16. fejezet - A Terv

Dóri

Ha valamilyen csoda folytán kitudódnának a játék részletei, a többség bizonyára saját kezűleg verné szét a fejem. Már a puszta tény is felhúzná őket, hogy Dávid ágyában kötöttem ki, ráadásul nem is akárhogyan fűztem be a fiút. Újítani akartam, változtatni a megszokott sémákon, kicsit feldobni a randit – legalábbis ezt mondtam neki. Az igazság persze jóval árnyaltabb volt ennél. Közel sem hasraütés-szerűen írtam össze a kérdéseket, különösen figyeltem arra, hogy komoly jelentőséggel bírjanak. Hogy megtudjam belőlük, milyen volt Dávid gyerekkora, milyen a viszonya a barátaival, mit tart viccesnek, illetve izgalmasnak, és még a hódításairól is faggattam egy keveset. A fél karomra mertem volna esküdni, hogy nem jött rá a cselemre. Még csak meg se fordult a fejében, hogy mire szolgált a játék.

Már a hazaút során is érezhetően bensőségesebbé vált a kapcsolatunk. Talán gonoszság a részemről, de örültem neki, hogy elmondta, mi a helyzet az apukájával. Valahol persze sajnáltam – ki ne sajnálna egy srácot, aki életében nem találkozott még az édesapjával? Mégis hihetetlenül jólesett, hogy beavatott a részletekbe. Nem a történet tette, sokkal inkább a tudat, hogy megbízik bennem. Megnyílt előttem, megmutatta, hogy milyen, amikor éppen nem a vonzó macsó szerepében tetszeleg. Na, nem, mintha problémáim akadtak volna a csábító bókjaival, meg az édes csókjaival, mindössze feldobott a tudat, hogy létezik egy másik oldala is, elvégre ő is emberből van. Kétség nélkül állíthatom, hogy még sosem szexeltünk olyan jót, mint ma. Igaz, ezúttal nem lubickolt a sikerben az egóm, még csak bele se gondoltam, hogy éppen a suli leghelyesebb fiújával hempergek. Sokkal többet ért a tudat, hogy egy érző, emberi lény nevét suttogom a levegőbe kifulladva.

Ettől a naptól fogva már nem csak szeretők voltunk, hanem barátok is. Legalábbis, én a barátomnak tartottam Dávidot. Nem a pasimnak, hanem egy személynek, akiben kétségek nélkül megbízhatok, mint Blankát, Nikát, vagy akár Biát. Mondjuk, igaz, ami igaz, utóbbiról elég érdekes dolgokat tudtam meg a játék során. Még szerencse, hogy idejében kapcsoltam, és nem fakadtam ki Dávid előtt. Egy laza nevetéssel elhitettem a fiúval, hogy egyáltalán nem böki a csőrömet, hogy még az imádott rajzszakkörös barátnőmet is megfektette.

Nem haragudtam rájuk. Ismertem a lányt, tudtam, hogy sosem vetette meg a szórakozást. Dávid meg hülye lett volna nem kihasználni a lehetőséget. Egyiküknek sem volt párja, semmiért sem lehetne őket felelősségre vonni. Fiatalok voltak, és kíváncsiak, Bia részéről még érthető is, hogy olyannal akarta az elsőt, akiben megbízik, és nincsenek kétségei a szándékait illetően. Őrültség lett volna ennyi év elteltével felróni előtte a történteket. Mégis, a lelkem mélyén ott motoszkált bennem a kérdés, hogy kivel kavart még Dávid Bia után. Egyedül Anettról tudtam biztosan, meg a csajról, aki kiszívta a nyakát, azonkívül a pletykákra kellett hagyatkoznom.

– Nem csinálsz valamit a hajaddal? Otthon tuti rákérdeznek.

A fekete Audi a házunk előtt parkolt, csakúgy, mint hétfő hajnalban. Ezúttal azonban sokkal kellemesebb hangulat uralkodott a kocsiban. Mindkettőnknek nehezére esett a búcsúzás, el is húztuk rendesen. Hanyagul lerúgott cipőm az anyósülés alatt lapult, én azonban eltávolodtam a helyemről. Mosolyogva figyeltem, ahogy Dávid a tincseimmel szórakozik, és közben szüntelenül csókolgatja az arcomat. Időközben az ölében kötöttem ki, és nem sok kedvem volt magam mögött hagyni az érintését. Kis híján az izmos mellkason feküdtem: a vezető ülését hátradöntöttük, úgy élveztük ki az utolsó perceket.

– Nem lesz gáz – túrtam a sötétbarna hullámok közé. – Majd azt mondom, hogy egy barátommal voltam, akinek a húgai rajtam tesztelték a fodrásztehetségüket.

– De legalább nem akartak lesmárolni, mint a lakótelepi haverodnál.

Egyszerre nevettünk fel, az öklöm a vállát érintette. Dávid felvont szemöldökkel vizslatta az arcomat, a nézéséből előre tudtam, mi következik. Korábban próbálkozott a csikizéssel, de egy idő után belátta, hogy nem megy vele sokra. Jóval keményebb módszert dolgozott ki a féken tartásomra. Alig kaptam észbe, a következő pillanatban már az én hátam feszült az ülésnek, Dávid meg önelégült vigyorral figyelte a szabadulásra való kísérleteimet. Bárhogy ficánkoltam, képtelen voltam lazítani a szorításán. A csuklómat két oldalra szorította, a lábaimat lovaglóülésben tette mozgásképtelenné. Tisztában voltam vele, hogy ezt a csatát ő nyerte, mégsem hagytam annyiban a dolgot. Ezúttal finomítottam a stratégián, felé hajoltam a fejemmel, hogy megcsókoljam, ám ő egyre csak távolodott tőlem.

– Nyomorék barom! – mordultam rá tehetetlenül.

De legalább meggyőztem. Persze, nem is ő lett volna, ha előbb nem röhög a képembe, egy szerencséje volt, hogy utána rögtön kárpótolt a hülyeségeiért. Újabb pózváltás következett, ezúttal leheveredett mellém, a karjait pedig a derekamra fonta. A gyömbér igéző illata az orrom belsejéig hatolt, ha akartam, sem tudtam volna kizárni édeskés aromáját. Szorosan viszonoztam az ölelését, mentolos lehelete a fülcimpámat csiklandozta, mikor megszólalt.

– A szüleid nagyon kiakadnának, ha megtudnák?

– Hát, azt nem tudom, mennyire akadnának ki – sóhajtottam fel fáradtan. –, de az biztos, hogy elbúcsúzhatnál a farkadtól, én meg a szociális életemtől. Komolyan, szerintem bevágnának egy apácazárdába, vagy száműznének vidékre, a nagyszüleimhez.

– Vallásosak?

– Nem. Csak mások, mint mi. Tudod, kiskoromban folyton azt hallottam tőlük, hogy egyszer majd rám talál a nagy szerelem, csak várjak türelmesen, és ne álljak szóba minden jött-menttel, csak mert az jól néz ki. Már azon is kiakadtak, hogy kicsíptem magam, amikor Krisz elhívott a lakótelepre – idéztem fel a régi emlékeket. – Akkor döntöttem el, hogy kizárom őket. Nem szólok nekik, amíg nem kezdek járni valakivel. Szerintem azt hiszik, hogy még nem is csókolóztam. Inkább bele se merek gondolni, mekkora balhét csapnának, ha rájönnének, hogy már nem vagyok szűz!

– A lányos szülőknek mindig nehezebb – állapította meg mintegy tényszerűen. – Túlságosan vigyáznak a gyerekükre.

– Azért nem minden tekintetben ilyen szigorúak – vettem a védelmembe őket, még mielőtt Dávid kiakadna rájuk. – Például, nem szólnak bele abba, hogy mikor, kivel, és hova megyek. Hagyják, hogy rajzoljak, meg éljem az életemet, például akkor sem csesztek le annyira, amikor az after után nem mentem haza. Csak erre a pasi-témára vannak nagyon durván ráizgulva. Ja, meg arra, hogy ne bukjak meg matekból.

Halk nevetés tört felszínre a szájából, mosolygós szeme úgy ragyogott a sötétben, akár az olvadt karamella a délutáni napfényben. A keze a hátamon nyugodott, de éreztem, hogy még mindig a hajammal szórakoztatja magát. A játéka egyszerre volt mulatságos és őrjítően vonzó. Fekete tincseimet az ujjaira tekerte, egészen addig, míg a tarkómig nem ért. Aztán hirtelen elengedte a fürtjeimet, és elégedetten szemlélte a művét. Bizonyára azt hitte, hogy nagyot alkotott, én azonban tudtam, hogy csak még inkább összekócolja amúgy is madárfészekre emlékeztető frizurámat.

– Szeretnéd, hogy segítsek?

Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, miről beszél. Lényegesen könnyebben ment volna, ha az ajka nem súrolja a fülcimpámat, fokozva ezzel a szívverésem gyorsaságát.

– Megoldom, eddig is megoldottam – válaszoltam. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, olyannak, aki egyedül is remekül boldogul. – Maximum nem fogok emeltezni, csak átcsúszok kettessel. Ha felvesznek valamelyik párizsi egyetemre, úgysem fog számítani, a lényeg, hogy meglegyen az érettségim.

– Amúgy nem vágom a szabályokat – húzta el a száját fintorogva. – Ha mindenkinek más címet adtak, semmi értelme. Kicseszett igazságtalan egy banda.

– Pont ez a lényeg. Elvégre az élet sem igazságos, ők miért lennének mások? Azt vallják, aki igazán tud, az mindent megold, bármekkora bajjal néz is szembe. Ez is egyfajta szűrő.

Dávidtól mindössze egy unott szemforgatásra futotta. Nem álltam meg nevetés nélkül, hihetetlenül aranyos volt, ahogy próbálta megérteni a miérteket, aztán védelmébe vette a jogaimat. Hogy biztosítsam a hálámról, egy finom csókot nyomtam az ajkaira. Azonnal viszonozta, de nem olyan vadul és szenvedélyesen, mint a szobájában. Ezúttal nem volt szükség az izgalomra, mindössze le akartuk zárni a napot. Nyugodtan, kissé fáradtan és csapzottan, de ha nem is a világ, de a kerület legboldogabb párjaként. Még ha nem is számítottunk a szó szerinti értelmében egy párnak.

A meghitt pillanatnak egy mobil pittyegése vetett véget. Dávid motyogott valamit arról, hogy még itt sem hagyják nyugton, majd egy gyors puszit nyomott a homlokomra, és ülő helyzetbe tornázta magát. Hozzá hasonlóan én is feltápászkodtam, lassacskán indulnom kellett. Miközben a cipőmért nyúltam, óhatatlanul átnéztem a széles váll felett. A tekintetem a kijelzőre tévedt, melyen meglepő módon Blanka neve díszelgett. Az üzenetbe nem tudtam, és őszintén szólva, nem is nagyon akartam belenézni, még ha kicsit furcsának is találtam, hogy a barátnőm este tízkor Dávidnak írogat. Néhány szót azonban önkéntelenül is elcsíptem. Ez csak tovább bonyolított a helyzetet, tekintve, hogy Blanka nem igazán szokott káromkodni, az elolvasott kifejezések sokkal inkább illettek Nikához. Egy családi hétvége után. Miközben egy régi Sikátor-számot hallgat. Tesióra előtt. A nehéz napjain. Szóval, abban az esetben, ha minden összejön. Tapasztalatból tudom, egyszer már volt szerencsém találkozni vele hasonló állapotban. Nem akarom lebecsülni a horrorfilmek rendezőit, de Nika kiborulása után már egyik alkotásukat sem bírtam teljesen komolyan venni. Sőt, napokig a filmjeiket bámultam, csak hogy feledtessem a barátnőm okozta sokkot.

– Minden oké?

Dávid villámgyorsan kapcsolt. Válasz nélkül süllyesztette a zsebébe a mobilját, majd kedves mosolyt villantott rám. Közben áthúztam magam az anyósülésre, így lehetősége nyílt visszaállítani a székét.

– Persze, csak lassan mennem kéne. Tudod, holnap edzés, és nem mindenki olyan lusta állat, mint Gergő – szabadkozott. – Valakinek sportolnia is kell.

– Köszönöm a randit! – mosolyogtam rá. Talán még az arcom is kipirult az örömtől, amikor végigpörgettem a fejemben a napot. – Szuper volt minden, tényleg. A galéria, a képek, a pizza, a játék, a szex… Tudod mit, még Rudit is bírtam.

– Na, jó, azt hiszem, ez az a pillanat – vonta fel a szemöldökét látszólag komoran. –, amikor elhúzok, és hagyom, hogy álmodozz a szőke hercegedről.

Nevetve ráztam a fejem, még akkor is kuncogtam magamban, amikor beértem a kertbe. Dávid nem intett az ablakból, nem dudált, mint a búcsúzó rokonok, még csak egy plusz kört sem tett, hogy újra lásson. Nem is vártam tőle. Nem is igényeltem volna. A sötét Audi egy szempillantás alatt veszett bele az éjszaka csendjébe, mintha sosem járt volna a 14-es szám alatt. Egyedül én tudhattam, hogy itt volt, és számtalan felejthetetlen emléket hozott magával.

Már éppen megindultam volna a ház felé, amikor váratlan villanásra lettem figyelmes a kert végében. Hunyorítanom kellett, hogy rájöjjek, honnan szűrődik ki a fény. Amikor megpillantottam a faházban égő villanyt, egy ütemet kihagyott a szívverésem. A fáradtság eluralkodott az elmémen, a mámoros boldogság még nem múlt el, a két anyag keverékén mégis felülkerekedett a bizonytalanság érzése. Futólépésben tettem meg a rövidke távot, még sosem szedtem úgy a lábaimat, mint akkor. A lehető legrémesebb forgatókönyvek pörögtek le a fejemben. Mi van, ha Anett egója nem bírta, hogy megütöttem, ezért újra belerondított a műveimben? Esetleg anyáék keresgélnek valamit? Vagy, ne adj Isten, egy hajléktalan szerette volna meghúzni magát éjszakára?

Őrült módjára kalapált a szívem, a tüdőm kis híján kiszakadt a helyéről, mikor lenyomtam a kilincset. Már nem emlékeztem, mire számítottam korábban, a rémképek egy szempillantás alatt törlődtek a tudatomból. Magamra hagytak a titkos rejtekemen, a két legjobb barátnőm társaságában.

– Meglepetés! – sikoltotta Blanka, majd nevetve a nyakamba vetette magát.

Nem értettem, mi folyik itt, a délután eseményeit is alig dolgoztam fel magamban. Mindenesetre elég bamba képet vághattam, ezért is fordult körbe Nika aranybarna írisze. Miután Blanka felhagyott a tüdőm szadizásával, ő is megölelt, még ha nem is olyan lelkesen, mint a barna hajú lány. A mozdulatai kábultságról árulkodtak, és még csak távolról sem hasonlított a megszokott Nikára. Szőke fürtjei nem takarták be a vállát, helyette egy laza kontyban ücsörögtek a feje tetején. A divatos szoknyák és blúzok helyett egy megnyúlt, kissé szöszös cicanadrágot viselt, meg egy világoskék, kapucnis pulcsit, ami egészen a térdéig lelógott. Bár, ami azt illeti, Blanka sem festett úgy, mint aki az év partijára készült – mármint, az izgatottan csillogó szemeit meg a hatalmas mosolyát leszámítva. Világosbarna fürtjeit a tarkójára igazította, néhány hullámos tincs azonban nem engedelmeskedett a kérésének: rakoncátlanul hullottak a homlokába, és a szemébe. Nikához hasonlóan ő sem vitte túlzásba az öltözködést. Első ránézésre azt hittem, nincs is rajta nadrág, csak később jöttem rá, hogy a szürke póló takarta el. Volt egy tippem, honnan származhatott a gyűrött ruhadarab. A barátnőm túl sokszor emelte az orrához ahhoz, hogy ne vágjam le, a barátjától nyúlta le a megviselt felsőt.

– Na, hogy tetszik? – szegezte nekem a kérdést vigyorogva.

Megráztam a fejem. Persze, örültem nekik, még ha váratlanul is ért a látogatásuk. Meg aztán, nem is nagyon értettem, mire irányul Blanka faggatózása.

– Nézz már körbe, észlénykém! – ölelte át Nika a nyakamat. – Vagy Hollósy ennyire elvette az eszedet?

A lányok kereszttüzében sikerült összeszednem magam. Az igazi sokkhatás azonban csak ezután következett. Percekig fel se fogtam, amit látok, újra és újra meg kellett pördülnöm a tengelyem körül, hogy a jól ismert kép beágyazódjon az agyamba, felváltva ezzel a pár nappal ezelőtti élményt. Mintha ugyanott jártam volna, ugyanabban az állapotban, ugyanúgy, mint múltkor. Minden stimmelt, a legapróbb porszemig semmiben sem akadt hiba. Eltűnt a kék festék tömkelege, a szék és az állvány a saját lábán állt, a rajzaim széléről felszívódtak az odaragadt cseppek, még a padlón sem volt nyoma Anett pusztításának. Zavaromban azt se tudtam, hová legyek, úgy kapkodtam a pillantásom a picinyke faházban, mintha csodát látnék.

Mert a délután során, amíg én Dáviddal évődtem, valójában csoda történt. A faház iránt való rossz érzésem, mintha csak a lágy szellő hívta volna útra, nyomtalanul eltűnt. Felszívódott, mintha soha nem is létezett volna. Nem látszottak a festéknyomok, sem az itt hullatott megannyi könnycseppem, de még a levegő illata is megváltozott. Frissen, üdítően lengte körbe a helyiséget, mintha így ünnepelné a győzelmet. A barátnőim győzelmét a rombolás felett.

Csak akkor vettem észre, hogy kicsordultak a könnyeim, amikor próbáltam megszólalni. Hálálkodó szavak helyett valami idióta, béna hüppögést hallattam, ami leginkább egy elefánt tüsszentésére emlékeztetett. Alig hittem el, hogy mindez velem történik. Igyekeztem felfelé pislogni, hogy a könnytengeren át lássak is valamit, és újra szemügyre vehessem a lányok arcát. Mindketten vigyorogtak, mint a vadalma, Blanka még ugrált is örömében. Lövésem sem volt, hogy szervezték meg az akciót, mióta készültek erre, meg hogy egyáltalán, mivel érdemeltem ki a jófejségüket, de igazság szerint, nem is nagyon érdekeltek a miértek. A szám a fülemig ért, a könnycsatornáimnak képtelen voltam parancsolni. Félig nevetve, félig sírva vetettem magam a nyakukba, aztán úgy öleltem őket, mintha megmentették volna az életemet. Voltaképpen azt is tették. Kitakarították a faházat, az egyetlen helyet, ahol igazán önmagam lehettem, és ezzel visszarántották az életemet a normális kerékvágásba. Ezentúl nem kellett magam feszélyezve éreznem, amikor elhaladtam mellette, nem kellett elkapnom a fejem, hogy meg ne lássam. Őszintén, boldogan élvezhettem az örömöt, amit a kis rejtekhelyem jelentett számomra.

– Istenem, lányok, ez… – hebegtem egy önfeledt vigyorral az arcomon. – Ezt nem értem. Mégis miért… hogyan? Én… Basszus, csajok, ez pont olyan, mint… De várjatok, amekkora kupi volt itt, nem értem, hogy…

–Valakire ráférne egy felvilágosítás a zsenialitásunkat illetően! – nevetett fel Nika, majd egy határozott mozdulattal a sarokba ültetett.

Most vettem csak észre, hogy a takarítás mellett egész otthonosan berendezték a faházat. Igaz, eddig sem volt okom panaszra a berendezést illetően, ám a barátnőimnek hála, még kényelmesebbé vált a kuckóm. A sarokban ugyanis kialakítottak egy kisebb alvóhelyet. Vagy két matracot három matracot összehúztak, hogy mindannyian elférjünk, emellett pedig vagy féltucat párna is helyet kapott a házban. Még takarókat is hoztak, sőt, az asztalon megpillantottam Nika táskáját, melyből egy üveg bor, és a lány laptopja kandikált ki. Minden jel arra utalt, hogy a randi után egy csajos estével nézek szembe, amitől automatikusan elmosolyodtam. Ezer éve lógtunk már így, hárman együtt, nem csoda hát, hogy örültem a meglepetésnek. Vigyorogva a falnak támasztottam a fejem, úgy hallgattam végig a barátnőim beszámolóját a délutánról.

– Láttuk, hogy milyen szomorú vagy, és annyira segíteni akartunk, csak nem tudtuk, hogy kezdjünk hozzá. Nika egyébként fel akart bérelni valakit, hogy elrabolja, és megkínozza Anettet, de ezt az ötletet végül elvetettük, érthető okokból.

– Ja, nehogy már más élvezkedjen, mi meg csak nézzük – kérte ki magának a szőkeség. – Pech, mert amúgy megcsináltam volna. De nem gáz, lesz neked még szülinapod!

Egyszerre nevettünk fel.

– Szóval, kitaláltuk, hogy kicsit ki kellene tisztítani a faházat. És ekkor történt meg az elképzelhetetlen, egyszer az életben végre hasznát vettem az öcsikémnek! – csapta össze a tenyerét Blanka ünnepélyesen. – Gergővel megdumáltam, hogy rábeszéli a kis hülyét a kajakra, és másnap el is vittem az egyesületbe, ahol aztán egészen véletlenül összefutottam Dáviddal.

– Hollósy Dáviddal? – vontam fel a szemöldököm.

Nem gondoltam volna, hogy a szeretőm is fontos szerepet töltött be az akcióba. Mostanra kezdett összeállni a kép, még Blanka idegbeteg üzenete is értelmet nyert. Volt egy tippem, hogy Nika elcsaklizta tőle a mobilját, aztán kiosztotta Dávidot, hogy igyekezzünk már.

– Ja, igen – bólintott Nika. – Bocs, de Blanka mondta a csávónak, hogy vigyen el randizni. És persze remélem, nem vetted be, hogy nem kell beszámolnod minden egyes percről, amíg elviselted azt a szerencsétlent.

– Nem is ti lennétek! – forgattam meg a szemem, mindkettőjük vigyorát elnyerve ezzel. – Most viszont már értem, miért állított le Blanka, amikor a héten beszóltál Dávidra.

Időközben kezdtük belakni a helyet. Nika táskájából a bor mellett két csomag ropi, egy zacskó keksz, és két tálca, fóliával védett házi süti is előkerült, egyszóval minden készen állt egy ottalvós bulira. Egyedül a sminkemtől, meg a dögös cuccaimtól váltam volna már meg. Bár még soha, egyetlen hétvégét sem élveztem annyira, mint a mostanit, jó lett volna már pizsamában ücsörögni.

– Mondjuk, hozzátartozik a sztorihoz, hogy Dávidot csak egy kicsit kellett unszolni, utána tökre belelkesült, még a programokban sem kért segítséget – kacsintott rám Blanka cinkosan. – Na, de a lényeg. Mikor elindultatok, küldött egy SMS-t, hogy minden oké, mi meg eljöttünk hozzátok. A szüleidnek nagyjából felvázoltuk a helyzetet, aztán fogtuk a takarítós cuccainkat, és neki is láttunk. Egyébként nem is volt olyan nehéz – néztek össze. Az egymás felé küldött mosolyukból azt szűrtem le, hogy ez azért nem teljesen igaz. Mindkettőjüket pontosan ismertem ahhoz, hogy tudjam, meggyűlt a bajuk a munkával, meg néha egymással is. – Mondjuk Nika kevesebbszer küldhette volna el, úgy… a fél világot az anyjába, de megoldottuk.

Nagyot haraptam a csokis sütibe, a sűrű tésztát ízlelgetve néztem végig rajtuk. Ahogy ott ültek, a faházban, fáradtan és slamposan, az arcuk ragyogott az örömtől, Blanka a pólója szélét gyűrögette, Nika meg a ropival bajlódott, azon morfondíroztam, hogy mennyire nem érdemlem meg mindezt. Hónapok óta hazudtam nekik, folyamatosan tereltem, csak hogy ne jöjjenek rá, mi folyik köztem és Dávid közt. Meglehetősen ügyesen csinálhattam, elvégre még csak a gyanú gondolata sem vetült fel bennük. Hirtelen leírhatatlanul kínosan éreztem magam, mintha elárultam volna őket. Úgy értem, mégis ki az, aki nem avatja be a legjobb barátnőit a pasiügyeibe? Mert Dáviddal bármennyire is nem alkottunk egy párt, azért elég sokszor lefeküdtünk ahhoz, hogy beleférjen az említésre méltó kategóriába. Eszembe jutott, hogy anno Nika minden kétségét és örömét megosztotta velünk, ami Barnához kötötte. Szóról szóra idézte a flörtölgetésüket, mesélt a találkáikról, ha olyanja volt, még a szeretkezéseiket is lépésről lépésre kielemezte. De azt is elmondta, mennyire zavarja a fiú trehánysága, az, hogy nem veszi elég komolyan, mint az együttes gitárosát, hogy időnként mennyit veszekednek. A kapcsolatuk nyitott könyvként tárult elénk, amelyben a főszereplőnek mi szurkoltunk a legjobban. Blanka szintúgy sokat mesélt Gergőről, bár az ő kapcsolatuk egyelőre nem volt olyan drámai és fordulatos, mint Nikáé. Na, nem, mintha szükségük lett volna a veszekedésekre, meg az anyázásokra. Hiába, a Sikátor egykori szerelmespárja között mindig is izzott a levegő, csak sajnos sokszor nem valami irigylésre méltóan.

– Lányok, azt hiszem, mondanom kell valamit.

A szavaim leírhatatlanul távolinak tűntek, mintha nem is az én torkomból törtek volna felszínre. Figyeltem, ahogy a kezem izzadtsága a poharamra ragad. Kénytelen voltam magam mellé helyezni, mert nem akartam, hogy a festék után borban ázzon a faház. A barátnőim ajkán még mindig az a hamisíthatatlan, büszke mosoly játszott, amit a megérkezésemtől kezdve volt alkalmam megcsodálni. Bizonyára arra számítottak, hogy hálálkodni fogok. Ezért nem kapta Blanka a szája elé a kezét. Ezért nem üvöltözött Nika.

– Talán korábban kellett volna, csak nem volt hozzá erőm… vagy bátorságom, ki tudja – túrtam a fürtjeim közé zavartan. – Nos, az a helyzet, hogy én… vagyis, pontosabban szólva, én és Dávid…

Két kérdő szempár meredt rám, egy világoskék és egy mélybarna. A tekintetükben izgágán mozgolódott a kíváncsiság és a felszabadult boldogság üdítő elegye, a testtartásuk kellemes fáradtságról árulkodott. Nika szórakozottan kortyolgatta a borát, Blanka feje időközben az egyik párnán kötött ki. Álmosan pislogott rám, vékony szája gyerekesen bájos mosolyra húzódott, miközben rám nézett.

– Tetszik, ugye? – kérdezte. A hangjában valami földöntúli, mámoros rajongásra lettem figyelmes.

– Hát, ez most kicseszettül nem tetszik!

Ő Dávidra gondolt, én a kialakult helyzetre. A tudatra, hogy átverem azokat, akik kihúztak a csávából. Szívem szerint lekevertem volna magamnak egyet. Mindössze üres, felszínes indokok gátoltak meg abban, hogy őszintén színt valljak a lányoknak. Bűntudat a titkolózás miatt. Szégyenérzet, amiért beálltam a hülye libák sorába. Félelem, hogy olcsó ribinek könyvelnek el. Pedig nem lett volna szabad aggódnom. Annyit kellett volna mondanom, hogy „Hé, csajok, tudjátok, a szalagavatón táncoltam Dáviddal, aztán az afteron ő szedett össze, hogy el ne hányjam magam. Na, akkor lefeküdtem vele, mert be voltam rúgva. Aztán már nem voltam berúgva, de megint lefeküdtem vele. Aztán újra, és újra. Ja, egy ideje kavarunk, csak nem avathattalak be benneteket, mert az ellentmondott volna a megállapodásunknak.”

Micsoda szörnyű, ízléstelen duma! Mintha az ilyesmit csak úgy be lehetne jelenteni egy pizsipartin. Egy ilyen után meg is érteném, hogy leribiznek.

– Kár. Szerintem összeillenétek – rántotta meg a vállát Blanka. – Nika, biztos, hogy ne segítsünk?

A lány látszólag csak testben volt velünk az elmúlt percekben. Agyban teljesen lefoglalta a kezében tartott ropi. Úgy küzdött a zacskó felbontásával, mintha legalább az élete múlna rajta. Tépte, cibálta, csapkodta szerencsétlen csomagot, ám nem járt sikerrel. Végül – válasz nélkül hagyva Blanka ajánlatát – egy laza mozdulattal kettétépte a csomagolást. Kár, hogy azzal nem számolt, hogy ennek hatására a tartalma beteríti az egész szobát. Mindenhova jutott a sós rágcsából: az asztalra, a székre, a paplan alá, az arcunkba, az ölünkbe, de még a radiátor redői közt is találtam belőle pár nap múlva. Nem csoda hát, hogy éktelen nevetésben törtünk ki, valószínűleg zengett tőlünk az egész utca.

– Kuss, én legalább dolgoztam – vetette oda Nika a szemét törölgetve.

Mosolyogva töltöttem neki egy kis bort, majd szórakozottan bekaptam egy fél ropit. Egész finom volt, Nikának megérte annyit küzdeni érte.

– Szóval, Dávid – fordult felém Blanka. – Nem tetszik, de valamit el akarsz róla mondani. A randiról van szó, ugye?

– Ha seggarc volt, csak szólj! – nézett rám Nika komolyan. – Tudjátok, néha jól jön, ha az ember szülei ügyvédek. Bepereljük valami szarral, aztán élete végéig rohadhat a dutyiban.

Hogy eloszlassam a kételyeiket, megráztam a fejem. Elég volt egy pillantást vetnem Nikára, máris elvetettem az ötletet, hogy beszámoljak nekik a viszonyunkról. Elvégre, megígértem Dávidnak, hogy nem jár el a szám, és a barátnőimet ismerve, másnapra a fülébe jutna, hogy beszéltem. Blanka bizonyára már most felhívná, hogy számon kérje rajta a történteket, Nika meg felkeresné, és addig ütné, amíg össze nem esik félholtan. Vagy kikaparná a szemét. Esetleg kiherélné. Nem hiszem, hogy Dávid bármelyik módszert is díjazná.

– Ja, igen, tényleg, a randi! – vihogtam fel, mint egy ütődött tinilány. – Egész jó volt. Elmentünk egy galériába, ahol kortárs képeket nézegettünk, utána beültünk pizzázni, aztán sétálgattunk a parkban, meg csomót dumáltunk – rögtönöztem a világ legelcsépeltebb dolgait. – Jó fej a srác, csak kicsit sokat képzel magáról. De pár megszólalását leszámítva tök normálisan viselkedett.

Egy átlagos leírás Dávidról egy olyan személytől, aki felszínesen ismeri. Tökéletes.

– Ennyi? – biggyesztette le a száját Blanka kissé csalódottan. – Meg se próbált szobára vinni?

A faggatózása hallatán egy másodpercre leállt a szívverésem. Felvont szemöldökkel néztem a barátnőmre, közben meg hebegtem-habogtam össze-vissza. Valami olyasmit motyoghattam, hogy nem tudom, miről beszél, közben meg készültem a legrosszabbra. Hogy Blanka szemrebbenés nélkül közli, hogy az elejétől tud a viszonyunkról, és hogy még meddig akartam titkolózni előttük. Egy kisebb hegy gurult le a szívemről, amikor viccesen a bordáim közé bökött.

– Jaj, ne izélj már, tudod, hogy értem! – Harsány nevetést hallatott, hullámos fürtjei kiszabadultak a hajgumi fogságából, miközben hátra vetette a fejét. Egyre kevésbé értettem, miről beszél, még szerencse, hogy nem hagyott magamra a kétségeimmel. – Csak tudod, egyszer említetted, hogy néha eljátssza, hogy meg akar dönteni. Emlékszel, amikor rád írt rajzon, és én chateltem vele?

Igyekeztem visszatartani a leleplező sóhajomat. Magamban persze kismilliószor hálát adtam az égnek, amiért nem buktattam le magunkat egy elszólással, és sikerült időben kapcsolnom. Utólag visszagondolva a világ legpocsékabb ötletének tűnt kiteregetni a szennyest a lányok előtt. Elvégre, ha megfogadtunk valamit Dáviddal, ahhoz tartani is kellene magunkat. Oltári nagy kicseszés lenne a másikkal szemben, ha elpletykálnánk a viszonyunkat.

– Ja, hogy az! – igazgattam meg a hajamat. – Nem, semmi ilyesmi nem volt. Persze, utalgatott rá, hogy hülye vagyok, ha kihagyok egy olyan jó partit, mint ő, de csak húzta az agyamat – Hirtelen eszembe jutott a beszélgetésünk a kocsiban, és tisztáztam az utolsó elvarratlan szálat is. – Erre kiröhögtem, ő meg egyre csak bizonygatta, hogy igenis megérné kikezdenem vele. Aztán odáig fajult az egész, hogy össze-vissza lökdöstük egymást, meg összekócolta a hajamat.

Hogy tetézzem a hatást, jobb napokat is látott sörényem felé böktem. A lányok láthatóan elégedettek voltak a történettel, amit nem is tartottam nagy csodának. Az elmúlt hónapokban nem egy hasonló párbajra került sor köztünk, azzal a különbséggel, hogy Dávid a lecsillapításom érdekében nem a hajamhoz nyúlt.

– És megcsókolt?

Nika kérdése váratlanul ért. Dávid értelemszerűen nem említette, mire készülnek a barátnőim, szóval nem is tudtuk megbeszélni, hogy mit mondjak el nekik. Igyekeztem logikusan átgondolni a dolgokat, hosszasan latolgattam, mennyi az esélye annak, hogy Hollósy Dávid megcsókoljon egy lányt az első randin. Elég nagy, tekintve, hogy öt órával a megismerkedésünk után már megfektetett. Másrészről viszont ott volt az, hogy nem akartam hiú reményeket ébreszteni Blanka és Nika lelkében. Ha azt mondom, hogy csókolóztunk, nyilván felmerül bennük a folytatás kérdése. Akkor pedig elég furán venné ki magát, ha mégse randiznánk…

Kellett nekem össze-vissza hazudoznom! Dávid meg kapja be, az agybeteg feltételeivel együtt!

– Hát, ha úgy vesszük, volt valami szájrapuszi-szerűség – nyögtem ki végül. Egyelőre ez tűnt a legkorrektebb megoldásnak.

– Mit értesz azalatt – húzódott közelebb Blanka összevont szemöldökkel. –, hogy szájrapuszi-szerűség?

– Nem is tudom – vontam vállat, miközben a matracon doboltam. – Nem igazán számított. Amikor megérkeztem, csak az arcomat puszilta meg kétoldalról, aztán, amikor elbúcsúztunk… hát, olyan fura volt. Tök lelkesen hajoltam felé, hogy megöleljem, ő meg hirtelen lekapott. Szerintem meg akart csókolni, csak nem nyitottam ki a számat – sütöttem le a szemem kínosan. Oscart neked, Dóri! – Tiszta gázul éreztem magam, de szerencsére elviccelte a dolgot. Asszem’, azt mondta, hogy legalább most magamnál voltam, nem úgy, mint a múltkor tesin. Meg, hogy ha így folytatjuk, tíz év, és normálisan fogunk csókolózni.

Cinkos mosolyt váltottak, én meg csak magamban bólintottam egyet. Igen, ez tipikus Dávid. Hihető sztori.

Az édesség és a bor egyre csak fogyott, a hangulat lassacskán a tetőfokára hágott. A barátnőimnek lassacskán feltűnt, hogy nem szeretnék a randiról és Dávidról beszélni, így inkább elterelték a témát. Végtelenül hálás voltam nekik érte, még ha gondolatban már nem értem be azzal, hogy felképeljem magam. A kínzás volt a legkevesebb, azok után, amit előadtam nekik. Még arra sem voltam képes, hogy kitaláljak valami élvezhető kamusztorit. Most bizonyára azt hitték, rossz partnert választottak, és nem lett olyan tökéletes a napom, mint ahogy azt eltervezték.

Már csak néhány csepp bor árválkodott az üveg alján, melyből kifolyólag mindannyian kifordultunk egy kicsit magunkból. Korábban már mind Blankát, mind Nikát láttam becsiccsentve, és az igazat megvallva, rohadtul hiányzott már a kicsit ittas énük. Félreértés ne essék, semmi hátsó szándékom nem volt velük kapcsolatban, sokkal inkább vágytam arra, hogy együtt legyünk. Mi, hárman, a barátnőimmel. Hogy lássam őket önfeledten hülyéskedni, nevetni, hogy együtt tegyünk a hétköznapok problémáira, és kicsit kikapcsoljunk.

Az alkohol hatására mindketten megváltoztak. Visszakaptuk azt a mosolygós, közvetlen és vagány Nikát, akivel tizedik elején összebarátkoztunk. Blanka még a szokásosnál is jobban bepörgött, konkrétan mindenen röhögött, és úgy dobálta magát a matracon, mint egy édes kiskutya. Hármunk közül mindig is ő viselte a legnehezebben az alkohol viszontagságait, és általában nekem születtek a legelvetemültebb ötleteim, melyekben ők teljes mellszélességgel kiálltak mellettem.

Nem történt ez másképp a mostani buliban sem.

– Olyat találtam ki, csajok! – vetettem be a sátáni vigyoromat. – Hatalmas poén lenne, és a srácokról is kiderülne pár dolog.

– Milyen srácokról? – pislogott Nika értetlenül.

– Hát életünk nagy szerelmeiről! – szorítottam a szívemre a kezem egy drámai sóhaj kíséretében. – Gergőről, Ádámról, és Dávidról. Na, benne vagytok?

Nem kellett kétszer mondani. A következő pillanatban mindketten mellém húzták magukat, úgy hallgatták meg a tervemet. Vagyis, pontosabban szólva, Nika mosolyogva bólogatott, Blanka meg úgy visított, mintha az év viccét sütöttem volna el.

– A lényeg az, hogy csinálunk egy hihetetlenül szexi képet – táncoltattam meg a szemöldököm, mire Nika csábosan megrebegtette a szempilláit. – és elküldjük a fiúknak. Aztán nincs más dolgunk, mint várni, és figyelni a reakciókat.

Vad lelkesedésük láttán rögtön bele is vágtunk a projektbe. Áthúztam magam Nikán, mert úgy ítéltem meg, én tudnám a legjobban tartani a telefont, anélkül, hogy elejteném. Vagy fél órán át szórakoztunk a szelfizéssel, az összes képen lehetetlenebbnél lehetetlenebb fejeket vágva. Kis híján sikítottunk a röhögéstől, miközben a képeket nézegettünk, nem egyszer még a könnyünk is kibuggyant. A legnagyobb problémát talán az okozta, hogy megtaláljuk a legvonzóbbra sikerült képet. Mindhárman szívügyünknek éreztük, hogy elkápráztassuk a srácokat, nem csoda hát, hogy mindent bevetettünk a szent cél érdekében. Hosszas vitatkozás után végül egy olyan fotóra esett a választásunk, melyen egyenesen vadítóan festettünk.

– Ha ezt meglátja HD, térden állva könyörög majd egy következő randiért! – kacsintott rám Blanka cinkosan.

– Na, és Gergő? – böktem meg a vállát. – Az a minimum, hogy megkéri a kezed.

Tagadhatatlanul emlékezetesre sikeredett a szelfink. Az ominózus képen én bajuszt formáltam magamnak a hajamból, a szabad kezemmel azt pödörgettem, Nika hajzuhataga eltakarta a fél arcát. A lány drámaian lehunyta a szemét, a száját pedig kis híján kifordította. Mégis Blanka alakítása sikeredett a legviccesebbre: alacsony barátnőnk hátravetett fejjel meredt a kamerába, világos szeme kitágult, jobb kezében a kiürült üveget, a balban pedig a lábfejét szorongatta. Egy szó, mint száz, a képet elnézve minden esélyünk megvolt arra, hogy az idei év világszépének válasszanak minket.

Mint minden játéknak, ennek is megvoltak a maga szabályai. Megállapodtunk, hogy mindenki a saját barátjának, kiszemeltjének, vagy éppen egyalkalmas randipartnerének – na, igen, ez lennék én – küldi el a képet, megvárja a reakcióját, röviden válaszol rá, aztán kikapcsolja a telefonját. Kicsit talán szivatós poén, de egyszer mindenképpen érdemes kipróbálni. Amúgy is kíváncsiak voltunk, mit szólnak a srácok az őrültebb énünkhöz. Bár Blanka elmondása szerint Gergő pontosan tudja, milyen az, amikor felpörög, de Nika mind idáig komoly maradt jövendőbeli együttesének frontembere előtt. Magamról nem tudtam megállapítani, mennyit mutattam meg az őrült oldalamból Dávidnak, de abban biztos voltam, hogy sokat látott már belőlem. Minden értelemben.

Másodpercre pontosan egyszerre küldtük el az üzeneteket. Blanka telefonja szinte azonnal csipogni kezdett, a barátja üzenete rövid volt és lényegre törő. „Dóri, Nika, örülök, hogy ismertelek benneteket, nyugodjatok békében!” A sorok láttán felvont szemöldökkel vizslattuk a barátnőnk arcát. Valami azt súgta, izgalmas sztori áll a háttérben.

– Gergő olyan hülye néha – csóválta a fejét, miközben a telefonját nyomkodta. Bizonytalan ujjait elnézve nem mertem volna rá fogadni, hogy a barátja okosabb lesz a válaszától. – Tudjátok, mielőtt elmentünk ejtőernyőzni, nagyon paráztam. Nem t’om, féltem, hogy valamit elcseszek, aztán lezuhanok…

– Ejtőernyőzésnél mindig lezuhansz – jegyezte meg Nika.

Blanka idegesen legyintett egyet. Közben sikerült elküldenie az üzenetet, egyúttal a mobilját is kikapcsolta.

– Nem az, mi van, ha meghalok – magyarázta vadul gesztikulálva. – Értitek, na. Izgultam. Gergő meg kitalálta, hogy előtte igyunk valamit, hogy felpörögjek. Bementünk valami bárba, rendeltünk két sört, de nem sokat használt, csak rontott a helyzeten. Szóval maradtunk piálni. Izé, kicsit… sok volt – heherészett zavartan. – Nem sok maradt meg abból a randiból. De nem ejtőernyőztünk.

– Basszus, még jó! – kaptam a fejemhez. Inkább bele se gondoltam, mi történt volna, ha azok ketten részegen kiugranak egy repülőből.

– Ja, és elvileg… mondom, elvileg fura voltam. Röhögtem, meg minden, Gergőnek úgy kellett hazavinnie – Résnyire húzott szemekkel próbálta felidézni az ominózus délutánt. Láthatóan mindent megtett, hogy hiba nélkül adja át a részleteket. – Mármint haza, hozzájuk. Aztán lefektetett. Mármint nem úgy, na! – nevetett fel kissé szégyenlősen. – Annyi maradt meg, hogy éjfél lehetett, mire felkeltem. Utána hazakísért, és másnap anyuék leszedték a fejemet.

Sejtettem, hogy szegény srác mit kaphatott ezután a barátnőm szüleitől. Ennek tudatában már nem is tűnt annyira furának az üzenete, sőt teljesen megértettem, hogy aggódott miattunk. Meg persze, Blankáért is, ezt tudtuk anélkül is, hogy leírta volna.

Hirtelen az én mobilom is megszólalt, a képernyő sarkában ott villogott a kis ikon, ami azt jelezte, hogy Dávid üzenetet küldött nekem. Természetesen Nika és Blanka se maradhatott ki a jóból, azon nyomban mögém tömörültek, hogy elsőkézből értesüljenek a fiú véleményéről. Mikor azonban meglátták az üzenetet, köpni-nyelni nem tudtak a csodálkozástól. Mi tagadás, egy kicsit én is meglepődtem, amiért az üzeneteim közt láttam viszont a félmeztelen Dávidot. Úgy tűnt, megadta a módját a válasznak, hozzánk hasonlóan elhülyülte a dolgot. A fürdőben állt, jobb kezében a telefonját, a balban pedig a fogkeféjét tartotta, miközben úgy vigyorgott a tükörbe, mint akit most választottak meg az év legdögösebb pasijának. Mi tagadás, megvolt az oka a büszkeségre. Igyekeztem eljátszani, hogy a barátnőimhez hasonlóan én is először találom szembe magam Hollósy Dávid felsőtestével. Mit ne mondjak, nem ment valami könnyen, tekintve, hogy még egy üzenet is érkezett hozzá. „Jó lehet, ha vannak barátaid… én bezzeg zuhanyozhatok egyedül L.”

– Juj, erre valami vicceset írj! – ütögette a vállamat Blanka. – Hm, mondjuk… Mit szólsz ahhoz, hogy „Segítsek?”, vagy, hogy „Máskor majd együtt.”?

– Édesem, ezek nem viccesek, hanem ribancosak – oltotta le Nika a szemét forgatva. – Szerintem ne írj semmit. Aztán majd reggel ráírsz, hogy bocsi, de meghaltál a felsőtestétől, és még folynak a tárgyalások, hogy hány évre csukják le.

Mondjuk, az ő érvelésében sem rejtőzött túl sok logika. Mosolyogva megráztam a fejem, majd gondolkodás nélkül gépeltem be a választ. Rövid volt, velős, és éppen elég egyedi ahhoz, hogy Dávid tudja, én írtam vissza neki. „Hol a modell tetkója?” – mindössze ennyit írtam neki. Láttam, hogy gépeli be a választ, de nem foglalkoztam vele. Egy gyors mozdulattal kikapcsoltam a telefonom, majd Blankáé mellé helyeztem azt. Reggelig nem nyúlhattunk hozzájuk.

Negyed órán át vártunk, hogy Nika lovagja is reagáljon a képre, de még mindig nem érkezett válasz. A szőke lányt látszólag teljesen hidegen hagyta az érdektelenség. Felvetette, hogy töltsünk le valami filmet, és akkor nagyjából két és fél órája lesz a frontemberének, hogy válaszoljon. Mindketten rábólintottunk az ajánlatra, majd hagytuk, hogy benyomjon egy amerikai vígjátéknak csúfolt borzalmat. A béna poénok, meg a klisés jelentek ellenére egész jól szórakoztunk. Bár, Blanka fejét a film felénél elnyomta az álom, és már én is kezdtem elfáradni. Túl hosszúra nyúlt a nap ahhoz, hogy felfogjam, amit látok. A gondolataim egyre csak Dávid felé kalandoztak. Azon morfondíroztam, mennyire nehéz lehetett neki tartania a száját a tervvel kapcsolatban. Szinte láttam magam előtt, ahogy koncentrál, nehogy elszólja magát. Fogadni mernék, hogy azzal riogatta magát, hogy ha véletlenül elront valamit, Blankával egy életre megutáltatja magát, Nika meg nemes egyszerűséggel kivégezteti.

A szemem lassacskán lecsukódott, a laptop fénye és Nika gondterhelt arca elvesztek a sötétségben. Szinte már aludtam, amikor a barátnőm gyengéden megrázta a karomat.

– Hallod, Ádám visszaírt – újságolta egy bágyadt mosollyal. – Azt kérdezi, egy hét múlva ráérek-e.

Motyogtam valamit az orrom alatt, aztán száműztem magam az álmok világába. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy egy hét alatt fenekestül felfordul mindhármunk élete. H