Dóri
A tükörből
mintha egy másik ember bámult volna vissza rám. Az arcáról a boldogság minden
nyoma elveszett, a mosolyát mintha a föld nyelte volna el. Fekete haja izzadtan
tapadt a homlokára, sötétkék szemei úgy pattogtak, mintha menten ki akarnának
esni a helyükről. Még az ajka is kicserepesedett; látszott rajta, hogy percek
kérdése, és eltörik nála a mécses. Vagy agybajt kap, és mindenkit megöl, akivel
szembe találkozik.
A mosdó ajtaja
hangos robajjal csapódott be. Megnyitottam a csapot, úgy tettem, mintha a
bőrömet vizezném. Nem sokra mentem a színjátékkal, mindketten pontosan tudtuk,
miért csinálom. Ősidők óta ez a legalkalmasabb módja az időhúzásnak.
Nem akartam
vele beszélni. Nem bírtam felfogni, amit mondott. Hirtelen úgy éreztem, még
soha, senki nem okozott ehhez fogható csalódást. Ennyire félreismertem volna?
Basszus, évek óta a legjobb barátnőm, erre mintegy mellékesen közli, hogy amúgy
rámászott a szeretőmre, ergo megcsalta a pasiját. Mindezt úgy, mintha
jelentéktelen semmiség lenne. Mintha tök természetesnek venné, hogy másokkal
csókolózik.
Tíz perc sem
telt el azóta, hogy elmesélte a délután történteket. Az időzítéshez mellesleg
csak gratulálni tudok, pont olyan téma, amit tesiórán kell megtárgyalni. Úgy
adta elő az egészet, mintha olyan rohadtul megbánta volna, és azóta máson sem
járna az esze. A legszebb az egészben, hogy még azt is elvárta tőlünk, hogy
támogassuk, meg adjunk neki ötleteket. Elvégre, sokkal könnyebb félrelépni,
mint elmondani a pasidnak, hogy ja, bocs,
amúgy ribanc vagyok. Nika persze azonnal ugrott, de nem úgy, mint vártam.
Furcsamód egy rossz szót sem szólt Gergőre, vagy Blankára, mindössze Dávidot
küldte el melegebb éghajlatra. Kicsit talán túllőtt a célon, legalábbis a
könyvtáros kinézett az ablakon, hogy megtudja, kit ölnek meg éppen. Ennek
hatására kissé visszavett a szőkeség, azonban a meglepetések még korántsem
értek véget. Úgy ölelgette, meg vigasztalta Blankát, hogy szinte már elhittem,
hogy sajnálnom kéne. Olyan idejemúlt klisékkel állt elő, hogy minden rendben
lesz, csak beszéljen őszintén a barátjával, meg hasonlók.
Nem igazán
tudtam mire vélni Nika hirtelen jött pálfordulását, de igazság szerint nem is
nagyon volt kedvem a hülyeségeivel foglalkoznom. Egyetlen gondolat motoszkált a
fejemben, de az sem Blankára, sem Dávidra nem vetett túl jó fényt.
– Ennyire
megviselt a sztori?
Röhögnöm
kellett, ahogy a hangja a fülembe szállt. Ó, értem, szóval még neki áll
feljebb! Tényleg, végül is, tök logikus, ha ki van borulva, elvégre most csalta
meg Gergőt! Milyen kár, hogy nem tudok osztozni a fájdalmán. Biztos csak azért,
mert vele ellentétben nem vagyok egy nyomorék kis lotyó. Talán bennem van a
hiba, de valahogy sosem vonzott a szerep.
– Képzeld, nekem számítanak mások. Empátia, egyszer
majd nézz utána, mit jelent – mordultam rá. – Mert hidd el, rohadtul nem azt,
amit Nika csinál. Amúgy nem vágom, miért nem küldött el a picsába. Talán rám
osztotta a feladatot.
Meghökkent
arckifejezését látván a káröröm fekete homályba burkolta a lelkemet. Örültem,
hogy megbánthatom, a földbe tiporhatom a büszkeségét, még mielőtt színt vall a
barátja előtt. Fel se fogtam, hogy tehette ezt vele. Basszus, ez a csaj totál
sötét, ha nem esett le neki, mennyire odáig van érte a csávó! Persze, oké,
értem én, féltékenység, meg minden, hónapok óta másról sem bírt nyávogni, de
könyörgöm, van szája. Amit ugyebár beszédre is lehet használni, nem csak arra,
hogy minden szembejövőt elkapjon egy gyors smárolásra.
– Figyu, Dóri,
tudom, milyen fura ez az egész… – kezdett volna bele a következő hisztijébe, ám
mielőtt bármi érdemlegeset mondott volna, egy határozott mozdulattal
elhallgattattam.
– Ja, tényleg.
Kicseszett nehéz lehet hűségesnek maradni egy
pasihoz – mondtam egy erőltetett vigyorral a számon. – Meg hát, valljuk be,
HD a suli legmenőbb fiúja. Végül is, tök logikus, ha szétteszed neki a lábad,
szerintem Gergő is megértené. Sőt, ha engem kérdezel, inkább elássa magát, csak
hogy ne álljon a szerelmetek útjába.
A csengőszó
égető üstökösként hatolt a dobhártyámba. Most esett csak le, hogy mindketten
tornacuccban ácsorgunk a mosdóban, miközben a többiek jó eséllyel már rég
hazamentek. Blankát érezhetően nem nagyon hatotta meg a nyilvánvaló tény, miszerint
mennék, amennyire csak vékony alakja engedte, elállta az utamat. Hullámos
fürtjei az izzadtságtól lucskosan tapadtak az arcára, világos íriszéből egy
tizedmásodperc leforgása alatt szívódtak fel a könnyek. Ja, igen, ami mű, azt könnyű eltüntetni. A bánat helyére egy
merőben más érzelem furakodott be. A lány nagyjából úgy nézett végig rajtam,
mint aki megőrült. Nem értettem a miértjét, a helyében inkább meg sem szólaltam
volna. Komolyan nem tudná egyszer, csak
egyetlenegyszer a rohadt életben vállalni a felelősséget a tetteiért?
– Te jó ég,
Dóri, ilyenkor hallod magad?! – szaladt fel az íves szemöldökpár. – Milyen
szerelemről beszélsz? Istenem, megcsókoltam Dávidot, egy szóval sem mondtam,
hogy éreznék iránta valamit…
– Ez nem
Dávidról szól – mutattam rá arra, ami valahogy kiment a fejéből. – Baszki,
Blanka, te Gergőt csaltad meg. Neki
kellene ezt elmondanod, nem nekünk.
– Elmondanám
neki, ha tudnám, hogy álljak hozzá.
– Mondjuk, ahhoz
mit szólsz, hogy „Helló, Gergő, figyu, van egy kis gond. Rájöttem, hogy egy
féltékeny ribi vagyok, aki visszafejlődött, egy laza tíz évet, szóval inkább
nem beszélem meg veled a problémáimat. Sokkal viccesebb lefeküdni a legjobb
haveroddal. Ja, de amúgy szeretlek.”
Ez ütött.
Blanka még csak meg sem próbálta elhitetni velem, hogy olyan végtelenül nyugodt.
Felettébb hatásos lett volna a könyörgő tekintet, meg a lefele görbülő száj,
sőt még azon is majdnem meghatódtam, hogy a hajával babrál. Kár, hogy tudtam,
hogy ezúttal ő hibázott. Nem érdemelte meg, hogy a könnyeit törölgessem.
– Tudod, Dóri,
óriási szívességet tennél, ha elárulnád – villantotta meg a fogsorát. –, hogy
mégis honnan a fenéből vetted, hogy lefeküdtem vele. Ennyire hülye nem lehetsz!
Már ötödjére mondom el, hogy csak egy csók volt. Egy sima, ártatlan csók, ami…
– Pontosan! –
csettintettem. A hangomból szökőár módjára ömlött a megvetés. – Egy laza kis
smárolás, kár, hogy rossz emberrel történt meg. Amúgy, igazad volt, nem értem,
miért hittem, hogy gerincre vágott – hallattam egy ironikus sóhajt. – Tudod,
Dávidnak mindig csak az kell. Te meg
nyilván nem feleltél meg az ízlésének, amiért tökre megértem a srácot.
– Mázli, hogy te jó vagy neki! – üvöltött az arcomba.
Olyan közel lépett hozzám, hogy szinte már belemászott az aurámban. Alacsony
termete ellenére alig kellett megemelkednie, hogy a szemembe nézzen; így is
csak úgy fröcsögött a nyála, miközben sipákolt. – Mert téged elvisz valami
nyomorék galériába, ami rajtad kívül maximum pár megboldogult tatát érdekel,
meg elhív az afterra, sőt még haza is hoz a randiról. Ez mind csodálatos,
komolyan, a végén még elsírom magam. Csak tudod, elég gáz, hogy ennyitől már
azt hiszed, jártok. Vagy azt hiszed, nem vettem észre, milyen féltékeny vagy? –
nevette el magát idegesen. – Játszhatod itt az erkölcsök védőszentjét, de azért
nem kéne elfelejtened, hogy évek óta ismerlek. Tudom, hogy nem érdekel a
kapcsolatom. Neked csak a kis Dávidkád számít. Remélem, azért te sem hitted el,
hogy az a hülye randi bármit is jelentett neki. Basszus, konkrétan könyörögtem
a gyereknek, hogy vigyen el valahova!
Betelt a pohár.
A tenyerem önkéntelenül ökölbe szorult, szinte éreztem, ahogy az íriszem
sötétebb árnyalatba csap át. Úgy ismertem Blankát, mint a tenyeremet, pontosa
tudtam, hogy megpróbálja eltussolni a hibáit. Egyszerűen félt, hogy
elveszítheti Gergőt, hogy mindenki róla fog pletykálni, vagy, hogy új pasi után
kell, hogy nézzen, fogalmam sincs. Nem is érdekelt igazán. De azzal, hogy
Dávidot és engem is bevont a képbe, elszakadt bennem valami. Nem bírtam tovább
türtőztetni magam. A pupillám kitágult, az izmaim megfeszültek, és úgy
ordítoztam a lánnyal, mintha az elmúlt hónapok összes sérelméért őt vonnám
felelősségre.
– Tudod, annyira
aranyos vagy ezzel a sértegetéssel. A dolog szépséghibája, hogy le vagy
maradva. Nézd, amíg te kézen fogva andalogtál a pasiddal, és nem jöttél rá,
hogy mekkora buli átverni szerencsétlent, történt egy, s más a hátad mögött. És
igen, ha ennyire tudni akarod, én lefeküdtem
Dáviddal – Nem gondolkoztam. Fittyet hánytam a megállapodásunkra, egyedül az
érdekelt, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak Blankának. – És nem, képzeld,
nem a hétvégén volt az első. Emlékszel még az afterra? Rémlik, hogy le se
szartál egész este, végig csak Gergővel enyelegtél? Persze, mit is vártam… A
barátnők arra valók, hogy elkísérjenek valahová, aztán elég, ha nem halnak meg,
nem igaz? – tártam szét a karom egy tehetetlen vigyor kíséretében. – Nos,
szerencsére Dávid nem így gondolkodott. Ő volt az egyetlen a kicseszett házban,
aki figyelt rám, nem engedte, hogy elvágódjak, és még el is kísért a hálóba.
Ott feküdtünk le először. Ó, és mellesleg Gergő szobája történt, szóval előbb
szexeltem a pasid ágyában, mint te! – folytattam a szurkálódást. – És tudod, mi
a legszebb az egészben? Hogy mindvégig azt hangoztattad, hogy mekkora nagy
barátnők vagyunk, közben meg arra sem vetted a fáradtságot, hogy megkérdezd,
hogy éreztem magam a buliban. Te csak élted a kis álomvilágod, szivárványt
hányó unikornisokkal, meg cukorfelhőkkel, és élvezted, hogy minden körülötted
forog. Én meg majd leszek a csatlósod, aki végig sétál veled a folyosón, mi? –
Nem tudtam, és nem is akartam megálljt parancsolni magamnak. Túl sok minden
gyülemlett fel bennem ahhoz, hogy magamban tartsam őket. – Dávidra visszatérve
annyit mondhatok, hogy tévedtetek. Mindketten rohadtul benéztetek, nem csak te,
hanem Nika is. Azért, elég vicces, milyen könnyű átverni benneteket. Vagy
komolyan bevetted, hogy nem akar meghúzni, csak poénból hívott át azon a
rajzórán? Ha igen, idiótább vagy, mint hittem – forgattam meg a szememet
unottan. – Amúgy, ha már a szexnél tartunk, jobb, ha tudod, hogy többször ment
át rajtam, mint ahányszor Gergőnek egyáltalán megfordult a fejében, hogy több
is kellene a smárolásnál. És élvezte. Mindketten élveztük. Képzeld, én voltam
az első, akivel vízben csinálta! Sőt, egyszer még azt is felajánlotta, hogy
aludjak nála – dicsekedtem. – Szóval, ja, bármennyire is hihetetlen, de ezt
rohadtul benézted. Ha nem gond, azt inkább nem részletezem, miket tud a
nyelvével, a végén még belehalsz a féltékenységbe. Bocs, de nem adom meg neked
azt az örömöt, hogy ne kelljen bevallanod az igazat Gergőnek.
Hosszú, szótlan
perceknek néztünk elébe. Az arcom kipirosodott a kiabálástól, a szemem
valósággal golyózott, mégsem bántam meg semmit. Rájöttem, hogy ez hiányzott az
elmúlt hónapokban. Felszínes felfogás bár, de leírhatatlanul jólesett, hogy
valakinek végre beszámolhattam a viszonyunkról. Tisztában voltam vele, hogy
ezzel megszegtem a fiúnak tett fogadalmamat, de nem igazán hozott lázba. Még ha
a szívem mélyén tudtam is, hogy a csók Blanka számlájára írható, rá is
haragudtam egy kicsit. Nem annyira, mint a barátnőmre, de éppen eléggé ahhoz,
hogy keresztbe akarjak tenni neki.
Blanka tért
először magához a kábulatból. Hosszú hullámait a füle mögé igazította, vékony
ajkán őszinte, bánatos mosoly terült el. Pillantásunk összefonódott, az
égszínkék írisz nem hazudott gazdájának érzéseiről. Pont olyan mélabús és
reményvesztett volt, mint a lány hangja.
– Ha nem
csókolom meg – suttogta lemondóan. –, mikor árulod el? Egyáltalán, beszélsz
róla valaha, vagy csak a nyolcvanadik érettségi találkozón közlöd, a
kerekesszékedben kötögetve, hogy halljátok,
lányok, emlékeztek még Hollósy Dávidra? Na, én vele vesztettem el a
szüzességemet, még tizenegyedikben?
Nem láttam
értelmét a válasznak. Dacosan hátat fordítottam neki, a tekintetemet a falnak
szegeztem. Azzal nyugtattam magam, hogy csak a féltékenység beszél belőle,
egyszerűen képtelen elviselni, hogy nekem összejött valaki, míg az ő kapcsolata
most készül zátonyra futni.
– Amúgy tudtam –
tette hozzá csendesen. – Azóta tudtam, hogy helyetted chateltem vele. Talán
mégsem vagyok olyan hülye, mint hitted.
– Talán…
– Próbálhatsz
sértegetni, de nem fog menni! – nevette el magát, még mindig azon a bágyadt,
megviselt hangon. – Azt mondtad, nem figyelek rád, pedig végig tudtam, miben
mesterkedtek. Láttam rajtatok, érted? Láttam, hogy mosolyogsz, ha hozzá szólsz,
még attól is bepörögsz, ha elsétál mellettünk, akkor meg kis híján
összeroppansz, ha más lányokkal látod. De a fenébe is, Dóri, ez nem szerelem! –
kiáltott fel váratlanul. A szavai visszhangoztak a szűk helyiségben. – Persze,
aláírom, HD jó pasi, helyes, okos, vicces, és még sportol is, de azért nem
szabadna mindent eltűrnöd neki. Azt például tudtad, hogy nem vállal fel?
Tegnap, amikor sétáltunk, konkrétan rákérdeztem, hogy mi van köztetek, erre
jött a szokásos szarsággal, hogy semmi, meg egy randi bőven elég volt, és nem
jelentesz számára sokat. Mondjuk, legalább az utóbbival nem hazudott…
Kezdett elegem
lenni az okításából. Milyen vicces, hogy ő jobban tudja, mi a helyzet, mint én.
Mintha annyira ismerné az érzéseimet…
– Nem szerettem
belé – mordultam rá ellenségesen. A tükörképem tekintete semmi jóról nem árulkodott.
– Igen, lefekszem vele, és bírom is, de ez nem jelent semmit. Csak barátok
vagyunk… barátok extrákkal – javítottam ki magam, mert Blanka pillantását
elnézve rádöbbentem, hogy elsőre nem találtam el a helyes kifejezést. – Vagy
szeretők, ha úgy tetszik. Tök mindegy, rá legalább számíthatok, egyesekkel
ellentétben…
– Te jó ég,
Dóri, mikor lettél ilyen hülye? – kapott a fejéhez úgy, mint aki tényleg
fizikai fájdalmakkal küzd. – Komolyan nem látod, hogy ez a fiú csak játszik
veled? Bemagyarázta neked, hogy vele aztán megütötted a főnyereményt, utána meg
elvárja, hogy minden szavára ugorj. Fiú és lány között amúgy sincs barátság.
Egyszerűen csak nincs. Ennyi. Kész! – magyarázta. – Túl jól ismerlek ahhoz,
hogy ne féltselek. HD már most kihasznál, és amilyen ügyesen csinálja, nem
csodálnám, ha beleszeretnél, akkor viszont dobni fog, és a végén még te leszel
összetörve, és…
– Fogd már be!
Csak kussolj, oké?! – üvöltöttem el magam. – És ha játszik velem, akkor mi van?
Abba bele se gondoltál, hogy ugyanannyit jelentünk egymásnak? Inkább ne is
mondj semmit, úgyis tudom a választ – röhögtem fel cinikusan. – Bizonyára azt
hiszed, belezúgtam. Mert az nyilván elképzelhetetlen, hogy egy lánynak is csak
a szex kelljen.
Nem is tudom,
mit vártam tőle. A szívem eldugott szegletében reménykedtem, hogy kiveri a
balhét, eszelős módjára üvöltözik, és mindenféle rossz lotyónak elhord, csak
mert ágyba bújtam a gimi leghelyesebb pasijával. Már a puszta gondolat is
vigyorgásra késztetett, hogy a szemébe mondjam, hogy kettőnk közül ő a ribanc,
ő csalta meg a barátját, nem én. Ezért is sajnáltam, hogy felhagyott a harccal.
Bár nem esedezett a bocsánatomért, és nem adott igazat nekem, feladta, hogy
meggyőzzön. Nem látta értelmét a további küzdelemnek, mert rádöbbent, hogy túl
szilárdak az elveim. Az ajtóra pillantott, érezhetően menni készült. Nem
tartottam vissza.
A következő
perceket a mosdóban töltöttem. A tükörből egy ismeretlen nézett vissza rám. Egy
dühös, felhúzott lány, aki akkorát csalódott, mint még soha életében.
Haragudtam Dávidra, amiért mindenki őt akarta, haragudtam Blankára, amiért átverte
a barátját, és kikezdett a szeretőmmel, sőt még Gergőt is felvettem a listára,
amiért nem látta, mi folyik körülötte. Egyedül magammal voltam kibékülve –
vagyis, ezt szajkóztam. Valójában viszont magamat utáltam a legjobban. Azért,
mert belefolytam ebbe az egészbe, mert összevesztem Blankával egy – azaz, kettő
– fiú miatt, és mert lerántottam a leplet a titkomról. Mámorító örömet kellett
volna éreznem, amiért belerondítottam Dávid és Blanka álomvilágába, de nem
ment. Képtelen voltam felhőtlenül örülni a bukásuknak.
Úgy vonszoltam
ki magam az illemhelyről, akár egy élőhalott. Sejtéseim szerint Blankának ennyi
idő pont elég volt ahhoz, hogy végezzen. Sajnos azonban nem jöttek be a
számításaim, az öltöző ajtajánál futott belém. A változás legapróbb jele sem
látszott az arcán. Nem sírt, még csak nem is dühöngött, a tekintetében nyoma
sem volt a lenézésnek, vagy a cinizmusnak. Inkább úgy mért végig, mint aki
végtelenül sajnál, ez pedig nem tetszett. Nagyon nem.
– Még ma
elmondom neki – jelentette ki. A hangjában nem véltem felfedezni ellentmondást.
– Na, és hogyan?
Megrántotta a
vállát. Hosszan, súlyosan, nehézkesen, mintha a mozdulattal lerombolna egy
világot.
– Kitalálok
valamit.
Komoran
bólintottam, az arcom mindvégig érzelemmentes maradt. Már-már kínosan kerültem
az égszínkék pillantást, ha tehettem volna, visszapörgetem az időt, és egy az
egyben törlöm a vallomásomat. Fájt, hogy nem dobott fel a tudat, hogy Blanka
rájött a titkomra. Csak még szörnyűbbé tette az egészet, hogy nem akadt ki, nem
faggatózott, csupán közölte, hogy mindig is tudta, mi az ábra. Ezért is volt ő
a legjobb barátnőm. Mert úgy ismert, mint senki más körülöttem.
– És nem mondok
semmit rólatok – tette hozzá. – A te életed, úgy cseszed el, ahogy akarod.
– Azt hittem,
szurkolsz nekünk… – vontam fel a szemöldököm. A számban valami keserű, émelyítő
ízre lettem figyelmes.
Blanka halk
kacajt hallatott, hullámos fürtjei igéző táncot lejtettek a hátán, miközben
elsétált mellettem. Azt hittem, nem is fordul vissza, csak hagyja, hogy
kétségek közt vergődjek. Ám mielőtt betettem volna magam mögött az öltöző
ajtaját, észleltem a hangját. Azt a vékonyka, csivitelő hangot, ami őszintén
vágta hozzám az igazat.
– Persze, hiszen
összeilletek. Csak úgy kellene csinálnotok, mint az átlagos emberek.
*
Már akkor
biztosra vettem, hogy kínkeserves napok következnek, amikor reggel beléptem az
osztályterembe. Blanka még sosem festett olyan rosszul, mint akkor. Mind idáig
azt hittem, a szakítás utáni mélyrepülés mindössze az amerikai filmek
sületlensége, ám a barátnőm erősen rácáfolt a feltételezésemre. A barna fürtök
rejtekéből minduntalan keserves zokogás szűrődött ki, a barátnőnk még csak egy
minimális sminket sem dobott fel, hogy emberibb látványt nyújtson. Ki sem dugta
az orrát a teremből, még a mosdóba se ment el. A nyűglődését az tette teljessé,
hogy naphosszat a barátjával – pontosabban, az exével – készült közös képeket
nézegette, és közben megnedvesedett szemeit törölgette.
Nika meglepően
normálisan kezelte a helyzetet. Igaz, a tőle elvárható módon. A tegnapi órán
történtekhez hasonlóan továbbra is Dávidot szidta, nem is említette, hogy
Blanka sara lenne a dolog. Azt hiszem, több empátiát mutatott a délelőtt
folyamán, mint az elmúlt egy évben összesen. Igaz barátként viselkedett, egy
percre sem hagyta magára a lányt, még azt is elvállalta, hogy lemegy a büfébe,
és hoz neki valamit.
Mellette még az
eddiginél is rosszabbul éreztem magam. Minduntalan az járt a fejemben, miért
pattogok ennyire az ügyön. Blanka megcsókolta Dávidot, Gergő nyilván nem örült
neki, szóval szakítottak. Semmi közöm hozzá, mégis beleütöm az orrom. Tudtam,
hogy a barátnőm kapcsolatát a féltékenység ölte meg, mint ahogy azzal is
tisztában voltam, hogy a zöld szemű szörny a mi viszonyunkba sem hozott sok
vidámságot. Az sem segített a helyzetemen, hogy elárultam magunkat Blanka előtt,
de nem az zavart, hogy megtudta az igazat. Sokkal inkább aggasztott, hogy
képtelen voltam ezután a szemébe nézni. Egy egész éjszakámba került, mire
rájöttem a titok nyitjára: azért tartottam rossz döntésnek a kitárulkozásomat,
mert valahol szégyelltem magam a Dáviddal való kavarás miatt. Persze, ami
kettőnk közt történt, a négy fal közt, az más, akkor szabad utat engedhettem a
vágyaimnak és a szükségleteimnek. Ám így, kimondva mégis leírhatatlanul
irreálisnak tűnt az egész. Bár Blanka nem ribancozott le, mindössze hülyének
tartott, azért akadt, aki kevésbé fogadta jól a dolgot. Félreértés ne essék, a
lány tartotta a száját, a lelkiismeretem viszont annál keservesebb sipákolásba
kezdett. A szívem mélyén én is tudtam, hogy nem helyes, amit teszünk.
Ebédszünetben
feladtam a harcot. Úgy éreztem, ha egy percnél is tovább ücsörgök az osztályban
az összetört Blankát bámulva, megőrülök. Már Nika sem mutatott akkora
érdeklődést a lány iránt. Való igaz, mellette fogyasztotta el a szendvicsét, de
a figyelmét sokkal inkább lefoglalta a titokzatos frontember, akivel a
telefonján chatelt. Motyogtam valamit arról, hogy megéheztem, aztán a büfé felé
vettem az irányt.
Jólesett kicsit
kiszellőztetni a fejem, és kiszakadni a gyászhangulatból. Így még az étkező
előtt tolongó diákok tömkelege sem tűnt olyan vészesnek. Unott sóhaj tört
felszínre a torkomból, hogy eltereljem a figyelmemet, az előttem állókat
fürkésztem. Látszólag semmi gondjuk nem akadt, kissé fáradtan, de jókedvűen
vártak az ebédjükre. A kilencedikesek kikerekedett szemekkel tekingettek az
idősebbek felé, néhány fiú mellettem a tegnap esti meccsről vitatkozott, nem
messze tőlük pedig egy négy-öt fős lánytársaság nevetgélt. A sor elején állók
végre-valahára fizettek, majd jókedvűen váltak ki az embertömegből.
Kétségtelenül mindenki felkapta a fejét, amikor Bia és Anett maguk mögött
hagyták a büfét. Hiába, őket aztán lehetetlenség volt figyelmen kívül hagyni.
Emlékszem, rengeteg időbe telt, mire rájöttem, miben rejtőzik a varázsuk.
Szépséget sminkkel is lehet nyerni, a jó alakhoz csak megfelelő sportot kell találni,
csinos ruhákat pedig bárki vehet magának a plázában – nem, a végzős lányok
trükkje másban rejlett. Ők a mosolyukkal, a lépteikkel hódítottak. Azzal, hogy
nem foglalkoztak mások véleményével, és remekül érezték magukat a bőrükben.
Elhitték magukról, hogy őrülten kívánatosak, így a tömeg is annak látta őket.
Bár, való igaz, attól a pillantástól, amit Anettől zsebeltem be, valószínűleg
kevesen esnének hasra. Biától legalább kaptam egy kedves köszöntést. Más kérdés
persze, hogy most hozzá sem volt túl sok kedvem.
A diákok egyre
csak fogyatkoztak, a szünet is a vége felé közelített. Én töltöttem be a
sereghajtó szerepét, és ahogy elnéztem a helyzetet, nem gondoltam, hogy valaki
még beáll a sorba. Igazság szerint nem nagyon bántam volna, ha még egy ideig
itt kell csöveznem. Jobb, mint Blanka szenvedését figyelni, amit ráadásul
magának okozott.
– Jó napot
kívánok! – fordultam erőltetett kedvességgel a büfés nénihez. Bár nem voltam a
toppon, úgy véltem, ő aztán igazán többet érdemel annál, mint hogy bunkózzak
vele. – Egy rántott húsos szendvicset szeretnék, és egy mentes vizet.
A kerek
szemüveg mögött bájos fény csillant. Nem telt bele fél perc, máris a kezemben
szorongattam az ebédemet. A farzsebemből előhalásztam az árat, aztán már
majdnem sarkon fordultam volna, hogy visszamenjek a terembe, ám a mögöttem álló
test megakadályozott ebben. Kevesen múlott, hogy nem felejtem le Dávid
mellkasát. Még nagyobb pech, hogy nem melegszendvicset kértem jó sok
ketchuppal, ami a fiú hófehér pólóján landolhatott volna. Így kénytelen voltam
egy kis ütközéssel beérni.
– Megvakít az
éhség? – járt táncot a barna szemöldök.
Valamiért nem
tulajdonítottam nagy jelentőséget a következő találkozásunknak. Nem terveztem
el, mit mondok neki, hogy állok hozzá, említem-e egyáltalán, hogy tudok a
köztük történtekről. Túl sok szakadt a vállamra ahhoz, hogy még a szeretőmmel
is foglalkozzak. A valóság azonban lerántotta a leplet a világomról. Tudtam,
hogy hülye vagyok, tudtam, hogy nem szabadna féltékenynek lennem, elvégre Dávid
már a viszonyunk elején leszögezte, hogy más lányokkal is megosztja az ágyát,
de a mostani helyzet nagyban különbözött a többitől. Pedig nem történt semmi
lényeges, csak egy ártatlan csók a legjobb barátnőmmel, amit ráadásul nem is ő
kezdeményezett. Mégis, ahogy a tekintetem a szájára vándorolt, kedvem támadt
volna megütni. Őrjítően hatott rám a tudat, hogy telt ajkai alig negyvennyolc
órával ezelőtt Blankáét érintették.
– Mily meglepő,
kedves Dávid – gúnyolódtam. – Az emberek ebédszünetben enni szoktak. A
mazochisták a menzán, anyuci pici fia az otthonról hozott sütit, az egyszerű
halandók meg kénytelenek levonszolni magukat a büfébe.
– Nem a kajára
gondoltam.
Úgy kacsintott
rám, mintha mi sem történt volna. A fülemben sípszó módjára visszhangoztak
Blanka szavai. Azon morfondíroztam, mégis mit hisz ez a gyerek. Meddig akar még
elmenni? Persze, értem én, hogy lassan már mozdulni sem bír nő nélkül, de azért
meghúzhatná a határait. Biztosra vettem, hogy ha nagyon akarja, leállította volna
Blankát, bár meglehet, hogy annyi is elég lett volna, hogy nem incselkedik
vele. Ez mindig is jól ment neki; mindenkivel flörtölni, akinek lányneve van.
Bezzeg, amikor a galériában nevetgéltem a jegyellenőrrel, máris húzta a száját.
Ja, igen, kár, hogy mindig elfelejtem, hogy neki mindent szabad, nekem viszont
semmit. Ő smárolhat a barátnőmmel, neki kiszívhatják a nyakát, ő megdöntheti
Anettet, és szemrebbenés nélkül mesélhet a Biával töltött napokról. Én meg
örüljek, ha szökőévenként egyszer leszervez egy normális randit.
– Terveztél
valamit a hétvégére?
Megint az a
sunyi, csibészes mosoly. Az a bugyiszaggató tekintet. Az az édes, szexisen
pimasz hang, ahogy a fülcimpámat simogatja. Ha a tegnapi tesiórát kitöröltem
volna az emlékezetemből, bizonyára rögtön meghívatom magam hozzá. A csók
tudatában viszont nem tudtam felhőtlenül kedvesen reagálni a kérdésre.
– Tanulok. Jövő
héten írunk matekból, és nem akarok megbukni.
A tőlem telhető
legtávolabb húzódtam tőle, minek következtében nem egy ember slisszolt át
közöttünk. Kábé, mintha nem is együtt baktattunk volna végig a folyosón. Dávid
nem viselte a szívén az elutasítást. Szinte már vártam, hogy közölje, hogy
semmi gáz, akkor majd mással gyűri össze a lepedőt, ám ehelyett váratlan bejelentést
tett.
– Ha szeretnéd,
segíthetek. Szombaton átjöhetnél – mondta mintegy találomra. – Tudod, milyen
jól magyarázok.
– Nem, Dávid, te
pofázni tudsz! – röhögtem fel kínosan. – Abban tényleg verhetetlen vagy. Ja,
meg abban is, hogy felcsessz.
A csengő
ismerős dallama hallatán a többség felszívódott. Mindössze páran maradtak a
folyosón, leginkább a lyukasórájukat töltő végzősök, meg pár évfolyamtársam,
akiknek a tanáruk a betegszabadságát töltötte. Mire nem jó az allergiaszezon! Szerencsére – azaz,
szerencsétlenségemre, hála a mellettem lépdelő fiúnak – én is ezt a csoportot
erősítettem, így nem kellett iparkodnom órára. Nagyot haraptam a szendvicsembe,
ám ezúttal nem a fenséges ízkavalkád bénította meg a nyelvemet.
Minden egy
másodperc alatt ment végbe, fel se foghattuk igazán, mi történik. A lézengő
diákok tömegéből egy magas, szőkésbarna hajú alak emelkedett ki. Messziről
üvöltött róla, hogy nincs teljesen magánál, az indulat eltompította az elméjét.
Hosszú, határozott léptekkel közeledett felénk, homloka ezernyi ráncba torzult,
a léptei csillapíthatatlan dühéről árulkodtak. A látványától lefagytam, a
fejemből ordító vészjelző darabokra cincálta az idegeimet, mégsem bírtam
megmozdulni. Segítő ugrások helyett élő egyenesben néztem végig, ahogy Kátai
Gergő ökle lesújt a szeretőm orrára.
Senki sem várt.
Mindenki első kézből akart értesülni az eseményekről. Jelentéktelen bábu módjára
löktek félre, telefonok kattantak a levegőben, a tömeg morajlott, megvadult
csorda módjára tömörült a földön fetrengők köré. Kiabáltak, sikítoztak,
értetlenül figyelték a verekedést, és kétségtelenül élvezték, hogy ismét
felpörgött az élet a büfé háza táján.
Fél perc is
beletelt, mire meg bírtam mozdulni. Az ebédemet önkéntelenül ejtettem magam
mellé, úgy vágtam át a tumultuson, mintha az életem múlt volna rajta. Pedig
nem, annál sokkal több: a barátaim becsülete, amit mindennél jobban igyekeztem
megóvni. Ha már nekik nem jött össze…
Nem maradt időm
gondolkodni, csak tettem, amit jónak láttam. Dávid magatehetetlenül hevert a
földön, kávébarna haja nedvesen tapadt a homlokára, az orrából pedig patakokban
ömlött a vér. A szeme sem járt jobban, elég volt ránézni, az ember máris
tudhatta, hogy rossz idők jönnek rá. Már feladta a reményt, hogy védekezzen,
még csak meg sem próbált visszaütni Gergőnek. Talán mert tudta, hogy
megérdemli. Cserében azonban úgy káromkodott, mint még soha azelőtt.
Mondjuk, a
barátját – vagy, inkább mondjam, hogy az egykori
barátját? – sem kellett félteni. Megállás nélkül püfölte a Dávid arcát, és
közben olyan válogatott jelzőkkel illette a fiút, hogy azt egy Zs-kategóriás
valóságshow főszereplői is megirigyelték volna. Elvétve Blanka neve is feltűnt
a szitokáradatban, bár ha a megérzésem nem csalt, Gergő csak a miértek miatt
emlegette a lányt, de egy rossz szóval sem illette az exét.
Cselekednem
kellett. Gyorsan, hatásosan, és lehetőleg fájdalommentesen. Most vettem csak
észre, hogy a szendvicsemmel ellentétben az ásványvizem nem landolt a padlón.
