2019. január 1., kedd

24. fejezet - A tragacs és a Jeep


Dóri

Nika meglepett, mikor újra találkoztunk. Egy megtört, kisírt szemű, szótlan lányra számítottam, még csak fel se vetült bennem, hogy a Sikátor utcában történtek után visszakapom a barátnőmet. Mondanom sem kell, az állam a padlót súrolta, amikor fülig érő vigyorral az arcán vonult be a terembe. Mint mindig, most is megragadta az alkalmat, hogy az összes szempár rá szegeződjön – még ha ezúttal nem is a pazar ruháinak, vagy a napsugárszínű hajzuhatagának köszönhette a figyelmet. Az arcán bizony meglátszottak a múltkori randi nyomai, ha akarta, sem tudta volna őket eltávolítani onnan. Mégsem tört össze, nem fakadt sírva, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Kifordult magából, a kifejezés legpozitívabb értelmében. Már nem kapta fel mindenen a vizet, nem nevezte idiótának az osztálytársainkat, szóval úgy viselkedett, mint egy normális tizennyolc éves.
Csak a legközelebbi barátai tudhatták, mi rejtőzik a felszín alatt. Nika túl sok utálót, és túl nagy büszkeséget tudhatott a háta mögött ahhoz, hogy felszínre engedje a lelkében fortyogó dühöt. Nem zuhanhatott össze, így hát játszott. Mesteri alakítással vezette meg az iskolatársainkat, egy véletlen balesettel magyarázva feldagadt ajkait. Közben meg nevetett, illegette magát, sebesen körmölt az órákon, és jókedvűen viccelődött a szünetekben. A kívülállók szó nélkül bedőltek a meséjének. Rajtam kívül mindössze Dávid és Blanka ismerte a részleteket, de nem éreztük szükségét a megvitatásuknak.
Mindvégig Nikán tartottam a szemem, egy másodpercre sem szakadtam el tőle. Nem azért, mert féltettem volna, de saját magamból kiindulva biztosra vettem, hogy jólesik neki egy segítő kéz a nehéz időkben. Otthon is folyamatosan állt náluk a bál. A Rácz házaspár értelemszerűen nem repesett az örömtől, amikor a hőn szeretett kislányuk megosztotta velük az új együttes megalakulásának fejleményeit. Még az sem enyhítette meg a szívüket, hogy Nika hosszú idő múlva először beszélt velük őszintén, szó nélkül szobafogságra ítélték a suli végéig. Még csak arra sem adtak lehetőséget, hogy elvigyem valahová, az utolsó óra után azonnal haza kellett mennie, és legközelebb fél nyolckor mozdulhatott ki, amikor az apja az épületig furikázta.
Nem csoda hát, hogy hiányolta a társaságot. Igaz, ami igaz, az új, kedvesebb énének köszönhetően máris többen fordultak hozzá bizalommal, különös szépsége pedig számtalan rajongót hozott a konyhára, de neki másra volt szüksége. Valakire, aki megérti, és mellette állt a kritikus pillanatban. Bár rám sem érkezett panasz, mégis akadt pár perc, amit külön szándékoztunk eltölteni. Kedd reggel például elaludtam, úgy kellett összekaparnom magam, hogy ne késsek el. Úgy véltem, nem sok jóra számíthatok a matektanártól, a nőnek egyre inkább szúrta a szemét a vészesen romló átlagom, és még az sem segített a helyzeten, amikor a versenyre fogtam az egészet. Végzetes hibának számított volna egy késés.
Nagy kapkodásomban még Nika ügyes-bajos dolgairól is sikeresen megfeledkeztem, bele se gondoltam, mit csinálhat nélkülem – nem azért, mert olyan szerencsétlen lett volna, csupán jobban örültem, amikor magam mellett tudhattam. Lélekszakadva masíroztam fel a kopottas lépcsőfokokon, a tüdőm is kiszakadt, mire rájöttem, hogy hiábavaló volt annyit rohanni. A terem ajtaja nyitva várt rám, a tanár valószínűleg még az irodájában kortyolgatta a kávéját, nagyban szidva az ostoba diákokat. Bár a méregtől vöröslő arcát csak néhány perccel később pillantottam meg, előre sejtettem, hogy nem fog úgy mosolyogni, mint a szekrényeket támasztó duó. Nika nevetve bokszolt Dávid mellkasába, mire a fiú csak a fejét rázta. Láthatóan remekül szórakoztak, még az sem tántorította el őket a viháncolástól, hogy a többi osztálytársunk már rég a terem padjait koptatta. A lány mosolya bizalomról árulkodtak, a csokoládébarna szempár ragyogása elárulta, mennyire hálás a rögtönzött akcióért. Hogy a hős megmentő ne maradjon jutalom nélkül, még a nyakába is vetette magát. Ezt azért egy kicsit túlzásnak éreztem, elvégre Dávid sosem arról volt híres, hogy a folyosó közepén ölelgessen másokat, a barátnőmtől meg a túlzott szeretet kifejezése állt távol.
Egész nap azzal nyugtattam magam, hogy egy ölelés nem jelent semmit. Tök jogos, hogy összeborultak, mégsem egy átlagos hétvégét hagytak maguk mögött. Csak ne rándult volna görcsbe a gyomrom, valahányszor felrémlett előttem a reggeli kép! Egész nap mást sem csináltam, csak vártam, hogy Nika a viszonyunkról faggatózzon, ám ő nagyban hallgatott, még egy árva utalást sem tett a titkunkról, mint ahogy az ölelésről sem mondott semmit. Jobb híján magamban bizonygattam, hogy Dávid úgyis tartja magát az ígéretéhez, hogy nem hajt rá másokra, Nika meg úgysem állna össze a szeretőmmel. Talán mondanom sem kell, mennyi sikerrel járt mindez.
Egészen az ebédszünetig kellett várnom, mire teljesen lenyugodtam. Pontosabban szólva, az éhezőknek kedvező fél óra utolsó perceiben húztam le magam a büfébe, tekintettel a fogyatkozó sorra, meg a következő lyukasórára. Nos, igen, egyre többször adtam hálát Hajdúnak, amiért a hét összes tesijéről kikért, így az iskolakörök helyett elég volt egy jóval rövidebb utat megtennem a földszintig. Legnagyobb sajnálatomra azonban még így is akadt társaságom, méghozzá a végzős évfolyam tagjaiban, akik tanár híján szintén az étkező előtt ütötték el unalmas perceiket. Egy hangos sóhaj kíséretében furakodtam a pulthoz, majd szemügyre vettem a választékot. A gimnazisták legszeretettebb dolgozója éppen a mellettem álló srácot szolgálta ki, amikor hirtelen kellemes bizsergés futott végig a testemen. Na, nem az egyre közeledő büfés néni váltotta ki belőlem ezt a hatást, sokkal inkább köszönhettem a farzsebemben csusszanó ujjaknak a felgyorsuló szívverésemet. Észbe se kaptam, máris a rendelésem felől érdeklődtek, Dávid kezének pedig hűlt helye maradt a nadrágomon. Persze, azért az ebédlőtől távozva egy cinkos kacsintást bezsebeltem tőle, sőt még arra is sikerült egyértelmű jeleket adnia, hogy nézzem meg a zsebem.
A feltűnés leghalványabb jele nélkül ismételtem meg az iménti mozdulatát, és azonnal meg is kaparintottam egy ezerfelé hajtogatott lapot. A papír redői között egy macskakaparással írt mondat bontakozott ki. „Suli után várom a művésznőt, hátha kap egy kis ihletet holnapra. D.”
Onnantól kezdve egy max fokozatra kapcsolt hősugárzó is kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy leolvassza a vigyort az arcomról. Való igaz, a szerdai országos döntő hallatán a szívem a mellkasomból a torkomba költözött pár órára, de ez nem akadályozott meg abban, hogy várjam a délutánt. Tudtam, hogy fontos alkalom a mai, elvégre Blanka és Gergő szakítása óta most estünk volna először egymásnak. Gyors fejszámolás után megdöbbenve tapasztaltam, hogy kereken tíz napja feküdtünk le utoljára – mármint, ha a hétvégi évődést nem számítjuk. Dávid viccelődése ellenére távol állt tőlem a nimfománia, de azért jólesett volna már végre eleget tenni a szükségleteimnek.
Néhány napja a szeretőm azt mondta, még nem volt része békülős szexben. Ha nem bízom benne, talán azt hiszem, hogy átvert, ugyanis hihetetlen profin végezte a dolgát. Már akkor meglepett, amikor beléptem az ajtón. Már a fogadtatás sem sikerült mindennapira. Az egész házban félhomály uralkodott, de nem olyan, mint az Angyali Démonban, hanem meleg, csalogató, amit akár romantikusnak is nevezhetnénk. Ha egy amerikai filmben lettünk volna, talán még néhány gyertya is helyet kap a nappaliban, ám Dávidtól távol álltak az efféle túljátszott gesztusok. Így is pontosan tudta, hogy elég egy hatalmas mosollyal az ajkán lesétálnia a lépcsőről, és máris a karjaiba vetem magam. Nem úgy szorítottam magamhoz, mint akinek minden vágya leszaggatni róla a ruhát. Az ölelésünk őszinte érzelmekről árulkodott. Még csak meg sem próbálta lehámozni rólam a felesleges göncöket, vagy a pólóm alá nyúlni. Lassan, elnyújtva, érzékien simogatta a hátamat, úgy hagyta, hogy elvesszek a gyömbér igéző illatában. Amikor készülődtem a találkára, úgy terveztem, kicsit húzom majd az agyát, amiért effektíve letaperolt a büfében, de a szavak elpártoltak tőlem. Mert nem számított, hogy hívott el, nem számítottak a nehézségek, a karamellaszínű szempárt beárnyékoló méretes monokli. Csak mi léteztünk, ketten. Az ujjaim közt széthulló, sötétbarna hullámok. Az egyenletlen légzésünk, a heves szívverésem. A számra tapadó ajkai. A tiszta, ügyetlen, mégis elragadó táncot lejtő nyelveink. A nevetése, amivel megtöri a csókunkat, és ahogy az ajkamra suttog egy szót. Gerincferdülés.
Néhány lépést hátráltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem az arcát. Egy pillantás elég, és megbizonyosodhattam róla, hogy nem tévedtem. A barna szemek az enyémhez hasonló kiéhezett vágyakat rejtettek. Az ajkam szétnyílt, a fülem éktelen sípolásba kezdett, de – oly’ sok mindenhez hasonlóan – ez is értelmét vesztette. Úgy vetettem magam az izmos karok közé, mint a Lánchíd tetején szobrozó öngyilkosjelölt a Duna hullámai közé. Túl sokat vártam ahhoz, hogy még több percet elpazaroljak.
Leírhatatlanul hiányzott. Minden, ő maga, a személye, Hollósy Dávid. Bele se mertem gondolni, hogy bírtam nélküle. Hogyhogy nem őrültem bele abba, hogy nem kap a karjaiba. Nem visz fel a lépcsőn, és még a nyakára tapadó ajkaim sem akadályozzák a gyors tempóban. A szobájához érve nem lök a falnak, és nem hallom, ahogy őrült, felizgatott hangon a fülembe nem suttog.
– Ma nem menekülsz…
Nem, mintha terveztem volna. Nem, mintha bármi mást is szívesebben csináltam volna ahelyett, hogy vele legyek. Az idő a világ díjnyertes futóit megszégyenítve loholt előre, én pedig minden egyes percét kiélveztem. Dávid csókjai egyre durvábbá váltak, a végén már erős nyögdécselésre kényszerítettek. Ő meg csak nevetett, simogatott, és önfeledten örült a sikerének. Úgy viselkedtünk, mint akikből hiányzik a méltóság, a külcsín, és minden, ami az emberi civilizációhoz köthető. Eszelős módjára, az irigy másodperceket féltve vetkőztünk, aztán átadtuk magunkat a gyönyörnek. Nem bírtam betelni a szeretőmmel. Minden egyes érintése úgy hatott rám, mint a függő ereiben szétáramló narkó. Tudtam, hogy ha elszakítják tőlem, megőrülök. Egyszerűen belepusztulok a veszteségbe.
A fejemet adtam volna rá, hogy hasonlóan érez. Bár nem mondta ki, ismertem annyira, hogy tudjam, mire gondol. A mozdulatai, az érintései, a bőrömet cirógató, megduzzadt ajkai, mind-mind erről árulkodtak. Akart engem. Úgy vágyott rám, mint még soha, senkire azelőtt. Nem tudtam, minek köszönhető mindez, a hiánynak, a felgyülemlett adrenalinnak, vagy a benne lakozó feszültségnek, de mindenesetre megtette a hatását. Azt hiszem, még sosem élveztem annyira a szexet, mint akkor. Igaz, viszonylag régóta kavartunk, mégis csak most esett meg először, hogy egyszerre jussunk a csúcsra. Nem csoda hát, hogy a menet végeztével hosszú percekre elpártoltak tőlem a szavak, csak feküdtem az átizzadt matracon, igyekeztem szabályozni combjaim remegését, meg a megkergült légzésemet, és közben vigyorogtam, mint a fakutya.
– Mit művelsz, te lány?
A selymes hang arra ösztönzött, hogy közelebb húzódjak hozzá. Néhány elkószáló hajtincset a fülem mögé tűrtem, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam. Ahogy szemügyre vettem a hasán sorakozó kockákat, váratlanul megkordult a gyomrom, fültövig tartó pirulást okozva ezzel.  
Dávid persze nem bírta ki, hogy ne nyírja ki a pillanatot.
– És én még azt hittem, hogy csillapítottam az éhségedet…
– Én meg azt, hogy egyszer az életben normálisan fogsz viselkedni! – vágtam hozzá egy párnát vigyorogva. – Az ilyet nem illik megemlíteni.
– Bocs, igazad van – vetette be a bűnbánó arckifejezését. – Csináljak rizses húst?
Néhány másodpercig felvont szemöldökkel néztem rá, remélve, hogy elröhögi magát, és közli, hogy ezennel befejezte a szívatásomat. Persze, semmi ilyesmire sem számíthattam tőle, alig dőltem vissza a matracra, máris ecsetelni kezdte, mekkora gasztroélménytől fosztom meg magam, ha kihagyom a főztjét.
– Tudod, ha befejeznéd, hajlandó lennék értelmesebb téma után nézni – vetettem rá egy zavart pillantást.
Ahogy oldalra döntötte a fejét, önkéntelenül is egy édes kiskutyához hasonlítottam. Persze, az elevenebb fajtából, aki rengeteg fejfájást okoz a gazdájának. Még az az ártatlan, mélybarna szeme is egy rafinált négylábúra emlékeztetett.
– Szóval, a rizses húsom nem csak szar, de unalmas is – összegezte az elhangzottakat. – Kösz, Dóri. Ez jólesett. Majd felhívlak, ha rám tör az önbizalomhiány.
–Édesem, téged már anyukád hasában beoltottak ellene. Sőt, még túl is tolták a cuccot – forgattam meg a szemem játékosan, mire kicsikartam belőle egy őszinte vigyort. – Viszont képzeld, tegnap beugrottam Sacihoz.
A döbbenete túlmutatott a várton. Úgy méregetett, mintha legalább azt közöltem volna, hogy öt perc múlva beállít egy kommandós osztag, hogy az utolsó csepp vért is kiszorítsák a testéből.
– Mármint a nyávogós, idegbeteg pultoshoz, aki be van indulva a Démontól, és szépfiúnak hív?
– Saci jó arc. Nem tehetek róla, hogy téged utál! – forgattam meg a szemem. – Nem tudom, mennyire emlékszel, de a múltkor felajánlotta, hogy vigyem be hozzá pár rajzomat. Na, és ugye a (Rá)ébrednit visszaküldték a továbbjutás miatt, tegnap beugrottam hozzá vele. Szerintem örült neki. Mondjuk, kicsit csodálkozott, amikor rájött, hogy te vagy rajta.
Legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. Ha ez nem lenne elég, már megint azzal a szemtelen pillantásával méregetett, ami miatt mindig kedvem támadt volna felpofozni. Leírhatatlanul idegesített, amikor így nézett rám, még ha kétségtelenül jól is állt neki ez a tekintet. Ilyenkor úgy tűnt, mint ha átlátna rajtam, sőt mi több, meg akarná mutatni, hogy mindenkinél jobban ismer. Az írisze körül megsokasodtak a nevetőráncok, a szája sarkában cinikus mosoly játszott, mint ahogy a kezeinek sem bírt többé parancsolni. A következő pillanatban már a mellkasán terpeszkedtem, enyhén borostás álla meztelen hasamat ingerelte. A puha ajkak ellentmondást nem ismerve törtek felfelé, míg végül a fülemnél állapodtak meg. Bőröm minden egyes négyzetcentimétere, amin végigsiklott a szája, még hosszú perceken át lángolt.
– Tetszik a taktikád – búgta olyan hangon, amitől automatikusan meg akartam csókolni. –, ahogy megmutatod Sacinak, hogy kár a gőzért.
– Nem értem, miről be…
– Dehogynem érted! – mosolygott a nyakamba. – Hiszen azért vitted el azt a képet, hogy figyelmeztesd. Ezek után csodálnám, ha még egyszer szépfiúnak hívna.
Egyszerre imádtam és utáltam, amikor ezt művelte velem. Azt hitte, körülötte forog a világ, és mindent miatta teszek. Pedig még csak fel se merült bennem, hogy Saci szemet vetne rá. Tudtam jól, mire megy ki a játék: Dávid másra sem vágyott, csak hogy végre beismerjem neki, milyen fontos nekem. Mintha nem lett volna elégedett a parki vallomással…
– Túl sokat gondolsz magadról – mormoltam az ajkára. – Tény, hogy az ágyban jó vagy, de nekem úgy rémlik, írtál valami ihletről is.
Forró lehelete az orromat csiklandozta. Egy mozdulatába került volna, hogy egy csókkal elnémítson, de nem adtam meg neki a lehetőséget. Még azt sem hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám, határozottan az ágyra löktem, majd kihámoztam magam az erős karok hálójából. Hülye lettem volna abban a hitben ringatni magam, hogy ennyivel feladta. Talán csak azzal lepett meg egy kissé, hogy megvárta, hogy felhúzzam az alsómat, csak azután legyintette meg a hátsómat.
– Nem mondtam, hogy azonnal megkapod – mondta, miközben a szőnyegen árválkodó boxerért nyúlt. – Majd a versenyen visszaüt, nyugi.
Na, az utolsó mondatot nyugodtan lehagyhatta volna. Kár, hogy nem szívhatta már vissza, nekem meg a fejemben ragadt, ide-oda pattogott, mint egy megkergült egér, aki mindenáron szabadulni kíván az éhes macska karmaiból. Mert bármennyire is szerettem rajzolni, bármennyit is készültem a pályázatra, az idegesség egy szempillantás alatt vette birtokába az elmémet. Nem éreztem magam késznek minderre. Folyton azon rágódtam, készen állok-e én erre egyáltalán. Mi van, ha nem? Mi van, ha a tehetségem alulról súrolja a nullát a többiekéhez képest?
Nem egy átlagos versenyre készültem. Nem egy rajzórára, aminek a végén kapok egy osztályzatot. Ez a jövőmről szólt. Arról, hogy hol fogok tovább tanulni, mennyi esélyem lesz a kitörésre, arra, hogy felnőttként azzal foglalkozhassak, amihez igazán értek. Már a puszta gondolattól émelyegtem, hogy kevesebb, mint huszonnégy óra választ el a tettektől. Ha akkor leblokkolok, vége. Tudtam, hogy belátható időn belül ez az egyetlen esélyem. Ha most nem jön össze, jövőre már nem próbálhatom meg, az érettségi mellett biztos, hogy nem jutott volna rá időm.
A továbbjutás az új élet esélyét jelentette volna. A reményt arra, hogy nem kell a matekkal küzdenem, hiszen a párizsi művészeti egyetemek nem nézik a tanulmányi átlagot. Hirtelen páni félelem lett úrrá rajtam. Azon gyötrődtem, mi van, ha nem tettem meg eleget, ha túl kevés időt fordítottam a rajzolásra, ráadásul a következő forduló… Ó, basszus, és ha olyan művet kapok, amit még életemben nem láttam? Ha egy részletből nem jövök rá, melyik festményről van szó, és nem tudom visszaadni a hangulatot? Annál még az is jobb, ha elhányom magam a folyosón, megcsúszok a tulajdon reggelimben, és kitöröm a nyakam.
– Hé, figyelsz?
Kétségeim sötét verméből Dávid ujjai húztak vissza. Zavartan ráztam meg a fejem, a tekintetem bizonyára semmi jóról nem árulkodhatott, legalábbis a szeretőm arcából ítélve. Nem, mintha őrültnek nézett volna, pusztán az aggódás ismerős jeleire lettem figyelmes a sármos vonások közt. Most vettem csak észre, hogy időközben a környezet is kisebb változáson ment keresztül. Míg néhány perccel ezelőtt a fiú szobájában kapkodtam magamra a ruhaimat, mostanra a nappaliba értünk, ott szorongattam a biztonságot nyújtó kezeket. Hogy ne érjen kínos meglepetés az utcára lépve, gyorsan végig vezettem magamon a pillantásomat. Szerencsére azért annyira nem kalandoztam el, hogy elfelejtsek felöltözni.
– Bocs, én csak… – motyogtam. – Holnap a pályázat, és…
Magamban hálát adtam az égnek, amiért nem kellett hosszú magyarázatba feledkeznem, ennyiből is megértette, mi aggaszt annyira. Elnéző mosolyt villantott rám, majd a derekamra helyezte a tenyerét, és beszélni kezdett. Nem úgy, mint aki ki akar oktatni, úgyis tudta, hogy ezzel nálam nem megy sokra. A klisék nem jelentenek egyet a megnyugvással. Nekem másra volt szükségem, ő pedig pontosan tudta, hogy mire.
– Tudod, mit szokott mondani Feri bá’ a versenyek előtt?
– Semmit – vágtam rá. – Semmit az égvilágon. Tudja, hogy nem segítene sokat. Nem az határozza meg az eredményt, hogy hány sablondumát vágnak hozzád.
– Azért van szíve az öregnek, na! – Felsikkantottam, ahogy a bordáim közé bökött. Még arrébb is ugrottam a váratlan támadás hatására, előcsalogatva ezzel a nevetőráncait. – Azért nem mond semmit, mert nincs mit mondania. Már az elején leszögezte, hogy csak akkor nyerhetünk, ha egész évben gyakoroltunk, és rutinból megy minden. Akkor nem fogunk rástresszelni.
Inkább vállalta volna az örök vakságot, minthogy véget vessen a szemkontaktusnak. A világosbarna szempár mélyén aggódó fény csillant, én meg hirtelen azon kaptam magam, hogy hevesebben ver a szívem, mint bármikor. Az érzelmeim kiültek az arcomra, a térdem kivételesen nem a szex miatt kezdett őrült remegésbe, talán még a légzésem is szokatlan tempót vett fel. Dávidot néztem, de a gondolataim messze jártak. Vagy pont, hogy ijesztően közel. Mert már nem halogathattam tovább, nem volt több ellógott tesi, több pepecselés a faházban, félbehagyott munkák, és tönkrement festmények. Eljött a nap, amikor bizonyítanom kellett.
Mégsem tűnhettem gyengének. Csak az hiányzott volna, hogy egy picsogós libának tartson!
– A stressz hülyeség. Az edződnek igaza van – erőltettem magamra egy mosolyt.
A következő pillanatban már csókolóztunk. Nem nyújtottuk túl hosszúra, talán nem is lehetett volna igazán csóknak nevezni, ami akkor történt köztünk. De élveztem. Örültem, mert tudtam, hogy számíthatok rá. Természetesen nem vette be a hazugságomat, tisztán átlátta az izgalmamat. Egyben azt is tudta, hogy nem segíthet – vagyis, nem úgy, mint mások. Ő a jelenlétével támogatott, ami többet jelentett minden óránál, amit a rajzlapok fölött görnyedve töltöttem.
– Csak okosan, művészke – fonta össze az ujjainkat évődve. – Nem lesz gáz. Tudom, mire képes ez a kéz.
A sunyi félmosoly láttán játékosan megcsóváltam a fejem, majd a dzsekimért nyúltam. Bár a fiú megismételhetetlen élményekben részesített az este, egyben alaposan ki is fárasztott. Indulnom kellett, ha nem akartam bealudni a verseny kellős közepén. Azért egyszer még hátra fordultam a lépcső lábánál somolygó szeretőmhöz, és egy hálás biccentés kíséretében búcsút vettem tőle.
– Aludj jól, szépfiú!

*

A főváros egyik legnagyobb hátránya, hogy akaratlanul is bezárkózunk miatta. Szó se róla, gyakran megfordulunk a pesti éttermekben, plázákban, és a házibulikat se vetjük meg, de a külvilágot valahogy mindig figyelmen kívül hagyjuk. Télen a bécsi vásárba vezet az utunk, nyáron forró, mediterrán tengerpartra. A legtöbb rokonunk a közelben él, ha pedig a vidéki ismerősüket látogatjuk meg, ki sem dugjuk az orrunkat a házukból, napestig csak beszélgetünk a saját világunkról. Szégyen, nem szégyen, Magyarország kimerül számunkra Budapestben.
Nem csoda hát, hogy örültem, amiért végre kidughattam az orromat otthonról, és szemügyre vehettem Eger szépségeit – még ha egyelőre csak a kocsi ablakán át nézelődhettem is. A titokzatos, sikátoros utcák, a macskaköves utak, és a távolban emelkedő legendás vár valamelyest megnyugvásra késztettek. Feltűnt, hogy az emberek sem sietnek úgy, mint otthon. Fiatal párok andalogtak az út mentén, egy göndör hajú nő a kislánya kezét szorongatva igyekezett begombolni a kabátját, miközben a gyerek egyre csak bömbölt. Ha jól vettem ki a szavait, fagyiért kuncsorgott az anyukájánál. A gyomra, meg az édes szája vezérelte, és nem látta be, hogy ilyen időben könnyen megfázáshoz vezethet a hideg finomság. Bár a fényes ablakok szelíd napsugarat vetettek a visszapillantó tükörre, a közeli fogadó terítői kérdés nélkül szárnyra kaptak volna, ha nem marasztalja őket az alátét.
– Csak most az egyszer érjünk oda – motyogta Hajdú az utat fürkészve. –, és esküszöm, lecserélem ezt a tragacsot!
Mindig is nehezen viseltem, ha a tanáraimat szenvedni láttam. Ilyenkor kénytelen voltam beismerni, hogy ők is csak emberek, és bármennyire is szigorúak az órákon, bármilyen alteregót is néznek ki belőlük a suliban a morcos csendőrtől kezdve, a gonosz boszorkányon át, egészen a pszichopata bérgyilkosig, néhányszor még nekik is odaüt az élet. Nincs hatalmuk minden felett, pláne nem akkor, amikor az igazán fontos lenne. Elfojtottam magamban egy ideges sóhajt, úgy dőltem hátra az anyósülésen. A pillantásom összeakadt a hátul gubbasztó Dávidéval, aki egy biztató mosolyt lövellt felém. Ha azt hitte, ezzel megnyugtat, hát közlöm, hogy rohadtul nem vált be a terve. A gyomrom gombostű méretűre zsugorodott, a közelgő verseny képei pedig befészkelték magát az eszembe, nem törődve az ott uralkodó teltházzal.
– Khm, tanárnő – köhintett végül, mikor leesett neki, hogy a bugyiszaggató pillantásaival most nem megy sokra. – Ne nézzem meg a kocsit? A végén még Dóri lekési a versenyt.
– Kár a gőzért. Ezen már úgysem tudsz segíteni, aztán meg még a harmincéves érettségi találkozón is hallgathatnám, hogy jobb lett volna az Audiddal jönni.
A kínos szituáció ellenére halkan elnevettem magam. A világ minden kincséért sem hagytam volna otthon Dávidot, ám ennek ellenére indulás előtt rám tört a frász, hogy mi lesz, ha Hajdú megsejt valamit a viszonyunkról, esetleg az egész utat zavart hallgatással töltjük. Amint beültünk a lepukkant autóba, az összes kételyem azon nyomban szertefoszlott. Mint kiderült, Dávid remek viszonyt ápolt az osztályfőnökével, aminek hála egy percig sem maradtunk csendben. Utólag visszagondolva nem is értem, miért hittem azt, hogy gáz lesz. A szeretőm valószínűleg már kilencedikben az ujja köré csavarta Hajdút, aki lévén nőnemű lény, még csak meg sem próbált ellenállni a bájának. Mondjuk, azért egy-két értetlen pillantást bezsebeltem tőle, amikor a fiú bepattant a hátsó ülésre. Mintha az összes lehetőséget lefuttatta volna az agyában, aminek köszönhetően itt köthettünk ki.
Persze, ezúttal kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy mi történik a diákjai között. Mi tagadás, én sem repesnék az örömtől, ha a tanítványom az ócska autóm miatt hagyná ki élete lehetőségét. Márpedig az enyhén füstölő motorháztető, és a kipufogóból kiszűrődő fura zajok nem sok jóra hagytak következtetni…
– Az Audi még sosem hagyott cserben. Olyan, mintha a legjobb barátom lenne – kezdte Dávid a hülyülést. – Már annyira megszoktam, hogy tök természetesen kezelem, mindig ott van, ha kell, és nem tudnék mit kezdeni nélküle. Az életem része, ennyi.
Erősen fontolóra vettem, hogy szó nélkül megragadom a cuki kis fejét, és kidobom az útra. Esetleg megismételhettem volna a parkban tett mozdulatot, attól talán befogta volna. A viccelődésével nem ért el mást, mindössze egy-egy gyilkos pillantást zsebelt be Hajdútól és tőlem. Sőt, az ofőjéből még az anyáskodó énjét is előhozta egy percre.
– Ilyenkor nem értem, hogy ültethettek volán mögé…
– Tudom – harapta be a száját. Engem meg üldözőbe vettek a tegnap este képei, amikor az ajkai combom tövét kényeztették, aztán egyre feljebb, és feljebb haladtak. Nagyszerű, már csak ez hiányzott! Vajon Egerben laknak vállalkozó szellemű szervkereskedők, akik gyorsan és fájdalommentesen megszabadítanak a szívemtől? Akkor talán nem ugrana ki a helyéről. – Minden felnőtt ezzel jön. De nem gond, már megszoktam, hogy nem bírják a haverjaimat.
– Ember, tizennyolc éves vagy, vagyis kicseszettül nagykorú. Bocs, de nálad már nem válik be ez a „minden felnőtt egy gyökér”-duma. Hacsak nem arra célzol, hogy agyban megmaradtál kisiskolás szinten – emeltem meg a szemöldököm gúnyosan.
Nem is vettem észre, feladtam a magas labdát. Dávid egy szemtelen vigyort villantott rám, majd előrébb húzódott, és ügyelve arra, hogy mentolos lehelete az arcomat súrolja, lecsapta azt.
– Legalább a testem tökéletesre fejlődött. Vagy te máshogy gondolod, Dóri?
Ha azt akarta elérni, hogy az ábrázatom közelebb álljon egy paradicsoméhoz, mint egy normális emberéhez, fogadja őszinte gratulációmat, mert elérte a célját. De legalább már kivertem a hülye verseny, meg a haldokló tragacs gondolatát a fejemből. Helyette minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy visszavágjak Dávidnak.
– Tanárnő nézi a Teen Wolfot? – fordultam Hajdúhoz egy látszólag ártatlan kérdéssel.
Természetesen nem fogadta kicsattanó lelkesedéssel a faggatózásomat. Értelemszerűen nem sok türelme maradt a sorozatról cseverészni, miközben fél órán belül jelenésünk volt a gimnáziumban, a kocsi meg továbbra sem adta meg magát. Én azonban ezzel is beértem.
– Na, abban szerepel egy srác az ezeréves Jeepjével. Az is mindig lerobban, meg baja van, de Stiles meg tudja javítani. Egyébként is, mekkora hülyeség már, hogy a kocsija alapján ítéljünk meg valakit. Jacksonnak Porsche-ja volt, és ki gondolta volna, de a gyerek egy világi nagy seggarc – böktem a hátsó ülésen terpeszkedő fiúra, hogy mindenki észrevegye a párhuzamot. – Amúgy jó kis sorozat, érdemes elkezdeni. Sokat lehet belőle tanulni, csak kár, hogy az ottani gyilkolási módszerekhez szupererő szükséges. Ezért is tervezem megnézni a Trónok harcát, mert ott nincsenek nagyon ilyenek. Alig várom már, hogy kinyírjak valakit valami fájdalmas módszerrel.
Úgy tűnt, feladta a harcot. Mélyről jövő sóhaja arra hagyott következtetni, hogy nem reménykedik tovább, belátta, hogy végleg befuccsolt a járgányának – vagy legalábbis, amíg el nem viszi szervízbe. Hajdúról beszélünk, tehát fel se merült bennem a kétségbeesés gondolata. Három éve tanított, ez pedig bőven elegendő idő ahhoz, hogy kitapasztaljam, minden rázós helyzetre tartogat valamit a tarsolyában. Ezúttal a GPS-hez nyúlt, állítgatott valamit rajta, majd a kezembe nyomta azt.
– Nagyjából három utcányira vagyunk, bőven odaértek a megnyitóra – magyarázta értetlen tekintetem láttán. – Mivel nem csak diákok mennek, nem kötelező a tanár jelenléte. Ha odaértek, nézd meg, melyik terembe raktak, és keresd meg előre. Hoztál csokoládét, ugye? – Apró biccentéssel igazoltam a szavait. Ő kieresztette a tüdejében tartogatott levegőt, majd bátorítóan megszorította a kezem. – Egyébként a Teen Wolfról már hallottam az unokahúgomtól, a Trónok harcáért meg a fiaim rajonganak. Nos, utóbbiba csak párszor volt szerencsém belenézni, de mélyen beleégett az emlékezetembe, ahogy egy fickónak olvasztott aranyat öntenek a fejére. Ezt talán alkalmazhatnád is azon a bizonyos személyen. Legalább lenne neki valami ott belül.
Somolyogva megráztam a fejem, és a nap során már sokadjára állapítottam meg magamban, hogy Hajdúval bizony megfogtam az Isten lábát. Amellett, hogy támogatta a terveimet, és remek tanácsokkal látott el, mindig tudta, mivel dobja fel a kedvem. Kétségtelenül jólesett a viccelődése, még ha Dávid kárára ment is az.
Mindkettőnknek meggyűlt a baja a kocsi zárjával, de végül sikeresen kikászálódtunk, és a kijelölt épület felé vettük az irányt. A friss, tavaszi levegő átvette az irányítást a szervezetem felett, én meg titokban hálát adtam az égnek, hogy a megmérettetés előtt még egyszer kiszellőztethetem a fejem. Ez amúgy annyit jelent, hogy nem öt perc után ájulok el, hanem csak tizenöt. Hm, kecsegtető ajánlat, és nagyon megéri.
– Asszem’, vágom, miért bírod Hajdút – lökött meg Dávid játékosan. – Mindkettőtöknek életcélja leoltani a sárga földig. Kár, hogy ilyen versenyeket nem szerveznek. Tuti vinnétek minden díjat.
– Ez van, felcsesztél – tártam szét a karom. – Már megszokhattad volna.
A viháncolásunkra többen is felénk kapták a fejüket, és barátságos pillantásokkal jutalmaztak minket. Minden bizonnyal azt hitték, messziről jött turisták vagyunk, akik odáig vannak a történelemért, és éppen az ország egyik leghíresebb várját keresik randizás céljából.
– Lehet, hogy emiatt késsük majd le a versenyt, és Hajdú leszedi a fejünket – ragadta meg hirtelen a vállamat. –, de ha ez nem dob fel, semmi sem.
Kicsit meglepett a közvetlensége, ahogy hátulról átölelt, majd az ujjait az államra helyezte. Annyira hozzászoktam már az érintéséhez, hogy nem is maradt időm szabadulni tőle. Hagytam, hogy az út túloldalának irányába fordítsa a fejem. Nem kellett faggatóznom, néhány másodpercen belül ráleltem a különös mozdulatsor miértjére. Átellenben egy koszos, legalább harmincéves Jeep parkolt. Bár a felület nagy részét beborította a rozsda, a kerekeken pedig megszáradt sár vert tanyát, így is tisztán kivettem, hogy egykoron világoskék színben pompázott – pont úgy, mint a kedvenc karakterem járgánya.
– Oké, ez durva! – emeltem meg a hangom hitetlenkedve. – Mondd, hogy nem te szervezted így!
– Megnyugtatlak, Dóri – Bár nem láttam az arcát, a hanglejtése elárulta, hogy vigyorog. – A kapcsolatunk még nem áll azon a szinten, hogy beavassalak a részletekbe. De ne aggódj, pár év múlva talán elárulom, hogy szúrtam ki álmaid autóját.
– Szupererő?
– Majdnem. Mázli, tudod, ami a tökéletes csomaghoz járt.
A szemem a GPS sarkára vándorolt. Még bőven maradt időnk beérni. Mit sem törődve Dávid egójával magam után húztam őt, majd a kezébe nyomtam a mobilom. Úgy ugrottam a rozoga autó mellé, mintha az hozná el a megváltást az életemben. nem vagyok hülye, tisztában voltam vele, hogy nem azzal a Jeeppel fotózkodom, amivel a sorozatot forgatták, és hogy mindez csak egy véletlen egybeesésnek köszönhető, mégis baromira feldobott a dolog. Meg sem próbáltam leplezni a vigyorom: minden bizonnyal meg is látszott a fejemen, hogy legszívesebben azonnal bevetném magam a kormány mögé. Ezt azonban nem engedhettem meg magamnak, és nem is csak a törvény miatt. Nem akartam sokáig fenntartani Dávidot, mint ahogy az sem vette volna ki magát valami szerencsésen, ha elkések a megnyitóról. Így kénytelen-kelletlen fájdalmas búcsút vettem az egri Jeeptől, majd a szeretőmhöz léptem.
Még az sem lombozott volna le, ha Dávid beszól valamit, vagy azt firtatja, hányan fotózkodhatnak szerencsétlen tulaj kocsijával. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmi ilyesmit nem tett. Sőt, mintha egy óvatos félmosoly bujkált volna a szája szélén, amikor megmutatta a képet.
– Köszönöm – mondtam. – Azta’, milyen jól áll már nekem a Jeep!
– Figyelj, ha szeretnéd, beszélhetünk róla – A járgányt magunk mögött hagyva befordultunk a következő sarkon. Az utca végén ott tornyosult a művészeti gimnázium épülete. Csak egy kicsit rándult össze a gyomrom. – Ha nem megyek csődbe az egyetem alatt, téged meg nem húznak meg a matekérettségin, és leléphetsz Párizsba, kapsz tőlem egy Jeepet. De olyat, amivel két métert sem tehetsz meg anélkül, hogy lerobbanjon.
Elég volt ránéznem, tudtam, hogy kivételesen nem húzza az agyamat. Bár nem sok esélyt láttam rá, hogy valóban megajándékozna egy kocsival, a gesztust nagyra értékeltem. Na, nem a Jeepes ajánlatot, inkább azt, hogy még itt, a Pokol kapujában is próbálta elterelni a figyelmemet a közelgő veszélyről. Legalább az utolsó perceimet boldogan töltöm, hurrá!
– És ha nem marad rá pénzed? – mentem bele a játékába.
Dávid ajkát drámai sóhaj hagyta el, úgy túrt hullámos tincsei közé. Nagyjából úgy vizslatott, mint aki a világ legnagyobb képtelenségét állította volna. Nemsokára meg is magyarázta a kiakadását.
– Tisztázzunk valamit. A csőd alatt azt értem, hogy vége mindennek, örülök, ha találok egy kukát, ami mögött meghúzhatom magam. Ne nevess, ez komoly dolog! – tette fel az ujját fenyegetően. – De ha marad egy tízesem, megveszem neked azt a szart. Drágábban pofátlanság lenne árulni. Sőt, talán fizetnének érte, hogy elvigyem. Akkor mindketten jól járnánk.
Válaszképp egy jól ismert nemzetközi jelzéssel adtam a tudtára a véleményem.
– Tisztázzunk valamit! – utánoztam a hülyülését. – Te nem szólhatsz be a Jeepekre. Ha cikized a Jeepeket, az olyan, mintha cikiznéd Stilest, ez esetben viszont szadista módszerekhez kell folyamodnom…
– Szóval készüljek fel, hogy szex után forró aranyat öntesz a fejemre?
Az épület előtt már összegyűlt egy kisebb csoport, akik sebes léptekkel igyekeztek a bejárat felé. Nyilvánvalóan minden egyes gondolatukat a pályázat töltötte ki, mi azonban elértük, hogy egy pillanatra mégis ránk figyeljenek. Ha egy héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a megnyitó kezdete előtt negyed órával önfeledten fogok röhögni Hollósy Dáviddal, miközben Hajdú a lerobbant tragacsával próbal kezdeni valamit, menten elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra. Most viszont olyan természetesnek tűnt mindez. Hogy nem izgulok, nem ver ki a víz, nem kattogok azon, hogy mi lesz, ha elcseszem, vagy olyan képet kapok, amiről még életemben nem hallottam. Csak nevettem, önfeledten. Nem számított, mi történt a kocsival, mit hoz a jövő, és mi történt a múltban. Dávid és a Jeep – amit sosem vettem volna észre, ha nincs a fiú – kétségtelenül megmentettek az idegösszeomlástól.
– Mindig is tudtam, hogy a művészek őrültek – csóválta meg a fejét elnézően.
Abbahagytam a szemem törölgetését, majd a mellkasának nyomtam az öklöm.
– Na, ezt hívják sztereotípiának. Nem valami szép dolog.
– Bakker, tényleg! – csapott a homlokára „Hogy mehetett ki a fejemből?”-stílusban. – Pedig azt hittem, ezt arra mondják, amikor valaki azt gondolja, hogy minden menő kocsis srác seggarc.
Ha Dávid csak egyszer tett helyes megállapítást az életében, akkor az ez volt.
A továbbiakban minden úgy zajlott, ahogy elképzeltem. Az egyik földszinti terembe osztottak be, a versenyzők egyre csak gyűltek és gyűltek, rajtam meg eluralkodott a pánik. Igaz, Dávid jelenléte megnyugtatott kissé, de nem annyira, hogy teljesen kikapcsoljak. Bárhányszor is ismételtem el magamban a tegnap este elhangzottakat – ne idegeskedj, tegyél úgy, mintha nem lenne tétje, nyugodj meg Dóri, csak nyugodj meg, a rohadt életbe már! –, nem sokat segített. Arra sem maradt erőm, hogy odafigyeljek a megnyitóra. Mert tudtam, hogy igenis számít, ami itt történik. A következő négy órában dől el, hogy alakul az életem. Vajon valóra válik az álmom? Eljutok a döntőbe, felvesznek valamelyik párizsi egyetemre, és egész életemben azt csinálhatom, amihez értek, és amit igazán szeretek? Akkor nem is kellene dolgoznom, hiszen a hobbim lenne a munkám… Már a puszta merengéstől is borsózott a hátam, hogy mi minden múlhat a következő kétszáznegyven percen. Próbáltam legyűrni a stresszt, nem rágódni a pályázat tétjén, de egyszerűen nem jött össze. Hát még, amikor a körülöttem lévők hangos ovációban törtek ki, az elnök pedig megköszönte a figyelmet. Tudtam, hogy percek választanak el a kezdéstől. Még egyszer, utoljára beszélni akartam Dáviddal, megköszönni, hogy eljött velem, és támogatott, esetleg tanácsot kérni tőle, mondjuk, ő a rajzban nem tud segíteni, a rohadt életbe már, hol a francba van Hajdú?, biztos, hogy meg fogok halni, hánynom kell, és meghalok, mielőtt bármit tehetnék, mielőtt elindulna a verseny…
A szívem mintha menten ki akart volna ugrani a helyéről. Nem úgy, mint amikor lefeküdtem Dáviddal. Nem is úgy, mint amikor Anett tönkretette a rajzaimat. Ezt még ahhoz sem hasonlíthattam volna, mint amit Nika megmentésénél éreztem. Ez más volt. Frusztrálóbb.
A terembe lépve tizenegy ismeretlen arcba futottam. A felügyelő tanár megkérdezte a nevem, majd megmutatta, hova üljek. Középső sor, harmadik pad. Az előttem lévő srác tarkója falfehér, a mögöttem ülő meg szipog, és az orrát fújja. Meg fogok halni. Persze, a szomszédos padban lévő csajt nem fenyegeti ilyesmi veszély, ő úgy vigyorog, mintha csak és kizárólag egyféleképpen zárulhatna a megmérettetés: az ő győzelmével.
Pár perc múlva szóltak, hogy kapcsoljuk ki a mobilunkat, és felsorolták az unalomig ismételt szabályokat, amiket mindenki betéve tudott. Kapkodva nyúltam a telefonomért, kis híján ki is ejtettem a kezemből, amikor észrevettem, hogy érkezett egy üzenetem. Lopva pillantottam fel, majd gyorsan, mielőtt lebuktam volna, átfutottam a sorokat.
„Ha gáz lenne, gondolj arra a béna sza… khm, arra a csodálatos, egyetlen, utánozhatatlan Jeepre, és sikerülni fog! D.”
Végül nem ejtettem el, és sikerült kikapcsolnom. Viszont már nem féltem annyira. Nem a Jeep miatt.
Megszólalt a verseny kezdetét jelző gong, egyszerre tizenkét kéz kapott a padok szélére helyezett borítékhoz, papírok sercegtek, izgatott mocorgások zaja töltötte be a termet, én meg lehunytam a szemem, és kiszabadítottam a lapot a börtönéből.
Aztán egy éles sikoly hatolta át a terem csendjét.
Megtudtam, mi a feladatom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése