27. fejezet - A mániákus

Dávid

Akkor jöttem rá, hogy véget kell vetnünk ennek.

Szerelmes volt belém. Hagytam, hogy belém szeressen, anélkül, hogy még időben eltaszítottam volna magamtól. Én is majdnem elveszítettem a fejem. Fel se tűnt, hogy behálózott. Elárultam neki a legféltettebb titkomat, a vállán sírtam, engedtem, hogy megnyugtasson. Ha nem kapok észbe, még abba is beleegyezek, hogy lelépjek vele Párizsba. Még jó, hogy időben kapcsoltam. Igaza volt: akkor nem tűnt fel, de ő tehetett róla. Nem miatta csináltattam a tetkót, de a tudatalattim mondatta velem, hogy mit égessenek a bőrömbe.

Carpe diem. Élj a mának. Mintha az olyan egyszerű lenne!

Végig így cselekedtem. Sodródtam az árral, sodródtam Dórival, miközben őrülten hitegettem magam. Ő más. Ő különleges. A vicc az egészben az, hogy tényleg az volt. Máshogy, mint elsőre hittem, de különbözött a többitől. Képes lett volna megváltoztatni az életemet. Elérni, hogy beleszeressek. Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. Féltem volna? Lehet. Talán megrémített az ismeretlen. Azt tudtam biztosra, hogy nem fogok kiszakadni a megszokott életemből. Olyan akarok maradni, mint korábban: egy komolytalan, laza nőcsábász, akinek nem kötik meg a kezét. Egy lány sem ért annyit, hogy véget vessek a szabadságomnak. Hiszen még előttem állt az egyetem, a legnagyobb bulik helyszíne! Majd ott, vagy azután ráérek komoly kapcsolatok után futni. A gimis románcok úgyis mind ugyanúgy végződnek.

Valahol azért reménykedtem, hogy tévedek. Dóri semmit sem érez irántam puszta barátságnál. Arra inkább nem gondoltam, hogy ha még így is van, akkor is fényévekkel közelebb került hozzám pár hónap alatt, mint az exeim összesítve. Hogy tisztázzam a helyzetet, egyik szünetben megkerestem Nikát, hátha felvilágosít a barátnőjével kapcsolatban.

– Hogy érted, hogy mi van Dórival? – fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Tegnap nálad aludt, nem?

– Maradjunk annyiban, hogy történtek furcsaságok.

– Baj, ha nem izgatnak a szexuális gondjaitok?

– Nem erről beszélek – halkítottam le a hangom. Már így is pont elegen tekintgettek az irányunkba, és nem csak a lány szemtelenül rövid sortja miatt. – Miket szokott mondani? Hogy néz rád, amikor rólam beszél?

A sötétbarna írisz néhány másodpercre eltűnt a dús szempillasátor árnyékában. Nika a falnak döntötte a fejét, hosszú körmeivel a haját kezdte fésülgetni. Azért reméltem, tisztában van vele, hogy véges az időnk.

– Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de nem körülöttetek forog az életünk. Igen, néha dumálunk rólad, de nem csak te kerülsz terítékre – mért végig lesajnálóan. – Egyébként arra az esetre, ha belehalnál a tudatlanságba, elárulom, hogy nem mond túl sokat. Max megemlíti, hogy lefeküdtetek, és élvezte, de ennyi. Hiszen ismered! Nem szívesen teregeti ki a lapjait, még előttem se.

– Nika, a lényeget! – horkantottam. – Mondott bármi olyat, ami furán hangzott?

Kicsit ironikus, hogy arra kértem, hanyagolja a mellébeszélést, közben meg én tereltem folyamatosan. Ezért is röhögött ki olyan jóízűen, kiváltva ezzel a mellettünk elhaladók undorodó fintorát. Biztos reménykedtek, hogy egy új pletykát készülünk kirobbantani. Nem is sejtették, mekkorát tévednek.

– Dóri határozottan sok olyan dolgot szokott mondani, ami furán hangzik, igen – biccentett ridegen. – Ezt úgy érheted el nála, hogy matekon kihívod felelni, vagy elviszed bulizni, és hagyod, hogy leigya magát a sárga földig. Utóbbit már úgyis megtapasztaltad.

Kezdtem kapizsgálni, miért is lettek ők olyan nagy barátnők. Szinte már megsajnáltam Blankát. Nem lehet valami könnyű két nővel lógni, akikből konkrétan árad a szarkazmus.

Finoman magam elé toltam a lányt, és az iskola egy eldugott pontjába vezényeltem. Az emeleten lévő galériát a kutya se látogatta, még ha szép rajzok is kerültek ki ide. Nem értünk rá arra, hogy itt töltsük a szünetünket. Még akkor sem, ha az iskolatársaink és barátaink képei függtek a falon.

– Nézd! – böktem a rajzra, ami akár a képmásom is lehetett volna. – Én voltam a modelle.

Azzal feltűrtem az ingujjamat, megvillantva a bőrömön díszelgő szavakat. Nika pillantása néhány másodpercig elmélázott az alkaromon, aztán a rajzot is szemügyre vette. Végül rántott egyet a vállán, és levonta a következtetést.

– Mindig is mondtam Dórinak, hogy kerülje az agyontetovált macsókat – döntötte oldalra a fejét. – Sztereotípia, de tök jogos. Higgy nekem, nem eggyel akadtam már össze. Te talán javítasz a statisztikán.

– Pontosan – csettintettem. – És tudod, mi meg a sztereotípia, kedves Nika? A gazdag, szép, szexi lány, aki mindenét kiteszi, de közben játssza a hülyét, és mindenkinek keresztbe tesz. Elég szar, ha ilyenek veszik körül az embert.

Értette a célzást, de nem jött zavarba. Dóri elmondása alapján nem egy hasonló vélemény csapta arcul az elmúlt években, így könnyedén kizárta őket. Csak azt nem vágtam, miért fájna neki, ha segítene, legalább egy kicsit.

– Neked kellene tudnod, miért pont ezt választottad – mutatott végül a karomra.

Hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Végre témánál vagyunk!

– Éppen ez az, hogy nem gondolkoztam rajta. Akartam egy tetkót, az most mindegy, hogy miért – állítottam le, mielőtt belelovallta volna magát a történetbe. – Kérdezték a szalonban, hogy mi lesz, én meg benyögtem, hogy ez. Aztán tegnap Dóri mondott valami olyasmit, hogy biztos a tudatalattim művelte velem. Tiszta agyrém, mintha még akkor is csak rá gondolnék, amikor nincs mellettem!

A biccentése inkább tűnt unottnak, mint megértőnek. Szinte már én éreztem magam kínosan, amiért folyton az osztálytermük felé tekingetett. Nem úgy nézett ki, mint aki folytatni szeretné a csevegést.

– Basszus, Nika, ne már! – vettem könyörgőre a figurát. – Évek óta ismered. Biztos tudod, mit érez. Úgy értem – fújtam ki a levegőt a szigorú, enyhén pszichopata arckifejezés láttán. –, szerinted lehetséges, hogy többet jelentsek neki, mint egy barát?

– Bassza meg, minek nézel, szerelmi tanácsadónak, vagy egy élettelen nyomoréknak, akitől csak úgy elrabolhatod a szüneteit a szarságaiddal? – lökött meg enyhén kikelve magából. Mikor rájött, hogy gyakorlatilag nincs ember a folyosón, aki ne őt bámulná, halálos lazasággal mézszőke fürtjei közé túrt, majd valamivel halkabban folytatta. – Hónapok óta kavartok. Lehet, bennem van a hiba, de én nem szoktam lefeküdni a barátaimmal. Még akkor sem, ha fiú az illető, és piszkosul szexi.

– Oké, felfogtam – tettem fel a kezem hárítóan. – Lehet, hogy világi nagy idióta vagyok…

– Igen, ebben egyetértünk.

– … de a barátomnak tartom Dórit. Mert olyan, mint egy barát. Tegnap is rengeteg dolgot megosztottunk egymással. Szerinted teljességgel kizárt, hogy szexeljünk, de közben szeressük is egymást, mint egy barátot?

– Mint egy nagyon-nagyon közeli, fontos barátot, akivel bármilyen kis apróságot meg lehet dumálni?

Némi hezitálás után bólintottam.

– Az nem barátság – jelentette ki. – Haverokkal működik, de amint közel engedted magadhoz vége. Olyan, mintha járnátok.

– Szóval, szerinted a járás annyi, hogy lefekszetek egymással, és megbeszéltiek a problémáitokat? – értelmeztem az elhangzottakat. Kezdtem érteni, miért nem emlegetik a lány egyik kapcsolatát sem a sikertörténetek között.

Sokak által angyalinak tartott arcát egy gúnyos fintor torzította el. A nagyszünet a vége felé közeledett. Egymás mellett haladva indultunk el. Igyekeztem tartani a tempót, és még azelőtt kifaggatni Nikát, hogy a termükhöz értünk volna.

– Egyet árulj el. Dóri szerelmes belém?

Ez végre megtette a hatását. A szőke lány megpördült a tengelye körül, az arca megremegett, a szeme pedig… Maradjunk annyiban, hogy ha a pillantással ölni lehetne, már halott lennék. Egy szadista bérgyilkosnak köszönhetően. Aki két napon át kínoz, mire letépi a bőrömet az izmaimról, és csak azután oltja ki az életemet.

– Te azt hiszed, hogy tartozom neked! – vetette hátra szőke tincseit. – Ami azt illeti, még igazad is van. Tartozom neked, HD – elcsuklott a hangja. Olyan közel lépett hozzám, hogy más nem hallhatta, miről beszél. – Életem végéig hálás leszel, amiért megmentettél azoktól a gyökerektől. Segítek, kihúzlak a csávából, ha kell, ledumálom apámmal, hogy vegyenek fel a céghez. De Dórit hagyd ki ebből! Ez a mi ügyünk, az a tiétek. Ha azt hiszed, elárulom a legjobb barátnőmet, csak mert lógok neked ennyivel, még annyira sem ismersz, mint reméltem. Nem vagyok egy két lábon járó sztereotípia, oké? – sziszegte az arcomba. A ledöbbent ábrázatom aztán előcsalogatta belőle a régi Nikát. – Ilyenkor arra gondolsz, hogy bárcsak ott hagytatok volna azoknak a seggarcoknak, hadd erőszakoljanak halálra?

Figyeltem az arcát. Nem remegett, csak nézett rám, mint egy porcelán. Kezdtem rájönni, hogy Dóri mennyire jó emberismerő. Nika tényleg próbált keménynek tűnni, de a szavai elárulták, mennyire kiborult. Barnától, a másik csávótól, a barátaitól, akiknek egy perc nyugtuk sincs, a szüleitől, és mindenkitől, aki elítélte a külseje miatt. Na, meg tőlem, hogy teljes legyen a lista.

– Ne mondj ilyet, kérlek.

Becsengettek. Megráztam a fejem, és a termünk felé vettem az irányt. Már megint rajta járt az eszem. Azon, hogy mennyivel jobban járt volna Nika, az az iménti monológjával Dórit találja meg. Ő biztos több segítséget nyújtott volna. Még mindig mardosta valami a torkomat, amint eszembe jutott, mit mondott hajnalban rólam.

Összetörtem, ő pedig felemelt. A romjaimból épített újjá. Mindezt úgy, hogy elmondta a véleményét, és meglátta azt, amihez én vak voltam.

– Ha annyira érdekel, kérdezd meg!

Gondolataim zúgását egy éles hang tompította el. Kérdőn fordultam hátra, úgy vizslattam a szőke lányt, mintha nem is nekem szólt volna.

– A ti dolgotok. Csak ti tudhatjátok a választ.

Igazat adtam neki. Mindketten tudtuk az igazságot, de ostoba módon nem beszéltünk róla. Egy szakadék szélén egyensúlyoztam, Dóri a legmélyén hevert összetörve. Arra kért, ugorjak utána. Olyan sunyi módszerekkel próbálkozott, hogy már majdnem elhittem, én akarom ezt az egészet. Pedig nem így volt.

Nem hiába mondják, hogy minden tetoválást alaposan meg kell fontolni. Én fejjel mentem a falnak, ezért is éreztem olyan zavarónak a karomon tekergő betűket. A holnappal, a jövővel foglalkoztam, távol állt tőlem a pillanat élvezése. Ha így cselekedtem volna, a végén még esélyt sem kapok a menekvésre.

Életemben először éreztem égető szükségét, hogy kihasználjak másokat. Hogy úgy játsszak velük, hogy ők azt higgyék, másról szól a dolog. Szinte egész nap a nyomában maradtam, de csak annyira feltűnően, hogy az utolsó óra után mintegy véletlenül együtt hagyjuk el az épületet.

– Hé, ne vigyelek el? – kérdeztem, amikor a kocsimhoz értem.

Bia egy bájos mosollyal díjazta a felvetésemet. Bár a tekintete másfele kalandozott, rábólintott a fuvarra. Otthonosan kászálódott be mellém, formás lábait keresztbe fonta az ülés alatt. Ébenfekete tincsei a vállamat súrolták, miközben az övvel bajlódott. Az illata beleivódott a felsőmbe. Nem emlékeztetett a vaníliára.

– Bocs, kicsit kicsinált ez az év – motyogta. – Túllehetnénk már rajta.

– Két hét, és vége – küldtem felé egy biztató mosolyt. – Azt még kihúzzuk valahogy.

– Mondja, aki három tárgyból érettségizik öt helyett!

Kivédhettem volna magam azzal, hogy így is megsínylettem az elmúlt időszakot, de nem állt szándékomban bevonni az exemet a részletekbe. Valami azt súgta, sejti, hogy nem jókedvemben mentem tetoválószalonba, mint ahogy azt is, hogy nem a túlzásba vitt piálás számlájára írható a változás. Mégsem jött a hülye kérdéseivel, csak megdicsérte a mintát. Ám sötét szemei elárulták, hogy egy kész összeesküvés-elméletet eszelt ki. Ijesztő, ha úgy vesszük. Ha apámat kivennénk a sztoriból, talán szóról szóra megegyezne a történet a Bia fejében élővel.

Váratlanul dobhártyaszaggató dudálásra lettem figyelmes; észre se vettem, hogy pont előttem váltott pirosra a lámpa. Magamban hálát adtam a többi vezetőnek, amiért figyelmeztettek a baklövésre. Egy óvodáscsoport haladt át a zebrán, élükön az óvónőkkel, akik bizonyára már nagyban szidták a felmenőimet. Mérget mertem volna venni rá, hogy azon füstölögnek, miért ültetnek volán mögé egy olyan idiótát, aki még a lámpát sem ismeri. Pláne, ilyen fényűző járműbe.

Az oszlop alján felvillant a zöld fény, mire egy fokkal óvatosabban, ráléptem a gázra.

– Ki kéne kapcsolnod – köhintett Bia.

– Örülj, hogy hazaviszlek! – forgattam meg a szemem unottan.

Összeakadt a tekintetünk, én meg azon nyomban megbántam, hogy letorkoltam. A lány tágra nyílt szemei mindig megolvasztották a szívemet, ezért is indítottam olyan nehezen. Sokat jelentett nekem, de máshogy, mint Dóri. Őt tényleg a barátomnak tartottam, akit ágyba vittem. Rá kellett ébresztenem magam, hogy a két lányhoz fűződő viszonyom tűz és víz. Mindketten szerves részeit képezik az életemnek, de csak az egyik tud úgy felmelegíteni, szénné égetni, és megóvni, hogy igazán felejthetetlen legyen.

– Ne haragudj. Igazad van – sóhajtottam. – Összejöttek a dolgok. Lazítanom kéne.

– A többiekkel megdumáltuk, hogy elmegyünk egy klubba. Mondjuk, nem fogjuk nagyon szétcsapni magunkat így, érettségi előtt – húzta el a száját somolyogva. – Örülnénk, ha csatlakoznál.

Az Audim a kertvárosban parkolt le, pont Biáék haza előtt. A látószögem szélén észrevettem, hogy az apukája a medence körül bíbelődik, de a kutyájuk, a kicsi, borzas puli minduntalan elterelte a figyelmét. Az évfolyamtársam már éppen nyúlt volna a kilincsért, ám a vállát érintő ujjaim megakadályozták a távozásban.

– A klub jól hangzik – villantottam meg a mosolyomat. – Én viszont másmilyen lazításra gondoltam.

Finoman simítottam végig a vékony karján. Nem tettem szóvá, de éreztem, ahogy megborzong az érintésemtől. Dórinál ezt biztos győzelemként könyvelhettem volna el. Bia tekintete azonban nem sok biztatót tükrözött. Halk sóhaj szakadt fel az ajkairól, majd egy határozott mozdulattal lerázta magáról a kezemet.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük, úgy két évvel ezelőtt.

Lemondóan dőltem hátra, úgy vártam a lecseszést. Aláírom, valóban elég vérszegényre sikerült a próbálkozásom. Magyarázkodhatnék magamnak, ráfoghatnám az érettségire, de az igazság az, hogy saját magamat kergettem a csapdámba. Bia pedig szavak nélkül levágta, mi húzódik a háttérben.

– Figyeltelek ma, láttam, mennyire kerülöd.

– Én is figyelnék rád szombaton.

– Nem, Dávid. Te arra figyelnél, hogy elfelejtsd Dórit.

Nem értettem, hogy jött rá. Már készültem feltenni pár kérdést, amikor a kezem után nyúlt. Úgy szorította az ujjaimat, mintha ez lenne az egyetlen biztosíték arra, hogy nem veszítem el a józan eszem. Amíg nem akadt össze a pillantásunk, abban reménykedtem, hogy nem sejt semmit. Ám amikor a csokoládébarna íriszbe néztem, hirtelen megértettem, hogy Bia sem most jött le a falvédőről. Szomorkás mosollyal vizslatott, hosszú pilláin apró könnyek ücsörögtek. Szavak nélkül beszéltük meg a fennálló helyzetet. Tudta, mi játszódik le Dóriban, mint ahogy én is. Tudta, hogy új nekem ez az egész, és hogy még sosem éreztem magam olyan szánalmas balféknek, mint akkor.

– Kösz, hogy így kezelted – mondtam végül.

Azt hittem, nem kell magyarázkodnom. Bia mégis értetlenül méregetett, szóval gyorsan kiegészítettem magam.

– Mindenki belém zúgott, kivéve te – küldtem felé egy halovány mosolyt. – Már az elején tisztáztam velük, hogy rossz emberhez jöttek, ha szerelemre vágynak. Nem is csoda, hogy megutáltak. – Elakadt a hangom. Feszengve vettem a levegőt, a gondolataim a művészlány köré fonódtak. – Te nem borultál ki, és tök normálisan elfogadtad, hogy vége.

Fürgén szabadult ki a markom fogságából. Úgy tett, mintha a frizurájával bíbelődne, de sápadt arca elárulta, hogy csak a zavarát igyekszik leplezni. Annyi erővel ott is hagyhatott volna. Nem, az nem vallott volna rá. Töprengve fürkésztem a lányt, akiről mindaddig azt hittem, úgy ismerem, akár a tenyeremet.

Az udvaruk felé fordította a fejét. Kiszúrtam a pulit, ahogy gondtalanul rója a köröket a friss pázsiton, és akkor leesett. Összeállt a kép, már nem játszhattam tovább a tudatlant. Minden részlet a helyére került. Az évfolyamtársam meg mintegy gombnyomásra, színt vallott a múltjáról.

– Szerettelek, Dávid – olyan egyszerűen beszélt, mintha egy jelentéktelen gyerekkori élményt osztana meg velem. Valamit, ami akkor számított, de mostanra érvényét vesztette. – Szerinted mégis miért veled akartam az elsőt? Nagy naivan abban bíztam, hogy összejövünk. Továbbra is úgy álltál hozzám, mint egy baráthoz. Mintha nem történt volna semmi, amikor átjöttél.

Ezúttal rajtam a sor, hogy kínosan lesüssem a szemem. Ó, baszki. Már csak az hiányzott, hogy őt is elveszítsem.

– Nem lett volna szabad még egyszer kikezdenem veled – állapította meg mintegy tényszerűen. – Csak tudod, beleőrültem a féltékenységbe. Zavart, hogy fél év alatt csomó dögös lányt megszereztél, engem meg úgy szívattál, meg lökdöstél, mintha haverok lennénk. Felfogtad egyáltalán, milyen megalázó volt úgy végigmenni veled a folyosón, hogy mindenki tudta, mi történt köztünk? Persze, értem én, hogy ez nagy dolog, tele kell vele kürtölni a várost, de azért amikor már a takarítók is rólunk pletykáltak a mosdóban, kicsit felment bennem a pumpa – túrt a hajába. – Akkor döntöttem el, hogy vége. Pont elégszer feküdtem le a pasimmal ahhoz, hogy legyen némi tapasztalatom. Szakítottam vele…

– Hé, ez nem tiszta – ráncoltam a homlokomat. – Nekem azt mondtad, hogy ő dobott téged, és vigaszra van szükségem.

– Átvertelek. Durva, mi?

Meg akartam kérdezni, miért önti ki a szívét. Miért pont most, amikor minden összejött? Kezdtem azt érezni, hogy a gimnazista lányoknak tartanak különórákat kavarásból, ahol megtanítják nekik, hogy csapjanak le a legváratlanabb pillanatokban.

– Elmentél az Angyali Démonba.

Egyszerre kérdeztem és tettem megállapítást. Már akkor éreztem, hogy valami bűzlik, amikor betettem a lábam a fogadóba. Egy fáradt sóhaj kíséretében néztem Biára. Ugyan, kit akarok átverni? Amint megláttam a fotót a medencéről, meg a kutyáról, rögtön levágtam, hogy ő készítette. Csak nem voltam elég tökös ahhoz, hogy kész tények elé állítsam.

– Nem bírtam elviselni, hogy másodszor is dobtál. Mondd csak ki, hogy gyenge vagyok, hajrá! – emelkedett meg a hangszíne. – Tudod, lehet, hogy még igazad is van. Tényleg. De a Démon segített, és Saci is. Ha nem megyek el, bekattanok, érted? Olyanná mániákus hisztérikává válok, mint Anett. Túlságosan sokat jelentett a barátságunk ahhoz, hogy egy ekkora szarsággal elcsesszem. Sőt, még Saciéknak is jól jöttem. Tudtad, hogy az egyik fotóm adta nekik az ötletet, hogy kiállítsák a vendégek alkotásait?

Újra mosolygott, boldogabban, mint valaha. Megszabadult a terhétől. Felfogtam a történetét, mégsem akartam elhinni, hogy ez igaz. Azon morfondíroztam, miért nem vettem észre, hogy szenved? Hogy nem láttam a hangos röhögések, a nagy bulizások, és a látszólag gondtalan, dögös lány álarca mögé? Valószínűleg rájött, mi minden kavarog bennem, így kisegített a válasszal.

– Ilyen a gimi, felkészít az életre.  Az emberek nem változnak. Azt kedvelik, aki erős és boldog, a gyengéket meg eltiporják. Ha látnak vérezni, rájönnek, hogy sebezhető vagy, és tovább gyötörnek. Nos, úgy döntöttem, inkább megfosztom őket ettől az örömtől.

Néhány perccel ezelőtt féltem, hogy tönkretettem Bia életét. Most azonban úgy éreztem, egy magabiztos, legyőzhetetlen lány ül a kocsimban, akit mindannyian félreismertünk. Erős volt, de nem úgy, ahogy gondoltuk. Valójában felülmúlta a fejünkben élő képet.

– Elég bénán hangzik, ha annyi év után bocsánatot kérek, igaz?  

– Hát, eléggé! – nevetett fel csendesen. – Fel a fejjel, Dávid! Megtörtént, akkor jó volt, de vége. Ennyi. Csak szerettem volna elvarrni a szálakat, mielőtt elballagunk.

Kiszállt a kocsiból, de nem indult el azonnal. A szemében fel se tűnt a csalódottság, a vonzalom, vagy akár a féltékenység jele. Azt hiszem, még soha, egyetlen nőt sem csodáltam annyira, mint akkor Biát.

– Ha elfogadsz egy tanácsot – mélyesztette sötétbarna pillantását az enyémbe. –, tégy ugyanígy! Ja, és ki ne hagyd a bulit!

Azzal megfordult, és eltűnt a látómezőmből.

Tipikus Bia, ami a szívén, az a száján. Már amennyiben pozitív dolgokról beszélünk, vagy mások megsegítéséről. Tudtam, hogy végre tisztáznunk kell Dórival, mi is folyik köztünk. A szívem hajlott is volna a lehetőségre, ám az agyam azt suttogta, ha megteszem, hamarabb veszítem el, mintha hagyom kételyek közt tengődni. Beleőrültem volna, ha színt vallok. Ha elárulom neki, hogy ő sem közömbös számomra. Nyilvánvalóan szerettem, jobban, mint egy átlagos havert, de nem annyira, mint ahogy a párját szokta az ember. Többet jelentett, mint a lányok a múltamból, de nem annyira, hogy felrúgjam miatta biztosnak hitt elveimet.

Túl racionális vagyok, mindig csak a logikus megoldást keresem, és tiszta fejjel vizsgálom a problémákat. Matekfakton előnyös vonások, a való életben azonban képesek keresztbe tenni. Pech, hogy amikor képbe jött Dóri, még a logika is elpártolt tőlem. Így történhetett meg, hogy alig negyvennyolc óra elteltével az ötödik vodkát húztam le egy belvárosi klubban. Ismerős és ismeretlen arcok haladtak el mellettem, akiknek nem vágytam a társaságára. Mindent elfogadtam, amivel kínáltak. Alig egy óra elteltével több alkohol volt bennem, mint a társaság többi tagjában összesen. Az arcom zsibbadt, a látásom elhomályosult, és még azon is röhögtem, aminek fel se fogtam a jelentését. A többiek inkább a kulturált iszogatás mellett voksoltak. Még Bia is csak két koktélt fogyasztott el, Gergő meg… Nos, ő nem jött. Anett meg is kérdezte Biát, miért nem hívta, mire a csapattársa kínosan lesütötte a szemét. Talán azt hitte, nem esik le, hogy miattam maradt otthon. Azzal nyugtattam magam, jobb is így, legalább nem csesszük el a hangulatot. Valahol, mélyen vérzett csak a szívem, amiért az utolsó érettségi előtti bulit a legjobb barátom nélkül töltöm.

Nem akartam erre gondolni. Inkább rendeltem még egy kört.

Két boxot foglaltunk el, és nem mentünk a tánctér közelébe. A többiek láthatóan azért érkeztek, hogy beszélgessenek, és felelevenítsék a régi, közös emlékeket. A jobb oldalamon egy szőke hajú srác ült, aki pár évvel idősebb lehetett nálunk. Már majdnem megkérdeztem, mit keres itt, amikor ráleltem az okra. Anett pióca módjára tapadt a gyerekre, konkrétan mással sem törődött, csak hogy elkápráztassa újdonsült lovagját. Beletelt pár percbe, mire leesett, hogy együtt jöttek a klubba. Halványan még az is rémlett, hogy pár nappal korábban hallottam, ahogy azt ecseteli a barátnőinek, milyen klassz pasival találkozott.

Ittam egyet a szőke egészségére. Ha két hónap múlva sem adja be a kulcsot, meghívom egy felesre. Rossz ötlet volt. A következő pillanatban lendületből lefejeltem az asztalt. Néhány perces képszakadás tört rám, az utolsó emlékem az, hogy felhúznak a földről. Több kéz nyúlt az arcomhoz, pofozgattak, és a nevemen szólítottak, mire kinyitottam a szemem.

– Jól vagy, haver? – karolta át a vállamat Soma.

– Nincs jól – jelentette ki Bia. Ezek szerint komolyan gondolta a megmentésemet. – Haza kell mennie, de ilyen állapotban nem vezethet.

Szívem szerint ellenkeztem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. A fejem előre bukott, egyenesen Anett hercegének a vállára. Miközben szenvedtem, a barátaim igyekeztek kitalálni, hogy juttassanak haza.

– Hazavinném, de jogsi nélkül necces – sopánkodott Bia.

– Mi az én kocsimmal jöttünk – mondta Anett kiszemeltje. – Nem hagyhatom itt, így is leszerveztünk pár fuvart.

– Én meg csak be vagyok állva, szóval…

– Nem lehetne egyszerűen kijózanítani?

– Ember, nézz már rá! – sóhajtott Soma lemondóan. – A srác totál kiütötte magát. Mázlija van, ha holnapra nem hányja ki az összes szervét.

Nagyszerű, szóval megint én toltam el a bulit. Arra gondoltam, mit szólna Dóri, ha most látna. Nem hülye a csaj, nyilván tudta, hogy nem vetem meg az ilyesfajta élvezeteket. Mégis, amikor a múltkor azzal vigasztalt, hogy milyen sokat köszönhet nekem Gergő, rájöttem, hogy másnak tart, mint a többieket. Ismer annyira, hogy tudja, nem fogok a poén kedvéért ájulásig vedelni. Lehet, hogy a tudatalattim megint keresztül húzta a számításaimat. Mi van, ha csak miatta jöttem ide, hogy megmutassam, nem irányíthat?

Nem irányíthat.

Összefüggéstelen képek követték egymást. Míg az egyik pillanatban az elcseszett viszonyomon agyaltam, a másikban két oldalról megragadtak, és elindultak a kijárathoz. Mindezt egy újabb képszakadás követte, majd egy párbeszéd, amit nem tudtam hova tenni.

– Írj, ha megérkeztetek.

– Oké. Ha nem gond, már nem jövök vissza. Nem akarom ellopni a kocsiját, inkább hazasétálok.

– Rendben. Vigyázz a srácra!

Próbáltam kinyújtani a tagjaimat, de minduntalan beleütköztem valamibe. Beletelt pár percbe, mire eljutott az agyamig, hogy az Audi hátsó ülésére vagyok kötve, elől pedig a kijelölt bébiszitter irányít. Nem reménykedtem, hogy ő az. Berúgtam, de nem hagyott cserben a logikám. Ahogy a vezető ülésnél lévő vékony bokára fókuszáltam, új tervet eszeltem ki. Pontosabban, hozzányúltam a régihez.

Kacskaringós utakon száguldottunk végig, és percekig álltunk a késői dugóban, mire a sofőröm végleg lefékezett. Inkább nem számoltam, hányszor dobtam ki majdnem a taccsot. A szűk helyiségbe áramló friss levegő valamelyest segített az állapotomon, csakúgy, mint a nadrágomnál matató kezek. Minden jel arra utalt, talán nem is lesz annyi megpróbáltatásban részem. A megmentőm kérés nélkül ugrik az ágyamba. Még az övektől is megszabadított, úgy próbált maga után rángatni. Megadtam neki a kezdő lökést, még ha nem is rajongtam a részeg hancúrozásért. Másnap jobban fájt a fejem, mintha egy sima kótyagos estét hagytam volna a hátam mögött. Persze, a felejtés megért ennyi fájdalmat.

– Elmondanád, melyiket használjam? – nyújtotta felém a kulcscsomómat, én meg hirtelen megértettem, miért is turkált az előbb a farzsebemben.

Úgy éreztem, órákon át szenvedek, mire sikerült bejutnunk a házba. Automatikusan felnyomtam az előszobai villanyt. Nem kis meglepetésben részesültem a sofőröm személyét illetően. Keresztbe font karral támasztotta az ajtófélfát, és korántsem tűnt túl vidámnak. Tökéletes alakját egy rövid, aranyszínű ruhába rejtette, ami kiemelte világos hajzuhatagjának a színét. A vastag keretes szemüveg mögött zord fény csillant. Ezek szerint nem dobta fel, hogy miattam kellett hátra hagynia a partit.

– Anett! Mekkora mázli!

Bizonytalanul megindultam felé, hogy megöleljem, ám az egyensúlyom máshogy döntött. Még így is a lány karjaiban kötöttem ki, bár nem a tervezett formában.

– Tudod, mikor cipeltem utoljára haza részeg osztálytársakat? – nyögött fel a súlyom alatt. – Tizedikben, Dávid. Tizedikben. Azóta csak a lúzerek nem tanultak meg normálisan inni.

– Oltottak már be erősebben is, de azért kösz – vetettem oda foghegyről. A szemüveg lencséiből egy kócos, vigyorgó fiú nézett vissza rám.

Anett ajkát drámai sóhaj hagyta el. Kezdődhetett a játék. Igyekeztem összeszedni magam, de csak annyira, hogy az osztálytársam nélkül ne juthassak fel a lépcsőn. Nem rémlik, mivel fárasztottam, de a végén sikeresen célt értünk. Óvatosan döntött le az ágyamba, majd elkezdte kioldozni a cipőfűzőmet. Pechemre semmit sem tett, ami arra utalt volna, hogy más ruháimat is szívesebben látná a padlón.

– Itt maradsz éjszakára?

Még csak válaszra sem méltatott. Lassan ejtette a földre a lábbelimet.

– Komolyan beszélek, Anett. Veszélyes környéken élünk, túl szexi vagy ahhoz, hogy csak úgy nekivágj. Nem élném túl, ha bajod esne.

Már megint az a gunyoros, drámai sóhaj, meg a béna hajrázás. Leült az ágyam szélére, úgy vizslatott, mint ahogy az őrülteket szokás. Szánakozva, ítélkezve, beletörődve, hogy nincs remény a változásra.

– A kertvárosban élsz, szívem – simított végig az arcomon. – Audival jársz, a szüleidet felveti a pénz, és pofátlanul cuki a fejed. Szerinted ez még mindig így lenne, ha egy gengsztertanya mellett laknánk?

– Annyira… – A flörtölésemnek egy kisebb köhögés vetett véget. Magamban hálát adtam az égnek, amiért még nem rókáztam le a csajt. – Bírom a humorodat, szívem.

Nem viccelt, az sosem ment neki. Felvont szemöldöke láttán felröhögtem, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára. Szar volt. Arra az időszakra emlékeztetett, amikor elkezdtem komolyabban csajozni. Az első pár csók mindig olyan bénán jött ki. Mégis mosolyognom kellett, ahogy belenéztem a sötétzöld szempárba. Anett vívódott. Nem tudott dönteni, az eszére, vagy a szívére hallgasson. Még jó, hogy velem ellentétben nem áldották meg túl sok racionalitással az égiek. Én meg kihasználtam az alkalmat. Sunyibban cserkésztem be, mint a Balatonnál. Finoman húztam magamhoz a csípőjét, az ajkammal a nyakát vettem célba, onnan pedig lassacskán a fültövéhez araszoltam. Még emlékeztem rá, hogy arra gerjed. Időközben a kezem is izgalmasabb terepre tévedt. Anett már az ölemben terpeszkedett, hosszú combjai körbe fogták a csípőmet. Már éppen célba vettem volna az ajkait, amikor váratlanul elfordította a fejét.

– Miért nem Dórival dugsz?

– Miért dugnék Dórival, ha itt vagy te?

Elterültünk a matracon, amin pár nappal korábban kiöntöttem neki a szívem. Nem akkor változott meg minden, de akkor jöttem rá, mennyire felbolygatta az életemet. Lehunytam a szemem. El akartam felejteni. Bíztam benne, hogy számíthatok az exemre.

– Fogós kérdés – biccentett cinikusan. – Hónapok óta ezt próbálom megfejteni.

Hosszú, ismerős karmok érintették a hasamat. A pólóm egyre többet mutatott a felsőtestemből, míg végül a cipőim sorsára jutott.

– Dóri semmiben sem különbözik az exeimtől. Jó az ágyban, de mindenki az volt. Jó fej, vicces és bevállalós, de ez is elmondható szinte mindenkiről, akivel kavartam. Attól még, hogy szépen rajzol, meg Párizsban fog tanulni, nem ér többet nálad, Biánál, vagy bárkinél. Csak egy lány, akivel lefeküdtem.

Fogalmam sincs, kit akartam meggyőzni a monológommal, mindenesetre rám nem sok hatást gyakorolt. Igen, ez volt Dóri, de mégsem. Bármit is mondtam, a szívem mélyén tisztán éreztem, hogy a többiek a nyomába se érhetnek. Nem a rajzai, az oltásai, vagy a hülye sorozata miatt. Még csak nem is azért, mert felfedtem előtte a titkomat. Az a bizonyos plusz adta a varázsát, amit ha akarnék, se bírnék szavakba önteni.

Csókolóztunk. Egymásnak estünk. Vadul, gátlástalanul, mit sem törődve a következményekkel. Értelmet nyertek a karomon díszelgő szavak. Egybeforrtak a padlón árválkodó, sebesen letépett ruhák, a fülledt levegő, és a telesóhajtott szobában terjengő izzadtság alakjával. Éreztem, ahogy a testünk egybeolvadt. Láttam, ahogy fennakad a szeme a gyönyörtől. Hallottam, ahogy a nevemet sikítja. Kéjesen, mámorosan, boldogan. Elvesztem az arcomra tapadó hosszú szálak rengetegében, és éreztem, hogy végre elértem, amire vágytam. Elég volt egyszer megdöntenem mást, és máris elfelejtettem. Kár, hogy amint lehunytam a szemem, a méreggel színezett, sötétzöld íriszt egy végtelen, kék tenger váltotta fel. Egyre csak hívogatott. Én meg elrugaszkodtam, és hagytam, hogy elnyeljenek a halálos hullámok.

*

Utáltam, hogy folyton egymáshoz hasonlítom őket. Anett hozzám se szólt, amikor felébredt, sebesen kapkodta magára a ruháit. Homloka ezer ráncba torzult, a szeme alatt sötét karikák gyűltek. Régen találkoztam ezzel az énjével. Időbe tellett, mire róla is lehullt a megszokott álarc, mégsem késztetett mosolygásra. Ahogy félkómásan, a torkomban tomboló hányingerrel küszködve figyeltem a lányt, önkéntelenül is Dórira gondoltam. A nyugodt, fekete művészre, aki a kihűlt kávét kortyolgatta, és papírra vetette az álmomat. Az én pólómban, kócosan, kialvatlanul. Ő volt a nyugalom, Anett a káosz. A tegnapi kalandom minden mozdulatát heves káromkodások kísérték, a kócos haj és a lefolyt smink az ő esetében inkább hatott ijesztően, mint szexin. Én annyira nem zavartattam magam a kedvéért. Unottam kaptam magamra pár holmit, majd elvonszoltam magam a mosdóba. Az exem gyilkos pillantását figyelembe véve, nem sokat ronthattam a helyzeten azzal, ha hall kiadni magamból a görbe este emlékeit.

– Kösz, hogy hazahoztál.

Nem sok kedvem maradt bájcsevegni. Mégis úgy gondoltam, ha mással nem is, ennyivel lógok neki. Kár, hogy nem értékelte a gesztust.

– Van sminklemosó?

Tanácstalanul tártam szét a karom, mire egy gyilkos pillantást kaptam jutalmul. Anett felhúzott orral viharzott ki a hálóból. Legalább emlékeztetett rá, miért nem rajongok az ottalvós bulikért.

A gyomromat mintha indítás nélkül akarták volna keresztül húzni a torkomon. A fejem sem volt sokkal rózsásabban. Halovány képek villantak fel a klubban töltött órákról, és az egyéjszakás kalandról. Rémlett, hogy a többiek azon agyalnak, hogy juttassanak haza, amíg az asztal alatt fetrengtem. A hősi feladat végül Anettet illette meg. Az már megint kiesett, hogy estünk egymásnak, és a numerából sem emlékeztem sokra. Mégis, egyetlenegy gondolat tisztán élt bennem: végig azt kívántam, bár Dóri pihegne alattam.

Az exem végzett. Megtörölte a szemüvegét, a mobilját a táskájába hajította. Arrébb álltam, hogy előre engedjem, mire egy cinikus fújtatást kaptam válaszul. Minden egyes lépcsőfok megtétele egy kínhalállal ért fel. A konyhában gőzölgő palacsinta illata csak még egy lökést adott a gyomrom tartalmának.

Ritkán fordult elő, hogy anya frissebben vág neki a napnak, mint én. Ezúttal ebben a kivételes helyzetben részesülhettünk. Igaz, a mosolya azonnal leolvadt az arcáról, amint észrevette a meggyötört fejünket.

– Helló, Anett, rég láttalak! – üdvözölte a lányt látszólag derűsen. Neki bizonyára nem esett le, de én rögtön kiszúrtam a szemzugában megbúvó, gunyoros nevetőráncokat. – Mondjuk, akkor kevésbé voltál szétesve, de semmi gáz. Majd a palacsintám helyrehoz.

– Baszki, anya, ne már! – sütöttem le a szemem. – Anettnek úgyis mennie kell. Késésben van.

– Szombat reggel, másnaposan ugyan honnan késhetne el? Még örülnének is, ha kiha…

– Nem, tényleg jobb, ha megyek. Azért köszönöm!

Azzal sarkon fordult, és az ajtó felé vette az irányt. Anya meg lebiggyesztette a száját, mintha tényleg darabokra tőrt volna a szíve attól, hogy nem beszélgethet Anettel az élet nagy problémáiról. Természetesen azt nem szalasztotta el, hogy az exem után kiáltson, hogy kikísérem. Néha komolyan elgondolkoztam, minek az embernek ellenség, ha ilyen anyja van.

A fogamat szívva vonszoltam magam a lány után. Hamis remények éltek bennem arról, hogy szó nélkül tovább áll. Kár, hogy én magam sem hittem bennük. Tudtam, hogy ha lehetőség nyílik balhézni, akkor nincs az az isten, hogy Anett le ne csapjon rá. Karba font kézzel vártam, hogy megkapjam az agyonismételt kliséket. Többet várt tőlem, miért hiszem azt, hogy bármit megtehetek, fogok még sírni utána. Hogyne, mindig ez történik. Szóról szóra úgy, ahogy a fejemhez vágják.

– Remélem, nem akarod telekürtölni a sulit azzal, hogy lefeküdtünk – méregetett úgy, hogy attól még a legelvadultabb sorozatgyilkos is megbánta volna a bűneit. Mármint, ha nem másnapos, és nem szarja le az egészet.

– Vedd úgy, hogy meg sem történt.

Ez kicsit erős volt. A sötétzöld szemek kikerekedtek, és ha lehet, még szadistább vágyak gyúltak bennük, mint amikben eddig részesülhettem. Valahova az „a levágott fejeddel fogok röpizni” és az „egyesével vágom fel az ereidet, és a véreddel festem le a sírodat” soroltam volna őket.

– Ha rajtam múlik, meg se történt volna, seggfej! – üvöltött rám enyhén idegbeteg fejjel.

Elég idiótán nézhettem rá, mert kínosan elröhögte magát.

– Megértem, hogy részeg voltál. Az is oké, hogy hazahozlak, és közben végig azon parázok, hogy nehogy megállítsanak a rendőrök szondáztatni, vagy szimplán azért, mert egy kikötözött barom fetreng a hátsó ülésen – sorolta bűneimet. – Sőt, még azt is elnézem, hogy a piától nem bírsz magaddal, és letaperolsz, mint valami kis kurvát. De könyörgöm, ha már vagyok olyan idióta, hogy széttegyem a lábam – lépett közelebb, és suttogóra vette a hangját. –, megtennéd azt az apró szívességet, hogy nem a kis Dórikád nevét ismételgeted?

Ó, bakker. Lehetne ennél rosszabb?

Egy pillanatra megfagyott a levegő köztünk. Hirtelen nem bírtam úgy nézni Anettre, mint egy átlagos kalandomra. Villámként hasított belém a tudat, hogy mindent eltoltam, amit csak lehetett. Rohadtul megaláztam a lányt, és közben még a saját tervembe is belebuktam.

– Ha most benyögöd, hogy sajnálod, sikítani fogok! – tolt el magától egy határozott mozdulattal. – Ha tényleg annyira megviselt, akkor segíts. Hívd fel Márkot, és magyarázd el neki, mi történt.

Úgy tartotta felém a mobilját, hogy ha pár pohárral többet iszom, simán bedőlök a cselnek. Így azonban csak igyekeztem minél megbánóbban vizslatni az arcát.

– Mondd el neki, miért nem hívtam fel, amikor megbeszéltük. Sőt, ha már itt vagy, abba is beavathatnád, mi történt az éjjel. Biztos értékelni fogja az őszinteségedet.

Úgy vélem, joggal pályázhattam volna az ember, aki a legnagyobb szarnak érzi magát-díjra. Azért próbáltam menteni a menthetőt.

– Nézd, még mindig elutasíthattál volna – vakartam meg a tarkóm. – Ez a Márk meg nem lehet akkora szám. Nem kell megtudnia, ha meg annyira zavar, szakíts vele, és kész. Jó csaj vagy, találsz majd mást. Egy sráctól még nem dől össze a világ.

– Éppen ez az, hogy nem tudok szakítani vele! Nem is járunk még, érted? – forgatta meg a szemét. Pech, hogy kiszúrtam, hogy ezzel csak a feltörő könnyeit igyekszik palástolni. – Három hete ismertem meg, de nem kavarunk, nem feküdtünk le, még csak meg sem csókolt. Nincs köztünk semmi. És ne, kérlek szépen, ne gyere a szarságoddal, hogy akkor tök mindegy, mit csinálok a háta mögött, mert kurvára nem az. Lehet, hogy nálad ez így megy, mindenkivel összefekszel, akinek lányneve van, de az te vagy! – Na, erre azért megemeltem a szemöldököm. Ért bennem egy beszólás az elmúlt évek pletykáiról, ám Anett egy gyilkos pillantással belém fojtotta a szót. – Éreztem, hogy ez más lesz. Nem akartam elsietni, mert nem láttam szükségét. Lehet, hogy életemben először szerelmes vagyok. Komolyan. Nem mániákusan, őszintén.

Ha a jobb napjaimon talál meg a rögtönzött érzelemkitörésével, még kezet is rázok vele. Ilyen állapotban azonban csak egy megtört kacajra futotta.

– Akkor üdv a klubban! – tartottam felé a tenyerem. Nem csapott bele. Leengedtem. – Te figyu, nincs valami praktika, vagy trükk, hogy ez elmúljon? Elég szar érzés, már nem azért.

Most rajta volt a sor, hogy felnevessen.

– Ne tegyél már úgy, mintha ugyan arról szólna! Jézusom, Dávid, te tényleg nem látod, mit csinálsz? – temette a tenyerébe az arcát. – Szeretem Márkot. Nem azért vagyok vele, hogy párszor megfektessen, és látom rajta, hogy én is érdeklem. Végre találtam valakit, akinek nem azért kellek, hogy széttegyem a lábam. Nem tudom, mi van köztetek Dórival, de a tegnapiból úgy vélem, nem igazán látod át a dolgokat – sóhajtott fel lemondóan. – Szereted Dórit, hurrá. Csak azt felejtetted el, hogy ez nem szerelem. Ez rajongás, Dávid. Gyakorlatilag ugyanazt csinálod, mint én veled. Kajtatsz utána, a kedvében jársz, minden szart elintézel neki, kiborulsz, ha összevesztek, és leiszod magad miatta. Bele fogsz őrülni, ha így folytatod.

Kényszeredetten bár, de igazat kellett adnom neki. Küzdhettem ellene, próbálhattam elnyomni, de nem ment. Hogy a szerelem, vagy a mániákus rajongás miatt, lövésem sincs. Egyik taszítóbban hangzott, mint a másik.

A szemüveges lány szomorkás mosolyt küldött felém. Ő már keresztülment ezen, szóval én is meg tudom csinálni – ezzel hitegettem magam. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy az osztálytársam saját magáért beszélt. Azt mondta, már nem érez semmit irántam. Mégis, alig fél nappal ezelőtt kérdés nélkül feküdt be alám.

Visszamentem a konyhába. A palacsintára rá sem bírtam nézni, inkább főztem egy kis húslevest. Égető lassúsággal csúszott le a torkomon, de legalább nem akartam kihányni. Az haladásnak számít, pláne a tegnap estét figyelembe véve. Már végeztem, amikor anya vörös bozontja feltűnt az ajtóban. Hallgattunk. Túl sok dolgot kellett volna megbeszélnünk, de kiveszett belőlünk az erő a felesleges drámázáshoz. Apámat inkább meg se említettem, de a szerelmi életem sem tűnt valami kecsegtető témának. És akkor még nem is beszéltem az alkaromon díszelgő tetoválásról. A kulcs. A kapocs, ami összekötötte a szálakat.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy ettől jobb lesz – Végül ő törte meg a csendet. – Annyiszor elmondtam már, hogy tök átlag ez a lány. Szép, csinos, okos, meg minden, de hiányzik belőle…

– A plusz – értettem egyet. – Cserében ott van neki a feltűnési viszketegség.

Mélyről jövő kacajt hallatott, majd hátulról összeborzolta a hajamat. Még egy ölelést is beszereztem tőle, pedig nem igazán vágytam rá.

– Normális, ha alig huszonnégy óra alatt a suli három legjobb nője leszedte a fejemet? – húztam el a számat keserűen.

– Persze – biccentett. – Ezután mondjátok, hogy csak a férfiak tartanak össze!

Megcsóváltam a fejem. Magamnak kavartam a szart, már csak ki kellett volna mászni belőle. Teljesen feleslegesen futottam a megoldás után. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán meg kellene fogadnom Nika tanácsát, és megbeszélni Dórival a dolgot. Szinte azonnal el is vetettem az ötletet. Mégis, hogy állnék hozzá? Bocs, de ez így nem mehet tovább, mert szerelmes vagy belém, az exem szerint meg mániákusan rajongok érted? Előbb röhögne ki, mint hogy komolyan venne.

– Most Dórit akarod féltékennyé tenni, vagy magadnak próbálsz bizonyítani? – kérdezte anya.

– Nemrég megbeszéltük, hogy nincs több játszma – idéztem fel a parkban történteket. – Totál összetörne, ha megtudná.

– Nyugtass meg, kérlek – ráncolta össze a homlokát. –, hogy nem fogod beavatni. Ha szakítani akarsz vele, azt ezer másik úton is megteheted. Elsőnek például az egyeneset ajánlanám. Nekem eddig mindig bevált.

– Nem akarok szakítani vele! – csattantam fel. – Azt akarom, hogy ne legyen belém szerelmes, hogy minden úgy menjen tovább, mint régen. Akkora nagy kérés lenne?

A hajával babrált, úgy huppant le a székére. Láttam rajta, hogy segíteni próbál, de tudtam, hogy semmi haszna. Azzal nem jutok előrébb, ha osztja az észt. Nika, Bia és Anett már megtették előtte, mégis úgy éreztem, egy helyben toporgok. A legnagyobb problémát az okozta, hogy magam sem tudtam eldönteni, mit szeretnék. Nem akartam még az eddiginél is jobban kihasználni Dórit, ahhoz viszont még kevésbé fűlött a fogam, hogy átértékeljem az elveimet és a szabályaimat.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy szerelmes beléd?

Bólintottam. Meg se próbáltam tagadni, hogy rájöttem arra, ami talán még előtte sem tisztult le teljesen.

– És abban is, hogy te nem érzel iránta többet barátságnál?

Néhány másodperc után erre is igenlő választ adtam, anya meg jófej módon nem kötött belém.

– Mennyire törne össze, ha hirtelen kilépne az életedből?

– Fogalmam sincs – sütöttem le a szemem. – Minden más lenne nélküle.

– Mintha kiveszne az életedből a fény?

Ismertem ezt a pillantást. Az aranybarna szempár ravaszul csillogott, mint a kocsmárosoké, amikor a részeg vendégeket figyelik. Rájött, hogy a tehetetlenségig hajszoltam magam, és innentől bármit lenyelek, amit elém rak. Aztán meg fizethetem a borsos összegeket.

– Azért túlzásokba ne essünk – vágtam egy fintort.

– Nincs több kérdésem. Tudod, mit kell tenned – zárta le a témát. Azon morfondíroztam, vajon ő mit csinálna a helyemben, és egyáltalán, honnan veszi, hogy bízhat bennem. – Minél hamarabb dobd ki, lehetőleg még a héten. Ha sokáig húzod, az mindkettőtöknek ártalmas.

Ez jó ötletnek tűnt. Voltaképpen az elejétől ezt terveztem, csak kellett valaki, aki kimondja helyettem. Nem ártott volna kicsit rendbe szednem magam, ezért megindultam a lépcső felé. Ám mielőtt eltűnhettem volna a feljáróban, egy büszke, de szomorú hang kiáltott utánam.

– Azért, remélem, tudod, hogy attól még ő marad a kedvencem!

Hidd el, anya, nekem is.