Dávid
A sötétkék
szempár kikerekedett a csodálkozástól, rózsás ajkain önfeledt görbület futott
végig. Még a fonatából kiszabadult éjfekete hajtincsek sem zavarták, melyek az
arcába lógtak. Minden figyelmét a csuklóján pihenő karszalagnak szentelte, a
belépőnek a galériába.
Ahogy a lányt
figyeltem, gondolatban megveregettem a vállamat az ötletért. Igaz, mázli volt,
hogy Soma még tudott szerezni két jegyet a haverjától, de a dolog elméleti
sikere engem illetett. Reméltem, hogy Dóri jól fogja érezni magát, elvégre
erről szólt a Terv. Hogy egy kicsit kiszakadjon a hétköznapokból, és végre
kiereszthesse a gőzt. Márpedig ha neki ehhez magasztos festményekre van
szüksége, akkor bizony én is kénytelen leszek magasztos festményeket nézegetni.
Láttam rajta,
hogy alig hiszi el, mintha nem is számított volna a meglepetésre. Úgy
vigyorgott rám, akárcsak az első szülinapi tortáját kóstolgató ínyenc
kisgyerek. Vékony arca kellemes pírba borult, a szemében valami titokzatos,
mámoros csillogás uralkodott el. Ha lett volna helye, minden bizonnyal a
nyakamba veti magát, és kifulladásig puszilgatja az arcomat. Az Audi, felszereltsége
és számtalan funkciója ellenére azonban, nem felelt meg a célnak, így
mindkettőnknek be kellett érnie egy gyors csókkal.
– Honnan tudtad?
– kérdezte, miután szétváltunk.
– Megvannak a
kapcsolataim – táncoltattam meg a szemöldököm. – A helyedben vigyáznék. A végén
még kiderül, hogy többet tudok rólad, mint te saját magadról.
Édes kacaj
szakadt fel a torkából, az ökle a karizmomat érintette. Aranybevonatú
fülbevalói megcsillantak a délelőtti napfényben, minden egyes mozdulatát
hűségesen követve.
Mi tagadás,
rendesen kicsípte magát az alkalomra. Bár már fél órája mellettem ült, a
kocsiból kiszállva ismét elérte, hogy elálljon a lélegzetem. Ezelőtt mindössze
egyszer, a szalagavatón parádézott elegánsabb ruhában. Akkor messziről üvöltött
róla, mennyire feszeng, ezúttal viszont kifejezetten boldognak tűnt. Hófehér,
testre simuló nadrágja tökéletes hangsúlyt fektetett a vonalaira, de nem túl
hivalkodóan. Nem úgy a felsője, az a csipkés hátú, fekete ujjatlan, melynek
láttán már a parkolóban is megbámulták egy páran. Dóri persze úgy tett, mintha
fel se venné a rá irányuló figyelmet. Szemérmes mosollyal az arcán, a füle mögé
igazított pár tincset, majd a vállára kapta a táskáját.
– Mondtam, hogy
mindent állok – jegyeztem meg elnézően. – Nem kellett volna semmit se hoznod.
– Nem is tudod,
mi rejtőzik benne – villantotta meg a fogsorát. – Bár, lehet, hogy addig van
szép életed.
Már ismertem
annyira, hogy ne vegyem teljesen komolyan a hülyülését. Egyúttal a vállán
nyugvó, aranyszínű táska a viselőjéhez hasonlóan felkeltette a figyelmemet. Nem
volt valami nagy, maximum a pénztárcája, meg a mobilja fért volna el benne.
Előbbit azonban otthon hagyta, utóbbi pedig szokás szerint a farzsebében
lapult. Úgy döntöttem, inkább nem feledkezem őrült tippelgetésbe, ha Dóri úgy
akarja, idővel úgyis beavat a retikül titkába.
– Szóval, ha jól
értelmezem – döntötte oldalra a fejét. –, randizunk?
– Nem is tudom –
A tekintetem kontyban végződő fonataira tévedt. Igen, a megjelenéséből ítélve
egy randival néztem szemben. – Szeretnéd,
hogy randizzunk?
Halk nevetése
igazolta, hogy belement a játékba. Talán nem számított rá, hogy ennek hatására
kézen fogom, úgy lépünk be a messzire nyúló épületlánc ajtaján. Pont időben
érkeztünk. Nagyjából öt-hat látogató ácsorgott előttünk, a sor is egész
tűrhetően haladt. Az egyik asztalnál egy huszonéves srác foglalt helyet, ő
csekkolta a jegyeket.
– Ahogy látom,
nincs sok választásom – nézett le Dóri egybefonódó ujjainkra. – Mit ne mondjak,
elég hamar lestoppoltál.
– Hé, ki is
vette neked a jegyeket? – vontam fel a szemöldököm tettetett felháborodással. –
Persze, oké, vágom, ez a te napod. Figyelj, ha akarod, mással is randizhatsz.
Tetszik a felhozatal?
Az állára
tapasztotta a kezét, közben úgy vizslatta a környékbeli fiúkat és férfiakat,
mintha komolyan fontolóra venné az ajánlatomat. Pechére azonban egyikük sem
tudott felülmúlni. Érdekes fazonok fordultak meg a kiállításon, a nagycsaládos,
öltönyös fickótól kezdve, a sörhasú ürgén és az agyontetovált izomkolosszuson
át, egészen a szakállas, kockás ingben és fekete keretes szemüvegben telefonáló
egyetemistán át mindenkit idehúzott a kortárs művészetek iránti vonzalma. Bia
pultos haverjának rögtönzött nagymonológja nem tette meg a hatását: továbbra is
külső alapján ítéltem. Ennek fényében pedig kétségem sem volt afelől, hogy Dóri
csak és kizárólag velem lenne hajlandó eltölteni a délutánját a jelenlévők
közül.
– Annyira nem
rossz, de még nem döntöttem el, hogy lecseréllek-e – húzta az agyamat. – De
nyugi, nem kell aggódni. Ha a lovagommal lenyúlnánk a kocsidat, a pénzedet
azért meghagyjuk, szóval simán hazajutsz tömeggel.
– Annyira bírom,
hogy ilyen nagylelkű vagy.
– Tudom. Ne is
próbáld tagadni, hogy csak ezért hívtál el!
Az asztalhoz
érve a srác a kezemért nyúlt, hamar túlestem a regisztráción. Már húztam volna
magam után Dórit, ha nem bajlódnak annyit a beléptetésével. A szőke fiú valami
olyasmiről magyarázott neki, hogy akadt egy kis probléma, de pár perc, és
megoldja. A lány egy elnéző mosollyal figyelte a tag ügyködését, kecses ujjait
a pulton pihentette. Mintha fel se vette volna, hogy a tag folyamatosan őt stíröli,
kábé úgy, mintha legszívesebben ott, helyben leteperné. Bár, Dórit ismerve
simán kinéztem belőle, hogy tényleg nem
vágta, mennyire bejön a srácnak. Még akkor is csak nevetett, amikor helyreállt
a rendszer, és a szőke ujjai a regisztráció után végigsiklottak a kézfején.
– Bocs a
kellemetlenségért! – húzta panaszos mosolyra a száját. – Nem értem, mi
történhetett, eddig mindig jól működött.
Valami azt
súgta, eddig nemigen érdeklődött Dórinál dögösebb lány a kiállítás után. Nem
azért mondom, hogy kioktassam a tagot, de szerintem Dóri kinézete nagyban
hozzájárult a technikai malőrhöz.
– Ugyan, semmi
gáz! – A sötétkék szempár a szőke tincsekről a karszalagra vándorolt. Az arcán
ugyanaz a mámoros vigyor hatalmasodott el, mint a kocsiban, a kezét is hasonló
lelkesedéssel tartotta a levegőbe. – Legalább legálisan nézelődhetek!
– Á, értem.
Mondjuk, ha kedved tartaná az éjszaka közepén belógni, én azt is lerendezném
neked. Nem nagy ügy, hidd el.
Dóri ismét
elnevette magát, a fülbevalója vidám táncba kezdett az arca mellett. Egy-két
rakoncátlan tincs a homlokában kötött ki, de nem vette a fáradtságot, hogy
arrébb tűrje őket. Látszólag teljesen lefoglalta a szőke herceggel való
enyelgés.
– Kamerák előtt
erre inkább nem mondok semmit! – kacsintott rá cinkosan. – De ha kiiktatod
őket, visszatérhetünk a témára.
Egyszerre
röhögtek fel, mintha az év poénja hangzott volna el az imént. Egyre kínosabban
éreztem magam, nyilvánvalóan én voltam a felesleges harmadik. Rohadt egy érzés
volt, mégsem tehettem ellene semmit. Ez
Dóri napja, emlékeztettem magam kétpercenként. Vagyis, inkább két másodpercenként. Azt csinál, amit csak
akar, nem fogok beleszólni. Blankával egyetértettünk abban, hogy nem korlátozom
semmiben, igyekszem végig a kedvében járni, csak akkor avatkozom közbe, ha
veszélybe sodorná magát. Márpedig a szőke szépfiú egy fikarcnyi problémát nem
okozott a lánynak, egyértelműen élvezték egymás társaságát.
– Tényleg, ha
bármi kell, csak szólj! – hízelgett a gyerek, nekem meg egyre inkább viszketett
a tenyerem. – Igyekszem a látogatók kedvében járni, pláne, ha ilyen csinosak.
– Hm, érdekes
ajánlat… – A lány kacéran oldalra biccentette a fejét, mintha valóban fontolóra
venné a dolgot. Én azonban tudtam, mi következik: egy orbitális baromság, amit
ha nem értékel a tag, örökre elásta magát Dórinál. – Annak például örülnék, ha
feleannyiba kerülne a jegy, és visszakapnánk a pénzünket.
– Ilyen messzire
sajnos nem ér el a kezem, de majd dumálok a főnökkel.
Még szép, hogy
értékelte. Ennyit az elásásról.
– Nehogy azt
hidd, hogy átverhetsz! Egy hónap múlva újra jövök, és ha nem látok változást…
Nos, abból te nem fogsz valami jól kijönni, kedves… – A tekintete a srác
kitűzőjére vándorolt, onnan olvasta fel a nevet. – Kedves Rudi.
Mögöttünk
időközben felgyülemlett a sor, az emberek unott morgolódásba kezdtek. A
párocskát szerencsére nem vakította el a szerelem, úgy tűnt, nem halnak bele az
elválásba. A gyerek cinkos vigyort küldött Dóri felé, majd a következő
vendéghez fordult. Persze azért megragadta az alkalmat, hogy színpadias búcsút
vegyen tőle.
– Örülök, hogy
találkoztunk! – kiáltott utánunk. – Jó szórakozást, kedves…
– Kedves galéria
szépe!
Még rá is
kacsintott arra a nyálgépre. Igaz, engem is megajándékozott egy ártatlan
mosollyal, de nem sokat segített vele a helyzetemen. Azon morfondíroztam,
megfogjam-e a kezét. Lehet, hogy ebből az új barátja levágja, hogy nem érdemes
tovább tepernie, viszont az emberek többségének meglenne a véleménye rólam.
Elvégre mi az már, hogy elviszel randizni egy lányt, aki az első szembejövő
sráccal leáll flörtölni?
– Hé, minden
oké?
Igyekeztem
lazának tűnni, még egy mosolyt is sikerült a képemre erőltetni. Az ujjaim végül
mégis Dóri keze után kutattak. Az embertömegben úgysem szúrtunk volna szemet
senkinek. Egyébként egész sokan eljöttek, nem gondoltam volna, hogy ennyi
művészetkedvelő lakik a fővárosban. Izgatottan mutogatták egymásnak a
festményeket, fotóztak, vagy éppen angolul magyaráztak a telefonba mámorosan
kifejezéssel az arcukon.
– Nem úgy nézek
ki? – vontam fel a szemöldököm kissé cinikusan. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy
zavart-e ez a Rudi gyerek, nem kell aggódnod. Ez a csávó nekem nem ellenfél.
– Ennek örülök –
szorította meg a kezemet. – Mondjuk ez tök érthető. Végül is, csak dumáltunk,
nem szívta ki a nyakam, vagy ilyesmi.
Jobbnak láttam
egy ideig befogni. Dóri szokás szerint profikat megszégyenítve cselezett ki. A
kezembe adta a labdát, amit képtelenség volt nem fel dobni. Aztán csont nélkül
lecsapta, és boldogan sütkérezett a saját sikerében.
Mindig is
tudtam, hogy szenvedélyesen vonzódik a művészetek iránt, lévén ő is
hihetetlenül rajzol. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire elámul egy-egy
festmény láttán. Természetesen nem kattant be, szó sem volt földöntúli
révületről, de látszott rajta, hogy tetszik neki a galéria. Mosolyogva
tanulmányozta az alkotásokat, némelyikhez még közelebb is ment, hogy
alaposabban szemügyre vehesse őket. Pár műnél elvigyorodott, másoknál
elgondolkozva döntötte oldalra a fejét. Én is megnéztem a festményeket, legalább
ragadjon rám valami elven kiindulva. Voltak egész jók, de kevésbé szépek is,
valahogy egyik sem fogott meg igazán. Bőven megelégedtem azzal, hogy Dóri jól
érzi magát.
Minden erőmmel
azon voltam, hogy ne unjam el magam. Féltem, hogy ezzel elrontom a
szórakozását. Jobb híján néha-néha feltettem egy kérdést a látogatók közt
járkáló dolgozóknak. Szó se róla, készségesen fogadták az érdeklődésem, még ha
a válaszuktól nem is lettem sokkal okosabb. Túl sok információt próbáltak a
fejembe tuszkolni ahhoz, hogy mindent meg tudjak emészteni. A végére gyakran
még a kérdést is elfelejtettem, nem csoda hát, hogy nem ájultam el a galériától.
Egy idő után,
mikor túljutott az újonc látogatók érte varázslaton, Dórinak feltűnt, hogy nem
estem hasra a látványtól. Meg sem próbált faggatózni, pontosan tudta, mi járhat
a fejemben. A nap első meglepetését jelentette, hogy kérés nélkül a szárnyai
alá vett. Ezúttal ő nyúlt az én kezem után, aztán lassan, de tudatosan
sétálgatni kezdtünk a festmények között. A fekete hajú lány, mint mindig, most
is elvarázsolt. Nem álltunk meg mindenhol, csak az általa izgalmasabbnak
tartott képeknél. Ott azonban belevetette magát a sűrűbe, láthatóan mindent
bevetett, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Nem használt nagy szavakat, nem úgy
állt hozzám, mint egy fogyatékoshoz, és egyszerű, érthető feleletet adott a
kérdéseimre. Valósággal sugárzott, miközben a művekről magyarázott. Az arca
kipirult, a szeme méregdrága, sötétkék drágakő módjára ragyogta be a termet. Időnként
azon kaptam magam, hogy nem is figyelek rá. Ha az ajkait néztem, a mosolyát
kerestem benne. Vártam, hogy mélázva csücsörítsen, zavartan a szájába harapjon,
és elnevesse magát. De nem érdekelt, mit mond. A tekintetem ívesen vékony
vállára vándorolt, aztán, mikor megfordult, a hátát kezdtem vizslatni. A sűrű,
sötét csipkén át próbáltam kivenni a gerincoszlopát, meg a melltartóját. Bár az
elmúlt hónapokban számtalanszor láttam és simogattam a meztelen testét, mind
idáig fel se tűnt a gerincferdülése. Igaz, nem volt túl látványos, de ha
alaposabban megnézte az ember, észre vehette az enyhe görbületet.
– Figyelsz,
Dávid?
Kényszerítettem
magam, hogy a hangjára koncentráljak. Olyan közel állt hozzám, hogy egy
mozdulatomba került volna, és megcsókolom. Sötét szemöldöke a homlokáig
emelkedett, aranyló fülbevalói táncra perdültek a mozdulattól.
– Persze –
bólintottam, majd gyorsan elolvastam a kép alatti feliratot. – Erről meséltél.
J. F. Szimóna képéről, a Szarvasbőgésről.
A lány ajkán
elnéző mosoly suhant át, de a szeme elárulta, hogy nem teljesen elégedett a
teljesítményemmel. Közelebb lépett hozzám, az orrunk kis híján összeért, amikor
beszélni kezdet. Kevesen múlott, hogy az ajkunk is egymásra találjon.
– Szép
teljesítmény, Dávid. Ki nem néztem volna belőled, hogy tudsz olvasni! –
Nyilvánvalóan elég durván belefeledkezett a mesélésbe, ha csak ennyire futotta
tőle. Ha koncentrált volna, sokkal jobban beolt. – Kár, hogy egyelőre egy szót
sem szóltam róla, csak megemlítettem, hogy örülnék neki, ha Szimóna egyik művét
kapnám a következő fordulóban.
– Olyan nagy
szám a nő?
Futó pillantást
vetettem az említett képre. Mi tagadás, nem volt rossz, bár az én ízlésemnek
kicsit szokatlan. Egy óriási, fehér szarvast ábrázolt előnézetből, az agancsán
indák futottak végig. A növénytengerben itt-ott feltűnt pár színes virág, bár a
festményt nem tették vidámabbá. Mindez bizonyára a koromfekete háttér hibája.
– Nem is bőg a
szarvas – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. – Csukva van a szája.
– Ez egy
metafora. Nem csak a cím, az egész mű – mondta Dóri. – Vagyis, Szimóna ezt írta
a könyvében. Amúgy nem ajánlom, elég lesújtó sztori. Emlékszem, még kilencedik
utáni nyáron olvastam, utána napokig hozzám se lehetett szólni.
– Miről szólt?
– Lényegében
Szimóna életéről, tizennégy éves korától huszonötig. Kicsit olyan, mint egy
napló, de mégsem, mert sokszor egész hónapok kimaradnak – vetette bele magát a
mesélésbe. – Tudod, elég nehéz sorsa volt, a szülei elváltak, aztán az anyukája
meghalt, az apukája meg alig foglalkozott vele, mert lefoglalta a munka.
Tizennégy évesen jelentkezett egy művészeti gimibe, fel is vették, de egy hónap
után eltanácsolták. A könyv szerint az egyik tanár valami olyasmit mondott
neki, hogy ha ecsetet fog a kezébe, az olyan, mintha a filmekben a gonoszok
próbálnák megmenteni a világot. Azt írta, valószínűleg csak a helyhiánynak
köszönhette, hogy oda járhatott. Jó nagy pofont kapott az élettől, de
megmakacsolta magát, és eldöntötte, hogy csak azért is művész lesz.
– És művész
lett! – vigyorodtam el.
– Még nem rögtön
– tette fel a kezét Dóri. – Nem járt suliba, titkolózott az apja előtt, és
felkereste a város legnevesebb festőit. Tanácsot kért tőlük, de hát, semmit sem
adnak ingyen. Szimóna apja így is vért izzadt a pénzért, nem akart még ő is a
nyakára járni. Dolgozni nem volt kedve, szóval inkább kifigyelte a mestereket
munka közben. Néha lebukott, akkor leüvöltötték, de idővel kifejlesztette a
technikáját. Sosem mondta el az apjának, hogy eltanácsolták az iskolából, a
leveleket elégette, még arra is figyelt, hogy mindig időben lépjen le
kutakodni. Közben ő is rajzolgatni kezdett, valahogy ment is neki, de még
mindig nem volt az igazi. Újra felkereste a festőket, újra elhajtották, szóval
átlagembereknél próbálkozott, akik szintén csak nevettek rajta. Ekkor volt
tizenhét éves. Úgy érezte, mindenki gyűlöli, gondolatban már fel is adta, hogy
egyszer elismerik a tehetségét. Közben az apja kórházba került, aztán pár héten
belül meg is halt, Szimóna meg mindenféle melóval próbálkozott. Dolgozott bolti
eladóként, takarítóként, fodrászsegédként, de nem bírt egy helyben megmaradni.
Sehol sem találta a helyét, ráadásul eszméletlenül figyelmetlen volt, nem is
nagyon szerették a munkaadói. Titokban újra rajzolgatni kezdett, az egyik képét
be is küldte egy pályázatra, ahol második lett. A díjkiosztóra egyedül ő nem
csípte ki magát, pletykáltak is róla rendesen. Érdekes, hogy pont ennek
köszönhette a szerencséjét. Az egyik zsűritag, akit a könyvben Vadászként
emleget, felfigyelt a furcsaságára, és a szárnyai alá vette. Szimóna akkor
töltötte a huszonegyet, a csávó meg a harminchatot. Most is kijött, hogy semmit
sem adnak ingyen. Vadász magához vette a lányt, beíratta valami tanfolyamra, a
legszebb ruhákban járatta, szóval leste minden kívánságát. De ezt csak a
külvilágnak mutatta, igazából egy agresszív állat volt. Úgy bánt Szimónával, mint
egy kutyával. Csomószor indokolatlanul leüvöltötte, gyakran megverte, és ha a
lány nem feküdt le vele, bezárta, és napokig éheztette.
– Mondd, hogy
nem vetted be! – forgattam meg a szeme unottan. – Dóri, erről a sztoriról
üvölt, hogy kamu! A filmekben történnek ilyenek, nem az életben. A nőnek csak
túl élénk volt a fantáziája, ennyi.
– Ha nem hiszed
el, nézz utána neten – Ezzel le is rendezte a témát. Ismét belevetette magát a
drámai sorsú művésznő életébe. Hirtelen azon kaptam magam, hogy érdekel a története.
Nem is csak azért, mert Dóri annyira beleélte magát, vagy, mert kíváncsi voltam
a könyv újabb hazugságaira. A lány az előbb azt mondta, Szimóna huszonegy
évesen szedte fel a csávóját. A regény azonban négy év múlva véget ért. – Szóval,
ott tartottam, hogy elég rossz sorsa volt, viszont egyre többet rajzolt, a
tehetsége is kezdett kiteljesedni. Egy év múlva totál felkapták, milliókért
keltek el a festményei, a művészvilágban egyfajta hírességként tartották
számon. Vadász persze nem volt elragadtatva a sikerétől, főleg mert Szimóna
szembe mert szállni vele. Pár hónap múlva ki is rakta az utcára, de ő nem tört
össze. Vett magának egy villát a Balaton mellett, és úgy döntött, mostantól
csak a művészetekkel fog foglalkozni. Akkoriban kezdett kicsit jobban befutni,
már reklámokban is szerepelt, kiállították a műveit, és Amerikába is kiutazott
fél évre. A rajongótábora naponta növekedett, szinte már ki se látszott a
pénzből, meg a díjakból. Mégis úgy érezte, hogy valami nem oké vele. Képtelen
volt elszakadni a múlttól, pszichológushoz járt, sikertelenül. Pedig naponta
több száz rajongói levelet kapott, konkrétan áradoztak neki, hogy mennyire
imádják őt, és a festményeit, hogy árulja el a trükkjét, meg hasonlók. De
Szimónán még ez sem segített. A regény utolsó fejezetében írja le, miért nem
fogadta el a sikert – Hangos sóhaj szakadt fel a tüdejéből, tenyerét a
mellkasomra tapasztotta. A légzése lelassult, egyúttal a beszéde is visszaállt
a rendes kerékvágásba. – Az évek során belenyugodott a tudatalattija, hogy
senki sem veszi komolyan, és nincs tehetsége a művészethez. El is vetette a
lehetőségét, hogy valaha megszeretik az emberek. Aztán, amikor végre célba ért,
nem tudta feldolgozni a sikert. És itt jön képbe a Szarvasbőgés.
Finoman oldalra
fordította a fejem, egy pillanatra éreztem a karján átfutó borzongást, miközben
a fehér szarvas szemébe nézett. Mi tagadás, a történet ismeretében – ha igaz,
ha nem – én is máshogy szemléltem a művet. Az állat helyett egy lelkileg roncs
nő bámult vissza rám. Úgy éreztem, minden vágya a szívembe döfni az agancsát.
– Szimóna a
szarvas, a sötétség az eddigi élete, a virágok pedig a szeretet, ami körülvette
– ismertette Dóri a metaforát. – Az állat becsukja a száját, de a ráncok a
homlokán arra utalnak, hogy a legszívesebben üvöltene. Mégsem mer nyilvánosan
bőgni, mert akkor meg kellene emelnie a fejét, a virágok pedig lehullanának
róla. És nézd, ott, a szarvas bal fülén van egy vörös pötty! – Bólintottam,
jelezve, hogy látom. Mondjuk, az inkább foltnak tűnt, mint pöttynek, de
mindegy. – Állítólag nem festék, hanem Szimóna vére. Miután befejezte a
festményt, öngyilkos lett, akkor csöppent rá. Amúgy ez a regény utolsó mondata
is. „A Szarvasbőgést a véremmel dedikáltam.”
Kirázott a
hideg. Még mindig kételkedtem a történet hitelességében, de már attól is
elfogott a borzongás, hogy valaki kitaláljon ilyen sztorikat. Pedig nem nagy
cucc, Hollywoodban már legalább ezer hasonló film készült. Fura volt
belegondolni, hogy a könyv egy része talán igaz is lehet. Elvégre Szimóna élt,
sőt a dátum szerint még öt éve sem volt a halálának. Már, ha feltételezzük,
hogy tényleg a mű elkészítése után
lett öngyilkos.
– Utálom ezt a
képet – szólalt meg hirtelen Dóri.
Vállat vontam,
majd újra szemügyre vettem a festményt. Drámai háttértörténettel, vagy anélkül,
egész jól nézett ki. Előbbivel persze izgalmasabb, de hát sosem lehet tudni.
– Utálom ezt a
képet! – mondta a lány egy kicsit indulatosabban.
– Akkor miért
szeretnéd ezt kapni a versenyen? – ráncoltam össze a homlokom.
– Mert ismerem,
tudom, mit lehet belőle kiemelni, hogy összezavarjon – legyintett mintegy
mellékesen. – Csak ez az egész… Szimóna története… Tudod, miután elolvastam,
elgondolkoztam, hogy érdemes-e csinálnom.
– Mégis mit?
– A rajzolást.
Az emberek
nyüzsgése elveszett a közénk települt csendben. Megértettem, mi zavarta Dórit.
Szimóna a művészet árnyoldalát mutatta be a könyvben. Gyakorlatilag azt mondta
vele, hogy egy bizonyos szint után nem érdemes küzdeni a céljainkért. Ha az
álmunk nem gyógyítja be a sebeinket, minden hiába volt. Szinte láttam magam
előtt, ahogy a kilencedikes Dóri a szobájában tipródik, hogy jövőre is menjen-e
rajzszakkörre, vagy inkább leadja. Valószínűleg a mostanihoz hasonló fejet
vághatott.
Kék szeme a
semmibe meredt, ajkán lehetetlen remegés uralkodott el. Az arca viszont nem
mozdult, a fülbevalók tánca is abbamaradt. Csak bámulta azt az átkozott
festményt. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon hány másodperc alatt penderítenének
ki a galériából, ha lerúgnám a képet. Valahol öt és tíz között tippeltem, de
akkor még nem számoltam hozzá a Dórit vigasztaló szőkeherceg leütését.
– Ne törődj
vele! – súgtam Dóri fülébe. A karjaim formás dereka köré fonódtak, amitől
mintha elernyedtek volna az izmai. – Simán lehet, hogy csak kitalálták. Gondolj
bele, ha meghalt, nem írhatta meg.
– Először csak a
karját és a combját vágta – válaszolt fojtott hangon. – Befejezte a képet és a
könyvet, utána végzett magával.
Egyre inkább
megjött a kedvem széttörni a képet. Nem hiszem, hogy Blanka erre gondolt,
amikor azt mondta, hogy dobjam fel Dórit.
Nem bírtam
tovább a bénázást. Utáltam, hogy Dóri szenved, egyenesen gyűlöltem, ahogy
belülről mardosta az ideg. Mélyről jövő sóhajt hallattam, majd egy határozott
mozdulattal megfordítottam a lányt. Töretlenül vizslattam az arcát, azt a
lángoló, merész arcot, és közben egyetlen cél lebegett a szemem előtt: hogy
újra boldog legyen. A kezem a derekáról a vállára csúszott. A szájunkat
mindössze pár milliméter választotta el egymástól, amikor beszélni kezdtem.
– Nézd, nem
értek a művészetekhez. Nem vágom a mögöttes tartalmakat, és jó, ha egy
pálcikaembert le tudok rajzolni. De azt tudom, milyen tehetséges vagy – Erre
felkapta a fejét. – Dóri, én láttam, hogy rajzolsz. Láttam a képedet is. Tudom,
mennyire elhivatottan csinálod ezt az egészet. Hahó, kevesebb, mint két hét, és
hivatalosan is bejutsz a következő fordulóba! – ráztam meg gyengéden a vállát.
– Ébresztő, kislány! Hagyd már azt a könyvet, kit érdekel, mi történt valami
kortárs művészkével? Az nem te vagy,
soha nem is leszel olyan. Sokkal kitartóbb vagy annál, mint hogy összeroppanj.
Valószínűleg a
világ legelcsépeltebb dumáit gyúrtam össze, ezért is éreztem olyan furán magam.
Kábé, mintha próbálnám megmenteni Dóri lelkét. Mindenesetre megtette a hatását.
A tengerkék tekintet kitisztult, majd hálás mosoly futott végig az ajkán. Aztán
felgyorsultak az események. Nem rémlik, mit csináltam, és hogy ő mit tett. Nem
láttam Szimóna képét, sem a látogatókat. A látásomhoz hasonlóan a szaglásom is
cserben hagyott, egyedül az ajkaim nem őrültek meg. Olyan mohón keresték Dóri
száját, mint a napok óta éheztetett kutyák a friss húst.
Fel se fogtam,
mit csinálok, kizárólag az ösztöneimre hagyatkoztam. Még akkor sem engedtem el,
amikor véget vetett volna a csóknak. Tudtam, ha nem élvezem ki, soha többé nem
lehet ilyen élményben részem. Persze, smárolni fogok, mással is, Dórival is… De
nem így. Ez más volt, mint a többi. Nem azért tettem, hogy ágyba vigyem.
Kettőnkről szólt. Ezúttal félretettük folyamatosan kiújuló harcunkat. Bár az ajkunk
hamar egymásra talált, a nyelveinkkel évődtünk egy kicsit. Dóri mentolos
szájíze rabul ejtett, esélyem se volt a szabadulásra. Hát még, amikor a
nyelveink egymásra találtak, és igéző táncba kezdtek. A leghíresebb lépéseket
szippantotta magába. A tangó tüzét. A palotás ritmusát. A keringő szépségét.
Ha rajtam
múlik, még perceken át csókolózunk. Dóri ujjai azonban a vállamról az arcomra
siklottak. Lassan, kissé bizonytalanul tolt el magától, mintha maga se tudná,
mit akar. Az írisze is bizonytalanságról árulkodott. Igaz, csak egy pillanatig,
amíg észre nem vette, hogy nézem. Akkor egy halk kacajt hallatott, mintha csak
mulattatta volna a csók.
– Szóval, ennyit
a megállapodásunkról, a szupertitkos szerződésről? – bokszolt a mellkasomba
somolyogva. – Nem félsz, hogy megláttak?
