hogy bocs! – sóhajtottam fel kelletlenül. – Eskü, eszembe se jutott, hogy Blanka majd leáll vitatkozni.

– Egyelőre nem tud semmit, már ha Dóri nem mesélt neki. Csak annyit mondott, hogy egy kicseszett alkoholista vagy. Mondjuk, ez nem új infó… – forgatta meg a szemét vigyorogva.

Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak. Még mindig eszméletlenül nevetségesnek tartottam a délelőtti beszélgetésünket Dóriékkal. Úgy tűnt, Blankának sejtelme sincs arról, miért nem hagytam, hogy a buliban koccintson Gergővel, de még Dórinak sem állt össze a kép. Nem terveztem kiröhögni a lányt, pedig nagyon közel álltam hozzá. Egyúttal persze a kíváncsiságomat is felkeltette. Tehát ilyen, amikor józan. Az iskola falai közt kevésbé tűnt szexinek, a jelenlétem csak fokozta a zavarát, a hülye oltásáról már nem is beszélve. A pörgős verziója valahogy jobban tetszett. Reméltem, a következő randinkon is hasonlóan fog viselkedni.

– Szóval Dóri… – kezdtem bele a mesélésbe. – Nem tudom, annyira nem volt nagy szám. Eleve kiütötte magát, úgy imádkoztam, nehogy kidobja a taccsot! Amúgy semmi extra, csak a szokásos. Megcsókoltam, kicsit kiismertem a terepet, jött a hülyeségeivel, hogy nem érti, miről beszélek…

– Aztán előadtad neki, hogy senki se tudhat a viszonyról, mert más is van mellette, és nem akarsz balhét. Szerencsétlen, gondolom, van olyan hülye, hogy benyelte.

– Persze. Te hallod, azt hittem, lerohad a szám! – néztem a barátomra. – Ennyit még nem pofáztam egy csajnak sem! Basszus, még el is kezdtem vetkőzni, de még az se volt neki elég. Úgy képzeld el – Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy felidézhessem az éjszaka legneccesebb részét: amikor el kellett hitetnem Dórival, mennyire különlegesnek tartom. –, hogy vagy öt percen át áradoztam neki, hogy mennyire egyedi, meg jó az alakja. Asszem’, még valami olyasmit is mondtam, hogy a rajzolás szexi. Na, attól aztán beindult! Konkrétan a nadrágján át éreztem, ahogy nedvesedik.

Nyilván túloztam, azért annyira nem volt megterhelő kibeszélni a lányt a bugyijából. Mégsem tudtam igazán hova rakni az esetet. Dórihoz hasonlóan a korábbi szeretőimnél is bevetettem valami nyálas dumát, csak hogy megbízzanak bennem, de nála más volt a helyzet. A lelkem mélyén komolyan beszéltem. Bár ettől még nem lett kívánatosabb a szememben, mégis megbecsültem a lényt, amiért nem ment a tömeg után. Tudta, mi áll jól neki, és ez egy kicsit magabiztosabbá és vonzóbbá is tette a többi lányhoz képest. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akinél komolyan gondoltam, amit mondtam. Őszintén lenyűgözött az egyedisége. Mindezt persze eszem ágában sem volt megosztani Gergővel, a végén még belelát valamit a történtekbe, aztán egy hónapig magyarázkodhatok.

– Én szóltam, hogy nem könnyű eset! – veregette meg a vállamat a barátom. – Legalább jó az ágyban?

– Haver, egy részeg tyúkról beszélsz, aki akkor vesztette el a szüzességét! – forgattam meg a szemem kissé gúnyosan. – A teste egész jó, de a szex nem volt nagy szám. Szerintem azt se tudta, hol van, csak feküdt, meg néha megcsókolt.

A fekete Audi halk, biztos fékezéssel ért célba. Gergő mintha kissé csalódottnak tűnt volna, amiért csak ennyit sikerült kiszednie belőlem. Talán azt gondolta, hogy eltitkolok valamit, pedig mindent úgy mondtam el, ahogy az megtörtént. Nem álszenteskedem, fényévekkel jobb menetre számítottam, reménykedtem, hogy Dóri kreativitása nem csak a rajzaiban mutatkozik meg, de csalódnom kellett. Egyedül abban bízhattam, hogy a hetek során kitanulja a szeretőséget, és nem marad olyan, mint egy fadarab. Nem ítéltem el emiatt, elvégre az első alkalom senkinek sem könnyű, amúgy sem akartam elkapkodni a dolgot. Még bőven volt időm megtanítani neki mindent, aminek hasznát vehetné.

Mindenesetre sokra becsültem benne, hogy nem járt el a szája. Ezt a diszkréció-dolgot sosem kezeltem valami komolyan, hiszen én is rendszerint eldicsekedtem a haverjaimnak egy-egy hódításommal. Mindig is természetesnek vettem, hogy a lányok is ezt teszik egymás közt. Ezért is lepett meg annyira, ahogy Blanka és Nika rám néztek a folyosón. Nem csodálkoztak, nem mutogattak rám ujjal, nem nevettek össze cinkosan, miközben Dórival beszélgettem. Jelét sem mutatták annak, hogy tudnák, mi folyik köztünk. Ez pedig kétségtelenül hatalmas pirospontot jelentett a művészlány számára. Bár tudtam, hogy a végtelen naivságával sosem fog valami sokra menni, a becsületességével kivívta a csodálatomat. Valószínűleg kicsit tartott tőle, hogy ha másképp jár el, véget vetek a kapcsolatunknak. Nem lehetett neki valami könnyű, a helyében már a fél sulinak elpletykáltam volna, hogy megfordultam Hollósy Dávid ágyában.

Még be se parkoltam normálisan a garázsba, máris megcsapta az orromat a vacsorám gyomorkorgató illata. Itthon mindig tudták, mire van szükségem egy izzasztó edzés után. Bár sosem kellett attól félteni, hogy magamra gyújtom a konyhát, és a lustaság sem állt az utamba, azért néha kifejezetten jólesett, ha anya meglepett valami kajával. Az ő főztje jobban ízlett a sajátomnál. Volt benne valami, egy kis extra különlegesség, amit én sosem tudtam megteremteni.

– Megjöttem! – kiáltottam az előszobából, majd átvágtam a házon.

Az illatokból ítélve még nem állt készen a vacsora a fogyasztásra. Pech, mivel a súlyzók emelgetése rendesen leszívta az energiáimat, és a Gergő miatt beiktatott tíz perces kerülő csak fokozta az éhségemet. De még így sem bírtam ki vigyorgás nélkül, amikor megpillantottam anyát konyhakéssel a kezében. Fogalmam sincs, hogy vajon ez adta-e a főztjének a varázsát, vagy sem, de az biztos, hogy elég ijesztő látványt nyújtott hagymavágás közben. Ő aztán tudta, mi az a szenvedély: úgy szelte karikára a csípős zöldséget, mintha legalább fejeket választana el a testüktől. Sokat viccelődtem azon, hogy anya előző életében hóhérként kereshette a kenyerét, azért bánik olyan gyakorlatiasan a késsel. Szó, ami szó, sosem esett nehezére a vágóeszközök használata, folyton a keze ügyébe került valami, amivel elszórakozhatott. Ha nem a vacsorát készítette elő, a kertben metszette a fákat, vagy éppen a műtőben bontotta fel a sérültek testét.

Amikor észrevett, gyors mosolyt villantott rám, majd anélkül, hogy abbahagyta volna, amit csinált, vad magyarázásba kezdett.

– Bocs, hogy nem jöttem haza. Már megint a szokásos – kezdett bele a felsorolásba egy fáradt sóhaj kíséretében. – Alkoholmérgezés valami gyökér buliban, késelés az aluljáróban, leforrázott ujjak, lábtörés síelés közben, egy kificamodott boka, meg egyéb nyalánkságok. Én mondom, kisfiam, haláli meló az orvosok élete! Pláne, ha még ügyelni is kell, kész élmény.

Halk nevetést hallattam, aztán hátulról átöleltem anya vékony vállát. Mindig megnyugtatta a gesztus, többek közt ezért is éreztem fontosnak, hogy magamhoz húzzam. Világéletében imádta a hivatását, állítása szerint sokkal jobban élvezte, mint az irodai melót, de azért mindketten pontosan tudtuk, mennyire megterhelő mindaz, amit naponta átél. Orvosként emberi sorsokat helyeztek a kezébe, mások élete múlott egyetlen döntésén. A szakmája az izgalmak mellett hatalmas felelősséget és átvirrasztott éjszakát vont maga után, de ő mindvégig kitartott. Egyszer sem láttam kifejezetten fáradtnak, velem sem üvöltözött ok nélkül, még csak jelét sem adta annak, hogy nem lenne tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott.

Persze, engem nem vert át. Tisztában voltam vele, mennyire elfáradt az elmúlt hónapokban. Alaposan túlhajtották, a szalagavatóra is épphogy el tudott jönni.

Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd egy gyengéd, ám határozott mozdulattal lehámoztam a kezét a késről.

– Hagyd csak – mondtam ellenkező pillantása láttán. – Majd én.

Nem kérette magát, azonnal átengedte az éles eszközt. Bár az én kezemben nem mutatott olyan tekintélyt parancsolóan, és a világ leghíresebb gyilkosai jó eséllyel a képembe röhögtek volna, ha benyújtom nekik a csatlakozási kérelmemet, de azért nem álltam annyira hadilábon vele. A hagymakarikák száma egyre gyarapodott, anya pedig időközben elővette a többi alapanyagot. Amint végeztem, a hagymát a többihez öntöttem, majd gyorsan elvégeztem a szükséges lépéseket. A tekintetem az óra mutatóin állapodott meg; azt jelezték, még pár perc, és nemsokára nyugodt szívvel kanalazhatom a jól megérdemelt gulyáslevest.

– Képzeld, nem is mondtam – jegyezte meg anya mellékesen. Kár, hogy ismertem már ahhoz, hogy tudjam, az ilyen kezdetű mondatok sosem végződnek jól. – Péntek este behoztak egy lányt. Fiatal, az igazolványa szerint augusztusban tölti a tizenkilencet, csakúgy, mint te…

– Ha gondolod, besegíthetek az ápolásában…

Ezúttal nem értékelte a humoromat. Idegesen eltűrt pár tincset a homlokából, barna szemén apró villámok cikáztak át, amint rám nézett. Kezdődik, gondoltam magamban, miközben pillantásomat az övébe mélyesztettem.

– Autóbalesete volt – Anya hangszíne egy másodperc tizedrésze alatt alakult át. Furcsamód nem tűnt gyászosnak, vagy megtörtnek. Inkább olyan volt, mint aki bármikor örömmel lekeverne nekem egyet, csak ezt valamiért nem meri kimondani. – Kómába esett, csak a szerencsén múlott, hogy megtalálták egy árokban. Ne tudd meg, mennyit küzdöttünk érte, a többi ügy majdhogynem eltörpült a lány esete mellett. Nem mondom, hogy nem érte meg a fáradozást, de nem jártunk sikerrel. Vasárnap halt meg, pont délben.

Válaszképp csak morogtam valamit az orrom alatt. Félreértés ne essék, bármikor szívesen meghallgattam anya történeteit, most azonban még a szavát is kétségbe vontam. Tudtam, miért csinálja ezt. Még mindig a kocsimon lovagolt, azért tért ki ennyire a részletekre. Időközben rájött, hogy a könyörgéssel és a fenyegetéssel nem megy semmire, ezért folyamodott manipulatív módszerekhez. Sosem értettem, miért hiszi, hogy a rémtörténeteivel – még ha azok igazak is – majd hatni fog a lelkemre, és lemondok az Audimról. Persze hiába próbálkozott. Rohadtul nem akartam megint beutazni a fél várost, hogy odaérjek valahova! Örültem a fejemnek, hogy összejött a jogsi, meg az autó. Hülye lettem volna sutba vágni egy év megpróbáltatásait, csak azért, mert anyám félti a seggem.

Anya szerencsére ezzel le is zárta a témát, mint általában, otthagyta nekem „gondolkozz el rajta” címszó alatt. A rémsztorikkal riogató orvost ugyanaz a kedves nő váltotta fel, akit annyira szerettem. Egy szívélyes mosolyt villantott rám, miközben nekilátott az evőeszközök előkészítésének.

– Mesélj inkább te, hogy telt a buli?

Alapszabály, hogy a szülők elől bizonyos részleteket elhallgatunk. Nem tanácsos mindenből kihagyni őket, de azért van, amiről jobb, ha nem tudnak. Gyorsan végigfuttattam a fejemben a barátaim sztorijait, igyekeztem a legkevésbé vállalhatatlanokat kiemelni belőlük. Anyánál minden bizonnyal kiütötte volna a biztosítékot, hogy Anett több emberrel smárolt három óra alatt, mint más egy hónap alatt, mint ahogy attól sem lett volna elájulva, hogy Somából a pálinka egyfajta vallási fanatizmust idézett elő – legalábbis ezért feltételezhette a hűtőben lévő fényről, hogy a Megváltó eljövetelét hivatott jelezni. És ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy Bia a buli közepén nekiállt zuhanyozni, és kis híján elárasztotta az egész házat. Említettem már, hogy Gergő mennyire megszívta?

– Gergő végre összejött Blankával – jutott eszembe a mentőötlet. – Rájuk fért már, vagy két hónapja húzták a dolgot. Ja, meg volt egy gyerek, valami külsős, aki poénból leöntötte Anettet sörrel. Még folynak a tárgyalások, de ha minden jól megy, szerdán temetik.

– Feltételezem – vonta fel a szemöldökét, miután kinevette magát az osztálytársam kínjain. –, az az egyetlen sör fogyott el, és az is csak Anettnek meg az újdonsült hullának köszönhetően…

Ismertem ezt a nézést. Azt sugallta, nagylelkűen szemet hunyok az ivászat felett, elvégre tizennyolc múltál, és eddig sem járattad le magad, vagy kerültél bajba az alkohol miatt, de szeretném, ha ez a továbbiakban is így maradna. Válaszképp megajándékoztam egy hasonlóan beszédes nem lépem át a határaimat, örülök, hogy egyetértünk abban, hogy nem érdekelnek a részletek pillantással. Most, hogy ezt ilyen zseniálisan lekommunikáltuk, folytatta a faggatózást.

– Na, és veled történt valami érdemleges? Ne mondd, hogy nem, a végén még azt hiszem, feleslegesen mentél el. Ennyi erővel a következő bulit akár ki is hagyhatod, és helyette lenyírhatod a szomszédoknál a füvet…

– Hát, ami azt illeti, nem volt semmi extra… Vagy mondjam inkább, hogy különleges? – Jóízűen felnevettem a saját poénomon. Utólag visszagondolva elég büszke voltam magamra a rögtönzött monológ miatt, amivel Dórit fűztem. Kívülről nézve tényleg úgy tűnhetett, hogy a személyisége is érdekel, és minden vágyam a farmerja gombjaival bajlódni egy egyszerű szoknya helyett. – Oké, bocs, ezt nem érted. Khm, megismerkedtem egy lánnyal…

– …akivel egész este udvariasan elbeszélgettél a finom művészetekről egy gőzölgő, habos kakaó mellett?

– Basszus, ez para! – túrtam bele a hajamba látszólag idegesen. – A végén még tényleg elhiszem, hogy olvasol a gondolataimban. Ilyen mesteri pontossággal eltalálni, a rohadt életbe… Anya, zseni vagy!

Bevetette a szokásos reménytelen eset vagy-nézését, úgy folytatta a leves kevergetését. Látszólag a gondolataiba feledkezett, de tudtam, hogy percek kérdése, és előáll a következő kérdéssel. A legtöbben azt hinnék, hazudok, ha elmesélném, milyen a kapcsolatom anyával. Pedig semmi varázslat nincs az egészben. Anya mindig is nyitottan állt hozzám, vele gátlások nélkül megoszthattam a problémáimat. Ezen még az sem változtatott, hogy időközben felnőttem. A viszonyunkat nem tette tönkre a kamaszkor, sőt csak megerősítette azt. Emlékszem, anno ő látott el csajozási tippekkel, ő mondta el, mire vágyik egy lány, és mit kell tennem, ha meg akarok szerezni valakit. Nem csoda hát, hogy nem akadt ki a szeretőim számán. Valahol ez az ő sikerét igazolta.

– Áthívtad?

Még mielőtt belefeledkezhettem volna a történtekbe, megcsörrent anya telefonja. Elmotyogott pár szitokszót az orra alatt, majd lepasszolta nekem a levest, és a nappaliba sietett. Reméltem, nem húzódik el sokáig a beszélgetés, mert úgy éreztem, feltétlenül el kell újságolnom neki, milyen profin cserkésztem be Dórit. Fél füllel hallottam, ahogy bemutatkozik, ám aztán megszűntek a hangok. Hosszú perceken át meg se szólalt, egyedül a lélegzetvétele szűrődött át a konyhába. Azt feltételeztem, hogy időközben letette és megfeledkezett az legújabb szeretőmről, ám mielőtt szólhattam volna neki, váratlanul felerősödött a hangja. Konkrétan kiabált, de nem úgy, ahogy velem szokott. Ebben volt valami ijesztő. Valami gyilkos.

– Tényleg ennyire hülye vagy? Istenem, fogd már fel, hogy… Ne, kérlek szépen, ezt a dumát inkább hanyagoljuk! Oké, most mondanám, hogy viszlát, de ha nem gáz, inkább… Persze, nyomd ki, ahhoz értesz! Idióta…

– Minden rendben? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor visszatért a konyhába.

– Hogyne, csak egy régi ismerős – sóhajtott fel bágyadtan. – Tudod, ezer éve nem keres, bezzeg, ha kell neki valami, rögtön ugrik. Egy állat, de ezekkel nem kell törődni.

A mosolyából arra következtettem, hogy ezzel pontot is tett a dolog végére. Elküldte az illetőt a francba, ismét készen áll arra, hogy Dóri után szimatoljon. Úgy döntöttem, inkább önként adom a fejem mesélésre.

– Kérdésedre válaszolva, ja, áthívtam – jegyeztem meg mintegy mellékesen. – Péntek este jön, ez már tuti. A válaszából ítélve elég lelkes.

Sunyi vigyor futott végig az ajkaimon, ahogy a délutáni chatelésünkre gondoltam. Mit ne mondjak, neten mintha kicsit közvetlenebbül reagált volna. Mintha teljesen megváltozott volna ahhoz képest, ami délelőtt történt. Már nyoma sem volt annak a pirulós, kínosan nevetgélő tinilánynak, akivel találkoztam. Kifejezetten határozottnak tűnt, olyannak, aki tudja, mit akar. Már csak abban reménykedtem, hogy az életben is ilyen. Vagy, hogy nem skizofrén a csaj. Fogalmam sem volt, egyre kevésbé bírtam behatárolni.

– Nagyszerű. Nyugtass meg, hogy nem valami hülye liba! Tényleg, neve is van?

– Dórinak hívják – mosolyodtam el, miközben az asztalra helyeztem a tálat. – És ne aggódj, a csaj minden, csak hülye liba nem!

Bár, ami azt illeti, okozhat még meglepetéseket…