12. fejezet - Romokba dőlt álomvilág

Dóri

A napok csigalassúsággal vánszorogtak, minden egyes másodperc egy örökkévalósággal ért fel, amit a négy fal közt töltöttem. Az orvos akarta így, természetesen. Meg sem fordult a fejében, hogy nem történt komolyabb baj, hiába szajkóztam neki, hogy egy kosárlabdától még nem dől össze a világ. Pár percre kiütöttem magam, de ennyi. Felesleges akkora feneket keríteni az ügynek. A férfi azonban hajthatatlan maradt, sziklaszilárdan kitartott az elvei mellett. A hét végéig eltiltott az iskolából, még azt se engedte, hogy kidugjam az orromat a házból, és bármilyen értelmes cselekvésbe fogjak.

Azon még csak túltettem magam valahogy, hogy legálisan lóghatok pár napot, sokkal inkább aggasztott, hogy nem jutottam a pályázatra készülő rajzom közelébe. Hiába magyaráztam a szüleimnek, hogy mi mindent jelent ez nekem, hiába könyörögtem, hiába balhéztam, nem engedtek le a faházba. Még attól is elzárkóztak, hogy felhozzák a képet. Azzal próbáltak megnyugtatni, hogy még nem járt le a határidő, igazán ráérek később is rajzolni. Na, ja, a kulcs a még-ben rejtőzött. Még volt időm, egészen pontosan hat napom, hogy beküldjem az alkotásom. Az ihlet viszont túltengett bennem, mindenről és mindenkiről új ötletek villantak az agyamba, hogy mivel is javíthatnék a képen. Szinte beleőrültem, hogy nem ragadhatok papírt és ceruzát, és nem folytathatom, amit abbahagytam.

Nika és Blanka minden nap meglátogattak. Ők szállították a temérdek leckét és tanulnivalót, na meg a legfrissebb pletykákat. Előbbiek nélkül bizonyára életben maradtam volna, mondjuk, így sem foglalkozhattam velük, mindössze megterhelően hatott rám a tudat, hogy rendesen megsínylem majd a következő hetet ennyi pótolandó anyaggal. A sztorik nagy része kimerült abban, hogy Nika minden második mondatával elküldte Anettet egy ismeretlen, távoli helyre, Blanka meg igyekezett lecsitítani a dühöngő barátnőnket. Említettek egy bulit, ahova meghívták Gergőt, de Blanka nem folyt bele a részletekbe. Azt mondta, nem gáz, hogy őt nem értesítették, az utóbbi időben úgyis kevés időt szánt a lovaglásra, most legalább bepótolhatja a lemaradást. Nika hősszerelmes lovagja körül nem pörögtek az események, egyelőre még nem sikerült találkozót egyeztetniük, amire az egész banda ráért volna. Ami még nagy port kavart az elmúlt napokban, a Dáviddal váltott csókom volt. Már, ha azt az izét csóknak lehet nevezni. A lányok elmondása alapján a társaság fele majd’ megveszett az irigységtől, és egész nap másról sem pletykáltak, csak hogy mi lehet köztünk. Ezernyi kérdéssel bombázták őket, de csak rázták a fejüket. Pontosabban szólva, Blanka kissé szomorkásan közölte, hogy sajnos totálisan kiábrándultam a srácból az ujjnyalogatós akciója miatt, Nika pedig nemes egyszerűséggel közölte, hogy milliószor jobb ízlésem van annál, mint hogy egyáltalán szóba álljak egy Dávid-féle bájgúnárral.

Csak egy icipicit volt kínos a kifakadását hallgatni. Az se érintett meg, hogy Blanka megint előadta, mennyire szurkolt nekünk. Tényleg, egyáltalán nem gáz a barátnőid képébe hazudni egy fiú kedvéért. Á, dehogy, még a feltételezés is nevetséges!

Dávid azonban nem keresett. Sejtettem, hogy nem fog eljönni hozzánk – elvégre azt se tudta, hol lakom, mindig nála találkoztunk, ha össze akartunk bújni – de azért egy „Élsz még, ribanc?”-üzenettel nyugodtan megdobhatott volna. Bár, meglehet, én voltam a naiv, amikor azt feltételeztem, hogy a barátjának tart. Vagy, hogy nem csak addig érdeklem, amíg szét tudom tenni a lábamat. Esetleg, hogy maradt egy minimális egyenleg a telefonján, és nem fagyasztotta le az időpontok egyeztetésével.

Igazából kicseszett hülye voltam. Gondolhattam volna, hogy máshogy jár az agya, mint a normális embereknek. Elvégre önként adta a fejét matekfaktra! Tiszta beteg a csávó, inkább örülnöm kellene, hogy nem kísérelt még meg egy öngyilkosságot.

Egészen pontosan hetvenkét óra és tizenöt perc telt el a sérülésem óta – már, ha feltételezem, hogy a tesióra vége felé ért a halálos csapás – amikor valaki bekopogott az ajtómon. Az államat a tenyeremben pihentettem, a könyököm nyoma mélyen beleivódott a combomban. Feltételeztem, hogy Dávid végre idehúzza a formás kis seggét, ezért is táncoltam egy kicsit az ajtó előtt álló idegein. Nehogy már csak én várakozzak! Anélkül, hogy egy fikarcnyi életjelet is adtam volna magamról, felhangosítottam a laptopomat, és elmerültem Beacon Hills természetfeletti világában. Már vagy harmadszorra néztem újra a sorozatot, de még mindig nem untam meg. A negyedik évad elején tartottam, a párbeszédeket szinte egyszerre ismételtem a karakterekkel. Még az alul futó feliratot sem kellett figyelnem, így is pontosan idéztem minden egyes szót.

Úgy tűnt, a látogatóm kezdte feladni. Feltétlenül beszélni akart velem, esze ágában sem volt felesleges köröket leírni. Kérdés nélkül nyitott be a szobámba, én azonban egy pillantásra sem méltattam. Miért törődnék vele, a laptopomon ezerszer normálisabb pasik rohangálnak! Vagyis, pontosabban szólva, gyilkolgatnak, de ez részletkérdés. Még egy akkora seggfejt, mint Hollósy Dávid, ki sem lehetne találni!

– Három dolog nem maradhat rejtve… – motyogtam, továbbra is a képernyőre tapasztott tekintettel.

– A Nap, a Hold, az igazság.

Az ismerős hang hallatán rögvest felkaptam a fejem, még a videót is kinyomtam. Mi tagadás, meglepett, hogy eljött. Nem számítottam a látogatására, úgy gondoltam, ha akart volna valamit, hamarabb felkeres. Nem, mintha megvetettem volna a tettéért. Igaz, alig maradt valami emlékem arról az ominózus tesióráról, de nem gondoltam, hogy szándékosan esett nekem a kosárlabdával. Lehet, hogy csak kicsúszott a kezéből, vagy én bénáztam el valamit. Nikának is megmondtam, hogy ne hergelje fel magát, ami történt, megtörtént, nem érdemes ezen kattogni.

Barátságos mosolyt villantottam a lányra, úgy intettem neki, hogy fáradjon beljebb. Anett a szokásától eltérően nem úgy festett, mint aki most érkezett egy divatfotózásról, sőt kifejezetten slampos látvánnyal szolgált. Szőkésbarna haja laza kontyban pihent a tarkóján, sötétzöld szemei alatt fekete karikák halmozódtak fel. Még a testére simuló, fekete pólója sem tette ragyogóbbá az íriszét. Kissé fáradtnak tűnt, miközben levágta magát mellém az ágyra. Olyannak, mint aki a legszívesebben azon nyomban megásná a saját sírhelyét.

– Minden oké? – simítottam meg a vállát kedvesen.

Válaszképp zavart nevetést hallatott.

– Ezt inkább nekem kellene kérdezni, nem? – húzta el a száját kínosan. – Hol tartasz?

– Negyedik évad, most volt a buli. Tudod, ahol kinyírták a sörös csávót, meg Liaméket bezárták a pincébe.

– Úristen, ne dumáljunk bulikról! – nyögött fel, mintha komoly fájdalmakkal küzdene. – Basszus, annyit piáltam tegnap, örülök, hogy élek!

Jobb híján egy biztató mosolyt küldtem felé. A mély együttérzésnél többre sajnos nem futotta, én aztán pontosan tudtam, milyen érzés, ha az ember úgy rendesen kiüti magát. Már csak azért is járt egy hatalmas vállveregetés Anettnek, amiért egyáltalán eljutott idáig.

– Nézd, Dóri, nem azért jöttem, hogy jártassam a számat – sóhajtott fel kelletlenül. – Fogalmam sincs, mi üthetett belém szerdán. Annyira felcseszett ez az egész! Az érettségi, a csajok bénázása, az idegbeteg tanárok… Tudom, hülye indok, de az az elgurult labda volt az utolsó csepp a pohárban. Te meg a szerencsétlen, akin kitöltöttem a dühömet. Szóval, azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel.

Ahogy a könyörgő íriszbe néztem, nem álltam meg, hogy el ne vigyorodjak. Te jó ég, hogy egyesek mennyire felfújják ezt a balhét! Korábban fel se merült bennem, hogy Anett a szívére veszi a történteket. Bár, Nikát ismerve, megvolt rá az oka, hogy nap, mint nap felrémljen előtte a dobása.

– Ugyan, semmi gáz! – rántottam meg a vállamat. – Figyu, nézd a dolgok jó oldalát, neked köszönhetem, hogy két napig lóghattam. Majd ha írunk matekból, szólok, lehet, hogy még jól jönne egy kis agyrázkódás.

Egyszerre nevettünk fel, ezzel pedig le is zártuk a témát. Mindketten megértettük, hogy nincs értelme ilyen kis semmiségeken lovagolni. Megtörtént, felfogtuk, tovább léptünk, ennyi. Kár ezen görcsölni.

– Igazából lenne még egy kérdésem – táncoltatta meg tökéletes ívű szemöldökét. Kíváncsian fordultam felé, azt hittem, a Teen Wolfról lesz szó, ám a sorozat helyett egy személyesebb témával hozakodott elő. – Milyen érzés volt HD-vel smárolni? Úgy értem – tette hozzá a döbbent tekintetem láttán. –, nyilván nem emlékezhetsz rá olyan nagyon, de akkor is. Dóri, a fél suli szeme láttára kapott le a gimi legmenőbb pasija, azért ez nem semmi!

Zavart kacajt hallattam, természetes arcszínem egy másodperc tizedrésze alatt váltott át paprikavörösbe. Egyre inkább megjött a kedvem ahhoz, hogy felpofozzam Dávidot a szerdai incidens miatt. Komolyan, miért ilyen idióták egyesek? Mégis mi játszódott le a fejében, amikor megcsókolt? Bele se gondolt a hülyéje, hogy mindenki rajtunk fog csámcsogni? Elhatároztam, hogy amint találkozunk, tisztázom vele, hogy ezt máskor tartsa meg suli utánra. Nem lenne túl kellemes, ha illetéktelenek fülébe jutna a viszonyunk híre.

– Hát, az a gáz, hogy nem nagyon maradt meg – A takaróm szélét kezdtem babrálni, csak hogy elkerüljem a smaragdzöld pillantást. Még így is éreztem, ahogy lyukat éget a hátamba. – Arra ébredtem, hogy valami a nyelvemet cseszegeti. Nyilván felültem, meg próbáltam lerázni. Nem is tudtam, hogy Dávid az, csak amikor elengedett! Ennyi erővel a portást is rám küldhettétek volna.

Anett látszólag megértően bólogatott, a szája szélén játszó aprócska mosoly arra hagyott következtetni, hogy hisz nekem. Szerencsére nem ásta bele magát a témába, még csak meg sem kérdezte, tetszik-e nekem a fiú. A válaszomból nyilván kirítt, hogy nem vonzódom hozzá különösebben.

– Szívás. Mondjuk, a buliban sem nagyon tette oda magát – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Csak egy csajjal tűnt el, az se tartott tovább félóránál. Mikor újra összefutottunk, már totál ki volt ütve, úgy kellett leráznom magamról. Mondjuk, smárolni smároltunk, de nem volt valami nagy cucc. Na, mindegy, majd máskor összejön.

Felvont szemöldökkel vizslattam a lányt, a kezem automatikusan ökölbe szorult. Nem érdekelt, hogy Dávid másokkal is kikezdett, elvégre a kapcsolatunk elején tisztáztuk, hogy nem én vagyok számára az egyetlen. Még csak az se zavart, hogy Anett is az áldozatai közt szerepelt. Sokkal inkább bosszantott, hogy sokkal jobban szórakozott, mint én. Nyilván fel se vetült benne, hogy mi történhet velem, így is remekül érezte magát a város legmenőbb csajaival. Mondjuk, megértem. Tényleg. Mégis ki a francot érdekelne a tesiórán lesérült szeretője, miközben kiéhezett vadmacskák lesik minden kívánságát? Bizonyára az egész hete azzal telt, hogy felvásárolja a kerület valamennyi gumiját, azért nem ért rá felkeresni. Végül is, jogos, én is ezt tenném a helyében.

De mivel sajnos nem vagyok a helyében, kénytelen leszek más módszerekhez folyamodni. Még nem döntöttem el, az orrát, vagy a tökét törjem ketté.

– Hé, Dóri, minden oké? – Horrorfilmbe beillő gondolataimból Anett aggódó hangja rántott vissza a valóságba. A lány tágra nyílt szemekkel bámult rám, vélhetőleg nem vághattam valami barátságos képet. – Fáj a fejed, vagy segítsek valamit?

Magamra erőltettem egy mosolyt, úgy néztem a sötétzöld íriszbe. Nem láttam értelmét a végzős lánnyal kekeckedni, úgysem tehetett semmiről. Dávid húzott fel a hülyeségével, Anett nem tett mást, csak jófej módon meglátogatott, és mesélt egy kicsit a buliról. Nem érdemelte ki a haragomat. Ahogy a tettre kész arcot vizslattam, hirtelen megfogalmazódott bennem valami. Rájöttem, hogyan hozhatnám be a lemaradásomat viszonylag rövid idő alatt.

– Ami azt illeti, lenne itt valami – táncoltattam meg a szemöldököm egy sejtelmes vigyor kíséretében. – Az előszobában, a kabátom zsebében találsz egy kulcsot. A kert végében lévő faházat nyitja, onnan kellene elhoznod egy rajzot. Könnyen felismered, egy srácot ábrázol, a karján a Carpe diem felirattal.

Bólintott, majd sarkon fordult, és eltűnt az ajtó mögött.

Úgy éreztem, végre minden a helyére került. Bár Dávidhoz lett volna egy-két keresetlen szavam, tudtam, hogy a rajzolás meg fog nyugtatni. A ceruzáimért nyúltam, már attól is mosolyogni támadt kedvem, hogy megérintettem őket. A művem képe élénken élt bennem, az ötleteimnek még az agyrázkódás sem szabhatott határt. Nem volt más dolgom, mint várni, hogy Anett visszatérjen a munkámmal. Lehet, hogy az alkotás iránti őrült vágy mondatta velem, de valami azt súgta, igyekezhetne jobban is. Mindig is utáltam félbehagyni valamit, nem csoda hát, hogy leírhatatlanul hiányoltam a pályamunkám.

Évezredekkel felérő percekbe telt, mire a végzős lány szemüvege megcsillant a látóteremben. Elmotyogtam az orrom alatt egy gyors köszönöm-öt, majd belefeledkeztem a rajzolásba. Észre sem vettem, hogy Anett kiosont a szobámból; nyilvánvalóan látta, min ügyködöm, nem akart megzavarni a munkában. Az ötletek valóságos hadjáratot indítottak az elmém ellen, a kezem villám módjára cikázott át a lapon. A színekkel nem bántam valami bőkezűen: a képen a sötét árnyalatai domináltak, mindössze a feliratot tettem érzékletessé egy enyhe tengerkékkel.

Órákon át dolgoztam a képen. Fel se tűnt, hogy időközben beesteledett, anya hangja is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy visszarázódjak a valóságba. Ezúttal nem szándékosan nem reagáltam a kopogásra, észre se vettem, hogy a szüleim az ajtómon dörömbölnek a vacsora miatt. Még a konyhában gőzölgő melegszendvics sem csábított el a (Rá)ébredni című rajztól. Csak színeztem, erősítgettem a kontúrokat, újabb vonalakat húztam, a régieket pedig kiradíroztam, míg végül tökéletessé nem vált a mű.

A kezem maszatos volt, a gyomromat az éhség kínozta, a hajam kócosan omlott a hátamra, de nem érdekelt. Mindez nem számított, mert elkészült a pályamunkám. És tökéletes lett. Sehol egy hiba, sehol egy kilógó satírozás, sehol semmi, ami ne felelne meg a követelményeknek. (Rá)ébredni. Carpe diem! Élj a mának! Tökéletesen átadott üzenet.

Onnantól kezdve mást se csináltam, csak vigyorogtam, mint aki megkergült. Már nem érdekelt Dávid meg a hülye bulija, nem számított a rám váró temérdek házi, csak és kizárólag a pályázat érdekelt. Egész hétvégén másról sem bírtam beszélni, még az sem tántorított el, hogy a szüleim letuszkoltak az íróasztalom mellé, mondván, ha ennyire felpörögtem, készülhetnék a jövő heti dogákra is. Természetesen ők is megdicsérték a rajzomat, de azért figyelmeztettek, hogy nem jutok el egykönnyen Párizsba, ha megbukom tizenegyedikben. Fanyalogva bár, de igazat adtam nekik, kénytelen voltam hasznossá tenni magam. Előtte azért lefotóztam a rajzot Blankának és Nikának, sőt még Anettnek is elküldtem a képet.

A hétvége további része eseménytelenül telt. Dávid továbbra sem keresett, Blanka vasárnap Gergővel randizott, Nika meg valami céges bulin igyekezett jó képet vágni az ügyvédi melóhoz, meg a kíváncsi kollégákhoz. Jobb híján a tanulásba temetkeztem, furcsamód egész jól haladtam, egyedül a matekkal kapcsolatban nem jutottam dűlőre. Az osztálytársaim jegyzetei átláthatatlannak bizonyultak, a hozzáállásom alulról súrolta a nullát, így inkább hagytam a francba az egészet. Majd beülök valamelyik matekzseni mellé, vagy kipuskázom a könyvből. Esetleg óra előtt megkérek valakit, hogy magyarázza el, mi a halál van.

Kilenc óra is elmúlt, mire behoztam a lemaradást. Úgy döntöttem, itt az ideje kicsit kikapcsolódni. Bágyadt izgatottsággal indultam meg a faház felé. A pályamunkámat a szobámban hagytam, nehogy még a végén elrontsam valamivel. Nyugodt léptekkel közelítettem meg a kert végében magasodó építményt, már kezdett hiányozni, hogy a régebbi rajzaimat nézegessem. Ez mindig feldobta a kedvem, ilyenkor úgy éreztem, igenis megérte annyit gyakorolni.

Kulcs fordult a zárba, a kezem automatikusan a villany után nyúlt. Boldogan huppantam volna le a padlóra, ám amikor megpillantottam a házat, rögtön az arcomra fagyott a mosoly.

Fel se fogtam, amit látok. Csak álltam ott tehetetlenül, meredtem magam elé, hiú ábrándokba ringattam magam, miszerint csak a szemem káprázik. Vajon ez az agyrázkódás utóhatása? Reméltem, hogy igen. Meg kellett ráznom a fejem, hogy újra szemügyre vegyem a faházat, a titkos búvóhelyemet, az én kis kuckómat, ahol bármikor elrejtőzhettem, ahol annyit lógtunk a lányokkal, ahol a legszebb képeim születtek. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem, kerestem a festőállványt, őrült módjára hajszoltam a falra kiaggatott képeimet, a megkezdett munkáimat, az eszközeimet. Sehol semmi. Azaz, mégis, csak nem úgy, ahogy megszoktam. Az új verzió összezavart, a földbe tiport, véresre marta a testemet, az arcomba röhögve nézte végig, ahogy elvérzem. És közben röhögött, ünnepelte a halálomat, valósággal beleőrült a szenvedésem okozta mámorba.

Nem hittem el. Nem akartam elhinni. Szürke függöny ereszkedett a szememre, elhomályosítva ezzel a látásomat. Kár, hogy nem használt igazán. Az agyamba örökre beleégett a ház kísérteties látványa. Tudtam, hogy az asztal mellett egy hatalmas bödön áll, benne égszínkék festékkel. Apa rakta oda, mondván, tűrjem meg pár hétig, amíg a megrendelők érte nem jönnek. Akkor még nem zavart, alkalomadtán még meg is dézsmáltam az ecsetemmel.

Mostanra kiürült. Minden egyes cseppje a faházban ragadt. Ott volt a padlón, az asztalon, a széken, az állványon. Leginkább a képekre tapadt rá. Azokra a bénácska rajzokra, amiken már csak nevetni tudtam. Azokra a gyönyörű alkotásokra, melyekről büszkén meséltem az ismerőseimnek. Az első lépéseimre a művészet világában. A múltamra. A jelenemre. Egyedül a jövőmet nem hagyta elveszni. De mit ér a jövő, jelen és múlt nélkül?

Sokat. Újra lehet építeni az életet. Az emlékek kitartanak. A tárgyak elkopnak. A papír is. Az én papírjaim is, az én kezem nyoma, az én vonalaim, minden, minden, minden, ami én vagyok!

Nem akartam ezt az egészet. Nem bírtam gondolkozni. Úgy roskadtam a földre, mint akit golyó ért. A szememből vízesés módjára hullottak a könnyek, a megszáradt festék szaga az orrnyílásomon át a torkomig kúszott, úgy igyekezett befejezni a fojtogatást. A szemzugomban tanyázó sós cseppek megfosztottak a látásomtól, de a tudatomtól nem. Miden beleégett a fejembe. Minden, az utolsó porszemig. Egy felépített világ, ami egy másodperc alatt hullik darabjaira.

Üvöltöttem. Ordítottam, akár egy eszelős. Pont, mint Nika, amikor Barna egy városnyi ember szeme láttára oszlatta fel a Sikátort. Az öklöm kemény talajnak csapódott, a fájdalom első hulláma méregként söpört végig a testemen. Nem hatott meg; a lelkemnek lőttek, most a testemen a sor. Ütemesen püföltem a padlót, őrjöngve téptem a hajamat, és közben sikítottam, kiabáltam, mint egy elmebeteg, szidtam, átkoztam a világot, ahol csak értem. A távolból ajtónyikordulás zaja szűrődött felém, aztán hangok, egy mély, káromkodó, és egy vékonyabb, elhűlő. Csak a körvonalaikat láttam, hagytam magam kicibálni a bázisomból, engedtem, hogy ágyba dugjanak, és értelmetlen, nyugtatónak szánt kliséket súgjanak a fülembe. Éreztem a tea forró, mámorító ízét; kedvem támadt a falra köpni az egészet. A kezem ökölbe szorult, a körmeim a bőrömbe vájtak, de túl rövidnek bizonyultak ahhoz, hogy előcsalogassák a véremet. A sírásom idővel alábbhagyott, ezúttal a hüppögésre támaszkodtam. A szüleimet szólongattam, ők meg csak ölelgettek és puszilgattak, mintha azzal segítenének. Nem segítettek. Csak szabad utat engedtek a könnyeimnek.

Nem akartam elhinni, hogy mindent elvesztettem. Hogy annyi év munkája totálisan kárba veszett. Egyedül akartam maradni, kiutat keresni, felébredni a rémálmomból. A bögrét anya felé nyújtottam, a fejemet a párnámba temettem. Igyekeztem szabályozni a légzésem, hogy azt higgyék, bealudtam, és magamra hagyjanak. Még egy kis hortyogást is hallattam a szent cél érdekében.

Az ajtó halkan csukódott be mögöttük. Magamra maradtam a bánatommal. A tudattal, hogy mindent elcsesztek. Nem a szüleim, hanem azok, akik ezt az egész szart kavarták. Akik sárba tiporták az elmúlt éveimet.

A telihold fénye kéjesen csillogott az éjszakában. Az ablakon át pont ráláttam, és azt kívántam, bárcsak igaz lenne, amit a tévében láttam. Bárcsak az ötszörösére nőnének a körmeim, megnyúlna és vérfagyasztóvá válna az arcom, és egy szempillantás alatt kiolthatnám mások életét. Eszem ágában sem volt sorozatgyilkossá válni, azért annyira nem borultam ki. Csak magammal akartam végezni, hogy ne kelljen még egyszer a faházra néznem.

Lehunytam a szemem, de nem akartam elaludni. Az csak felerősítette volna a fejemben élő képet a faházról. Megborzongtam, ahogy arra gondoltam, mikor kereshetem fel újra a kuckómat. Vajon anya és apa megpróbálják majd kitakarítani? Vagy lebontják, hogy nehogy megint elsírjam magam? Hosszú, mélyről jövő sóhaj tört felszínre a tüdőmből. Ennek semmi értelme! Miért velem történik ez? Teljesen összezavarodtam, a baljós gondolatok vadul kavargó örvény módjára szippantottak magukba. Magamat ismerve sejtettem, hogy nem bírom már sokáig. Újra tombolni fogok, felverem az egész házat, aztán megint egy hétre itthon marasztalnak valami olcsó trükkel. Fejfájás, influenza, vagy valami hasonló maszlag, amit minden tanár elfogad, de semelyik sem hisz el.

Valójában felejteni akartam. Másra sem vágytam, csak hogy egy órácskára, vagy akár néhány percre kiűzzem a fejemből az álnok képet. Na, nem, mintha segítene. Nem, mintha bármin is változtatna. De megnyugtatna, ha nem kellene vele törődnöm. Ha egy pillanatra kikapcsolhatnék.

Önkéntelenül is a telefonom után nyúltam, egy rövid üzenetet gépeltem be. Nem gondolkoztam, csak két egyszerű tőmondatban leírtam, mit kérek tőle. Nem vesződtem az átöltözéssel, slamposan, az otthoni ruháimban osontam ki a szobámból. A telefonom rezegni kezdett a kezemben, az SMS-re egy hívás érkezett válaszul. Tipikus! Nem álltam meg, hogy meg ne forgassam a szemem. Két dolgot kér tőle az ember, és még azt is képtelen felfogni!

– Mi van? – szóltam bele a készülékbe. Kis híján felsikoltottam a tulajdon hangom hallatán. Vészjóslóan és rekedten csengett, akárcsak egy őrültté.

A válasza meglepett. Pont, mint őt az üzenetem.

– Gyere a Dunaparta. Hozz óvszert – idézte az üzenetem. Motyogott, nyilván már aludt, szóval sikerült felkeltenem. Zseniális. – Elég konkrét.

– Akkor mi a francnak hívsz fel?

Még sosem éreztem olyan égető vágyat, hogy szétverjem a cuki kis pofiját, mint most. Bár, ami azt illeti, bárki fejével megelégedtem volna. Csak kiadhatnám már a haragom!

– Mondjuk, mert nem szoktál az éjszaka közepén felhívni egy numeráért? – röhögte el magát kelletlenül. – Komolyan, néha mintha azt hinnéd, egy két lábon járó vibrátor vagyok. Amúgy is, miért pont a Dunapart?

Nem feleltem. A háttérből fészkelődés zaja szűrődött felém, nyilván most mászott ki az ágyból. Magamra erőltettem egy mosolyt, miközben lefordultam az utca végén. Úgy számoltam, pont egyszerre érünk a partra, feltéve persze, ha kocsival jön.

– Hé, ott vagy?

– Elindultál már? – Kérdésre kérdéssel válaszolni – azt mondják, ez a titoktartók legfontosabb ismérve.

– Mindjárt, csak keresem a kocsikulcsot – vágta rá sietősen. – Hallod, azt ugye vágod, hogy vasárnap van? És fél tizenkettő múlt hét perccel.

Fogd már be, idióta!

– Ja – mosolyodtam el. Nem volt valami gyönyörű, vagy óriási, csak egy apró rezdülés a szám szélén. Legalább történt valami. – Velem kezded a hétfőt!

Azzal bontottam a vonalat, és futólépésben a partra jutottam.

*

A tavasz csak a nappalokra terjedt ki, az éjszaka hideg szele vacogást idézett elő bennem. A ruháim hanyagul hevertek a közeli padon, egyedül a fehérneműmet hagytam magamon. A fogaim összekoccantak a hűvöstől, időközben megérkezett az arcomra száradt könnyek utánpótlása. Mélázva figyeltem a folyó enyhe hullámait; azon morfondíroztam, mekkora eséllyel kapunk mindketten tüdőgyulladást, ha belemegyünk. A saját egészségem nem izgatott túlságosan, inkább Dávidért aggódtam. Mert bármekkora seggfejként is viselkedett korábban, azért nem kívánhattam, hogy hetekre eltiltsák az edzésektől.

Kit érdekel, ha eltiltják! – duruzsolta a fülembe énem egy gonosz, nárcisztikus része. Nem azért jöttem ide, hogy a szeretőm lelkét ápolgassam. Én csak felejteni akartam, kiszakadni az otthoni őrületből, és egy kicsit szabadnak érezni magam. A tudathasadás elérése érdekében pedig az átlagemberrel ellentétben nem alkoholhoz, vagy drogokhoz nyúltam, hanem Dávidhoz. Dávid volt az én drogom. Bíztam benne, hogy nem hagy cserben, és segít, hogy magam mögött hagyjam a faházban uralkodó káoszt. Mármint, átvitt értelemben.

Fékcsikordulás zaja hallatszott, a Dunapart nyugalma riadt madárrajként rebbent szét. Sietős léptek hangja szűrődött felém, a fiú árnyéka toronyként tűnt fel a látóteremben. Közvetlen mögöttem állt, ha magam elé húzom a hajam, érzem, ahogy a lehelete a tarkómat borzolja. Így azonban csak a kócos fürtjeimbe kapaszkodhatott. Nem néztem rá, vártam, hogy ő tegye meg az első lépést. Reméltem, hogy nem kívánja sokáig húzni az agyamat, azelőtt megdönt, hogy elsírnám magam.

Hosszú, puha ujjai a vállamon kötöttek ki, majd végig kúsztak a karomon, míg végül megállapodtak a tenyeremnél. Mindenhol, ahol megérintett, elolthatatlan lángolást hagyott maga után, szinte felperzselte a bőrömet. Ám ezúttal a szenvedély helyett a düh váltotta ki belőlem ezt a hatást, a tehetetlen őrjöngés, ami lassacskán felemésztette a bensőmet.

Dávid gyengéden megemelte az államat, telt ajkai a fülcimpámon landoltak. Hirtelen eltűnt belőlem a vágy, hogy laposra verjem a fejét. A helyét egy ismeretlen érzés vette át. Titkon azt kívántam, bár a karjaiba hullhatnék, és sírhatnék, üvölthetnék szakadatlanul, amíg csak jólesik.

– Jól vagy? – A hangja, akár a szája. Finom, védelmező, aggódó.

Meg kellett volna csókolnom. Nem akartam válaszolni, mert féltem, azzal leleplezem magam. Hagytam, hogy a fülem mögé tűrjön pár tincset, kénytelen-kelletlen a szemébe néztem. Eszem ágában sem volt elveszni abban a csábító, édes karamellára emlékeztető szempárban, nem, az mindent tönkretett volna. Most nincs értelme érzelgősködni. A tekintetem az arcáról a nyakára vándorolt. Önkéntelenül is elröhögtem magam, miközben a bőrébe ivódott harapásnyomokat tanulmányoztam.

– Nézd, négy napig otthon feküdtem – villantottam rá egy gúnyos mosolyt. – Igaz, nem másztam rá Anettre, és nem tűntem el egy random csajjal, de kösz, még élek. Elárulod, melyiküket cseszted fel annyira, hogy rád küldje a vámpír haverját?

– Nem kellettek ide haverok – fintorodott el. – A kiscsaj maga volt Drakula plázacica kiadásban.

Valamiért nem osztottam a fájdalmát. Sőt, szívem szerint beleöklöztem volna a nyakába, csak hogy még inkább sajogjon a bőre.

– Zseniális vagy, Hollósy Dávid.

– Köszönöm, Kertész Dóra – Te jó ég, ez a gyökér azt hiszi, hülyülök. Meg fogom verni. – Bár nem mondtál újdonságot.

Tudtán kívül táncolt az idegeimen. Az izmaim megfeszültek, az arcom már közel sem tűnt olyan barátságosnak. Minden bizonnyal ez Dávidnak is szemet szúrt, ezért is igyekezett olyan mániákusan elkapni a pillantásom. Nem hagyhattam, hogy faggasson, jobb dolgom is akadt, mint a hülyeségeit hallgatni. Igyekeztem elvonatkoztatni a nyakán húzódó véraláfutásoktól, úgy fúrtam a tekintetem az övébe.

– Nem azért hívtalak, hogy dumáljunk – közöltem tényszerűen.

Végre-valahára eltűnt az arcáról az aggódó kifejezés, többé már nem méregetett úgy, mint egy segítségre szoruló kislányt. A hosszú szempillák mögött különös fény csillant, a vágy és a kíváncsiság élveteg keveréke. Nem bírtam tovább várni, úgy döntöttem, én teszem meg az első lépést. Úgy vetettem magam a fiúra, mint a zsákmányára vadászó oroszlán. A lábamat a csípőjére tekertem, ujjaim hullámos tincsei közt csatangoltak, a nyelvem pedig tombolva csapott le az övére. Megleptem, egy tizedmásodpercig nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Aztán persze erőre kapott, bár nem mozgott olyan őrülten a nyelve, nem hívta táncba az érzékeimet, mint máskor, kezdetnek megtette. A kezem a tarkójára csúszott, majd onnan a pólójára. Sürgetve gyűrtem az anyagot, szinte kényszerítettem Dávidot, hogy dobja le magáról a textilt. Aztán folytattam, amit elkezdtem. Az ajkam villámgyorsan vette birtokába a kidolgozott felsőtestet. Kapkodva vettem a levegőt, a gyömbér édeskés illata egészen a bensőmig hatolt. Bizonyára kellemes borzongást idézett volna elő bennem, ha nem mardossa a torkomat a sírás. Így azonban nem sokat segített.

– Szóval a buliban kiszívták a nyakadat – mormoltam két csók közt. Dávid kezdett bevadulni: míg az egyik kezével a tarkómat tartotta, a másikkal durván a hátsómba markolt. – Milyen aranyos. Komolyan, tiszta édes lehetett a kiscsaj. Kár, hogy nem valami eredeti, tuti emlékezetesebb lenne.

– Mi? – lihegte a fülembe.

Egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól, csak a reflexeinek köszönhette, hogy nem vágódott el. Az arca kipirult, a szeme izzóként világított a sötétben. Nem értette, miről hadoválok, talán azt hitte, még nem múlt el az agyrázkódásom. A fejemet kissé oldalra döntöttem, egy csábító mosollyal hívtam magamhoz. Mikor már csak már centiméter választott el tőle, és éreztem a leheletét a homlokomon, és figyeltem, ahogy értem nyúl, akkor adtam fel a magaslabdát.

– Tudod, Dávid, a madarak azt csiripelték – mondtam, folyamatosan tartva a szemkontaktust. –, hogy még nem csináltad vízben. Ezen nem ártana változtatni, nem gondolod?

Nem vártam meg, hogy reagáljon, egy futó pillantásra sem méltattam. Sebesen dobtam le magamról a maradék ruhámat, hagyva, hogy a porban kössenek ki. Aztán megfordultam, és a habokba vetettem magam.

Szélvész módjára hajtottam magam előre, a lábam a karommal egy ütemben mozgott. A hideg víz ellepte a testemet, még a hajamat sem próbáltam szárazon tartani. Nem érdekelt, hogy fázok, nem figyeltem a parton vetkőző fiúra, nem számított semmi, csak a menekvés. A kiút a rémálomból, ahová Anett kergetett. Éreztem, hogy másodpercek kérdése, és elerednek a könnyeim, a szemzugamban már így is tábort vert néhány. Hogy eltűntessem őket, a víz alá buktam. A nedvesség beborította az egész testemet, de a fájdalmamat nem térítette nyugovóra. Még mindig üvölteni akartam, tombolni, és kinyírni valakit, de nem engedhettem, hogy Dávid bármit is sejtsen a történtekből. Egyszerűen nem tartozott rá, és kész. Amúgy sem érthette meg, mi mindent jelent nekem mindez.

A felrajzó víz elárulta, hogy mögöttem van. Kéjes mosolyt erőltettem az ajkaimra, úgy néztem vele farkasszemet. Egy másodpercre elfogott az ismeretlentől való félelem, elvégre még én sem feküdtem le senkivel vízben. Nem tudtam, milyen veszélyekkel járhat, nem kapok-e el valami undorító fertőzést, meg úgy egyáltalán, élvezném-e. Elvégre csak Dávid miatt választottam a Dunapartot, hogy biztosra menjek az ittlétében. Bár, ahogy elnéztem a mellkasomat csókolgató fiút, mérget mertem volna venni rá, hogy ha azt írom neki, hogy jöjjön Afrikába, az oroszlánokhoz, akkor is szó nélkül ugrik.

– Biztos, hogy akarod? – suttogta a fülembe gyengéden.

A szavak elpártoltak tőlem, már csak egy bólintásra futotta. Reménykedtem, hogy eléggé magabiztosra sikeredett, máskülönben érvényét vesztette volna.

Nem is tudom, mire számítottam. Talán azt vártam, hogy Dávid jól helyben hagy, mint valami buta fruskát, akivel végre kiélhette a legféltettebb vágyait. Mindenesetre sikerült meglepnie. Még csak fel se merült bennem, hogy ennyire gyengéd és óvatos lesz. Úgy csókolgatott, úgy húzott magához, mintha még mindig meg akarna védeni az elkerülhetetlentől. Bizonyára fel se merült benne, hogy ezzel csak ront az amúgy is labilis helyzetemen. Sem a behatolás, sem a lökések nem okoztak fájdalmat, mégis elsírtam magam, miközben szexeltünk. A festékbe borult faház képe mellé Dávid élveteg vigyora társult, az agyam pedig egyre csak azt kántálta, hogy a fiú, vagy Anett helyett magamat kellene jól arcon csapnom. Fájt az, amit Dáviddal tettem. Na, őt aztán pont nem kell sajnálni, gondolhatná egy külső szemlélő, bennem azonban mégis mély szánalom ébredt a szeretőm iránt. Most éreztem először a viszonyunk alatt, hogy kihasználom. Nekem aztán senki se mondja, hogy normális, ha felkeltem, szegény meg rohan, hogy a kedvemben járjon! Hogy is mondta a telefonba? Azt hiszem, egy két lábon járó vibrátorhoz hasonlította magát. Hirtelen azon kaptam magam, mintha kicsit én is úgy kezelném, mint egy tárgyat, a kielégülésem eszközét.

Mégis az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy a bűntudatnak még a puszta gondolata sem merült fel bennem. Talán önzőn hangzik, de abban a pillanatban nem számított Dávid, csak és kizárólag magammal törődtem. Meg persze a romokba dőlt álomvilágommal, amit már senki és semmi nem menthetett meg a pusztulástól.

Örökre befellegzett neki.