Meg kellett
ráznom a fejem, hogy felfogjam a szavait. A fülem zúgott, az íze még mindig nem
engedte szabadjára az ajkaimat.
– Mindenki a
festményeket nézi – nyögtem ki végül.
Látszólag
megértően bólogatott. Már vártam a következő beszólást, ám az ironikus
megjegyzés helyett valami egész mást kaptam.
– Még sosem
csókoltál meg mások előtt – sütötte le a szemét. – A tesiórát ne számítsuk,
arra alig emlékszem. Nem, mintha zavart volna, csak nem értem… miért?
Még abban sem
voltam biztos, hogy én kezdeményeztem. A kábulat lassacskán kezdett elszállni,
de Dóri értetlenkedését nem tudtam hova tenni. Jobb híján cinkos mosolyt
villantottam rá, majd magamhoz húztam egy ölelésre.
– Mert még sosem
randiztunk mások előtt – húztam el egy hajtincset az arcából. – Az aftert ne
számítsuk, arra sem emlékszel. Tényleg, szerinted az normális, hogy minden
alkalom után, amikor velem mutatkoztál, brutálisan ki lettél ütve?
– Ez a trükköm.
Így legalább nem kell beszélnem rólad, simán letagadhatlak – Unott
szemforgatásom láttán elnevette magát, majd végigmérte a lehetőségeit. –
Szóval, a nagy számok törvényei alapján estére megint ki leszek ütve?
– Hajjaj, még ha
csak annyi lenne! – mentem bele a hülyülésbe. – Dóri, nyilvánosan lesmároltál.
Milyen kiütésről beszélsz? Ezek után a minimum, hogy meghalsz.
Röhögve bújtunk
össze, a hangunk betöltötte a hatalmas terem falait. Onnantól kezdve egész
nézelődés alatt húztuk egymás agyát. Dóri leírhatatlanul felpörgött, még a
szokásosnál is többet magyarázott a képekről. Én meg csak mosolyogtam, és
mélyen egyetértettem vele. Persze ő alig figyelt rám, folyton a műalkotásokkal,
meg a fárasztó favicceivel foglalkozott. Talán ezért sem vette észre, hogy a
telefonomért nyúltam. Mint ahogy azt sejtettem, Blankának és Nikának végre
körvonalazódott, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Mindössze egyetlen szó
virított az üzenetben. „Időt!” Rögtön
biztosítottam őket, hogy nem okozom csalódást. Programokat illetően sosem
ütköztem nehézségekbe.
*
A
galérialátogatás még így is elhúzódott, sokkal tovább maradtunk a vártnál. Dóri
túlságosan is fellelkesült ahhoz, hogy csak úgy elrángassam. Bezzeg a gyomrára
hallgatott. Fél négy körül közölte, hogy éhes, szóval magunk mögött hagytuk a
képeket a szőkeherceggel együtt, és beültünk egy közeli pizzázóba. A hét elején
sokat gondolkoztam rajta, hova vigyem Dórit. Az utcai büfé lehetőségét rögtön
elvetettem, inkább hajlottam volna az elegáns éttermek felé. Még szerencse,
hogy a foglalás előtt kikértem Blanka véleményét. Azt mondta, Dóri nem nagyon
bírja a puccos helyeket, sokkal jobban járok, ha egy otthonos, vidám helyre
viszem, ahol a szakácsok értik a dolgokat. Pont kapóra jött a közeli pizzéria.
Nem lőttem mellé, a lány jóízűen fogyasztotta el a rendelését. Igaz, az utolsó
két szeletet rám bízta, de látszott rajta, hogy egyre jobban élvezi a randit. A
Szimóna-kép okozta kiborulás mintha meg se történt volna.
Csak még inkább
fellelkesült, amikor leparkoltam a házunk előtt. Az ajkán letörölhetetlen
mosoly játszott, a tekintete egyre gyakrabban kalandozott a táskája felé. Nem
gondolkoztam rajta, mit rejtegethet benne. Előbb-utóbb úgyis megtudnám,
máskülönben miért hozta volna magával?
Még akkor is a
kezembe kapaszkodott, amikor beléptünk az ajtón. Dóri egész otthonosan mozgott,
az együtt töltött idő után kitanulta a járást. Gyorsan megszabadult a
cipőjétől, majd maga után húzott a konyhába. Tudtam, mire gondol, és nekem is
jólesett volna leöblíteni a késői ebédet. Nem törődtem vele, hogy nem igazán
passzol a pizzához, mosolyogva nyúltam a borokhoz.
– Le akarsz
itatni?
Enyhe bizsergés
futott végig a fülcimpámon. Dóri nem siette el a dolgot, apró, érzéki csókokkal
tüzelt fel. Míg szájával a nyakamat cirógatta, a keze az övemmel babrált.
Elfojtottam magamban egy sunyi vigyort, úgy vettem át az irányítást. Blanka
időt kért, minden lehetőség adott volt, hogy egy kicsit szórakozzak Dórival.
Nem úgy, mint ahogy ő tette, amikor először itt járt, de azért elég ügyesen
ahhoz, hogy kicsit felhúzza magát. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor sokkal
vadabb, a szex pedig még a megszokottnál is élvezetesebb.
– Csak a hangulat
miatt – léptem a poharakhoz, amitől Dóri akaratlanul is eltávolodott tőlem. –
Mindketten tudjuk, hogy pia nélkül is simán elcsábítalak.
Halk kacajt
hallatott, majd lazán felhúzta magát a pultra. A szemem sarkából figyeltem,
ahogy keresztbe fonja a lábát, majd dobolni kezd az ujjaival. Többé nem
rejtegettem a mosolyomat. Dóri nyilvánvalóan türelmetlen volt, sötét íriszében
szikrázó fénycsóvaként ragyogott a csábítani akarás őrült vágya. Úgy tettem,
mintha fel se vettem volna. Átnyújtottam neki a poharat, majd összekoccintottam
a sajátommal.
– A mára.
– A mára –
mondta, miután belekóstolt az italba. – Finom. Meggyes, ugye?
– Igen. Még
karácsonyra kaptuk anya főnökétől. Állítólag ez volt a legjobb a készleten,
szóval meghagyta, hogy különleges alkalmakkor bontsuk fel.
– Szóval, ez egy
különleges alkalom?
Nem hagyta,
hogy megszólaljak, úgyis tudta a választ. A nyakkendőmnél fogva húzott közelebb
magához. Formás lábai a csípőmre tekeredtek, rózsás ajkai a homlokomról a
szemhéjamra siklottak, csak azután találtak rá a számra. Bár a galériában
váltott csók ellen sem volt kifogásom, a mostanit semmi pénzért nem cseréltem
volna el. Kapkodtunk, őrült módjára támadtuk egymás nyelvét, a nagy hévben még
bele is haraptam Dóri ajkába. Mámoros nyögést hallatott, aztán hirtelen
elrugaszkodott a pulttól. Kis híján a földön kötöttünk ki, csak a reflexeimnek
köszönhetően sikerült megtartanom a lányt. Egyszerre nevettünk fel, aztán
folytattuk, amit elkezdtünk. Dóri úgy tapadt rám, mintha én tartanám életben.
Ujjai elvesztek a hajamban, a szája ezúttal a nyakamon landolt. Nyelvének
gyengéd cirógatása hűsítő krémnek hatott a múltkori buli után.
Pár percig
hagytam, hogy kényeztessen. Jobb kezemmel a combját tartottam, a balban a bort
fogtam. Közben megindultam a lépcső felé. Minél hamarabb a hálóba akartam érni,
úgy éreztem, beleőrülök, ha akár egy percet is kell várnom. Dóri kétségtelenül
elvette az eszemet. Nem érdekelt a játszmázás, nem számított a konyhában
hagyott dugó, sem a szobámtól elválasztó emelkedő. Másra sem vágytam, csak hogy
végre ágyba vigyem Dórit. Hogy letépjük egymásról a ruhát, végig csókoljam meztelen
testét, aztán halljam a nyögéseit, lássam az önfeledt, kielégült mosolyt az
arcán… Nem is jártam olyan messze a céltól.
Szinte beestünk
a szobámba, de még ez sem ösztönzött lassításra. Futó pillantásunkban minden
gondolatunk benne volt. Dóri még épp’ időben kapta ki a kezemből az üveget. Úgy
tűnt, az éjjeliszekrényen jobb helye van, ott biztos nem fog összetörni.
Pár másodpercre
szüneteltettük a csókolózást. Vigyorogva vezettem végig a pillantásomat a
szeretőmön. Mint mindig, ezúttal is tetszett, amit láttam, egy apró részletet
leszámítva. Túl sok ruhát viselt. Ez pedig egy olyan probléma, amin
könnyűszerrel lehet változtatni.
A vállánál
fogva löktem az ágyra. A hátán lévő csipkét érintve kellemes borzongás lett
úrrá a testemen, rögtön nyúltam is, hogy megszabadítsam a felsőjétől. Még a
hasáig sem sikerült felhúznom a fekete blúzt, máris összekulcsolta az
ujjainkat. Korábban nem lett volna ellenemre a dolog, csak ezzel a húzással
megakadályozott a munkámban.
– Mi az? –
kérdeztem kissé zavartan.
– Van egy
meglepetésem! – kacsintott rám vigyorogva. – Lehet, hogy nem fog nagyon
tetszeni, de azért kipróbálhatnánk. Tegnap este találtam ki, szerintem baromi
vicces. Meg persze szexi is.
Nem bírtam ki
nevetés nélkül, még egy puszit is nyomtam Dóri arcára. Hiába, tudom én, kire
kell hajtani! Igaz, az elmúlt években akadt egy-két gázosabb hódításom, de
legtöbbször kifogtam a jót. Sejtelmem sem volt, mit forgat a fejében a lány, de
őt ismerve biztosra vettem, hogy emlékezetes pillanatokban lesz részem.
Ülő helyzetbe
tornászta magát, majd az ágyra dobta a válltáskáját. Beállított frizurája már
korántsem tűnt olyan elegánsnak, mint pár órával ezelőtt. Azon morfondíroztam,
ha már ennyitől tönkremegy a haja, az biztos lebukás lesz a barátnői előtt.
Feltéve persze, ha nem talál ki valami ütős kamusztorit.
– Ez egy játék –
bökött a retikülre. – Tizenkét cetlit raktam a táskába, mindegyiken egy-egy
kérdéssel. Fejenként hatot húzunk, tilos passzolni, vagy újat kérni. Arra
válaszolunk, amit kaptunk. Minden válaszunk után leveszünk a másikról egy
tetszőleges ruhadarabot.
– És ha
elfogynak a ruhák? – Nem mertem volna megesküdni rá, hogy képes lennék
kérdésekkel foglalkozni, miközben Dóri meztelenül fekszik előttem.
– Nyugi, erre is
gondoltam – húzta ki magát. – Az a nagy helyzet, kedves Dávid, hogy ismerlek.
Rohadtul. Tudom, hogy már attól meg fogsz őrülni, ha meglátod a csipkés
tangámat. Ezért is találtam ki, hogy fehérneműig vetkőzünk. És amíg nem esett
ki az összes kérdés, rajtunk is maradnak. Aztán, amikor végzünk – simította meg
az arcomat. –, majd a hangulat eldönti, hogyan tovább.
Nem tűnt valami
bonyolultnak. Ha más áll elő az ötlettel, gondolkodás nélkül elküldöm a
francba, mondván, döntse el, üvegezni akar, vagy szexelni. Dórinak azonban nem
tudtam nemet mondani. Na, nem, mintha annyira beindított volna, hogy
válaszolgassak a kérdéseire, Nika vérben úszó szemeinek és Blanka szüntelen
panaszáradatának képe sokkal erősebb motivációt jelentett. Ez a nap Dóriról szól! – emlékeztettem magam. – Ne cseszd el!
– Megpróbálhatjuk
– bólintottam, reményeim szerint határozottan. – Mondjuk, még nem csináltam
ilyet.
– Dóri ötven
árnyalata! – táncoltatta meg a szemöldökét, mire kitört belőlem a röhögés.
Természetesen
magára vállalta a kezdő szerepét. Izgatottan nyúlt a táskájába, kisebb
keresgélés után ki is választott egy cetlit. Ami azt illeti, engem is kezdett
érdekelni a dolog. Dóri nem hülye, nyilván tudta, mit csinál. Valami azt súgta,
nem csinálunk rendszert a játékból, de a mostani alkalmat fel fogja dobni.
– Ne már, ezt
neked szántam! – biggyesztette le a száját csalódottan. – Annyira kíváncsi
voltam a válaszodra, az enyém meg… Mindegy, a kérdés az, hogy milyen volt az
első csókod.
Kezdett
összeállni a kép. Szóval az egész játék a szívatásra megy ki. Kíváncsian
tekintgettem a táska felé, egy pillanatra átfutott az agyamon, miket
eszelhetett még ki a lány. Aztán ismét neki szenteltem a figyelmemet,
láthatólag nem idézett fel benne túl szép emlékeket a kérdést. Bűn lett volna
nem húzni egy kicsit az agyát.
– Na, mi van,
akasztják a hóhért? – öltöttem ki a nyelvem. – Nem emlékszel a szabályokra?
Persze, ha előbb gondolkozol, meg ilyenek…
– Be lehet
fogni! – villantott rám egy gúnyos vigyort. – Amúgy nem akkora nagy sztori,
csak kicsit kínos. Nyolcadik utáni nyáron történt, amikor elköltöztünk a
lakótelepről. Kicsit szomorú voltam, mert a szomszédban lakott egy iszonyatosan
helyes srác, barna hajú, kék szemű, magas, izmos, szóval minden lány álma –
Gyors pillantást vetett rám, hogy tudja, követem-e a történetét. – Akkor
töltötte a tizenhetet, szóval érthetően nem nagyon hozták lázba a
nyolcadikosok. Viszont egy nap, pontosan július hetedikén felhívott, hogy nem
akarok-e átmenni. Persze totál bezsongtam, belőttem a hajam, felraktam egy kis
sminket, felkaptam a legjobb ruhámat, aztán elmentem a lakótelepre. Na, igen,
nagyjából eddig tartott a nagy álom. Tudniillik, kedves Krisz elfelejtette
közölni, hogy amúgy ráeresztették a ház összes gyerekét, és azért hívott, hogy
segítsek rendet tartani köztük. Jó, oké, gondoltam, legalább a közelében
lehetek. El is voltunk, amíg az egyik kis hülye nem dobta be, hogy ő bizony
játszani akar, és erre ránk is szükség lesz.
– Aztán kaptál
egy rohamot, és azóta arra vársz, hogy valakit megszívathass a kérdéseiddel…
– Hát, nem éppen.
Smárolós játék volt – sütötte le a szemét kínosan. – Nagyjából annyi a lényeg,
hogy leülünk egy körbe, valaki pörget, és akire mutat a kupak, megcsókolja. Aki
már volt, az kiesett. Gondolhatod, mennyire szurkoltam, hogy Kriszt kapjam. Már
csak négyen ültünk a körben, mi ketten, meg egy tizenkét éves kisfiú, és egy
korombeli lány. Persze, hogy azt a pattanásos kis görcsöt kaptam, aki kitalálta
az egész szart! De a legjobb az egészben, hogy azt hitte, baromi jól csinálja,
pedig csak ledugta a nyelvét a torkomon, és összenyálazta a számat! Krisz meg
úgy röhögött, mintha az év viccét sütöttük volna el.
Jogosnak
éreztem a srác reakcióját, én sem bírtam visszatartani a nevetést. Láttam magam
előtt a döbbent, fuldokló Dórit, ahogy valami tizenkét évessel smárol, és
egyszerűen nem bírtam komoly maradni. Még akkor is a szememet törölgettem,
amikor a nyakkendőmmel kezdett babrálni.
– Szóval a
kertvárosban is ilyen érett srácok rohangálnak – dünnyögte.
Igyekeztem
bűnbánó képet vágni, de mindketten tudtuk, hogy kamuzom. Dóri egy drámai
mozdulattal a szoba sarkába hajította az ominózus ruhadarabot, majd a táskára
muatatott. Ezúttal rajta volt a sor, hogy égjek egy sort. Szinte már vártam az
égetőbbnél égetőbb kérdéseket, ám ehhez képest egész jól jártam. Még csak
gondolkoznom sem kellett rajta
– Mi volt a
legviccesebb beszólás, amit a héten hallottál? – olvastam fel a kérdést. – Nem
biztos, hogy pontosan idézem, de a lényeg át fog jönni. Az öcsém neve Marci,
Hídvégi Marci. Ragaszkodott hozzá, hogy így mutassam be, mert rákattant a Star Warsra.
Egyszerre
nevettünk fel. A lány fekete tincsei a homlokába hulltak, miközben rázta a
fejét. Az aranyló fülbevalópár ismét táncra perdült, pláne miután kihámoztam
Dórit a felsőjéből.
– Tipikus Blanka
– Bár a plafonnak szegezte a tekintetét, a hangjából kiérződött, mennyire
szereti a barátnőjét. – Egyébként ezt mikor mondta?
– Hétfőn elhozta
Marcit az edzésre, akkor váltottunk pár szót.
A lepedő
redőire összpontosítottam. Nyugodtnak tűnhettem, de valójában minden egyes
porcikámmal azért szorítottam, hogy ne fogjon gyanút. Imáim meghallgatásra
találtak, a következő pillanatban már a cetlikkel foglalkozott.
– Mi a
legidegesítőbb szokásod? Elviekben az, hogy sokszor elkalandozom, nem figyelek
a másikra, meg matekdogák közben úgy dobolok az asztalon, hogy a többiek alig
bírnak figyelni a feladatra.
Közelebb
húzódott hozzám, fürge ujjai azonnal rátaláltak az ingem gombjaira.
– Az előző
kérdés jobban tetszett – kacsintottam rá szemtelenül. – De így legalább
gyönyörködhetsz a felsőtestemben.
Hiába szegezte
a plafonnak a tekintetét, le sem tagadhatta volna, hogy az izmaimat lesi. Az
arcomon ülő önelégült vigyor egészen odáig tartott, míg meg nem pillantottam a
következő kérdést. A válasszal nem bajlódtam volna sokáig, inkább az indoklás
volt az, ami szöget ütött a fejemben. Nem, mintha nem lett volna egyértelmű, a
gondot az okozta, hogyan adjam elő a sztorit Dórinak.
– Szerinted ki a
másik barátai közül a legszexibb, és miért gondolod ezt? – Kimondva még durvább
átkokat szórtam a fejemre. Ennyit arról, hogy mellém áll a szerencse. – A
válaszom Bia.
Ugyanolyan
kedvesen nézett rám, mint eddig. Még csak fel sem kapta a fejét, a féltékenység
legapróbb csírája sem jelent meg az arcán. Sokkal inkább tűnt kíváncsinak, mint
zavartnak. Úgy voltam vele, hazudni nem érdemes, okosabb hamar letudni a
sztorit. Nagy levegőt vettem, aztán előadtam a kapcsolatunk történetét.
– Tudod, mindig
is bírtam Biát, de nem álltunk olyan közel egymáshoz, hogy megosszuk egymással
a titkainkat, meg ilyenek…
– Biát mindenki
bírja – helyeselt biztatóan. – Túl édes ahhoz a nagy bociszemeivel, meg a
százhatvan centijével, hogy bárki is utálja.
Gyors biccentéssel
igazoltam az állítását.
– Pont egy
héttel azután, hogy betöltöttem a tizenhatot, áthívott magához. Annyit mondott,
hogy nyárbúcsúztató bulit tart, és semmit sem kell hoznom. Kicsit váratlanul
ért, hiszen még volt két hét a suliig, a legtöbben úgyis leléptek nyaralni, de
azért elmentem. Hát, kiderült, hogy privát parti volt – mosolyodtam el a régi
emlék hatására. Hiába ült mellettem Dóri melltartóban, a késő nyári kép mindig
különös érzést keltett bennem, mintha akkor kezdtem volna el igazán élni. – Méghozzá két személyes.
Bia szülei leléptek a hétvégére, a mienk volt az egész ház. Asszem’, valami
olyanról magyarázott, hogy szétunta magát a nyáron, nem akar úgy belevágni a
tizedikbe, hogy nem tett meg valamit, meg ilyenek. Nem értettem, amíg a kezembe
nem nyomott egy szál cigit. Te, hallod, olyan szart én még nem szívtam! Igaz,
hogy az első volt, de az utolsó is egyben.
– Aha, értem –
vonta össze a szemöldökét. – Még valami lényeges?
Ne akadjon ki, könyörgöm, ne jöjjön rá a hülye féltékenységi
rohama!
– Hát, maradjunk
annyiban, hogy Bia nem csak a dohányt akarta kipróbálni – vetettem rá egy
sokatmondó pillantást. – Mindenféléről dumáltunk, aztán egyszer csak
megkérdezte, hogy nem tervezem-e már elveszteni a szüzességem.
Vártam, hogy
fejbe csapjon egy párnával, vagy, hogy mindenféle utolsó rohadéknak elhordjon,
ám ehelyett csak kuncogott egyet. Értetlenül kémleltem a lányt, már azon
voltam, hogy az állapota felől érdeklődjek. Igaz, még nem fejeztem be a
sztorit, de a kérdésből kiindulva elég egyértelművé vált, hogy végződött
kettőnk privát partija.
– Bocsi, csak ez
annyira Bia – szabadkozott, még mindig nevetgélve. – Nem szerencsétlenkedik, ha
kell neki valami, megszerzi. Mondjuk, a fejedet megnéztem volna.
– Ledöbbentem,
annyi fix. Aztán meg többet szerencsétlenkedtem egy óra alatt, mint az eltelt
tizenhat évben összesen.
Nem tudtam
eldönteni, ki röhögött ki jobban, Dóri, vagy Bia két évvel ezelőtt. Való igaz,
az évfolyamtársam sem született profinak, mégsem jött zavarba. Nem szándékoztam
megosztani Dórival, de a lánnyal nem az volt az utolsó kalandom. Utána is
megmaradt köztünk egyfajta haveri viszony, ő közben bepasizott, én sorban
szedtem fel a csajokat, aztán félévkor megkérdezte, fejlődtem-e már valamit.
Mint kiderült, akkor dobta a barátja, és vigaszra volt szüksége. Természetesen
nagylelkűen elvállaltam a feladatot. A viszonyunkról annyit, hogy Bia szerint
előnyömre vált a fejlődés. Kavartunk is vagy öt hónapig.
Egyikünk sem
kívánt részletekbe feledkezni. Gyengéden a hátára döntöttem Dórit, hogy
könnyebben megszabadítsam a nadrágjától. Amint alsójának csipkézett bevonata a
kezemhez ért, elgondolkoztam rajta, hogy azt is letépjem róla. Kár, hogy azzal
megszegtem volna szabályokat. Egyelőre kénytelen voltam a látvánnyal beérni.
– Mi volt a
legszebb karácsonyi ajándék, amit adtál? – olvasta fel a cetlit.
Akkor futott át
az agyamon először, hogy az egész játék egy bunda. Dóri eddig csupa normális
kérdést húzott, én meg kétszer is el akartam süllyedni. Csak a randi után esett
le, hogy nem a feladványok számlájára írható a dolog. Elvégre, mi tehettünk
róla, hogy így alakult az életünk.
– A tizedikes
osztálykarácsonyra Nikát húztam – mesélte. Az arca hirtelen kipirult, a
szemében pedig megcsillant az a boldog, önfeledt fény, amivel legutóbb a
galériában találkoztam. – Akkoriban indult be a zenekaruk, tudod, a Sikátor. Az
akkori barátjától, Barnától elkértem az első közös képüket, és lerajzoltam
neki. Egyébként tökre tetszett, mert a háttérben alapjáraton ott volt a „Sikátor” felirat. Van egy olyan utca a
külvárosban, ismered?
– Ja, rémlik –
feleltem szűkszavúan.
– Egyébként
azért is választották ezt a nevet, mert Nika és Barna ott csókolóztak először.
Nem volt kérdés, hogy Nika örülni fog, nagyjából egész szünetben másról sem tudott
beszélni.
A tengerkék
szempár a borra tapadt. Látszott rajta, hogy hozzám hasonlóan a kérdés rengeteg
emléket idézett fel benne. Korábban hallottam már egyet, s mást az említett
zenekarról, a haverjaimmal el is jártunk a koncertjeikre. Bár egyik taggal sem
kerültem közeli kapcsolatba, a pletykákból könnyedén megismerhettem őket. Nikát
akkoriban a fél suli utálta, lévén az együttes gitárosa, és a frontember
barátnője egy személyben. Irigykedtek rá, utálták a szépségéért, a
tehetségéért, meg a mosolygós, őrült kisugárzásáért. Barnáért viszont
megvesztek a lányok; talán még nálam is több csajt vágott gerincre a gimiben
töltött évei alatt. Nika utálói folyton azon csámcsogtak, kivel kavar a fiú a
háta mögött. Hogy mennyi volt igaz a pletykákból, nem tudom, az viszont biztos,
hogy a tavalyi évzáró koncerten a srác mindenféle magyarázat nélkül feloszlatta
a bandát, mire a barátnője elbőgte magát. A kulisszák mögötti dolgokba nem
avattak be, szóval nem tudhattam a részleteket. Mindenesetre elég sokatmondó volt,
hogy rá pár hétre összefutottunk Barnával egy buliban. Kicsit megváltozott,
főleg a szeme alatt húzódó, hatalmas zöldes folt miatt.
– Hiányzik,
ugye? – szorítottam meg Dóri kezét.
Szomorkás
mosolyt erőltetett az ajkaira, és nem válaszolt rögtön. Hosszú szempillája
meg-megrebbent a lámpafényben. Az íriszében tanyázó keserű bánat elárulta, hogy
bármit megadna, hogy visszakapja a régi Nikát.
– Más volt. Nem
ilyen elveszett – nézett rám komoran. – Persze, rá aztán senki se mondaná, hogy
elveszett, pedig az. Folyamatosan keresi a helyét, meg mindenkibe beleköt. Mi
meg szótlanul tűrjük, hogy kiadja magából a feszültséget. Néha nehéz, Blankával
majdnem össze is vesztek a múltkor emiatt.
Kevesebbet
mondott, mint amennyit érzett. Tudtam, hogy nem akarja tönkrevágni az estét,
mint ahogy arra sem vágyott, hogy a picsogós kislány szerepében tetszelegjen.
Bármennyire is szerettem volna, nem segíthettem neki. Ez egy olyan csajos
probléma volt, amit nekik, hármuknak kellett megoldani. Azért persze szurkoltam
nekik. Hogy jobb kedvre derítsem a lányt, még egyszer megszorítottam a kezét,
majd finom csókot nyomtam az ajkaira.
– Tudom, nem
nagy segítség – mormoltam a fülébe csábító hangon. –, de talán jobban éreznéd
magad, ha tovább vetkőztetnél.
– Egy próbát
megér.
Egymás mellett
ültünk, kis híján az ölemben kuporgott. Sötétkék íriszét az arcomra
tapasztotta, kiváltképp a számít bűvölte vele. A keze lassan lendült mozgásba.
Először a mellkasomat simogatta, onnan a hasamra vándorolt, és meg sem állt a
lábszáramig. A nadrágomon át tapogatni kezdett, majd hirtelen felrántotta a
szárát, és lehúzta a bal zoknimat.
– Félsz, hogy megszegnéd
a szabályokat? – villantottam felé egy szemtelen mosolyt.
– Nos,
amennyiben nem rózsaszín lámákkal díszített, flitteres férfitangát viselsz, ne
reménykedj! – érkezett a válasz. – Arra köztudottan gerjedek.
Önkéntelenül is
elröhögtem magam. A cinikus beszólásától azonnal oldódott a légkör. Már nem
tűnt olyan szomorúnak, de azért a biztonság kedvéért odaadtam neki a meggybort.
Kissé unottan kortyolgatta a savanykás alkoholt, mintha az járt volna a
fejében, hogy le akarom itatni.
– Hogy zajlott
életed legfurább randija? – Bár azonnal tudtam a választ, a tapasztalatok azt
mondatták velem, ne menjek bele a részletekbe. Bőven elég, ha az alapvető
információkat közlöm Dórival. – Nagyon bejött egy csaj, és megtudtam, hogy egy
önvédelmi táborba készül. Én is elmentem, hogy közelebb kerüljek hozzá,
csakhogy ehhez normálisan részt kellett venni az ottani edzéseken, meg
programokon. Korábban nem próbálkoztam ilyesmivel, le is aláztak már az első
napon. De legalább a lány felfigyelt rám. Felajánlotta, hogy segít, aznap este
ki is hívott a tábor udvarába. Aztán ő is szarrá vert – húztam el a számat,
mire Dóri kissé gonoszkodva elvigyorodott. – Kijelentette, hogy reménytelen
eset vagyok, de fájdalomdíjul sétálgatott velem egy kicsit. Dumáltunk,
röhögtünk, meg ilyesmi. A végén meg is csókoltam, aztán minden este kilógtunk
pár órára.
– Hadd találjam
ki! – forgatta meg a szemét vigyorogva. – Az utolsó éjszaka lefeküdtetek.
– Néha olyanokat
feltételezel rólam! – csóváltam a fejem felháborodást színlelve. – Komolyan,
mintha valami perverz állat lennék, aki mindenkire ráhajt. Még hogy az utolsó
éjszaka, chh! A tábor után még vagy két napon át fűztem, mire kötélnek állt.
A következő
másodpercek azzal teltek, hogy a haját igazgatta. Zokszó nélkül bevettem a
cselét. A feltételei miatt nemigen maradt választásom, jobb híján a zokniját
vettem le róla. A rajtunk maradt ruhák, és a hátralévő kérdések száma közti
különbség ismételten rámutatott arra, hogy Dórinak bizony meggyűlik a baja a
matekkal. Akárhogy is számoltam, hat körre jutott két zokni, meg egy nadrág,
szóval három kérdést nyugodtan törölhettünk is volna. Már éppen felvetettem
volna a rövidítés kérdését, amikor váratlan találat érte a mellkasomat.
Értetlenül bámultam Dórira, ő azonban kifejezetten elégedettnek tűnt, amiért
alattomosan hozzám vágott egy párnát.
– Na, és ezt
most miért kaptam?
– Döntsd el te!
– mondta, majd felolvasta a kezében tartott cetlit. – Meséld el a legnagyobb
gyerekkori csínytevésedet! Oké, annyira nem nagy szám, csak az oviban egy
kislány elvette a szendvicsemet, én meg bosszúból megtámadtam az udvaron.
Megfogtam a haját, aztán belenyomtam a fejét a homokvárba – Elsötétült a tekintete,
az arcán édes remegés lett úrrá. Mosolyogtam rajta, de nem azért, ahogy a
többieket szadizta. Egyszerűen tetszett, hogy akkor is olyan volt, mint most:
magabiztos, lobbanékony, és egy kicsit őrült. – Fura, akkor nem vágtam, minek
bőg annyira. Utólag visszagondolva tényleg nem lehetett valami kellemes.
– Nézd a jó
oldalát! – böktem meg a vállát. – A kiscsaj miatt levehetsz rólam valamit.
– Majd
megköszönöm neki, ha összefutunk.
Somolyogva
átnyújtotta a bort, majd végrehajtotta az iménti műveletet. A másik zoknimtól
is megszabadított, majd várakozó pillantással illetett. Ő tudta, mit rejt a
táska. Talán pont azt latolgatta, melyik cetlire esik a választásom. Ittam egy
kicsit a borból, aztán kivettem az első lapot, ami a kezembe akadt. Kétszer is
el kellett olvasni a kérdést, mire felfogtam a jelentését. Naivan reménykedtem
benne, hogy csupán a fejembe szállt az alkohol, és képzelődöm. A harmadik
elolvasás után azonban biztosra vettem, hogy nem tévedtem. Dóri komolyan képes
volt a gyerekkori plüsseimről faggatni.
– Ezt passzolom!
– nyújtottam át neki a lapot.
– Nem
passzolhatsz.
– Fogadunk?
– Nem foglak
kiröhögni.
– Nem volt
plüssöm. Dóri, tizennyolc múltam!
– De valamikor
voltál nyolc éves is.
– Akkor se volt
plüssöm.
– Nyomorék vagy.
– Te meg szemét,
de kicseszettül! – sóhajtottam fel unottan. Mérgesen beletúrtam a hajamba, tudtam,
hogy ezt a csatát elvesztettem. Nem szeghettem meg csak úgy a szabályokat, így
hát fintorogva bár, de válaszoltam az agyament kérdésre. – Oké, nem voltam
valami nagy plüssös. Nagyjából két-három játékom lehetett. Arra emlékszem, hogy
mindig egy krokodillal aludtam. Kicsi volt, nagyjából ekkora – mutattam a
kezemmel. – A szeme folyton lekopott, én meg rájártam anya nyakára, hogy
rajzolja újra. Ja, és félig leszakadt a feje.
– Nevet adtál
neki?
– Kiskokó, ha az
névnek számít – forgattam meg a szemem unottan.
Láthatóan
megelégedett a válasszal. Miközben lehúztam róla a másik zokniját, arra vártam,
hogy kiröhögjön. Vagy, hogy úgy nézzen rám, mint egy ötévesre. Esetleg, hogy az
arcomat csipkedje, akárcsak egy gyereknek. Percek teltek el, a feszültség kézzel
tapinthatóvá vált. Éreztem, ahogy a fejem színe egy jól megtermett
paradicsoméhoz kezd hasonlítani. Nem akartam, hogy Dóri lenézzen. Sosem zavart,
ha néha nevetett rajtam, meg húzta az agyamat, mert tudtam, hogy csak viccből
teszi. Azt viszont nem bírtam volna elviselni, ha nem vesz komolyan. Ha egy
éretlen hülyegyereknek gondol, akivel képtelenség bármit is kezdeni.
Fel se tűnt,
hogy nem húzott. Tanácstalanul bámultam át keskeny válla felett, a gondolataim
egyre csak a hülye krokodil köré épültek. Basszus, ezer éve még csak eszembe se
jutott, erre jön, és elcseszi az egész napomat!
Gondolataim
örvényéből egy puha kéz rántott vissza a valóságba. Dóri arcán még csak nyoma
sem volt a gúnynak, vagy a lenézésnek, sokkal inkább tűnt nyugodtnak, és
biztatónak. Karjai az izmaimon pihentek, ajkával szelíden cirógatta a
fülcimpámat. Mintha így akarta volna bizonyítani, hogy a béna plüssöm ellenére
is férfiként tekint rám.
– Ne butáskodj
már, Dávid – A hangja határozottan, mégis kedvesen csengett. – Kiderült, hogy
neked is volt gyerekkorod, meg szeretted a krokodilokat, és akkor mi van? Senki
sem születik felnőttnek. Képzeld, anya egyszer mesélte, hogy ő még az egyetemen
sem mondott le a kedvenc játékáról. Amúgy az egy pici delfin volt, ami mindig
eltűnt, de még most is ott van a szobájukban. Szóval, emiatt ne emészd magad! –
simított végig a mellkasomon. – Szerintem az lenne a fura, ha nem játszottál
volna semmivel. Elvileg ezek a plüssök elég jól fejlesztik a személyiséget is,
akit sokat alszanak velük, kreatívabbak lesznek, és könnyebben építenek
kapcsolatokat. Ha jobban belegondolsz, ez igaz is – kacsintott rám cinkosan. –
A kapcsolataidra még nem érkezett panasz, ami pedig a kreativitásodat illeti…
nos, azt hiszem, az ágyban már nem egyszer bizonyítottad a találékonyságodat.
Igazat adtam
neki. Sőt, mi több, rádöbbentem, hogy nem akkor voltam gyerekes, amikor a
plüssömről meséltem, inkább, amikor befordultam miatta. Egy hálás mosolyt
küldtem Dóri felé. Utólag visszagondolva nem is értettem, miért csináltam olyan
nagy ügyet az egészből. Tudhattam volna, hogy a szeretőm nem akad fent az
ilyesmin. Ha gondot okozna neki, nem írta volna fel a kérdésekhez. Mindenesetre
jólesett a biztatása, a végén kapott bókjai pedig csak még inkább feldobták a
kedvem. Úgy éreztem, ha így folytatja, nemsokára újra szerencséje lesz
találkozni az ágybéli kreativitásommal.
– Az elmúlt évek
legviccesebb kirándulása – lengette meg a papírt. – Nem kérdés, a januári
sítábor. Nem hiszed el, mik történtek ott! Az egész úgy kezdődött, hogy a
szervezők megtiltották, hogy telefonozzunk a sífelvonóban, mert, amúgy tök
jogosan, féltek, hogy kiejtjük, aztán kezdődik a drámázás. Viszont Blanka
valamiért úgy érezte, tönkremegy az élete, ha nem küldünk egy szelfit Gergőnek
– Bólintottam. Rémlett, hogy a barátom mesélt valamit arról, hogy Blanka
lelépett a sítáborba, de nem részletezte a dolgot. – Mondjuk, elég gáz kép
lett, Nika bemutatott, Blanka szája elkékült a hidegtől, én meg pislogtam.
Mindegy, elkészült, el is küldtük, aztán Blanka addig szerencsétlenkedett, hogy
kiejtette a telefont. Képzelheted, hogy beparázott. Várj, most jön a sztori
lényege! – tette fel a kezét nevetve. – Tehát, nem akartunk szólni a
tanároknak, mert tudtuk, hogy csak üvöltözni fognak, úgyhogy kitaláltuk, hogy
este kilógunk, és megkeressük Blanka telóját.
– Ugye tudtátok,
hogy a sífelvonók elég hosszúak? – ráncoltam össze a homlokomat.
– Egyikünket sem
hatott meg. Elvégre Blanka és Gergő beszélgetése volt a tét – folytatta. – Este
mindenki lelépett bulizni, még a tanárok is, szóval elindultunk megkeresni
Blanka mobilját. Nos, nem részletezem, legyen elég annyi, hogy nekem
meghúzódott a bokám, Nika sikítógörcsöt kapott, amikor vadállatnak nézett egy
bokrot, de legalább megtaláltuk a telefont. Ne kérdezd, hogy sikerült, én még
mindig alig tudom felfogni! – nevette el magát. – A legviccesebb az egészben,
hogy Gergő még csak meg sem nézte az üzenetet, nagyjából egy nap múlva küldött
egy hangfelvételt, amiben valami spanyol számot énekelt. Azt hiszem, kicsit becsiccsentette.
– Megesik –
mosolyodtam el. – Nem lett baja a telónak?
– Nem, még csak
meg se repedt a képernyője – válaszolt. – Napokig azzal szívattuk Blankát, hogy
biztos Gergő szerelme tartotta melegen, azért nem fagyott meg.
Az ujjaink
egymásba fonódtak, Dóri tekintete a nadrágom felé kalandozott. Hogy
megkönnyítsem a dolgát, az ágy mellé álltam. Egyszerre volt őrjítő, és izgató,
ahogy a férfiasságomhoz ért. Nyilván szándékosan bénázott annyit a sliccemmel, csak
hogy még inkább felizgasson. A cipzár lassú mozgása a dobhártyámig hatolt, kis
híján megőrültem, mire végre kiléphettem a nadrágomból. Mindezt csak tetézte,
hogy Dóri hihetetlen lassúsággal állt talpra, és közben nem mulasztotta el végig
húzni a száját a boxeremen. Díjaztam volna a játékát, ha hajlandó a következő
lépésre. Márpedig minden jel arra utalt, hogy nem kaphatom meg, amíg nem ürül
ki a táska.
– Sok van még
hátra? – fordultam hozzá elgyötört hangon.
– Három. Addig
kibírod?
A csábos
mosolya. A fekete tincsei, ahogy az arcába hullanak. A csípőjére simuló lágy
csipke. A fülbevalók csilingelése. Ösztönösen húztam magamhoz, lassú, finom
mozdulatokkal fektettem az ágyra. Hallottam a papírfecnik gyűrődését a teste
alatt, éreztem, ahogy belenyög a csókba. A kezem a derekáról egészen az
alsójáig siklott, már éppen le is hámoztam volna róla az anyagot, ha nem kezd
el a fülembe suttogni.
– Nem fejeztük
be…
– Kellene?
– Három kérdés,
Dávid – kapkodta a levegőt. – Gyorsan meglesz.
Hallottam a
szavait, de nem engedelmeskedtem nekik. Elég volt megérintenem, máris
megrándult a teste. Az alsója nedves volt, minden egyes porcikája konkrétan
könyörgött a szexért. Csak nem vallotta be, nehogy felborítsa a szabályait. Az
ösztöneim azt mondták, ne hagyjam abba. Izgassam fel a lányt, kényeztessem a
testét, aztán feküdjek le vele. Ha a józan eszemre hallgatok, megadom magam a
kérésének. Békén hagyom, amíg nem tudjuk le a játékot.
Három kérdés. Dóri napja.
Felsóhajtottam.
Azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára úgyis megkaphatom. Persze, várnom kell…
őrjítően sokat kell várnom. De ez a nap róla szól, nem rólam. Ha neki az kell,
hogy szenvedni lásson, kutya kötelességem teljesíteni a kérését.
Újabb sóhaj
tört fel az ajkamból, ezúttal a kezemnek is sikerült parancsolnom. Nem néztem a
lányra, nem akartam, hogy megint elvegye az eszem. Hanyagul nyúltam a táskába,
és a lelkesedés legkisebb nyoma nélkül olvastam fel a kérdést.
– Szerinted hogy
fogsz meghalni? Ez könnyű, két percen belül felrobban a tököm, és elvérzek.
Dóri elnevette
magát, majd lágy csókot nyomott az arcomra. Szavak nélkül is tisztában voltam
vele, hogy normális választ vár. Így hát megembereltem magam, és próbáltam
összehozni valami elfogadhatót.
– Amúgy fogalmam
sincs, ezen még nem gondolkoztam – vakartam meg a fejem. – Anya tuti azt
mondaná, hogy autóbalesetet szenvedek, kómába esek, és két nap múlva végem.
Persze, ez csak az ő hülyesége – forgattam meg a szemem unottan. – Attól függ
egyébként, mikor halok meg. Ha pár
hónapon belül, akkor elcseszem az érettségit, és valaki agyonüt. Ha úgy
harminc-harmincöt évesen, akkor az aktuális szeretőm dúsgazdag férje lelő,
miután rám talált a szekrényben. Ha meg valamilyen csoda folytán nem nyírnak ki
a szexiségemért, és megélem az öregkort, nos, arra van egy külön tervem – Dóri
az oldalára fordult, sötétkék írisze valósággal ragyogott az örömtől, amiért
szóra bírt. – Full sablonos amúgy az egész, minden második filmben elsütik ezt
a poént. Fekszem az ágyban, körülöttem a barátaim, meg a családom. A tömegből
előlép valami random kisgyerek, és megkérdezi, mire gondolok. Erre én: Nem
gondolok semmire. Nézem az életem filmjét. Egyszerűen tökéletes. Csak nem tudom
eldönteni, mi a műfaja, kalandfilm, vagy pornó.
Meglepő módon
tetszett neki, hogy elvicceltem a kérdést. Mintha kifejezetten örült is volna,
hogy én húztam, ő bizonyára komoly választ adott volna. Felmutattam előtte két
ujjamat, közben meg vigyorogtam, mint a vadalma. Már nem kellett sok ahhoz,
hogy leteperjem.
– Mi volt életed
eddigi legnagyobb csalódása? – nézett le a papírra. – Anett szarságai. Te
jössz!
Türelmetlenül
nyomta a kezembe az utolsó cetlit. Elég volt ránéznem, máris tudtam, hogy ha
korábban kapja meg a kérdést, nem intézi el két szóban. Mérget mertem volna
venni rá, hogy előad valami óvodás sztorit. Na, nem, mintha nem adtam volna
hálát a gyors tempóért. Úgy gondoltam, hamar letudom a formaságokat, aztán
végre rátérek a lényegre. A kérdést elnézve azonban az utolsó kör sem bizonyult
túl könnyűnek. Sőt, határozottan felülmúlta az előbbieket.
– Anyában annyit
változtatnék – feleltem. Meglepett, milyen lassan beszélek, mintha valaki
behúzta volna a hangszálaimat irányító féket. –, hogy felejtse el a rejtett
utalásait. Ha valamiről megvan a véleménye, mondja a szemembe, de ne várja meg,
hogy magamtól rájöjjek. Meg talán azt, hogy ne kritizálja a szeretőimet. Nem,
mintha rád beszólt volna, csak úgy általánosságban.
Büszkén hátra
vetette szabaddá vált tincseit, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra.
Aztán a szemhéjam következett, majd az orrom és az arcom. Bizonyára azt
tervezte, hogy beborítja csókokkal a testemet. Talán fel se tűnt neki, mennyire
máshol járnak a gondolataim. Egy távoli, sötét világban, amit ha tehetek,
inkább elkerülök. Mintegy mellékesen tette fel a kérdést, mintha nem is
számítana igazán.
– És apukád?
Lehunytam a
szemem, az öklöm automatikusan ökölbe szorult a tehetetlenségtől. Dóri a felső
kockáimmal szórakozott. Úgy nyalogatta őket, mint más a csokoládét. Nem
figyeltem rá. Képtelen voltam a gyönyörrel foglalkozni. Azt hiszem, nem
változtattam a hangerőmön, mégis leírhatatlanul távolinak tűnt. Mintha nem is
az én hangom lett volna. Mintha apám szólt volna hozzám, ki tudja, honnan.
– Azt, hogy
létezzen.
Hülyén
hangzott, és leállította Dórit. A lány zavartan kapta fel a fejét, úgy bámult
rám, mint egy ütődöttre. Kierőszakolt magából egy kacajt, ám amikor látta, hogy
ugyanolyan komoly maradok, eltűnt a mosoly. Homlokán elmélyültek a ráncok,
egyúttal a kockahasam sem érdekelte többé. A tekintete aggódásról árulkodott,
úgy húzta magát az ölembe, mintha mindent meg akarna tudni a sztoriról. Mintha
még szégyellte is volna magát a kérdés miatt.
Pedig nem
tehetett róla. Nem tudhatta, mi az ábra.
– Ezt értenem kéne?
Puha tenyere
közrefogta az arcomat. Nem kellett kényszerítenie, hogy a szemébe nézzek,
megtettem magamtól is. Hosszú, néma percekig csak fürkésztem az arcát,
figyeltem, ahogy szétnyílnak az ajkai, és megrebben a szempillája. A légzése
felgyorsult, idegesen kapkodta a levegőt. Üvöltött róla, hogy megbánta, hogy
rákérdezett. Én valahol örültem neki. Túl régóta tipródtam kétségek közt, túl
sok kérdés merült fel bennem, amit senkivel sem oszthattam meg.
– Tudom, hogy
létezik – pontosítottam. – Nem halt meg, vagy ilyesmi. Tudom, mert fizet. Úgy
képzeld el, hogy mindent ő fizet. A
rezsit, a számlákat, még a lakást, meg a kocsimat is ő vette. Annyit tudok
róla, hogy kőgazdag. Ja, meg hogy szarik a fejükre! – nyerítettem fel gúnyosan.
– Tudod, mi nem vagyunk normális család. Nálunk csak anya van, és én. Sosem
beszél róla, mintha nem is lenne apám! – fakadtam ki hirtelen. – Baszd meg,
Dóri, mindjárt tizenkilenc leszek, pár hónap múlva érettségizek, és még csak a
nevét se tudom. Ja, anya ügyesen a lánykori nevére íratott, aztán ezzel
lerendezte az egészet. Ez olyan, mint… – Le kellett volna állnom. Dórinak
nyilván nem volt rá szüksége, hogy a kiborulásomat hallgassa. nem cseszhettem
el a napját. – Mindegy, kicseszett gáz érzés. De megoldom, nem nagy ügy.
Kerültem a
pillantását. Utáltam, amikor ez történt. Ilyenkor megfeledkeztem a külvilágról,
az elmémet elhomályosították a miértek tömegei. Néha azon kaptam magam, hogy
szét akarok törni valamit. A tükröt, egy poharat, az Audi ablakát, bármit, amit
tőle kaptunk. Amikor leesett, hogy csak a pénzét ismerem, rohadtul kiborultam. Később
kezdtem belenyugodni, aztán újra szétestem. Idejét sem tudtam, mikor beszéltem
róla utoljára. Talán még kilencedikben, amikor először berúgtam. Igaz, csak
Gergő beszámolójából sejtettem, hogy róla volt szó. Mázli, hogy a barátomnak
sem maradt meg túl sok emléke arról az estéről, így kevesebb fejfájást okozott.
Próbáltam
elengedni. Semmibe venni, megfeledkezni róla. Mintha nem is létezne. Pedig tudtam, hogy létezik. Pontosan tudtam,
hogy él, csak azt nem hogy hol, és legfőképp, hogy miért nem velünk.
Megráztam a
fejem. Nem éppen randira illő téma. Még kevésbé passzol Dóri tökéletes
napjához.
– Sajnálom,
Dávid – suttogta a fülembe gyengéden. – Annyira, de annyira sajnálom. Ha
akarod, én… elmegyek, vagy…
Újabb fejrázás.
Megszorítottam a kezét, a fejemet a vállába temettem. Hallottam a szívverését,
éreztem, ahogy megremeg a teste. Azon morfondíroztam, hogy lehetek ilyen önző.
Miért vágom tönkre Dóri napját a családi drámámmal? Nem ezt érdemelné. Sokkal
jobbat érdemel annál, mint hogy a hülyeségeimmel fárasszam. Úgysem tudna
segíteni, akkor meg mi értelme? Csak ketten hordanánk a terhet.
– Dóri…
Lassan
felemeltem a fejem. A sötétkék szempár szépsége szinte kiégette a retinámat.
Mondani akartam valamit, amivel megnyugtatom, vagy mit tudom én. Vissza akartam
hozni a jókedvét. Az arcához nyúltam, hogy megcsókoljam, ám ő megelőzött. Ajkát
erőszakosan tapasztotta az enyémre, mintha ki akarná szívni a lelkemet. Egy
másodpercre sem ellenkeztem, önként ajánlottam magam a kivégzésre.
Csókolóztunk.
Kapkodva, vadul, érzéketlenül, mintha véges lenne az időnk. A világ megszűnt
létezni, a ruhák társaikhoz hasonló sorsra jutottak. Nem számított más, csak ő
és én. A lány, akit a panelben csókoltak meg először, aki matekdogáknál dobol
az asztalon, mindent megtesz a barátaiért, homokba nyomta egy gyerek fejét, és
egy igazi művész. A fiú, aki lefeküdt az évfolyamtársával, egy önvédelmis
csajjal, az osztálytársával, meg még ki tudja, hány emberrel, kiröhögte a
legjobb barátjának a barátnőjét egy elszólás miatt, lehetetlen nevekkel ruházta
fel a játékait, nem foglalkozik a halállal, semmit sem tud az apjáról, és egy
igazi nőcsábász.
Eltűntek a
hangok, a képek, az illatok. Az egész világ felszívódott. Ketten maradtunk,
ketten a vágyainkkal, a sóhajainkkal, a nyögéseinkkel. Egy ütemre mozdult a testünk,
a csókjaink gyorsan ölő méregként hatalmasodtak el a bőrünkön. Nem volt értelme
a védekezésnek.
Megadtam magam
neki. Láttam ragyogni a szemét, mosolyogni a száját, szétomlani a haját.
Bárhogy is néztem, tudtam, hogy sikerrel jártam.
Dóri még nem
tudta, mekkora meglepetés vár rá otthon, de még így is biztosra vette, hogy
élete legszebb napján van túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése