25. fejezet - Carpe diem

Dávid

Hajdú az az ember, akinél tényleg igaz, hogy nem szabad látszat alapján ítélni. A sötét hajba vegyült ősz szálak, a vékony testalkat, meg a szigorú nadrágkosztümjei mind komor személyiségre hagynak következtetni. Emlékszem, anno mi is be voltunk szarva, amikor kiderült, hogy őt kaptuk ofőnek. Azt hittük, minden élet kiveszett a nőből, és fegyenctábornak nézi a gimit. Hamar kiderült, mekkorát tévedtünk. Amellett, hogy nem görcsölt minden apróságon, még hülyülni is lehetett vele néhanapján. Lefogadom, csak azért vállalt el minket, hogy újra élje a fiatalkorát.

Ezúttal jól jött volna, ha felnőtt módjára viselkedik. Vagy legalábbis nem izgul ilyen látványosan Dóriért. Persze, meg tudtam érteni, elvégre a tanítványa jövőjéről beszélünk. Jogosan aggódott érte. Pech, hogy én egyetlen elfogadható indokot sem találtam az izzadó tenyeremre.

–Na, ezzel is megvolnánk – fújta ki a levegőt, majd a zsebébe csúsztatta a telefonját. – Azt mondták, legalább két nap, mire helyrehozzák. Úgy tűnik, le kell cserélnem.

–Mázli, hogy időben kiderült. Meg, hogy nem az országúton robbantunk le – próbáltam nyugtatni. – Amúgy, ha engem kérdez Tanárnő, vegyen sportkocsit. Nem muszáj Audit, de a lényeg, hogy valami újat, ami nem használt.

–Micsoda szerencse, hogy így értesz az autókhoz, Dávid – hunyorított rám barátságosan. – Meg persze a nőkhöz. Már csak egy sikeres érettségi, egy diploma, meg egy rendes állás kell, és minden adott a tökéletes élethez.

Ha nem veszem észre a homlokán feltűnő barázdákat, gond nélkül benyelem a csalit. Hajdú kivételesen nem a jövőmre akart beszélni, hanem a jelenemről. Nyilván nem hülye a nő, leesett neki, hogy Dóri nem indított sorsolást a kísérő szerepéért. Mint ahogy azt is tudhatja, hogy az elmúlt években nem egy lány fordult meg az ágyamban. Még a világ legrosszabb emberismerője is összerakná a képet. Más kérdés viszont, hogy mit szól ahhoz, hogy a gimi ügyeletes szépségei mellett a művészlányt is megszereztem.

Inkább nem akartam belemenni a témába.

Mintha csak egy égi segítség lett volna, megrezdült a telefonom, a képernyőn pedig anya fotója tűnt fel. Bocsánatkérő pillantást vetettem Hajdúra, majd fogadtam a hívást.

– Mondd csak, édesem, meg akarsz ölni? – hallottam meg a hangját. – Itt várok rád három kicseszett órája, és még mindig semmi. Miért van telefonod, ha nem használod?

– Miért hívtalak volna? – ráncoltam össze a homlokom. – Dóri bement, mi meg várunk. Minden a terv szerint halad.

Úgy döntöttem, megkímélem az út részleteitől.

– Jó, de mondott valamit? Milyennek tűnt, amikor bement? Dávid, ugye normálisan viselkedtél?

– Hé, anya, nyugi! Ne pörögd túl – nevetgéltem idegesen. – Dóri okos csaj, tudja, mit csinál. Nem fogja elcseszni. És jófej voltam vele, de kösz a feltételezést. Még azzal a hülye Jeeppel is lefotóztam.

Most adtam meg azt a bizonyos felesleges információt. Néhány másodpercig hallgatott, mintha értelmezné az elhangzottakat, aztán fojtott hangon érdeklődött, mégis milyen Jeepről beszélek. De tudtam, hogy bajba sodor az a tragacs! Cselekednem kellett. Ha elmondom az igazat, folytatja a pattogást, és lenyom egy kiselőadást a vezetés hátrányairól. A hazugságaimon átlát, tehát egy út maradt a menekülésre.

– Komolyan kinyomtad Mártit? – emelkedett meg az ofő szemöldöke.

– A volt autója becsületének érdekében.

Feszült csend telepedett az épületre. Szinte hallottam, ahogy sercegnek a ceruzák a termekben. Utáltam az egészet. Úgy éreztem, mintha magára hagytam volna Dórit. Most nem adhattam neki ihletet, és nem dicsérhettem meg a képét. Csak reménykedni tudtam, hogy bízik magában. Ezen múlott minden: tudott rajzolni, ez nem vitás, de ha megtört, akkor minden elveszett.

Másodpercenként nyúltam a telefonomhoz. Még negyven perc. Kicsivel kevesebb, mint egy tanítási óra. Az elég, hogy összecsapj egy rajzot, mint ahogy azt én is csináltam sokszor. De vajon mire elég egy művésznek? Utolsó javítások? A háttér kidolgozása? Esetleg már csak fekszik a padon, és várja a zárást?

Az aula némaságát egy cipő kopogása törte meg. A hang a hátam mögül szűrődött felém, de nem foglalkoztam vele. Arra megfelelt, hogy elterelje a gondolataimat. Az ütemére hajtottam a tenyerembe az arcom, a közeledése arra késztetett, hogy lehunyjam a szemem. Legyen már vége… Jöjjön már ki!

– Bocsánat, fiatalember, jól érzi magát?