Egy percig sem tétlenkedtem tovább, a következő pillanatban az üveg teljes
tartalma Gergő arcába fröccsent. Igaz, Dávidra is jutott belőle néhány csepp,
de nem sok kedvem maradt a siránkozását hallgatni. Mihamarabb véget akartam
vetni a csetepaténak. Nem érdekelt a hőbörgő tömeg, még az sem hozott lázba,
hogy a múltkori esetet emlegetik. Ellentmondást nem tűrően karoltam bele
Gergőbe, majd a büfé felől nyíló hátsó ajtóhoz támogattam.
Mondjuk, az nem
sokat segített a helyzeten, hogy egyfolytában szidta az eget. Meg Dávidot. És
az egészről mit sem sejtő Mártit, lévén a srác anyukája. Sőt, még én is
bezsebeltem tőle pár kedves szót az intelligenciámat illetően, csak hogy teljes
legyen a lista. De tűrnöm kellett, nyugodtan hallgatni, amíg az gimnázium
melletti játszótérhez nem értünk. Ott aztán a hintákhoz irányítottam a fiút, és
mielőtt ellenkezhetett volna, akkorát taszítottam rajta, hogy átbukdácsoljon a
játékszeren. A háta hangos puffanással érintette a puha homokot.
– Most pedig
szedd össze magad, aztán beszélünk – hajoltam le hozzá.
Idegesített ez
az egész. Az, hogy már megint én vittem el a balhét. Hogy megmentettem Dávidot
a következő öklöstől. Meg hogy a barátnőm exét támogattam, csak hogy… Megráztam
a fejem. Hiábavalónak tűnt műindokokat gyártani. Azért rángattam el Gergőt,
hogy békén hagyja Dávidot. És amint a szeretőm rájön, hogy ismételten kihúztam
a csávából, a kétszeresére nő az egója.
Alig vágtam le
magam a másik hintára, Gergő máris mozgolódni kezdett. Igaz, beletelt pár
percbe, mire – keserves nyögések közepette – felhúzta magát, és hozzám hasonló
pozíciót foglalt el. Bevallom, segíthettem volna neki, de valahogy már kezdtem
unni, hogy mindenkit én szedek össze magam körül.
– Mondd, hogy
képzelődtem – vetett rám a végzős fiú egy zavart pillantást. –, és nem öntötted
a nyakamba azt a kurva vizet.
A zöldesbarna
szempárban megannyi érzelem viaskodott. Szinte láttam magam előtt, ahogy
pusztító csatába feledkeznek. Harag, indulat, bánat, csalódottság, és végül, de
nem utolsó sorban a reménytelen szerelem bűnös szikrája. Nagyszerű mix, mit ne
mondjak. Pont elég erős ahhoz, hogy elszálljon tőle az ember agya. Pláne, ha a
tetejébe még nyakon is öntötték pár felessel, mint ahogy azt Gergő is tette.
– Nem ástam bele
magamat az italom előéletébe – húztam résnyire a szemem. –, de tudtommal
senkivel nem létesített szexuális kapcsolatot anyagiak ellenében. Szóval,
legalább őt ne cseszegesd, kérlek.
– Kibaszott
vicces vagy.
– Te meg sokat
káromkodsz. Azt hiszed, ettől keményebbnek tűnsz?
– Befognád?
– Csak utánad.
Most, hogy
lefolytattuk ezt a felettébb értelmes és érett párbeszédet, ideje volt kicsit
helyre pofozni a lelkét. Nem igazán tudtam, hogy álljak hozzá, sosem
jeleskedtem a szakítás utáni békítésben, mint ahogy azt a délelőtt eseményei is
tanúsíthatják. Meg hát, nem igazán ismertem a srácot. Csak ritkán váltottam
vele egy-két szót, azonkívül annyit tudtam róla, amit Blankától hallottam. Jobb
híján mindössze a palack alján pihenő utolsó cseppeket ajánlhattam fel neki.
– Ha már kvázi
kidobtam százötven forintot a kukába, legalább ez ne vesszen kárba.
A pillantása
még mindig nem tisztult ki teljesen, de legalább a vizet felhörpintette.
Reméltem, ettől majd elmúlik az alkohol hatása, és nem totál kiütve kell az
igazgatóiba mennie. Mert népszerűség ide, vagy oda, biztosra vettem, hogy
kevesebb, mint negyvenöt perc elteltével Gergőnek jelenése lesz Keselyű
irodájában.
A játszótér
hallgatásba temetkezett. Még az öreg láncok nyikorgása sem törte meg a csendet.
Gergő ajkát meggyötört sóhaj hagyta el, ujjai automatikusan csúsztak a zsebébe.
Nem tétovázott, pontosan tudta, mitől nyugszik meg. Egy bánatos mosollyal az
ajkamon állapítottam meg, hogy van, amiben a cigaretta kérdés nélkül leköröz.
A füstkarikák
lassan, légies könnyedséggel mozogtak. Úgy törtek a háztetők magasságába,
mintha mindig is erre vágytak volna: elrepülni, eltűnni a végtelenbe, hogy soha
senki ne találhasson rájuk. Bár sosem rajongtam a dohányért, nem is
szándékoztam ilyesfajta módszerrel kicsinálni a tüdőmet, mégis megbabonázott a
játékuk. Arra gondoltam, bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint egy
láncdohányosnak elszívni egy slukkot. Mindennapi cselekedetként, gyakorlottan,
felesleges aggályok nélkül. Gergő nem úgy nézett ki, mint akinek az egészségi
állapota borzolja az idegeit. A folyosón történtekhez képest egész tűrhetően
festett. Rajta nem látszottak meg a verekedés nyomai, mindössze a pólójára
jutott pár csepp vér. Hideg borzongás lett úrrá a testemen, amint felrémlett előttem
a padlón heverő Dávid alakja. Na, ő aztán nem állt a helyzet magaslatán.
Szerintem örülhet, ha holnapra nem dagad fel a képe.
– Mióta tudod?
A kérdés
váratlanul ért, de legalább véget vetett a kínos hallgatásnak. A zöld írisz már
nem lángolt úgy, mint korábban. Nem maradt benne más, csak a fájdalom
reménytelensége.
– Tegnap óta –
suttogtam. – Blanka azt mondta, nem akar titkolózni. Gondoltam, jobb, ha ő avat
be.
Felröhögött.
Cinikusan, betegen, összetörten. Ha a játszótér helyett egy konyhában ücsörgünk,
azon nyomban elfutottam volna, félve a fejemben landoló késtől.
– Hát, legalább
nem tartott sokáig – szívta meg a cigijét. – Nézzük a jó oldalát, nem igaz?
Szótlanul
figyeltem, ahogy magában dühöng. Lövésem sem volt, mit kellene tennem, mi a
helyes ebben a helyzetben. Egy olyan szerelmi sokszögbe keveredtem, ahol
valójában szó sincs komoly érzelmekről. Legalábbis, nem abban az ágban, ahol
tábort vertem. Az ilyet vétek szerelemnek nevezni. Mindez nem több pár
hormonbajos kamasz szappanoperába illő életénél.
– Tudod, mi a
legszarabb az egészben? – kapta fel hirtelen a fejét. – Az, hogy ő akarta így.
Nem HD hajtott rá. Blanka csókolta
meg. Vágod, megcsaltak! Baszki, Dóri, engem még sose csaltak meg! – nevette el
magát kínosan. – És ha egyszer túl kell esni rajta, hát legyen. De könyörgöm,
akkor legalább ne az a lány tegye, aki…
Befejezetlenül
hagyta a mondatot. Nem is kellett folytatnia, így is akadt pár tippem, mire
szeretett volna kilyukadni.
– Azért nehogy
azt hidd, hogy Dávid a szent – tette hozzá, még mielőtt a verekedés okát
firtatnám. – Ismerheted már annyira, hogy tudd, milyen. Mindenkire hatással
van. Ha nem akarja, akkor is. A csávó konkrétan flörtölve beszélget.
– Szóval,
mondott volna valamit Blankának… megszokásból?
– ráncoltam a homlokom.
Talán ő is
rájött, hogy ebből már nem jöhet ki jól, ezért is intézte el az egészet egy
flegma legyintéssel. Az ujjai közt forgatott csikk egyre kisebbé vált,
nemsokára újabb szál után kellett nyúlnia.
– Kérsz? –
nyújtotta felém a dobozt.
– Nem dohányzom.
– Pedig kéne.
Megnyugtat.
Úgy döntöttem,
inkább elsuhanok a tény mellett, miszerint életcéljának érzi, hogy megrontson.
Mi ez, valami fertőző betegség, ami a végzős fiúk körében terjed? Mert ha igen,
épp itt lenne az ideje, hogy kigyógyuljanak belőle.
– Ha minden nap
elszívnék egy csikket, amikor a magánéletem miatt aggódom, már régen meghaltam
volna tüdőrákban! – nevettem el magam keserűen.
Gergő a
hintához nyomta a cigarettáját, majd együttérzőn megveregette a vállamat. A
mozdulat hatására a játékok egymáshoz evickéltek. Amikor a láncok összeértek,
éles, kényeskedő hang szakadt ki belőlük. Mintha csak megerősítették volna,
hogy mindkettőnk kapcsolata az utolsókat rúgja. Talán már esély sincs az
újraélesztésre.
– Azt hittem, ez
más lesz. Éreztem – A világos szempár a semmibe révedt, mintha onnan próbálná
kiolvasni, hol rontotta el. – Tudod, amikor először beszéltünk, láttam benne
valami furcsát… nem játszotta meg magát. Meglepett, hogy nem teszi az agyát,
hanem úgy dumál hozzám, mint egy sima haverhoz.
– Mit gondoltál
róla? – faggatóztam. – Meg sem akartad fektetni?
– Ez milyen
kérdés már? – emelkedett meg a szemöldöke.
Megrántottam a
vállam, a tekintetemmel közömbösséget árasztottam felé. Nem mindegy? Nem hiszem, hogy bármit is számított volna.
Gergő nagyban
eregette a füstkarikákat, fittyet hányva arra, hogy jó részük telibe éri a
hajamat. Nem haragudtam rá érte, még csak nem is bosszantott, amit csinál. A
sajnálaton kívül mást nem éreztem iránta. Csalódottsággal vegyes bűntudattal
töltött el, hogy nem tudok rajta segíteni. Egyedül a jelenlétemmel
támogathattam, ami – valljuk be – édeskevésnek tetszett a jelenlegi helyzetben.
– Miért nem
mondta el? – suttogta Gergő. Ahogy kivettem a szavaiból, sokkal inkább magához
beszélt, mint hozzám. – Mire volt jó ez az egész? Félt, hogy nem tartok ki
mellette, erre meg pont ő csalt meg engem. Basszus, Dóri, ez valami csajos
szarság, vagy neked is magas?
– Blanka –
vettem védelmembe a lányt. – sosem bővelkedett önbizalomban.
– Oké. Akkor
jöjjön oda, és beszéljük meg – rázta meg a fejét idegesen. – Sosem mondott
semmi rosszat. Nem kötött belém, nem cseszett fel, nem hisztizett, tök normális
volt. Csak egyszer vesztünk össze, a szülei miatt – Bólintottam. Blanka már
beszámolt az ominózus esetről, de én azt még vitának sem nevezném. Olyan volt,
mint egy teljesen mindennapi beszélgetés Dávid és köztem. – Hallod, most biztos
örülnek, hogy vége.
Úgy döntöttem,
válasz nélkül hagyom a felvetést. Mi tagadás, a Hídvégi-házaspár sosem
rajongott Blanka barátjáért, de azt talán ők sem fogadták túl pozitívan, hogy
Blanka miatt futott zátonyra a kapcsolatuk. Úgy tűnt, Gergőnek kezdenek az
agyára menni a különféle összeesküvés-elméletek.
– Végig azt
hittem, hogy minden oké köztünk. Boldog voltam. És Blanka is. Mert az volt,
ugye? – nézett rám kétségbeesetten.
– Nekünk sokat
áradozott, az biztos…
Lemondóan rázta
meg a fejét. Láthatóan feladta, hogy dűlőre jusson az exbarátnője viselkedését
illetően.
– Pár hete
berúgtam egy buliban – jegyezte meg mintegy véletlenszerűen. – Reggel valami
fogadóban ébredtem, elvileg Dávid, meg Bia támogattak el odáig. Rohadtul
szétcsaptam magam. Úgy képzeld el, hogy semmire nem emlékeztem, de tényleg.
Addig volt meg, hogy megérkeztünk, de aztán képszakadás. Totálisan. Mondjuk,
nem is nagyon érdekelt, mi történt, csak próbáltam kijózanodni, hogy találkozhassak
Blankával – Lehalkította a hangját. Ujjaim önkéntelenül is a vállára csúsztak.
– Hétfőn Bia odajött bioszfakt után. Bepörgött, mint állat, azt se tudtam, mit
akar. Aztán persze kibökte, hogy Dávid mondott neki valami olyasmit, hogy a
buliban rám hajtott egy csaj, de én elküldtem, mert… – A zöld szempár
lecsukódott, a borostás arcon enyhe remegés futott végig. Kíváncsian hajoltam
közelebb a fiúhoz, még ha sejtettem is, hogy nem sok jó fog kisülni a
történetből. Mármint, a mostani felállásra nem gyakorol valami kedvező hatást.
– Azt mondtam neki, hogy szeretem. Mármint, Blankát, nem a csajt. Érted, egy
idegennek előbb árultam el, hogy beleszerettem a barátnőmbe, mint neki! –
röhögött fel kelletlenül. – Még HD is előbb tudta meg.
– Sosem mondtad
Blankának, igaz? – sütöttem le a szemem, miközben rájöttem, hogy Gergő életének
legnagyobb hibáját követte el a titkolózással.
A fiúról
üvöltött, hogy elment a kedve a lelkizéstől. Komótosan feltápászkodott a
helyéről, majd gyorsan letüdőzte a kezében tartott szálat. A csikk az előbbihez
hasonló sorsra jutott. Hangtalanul hullott a földre, majd a fekete tornacipő
alatt végezte.
Vészesen járt
az idő, alig tíz percünk maradt az óra végéig. Kissé zavartan léptem Gergő
mellé; úgy éreztem, illene megölelnem, mégsem akaródzott élni a lehetőséggel.
Úgy véltem, egy hasonló gesztustól csak gyengének érezné magát, meg amúgy is, a
barátnőm exéről beszélünk.
– A múltkor,
amikor lecsaptad Anettet – rúgott arrébb egy termetesebb kavicsot. –, Keselyű
mennyire cseszett le?
– Tízes skálán –
nyögtem fel az emlékek hatására. – valahol a vajon megér-e nekem az a ribanc ennyi szenvedést és a kérem, inkább öljön meg között.
– Biztató…
– Szeretem
biztatni az embereket – tártam szét a karom. – Ez a specialitásom.
Egyszerre
nevettünk fel, még ha egyikünk sem volt valami vidám kedvében. A kacajunk
monotonon, fáradtan, mégis hihetetlenül őszintén csengett. Gergő mosolya nem
rejtette el a fájdalmait. Mi sem bizonyította jobban, mint hogy a következő
pillanatban szó nélkül magához húzott. Nem erőszakosan, vagy bántón, sokkal
inkább tűnt végtelenül esetlennek. Halk sóhaj tört fel belőlem, úgy viszonoztam
az ölelését. Ahogy dohányfüsttől bűzlő felsőjének illata megcsapta az orromat,
önkéntelenül is köhögésben törtem ki. Basszus,
ez a barom komolyan nem fél, hogy idő előtt elpatkol?
– Le kéne
szoknod – jegyeztem meg mintegy mellékesen, amikor elengedett.
– Dóri, még
akkor sem tettem le a cigit, amikor összejöttem Blankával – csóválta meg a
fejét elnézően. – Miért állnék le most, hogy szakítottunk?
– Van valami,
ami miatt megszabadulnál tőle?
– Ahhoz minimum
egy atomrobbanás kellene.
Az épület felé
vettük az irányt. Nem siettünk, úgyis pontosan tudtuk, hogy Gergőt néhány
percen belül az igazgatóiba hívatják, engem meg, mint első számú megfigyelőt, elárasztanak
a kérdéseikkel. Mindkettő esemény olyan dolognak tűnt, amiért kár rohanni.
Egyszer túl kell esni rajta, de még mindig jobb később, mint előbb.
– Bocs ezért az
egészért – szólalt meg, amikor a bejárathoz értünk. – Persze, te rángattál el,
meg minden, de gondolom, neked se lehetett könnyű.
– Na, azért nem
kell lenézni! – böktem a vállába játékosan. – Attól, hogy tesin mindig lecsalom
az utolsó kört, még nem vagyok gyenge.
A zöldesbarna
nézve megfordult a fejembe, hogy Gergő többet tud, mint én. Úgy vizslatott,
mintha a lelkembe akarna látni, és a titkaimra pályázna. Mindenesetre nem
nyújtott valami biztató látványt. Magamban reménykedtem, hogy ez csak a cigi,
vagy a felesek utóhatása, esetleg az adrenalin számlájára írható, és nem
kattant meg teljesen szegény srác.
– Mi? – kérdezte
értetlenül.
– Passz – túrtam
bele a hajamba. – Te nézel úgy rám, mint egy idióta.
– Ja, hogy az…
Semmi, én csak… – kereste a szavakat, engem meg egyre inkább érdekelt, mit
fundált ki már megint. – Azt hittem, neked ez gáz. Mármint, hogy HD meg Blanka…
Mert hát, tudod, te meg HD…
Ó, bakker. Mindenki kedvenc ex-álompárjának több ész jutott,
mint sejtettem.
– Mi van velünk?
– játszottam a hülyét. Mi tagadás, egy fokkal könnyebben ment volna, ha Gergőbe
egy picivel több határozottság szorul.
Hosszú percekig
némán bámult rám. Szinte már én éreztem magam kínosan az arcomra tapadó világos
írisztől, egy pillanatra még azon is elgondolkoztam, hogy tudja-e
szerencsétlen, miről hadovál. Bár, ahogy elnéztem, abban sem voltam biztos,
hogy a nemét illetően nem esett-e még komolyabb kétségekbe.
– Ja, semmi.
Nincs semmi – erőltetett magára egy vigyort. – Csak ugye múltkor randiztatok,
és gondoltam…
Vélhetően mind
idáig azzal a tudattal élt együtt, remek színész. Amúgy borzalmas színész. Túl
gyorsan kapta el a pillantását, túl sokat habozott ahhoz, hogy ne vágjam le, mi
a helyzet. A világ egy szempillantás alatt fordult velem egyet. Magamban hálát
adtam az égieknek, amiért nem ebédeltem, a rántotthúsos szendvics minden
bizonnyal a földön végezte volna. Még ha idáig éreztem is egyfajta sajnálatot
Dávid iránt, mostanra mindez semmibe veszett. Mert rájöttem, hogy hazudott
nekem. Míg én bármeddig elmentem, még a legjobb barátaimat is átvertem, csak
azért, hogy ne szegjem meg az agybeteg feltételeit, ő talán az első adandó
alkalommal eldicsekedett Gergőnek a viszonyunkkal. A tenyerem ökölbe szorult,
hirtelen bármit megadtam volna azért, hogy a fiú helyébe lehessek. Akkor
legalább tudnám, milyen érzés széttörni Hollósy Dávid cuki kis pofiját.
– Mióta tudod?
Feleslegesen
próbált hárítani.
– Fogalmam
sincs, miről be…
– A
viszonyunkról, kedves Gergő – sziszegtem a fogaim között. Az arcunkat mindössze
néhány milliméter választotta el egymástól. Ha a tekintettel ölni lehetne, a
végzős srác azonnal holtan rogyott volna össze. – Arról az aprócska titokról,
hogy lefekszem Dáviddal. Más kérdés persze, hogy ő hogyan értelmezi a titok fogalmát.
Lehet, hozzá kellene vágnom egy szótárt, vagy valami.
Megrázta a
fejét, de nem azért, hogy tagadjon. Napbarnított bőre egy tizedmásodperc
leforgása alatt hófehérbe borult. Bár valamilyen szinten becsülnivaló, hogy a
történtek ellenére is kiállt a seggfej mellett, kár, hogy nem nagyon tudtam
értékelni az igyekezetét. Meg, hogy a nem létező színészi képességei is cserben
hagyták.
– Ne már, te
lefeküdtél Dáviddal? Mik derülnek ki! – motyogta, folyamatosan kerülve a
pillantásomat. – Hát, akkor gratulálok… vagy nem t’om, mit kell ilyenkor
mondani.
Úgy löktem el
magamtól a fiút, mintha ő tehetne mindenről. Pedig nem, hozzám hasonlóan az
áldozat szerepét töltötte be. Semmi kedvem nem volt a hazugságaihoz, még ha
ezek nagyban el is tértek Dávidéitól. Mert Gergő azért próbált kamuzni, hogy
védje a barátját. Az a gyökér meg szabályosan átverte a fejemet, csak hogy a
hátam mögött világgá kürtölhesse, hogy gerincre vágott.
– Remélem,
betörted az orrát! – villantottam meg a fogsoromat, majd sarkon fordultam, és
beléptem az épületbe.
Valami azt
súgta, nem Gergőék kapcsolata lesz az egyetlen, amelynek vége szakad a héten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése