19. fejezet - Álarc nélkül

Dávid

Révetegen bámultam az asztal lábát, igyekeztem kizárni a felém áramló hangokat. A friss kávé illata körbe lengte a helyiséget, családias varázst adva ezzel a szobának. Szükség is volt rá, Keselyű irodájában szokásosan komor hangulat uralkodott.

Az igazgató nagyot kortyolt a fekete italba, sötét pillantását mintha örökké rajtunk akarta volna tartani. Most bizonyosodtam csak meg róla igazán, hogy nem tévednek a pletykák. A középkorú férfi úgy méregetett, mintha legszívesebben azonnal felképelne. Borzas szemöldöke összeszaladt a homlokán, a lámpa sugárzó fénye enyhe csillogást adott kopaszodó koponyának. Vaskos keze az asztalon pihent, és bár nem remegett, mérget mertem volna venni rá, hogy ha az indulataira hallgatna, már rég felrobbant volna a dühtől.

Még sose éreztem magam olyan kényelmetlenül, mint a bársonyos fotelban ülve. A helyzeten mit sem segített, hogy a fájdalom méregként áradt szét a testemben, akárhányszor pislogni próbáltam. Még az arcomra szorított jeges kóla sem enyhített a szenvedésemen. Páni félelem lett úrrá rajtam, hogy mi van, ha másnapra úgy bedagad, hogy ideiglenesen megfoszt a látásomtól.

Valami mégis jobban borzolta az idegeimet. A szemem sarkából a mellettem ülő fiúra sandítottam. Más kérdés persze, hogy csak a legnagyobb jóindulattal lehetett róla mondani, hogy mellettem ül. Gergő valójában a lehető legtávolabb húzódott tőlem. Izmos karjait törtetően fonta maga elé, miközben dacosan meredt előre. Még mindig nehezemre esett felfogni, hogy megütött. Bassza meg, én semmit sem csináltam! Hát tehetek én róla, hogy a kettyós csaja átment ribancba, és ledugta a nyelvét a torkomon? Oké, vágom én, hogy rohadtul beleesett, meg álomvilágban él, de azért nem ártana, ha néha körül nézne a valóságban is. Nem néztem ki Blankából, hogy ferdített volna a sztorin. Gergőnek nyilvánvalóan tudnia kellett volna, hogy nem én vagyok a saras.

Nem álltam meg, hogy ne horkantsak fel. Őrjítően hatott rám a tudat, hogy a haverom ennyire megkergült a szerelemtől. A legjobb az egészben, hogy aztán meg úgy állítja be a sztorit, mintha én lennék a rosszfiú. Basszus, ez a barom most komolyan kinézi belőlem, hogy lenyúljam a barátnőjét?

– Hollósy Dávid – A megszólításra kénytelen voltam lejjebb vezetni a pillantásomat. Keselyű homlokán elmélyültek a ráncok, miközben beszélt. – Tudja, mikor mondtam ki utoljára a nevét? Az elmúlt évek során mindössze háromszor. Amikor az első évnyitóján kezet ráztam magával, amikor tavaly hatodik helyezést ért el a matematika OKTV-n, és februárban, amikor gratuláltam magának a szalagavatóján.

A monológja még koránt sem ért véget, a hátamon máris felállt a szőr. A látóterem szélén érzékeltem, hogy Gergő arca is megrándul kissé. Vélhetően hasonló gondolatok zajlottak le benne. Szalagavató. After. Amikor összejött Blankával. Amikor a szeretőmmé tettem Dórit. Mintha egy évtized telt el volna azóta.

– Kátai Gergő – folytatta Keselyű, immár a barátomhoz fordulva. – A kelleténél kicsit többször fordult meg az irodámban. Mégis, tudja mit? A tavalyi graffitibotrányt leszámítva sosem haragudtam magára igazán. Maga még fiatal, barátom. Nyilván tele van indulattal, lázad, mert azt hiszi, ettől könnyebb lesz. Tapasztalt fejjel beszélek, Kátai – vonta össze a szemöldökét. – Higgye el nekem, semmit sem javít vele az életén. Egyébként csinálhatná ügyesebben is. Nézzék, uraim, nem álszenteskedem, sőt, egész tisztán látok. A maguk generációja borzalmasan megromlott, a legnagyobb probléma mégsem ezzel van. Sokkal inkább irritáló, hogy még csak nem is tesznek a szenny titokban tartásáért. Nézze, Kátai, a büfében százötvenért már kap egy doboz rágót. Véleményem szerint megér annyit, hogy ne nézzem láncdohányosnak. Vagy ennyire megerőltető lett volna lemenni érte?

Gergő nem vette a szívére a sértést. Ugyanolyan konokul vizslatta az igazgatót, mint eddig. Úgy nézett rá, mint aki tudja, nincs értelme harcolni. Mintha már belenyugodott volna, hogy ennek annyi.

– Nehogy azt higgyék, hogy én nem voltam kamasz. Bizony, az én számlámon is szerepel egy-két érdekes dolog – Magamban elmormoltam egy imát, hogy ne menjen bele a nosztalgiázásba. Küldjön el a francba, de ezt ne. Az arcom sajgott a fájdalomtól, a koncentráció különös nehézséggel járt. – Csak tudják, van egy gondom. Maguk már nem kamaszok. Egy hónap, és érettségiznek. Tizennyolc évesek, kis híján felnőttek. Ilyen korban az ember már nem engedhet meg magának mindent.

– Csak azt, hogy lenyúlja a másik csaját…

Gergő csak éppen annyira beszélt hangosan, hogy eljussanak hozzám a szavai. A tekintetemet a földre szegeztem, éreztem, hogy az arcszínem egészségtelen árnyalatot ölt. Inkább az egész hátralévő életemet Keselyű irodájában töltöttem volna, csak ne kelljen ezt néznem. Azt, hogy egy hülye liba miatt darabokra hullik a barátságunk.

– Ne motyogjon! – üvöltötte el magát az igazgató. – Ha akar valamit, mondja ki! Kérdezzen, Kátai! Nehogy azt higgye, hogy egy kis verekedéstől már férfi lesz.

Önkéntelenül felnyögtem a megjegyzés hallatán. Kis verekedés, mi? Nagyon reméltem, hogy a pasi csak gúnyolódott, mert az aztán minden volt, csak nem „kis verekedés”. Voltaképpen még csak nem is bunyóztunk. Az egész balhé arról szólt, hogy Gergő ütött, én meg próbáltam kivédeni.

Aztán jött Dóri, és egy szempillantás alatt véget vetett a káosznak.

Gergő kissé bizonytalanul dőlt előre. Nagy merészen folyamatosan tartotta a szemkontaktust Keselyűvel, mintha nem félt volna, hogy az igazgató kiszívja a lelkét. Engem még egy futó pillantásra sem méltatott. A tekintetét mindvégig előre szegezte, a hangja pedig meglepően határozottan csengett.

– Csak hangosan gondolkoztam – dobta be a jól ismert sémát. Nyilván Keselyűnek is feltűnt a válasz sablonossága, ezért is szűkítette össze a szemeit. – Akadt egy kisebb konfliktusunk, amit nem sikerült valami jól kezelni.

– Isten ments, hogy beleszóljak a magánéletükbe – emelkedett meg a borzas szemöldök. –, de azért érdekelne, mi ösztönöz két értelmesnek mondható fiatalembert arra, hogy visszafejlődjön egy neandervölgyi szintjére.

Nem kapkodta el a dolgot. Ha nem látom, milyen felbőszült, még azt feltételeztem volna róla, hogy élvezi, hogy leordíthat minket. Valahol persze igazat adtam neki, nyilván nem emeltük a gimi hírnevét a botrányunkkal. Csak szabadultam volna már ki ebből a kínkamrából! Pech, hogy egyetlen esélyem maradt: ha színt vallok. Tudtam, hogy Gergő büszkesége nem hagyná, hogy kiteregesse a lapjait, nekem kellett hát lépnem.

Teleszívtam levegővel a tüdőmet, úgy néztem a villámló feketeségbe. Hirtelen átfutott az agyamon a gondolat, hogy az igazgató írisze kicsit hasonlít Dóri hajához. A különbség annyi, hogy utóbbiban mindig is több örömömet leltem.

– Eltalálta. Mint az őseinket – feleltem színtelen hangon. – Vagyon, hatalom, nő… A világ leghírhedtebb háborúi is ezek miatt törtek ki.

– Remélem, Hollósy, az érettségin is így fog brillírozni – mormolta az orra alatt, majd ismételten végig nézett rajtunk. – Megjegyzem, azt sem venném zokon, ha máskor is használná a fejét. Ó, ez egyébként magára is igaz, Kátai!

Úgy tűnt, Gergő is unja már a banánt. Hanyagul biccentett egyet, majd ráérősen feltápászkodott a kényelmes fotelből. Láthatóan nem igazán hozta lázba, hogy Keselyű árgus szemekkel figyeli minden egyes mozdulatát.

– Mehetünk?

Szívem szerint úgy elintéztem volna a fiút, mint ahogy azt az imént tette velem. Egy pislogásra sem futotta, az igazgató máris éktelen kiabálásba kezdett. Tíz percen át megállás nélkül ordított, szidva a generációnk neveletlenségét, a határtalan szemtelenséget, meg az agyhalott diákokat. Természetesen egy gyors nosztalgiázásra is szakított időt. Azt vágta a fejünkhöz, hogy az ő idejében egy ilyen után már kicsaptak volna minket, de minimum akkorát kaptunk volna a kezünkre, hogy erősen elgondolkozunk az amputáció lehetőségén. Kicsit sajnáltam a pasit, mindig szomorú, ha valaki a múltban ragad.

Az igazgató tombolásának a csengő vetett véget. Keselyű szerencsére nem szándékozott több értékes percet pazarolni ránk. Fejenként egy intővel engedett ki az irodából, na, meg az idegtépő megjegyzéssel, hogy fel fogja hívni a szüleinket. Csodálatos. Anya meg fog ölni.

A folyosóra érve Gergő rögvest eltűnt a szemem elöl. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül, mint egy utolsó nyomorék. Össze voltam zavarodva, ötletem sem volt, mit tehetnék. Nem sokat javított a helyzetemen, hogy a mellettem elhaladók úgy bámultak utánam, hogy attól majd’ kiesett a szemük. Na, nem, mintha akkora újdonságot jelentett volna az érzés. Ez azonban más volt, most nem a sármom ejtette őket bámulatba. Sokkal inkább érdekesnek ígérkezett a bal szemem alatt húzódó lilás folt.

Próbáltam elvegyülni a tömegben, legalább annyira, hogy egy haveromba se fussak bele. Leszegett fejjel kullogtam az osztálytermem felé. Reménykedtem, hogy lelassul az idő, nem érek olyan hamar az iskola utolsó terméhez. Rohadtul nem volt kedvem a többiek kérdéseihez. Így is pont elegen fordultak utánam ahhoz, hogy elegem legyen az egészből.

A sérülésem fájdalma eltörpült a tehetetlenség gyilkos érzése mellett. Csak most körvonalazódott bennem a verekedés valódi jelentősége. Nem számított, hogy Gergő megütött. Történt már ilyen, véletlenül, poénból, fogadásból. De ez élesre ment. A barátom – aki talán már nem is gondolt így magára – szánt szándékkal esett nekem. Ráadásul egy lány miatt. Bakker, ez a barom elgyepált egy retardált tyúkért! Értetlenül ráztam a fejem, nem bírtam felfogni, ami történt. Basszus, hozzá se értem a csajához, az a lotyó mászott rám! Agyrém az egész. Nem azt mondom, hogy őt üsse le, de azért nem ártott volna gondolkodni egy kicsit. Vagy mondjuk, túlélni a szakítást felesek nélkül.

A termek körül, mint mindig, zajlott az élet. Mondanom sem kell, a felsőbb évfolyamok tagjaitól is bezsebeltem jó pár kérdő pillantást. A 11/B. tanulói konkrétan úgy vizslattak, mintha legalább levágtam volna Neymar lábát, vagy mi. Szinte éreztem, ahogy a tekintetük lyukat éget a hátamba, és apró darabjaira tépi a szerveimet. Nyilván a fülükbe jutott a verekedés híre, Blanka meg előadta nekik a nagy halált a szakításról.

             Eszem ágában sem volt elveszni az osztálytársaim faggatózásaiban, másfelől viszont érdekelt, hogy állnak a témához az érintettek. Hogy mit szól Blanka, Nika, és legfőképp Dóri. A fejemet mintha ezer kalapáccsal püfölték volna, de még így is tisztán emlékeztem a folyosón történtekre. Az arcomat érintő ökölre, a számból serkenő vér sós ízére, a pólómra fröccsenő vízcseppekre. Arra az édes, csábító illatra, amit ezer közül is megismernék. A vékony ujjakra, ahogy Gergő karjára fonódnak. Az egyre távolodó ébenfekete fürtökre, ahogy a világos felsőn táncolnak. Gerincferdülése van. Az alakját elnézve már másodszorra bizonyosodtam meg róla. Azért nem bántam volna, ha az elsőhöz hasonló emlékek kötődnének hozzá.