Kinyitottam a szemem. Egy elegáns vászoncipő képe bontakozott ki előttem. A hozzá tartozó kéz gyengéden fogta a vállamat, mégis ólomsúlyúnak tűnt a nyomása. Továbbra sem kívántam bájcsevegésbe bonyolódni, mégis felemeltem a fejem. Lassan, de elég határozottan ahhoz, hogy a tag ne higgyen betegnek. Aztán megláttam a jóakarómat. Úgy festett, mint a többi kísérő: sötétkék öltöny, fehér ing, kissé fáradt pillantás, zsebre rakott kéz. Mégis, valamivel megragadta a figyelmemet. A férfi nagyjából a negyvenes évei közepén járhatott, de csöppet sem tűnt olyan begyöpösödöttnek, mint a legtöbb kortársa. Hogy a ravaszul villogó szeme, a csuklóján virító tetoválás, vagy a nyilvánvaló sármja váltotta ki ezt a hatást, talán örökké titok marad.

– Igen, köszönöm – nyögtem ki a választ. Magam is meglepődtem, milyen nehezen jönnek a szavak. Ennyire kiszáradtam volna?

– Máris végzett?

Még le is telepedett mellém. Néhány másodpercig úgy vizslattam, mintha kábé megkérte volna a kezemet. Csak aztán esett le, hogy eddig is itt ült. Nagyjából akkor léphetett le, amikor anya felhívott, vagy kicsivel később.

Csodálatos, akkor barátkozzunk!

– Nem versenyeztem. Csak elkísértem… egy barátomat.

– Nem kis dolog idáig eljutni – igazította meg a tökéletesre vasalt inggallérját. – Bizonyára büszke a barátjára.

– Maradjunk annyiban, hogy nagylelkű vagyok a jutalmazásában.

Ha valaki megkérdezte volna, melyik mondatot törölném ki az életemből, akkor, ott, kétségtelenül az előbbire esett volna a választásom. Ha az arcomból ki is futott volna a vér a feszkótól, mostanra elmúltak az ilyen gondjaim. Zavartan elkaptam a pillantásom, és közben minden pocikámmal arra ügyeltem, hogy ne nézzek Hajdúra. Ideje lett volna már lerázni ezt az nyálas képű majmot.

Persze, ő aztán a világért sem zavartatta volna magát. Bár a szemöldöke megrándult egy pillanatra, azonnal szabályozta a vonásait, majd felém nyújtotta a tenyerét.

– Ha már ilyen jól elbeszélgettünk, engedje meg, hogy bemutatkozzak – villantotta meg a fogsorát. – Domján Kristóf vagyok, az AngelArt Zrt. vezérigazgatója.

– Hollósy Dávid – motyogtam.

Szinte már vártam, hogy hozzám vágjon egy névjegykártyát. Annyira beleillett volna a képbe. Az a béna öltöny, amiben csak a milliomos sznobok parádéznak, a tenyérbemászó szöveg, a rangja, meg az egész kisugárzása. A puszta látványa taszított. Pont úgy nézett ki, mint azok az utolsó köcsögök, akik megvezetik a népet. Mérget mertem volna venni rá, hogy a korabeli nők térde még így is megremeg a látványától. Napbarnított – vagy szolizott – bőr, lélekig hatoló kék szemek, sötétbarna, dús haj, bugyiszaggató félmosoly, és hozzá akkora egó, hogy azt a Holdról is látni. Ha fiatalabb lenne huszonöt évvel, Anett még el is menne vele egy körre. Vagy talán még így is, ha eleget dumál vele…

– AngelArtot mondott? – emelkedett meg az ofő hangja. A következő pillanatban már helyet is cseréltünk, anélkül, hogy észrevettem volna.

Úgy tűnt, Hajdúnak ennyi elég ahhoz, hogy elfelejtse az izgalmakat. Kár, hogy rám nem hatott Domján reklámja a cégéről, mindössze néhány infót szedtem össze róla. Viszont semmilyen designerüzlet nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy feledtesse velem a szeretőmet. Idegbeteg módjára kaptam a mobilomért. Ha újdonsült ismerősünk nem kap utána, ripityára törik a képernyője.

– Khm, köszönöm – vettem át tőle. Még húsz perc, a francba!

– Ha már az üzlet nem érdekel, legalább ez.

– Ja, legalább…

Inkább nem említettem meg, hogy nem vettem észre, mikortól kezdtünk tegeződni. Azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára úgyis kijön Dóri, Domjánról pedig soha többé nem hallok. Utólag visszagondolva nem értem, miért irritált annyira a férfi. Talán az bökte a csőröm, hogy velünk ellentétben olyan lazán kezeli a helyzetet. Mondjuk, ez érthető, elvégre, mint a verseny egyik fő szponzora jelent meg. Nem volt más dolga az evésen, az iváson és a féktelen vigyorgáson kívül.

– Dávidnak jó a feje, csak néha kicsit szétszórt. Viszont a tanulásban remekel – ajándékozott meg Hajdú egy büszke mosollyal. – Képzelje, már két érettségit is letett! Informatikából a középfokút, angolból pedig az emeltet.

– Nahát, gratulálok! – biccentett elismerően.

Látszott rajta, hogy még hozzáfűzne valamit, de a szavak – legnagyobb megkönnyebbülésemre – elpártoltak tőle. Persze, nem tartott sokáig a szerencsés állapot. Ezúttal arról faggatózott, nem érdekelnek-e a művészetek. Azt hiszem, ennél még azt is könnyebben elviseltem volna, ha csak a saját hangját szereti hallgatni.

– Nem az én terepem – húztam el a számat, aztán Domján csuklójára böktem. – Még tetkót se szeretnék, szóval…

Úgy tűnt, ez használt. Máris felcsillant a szeme, és fentebb húzta az ingujját, hogy megcsodálhassuk a mintát. Továbbra sem csillapodott a szívverésem, de azért közelebb hajoltam hozzá. Érdekelt, mit varrathat magára egy vezérigazgató, és miért nem szedették le vele még a pályája elején. Ha jól tudom, irodai körökben nemigazán díjazzák az ilyesmit.

– Sosem engedném a gyerekemnek, hogy így mérgezze a bőrét – bökött a csuklóján kibontakozó ábrára. Kicsit furán hatott, mintha maga is értené, mire utal. Egy gonosz szemű fejet ábrázolt, amit simán ördögnek tippelnék, ha nem egy glória lebegne felette. Tuti valami elvont cucc, amit a közönséges halandók nem érthetnek. Dórinak persze bejönne. – Én sem gondoltam át teljesen, amikor megcsináltattam. Emléknek azért szép.

– Mintha hiányozna a másik fele – érintette meg a tanár a minta szélét. – Egy barátjával közösen készítették?

– Igen, olyasmi…

A perceket mintha egy súlyos lánc akadályozta volna az előre haladásban. A verseny vége felé már kibotorkált néhány fiatal a termekből. Bár hamarabb abbahagyták a munkát, nem tűntek magabiztosnak. Mintha egy másik világból érkeztek volna, tétován hívták a szüleiket, vagy beszéltek a tanáraikkal. Művészek, mormoghattam volna, de nem tettem. Minduntalan az járt a fejemben, vajon ki festhetett ügyesebben, mint Dóri. Annak a göndör hajú srácnak nem tetszik a mosolya, tisztára, mint egy őrült zseni. És az a csaj, a skót kockás szoknyában, mindjárt összeesik. Egész dögös, de nem vállalnám a szájon át lélegeztetését. A végén még elhappolja a szeretőm győzelmét.

Csengettek. Ismertem az érzést. Amikor egy utolsót húzol a lapáttal, hátha az segít. Amikor még egy szót átírsz az érettségin. Amikor látod a volt szeretőd rázkódó vállát, és tudod, minden adott az új vadászatra. Vajon ezt érezte Blanka, amikor Gergő szakított vele? És Anett, amikor dobtam? Talán még Dóri fejében is hasonló dolgok játszódtak le, amikor tökön rúgott a parkban. Az utolsó perc emléke. Mindig fájdalmas.

A versenyzők elözönlötték az aulát. Megőrültem volna, ha nem állok fel. A lábam elzsibbadt, a szívem a torkomban dobogott. Ismeretlen arcok tömkelege áramlott felém, de egy tekintet sem időzött el a vonásaimon. Ők nem a sármomért érkeztek ide, hanem a jövőjükért. Mégis mindent megadtam volna, ha felragyog egy szempár az arcom láttán. Egy megfáradt, őrült, tengerkék szempár.

Mint mindig, sikerült meglepnie. Alig kaptam észbe, máris a hátamra vetette magát, formás lábait pedig a csípőmre kulcsolta. Visszatért! Önkéntelenül markoltam meg a vádliját, megóvva ezzel egy esetleges eséstől. Ő meg csak nevetett, a vállamba kapaszkodott, és belecsókolt a nyakamba. Aztán egy szót súgott a fülembe, amitől elvesztettem az eszem.

– Szarvasbőgés.

Akrobatákat megszégyenítő fürgeséggel mászott le a hátamról. A következő másodpercben már a karjaimban tartottam. Nem akartam elhinni, amit mondott, talán fel se fogtam igazán. Csak ölelgettem, mintha órák óta másra sem vágytam volna az érintésén kívül.

– Szívatsz! – Végül ennyit bírtam kinyögni.

– Nem is szoktalak szívatni…

– Oké, ebbe ne menjünk bele.

Egyszerre nevettünk fel. Kissé eltoltam magamtól, hogy lássam az arcát. Egy pillantásával mindent elmondott. Az arca kipirult, néhány könnycsepp is hintázott a szemében, sőt még a haja is megsínylette az elmúlt órákat. De mosolyogott. Nem kínosan, nem szomorúan, hanem boldogan. Sokszor láttam már ezt a vigyort. Leginkább akkor, amikor egy kiadós szexet hagytunk magunk után. Vagy, amikor befejezett egy rajzot.  

– Dóri!

Hajdú is kivette a részét a nagy ölelkezésben, sőt még Domjántól is beszerzett egy gratulációt. Kis túlzással úgy kezeltük a lányt, akár egy ünnepelt sztárt. Nem, mintha nem lett volna jogos; kitett magáért abban a négy órában. Más kérdés persze, hogy még akkor is remegett a keze, amikor kiléptünk az épületből.

– Szerintem még sikítottam is egyet, amikor megláttam! – ecsetelte nevetgélve. – Komolyan, tudtam, hogy benne van a Szarvasbőgés, de álmomban sem gondoltam volna, hogy kihúzom. És ahogy megláttam azt a szarvat, tudod, Dávid, amin Szimóna vére van, na, azt hittem, ott halok meg.

– Szóval, jól sikerült, ugye? – faggatózott Hajdú. – Nem féltél?

– Á, én már nem tudom, mi volt ott! – legyintett Dóri. Látva a tanár kétségbeesett tekintetét, gyorsan kiegészítette magát. – Tuti megvan. Mármint, felismertem a művet, aztán minden jött magától. Fura, de olyan volt, mintha nem is versenyen lennék. Csak festettem, mint ahogy szoktam – tárta szét a karját, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Kizártam a többieket, aztán elkészültem. Még maradt tíz percem, akkor kicsit beparáztam, hogy elrontottam valamit, és azért fejeztem be ilyen hamar…

– Ne izélj már, Dóri, tíz perc? – öleltem át a vállát. – Az annyi, hogy mások tíz perccel tovább ettek, vagy többször álltak meg inni.

Az elmúlt hetekben alig láttam elpirulni. Kiismert, és tudta, mire számíthat tőlem. Ha nagyon akartam, persze meg tudtam lepni, de már nem jött zavarba a társaságomban. Ezért is késztetett vigyorgásra bőrének hirtelen változása. Egy gyors puszit nyomtam az arcára; szerettem, amikor ilyen. Sosem játszotta meg magát, nem is szerette, amikor mások előtt dicsérem. Talán azt hitte, ettől majd lebukunk. Még nem sejtette, hogy az már megtörtént.

– Sikerült megjavítani a kocsit? – terelte el a témát.

