23. fejezet - "Köszönöm"

Dávid

Sosem nyávogtam pár pofon miatt, de amit azoktól a barmoktól kaptam, túltett mindenen. Az adrenalin elmúltával csak felerősödött a szenvedésem. Alsó ajkam a kétszeresére duzzadt, megnehezítve ezzel a beszédemet. Még szerencse, hogy Saci nem faggatózott, úgyse ment volna velem valami sokra. Nyilván levágta, mibe keveredtünk, ezért is nyomott mirelitborsót a képemre.

Szokásomtól eltérően nem festhettem valami vonzóan.

Utólag belegondolva simán lerendeztük őket. Való igaz, Nika nem sokra ment volna egyedül, jól is tette, hogy felhívta Dórit. Azt mondjuk nem bántam volna, ha a művészlány a fogadó lestrapált padja helyett a paplan alatt bújik hozzám, de nem akartam felróni neki az esetet. Így is rohadtul megviselték a történtek. Ovális arcát a vállamba fúrta, vékony karjaival úgy kapaszkodott a csípőmbe, mintha a világ minden bajától meg tudnám menteni. A szavai megtörtségről árulkodtak, amikor elmesélte a barátnője történetét. Nem lepett meg annyira a sztori, hasonlóra számítottam. Mindig is mondtam, hogy nem százas a csaj, és jobb távol maradni a magafajta elkényeztetett tyúkoktól. Csak bajba sodorják az embert. Persze, nem tettem szóvá Dóri előtt, mit gondolok a lányról. Meg aztán, valahol sajnáltam is egy kicsit. Hibázott, ez tény, de közel sem akkorát, hogy megérdemelje az est során történteket.

Percek óta hallgattunk. A kezem szabályos köröket írt le a hátára, igyekeztem a lehető legközelebb húzni magamhoz. A múltkori játékunknak köszönhetően rájöttem, mit jelent neki Nika. Már megint túl kedves volt, túl önfeláldozó, mert hagyta magát belerángatni ebbe a szarba. Persze, okosan tette, a barátnője érdekében. Egyúttal egy új arcát mutatta meg. Rá kellett döbbennem, hogy sokkal több erő lakozik benne, mint ahogy azt sejtettem. Nem csak a testében, a lelkében is. Ahogy sorra vettem az exeimet, tudtam, hogy egyikük sem merészkedett volna valami részeg társaság közelébe, csak hogy biztonságban tudja a barátját. Ő viszont előre tört, fittyet hányt az intelmemre, és gond nélkül laposra verte Ádámot. Igaz, azért az én segítségem sem jött rosszul. Meg is látszott a fejemen a nagy hősködés.

– Tudom, hülye kérdés – szólalt meg Dór egy idő után. –, de nem haragszol rám?

Puha ajkai a borostámat kényeztették. Talán fel se fogta, milyen hűsítően hat a lehelete a verekedés után. Kissé elhúzódtam tőle, hogy jobb kilátást kapjak az arcára. Tengerkék írisze párába borult, a mélyén pedig színtiszta bűntudat játszott. Sajnálta a félbehagyott menetet, mérges volt magára, amiért elcseszte a randit. Nem esett le neki, hogy nem érdekel. Jó, persze, én sem fogom életem legszebb éjszakájaként emlegetni a mait, de ez van. Hogy Saci szavaival éljek, szöszi biztonsága fontosabbnak bizonyult a szexnél.

– Majd bepótoljuk – somolyogtam. Ajkaim vonaglása felért egy kínhalállal.

Normális válasz helyett csak megrázta a fejét. Ébenfekete tincsei a vállamat verdesték, a belőlük áradó vaníliaillat egészen az orromig hatolt.

– Nikáról beszélek – sütötte le a szemét. – Kiakadtál, amiért elmondtam?

– Most erre mit mondjak? – tártam szét a karom kicsit esetlenül. – Úgyis mindenki tudta rajta kívül. Azért majd tájékoztass, hogy milyen módszerrel akar megölni.

Kár tagadni, nem estem hasra a hírtől, hogy Dóri elpletykálta a viszonyunkat. Nem zavart különösebben, hogy beavatta Blankát, ám Nikával kapcsolatban nem mentem olyan biztosra. Ő más volt. Nem ismertem túl jól, de az már azon az ominózus tesiórán is szemet szúrt, mennyire kiborítom. Valami azt súgta, ez nem holmi szerepjáték, amikor valójában a puszta látványomtól felizgul. Tényleg nem bírta a képemet, nem csoda hát, hogy kiborította a hír, miszerint ágyba viszem a barátnőjét.

– Amúgy egész normálisan fogadta. Persze, lehet, hogy csak a sokk miatt, de mégis… Szerintem hálás.

– Ahhoz képest nem sokat tett azért, hogy összejöjjön az a menet – dőltem hátra a homlokomat ráncolva. – Komolyan, néha úgy érzem, mindenki összeesküdött ellenünk.

Egy bágyadt mosollyal az ajkán közelített meg, majd mikor azt hitte, hogy nem figyelek, az ölembe húzta magát. Formás lábait a combom mellett pihentette, a lélegzete egyre közelebbről csapott le. Szinte már éreztem az ízét a számban, amikor megszólalt.

– Tudod, ezt nem néztem volna ki belőled.

Dóri sóhajának áramlata megcsapta az arcomat. Az ütések nyoma még a levegő mozgásába is belesajdult.

– Ahogy lerendezted azt a tagot – simította meg az államat. Nagyjából ez volt az egyetlen pont a testemen, ami nem akart szétrobbanni. – Tudod, amelyik utánunk rohant. Szerintem azt hitte, meg fogod ütni, te meg kicsavartad a kezét… Érted, lett volna okod péppé verni, és simán nyertél volna, de mégis… – sütötte le a szemét szégyenlősen. – Elintézted, de nem bántottad.

A karjaim a testem mellé hullottak. A pillantása mágnesként vonzott. Talán a gyér fény tette, de úgy ragyogott a szeme, mint a csillag az éjszakában. Ékesen. Bizakodva. Büszkén nézte az arcom, mintha örült volna a tettemnek. Mintha tényleg nem hitte volna el, amit látott.

Sunyi mosoly futott végig a számon – majd eltűnt, hála az arcomba nyilalló, égető érzésnek. Minden jel arra utalt, hogy egy ideig kénytelen leszek mellőzni a csábító vigyoromat.

– Miért, eddig egy agresszív baromnak tartottál?

– Hát hogyne! – fordult körbe az írisze. – A módszered lepett meg, okoska. Az a lazaság, amivel padlóra küldted…

Ezúttal még a fájdalom sem szabhatott gátat a vigyoromnak.

– Tudod, miközben az önvédelmi táborban fűztem a csajt, ragadt rám valami…

– Mármint, a rúzsfoltjain kívül? – kapott a szájához tettetett csodálkozással. – Mik derülnek itt ki!

– Hajjaj! Ha még csak a rúzsfoltjai lettek volna…

A szemem pimaszul csillogott, az ujjaimat összefontam Dóriéval. Több okból kifolyólag is visszatartottam a nevetésem, úgy vártam, hogy elröhögje magát. Ám hiába próbáltam oldani a hangulatot, még csak meg se emelkedett a szája széle. Meglehet, rosszul esett neki a beszólásom, amit nem igazán bírtam hova tenni. Elvégre, egy hete elmondtam neki, hogy nem egy ragacsos élmény kötött az önvédelmis lányhoz.

Úgy éreztem, itt az ideje témát váltani. Éppen kibékültünk, a francnak hiányzott még egy veszekedés. Meg aztán, ki tudja, mi játszódott le benne az utcán, simán lehet, hogy csak emiatt nem vevő a poénjaimra.

– Ha már itt tartunk, te se voltál semmi – köszörültem meg a torkomat, kiszáradást színlelve. – Jól leütötted a csávót. Most komolyan, ha láttad volna magad kívülről! Úgy képzeld el, hogy két percig mindenki lefagyva bámult rád. Totál kicsináltad őket az akcióddal.

A bókolás, mint mindig, megtette a hatását, Dóri arcán máris ezer wattos vigyor uralkodott. Nem említettem neki, mennyire féltettem, pedig esküszöm, hogy majdnem megállt a szívverésem, amikor arra a faszkalapra vetette magát. Aztán kiderült, hogy nem csak az ágyban képes lenyomni másokat…

– Nem tudom, hogy csináltam – túrt sötét tincsei közé. – Oké, verekedtem már párszor, de inkább kisebb koromban. Jó, ne nézz így, képzeld, nem felejtettem el, hogy leütöttem Anettet!

Egyszerre nevettünk fel. Bár még egy hónap sem telt el a balhé óta, már nem vettük olyan komolyan. Valószínűleg az exem is túltette magát a traumán, legalábbis az utóbbi időben sokkal kevesebbet rinyált az őt ért sérelmekért.

– Rá bezzeg emlékszel – csóváltam meg a fejem. – Persze, amikor laposra rúgtad a golyóimat, nem számít, mi?

Még csak meg sem próbálta leplezni az elégedettségét. Felhúzhattam volna magam a reakcióján, de igazából nem érdekelt a múltkori incidens. Dóri a saját bőrén tapasztalhatta, hogy nem tett komolyabb kárt a szerszámomban. Más kérdés persze, hogy szívesen leteszteltem volna rajta párszor, csak hogy biztos legyek a dolgomban.

A fogadó csendjét egy halk pittyegés zavarta meg. Nem tudtam, sírjak, vagy nevessek, olyan ironikusnak hatott, hogy megint a szeretőm mobilja jelzett. Dóri egy bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd gyorsan átfutotta az üzenetet. Mindenféle gondolkodás nélkül gépelte be a választ, majd amikor végzett, somolyogva kikapcsolta az eszközt.

– Fontos? – kérdeztem.

– Csak anya. Nem tudta, hol vagyok, én meg megírtam neki, hogy elhúzódott a tanulás, megnéztünk egy filmet, és a barátnőmnél alszom.

Normális körülmények közt bezsebelt volna tőlem egy csábos mosolyt, de az Angyali Démon asztala minden volt, csak nem normális. Nem csak az zavart, hogy valami barom megismételte Gergő ütését, négyzetcentire pontosan ott talált el, ahol a barátom, sokkal inkább bökte a csőrömet a lány hangja. Nem úgy beszélt, mint aki valami őrültségre készül. Hiába erőltetett mosolyt az arcára, hiába bújt hozzám, a szeme elárulta, mire gondol valójában. Hogy alaposabban megfigyeljem, gyengéden eltoltam magamtól, és a tenyerem közé fogtam az arcát. A puha bőr érintésére nagyot lódult a szívem. Tudtam, hogy ami most következik, azt nem úszom meg szárazon. A fejemhez vágja, hogy ezt már megbeszéltük, de nem érdekelt. Üvöltött róla, hogy szenved, kutya kötelességem volt tenni valamit ellene.

– Miért nem mondod el nekik? – motyogtam a telt ajkakat pásztázva.

Lerántotta magáról az ujjaimat. A hátát az asztalnak támasztotta, úgy nézett végig rajtam, mintha legalább kinőtt volna a második fejem.

– Ők a szüleim, Dávid – mutatott rá. – Kérdés nélkül rántottát sütnének a tojásaidból, és azt szolgálnák fel reggelire.

– Anya jól fogadta. Sőt, szerintem kedvel téged…

Ideges fújtatásából semmi kedvezőre nem számíthattam, mégsem hagytam annyiban.

– Az más, Márti már megszokta – forgatta meg a szemét. – Nem ismered a szüleimet. Kábé, én jelentem az életük értelmét. Már abba beleőrülnének, ha hazugságon kapnának. Ó, és ha már itt tartunk, tuti közénk állnának.

– Oké, lehet, hogy elsőre fura lenne – bólintottam. – De aztán megszoknák. Bakker, mit szólnak majd, ha még évekig nincs pasid, de tök boldog vagy?

A szemöldöke megemelkedett, a szája pimasz mosolyra húzódott. A csípőjét ringatva szelte át a köztünk lévő távolságot – ez utóbbi nem is okozott volna problémát, ha nem az ölemben ülve teszi mindezt. Először a homlokunkat nyomta egymásnak, aztán az orrunkat, egyedül a számmal nem kezdett semmit. Néhány milliméterre a duzzanattól állapodott meg, úgy suttogott az arcomba.

– Évekig?

Az érintésétől végig cikázott a hideg a gerincemen. Egy mozdulatomba került volna, és megcsókolom a szeretőmet. Nem esett volna nehezemre a cselekvés, ha nem tudom, hogy mindezt az elterelés végett teszi. Nem akart a szüleiről beszélni, amit valahol meg is értettem. Perpillanat nem ez jelentette a legnagyobb problémát. Mégsem hagyott nyugodni a tudat, hogy gyötrődik valami miatt, amin könnyűszerrel tudna segíteni.

– Amikor Nika összejött Barnával – kezdett bele a szentbeszédbe. –, a szülei mindennél jobban örültek. Egyre többször hívták át a srácot, erre az kiborult, mert úgy érezte, hogy ráakaszkodnak, és ellenőrizgetni akarják. Az ősök persze áradoztak róla, hogy milyen jófej, meg okos fiú. Akkor bezzeg üvöltöttek Nikával, amikor találtak egy gumit a zsebében.

– Oké, vágom – sóhajtottam fel. – Csak látom, hogy szenvedsz.

Válaszképp unottan rántott egyet a vállán.

– Nem szokásom hazudni a szüleimnek… mármint, eddig nem volt az – egészítette ki magát.

Apró biccentéssel jeleztem a megértésemet. Éreztem, hogy nem megyek sokra a tanácsaimmal, ezért is hagytam annyiban a dolgot. Dóri majdnem felnőtt volt, nem dönthettem helyette. Pláne úgy, hogy hivatalosan nem is kötődtem hozzá. Nem jelentett többet egy átlagos csajnál, akit néhányszor meghúzok.

Ja, tervként egész szépen hangzott a fejemben.

– Akkor Nika sem mondja el otthon az Ádámos esetet, ugye? – tippeltem.

A dús ajkakat hosszú, fáradt sóhaj hagyta el. Meg-megrebbenő szemhéját elnézve arra gondoltam, hogy nemsokára aludnia kellene. Túl hosszúra nyúlt a mai nap ahhoz, hogy sokáig bírja. Hogy enyhítsek a szülei okozta szorongásán, elhúztam pár tincset az arcából, és egy finom csókot leheltem a homlokára. Aztán elmormogtam magamban egy hálát az égiekhez, amiért legalább ebbe nem sajdult bele az összes izmom. Most jutott el az agyamig, hogy Nika megmentése óta nem is csókolóztunk Dórival. Bár sejtettem, hogy nem úsznám meg fájdalmak nélkül, mégis meg akartam ízlelni a szeretőmet.

– Nika mostanában elég fura. Ezután még vészesebb lesz – húzta el a száját. A mozdulatsor tehetetlenségről árulkodott. – Szerintem ezzel felnyílt a szeme. Rohadt nehéz lesz neki visszatérni a normális világba, de ehhez az is hozzátartozik, hogy újra emberszámba vegye a szüleit. Tuti beszélni fog velük.

– Lassan indulnunk kellene – böktem a pultnál lebzselő lány felé. – Nem örülne, ha megváratnánk.

– Miattunk nem ment volna haza? – szökött a magasba a szépívű szemöldökpár. – Nem is gondoltam, hogy ilyen sokat jelent neki a szépfiú állapota.

A hülye becenév hallatán megcsóváltam a fejem, majd összekulcsoltam az ujjainkat. Dóri egy percig sem ellenkezett, egy bágyadt ásítás kíséretében hagyta, hogy egybe fonódjanak a kezeink. Úgy törtük meg a pulthoz vezető távolságot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szexelni, kocsiba ülni, beverni pár orrot, megmenteni egy barát becsületét, betérni egy fogadóba, lelkizni egy sort, és végül, ott tölteni az éjszakát. Semmi rizikó, csak egy átlagos szombat esti program.

Legalábbis, az akcióhősök biztos ezt mondanák. Szerencsére azonban ennyitől még nem számítottunk annak. Ugyanaz a két fiatal voltunk, mint régen, azzal a különbséggel, hogy egy este erejéig akciósztárok bőrébe bújtunk. Úgy tűnt, Dórinak kifejezetten tetszik a szerep. Ahogy megszorította a kezemet, ahogy a pulthoz érve a mellkasomhoz simult, és a vállamra hajtotta a fejét, minden úgy történt, mintha egy filmben érezné magát. Ha nem lennék biztos benne, hogy a szobában a frontemberen kívül semmi másról nem esett szó, még azt feltételezném, hogy Nika telebeszélte valamivel a fejét, esetleg megkínálta az Ádám-féle itallal. Mert bármennyire is számított bújósnak az ágyban, emberek között alig mert megérinteni. Ő komolyan vette a megállapodásunkat.

– Mi a dörgés, gerlepár? – kérdezte Saci egy cseppnyi kíváncsiság nélkül. – Szöszi bealudt?

– Igen, hál’ Istennek – bólintott Dóri egy kedves mosoly kíséretében. – Tényleg, köszönjük, amit érte tettél. Nem mindenki engedett volna be egy véletlen lányt a munkahelyére.

Azelőtt sosem hallottam a vékony hangot nevetni. Ami azt illeti, nem hiányzott az egércincogást idéző sikoly az életembe, még ha meg is értettem a miértjét. Rá kellett parancsolnom magamra, hogy ne csatlakozzak a pultoshoz. Így is pont elégszer húztam ki nála a gyufát – még ha nem is tudatosan –, nem hiányzott még egy monokli a szemem alá. Bár, meg kell hagyni, meglehetősen furán vette ki magát, ahogy a szeretőm Sacinak hálálkodik.

– Azért szobrot nem kell emelni – forgatta meg a szemét gúnyosan. – Édesem, mielőtt szentnek könyvelnél el, közlöm, hogy ez a munkám. A Démonban egy meló sem merül ki annyiban, hogy leteszed az italt az emberek elé.

– A jófejség felvételi követelmény? – mosolyodott el szórakozottan, mintha rég elfelejtette volna, hogy Saci az előbb röhögte ki.

A pultosra láthatóan átragadt Dóri álmossága, ezért is ásította el magát. A fekete pillák kereszttüzében mámoros fény csillant, én pedig azonnal levágtam, mi következik. Mindössze azt nehezményeztem, hogy pár hete nekem sokkal unottabban adta elő a sztorit.

– Ha bunkózol, kicsapnak. Ezért sem dolgoznak itt olyan nyomorékok, mint a szépfiú – biccentett felém egy elnéző mosollyal az ajkán. Milyen megható. – Nem tudom, mennyit láttál az érkezésnél, de az a hely más, mint a többi. Ide nem inni járnak az emberek, hanem gondolkozni.

Nem akartam még egyszer végig hallgatni ezt az elcsépelt dumát. Már az első után is úgy tartottam, mindez nem több holmi rongyrázásnál. Reklámszövegnek tökéletes, csak éppenséggel lehetetlen komolyan venni. Ki az az idióta, aki tök idegen emberek előtt teregeti ki a szennyest?

– Néhány dologról nem beszélnek a nyilvánosság előtt, mert félnek az előítéletektől – Ennél a résznél egy megajándékozott egy metsző pillantással. Említettem már, mennyire kedvel a nő? – Ezért jönnek ide. Itt kiönthetik a szívüket, anélkül, hogy bárki is gyengének titulálná őket. Ha a falra nézel, ott sorakoznak a vendégek alkotásai. Ezt a módszert néhány éve vezettük be az egyik lány tanácsára, aki véletlenül itt hagyott egy képet. Amúgy nem nagy sztori, elejtette, valaki utána szaladt, ő meg közölte, hogy inkább tartsuk meg, hátha mosolyt csal mások arcára. Azóta bevett szokássá vált, hogy felrakjuk a vendégek alkotásait. Nekem bejön.

– Megtudhatnánk – ráncoltam össze a homlokomat az új infó hallatán. –, ki volt ez a lány?

Naiv voltam, amikor elhittem, hogy normális választ kapok. Ahelyett, hogy mondott volna egy nevet, szabadkozva széttárta a karját, és elvágta a beszélgetést.

– Sajnálom, szépfiú, de a bisztró egyik legfontosabb szabálya, hogy nem adunk ki információkat a vendégeinkről.

Hogy türelmetlenségemet bizonyítsam, jelentőségteljesen a pultra támaszkodtam. Közben azon morfondíroztam, hogy hazudhat valaki ennyire hihetően. Üvöltött róla, hogy most találta ki a sztorit a fotós csajról, hogy megnyerje magának Dórit. Talán ezzel akarta bizonyítani a jófejségét. Pech, hogy rohadtul nem volt kedvem a hely történetéről cseverészni, a szobák kulcsai valahogy csalogatóbban festettek.

Dóri viszont máshogy vélekedett a dologról. A tekintete kitisztult, telt ajka íves görbületet vett, miközben a falon lógó fotókat, és festményeket tanulmányozta. Néha elkalandozott, máskor felnevetett, de üvöltött róla, hogy tetszik neki a látvány. Ettől még az én szívem is megenyhült. Sosem akartam megfosztani a művészetek iránti vonzalmától, még ha én nem is remekeltem a témában. Az ő szeme a fal láttán csillogott, az enyém meg miatta. Saci előtt nem akartam rámászni, de azért nyomtam egy puszit a nyakába.

Ajkaim érintése visszarázták a valóságba. Úgy vigyorgott a tetovált karú pultosra, mintha kifogta volna a főnyereményt. A sötétkék írisz mélyén tüzes parázs gyúlt. Pont, mint máskor, amikor megfogalmazódott benne valami. Egy terv, egy ötlet, amit az élete árán is véghez akar vinni.

– Tetszik ez a hely! Tudod, én is rengeteget festek, meg rajzolok – cseverészett látszólag mindenféle hátsó szándék nélkül. – Nagyon szeretem csinálni, csak az a bajom mostanában, hogy alig férek el a képeimtől. Persze, én még megoldom, de néha a szívinfarktus kerülget, hogy nehogy valaki letapossa őket, vagy ilyesmi.

– Akkor most jön az a rész – húzódott össze a világoskék szempát. –, hogy milyen jófej lennék, ha felajánlanám, hogy elhozd pár képed?

Dóri nem állta meg, hogy fel ne kacagjon. Tudta, mit akar, és ügyes módszerekkel érte el a célját. Alig szólalt meg, Saci máris igent mondott a felvetésére. Innentől kezdve csodálkoztam is volna, ha leolvad a vigyor a pofijáról.

– Örülök, hogy megismertelek, művészke! – nyúlt a kulcsokért a pultos. – Persze, azért majd megnézzük a képeidet. Érted, muszáj mindent kiraknunk, hogy az emberek ne omoljanak össze, de azért a tieiddel muszáj lesz keményen bánnunk. A végén még elkezd valaki rinyálni, hogy nem is jársz ide, akkor meg minek van ott a rajzod.

Két fémes tárgy koppant a padon, de az egyik rögtön vissza is került a helyére. Saci felvont szemöldökkel vizslatott minket, hideg tekintete úgy járkált köztünk, mintha titkolóznánk előtte. Talán meglepte, hogy újdonsült kedvence nem zárkózik el a magamfajta szívtiprók társaságától. Hát még, amikor Dóri megragadta a kezemet, és eltűntünk a folyosón! Nem bírtam levakarni a vigyort az arcomról, bármennyire fájt is. Amúgy is hozzá kellett szoktatnom magam. Valami azt súgta, a szeretőm több kihívást is tartogat az ajkaim számára.

A szoba, amit kaptunk alig különbözött attól, amiben Nikát szállásolták el. Félhomály lengte körbe a teret, ablakok híján mindössze a kulcslyukon át juthattunk némi levegőhöz. A berendezés kimerült egy ágyban, de legalább az normálisan meg volt vetve. Ami azt illeti, másra nem is nagyon volt szükségünk.

A kulcs a zárban árválkodott, Dóri pedig a matrac szélén várt rám. Végig vezettem rajta a szemem, néztem, ahogy a füle mögé tűr pár tincset, a lepedőt gyűrögeti, és a fás részen dobol az ujjaival. Leültem mellé, a tenyerem a térdén nyugodott. Nem viszonozta az érintésemet, még csak rám se nézett. Úgy kémlelte a padlót, mintha kiolvashatná belőle a jövőt. Elsőre nem vágtam le, mi baja van, szóval úgy tettem, mintha minden oké lenne. Igaz, rendesen meg kellett csavarnom a testem, hogy közelebb férkőzzek hozzá, de megérte a fáradtságot.

Nem állítom, hogy életem legtökéletesebb csókján estem át. Végtelennek tűnő másodpercekbe telt, mire végre szétnyitotta formás száját, és a nyelvem bebocsájtást nyert. Nem az jelentette a legnagyobb fájdalmat, ahogy a bőre az alsó ajkamnak nyomódott, sokkal rosszabbul esett, hogy nem viszonozta a csókot. Még csak nem is engedte, hogy megsimítsam a nyelvét.

Kénytelen voltam elhúzódni tőle. A félhomálynak tudható be, vagy talán a félbehagyott menetnek, hogy nem vettem észre először. Pedig kilóméteres távolságból ki lehetett volna szúrni. Dóri nem úgy viselkedett, mint máskor. A tengerkék szempárban nyomát sem láttam a vágynak. Szinte könyörgött a tekintetével, esdekelt, hogy ne veszítsem el a fejem. Nem értettem, mire megy ki a játék, arra viszont mérget vehettem volna, hogy ez nem a szokásos szivatás. Ezúttal nem kívánta felkorbácsolni az érzékeimet.

– Hé, minden oké?

Nem válaszolt azonnal. Leszegezte az arcát, hajtincsei kiszabadultak a füle mögül, így leplezve az érzéseit. Persze előttem nem rejtőzködhetett sokáig. Hogy könnyebben hozzáférjek, a lábához térdeltem, majd egy gyengéd mozdulattal megemeltem az állát. Mindenre számítottam, csak arra nem, ami fogadott. Az egészséges arcszín halálsápadttá vált, Dóri száján furcsa remegés futott végig, de a szeme érintett meg igazán. Nem sírt, mégis annyi érzelem dúlt benne, hogy arról lehetetlen lenne listát vezetni.

– Mi a baj, Dóri?

A sóhaja felperzselte a homlokomat. Óvatosan közelebb húzódtam hozzá, és ezzel minden reményt elástam a lány megfektetését illetően. Elég kalandba keveredtem már ahhoz, hogy felismerjem, mikor nem számíthatok sokra.

– Nikát majdnem megerőszakolták… – suttogta a meleg levegőbe meredve. – Jövő héten bepótolhatjuk, de… Dávid, én ezután ma nem…

Nem tetszett, hogy remeg a hangja. Még kevésbé a magyarázkodása. El akartam hallgattatni, ehhez pedig a jól bevált csókhoz folyamodtam. Ezúttal nem törekedtem a szenvedélyre, úgysem sikerült volna lázba hoznom. Csak meg akartam nyugtatni. Megmutatni neki, hogy bennem megbízhat. Nem álszenteskedem, ha csak rajtam múlik, már rég a fogadó ágyában hemperegtünk volna, de rohadtul nem rajtam múlott. Az este semmit sem vett el a vonzerőjéből, én meg pont annyira kívántam, mint pár órával korábban. Mégsem dönthettem meg. A várakozás, a tudat, hogy talán napokig kell nélkülöznöm a testét, szinte kiégette az agyamat. Rohadtul nem így képzeltem el a békülésünket.

– Ne haragudj, Dávid! – suttogta, mikor szétváltunk. – Tudod, hogy nem miattad van…

Hát persze, hogy tudtam.

Barátságos mosolyt küldtem a fekete szépség felé, majd a matracra húztam magam. Kissé viszolyogva bár, de követte a példámat. Igaz, így, ruhában, nem éreztem azt a varázst, de próbáltam nem foglalkozni vele. Dóri megérdemelte, hogy törődjek az igényeivel. Csak úgy, indokolatlanul. Mert ő Dóri.

Szinte azonnal lehunyta a szemét. Meglepődve tapasztaltam, hogy én is rendesen kifáradtam. Hiába fojtottam el azt az átkozott ásítást, az álom engem is megtalált. Éreztem, ahogy közelebb kúszik hozzám, vékonyka karjait a derekam köre fonja, a szája a fülemhez közelít, hogy egyetlen szót súgjon belé.

– Köszönöm.

*

Éjjel nem okozott különösebb gondot, hogy a helyiség nem rendelkezik ablakokkal. Reggelre más véleményre jutottam. Valószínűleg egy fokkal kellemesebb lett volna a korai napsugarakra ébredni, mint Dóri önfeledt sikítására.

Mindenem sajgott, nagyjából úgy éreztem magam, mint egy rokkant öregember. Nem foghattam az összes panaszomat az ágyra, az igazi fájdalmak a koponyámat ostromolták. Inkább bele se gondoltam, milyen látvánnyal szolgálhatok. Még szerencse, hogy Dóri nem ijedt meg tőlem, sőt nagyon is örült a társaságomnak. Alig pattant fel a szemhéjam, máris rám vetette magát, és egy hosszúra nyúlt csókot nyomott a számra. Aztán magyarázni kezdett. Ujjongott, visítozott, ugrált az ágyon, én meg csak bámultam rá, mint egy félkegyelműre. Túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy felfogjam, miről beszél.

– Na, és kinek köszönhető mindez? Ki volt az én zseniális múzsám? – táncoltatta meg a szemöldökét.

– Az, aki kialudta magát?

– Hát, aznap hagytalak aludni, az biztos! – nevetett, majd megsimította az arcomat. Az érintése gyógyító krémként hatott a tegnapiak után. – Ha nem teszem, talán be se jutok a következő fordulóba.

Kellett néhány perc, hogy felfogjam a szavait. Lassacskán összeállt a kép, a szám pedig azonnal felfelé ívelt. Igaz, a rám telepedő fáradtság és a sajgó állkapcsom miatt még mindig nehezemre esett normálisan reagálni, de legalább sikeresen feltornáztam magam. Ülő helyzetbe kerülve Dórira emeltem a pillantásom, és faggatózni kezdtem.

– Akkor most hogyan tovább?

A mosolya még ezt az egérlyukat is beragyogta. Bármennyire is fájt, csatlakoztam hozzá. Nem terveztem, hogy ez lesz, de a boldogsága rám is átragadt – még ha fel sem fogtam teljesen, mi történik. Az sem sokat segített az agyműködésemen, hogy a lány az ölembe húzta magát, és egy szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót. Vigyázott, nehogy megsebezzen, mert nem tudta, hogy nem érdekelt volna. Kecses ujjai az arcomat cirógatták, sikamlós nyelve a fogaimat vette célba. Szokásához híven játszani akart az idegeimmel, én azonban elutasítottam. Nem volt energiám erre, azonnal a lényegre akartam térni. Észrevétlenül vettem át az irányítást a csókunk felett. Dóri kezei elvesztek a hullámaimban, mire magamhoz szorítottam, és félbe hagytam a csókot. Nem a játszmák kedvéért, hanem, hogy végre beszéljen.

– Az előbb írtak – bökött az ágy szélén pihenő telefonjára. – Beválogattak a legjobbakhoz. Számot nem mondtak, de az ország legjobb rajzosai mennek.

Most vettem csak észre, mennyire izgul. Az írisze valósággal kiégette az arcomat, a karja pedig őrült módjára remegett. Még mindig nem fogta fel, hogy megtörtént. Az igazat megvallva, én sem mentem biztosra a dolog valóságalapját illetően, de csak a kábaságom miatt. Nemsokára már kétségem sem fért hozzá, hogy megcsinálta. Megtette a következő lépést az álma felé.

(Rá)ébredni… Vigyorogni támadt kedvem, ahogy arra gondoltam, hogy én is hozzátettem valamit az eredményhez.

– Szerdán Egerbe kell mennem, aznapra Hajdú kikért a suliból – lelkendezett tapsikolva. Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Kérdés nélkül állíthatom, hogy még soha, senkit nem láttam annyira örülni, mint Dórit az eredménynek. – És képzeld, van egy ilyen lehetőség, hogy ha szeretnénk, vihetünk magunkkal valakit kísérőnek. Tudod, aki támogat, utána megkérdezi, hogy milyen volt… Oké, igazából semmi szerepe nincs, de nem ez a lényeg! – legyintett mintegy mellékesen. Csak akkor tűnt fel, hogy eddig nem nézett a szemembe, amikor újra megcsodálhattam az íriszét. Egy pillanatot sem adott, hogy megmosolyogjam az örömét, máris a tárgyra tért. Pörgősen, határozottan, pont, mint ahogy azt vártam tőle. – És én rád gondoltam. Elvégre, te vagy a múzsám, vagy mi!

Hülye lettem volna elutasítani az ajánlatot. Bár sejtettem, hogy nem fog magába szippantani a művészvilág, gondolkodás nélkül rábólintottam a kérésre. Tudtam, hogy ez a pályázat fontos Dórinak, és jólesne neki a támogatásom. Ki tudja, talán még egy kis előnyhöz is juthat miattam. A végén még valamelyik versenyző elkezdi rám csorgatni a nyálát, és elcseszi a képét. Gonosz módszer, de Dórinak megéri.

Somolyogva csavartam egy fekete tincset az ujjaim közé. A selymes szálak rejtekében levakarhatatlan vigyor játszott. Már akkor tudta, mi lesz a válaszom, amikor még fel se tette a kérdést. Nem is számíthatott másra.

– Szóval Eger?

– Eger, bizony!

Egyértelműen büszkeséggel töltött el, hogy rám esett a választása. Számtalan lehetőség állt előtte, hívhatta volna a szüleit, Nikát, Blankát, hogy végre elássák a csatabárdot, de ő rám gondolt. Ha a szalagavató után valaki azt mondja, hogy néhány hónap múlva az egyéjszakás kalandommal fogok várakozni egy művészeti suli aulájában, a képébe röhögök a tagnak. Most azonban hihetetlenül természetesnek tűnt, hogy így alakultak a dolgok. Azt kell, hogy mondjam, örültem neki.

Bizonyára máshogy vélekedtem volna, ha tudom, mit indít el az utazás: egy olyan folyamatot, amiből csak vesztesként kerülhetek ki, bármit teszek is.