A teremből élénk zsivaj szűrődött felém, nyilvánvalóan mindenki bepörgött a pletykáktól. Már éppen beléptem volna a méhkasba, amikor kis híján nekimentem Anettnek. Ez a nap se lehet már jobb – gondoltam magamban gúnyosan. A szemem kissé elidőzött a smaragdzöld íriszen, még ha nem is kívántam az exemmel cseverészni. Nagyjából úgy vizslatott, mint egy szánalmas csövest. Íves szemöldöke a hajtövéig szaladt, a vastag keretes szemüveg mögött gonoszkodó fény csillant. A mosolya sem sok jóról árulkodott, kábé, mintha azt akarná üzenni vele, hogy „Na, végre valaki leütött, baromarc!”. Felőlem aztán nyugodtan játszhatta a bosszú istennőjét, nem hatott meg túlzottan. Mindketten tudtuk, mitől kattant be: az egója nem bírta elviselni, hogy már nem akarom kihámozni a ruháiból, ennyi az egész. Mondjuk, máshol is élvezkedhetett volna a nyomoromon, de édesmindegy. Legalább feldobtam a kedvét. Napi jó cselekedet, pipa.

És ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami az ajtó mögött várt rám. Alig tettem egy lépést, az osztály kétharmada máris körém gyűlt, és elárasztott a kérdéseivel. Mintha valami A-kategóriás celeb lennék. Csodáltam, hogy nem nyomnak mikrofont a képembe, meg nem könyörögnek aláírásért. Nem zavartatták magukat, látszólag életcéljukká vált választ találni a miértekre. Azokból pedig akadt pár.

Döntenem kellett. Temérdek lehetőség állt előttem, és biztosra vettem, hogy egyikkel sem sokat javítok a történteken. Ha elküldöm őket a francba, csak még inkább ráállnak a témára. Ha Gergőhöz irányítom őket, a srác akad ki. Már, ha egyáltalán még a suliban van, és nem lépett le egy kocsmába folytatni a délelőtt megkezdett programját… Az se tűnt sokkal okosabb megoldásnak, hogy Blankára uszítsam őket. Bár enyhén szólva is bökte a csőrömet, hogy a lány miatt beverték a képemet, azért nem akartam keresztbe tenni neki. Nyilván hozzám hasonló élményekben volt része, csak a saját osztálya körében. Ez lenne a csalók sorsa? Mert akkor kösz, inkább kilépek a klubból!

Nem hagyhattam ott őket, az pedig még csak meg se fordult a fejemben, hogy lelépjek. Kénytelen voltam a leghatásosabb módszerhez nyúlni: az őszinteséghez. nem számoltam be nekik mindenről, nem feledkeztem részletekbe, két egyszerű mondattal összefoglaltam, amit tudniuk kellett. Blanka megcsókolt. Gergő leütött. Vége.

Egy örökkévalóságba telt, mire utolsó óráról is kicsöngettek. Lóhalálában kapkodtam össze a cuccaimat, úgy rohantam le a lépcsőn, hogy kis híján megbotlottam. A kilencedikesekből álló rajongótáborom még ki is röhögött a ballépésemért. Mindez persze odáig tartott, amíg meg nem ajándékoztam őket egy futó pillantással. Akkor bezzeg kezdődött a nyálcsorgatás, meg az áradozás az akcióhősöket idéző sebhelyemről. Rosszfiúk, jó ajkak – vinnyogtak. Egyébként igazat adtam nekik, de azért a helyükben az idegösszeroppanás tételt is felvettem volna a listára. Úgy egy fokkal reálisabb képet kaptak volna rólam.

A kocsikulcsomat az ujjaim közt szorongattam, sietős léptekkel haladtam a parkoló felé. Ha nem kapok időben észbe, a mostani állapotokat ismerve még azt hittem volna, ellopták az Audit. Még szerencse, hogy kapcsoltam, és leesett, hogy csütörtök estig szervizben van. Unott sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mikor megállapítottam, hogy bevert szemmel kell végig sétálnom a fél kerületen. Na, jó, öt utcán, de akkor is.

– Süket vagy, HD? Istenem, állj már meg!

Felismertem a hangot, de nem akartam beszélni vele. Gyorsítottam a lépteimen, a kapucnimat a fejemre húztam. Igyekeztem takarni a szememet. Kurvára nem hiányzott, hogy még a külsősök is rajtam legeltessék a szemüket. Nem volt szükségem társaságra, úgysem tudtak volna másról beszélni, csak a balhéról. Azzal meg egyedül is tökéletesen megbirkóztam. Mármint, nem, de ha úgy nem megy, miért sikerülne csapatban? Az emberek úgyis csak a titkokra kíváncsiak.

Legnagyobb sajnálatomra nem bizonyultam elég gyorsnak. A második sarkon sem fordultam be, a lány teste máris a hátamnak csapódott. Mázli, hogy az ő magasságával nemigen érte el a kapucnimat, így legalább nem kellett új álca után néznem. Bár, lehet jobban jártam volna vele, mint az évfolyamtársam nyávogásával.

– Bia – szaladt össze a szemöldököm. – Mit akarsz?

Meglepett, ahogy rám néz. Nem úgy, mint a suli botrányhősére, de nem is úgy, mint az első számú hírforrásra. A csokoládébarna szempárban nyoma sem volt a szánalomnak, vagy a kíváncsiságnak. Bia úgy vizslatott, mint aki komolyan aggódik értem.

– A kérdés az, hogy te mit akarsz – mondta, majd a táskájába nyúlt. – Cigit?

A felém nyújtott csikk láttán felfordult a gyomrom. Túl sok minden kavargott bennem ahhoz, hogy ilyenekre pazaroljam az időm.

– Ez nem megoldás – ráztam meg a fejem. – Nehogy azt mondd, hogy ettől a szartól elmúlnak a problémáid! Eskü, nem vágom, mit esztek annyira rajta…

A többes számtól megbicsaklott a hangom. Már megint Gergőn járt az eszem. Most döbbentem csak rá, hogy fogalmam sincs, hova tűnt. Persze, jó eséllyel inni ment, de akkor is, lövésem sem volt, hova, mikor, kivel. Normál körülmények közt nem féltettem volna a srácot, de így, felpaprikázva ki tudja, mibe keveredhetett.

– Hé, vigyázz már!

Gondolataimból egy éles dudaszó és Bia figyelmeztetése rántott vissza az utcára. Nem is vettem észre, hogy nem váltott a lámpa, kis híján egy autó elé vetettem magam. A tulaj nyilván nem nézte jó szemmel a bénázásom, ezért is adott hangot a nemtetszésének. Szinte már előre féltem, mennyire ki fog akadni anya, ha egyáltalán egy darabban hazaérek. A mai napon a kelleténél lényegesen többször emlegették a nevét.

– A végén még igaza lesz anyudnak, és egy kocsi miatt nyiffansz ki! – hordott le Bia.

– Hagyjál már, tudod, mikor gyalogoltam utoljára…

Akkor se kellett volna, legalábbis nem Blankával karöltve.

– Ja, bocs, mindig elfelejtem, hogy menő vagy.

Pech, hogy nem sok kedvem maradt a vicceihez. A délután rányomta a bélyeget a hangulatomra. Mindehhez hozzájárult az az utálatos deja vu, amit a jelenléte váltott ki belőlem. Azon morfondíroztam, hogy lehettem ennyire vak. Miért nem esett le, hogy Blanka nem a semmiért kéredzkedik be? Bakker, a csaj már akkor is flörtölt velem, amikor edzésre hozta az öccsét! Én meg nagy bambán tűrtem, gondolom, megszoktam, hogy minden tizenöt és huszonhét év közötti lány úgy beszél hozzám, mintha helyből letépné rólam a ruhát. Gergő volt barátnője kétségtelenül óriásit esett a szememben, bármennyire is próbált anya jobb belátásra bírni az elveivel kapcsolatban. Bárhogy is néztem, minduntalan ugyanoda lyukadtam ki: az a ribanc tönkre vágta a barátságunkat.

– Dórival beszéltél?

Legszívesebben kezet ráztam volna vele, amiért két percig be bírta fogni. Kár, hogy nem maradt energiám a sértegetéshez, biztos jólesett volna elküldeni valakit melegebb éghajlatra. Bia részéről persze a megtestesült szerencse, hogy ilyen állapotban fogott ki.

Normális válasz helyett csak megcsóváltam a fejemet. Igaz, nem terveztem megszakítani a kapcsolatot a szeretőmmel csak azért, mert a legjobb barátnője megcsalta a legjobb haveromat, majd intézett nekem egy gyors arcplasztikát, egyelőre nem akartam dumálni vele. Úgy gondoltam, holnap ráér, amikor kicsit lenyugszanak a kedélyek.

– Csak mert én igen – vágott bele a mesélésbe. – Lyukas végén láttam, hogy Gergővel jönnek be. Kicsit gondolkoztam, hogy melyikükkel dumáljak, de Dóri beszámíthatóbbnak tűnt – rebbent meg a szemhéja. – Mondjuk, sejthettem volna, hogy gáz van… mármint, Dóri részéről is, érted… elég furán nézett rám, aztán, amikor elkezdtem faggatni, kicsit kiborult. Te, Dávid, elárulnád – vetett rám egy kissé ellenséges pillantást. –, hogy mégis mikor árultad el neki, hogy lefeküdtünk?

Önkéntelenül felszisszentem a kérdés hallatán. Csessze már meg Dóri a játékát!

– Rákérdezett, én meg nem akartam hazudni – erőltettem magamra egy bájmosolyt. – Meg amúgy is, nem mindegy? Az egész évfolyam tudott rólunk, plusz egy ember kit érdekel? Mi élveztük, más meg le van szarva.

Pechemre nem hatották meg a szavaim. Bár megrázta sötét fürtjeit, a lelkem mélyén éreztem, hogy egyszer még meg kell vívnom ezt a harcot.

– Nem is ez a lényeg, hanem, amit utána mondott – folytatta. – Konkrétan rákérdezett, hogy én tudok-e rólatok. Meg mondott valami olyasmit, hogy ha már Gergőnek eldicsekedtél vele, akkor nekem is biztosan. Jézusom, annyira para volt!

A szél a fűszálakat súrolta, Bia mégis összehúzta a mellkasa előtt a dzsekijét. Mi tagadás, én is megborzongtam kissé. Leírhatatlanul zavarosnak tűnt ez az egész, lövésem sem volt, hova akar kilyukadni a lány. Csak abban lehettem biztos, hogy nem dobja fel vele túlzottan az amúgy is elcseszett napomat.

– Igen, és? – sürgettem.

– Amennyire értettem, Gergőnek kicsúszott a száján, hogy tud rólatok – sóhajtott szemlesütve. – Dóri meg kiakadt, kiosztott engem, éppen, hogy nem ribizett le, aztán még mondott valamit…

– Megölöm azt a barmot! – túrtam bele a hajamba fáradtan. – Elárulod, mit mondott Dóri, vagy tippelgessek?

Megtorpant, mintha gyökeret vetett volna a lába. Önkéntelenül követtem a példáját, az agyamban bekapcsolt a vészjelző. Nem az, ami hétfőn figyelmeztetett Blanka csókjára. Ezúttal a másik zaja rázott meg. Azt kiáltotta a fülembe, rohadt nagy gázban vagyok, és ezen már nem lehet változtatni.

– Szakítani akar veled.

Olyan sebesen hadarta le ezt a három szót, hogy kis híján beletört a nyelve. Nem számoltam, hányadszorra döbbentem meg az elmúlt órákban, de a mostani mindegyiken túltett. Bia híre puskagolólyként sújtotta a mellkasomat. Gyorsan, ridegen, váratlanul, esélyt sem adva a menekvésre. Felvont szemöldökkel kémleltem az évfolyamtársam arcát, várva, hogy elnevesse magát, és közölje, hogy ezt a kifecsegett titokért kaptam, de semmi nem történt. A lány lehajtott fejjel tanulmányozta a járdát.

Nem hazudott. Fel se fogtam teljesen, amit mondott, máris a miértek után kutattam.

– Féltékenységi roham? – kérdeztem. A sötétbarna íriszben viszont láttam az arcom, az ijedtségtől holtsápadttá vált a bőröm.

– Nem tudom, Dávid! – emelte meg a hangját. – Ez már a ti ügyetek. Nem, még csak ne is várd, hogy belefolyjak! – tette fel a kezét hárítóan, megölve ezzel a maradék reményemet. – Csak gondoltam, szólok, hogy ne érjen váratlanul.

Nem álltam meg, hogy fel ne horkantsak. Mi van már a gimis csajokkal, mind meghülyült? Először Blanka a csókkal, aztán Dóri a hülye szakítós baromságaival, és még Bia is képtelen segíteni… Szép kis embereket ismerek, mondhatom.

– Te most konkrétan kinek az oldalán állsz? – vontam fel a szemöldököm gúnyosan.

– Itt nincsenek oldalak, Dávid – sóhajtott fel kissé unottan. – Itt te vagy, meg Dóri. Mivel mindkettőtöket a barátomnak tartalak, igyekszem segíteni. Neked hoztam egy plusz infót, vele meg majd próbálok beszélni a viszonyunkról. Amúgy ugyanez van Blankával és Gergővel is. Remélem, egyikőtök sem tervez kisajátítani, mert kénytelen leszek fejbe verni valamivel.

– A magánéleteddel mi lesz?

– Kedves, hogy aggódsz értem – villantotta meg a fogsorát. – Csak felesleges. Hidd el, arra is bőven jut időm.

A gondolatainkba temetkezve sétáltunk. Túl hosszúra nyúlt a nap ahhoz, hogy uralkodni tudjak felettük. Először Gergő, aztán Dóri… Azon morfondíroztam, mennyire nem értik egyesek a dolgukat. Nyálas filmek plakátján hirdetik, hogy a főszereplő tökéletesnek hitt világa egy másodperc alatt hullik darabokra, aztán kiderül a fasziról, hogy szupererővel rendelkezik. Ha az igazságot szeretnék bemutatni, a mai napot kellene filmre venniük. Főszerepben a felszarvazott legjobb barátommal, meg a féltékeny szeretőmmel. Tuti siker, meg egy hulla. Zabálná a nép.

Biát nem zavarta, hogy nem nyílok meg neki. Túl régóta ismert már ahhoz, hogy tudja, nem hozom fel előtte a nőügyeimet. Íratlan szabály, hogy csak három, speciális esetben beszélünk egy lány előtt egy másik lányról – ha féltékennyé akarjuk tenni, le akarjuk rázni, vagy a kezében tart egy testi épség veszélyeztetésére alkalmas tárgyat, és közben úgy néz ránk, mintha ölni tudna az új infóért. Igaz, utóbbit csak anyánál tapasztaltam, de neki bevált.

Elkalandoztam. Észre se vettem, hogy már nem a követhetetlen szerelmi sokszögön kattogok, hanem valami egészen máson. Valamin, ami napok óta nem hagy nyugodni.

Hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallattam a házunk láttán. Az ebédszünettől kezdve másra sem vágytam, csak hogy végre hazaérjek, magam mögött hagyva az egész cirkuszt. Persze, még várt rám egy fejmosás anyától, de ez felüdülésnek tűnt a gimiben való pletykáláshoz képest. Magamban elvégeztem egy fejszámolást, mennyi idő, mire leszállnak a témáról. Arra tippeltem, egy-két hétig még biztosan nagy port ver Gergőék szakítása, mint ahogy a szemem se gyógyul be öt másodperc alatt. Felszisszentem, mikor rádöbbentem, hogy egy jó ideig még biztosan terítéken leszünk. Talán még a ballagáson is árgus szemek kísérik majd a mozdulatainkat.

A tekintetem elkalandozott a füstkarikákat eregető lányon. Biát láthatóan nehezen érintette, hogy – szerinte – választásra kényszerítettem, ezért is gyújtott rá. Inkább bele se gondoltam, mit csinált volna, ha beavatom az aggodalmaimban. A végén képes, és felégeti az utcát a csikkjeivel.

– Na, azért nehogy azt hidd, hogy nem ismerlek! – bökött az oldalamba egy szomorú mosollyal az ajkán. – Egész úton meg se szólaltál, közben meg konkrétan fizikai fájdalmat okozott, ahogy kattogsz. Otthon nyugodtan levetheted a menőcsávó álarcát.

Viszonoztam a mosolyát, sőt még egy gyors ölelést is kapott tőlem. Nem olyat, mint a múltkori buliban. Kevésbé sikerült meghittre, inkább csak magamhoz húztam. Még szerencse, hogy ebből is levágta, mi jár a fejemben vele kapcsolatban.

– Nincs álarc – mondtam. – Kösz, Bia.

– Hát, ne is legyen! – lengette meg az ujját játékosan. – Ha már lőttek a kocsidnak, ideje leállni a keménykedéssel.

Igazat adtam neki. Rohadtul benne voltam a csávában, ilyenkor nincs értelme a külsőségekkel foglalkozni. Bár egyelőre nem tudtam, hogy mentsem meg a kapcsolatomat Gergővel és Dórival, nem adtam fel a reményt. Inkább örültem, hogy egy darabban haza estem.

Bia eltaposta a cigaretta maradványát, majd kedvesen búcsút intett. Összeráncolt homlokkal vizslattam a távolodó alakot, valami nem hagyott nyugodni. Ha Bia annyira akarja, leülhettünk volna valahova beszélgetni, nem kell átcaplatni a fél városon. Így azonban elég hosszúra nyúlt neki a hazaút.

– Miért kísértél haza? – kiáltottam utána. – Eléred a buszt?

Még csak arra sem méltatott, hogy visszanézzen, így csak a hátától kaptam meg a választ.

– Elérem. És azért, hogy legalább egyikünk megtegye ezt a másikért.

Halk szisszenést hallattam, de nem azért, mert szíven ütött a kifakadása. Régebben is folyton azért rágta a fülemet, hogy miért nem viszem haza. Még az is zavarta, hogy a nyári bulit leszámítva egyszer sem találkoztunk náluk. Így azonban sikerült eszembe juttatnia, hogy Dórit már nem egyszer fuvaroztam el az otthonáig. Felrémlett előttem a kép, ahogy az ölemben ül, és arról mesél, mennyire nem értik meg a szülei. Szinte láttam magam előtt az arcába tapadó, kócos tincseit, éreztem, ahogy a vanília illata megcsapja az orromat. Arra gondoltam, vajon hányszor élhetem még újra a pillanatot. Egyáltalán, van esély az ismétlésre?

Nem akartam anyával beszélni. Az utóbbi napokban felhalmozódtak a dolgok, erősebben vágytam a magányra, mint korábban bármikor. Köszönés nélkül léptem be a házba, majd rögtön a fürdőbe vettem az irányt. Anélkül, hogy tükörbe néztem volna, beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a forró vízsugár végig csorogjon az izmaimon. Pech, hogy még erről is a fekete szépség arca rémlett fel előttem. Pontosabban, a dunai menet képei. Akkor tudtam, hogy szarul van, túl váratlanul ért az egész, a lány pedig túl ridegen viselkedett ahhoz, hogy ne derítsek fényt a játszmája miértjére. Azon morfondíroztam, mivel borított ki jobban: amikor nem tudtam, mi a baja, de tudtam segíteni, vagy amikor tudtam, mi a baja, de nem tudtam segíteni. Mindenesetre egyiket sem kívánom senkinek. Piszok gáz érzés egy féltékeny nő bábujának lenni.

Anya nem kérdezősködött. Feleslegesnek találta. Úgyis tudta, hogy le fogok menni. Mindössze két órát kellett várnia, a gyomrom korgásának képtelen voltam ellenállni. Úgy kullogtam le a lépcsőn, mint egy horrorfilm forgatásáról eltévedt statiszta, aki egy zombi szerepében parádézik. Kár, hogy nem készült felvétel, egész élethűen adtam a figurát. Az arcomon húzódó folt miatt még a sminkesért sem kellett volna fizetni.

– Szerinted egy hónap alatt megváltozik a véleményem? Ennyire hülye még te sem lehetsz! Nem… Megértem, nyilván hihetetlenül nehéz most neked, de tudod mit, leszarom. Oké, inkább hagyjuk. Leteszem.

A milánói ínycsiklandozó illata mellett anya eszeveszett hadarása vezérelt a konyhába. Már megint úgy nyomta ki a telefont, mintha legszívesebben felgyújtaná a készüléket. Minden jel arra utalt, hogy nem pont a legvidámabb napján fogtam ki. Vörös haját egy csattal rögzítette a tarkójára, hogy ne akadályozza a főzésben. Rakoncátlan fürtjei még így sem engedelmeskedtek neki: minduntalan a homlokába estek, hiába tűrte őket a füle mögé. Amúgy is remegett a keze, kész csoda, hogy nem öntötte félre a vacsorát. Bágyadtan húztam fel magam a székre, anyának látszólag fel se tűnt az arcomon éktelenkedő sérülés. Megszokott mozdulattal helyezte elém a tányért, majd magának is vett egy adaggal.

– Idióta páciens?

Nem felelt rögtön. Lenyelt pár tésztát, majd vízzel öblítette a száját, csak azután emelte rám a tekintetét. Jó eséllyel a félhomály elfedte előtte a szememet.

– Ha páciens lenne, már nem élne. Egyszer tuti kinyírtam volna – sóhajtott fel csendesen. – Az idióta stimmel, de nem kell foglalkoznod vele. Leszereltem.

Bólintottam. Hogy eltereljem a figyelmét, úgy tettem, mint minden normális ember. Már-már kínosan lassan tekertem fel a tésztát a villámra, minden egyes falatot alaposan megrágtam. Más kérdés persze, hogy a verekedés az állkapcsomnak sem kedvezett. Egy örökkévalósággal ért fel, mire letoltam az ételt a torkomon.

– Oké, ha nem beszélsz, hát legyen – dőlt hátra anya a székén. – Elvégre, csak az anyád vagyok, te meg az elmúlt tizenkilenc évben egész normálisan viselkedtél. Nyilván most jött el a lázadás ideje. Mondjuk, azért egy „képzeld, Gergő szétverte a képemet”-féle beszámoló nem esne rosszul, de ahogy akarod. Felnőtt férfi vagy, tudatos döntésekkel. Nincs jogom beleszólni az életedbe. Azt csinálsz, amit csak akarsz.

Az evőeszközt a tányérba helyeztem, úgy vettem fel vele a szemkontaktust. Meglepett, hogy nem tűnt idegesnek. Úgy nézett végig rajtam, mint aki pontosan erre számított. Egy feldagadt szájra, egy ütés nyomára, meg egy unott arcra.

– Honnan veszed, hogy Gergő volt? – emeltem meg a szemöldököm gúnyosan. Közben persze pontosan tudtam, mennyi értelme van belemenni egy szócsatába. Pont annyi, mint ma reggel felkelni.

Homlokán elmélyültek a ráncok, karamellabarna szeme összeszűkölt a válaszom hallatán. Nyilvánvalóan nem volt elégedett az eredménnyel.

– Dóriból nem nézem ki, hogy ekkorát üssön.

– Nagyszerű! Akkor most jöhet a duma arról, hogy amúgy rohadtul megérdemeltem. Tényleg, avassuk Gergőt hőssé. Ja, és adjunk neki egy különdíjat a titoktartó képességeiért.

Nem értékelte, talán nem is értette a beszólásomat. Annyi jött le neki az egészből, hogy már megint pofátlanul viselkedem. Nem, mintha tehettem volna róla. Semmi kedvem sem volt átrágni magam az elmúlt órák történésein. Pontosabban, valakivel megosztottam volna az aggodalmaimat, csak hogy ez a személy nem velem szemben ült. Fogalmam sem volt, merre járhat. Mégis beszélni akartam vele, ez pedig csak még elviselhetetlenebbé tette a helyzetet.

– Ezt egy szóval sem említettem – vágta rá ösztönszerűen. – Értsd meg, Dávid, hogy segíteni szeretnék.

– Nem is tudod, mi történt… – motyogtam magam elé meredve.

Elegem volt. Mindenből. A tehetetlenség az őrületbe kergetett. Egyre csak azon járt az agyam, mit csinálhattam volna másképp. A végére az önsajnálat vermébe űztem magam. Lehunyt szemmel vártam a megnyugvást, és közben egyre csak a délután képkockái pörögtek le a szemem előtt. Gergő ökle, ahogy az arcomat érinti. Dóri, ahogy lerángatja rólam a fiút. A többiek döbbent pillantása. Keselyű okítása, meg a vérre szomjazó szemei. Bia, ahogy számon kér a titkunk elkottyintásáért. A tudat, hogy Dóri szakítani akar velem. Meg a másik, hogy Bia csalódott bennem. Mert ez történt, hiába is tagadja. Tudtam, hogy fájt neki, hogy nem mentem el érte, hogy mindvégig csak játszottam vele. Engem sokkal inkább zavart, hogy Dórival minden más volt. Vele törődtem. Érdekeltek az érzései. Mindent elkövettem a boldogságért, és nem csak az ágyban. Még arra a hülye kiállításra is elvittem!

A tenyerembe temettem a kezemet. Az elmémet egy festmény homályosította el. Fekete háttér, hófehér szarvas, indákba gabalyodott virágok. Egy vörös folt az agancson. Feltételezhetően J. F. Szimóna vére. Szarvasbőgés.

Túl sok volt. Minden összejött. Anya meg csak beszélt, megállíthatatlanul, a szavai sebesen forgó malom módjára őrölték fel az idegeimet. Nem is figyeltem, miről hadovál, kérdés nélkül szakítottam félbe az áradatot.

– Mikor mondod el?

Magam is meglepődtem, milyen ellenséges a hanglejtésem. A kezem önkéntelenül szorult ökölbe, éreztem, ahogy az ajkaim vékony vonallá préselődnek. Anyát váratlanul érte a kérdés, nyilvánvalóan nem értette, mire célzom. Pedig csak gondolkodnia kellett volna egy kicsit.

– Ugye nem akarsz örökké titkolózni? – Erőltetett nyögést hallattam, mintha ezzel könnyítenék a helyzetemen.

Nem segített. Semmi reakció. Folytatnom kellett, amit elkezdtem.

– Téged nem akart dobni egy csaj sem. Mondjuk, engem se, de ez részletkérdés – mondtam tagoltan. A hangom leírhatatlanul távolinak tetszett. – Nem ütött le a legjobb barátod a folyosó közepén. Nem mászott rád a haverod barátnője. Tudod, miért? Mert nő vagy, ferde hajlamok nélkül. Nem tudsz segíteni…

Még mindig nem értett. Úgy bámult rám, mint egy eszelősre, mintha nem lennék beszámítható. Pedig nagyon is az voltam, csak untam a titkolózást. A rejtegetést. Ha másra nem is volt jó a mai nap, arra igen, hogy rádöbbentsen, semmiben sem bízhatok igazán. Gergőnek elég volt egy félrement csók, máris véget vetett a barátságunknak. Dóri szakítani akar velem egy semmiség miatt. Biáról meg kiderült, hogy jobban fájt neki a közönyösségem, mint ahogy azt mutatta. Eddig megbíztam bennük, szentül hittem, hogy a kapcsolatunk mindent túlél. Most már semmiben sem voltam biztos. Nem vethető a szememre, hogy össze akartam kaparni pár információt a múltból. Ha már a jelen ilyen keserves irányt vett…

– Értem. Sajnálom – Apró ujjai elvesztek a vörös lobonc rejtekében. A karamellaszínű íriszben könnyek csillogtak. – Azért ha eszedbe jut valami, amivel esetleg…

– Ami azt illeti, volna itt valami – hadartam. Nem volt visszaút. Most már meg kellett kérdeznem. Sebesen megráztam a fejem, a szemem lecsukódott, úgy tettem fel a kérdést. – Ha nem nagy kérés, elmondhatnád, mi van az apámmal.

Feszült csend települt a helyiségre. Szinte éreztem, hogy megakad a lélegzete, pár másodpercig még levegőt is elfelejtett venni. A világ összes kincséért sem emeltem volna rá a tekintetem. Az asztal lábát vizslattam, mintha olyan rohadtul érdekes lenne. Persze, nem számított. Túl régóta vártam erre a pillanatra ahhoz, hogy számítson.

A kérdésem ólomsúlyként himbálózott a levegőben. Arra várt, hogy leszakadjon, darabokra zúzva ezzel az idillt. Nem bírtam tovább hallgatni. Felkaptam a fejem, felkészülve anya megdöbbent tekintetére, de egész mást kaptam helyette. Úgy bámult rám, mintha nem lennék magamnál. Mintha azt se tudnám, mit csinálok. A barna szempár egyértelmű és visszafordíthatatlan üzenetet küldött felém: Nem. De nem a kérdő fajtából, az értetlenből, vagy a mélázóból. Egy határozott, megingathatatlan, sziklaszilárd nemmel álltam szemben.

Ezt pedig egy percig sem tűrhettem. Elfelejtettem gondolkozni, sebtében ugrottam fel a helyemről, aztán meg kiabáltam. Üvöltöttem, mint egy őrült. Úgy ordítottam a személlyel, akit a világon mindenkinél jobban szerettem, mintha tönkretette volna az életemet.

– Teljesen hülyének nézel?! Bassza meg, itt állok, tizennyolc tetves évvel a hátam mögött, és még mindig nem tudom, ki az apám! A gólyamesét inkább hagyjuk, abból már kinőttem egy ideje. Fogd már fel, hogy felnőttem! Szerinted nem gáz, amit csinálsz? Nem gáz, hogy kurvára nem vágom, kitől van a ház, meg a kocsi? Basszus, ez olyan, mintha egy bank lenne az apám! – röhögtem el magam. – Meg se próbáld bemesélni, hogy nem tudod, ki a pasas. Sose voltál olyan, hogy több emberrel kavarj egyszerre, és nyilván ismered a fazont. A végén még kiderül, hogy ő zaklat telefonon – emlegettem fel az imént hallottakat. – Vagy szerinted ez normális? Tudod te egyáltalán, milyen szar volt, amikor mindenki az apjáról mesélt, én meg azt se tudtam, mi van vele? Meghalt, elváltatok, lelépett, vagy mit t’om én. De nem, sose beszéltél róla. Még a nevét se árultad el – Megvádoltam. Még csak meg se próbáltam visszafogni magam. Túl régóta ért már bennem ahhoz, hogy befogjam. – Azért, ha egyszer látod, elmondhatod neki, hogy bekaphatja. Már, ha egyáltalán tud a létezésünkről… mert lehet, hogy egy idegbeteg állat, akit részegen szedtél fel. Vagy egy beteg, aki ezer éve meghalt. Istenem, anya, szólalj már meg!

Megragadtam a vállát, úgy rántottam rajta egyet. Az érintésemtől felszisszent, de nem reagált többet. A szemét egyenesen előre szegezte, mintha a távolban keresné a megoldást. A módszert arra, hogy lerázzon.

– Miért érdekel ez annyira?

Röhögni támadt kedvem. Tényleg, mekkora gyökér vagyok! Már rég a diliházban lenne a helyem, amiért rá mertem kérdezni tizennyolc év után, hogy mégis kivel feküdt össze anno.

– Jogom van tudni – mélyesztettem bele a tekintetemet az övébe. Nem ellenkezett; pislogás nélkül figyelte meg-megrebbenő szemhéjamat. – Vagy szerinted eddig nem hiányzott? Csak a pénzét ismerem, de őt nem. Szerinted nem is érdekel, hogy milyen?  Vagy, hogy ki?

– Nézd, Dávid, megértelek – tagolta a szavakat, mintha egy hülyegyereknek magyarázna. – Elhiszem, hogy nehéz, de hidd el, nem akarhatod, hogy…

– Mit nem akarhatok? – mordultam rá. – Megismerni? Biztos velem van a baj, pedig de, igen, szeretném. Hidd el, van olyan, amiben még te sem tudsz segíteni.

– Ugyan, miben? Várom, soroljad csak – Most rajta volt a sor, hogy gúnyolódjon. Marionett-bábu módjára taszított el magától. Kétségkívül váratlanul ért az ereje, meg is tántorodtam a lökéstől. Érezhetően bepörgött, a méreg villámcsapásként sújtotta a testét. – Nincs bajod a házimunkával, remekül főzöl, kis túlzással a fél kerületet kipipálhatod a listádon, sportolsz, és jól tanulsz. Igen, összevesztél Gergővel, ami azért nem akkora probléma. Megoldod. Mert, mint említetted, felnőtt vagy. Tudsz élni nélküle. Eddig is tudtál. Ó, egyébként köszönöm az elméleteidet, igazán jólesik, hogy azért nem tartasz akkora ribancnak. Amúgy nyugodt lehetsz, attól, hogy te a részeg lányokat cserkészed be, apád sose tett volna ilyet. De ostoba vagy, ha azt hiszed, számított neki a tisztesség – Hátat fordított nekem, a karját szorosan a mellkasa elé fonta. A hangja mintha lehalkult volna, miközben hozzám beszélt. – Nem mondok semmit. Nem várhatod el tőlem, érted? Nem akarhatod, hogy meséljek neked egy olyan emberről, aki…

– Akivel lefeküdtél? – emeltem meg a szemöldököm. – Hm, ami azt illeti, dehogynem. Késtél pár évet, de ja, pont itt lenne az ideje…

Nem bírtam reagálni, olyan hirtelen fordult meg. Míg az egyik pillanatban a hátát fixíroztam, a másikban kisírt szemeibe botlottam. Túlságosan feldúlt voltam, ahhoz, hogy meghasson. Az ütés nyoma még az eddigieknél is erősebben nehezült a bőrömre. Attól tartottam, ha így folytatja, menten leszakad a fél arcom.

– Nem. Mondok. Semmit – motyogta ijesztő lassúsággal. – Értsd meg, Dávid, hogy ez egyszerűen nem tartozik rád.

Keserű vonaglás futott végig a testemen. Le kellett volna állnom, meghúzni a kéziféket, de túl lassan kapcsoltam. Mielőtt visszakozhattam volna, már kicsúszott a számon. A házban ragadt, pókháló módjára kúszott fel a fal eldugott szegletébe, hogy soha, senki ne kotorhassa ki onnan.

– Gyűlöllek.

Nem neki szólt, nem is a helyzetnek, inkább az egész napnak. Annak, hogy minden és mindenki az agyamra ment. Ő meg az ösztöneire hallgatott. A karja előre lendült, megemelkedett, a körmei az arcomat súrolták. Nem fájt, Gergő verése után kényeztető simogatásként éltem volna meg a pofont, ha nem látom a mögöttes tartalmát. Ha nem tudom, hogy anya korábban egyszer sem ütött meg.

Ledöbbentem. Még ha nem is éreztem fizikai fájdalmat, mégis az állkapcsomhoz kaptam a kezem. Az ujjaim szabálytalanul remegtek, ám ezúttal a harag helyett a félelem parancsolt neki. A felismerés, hogy baj van. Ha eddig azt hittem, minden összejött, tévedtem. Ez hiányzott ahhoz, hogy végletesen igazat adjak magamnak. Mert elcsesztem. Mindent elcsesztem.

Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, mire feleszméltem a sokkból. Vékony, bőrkeményedésekkel tarkított ujjak érintették az arcomat. Az ismerős illat az orrcimpámat csiklandozta, a nyakamat forró cseppek halmozták el. Ösztönösen simítottam meg a haját, a számból csitító szavak törtek felszínre. Úgy szorítottam magamhoz anyát, mint egy törékeny gyereket, akit a világ minden bajától meg akarok védeni. Végtelennek tűnő perceken át puszilgattam az arcát, miközben igyekeztem lecsillapítani. Hirtelen minden haragom elszállt, már az apám kiléte sem tűnt olyan mérvadónak. Csak az számított, hogy hagyja abba a sírást. Nem érdemelte meg, hogy az ő napja is meghaljon.

– Bocsáss meg, kérlek! – súgtam a fülébe elhaló hangon. – Ne haragudj, anya. Ne haragudj…

Meglepően hamar szabályozódott a légzése. A hüppögése is abbamaradt, de az ölelésemből nem akart szabadulni. Úgy kapaszkodott a vállamba, mintha én jelenteném az egyetlen támaszát.

– Te ne haragudj – mondta végül. Még soha, egyetlen éjszakai műszak után sem hallottam olyan meggyötörtnek a hangját, mint akkor. – Nem tudom, mi ütött belém, én csak…

– Mindegy, anya. Nem számít.

Hosszú percekig álltunk ott, a konyhában, a pultot támasztva. Magamba szívtam az illatát, hallottam szívének sebes ritmusát, még arra is felfigyeltem, milyen erővel markolássza a pólómat. Pontosan tudtam, mennyire megviselte az iménti veszekedés, és ezzel én sem voltam másképp. Sokkal nehezebben viseltem, mint a hírt, hogy Dóri ki akar dobni. De túljutottunk rajta. Eléggé bíztunk egymásban ahhoz, hogy kétségek nélkül váljunk szét. Többé már nem is hoztuk szóba a témát.

Minden úgy ment tovább, mint eddig, kicsit több öleléssel, meg puszival megfűszerezve. Átnéztem azt a keveset, amit másnapra feladtak, néha ránéztem a telómra egy új üzenet reményében, de ennyi. Pechemre egyedül a balhéról kérdezgettek, Dóriról semmi hírt nem kaptam. A monoklimat elnézve az edzést inkább kihagytam. Gondoltam, Feri bá’ csak megérti, ha egyszer lógok.

Így is túl hosszúra nyúlt a nap, nem láttam értelmét sokáig fent maradni. Úgy véltem, okosabb előbb pontot tenni a végére. Búcsúzásként még egyszer magamhoz szorítottam anyát, és jó éjszakát kívántam neki.

– Még egyszer bocs a maiért – sütöttem le a szemem. Azt hiszem, még sose szégyelltem magam annyira, mint akkor.

Szerencsére anya normálisan kezelte az ügyet. Egy legyintéssel elintézte az egész balhét.

– Kérdezhetek?

– Ne kímélj…

– Nos, Dóriról van szó – húzta össze maga előtt a köntösét. – Gondolom, még nem beszéltél vele Blankáról…

– Szakítani akar. Bia mondta – közöltem, megelőzve ezzel a felesleges köröket.

Anya komoran biccentett, pont úgy, mint aki ezt a választ várta. Elgondolkoztam azon, hogy csinálja. Ennyire ért az emberekhez, vagy szimplán látja a jövőt? Passz, mindenesetre elég ijesztő pontossággal tapintott rá a lényegre.

– Azt nem teheti.

– Hát, pedig minden jel arra utal – vágtam egy grimaszt. –, hogy meg fogja tenni.

– Nem hagyhatod neki.

Kezdett elegem lenni a játékból. Nem sok energiám maradt, pláne nem arra, hogy a magánéletemet próbáljuk helyrerázni. Anya tényszerűnek vélt megállapításai nem sok hasznot nyújtottak. Egy lemondó sóhaj kíséretében a lépcső felé indultam. Reméltem, ebből megérti, hogy részemről vége a csevejnek.

– Ne hagyd neki, Dávid! – kiáltott utánam. Ha kevésbé cseng határozottan a hangja, talán szótlanul folytatom az utamat. Így azonban megtorpantam, és kérdőn fordultam felé. – Ismerlek. Látom, hogy fontos neked ez a lány. És tudod mit? Megértelek. Maximálisan. Viszont világi nagy idióta vagy, ha hagyod elfutni. Csak döntsd el, mit akarsz. Még egy agyhalott Victoria Secrets-modellt, akitől két napig úgy bűzlik a szobád, mint egy sminkszalon, vagy Dórit? Azért, remélem, érzékeled a különbséget.

Egy bágyadt biccentésnél többre nem futotta. Naná, hogy érzékeltem! Ezért is akartam beleőrülni a gondolatba, hogy lapátra tesz. Nem érdekelt, hogy ezzel ő lenne az első, aki szakít velem, sokkal inkább dühített a gondolat, hogy kiszakad az életemből. Hogy nem olt be a semmiért, nem hozza fel a hülye farkasos sorozatát, amiből még mindig semmit sem értettem, nem nevet a vicceimen. Hogy nem csókol meg, nem csavarja el újra és újra a fejemet, és nem tépi le rólam őrült módjára a ruhákat. Most döbbentem csak rá, mennyire hiányozna. A vaníliára emlékeztető illat, ami a bőréből árad. A selymes tincsei, ahogy belegabalyodnak az ujjamba. A csípőjére simuló csipke érintése. A nevetése. A tudat, hogy végre egy értékes lányt dönthetek meg. Valakit, akiért érdemes küzdeni.

Valakit, akiért küzdeni fogok.

Küzdeni fogok, hogy visszaszerezzem.