– Istenem, hogy mehetett ki a fejemből?! – csapott a homlokára Hajdú. – Még mindig a szerelőnél van. A verseny elvette az eszemet… Nos, ez esetben viszont úgy néz ki…

– Tömegköz – dobtam be a logikusnak tűnő megoldást.

– Csövezünk egy hotelben – táncoltatta meg a szemöldökét Dóri.

– Mi lenne, ha hazavinnélek benneteket? – kérdezte Domján.

Válaszul három kíváncsi szempár fordult felé. Hajdú nagyjából úgy méregette, mintha ő lenne az Isten. Dóri, mintha minden vágya lenne az ürgével dumálni. Én meg úgy, mint aki nem érti, mit keres még mindig itt a fazon.

– Remek ötlet, Kristóf! – lelkendezett az ofő. – Persze, csak amennyiben Pest felé tart, ha nem muszáj, nem tartjuk fent.

– Semmi gond, Zsófia – viszonozta a mosolyt. – Úgyis akadt egy kis elintéznivalóm.

Most, hogy lefutották a felesleges köröket, a kocsijához terelgetett minket. Való igaz, nekem sincs okom panaszra, de Domján verdája magasról verte az Audimat. Mintha egy elcsépelt gengszterfilmben lennénk, úgy nyitotta ki az ajtót előttünk. Hajdú kapta az anyósülést, mi meg hátul foglaltunk helyet. Mondanám, hogy nyomorogtunk, de nem lenne igaz. Menő járgány volt – a leggazdagabbak kiváltsága. Defektbiztos kerék, páncélozott üveg, ráadásul Domján hangjára indult. Bár ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a pasas többnek tűnjön a szememben, azért a járgánya megérdemelt egy füttyentést.

Az út egész jó hangulatban telt. Bár eszméletlenül zavart, hogy barátként kell kezelnem Dórit, és egyedül a lábunk érintkezhetett, valahogy kibírtam. Még Kristóffal is sikerült dumálnom egy keveset a kocsikról. A férfit inkább a művészi téma hozta lázba, nem csoda hát, hogy könnyedén elnyerte a szeretőm szimpátiáját. Biztos a verseny miatt – nyugtattam magam, de közben átláttam magamon. Őrültségnek tűnt az egész. Mégis, miért zavar, hogy Hajdú nevet a beszólásain? Na és az, hogy Dóri a vállát kopogtatja, amikor fellelkesül? Nyilván sejtettem, hogy nem fogok brillírozni a beszélgetésben, de arra nem számítottam, hogy a szeretőm ennyivel lekoptat. Időnként még a lábát is arrébb húzta, úgy csüngött Domján szavain. Leginkább festményekről folyt a csevej, meg a férfi cégéről. Mintha meg se történt volna a verseny. Egyszer felcsillant a remény halovány lángja, hogy elnyerhetem a lány figyelmét, amikor pirosat kaptunk, és egy rozoga Jeep csúszott be mellénk. Elpasszoltam a kínálkozó lehetőséget. Rohadt szánalmas próbálkozás lett volna.

Félúton megálltunk egy benzinkútnál, egyúttal fel is lélegezhettem egy kicsit. Míg Hajdú gyorsan leadta a drótot a szülőknek, Domján meg a tankolással bíbelődött, Dórival benéztünk a shopba. Ő a mosdót vette célba, én viszont más célokkal érkeztem. Gratulálni akartam neki, úgy igazán. Kívülállók nélkül. Aláírom, az új barátunk húzott ki a csávából, de számomra akkor is Dóri volt a nap hőse. Nem csak azért, mert a csávó hangja kinyírta a dobhártyámat. Dóri miatt mentünk Egerbe, ő pedig sikeresen vette az akadályt. Megérdemelte az ünneplést.

Nyúlhatott volna hosszabbra is, de nem akartam telhetetlen lenni. Egész nap úgy viselkedtünk egymás közelében, mint a zavarban lévő óvodások, így már egy gyors csók is feldobta a kedvem. A lányt váratlanul érte a támadásom, alig csukta be az ajtót, máris elkaptam a derekát. Persze nem ellenkezett; éreztem a mosolyát, amikor szétnyíltak az ajkai.

– Lebukhatunk – lehelte. Nyelvének forrósága folytatásra ösztönzött.

– Leszarom. Ha tehetném, most rögtön visszavinnélek a vécére.

– Pedig végeztem, elhiheted – horkantott fel cinikusan. – És megsúgom, a klotyó nem szexi.

– Tudod, hogy értem.

Tudta. Halk kacajjal borzolta a bőröm, aztán elhúzódott tőlem. Csak annyira, hogy lássam az arcát, ez azonban többet ért egy gyors menetnél. Még mindig ragyogott a szeme, mintha arra tette volna fel az életét, hogy magába szippantson. És mosolyogott. Fékezhetetlenül, gyermekien, őszintén. Pont, mint aki jogosan büszke a sikerére.

– Az normális – adtam hangot a gondolataimnak. –, hogy semmit sem tettem hozzá ehhez, mégis úgy örülök, mintha én nyertem volna meg a versenyt?

– Még nem nyertem meg, ahhoz be kéne jutnom az utolsó fordulóba – forgatta meg a szemét, de a szeme elárulta, hogy vigyorog. – Amúgy meg nem vagy olyan reménytelen. Hé, ki is találta meg a Jeepet? – bökött a kockáim közé. – A válaszom pedig, igen, normális. De ne nagyon terjeszd, a végén még rájönnek, hogy szorult beléd egy minimális empátia, és oda a beképzelt Audis menőcsávó képe.

Egy laza félmosollyal húzott maga után. Bár szívesen maradtam volna, nem hagyhattuk cserben a kísérőinket.

– Ha már a kocsiknál tartunk – böktem a kút felé. –, mit esztek ezen az ürgén?

Mintha meglepte volna az állításom.

– Rendes, hogy hazavisz – rántott egyet a vállán. – Meg jófej, sokat lehet vele beszélgetni.

– Az meg a másik! – fújtattam idegesen. – Hogy pofázhat ennyit? Eskü, a hangjával fogok álmodni. Ja, és a dumája is gyenge. Üvölt róla, hogy csak a hülye cége érdekli, a festményekről csak azért magyaráz, hogy nyaljon nektek.

– Nem tudom, de tuti hatásos módszer – felelte szórakozottan. – Engem már próbáltak felszedni úgy, hogy képekről beszéltek velem. Kicsit idegesítő volt a tag, pláne, hogy a szalagavató közepén, a fél suli előtt nyomta a baromságait, de azért megtartottam.

Ártatlan pillantást küldött felém, aztán beült a kocsiba. Legalább adott egy témát, amin Budapestig rágódhattam. Úgy hívták, „Miért adom fel neki folyton a magas labdát, ha tudom, hogy be fog oltani?”. Végül ráleltem a válaszra. Mert elintézi, hogy így legyen, én meg hagyom magam. Mazochista lennék? Ha igen, akkor Dóri tett azzá. Ez a hátránya, ha okos csajt fűzöl.

Nem gondoltam volna, hogy Domján egészen a házunkig fuvaroz. Hajdú rákérdezett, merre van dolga, de ő csak hümmögött, és mézesmázosan elköszönt Dóritól. A fekete hajzuhatag vége a kezemet súrolta, amikor kicsatolta az övét. Mosolyogva intett búcsút, aztán szaladt is be, hogy elújságolja a szüleinek a nagy hírt. Még hallottam az örömittas sikolyt, amikor benyitott a lakásba. Azt hittem, a lány távozásával már semmi izgalmas nem fog történni. Szabad utat engedtem a tüdőmben tartott levegőnek, és az ülésnek támasztottam a hátamat. Domján bediktálta Hajdú címét, aztán tovább csevegett a tanárnővel. Nekem azonban valami megragadta a figyelmemet. Az a bizonyos irritáció. A furcsaság, a bizonyíték arra, hogy a vezérigazgató nem százas. Vagy legalábbis titkol valamit.

Ha engem vitt volna haza, tíz perc alatt odaérünk. Onnan Hajdú húsz percre lakott. A Kertész család házától viszont legalább háromnegyed órára.

Valami nem stimmelt.

Mikor kitettük az ofőt, még gyanúsabbá vált az egész. Fejben gyorsan végig pörgettem, mit tanultam az önvédelmi táborba. Éppen azon morfondíroztam, hogy törhetném be az ablaküveget, amikor Domján hátrafordult hozzám.

– Ha szeretnél, előre ülhetsz.

Könnyebb megvédenem magam, király.

– Köszönöm – biccentettem, de közben a fogamat szívtam.

Azt hittem, a helyváltoztatás után maximum az öklömet használhatom. A férfi azonban égető szükséget érzett azért, hogy beszélgessünk. Egy vadidegen ember. Akit néhány órája ismertem meg.

– Szép környék – mutatott a monitoron villogó házcímünkre. – A szüleiddel élsz?

– Anyával. Nem nyom valami zenét?

Reméltem, hogy ezzel lezártuk a társalgást. Egyelőre úgy tűnt, ő is beéri ennyivel. Kiadta a parancsot a rádiónak, a következő pillanatban pedig felcsendült a Galway Girl jól ismert dallama. Mindig is bírtam a hangos zenét, de utazás közben ritkán üvöltettem a rádiót. Nem akartam a városi bunkók táborát erősíteni, akik belehalnak, ha nem kapnak elég érdeklődést. Így is pont elegen figyeltek árgus szemekkel.

– Tetszik, ugye? – A gondolataimat Domján zavarta meg.

– Ja, nem rossz szám.

Még a szememet is lehunytam, hogy kizárjam a zavaró tényezőket. Egyedül az öklömet tartottam készenlétben. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem volt rá szükség; a férfi ahelyett, hogy letámadott volna, elröhögte magát.

– A lányról beszélek.

– Én is. Galway Girl.

– Ne terelj, te is tudod, kiről van szó – emelte rám a tekintetét. – Tud róla?

Mindig is tudtam, hogy vannak beteg emberek. Ez tény, jobb belenyugodni. Elég csak Nika lovagjára gondolni, hogy ne menjünk messzire. Sokkal érdekesebb, miért mindig engem találnak meg az idióták. Meg, hogy miért gondolják, hogy néhány együtt töltött óra után – aminek nagy részében kussoltam – világi nagy cimborákká válunk.

– Különben már dobtam volna – nyögtem ki végül. Hirtelen rohadt kényelmetlennek tűnt az ülés.

– Nem úgy gondoltam – forgatta meg a szemét. A kezére néztem; mintha izzadt volna egy kicsit. – Tudom-tudom, aki elmúlt huszonöt, mehet a temetőbe, de azért nem vagyok olyan öreg. Értem, mi folyik köztetek. Azt kérdeztem, tettél-e már valamit, amivel megmutattad neki, hogy tényleg érdekel.

Felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Te. Jó. Isten. Hol lehet kiszállni, inkább gyalogolok.

– Nem, mintha sok köze lenne hozzá, de igen – vetettem oda foghegyről. – Legutóbb tegnap este. Ha nem baj, nem részletezem.

Nem hozta zavarba a flegmaságom. Kezdtem kiismerni a pasit, legalábbis annyiban, hogy nem egy szemérmes típus. Visszagondolva akkor sem kapta el a tekintetét, amikor a versenyen elszóltam magam a viszonyunkkal kapcsolatban. Természetesnek vette, hogy nem bonyolódom komoly kapcsolatokba. A jobb keze felé irányítottam a szemem. A görbe ujjak egyikén aranyozott gyűrű csillogott.

– Néhány dolog többet ér a szexnél. Tizenöt év, és rájössz.

– Ha így folytatom, tizenöt percen belül meghalok – sóhajtottam az ablakra. – De kösz a tippet. Majd figyelek.

Ha az órára néz, nem röhögi el magát. Ugyanis pontosan tizenöt perc választott el attól, hogy végre hazaérjek.

A továbbiakban még feltett egy-két sablonos kérdést, de hosszabb beszélgetésre nem futotta. Számoltam, hat kérdésnél többre nem futotta egy témában. Teljesen általános dolgokról érdeklődött, mint a továbbtanulás, a sport, vagy éppen a barátaim. Utóbbiakról inkább nem meséltem sokat, tekintve, hogy nem álltam túl fényesen e téren. A végén még képes a pasas, és elkezd tanácsokkal bombázni, hogy béküljek ki Gergővel.

Távol áll tőlem a vallásosság, mégis elmotyogtam magamban egy imát, amikor feltűnt az utcánk a szemem előtt. Az új életviteli tanácsadóm leparkolt a házunk előtt, én meg már nagyban búcsúzkodtam volna, amikor megkért, hogy hadd kísérjen be. Az arckifejezésem valószínűleg mindent elárult, ezért is kezdett magyarázkodni.

– Nem nagy ügy, csak beköszönnék – tette fel a kezét hárítóan.

– Az életemet már ismeri – toltam fel a szemöldököm gúnyosan. – Most jön a házunk?

– Ne csináld, Dávid – lépett közelebb. – Néhány perc az egész. Kicsit felfrissítem a torkom, aztán megyek is.

Meglepett a szeme. Nem az a vakító, kék csillogás, amit a szeretőmnél tapasztaltam, inkább, mintha… nem is tudom. Könyörgött volna? Egyre gyanúsabbá vált a dolog, magamban már rég megbántam, hogy egyáltalán beszálltam a kocsijába. Már éppen elhajtottam volna a francba, amikor felvillantak előttem a mosdó előtti képek. Dóri akkor azt mondta, szorult belém egy kis empátia. Hülyeség volt az egész. Miért lenne Dórinak jobb attól, hogy segítek egy ismeretlenen? Miért akarom ennyire, hogy jó legyen Dórinak? Ez is Domján hibája, ő beszélte tele a fejem.

Túl hosszúra nyúlt a nap ahhoz, hogy ellenkezzek. Azzal nyugtattam magam, ha a csávó ki akart volna nyírni, már megtette volna. Anya idővel úgyis rájött volna a hazajutásunk történetére, így legalább nem húzza fel magát azon, hogy milyen felelőtlen Hajdú, meg milyen emberekkel „barátkozunk”. Ilyen ügyekben elég szigorúan járt el.

Elhúztam a szám, úgy biccentettem neki. Szó nélkül hagytam, hogy kövessem, sőt még az ajtót is tartottam neki. A konyhából ínycsiklandozó illatok áramlottak felém. A hangok is arra hagytak következtetni, hogy anya nagyban készíti a vacsorát. Egy fáradt sóhajjal léptem be hozzá, és köszöntésül egy gyors puszit nyomtam az arcára.

– Miért van az, hogy Hajdú fel tud hívni, de te nem? Most ki a fiam, ő, vagy te? – simította meg a karom. – Hallom, Dóri megint… Te mit keresel itt?!

Túl hirtelen változott a hangerője ahhoz, hogy ne húzódjak félre. A tekintetem az anyám és a sofőröm közt ingadozott. Valami zavart. A feszültség kézzel foghatóvá vált, kis híján megfulladtam tőle. Minden egy másodperc törtrésze alatt ment végbe. Anya felvonta a szemöldökét, levegő után kapkodott, és a konyhapultnak támaszkodott, Kristóf meg tett egy lépést előre, aztán még egyet. A szája szétnyílt, a keze elveszett a hullámai közt, aztán megszólalt. Mintha egy évezred telt el volna azóta, hogy beszélni hallottam.

– Helló, Márti.

Megtántorodtam. Vártam, hogy a képembe röhögjenek. Nem akart összeállni a kép. Ha Domján ismeri anyát, miért nem ezzel kezdte? Mire volt jó neki, hogy valami béna kamuindokkal kéredzkedjen be? Kérdések ezrei ostromolták az elmémet. A küzdelemnek végül anya vetett véget.

– Dávid – Megijesztett, ahogy beszélt. Mindvégig Kristófot figyelte, az izmai megfeszültek. – Menj fel a szobádba. Most.

– Anya, biztos, hogy…

– Azt mondtam, most!

A barna szemek villámokat szórtak. Még arra se maradt időm, hogy ránézzek Kristófra. Előbújt a mélyen rejtegetett kisfiú ösztöne, szó nélkül loholtam fel a lépcsőn. Tudtam, hogy csak akkor kezdenek bele, ha már becsuktam az ajtót. Nem akartam hallgatózni. Tényleg nem. Ez nálunk így ment: anya nem szólt bele az én ügyeimbe, én nem szóltam bele az övéibe. Mégis, ott élt bennem a félsz, hogy nekem is közöm van ehhez az egészhez. Különben honnan tudta volna Kristóf, hogy ismerjük egymást? Akkora szarnak tűnt az egész, mintha csak engem akartak volna szívatni.

Dóri adta meg a választ a kérdésemre. A telóm jelzett, hogy üzenetem jött tőle. Azt kérdezte, holnap ráérnék-e suli után. Kapkodva gépeltem be a választ, teljesen ösztönösen nyomtam rá a küldés gombra. Talán Domján láthatta anya fényképét, amikor felhívott az aulában. Akkor miért nem kérdezett rá, hogy honnan ismerem?

Nem tetszett, ami itt zajlott. Üvölteni szerettem volna. A bizonytalanság megrémített. Mázli, hogy nem csináltam hülyeséget. Hiba lett volna felhívni Dórit, és elcseszni a hangulatát egy ilyen kis semmiséggel. Mármint, ha semmiségnek nevezhető az, ha az embert szobafogságra ítélik egy régi ismerős miatt.

Próbáltam elterelni a gondolataimat. Sejtettem, hogy ha gáz van, anya nem fog rögtön beszélni róla. Nekem viszont ki kellett szellőztetni a fejem, így gyorsan felhúztam az edzős cuccomat. Bár Feri bá ordítását már lekéstem, a futás talán segíthet kiszellőztetni a fejem.

Alig kaptam magamra a sötétkék pulcsimat, máris egy ajtócsapódás zavarta meg a nyugalmat. Aztán egy női sikoly. Sírás. Nem folytattam az öltözést, a melegítőnadrágomat magam mögött hagyva, farmerban rohantam le anyához. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, de azt kívántam, bárcsak gyorsabban menne. Akkor még utolérném Domjánt, és beleverhetném a nyálas képét a kocsijába.

Mindenre felkészültem, de a látvány, ami fogadott, mégis arcul csapott. Valahol készültem rá, hogy ez fogad majd, de mégis… még sosem tűnt ilyen elveszettnek. A bejárati ajtó mellett kuporgott, vörös tincsei az arcába lógtak, de nem takarták egy a pirosságát. Anya sírt. Nem úgy, mintha a felgyülemlett stressz lenne az oka. A térde remegett, a kezei úgy szintén, és a ruhája ujját morzsolgatta. Az érkezésemre felemelte a fejét. A karamellaszínű szemeket mintha ellepte volna a tenger.

– Dávid, én…

– Megölöm azt a barmot.

Kérdés nélkül húztam magamhoz, úgy hagytam, hogy kizokogja magát. Nem ismertem a múltját, nem vágtam, ki a fazon. Csak azt tudtam, hogy a kezdetektől fogva gyanús volt.

Utáltam, ha anya sírt. Nem azért, mert gyengének tűnt – hiszen ismertem, távol állt attól. Az zavart, hogy gyengének tartotta magát. Félt, mi lesz, ha felszínre kerül a valódi éne, és rájövök, hogy ő is csak egy ember. Nem, mintha bármin változtatott volna. Joga volt sírni. Domjánnak nem volt joga ide juttatni.

Tíz, tizenöt, húsz perc. Fél óra. Háromnegyed. Nagyjából ekkor hagyta abba a zokogást. Most olyan védtelennek tűnt. A karjaimban ringattam, mintha én lennék az apja. Nem láttam értelmét a siettetésnek; nemsokára magától kezdett beszélni.

– El kell mondanom valamit.

A könnycseppek maradványai az arcára száradtak. Óvatosan végig szántottam az ujjaimmal a hosszú, vékony vonalakat. Biztosítani szerettem volna, hogy nem lesz gond. Bármit is tartogatott számomra, nem bírtam volna kiakadni. Legalábbis, ekkor még ebben a hitben éltem.

– Tudod, a kórház előtt egy irodában dolgoztam. Unalmas meló volt, de jól fizetett. Híres designercég, meg minden, szóval…

– AngelArt – vágtam közbe. Azonnal megbántam. Már a név említésétől is megborzongott.

– Ő is akkor kezdett ott. Mi voltunk az újoncok, akikkel lehet szórakozni. Velem meg is tették, sokszor. Ne gondolj túl véres dolgokra, csak rossz munkaidőbe osztottak be, folyton nálam tartottuk a bulikat, meg ilyesmi. De Kristóf kitartott mellettem.

Önkéntelenül is felnyögtem a beszámoló hallatán. Simán kinéztem Domjánból, hogy az elveszett nők segítségére siessen, hogy aztán a hős lovag szerepében tetszelegjen. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon akkor is úgy vélte-e, hogy néhány dolog többet ér a szexnél.

– Mindig segített, támogatott, és közben folyamatosan menetelt felfelé a ranglétrán. Ez egyébként nem vetett rá rossz fényt – köszörülte meg a torkát. – Mármint, nem az, hogy másfél év után már nagykutyának számított, hanem, hogy még akkor is normálisan bánt velem. Emlékszem, minden megosztottunk egymással. Elmondta, hogy szerezte a hatalmát, és, hát… kissé… illegális módszerekhez folyamodott néha.

– Anya, a lényeget! – csattantam fel.

Nem szerettem volna megbántani, de úgy éreztem, szándékosan elnyújtja a sztorit.

– Akkor szakítottam a párommal, ő meg összejött egy lánnyal. Néhány hónapra rá el is jegyezte. Húztam is az agyát rendesen, hogy hova ez a nagy sietség, de valójában… – Elnevette magát. Szárazaz, szomorúan, már-már keserédesen, mint ahogy a történelem bukottjai. – Kicseszett féltékeny voltam. Rá, a karrierjére, a kapcsolatára, az egész életére. Azt hiszem, ezt ő is tudta. Nem szólt be, de mindig is igyekezett a képembe tolni a tökéletes boldogságát. Persze, csak finoman, hogy ne üvölthessem le. Decemberben karácsonyi bulit rendezett a cég, valami menő étteremben. Mindenki tajrészegre itta magát, szóval nem ültünk kocsiba, csak vártunk a taxikra. Kristóf menyasszonya elcsapta a gyomrát, de a kocsiban már csak egy hely maradt, és Kristóf azt mondta, menjen csak ő haza, nemsokára úgyis találkoznak. Eszter beleegyezett, mi meg ott maradtunk.

Kezdett összeállni a kép. Ismerve Kristófot, és hozzáadva egy jó adag alkoholt, nem nehéz kitalálni, hogy végződött az este. Már csak azt nem értettem, miért csapnak ekkora balhét egy egyéjszakás kaland körül.

– Nem jött a következő taxi. Kristófnál még maradt valamennyi pénz, szóval elsétáltunk egy közeli hotelhez, és béreltünk egy szobát. Nézd, Dávid, tudom, hogy gáz, amiért ilyenről beszélek, és nem vagy rá kíváncsi, hogy…

– Oké, lefeküdtetek – bólintottam gyorsan. – Mi történt azután?

A mellkasomnak döntötte a fejét. Féltem, ha még egy szót szól, újra elsírja magát. Szívesen vigasztaltam volna, de nem most. Nem így, hogy fogalmam sem volt, miért bőg. Nyilván én sem kedveltem az összes exemet, de azért egyikük sem hozott ki ennyire a sodromból. Ehhez több kell egy mezei szakításnál.

Domján érdekében reménykedtem benne, hogy az a több még belefér az erkölcsi határaimba.

– Fiatal voltam, Dávid, és vágytam a veszélyre. Ki akartam törni a komfortzónámból, és Kristóf személyében mindent megkaphattam, ami ehhez kellett. Már azt is nagy számnak tartottam, hogy elcsábítottam a cég legvonzóbb pasiját – forgatta meg a szemét keserűen. – Meglepődtem, amiért nem utasított el, a buli után sem. Találkozgatni kezdtünk, Eszter háta mögött. A legtöbb randi persze szexbe torkollott. De nem csak erről szólt a viszonyunk. Ugyanúgy megosztott velem mindent, sőt még többet is, mint azelőtt. És felkért, hogy legyek a tanúja az esküvőjén! – röhögött a tenyerébe temetett arccal. – Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálunk, de nem érdekelt. Őt se izgatta különösebben. Egy éve kavartunk, ő meg lassan megszerezte a legfelsőbb posztok egyikét. Az igazgató egyik jobbkeze lemondott, szóval szavazásra bocsátották a dolgot. Kristóffal éjjelig az irodában gubbasztottunk, és próbáltuk kitalálni, mivel nyerhetne még több támogatót. Én meg vakon segítettem neki, tényleg, mindenben.

Lelassult a lélegzete. A szíve azonban vadul kalapált, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Ez az enyémet is vadabb tempóra sarkallta.

– Szerelmes voltam belé. Igen, tessék, kimondtam. Belezúgtam abba a seggfejbe! – kiáltotta el magát váratlanul. – Mindenbe beleegyeztem, amit csak kért tőlem. Elmentem vele hogy megnézze, hogy nyithatna egy fogadót, hogy legyen mi mögé rejtenie a hirtelen jött gazdagságát, és senki se gondoljon adócsalásra. Mindenkinek azt hazudtam, hogy túlhajtanak az irodában, azért maradok ki olyan sokat.

Lassan beszélt. Még mindig titkolózott, pedig tudta, nincs visszaút.

– Nos, mi elkövettünk egy hibát, amit, remélem, te sose fogsz, hiszen nagy hiba… nagyon-nagyon nagy. Én nem bántam meg, és nem akartam kitörölni az életemből, de ő…

Elcsuklott a hangja. Önkéntelenül húzódtam tőle el. Megemeltem az arcát, de lesütötte a szemét. Nem bírt volna rám nézni, így könnyebb megoldáshoz folyamodott. Cserepes ajkához húzta a kezemet, és a bőrömre lehelte a szavakat. Minden egyes lélegzetvétele mérgező gázként hatalmasodott el rajtam.

– Nem védekeztünk. Egyszerűen nem láttuk szükségét – motyogta elhaló hangon. Majd hosszú percekre elcsendesedett. – Bíztam benne, hogy támogatni fog. Nem is értem, mire számítottam! Hogy elhagyja a feleségét miattam, aztán boldogan élünk hármasban?

Minden szó, ami elhagyja a száját, kilóméterekkel lejjebb lök a szakadék mélyére. Zúgott a fülem, nem érdekeltek a további részletek. Nem emlékszem, hogy tápászkodtam fel, mivel vettem rá anyát, hogy gyengítsen a szorításán, de a végén csak ott álltam előtte. Nem tudtam felfogni, amit mond. Elvétve még elkaptam néhány szófoszlányt, szakításról, kirúgásról, meg egy csúnya veszekedésről, de egyik sem ragadta meg a figyelmem.

– Akkor azt hittem, hibáztunk. Az igazság az, hogy egyedül ő hibázott! – Már megint sírt. Izzadtságtól nedves kezeit az arcomra tapasztotta, de kibújtam az öleléséből. – Aztán ennyi év után még van mersze idetolni a képét, és…

– Nem akart engem.

Háromszor lőttek a levegőbe. Mindhárom golyó a testembe csapódott. Az egyik gyomorszájon vágott, a másik az arcomat érintette, és meg sem állt a koponyám belsejéig. A harmadik a mellkasomat vette célba. Eltalált. Átvette az uralmat az ereim felett, és az egész testemet elárasztotta gyűlölettel.

Úgy támolyogtam, mint a részegek. Anya utánam kiáltott, de nem fordultam hátra. Még a friss levegő is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy csillapítsa az indulataimat. Ezen még Dóri sem segíthetett volna.

Az emberek egy kinyúlt, sötétkék pulcsis fiút láttak. A felső ujján egy citromsárga vonal éktelenkedett. Pont annyira illett a képbe, mint Domján az életembe. Látszólag semmi köze az egészhez, de ha belemélyedünk a részletekbe, mégis megtaláljuk az okát. Egy festés. Egy viszony. Kezdetben egyikről sem gondolták volna, hogy így végződik majd. Akkor talán bele se vágnak.

Céllal indultam útnak. A fejemben egyetlen mondat kavargott, az egyetlen dolog, amit felhasználhattam ellene. Amivel ütést mérhetek rá.

Öt szemöldökpár emelkedett meg, amikor beléptem a szalonba. Gúnyos vigyort erőltettem az arcomra, majd a formalitások után helyet foglaltam az egyik széken.

Néhány óra múlva sem csillapult a fájdalom, de helyet hagyott az elégedettségnek. A bal alkaromon pedig két szó díszelgett, amit az apám miatt varrattam magamra. Carpe diem.