26. fejezet - Meztelenül

Dóri

Másodjára aludtam nála. Nem úgy történt, mint a múltkor. Igent mondtam a kérésére, de nem azért, hogy ihletet gyűjtsek, vagy eltereljem a gondolataimat. Miatta tettem. Miattunk. Vele akartam lenni, de többet, mint egy randin. Az utóbbi hetekben túl sok dolog történt ahhoz, hogy ne engedjek a csábításnak.

Lehunyt szemmel élveztem a kényeztetését. Tüzes ajkai éppúgy felperzselték a hátamat, akárcsak az ölemet tíz perccel ezelőtt. Kemény ujjait a csípőmbe mélyesztette, mintha így szerette volna biztosítani, hogy nem szabadítom ki magam a fogságából. Meg sem fordult a fejemben. Rég éreztem magam olyan biztonságban, mint akkor, Dávid karjaiban. A szobában eluralkodott valami különleges nyugalom, amihez foghatót még sosem tapasztaltam.

– Gerincferdülésed van.

A nyakamba suttogott, közben a hajammal játszott. Imádtam, amikor ezt csinálta. Fogalmam sincs, mire gondolnak a lányok, akik azt hangoztatják, minden pasi egyforma, de biztosra veszem, hogy még nem találkoztak senkivel, aki egy kicsit is hasonlított Dávidra. Vagy csak nem bántak vele elég jól ahhoz, hogy előcsalogassák ezt a titkos énjét.

– Ez kérdés volt, vagy észrevétel?

– Mindkettő. Nyertem?

Somolyogva fordultam meg, úgy néztem a szemébe. A haja madárfészek-szerűen tapadt a párnára, a lapát edzette karjai védelmezően fonódtak a csípőmre. A karamellaszínű írisz úgy villogott, mintha a gazdája mindent tudni akarna rólam.

Gyakorlatilag már teljesítettem is a kívánságát.

– Már nem olyan vészes, mint régen – húztam el egy tincset az arcából. – Általánosban hirtelen sokat nőttem, szóval még fűzőt is kellett hordanom. Úgy szurkoltam, hogy a gimire elhagyhassam, de nem igazán jött össze.

– Várj, akkor láthattalak is vele? – tornázta fel magát.

Lesütöttem a szemem, amikor bevillant az emlék. Utólag visszagondolva nem is értem, miért csaptam akkora patáliát miatta.

– Láttál is – feleltem. –, sőt, ha úgy vesszük, neked köszönhetem, hogy nem hagytam ott a francba az egészet.

A pillantásából ítélve magyarázatra szorult, így elmondtam neki a történetet.

– A gólyaavatónk előtt kicsit visszahúzódó voltam, legfőképp a fűző miatt. Emlékszem, előtte pár nappal elmondtátok, hogy ki mit hozzon a feladatokhoz. Nekem egy fehér póló jutott, amitől rendesen beparáztam. Tudod, hogy ne keltsek feltűnést, mindig nagyobb ruhákban jártam, alattuk volt a fűző, azalatt pedig egy atléta. Így nem sértette fel a bőrömet – magyaráztam. Egy bólintással igazolta, hogy érti a szavaimat. – Az avató előtt előre féltem, mit terveztek. Az osztály legdögösebb csajait hívtátok a színpadra, Nikával az élen.

– Na, az megvan! – csettintett vigyorogva. – Somával és Biával vezettük a műsort, és mindenki azt a versenyt akarta levezényelni. Bia azért, hogy ne álldogáljak mellettetek, mi meg, mert… – akadt el egy pillanatra. – Hát, vágod. Valakinek biztosítania kellett, hogy nem szabadul el a Pokol, nem próbáljátok megfojtani egymást, vagy valami, és azért mi mégis hamarabb szétválasztunk pár tomboló kiscsajt, mint Bia a kemény százhatvan centijével.

Látszólag megértően bólogattam. Közben persze mindketten pontosan tudtuk, hogy csak a felhozatal érdekelte őket, amiben történetesen én, a gerincferdült lány is helyet kaptam.

– Vizes lufival kellett dobálnunk egymást, és az a csapat nyert, aki kevésbé tűnt nedvesnek. Nem nagyon érdekelt a győzelem, inkább az, hogy mit szólnak majd a többiek, amikor meglátják a fűzőmet. Próbáltam hátrébb állni, hogy ne találjanak el, de nem sikerült. Vesztettünk.

Figyelmesen hallgatott, pedig ismerte a történetet. Megvillant valami az arcán, egy régi emlék hatására, amiről talán azt hitte, hogy örökre elfelejtette. Neki nem számított, nem azért tette, mert erre kérték. Csak úgy ösztönösen jött neki az egész, amivel egy életre megmentett az önbizalomhiánytól.

– Konkrétan szétaláztak minket az A-sok. Mondjuk, annyira nem viselt meg senkit, mert minket is megtapsoltak, csak én törtem össze a fűző miatt, meg Nika, amiért az első sulis fellépésénél így beégett. Oké, nem sírtunk, csak gondolom, láttátok rajtunk, mennyire kivagyunk – Ránéztem. Megremegtek a pilláim, és mintha a szívverésem is felgyorsult volna. – Aztán jöttél te. Gratuláltál az A-soknak, mindenkivel lepacsiztál, aztán csak minket, kettőnket magadhoz öleltél. A színpad elejére vittél. Mindenki minket bámult, én meg majdnem elsüllyedtem. Féltem, hogy Nika elkezd balhézni, vagy te oltasz be – suttogtam a paplanba. – Mondjuk, ti magabiztosnak tűntetek. Legalábbis te biztosan.

– Nos, ebbe a tulajdonságomba kevesen kötöttek bele.

Összefűzte az ujjainkat, és finom csókot lehelt rájuk. Arra gondoltam, ha valaki azt mondja nekem az avatáson, hogy két és fél év múlva a műsorvezető srác, HD az egyik legfontosabb ember lesz az életemben, azzal a lendülettel küldöm el egy jó erős elvonókúrára. Most mégis olyan természetesnek tűnt mindez.

– Azt mondtad, jól nézzenek meg minket, hármunkat, mert ritkán látni három ennyire gyönyörű és szexi embert egyszerre. Még valami olyasmit is hozzátettél, hogy ezért vagy bajban, amikor megkérdezik, hogy a világos, vagy sötét hajúakra buksz-e.

Kristálytisztán élt bennem az a délután. Nem tartozott azokhoz az emlékekhez, amelyeken minden nap elmerengtem. Csak néha. A gólyaavatókon. Amikor észrevettem valakit, aki fűzőt hordott. Vagy egy olyat, aki nem volt tökéletes, de magabiztosnak tűnt. Ilyenkor belegondoltam, vajon mi, vagy ki segített neki abban, hogy legyőzze a gátlásait.

– Ja – biccentett tágra nyílt szemekkel. – Erre emlékszem. Az afteron Soma meg is hívott három rövidre, amiért ilyen jól kezeltem. Bia meg totál kiütötte magát, és egész buli alatt mindenkinek arról magyarázott, hogy milyen jófej sráccal fekszik le.

– Na, szép! – nevettem el magam. – Én előadom életem nagy történetét, neked meg annyi maradt meg az egész napból, hogy a haverjaid hogy alkoholizáltak miattad!

– Nem tehetek róla, hogy hülyék! – tette fel a kezét védekezve. – Komolyan, ha egy buliban ott van az egyikük, akkor tőlem ne várja senki, hogy másra is fogok emlékezni arról a napról! – Játékosan oldalra döntötte a fejét, majd ismét értem nyúlt. Én meg boldogan simultam az izmos mellkashoz, ami nagyobb szívet rejtett, mint korábban feltételeztem volna. – Kivéve, ha te is megjelensz a partin.

Nagyot dobbant a szívem, és nem csak azért, amit mondott. Délelőtt nem beszéltünk, csak egyszer haladtunk el egymás mellett: amikor kifelé jöttem az igazgatóiból, Keselyű dicséreteitől megrészegülve, ő pedig belépett a szobába, amit csak a földi Pokolként emlegettünk egymás között. Volt egy sejtésem, miszerint a szeretőmet nem azért hívták a hangosbemondóban, hogy szentté avassák. Mindezt mi sem bizonyította jobban, mint az alkarján húzódó fekete vonalak, amiket mindeddig nem volt alkalmam alaposabban szemügyre venni.

Nem úgy tűnt, mint aki el akarja rejteni a mintát. Csak úgy feküdtünk, hogy elkerülte a figyelmemet. Fel se merült bennem, hogy kérdőre vonjam, inkább óvatosan akartam kiugrasztani a nyulat a bokorból.

– Akkor is sokat köszönhetek neked. Esküszöm, ha akkor nem rángatsz ki az iskola elé, sosem lesz önbizalmam!

– Nem nagy ügy, tényleg – rántott egyet a vállán. – Asszem’, feltűnt, hogy kiborultatok, úgyhogy próbáltam segíteni. Ha lány lennék, tuti bejött volna, ha a suli egyik leghelyesebb sráca ajnároz.

– Én azzal is beértem, hogy a legszerényebb csinálta.

Nem hagytuk annyiban. Elhúzódtam tőle, nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, folytatni akarja. Ismertem. Ő is ismert engem. Nem beszéltünk, nem kaptuk el a másik pillantását, csak egymásnak estünk. Úgy csókolt, mint ahogy a szomjhalál szélén álló nyeli a vizet. Gátlástalanul, mohón, tudva, hogy az élete a tét. Én sem fogtam vissza magam. Meztelenül ültünk az ágyában, a tetőablakot a Hold ragyogása borította be a Napé helyett, egyetlen lámpa pislákolt a helyiségben, de nem fáradtunk el, még három menettel a hátunk mögött sem. Nem azért feküdtem le vele, hogy megháláljam a két évvel ezelőtti esetet, vagy, hogy újra megmutassam, miből lesz a cserebogár. Ez tett boldoggá. Ilyenkor még inkább éreztem, hogy fontos vagyok neki, és időközben rádöbbentem, ő is milyen sokat jelent számomra. Minél jobban megnyíltunk egymásnak, annál feledhetetlenebb meneteket hagytunk a hátunk mögött. Néha ő irányított, néha én. Ez már nem a játszmázásról szólt. Lehulltak a leplek, ezúttal már a lelkünket is csupasszá tettük, nem csak a testünket.

Sokáig húztuk. Egész testemben remegtem, a mellemet és a vállaimat harapásnyomok tarkították, az arcomon pedig levakarhatatlan, élveteg mosoly ült. Dávid egyszer azt mondta, szex után a szememet szereti a legjobban. Állítólag olyan, mintha ellepné a mámor. Ezúttal nem bókolt, csak leheveredett mellém az ágyra. Somolyogva figyeltem szapora légzését. Mi tagadás, rendesen kifárasztottam az együtt töltött órák alatt. Csodáltam is, hogy még nem aludt be.

– Basszus, Dóri! – sóhajtott fel pár perc elteltével. – Ez azért kemény volt.

– Ne mondd, hogy nem élvezted!

– Úgy nézek ki? – mutatott végig magán. – Hallod, ha a gólyaavatódon valaki azt mondja nekem, hogy pár év múlva a lelket is kiszexeled belőlem…

– Kiszexelem? – nevettem fel hitetlenkedve. – Jó lesz az a magyarérettségi, már látom.

Unottan tartotta fel a középső ujját, fokozva ezzel a jókedvemet. Ezt is szerettem a viszonyunkban. Nem voltak tabuk, simán kicikiztük a másikat, ha valami hülyeséget mondott, vagy csinált, aztán ott folytattunk mindent, ahol abbahagytuk. Dávid egy lemondó sóhaj kíséretében húzott magához, majd egy gyors csókkal véget vetett a viháncolásomnak. Egyúttal pedig meg is adta a lehetőséget, hogy a tetkójáról faggassam.

– Keselyű nagyon kiakadt? – böktem az alkarjára.

Egy nyűgös fintorral reagált a faggatózásomra.

– A múltkori balhé miatt jobban lecseszett. Amúgy nem volt semmi, csak mondta, hogy ne nagyon mutogassam, nehogy példát vegyenek rólam a többiek. Túléltem.

– Értem, de miért… – kezdtem volna a faggatózást, ám ő újra elhallgattatott.

Nem tetszett ez az egész. A sötétben nem tudtam teljesen kivenni a kezén pihenő betűket, de az arca zavartnak tűnt. Mintha nem szívesen beszélt volna róla. Így is már én éreztem magam kínosan, ahogy próbálta másra terelni a szót.

– Inkább mesélj te, ha már megúsztad üvöltés nélkül a napot. Mondd el, kedves Dóri, milyen érzés volt – szegezte rám az olvadt édességre emlékeztető tekintetét. –, hogy vér, sebek, törött csontok, és egy örök életre szóló halláskárosodás nélkül hagytad el Keselyű irodáját? Egyáltalán, milyen a pasi, amikor örül, és csak ketten vagytok?

Tudtam, mire érti. Neki anno nem gratulált külön az OKTV eredményéért, csak az évzárón, amikor a többieknek. Furcsa borzongás szántott végig a hátamon, amikor rádöbbentem, mennyire értékeli az igazgató a teljesítményemet. Sőt, szinte majdnem minden tanárom megkérdezte, hogy sikerült a verseny. Talán azért lepődtem meg a reakciójukon, mert nem számítottam rá, hogy egy nem teljesen tanulmányi eredményért is ennyire lelkesedni fognak. Pedig így történt. Mi több, még az osztálytársaim, és sok más évfolyamra járó tag is megkérdezte, hogy ment. Korábban nem is gondoltam volna, hogy így terjednek a hírek a suliban. Mindenesetre legalább már nem úgy szerepeltem a köztudatban, mint az őrült csaj, aki megverte Anettet. Bárhogy is nézzük, ez azért haladásnak számít.

– Jófej volt, de nem mosolygott – biggyesztettem le a számat szomorkásan. – Megkérdezte, hogy milyen feladatot kaptam, meg a jövőbeli terveimről is beszélgettünk. Ja, meg figyelmeztetett, hogy szedjem össze magam, mert ha megbukok matekból, nincs az a francia egyetem, ahova felvesznek. Aztán jöttél te, még egyszer gratulált, én meg eljöttem.

Révetegen bólintott. A nyakamba hajtotta a fejét, bal kezével a combomat simogatta. nem mondott semmit, de éreztem a bőrömön a mosolyát, amit a büszkeség ültetett oda.

– Szóval lelépsz Párizsba csigát zabálni a szexi mousierökhöz.

– Ha minden jól megy, igen – mondtam. Most valahogy hihetetlenül távolinak tűnt a lefestett kép, és nem is csak a sarkítás miatt. Megborzongtam. Úgy éreztem, még nem állok készen erre. – Olyan távolinak tűnik, pedig két év múlva már lassan befejezem az első évemet. Mármint, ha nem húznak meg matekból, átmegyek az érettségin, és még a döntőben is jól teljesítek.

– Remélem, sikerül.

Furán beszélt. Úgy, mintha valaki más használná a hangját. Hirtelen nem tudtam eldönteni, örüljek-e, vagy sem, amiért szurkol nekem. Mielőtt azonban régi, kedves ismerősöm, a paranoia beugrott volna egy kávéra. Dávid a könyökére tornázta magát, úgy vizslatta az arcomat. Komolynak és megfontoltnak tűnt.

– Ez az álmod, Dóri. Ezért szenvedsz hónapok óta. Gyakorlatilag az egész éved ráment – nevetett fel kissé zavartan. – Nincs olyan, hogy nem sikerül. Történhetnek dolgok… Lehet, hogy kapsz pár rossz jegyet, vagy nem teljesen úgy rajzolsz, mint ahogy azt eltervezted, de tudod mit, ki nem szarja le? Az élet megy tovább.

Kedvem támadt volna a nyakába ugrani, és addig ölelgetni, amíg álomba nem merül. Mégsem tehettem meg, mert tudtam, hogy ez nem csak erről szól.

– Aranyos vagy, és tényleg, köszönöm – sütöttem le a szemem. – Csak tudod, azon gondolkoztam, hogy ha elmegyek Párizsba, nem fogunk annyit találkozni. A szünetekben biztos hazajövök majd, amikor összefuthatunk pár randira, de az nem ugyanaz, mintha tíz percre laknánk egymástól.

Éreztem, hogy ezzel megöltem a hangulatot. Mégis örültem, hogy megosztottam vele az aggályaimat. Féltem, hogy még nem számolt ezzel, és úgy gondoltam, jobb, ha felkészíti magát a felvételi következményeire. Csak azt nem tudtam, mit fog reagálni. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem fog azzal a lendülettel szakítani velem, de attól sem tartottam, hogy összeomlik. Azért reméltem, tudja, hogy nem sokban különbözünk a többi gimis pártól. Amint kikerülünk az iskolapadból, a mi útjaink is különválnak, ami akár egy szakításhoz is vezethet.

– Nézd, nem érek én annyit, hogy miattam tönkrevágd a jövődet! – harapta be a száját. – Igen, nyilván nem fogunk tudni találkozni, de attól még dumálhatunk. Ez az előnye, ha az elcseszett huszonegyedik században nőttél fel, és meghalsz net nélkül – táncoltatta meg a szemöldökét, előcsalva az arcomon lévő gödröcskéket. – A távkapcsolatoknak előbb-utóbb vége szakad, de ami köztünk van, az…

– Az csak szex. Meg barátság. Mindkettőből a legjobb, amit kívánhatnánk.

Akkor azzal győzködtem magam, ilyen egyszerű az egész. Napoknak kellett eltelnie, mire kirángattam magam a rózsaszín köd árnyékából, és szembenéztem az arcomba üvöltő igazsággal: Nem az!

– Ha megcsinálom, ősztől nyelviskolába fogok járni – jelentettem be. – Oké, hogy angolul vannak az órák, de nem ártana franciául is tudni, legalább középszinten.

– Ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amit a szexi mousierekről mondtam?

Hangos röhögés hagyta el a számat, majd játékosan Dávid mellkasába bokszoltam. Kár tagadni, mennyire kielégített a fennálló helyzet. Természetesen eszméletlenül örültem, amiért a múltkor, a parkan lefektettünk egyfajta szabályokat, de azért az egómnak jól esett a tudat, hogy a fiú féltékeny rám, még ha csak egy kicsit is. Ahogy a kócos, hullámos fürtöket, a fáradtan ragyogó szemeit, a telt ajkát, és a sármos vonásait figyeltem, rádöbbentem, hogy mostanra érett be teljesen a kapcsolatunk. Megegyeztünk, megbeszéltük a sérelmeinket, egyszóval túléltük a legrosszabbat. Igen, rengeteget veszekedtünk, szívtuk egymás vérét, egyszerre csatáztunk úgy, mint a legelszántabb hadvezérek, és mint a durcás kisgyerekek, de a végén nyertünk. Szenvedések, könnyek, balhék, talán örökre elvesztett barátok árán, de győztünk. Mindketten. Együtt mindenen túljutottunk.

Egy jelenet jutott eszembe, a Teen wolfból. Az ötödik évad ezzel kezdődött. Scott azt ecsetelte, mi mindenen mentek keresztül, ám ezúttal szerencsére minden a legnagyobb rendben. Ezzel együtt felmerült a kérdés, mi van, ha a legjobbat a legrosszabb követi, amit csak el tudunk képzelni.

A sorozatban így történt.

Az élet nem egy sorozat.

Megráztam a fejem. Úgy éreztem, az életem mag a tökéletesség megtestesült valósága. Jó, talán nem, de sokkal szörnyűbb is lehetne. Mindenesetre a pillanatot élveztem. Lehunytam a szemem, úgy nyúltam Dávid csuklójáért. Nem lepett meg, hogy bedőlt a cselnek. Hagyta, hadd simogassam, míg álomba nem merül. Láthatóan közel állt ehhez az állapothoz. Pont úgy karolta át a nyakamat, hogy a szemem elé kerüljön a tetkó. Minden lehetőség adva, ő is sejtette, hogy kiszúrtam, tisztában volt vele, hogy érdekel, mégsem szólt semmit.

– Nyugtass meg, hogy ennek semmi köze a legrosszabbhoz – emeltem meg a szemöldököm.

– Nem tudom, hogy vagy vele – motyogta elhaló hangon. –, de szerintem nem úgy nézünk ki, mint akik annyira szenvednek.

– Könyörgöm, Dávid, magadra varrattál egy ősrégi feliratot, ez csak jelent valamit! Csak tudni szeretném, miért, és miért pont most. Nem foglak bántani, sőt, ami azt illeti, még tetszik is.

Akkor még abban a hitben ringattam magam, miattam tette. Nyilvánvalóan még magamnak sem mertem volna bevallani, hogy ilyesfajta hiú ábrándokba ringatom magam, de a vallomása feltette volna a pontot az i-re. Sötét ábrázata azonban nem bizonyult valami romantikusnak, sem megértőnek. Már éppen készültem volna bocsánatot kérni, amiért felhoztam a témát, amikor váratlanul beszélni kezdett. Nem a tetkóról, bár már az első mondatával annyira letaglózott, hogy nem is érdekelt többé, miért varratott magára.

– Domján Kristóf az apám.

Vártam, hogy kiröhögjön, amiért bedőltem a nyilvánvaló szívatásnak, ám meg se rezdült a szája széle. Nem hazudott, én meg kimondtam, ami először eszembe jutott.

– Az lehetetlen! Nem lehet az apád – ráztam a fejem. – Mégis honnan…

– Hazavitt minket Hajdúval. Aztán jött a süket dumájával, hogy be szeretne jönni valamiért. Amikor anya meglátta, ordítani kezdett, engem meg felküldött. Nem tudtam, mit csináljak, mondjuk, nem is segíthettem volna sokat – meredt a távolba. – Arra mentem le, hogy Domján lelépett, anya meg sír. Mindenbe beavatott.

– Elhagyta anyukádat?

– Nem is jártak normálisan, csak kavartak a munkahelyükön – folytatta. Mintha fűrésszel sanyargatták volna a hangszálait. – Házas volt. Szerintem még most is az. Megcsalta azt az Esztert anyával, aztán megszülettem én, ő meg kikerült a képből. Ja, jól hallottad, becsúszott gyerek vagyok. Előfordul.

– Baszki, Dávid, én…

A szám elé kaptam a kezem. Mondjuk, akkor sem bírtam volna beszélni, ha a testem mellett tartom. Egyszerűen sokkoltak az elhangzottak, viszont egy-két dolog kitisztult az emlékezetemben. Eszembe jutott, hogy Márti anno otthagyta az irodát valami seggfej miatt. Mindig is arra következtettem a szavaiból, hogy Dávid nem érdekli az apját, ezt pedig mi sem bizonyította jobban, mint a fiú válasza a játékban. A hideg végigfutott a testemen, amint arra gondoltam, hogy a férfi, aki tönkretette Márti életét, alig pár centire ült tőlem egy nappal korábban.

– Sajnálod, igaz? – rándult meg az arca. Nem szólaltam meg, de a szemem bizonyára mindent elárult. Vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy Dávid enyhén hisztérikusan felröhögjön. – Persze, nem is tehetnél mást. Én speciel megkeresném, és addig ütném, amíg lélegzik, csak ugye, ez illegális, én meg elmúltam tizennyolc, szóval lőttek a tervnek. Szívás.

Felült, és ütemtelenül dobolt a térdén. Még mindig nem fogtam fel teljesen a szülei történetét, de segíteni szerettem volna – persze, sejtettem, hogy így, hogy valószínűleg csak a zanzásított verziót ismerem, nehéz fába vágom a fejszém, de nem adhattam fel. Mindent be kellett vetnem, hogy lecsillapítsam a szeretőmet. És ezúttal kivételesen nem hagyatkozhattam a testemre, elvégre a lelke szenvedett kárt.

– Figyelj, igazad van. Tényleg nem tehetek semmit, mert fogalmam sincs, min mész keresztül – kezdtem bele a takarót markolászva. – Megértem, hogy utálod Kristófot, szóval meg se próbállak rábeszélni a békülésre. Igazság szerint, én se bocsátanék meg neki. Azért anyukádat ne hanyagold el. Nem lehetett túl kellemes neki, hogy az exe évek múltán beállított.

– Tizenkilenc év, Dóri – morogta az ágytámlának dőlve. – Majdnem tizenkilenc kibaszott év telt el azóta. Ennek a gyökérnek levágták a tökeit, vagy tényleg nincs benne annyi, hogy megkeressen? Tudta, hogy anya terhes – mutatott rá a tényre. – Azt is tudta, hogy nem fog elvetélni. Mindennel tökéletesen tisztában volt, még azt a rohadt kocsit is megvette nekem.

– Basszus, tudom.

Van, amikor nem segítenek a szavak. Talán nincsenek is megfelelőek. Csak az üres rizsa, az átlátszó ígéretek és felszínes biztatások. Mégis mit mondhattam volna a fiúnak, akit leszart az apja, és ez valószínűleg ezután sem fog változni? Való igaz, Domjánhoz lett volna egy-két cenzúráért kiáltó szavam, de az más kategória.

– Én megértettem, hogy nincs apám. Mármint, van, csak nincs itt – szólalt meg hirtelen. Hogy a hangjából áradó kétségbeeséstől, vagy az egybefonódó ujjainktól rándultak meg az izmaim, örökre titok marad. – Könnyebb volt, amíg nem tudatosult ez az egész. Nem hitegettem magam, és a végén már könyörögtem anyának, hogy avasson be, de amikor kiderült… Mindent felfogtam, de nem bírtam elviselni. Ezért csináltam ezt a szart – mutatta fel a karját. – Domján említette a versenyen, hogy megtiltaná a gyerekének, hogy ilyet műveljen a testével. Hát, nekem aztán nem tilthatja meg! Nem is vagyok a gyereke, vágod? – Egyre indulatosabban magyarázott, amitől automatikusan közelebb húzódtam hozzá. – Nem jelent semmit, hogy gerincre vágta anyámat. Azt mondtam már, hogy ha rajta múlik, most nem ülnénk itt? Jaja, ha anya rá hallgat, Blanka és Gergő boldogan élnek, amíg meg nem’, Anett nem cseszi el a faházadat, én nem cseszem el Bia a lelkét, és minden a legnagyobb rendben. Ha ő döntött volna – fújta ki a tüdejében tartott levegőt. – már nem élnék, érted? Az apám megölt volna! Azt akarta, hogy anya vetessen el!

Felment bennem a pumpa. Egy perccel sem bírtam volna tovább hallgatni Dávidot. Pedig folytatta volna, tovább sorolta volna a bűneit, míg a végén oda lyukad ki, hogy Kristóffal ért egyet. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy higgyen a hazugságainak. Szinte már az ölében kuporogtam, amikor megszólaltam.

– Az apád bekaphatja – Mintha nem is az én hangom csengett volna a szobában, úgy kaptam fel a fejem. Pedig kétségtelenül én beszéltem, és minden egyes szót, amit kimondtam, visszafordíthatatlanul és halálosan komolyan gondoltam. – Te pedig befejezheted ezt a szart. Hidd el, épp elég versenyre jártam ahhoz, hogy tudjam, milyen érzés, amikor valaki önhibádon kívül gyűlöl. Vagy, csak hogy ne menjünk túl messzire, gondolj Anettre! A lényeg az, hogy ne hagyd, hogy az ő véleményük legyen a sajátod. Kristófnak lövése sincs, mit veszített azzal, hogy nem ismer. Basszus, Dávid, felfogtad te egyáltalán, mi mindent adtál az embereknek? Hogy gondolhatsz egyáltalán arra, hogy nélküled minden jobb lenne? Várj, hadd segítsek! Gondolj csak Nikára! Szerinted mégis mi hol lenne most, ha aznap éjjel nem segítesz? Vagy Gergő, vele mi lenne? Igen, megértem, ha úgy érzed, tönkretetted az életét, de ez nem igaz. Dávid, baromira sokat köszönhet neked – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. – A srácot így is vonzza a veszély, de neked valahogy mindig sikerült visszafognod. Ha más lenne a legjobb barátja, valaki, aki jobban hasonlít hozzá, talán már rég’ füvezne, vagy még rosszabb. Igen, aláírom, hullámvölgybe jutott a barátságotok, de ki fogtok mászni belőle. Tudom. Mert ismerlek – mélyesztettem a pillantásom az övébe. – Mint ahogy Biát is ismerem, és bár fogalmam sincs, miért érzed úgy, hogy elcseszted az életét, biztosra veszem, hogy ő nem érzi így. Lefeküdtél vele, megtetted, amit kért tőled, és ezzel boldoggá tetted, érted? Bia boldog volt, és most is az. És… és én is az vagyok, Dávid – csuklott el a hangom. – Fontos vagy mindannyiunknak. Anyukádnak, Hajdúnak, az edződnek, Biának, Somának, és ha hiszed, ha nem, még Gergőnek is. Sőt, Anettnek is, még ha néha kicsit… khm… furán is fejezi ki asz érzelmeit – igyekeztem szépen fogalmazni. – És nekem is, Dávid. Nem számít, hányszor húzol fel. Ha akkor, a szalagavatón nem kérsz fel, most minden más lenne. Hé, egy órája se mondtam még el, hogy miattad van egyáltalán önbizalmam! – mutattam rá. – Neked köszönhetem, hogy egyáltalán idáig eljutottam a versenyen, meg, hogy a döntő előtt sem ájultam be. Miattad állok 1,9-re matekból. Ha te nem vagy, talán sosem ismerem ki Anettet, és a mai napig azon kattogok, hogy vajon én is Szimóna sorsára jutok-e. Ja, és azt se felejtsük el, hogy nem hinném, hogy rajtad kívül mászkál még egy csávó a fővárosban, vagy egyáltalán, a világon valahol, aki nem kapna sikítófrászt, ha előállok a lassan vetkőztetős, kérdezgetős ötletemmel. – Megtört a jég. Nem nevetett, de legalább feltűnt valami mosoly-féleség a szája szélén. – Komolyan beszélek. Életem végéig hálás leszek a szüleimnek, amiért kapkodósnak és figyelmetlennek neveltek, és ezért otthagytam azt a rajzot a teremben.

Sós cseppek borították a bőrét. A kezére fókuszáltam. Szabályosan rettegtem, mi lesz, ha rájön, hogy láttam sírni. Aztán kiderült, hogy nem is okoz neki akkora gondot. Magához húzott, és a karjaiba zárt, de nem úgy, mint máskor. Ebben az ölelésben nem kapott szerepet a szenvedély, és a viccelődés. Ezt a bátorítás alkotta. A segítség. A bizalom. Nem bírtam elengedni. Addig akartam ölelni, amíg el nem alszik. Így is kisebb csatát vívtunk, mire sikerült valamennyire eltolnia magától, hogy megcsókoljon. A torkomban dobogott a szívem, és már én is szabadon eresztettem a könnyimet, de nem számított. Ketten számítottunk, senki és semmi más.

A szerencsésebbek életében egyszer sor kerül a csókra. Valószínűleg nem az első lesz, amit életedben kapsz, nem is az utolsó. Nem az, ami az esküvődön, a szülinapi bulidon, Szilveszter éjfélkor, vagy egy külföldi nyaraláson csattan el. Nem előzi meg nevetés, piálás, flörtölés. Nem arról szól, hogy boldogok vagyunk. Arról, hogy egy nap azok leszünk. Ez a legkeserűbb, és legédesebb csók egyszerre. Ezért válik feledhetetlenné.

Egyszerre húzódtunk el, pedig ha a szívemre hallgatok, folytattam volna. Ám az eszem azt súgta, bizonyosodjak meg róla, hogy minden rendben vele. Az arcán még ott csillogott a nedvesség, az ajka szétnyílt, de a szeme mindent elárult. Közelebb hajolt, és egy szót suttogott a hajamba.

– Köszönöm.

Zavarba jöttem, a gondolatok elpártoltak tőlem. A tekintetem megállapodott a karján, és egymás után többször végigfutott a feliraton. Carpe diem. Milyen fura, hogy nem is olyan régen még csak a képzeletem, és a ceruzám varázsolta rá a latin idézetet.

– Megmondom, mi lesz – nyújtottam előre a tenyerem, mint egy játékra váró óvodás. Ő meg finoman belecsapott. Aztán még egyszer, és még egyszer, míg végül ezzel szórakoztattuk magunkat, amíg be nem aludtunk. – Havonta meglátogatjuk egymást. Egyszer én jövök Budapestre, aztán te Párizsba. Dumálunk, hülyeségeket csinálunk, veszünk egy-egy Jeepet, és bemutatjuk egymásnak a barátainkat az egyetemről. Ha mázlid van, még sikerül is gerincre vágnod pár francia csitrit, és mindenkinek elújságolhatod, hogy nemzetközileg elismert szerető vagy.

– És ha egyetlen lány mászkál egész Franciaországban, aki érdekel?

– Akkor éjszaka lemegyünk a tengerhez a Jeeppel, és hányásig zabáljuk a csigát!

Nevetett. A tenyerébe temette a fejét, a válla szabályosan rázkódott a kacagástól. Én is mosolyogtam, de nem azért, mert kiröhögte az ötletemet, amit egyébként sosem utasítanék vissza. Örültem, hogy végre elfelejtette Kristóf baromságait.  

– Addig még rendben is vagyunk, hogy éjszaka, tenger, meg Jeep. Mondjuk, az csak akkor jöhet össze, ha nagyjából a tenger mellett két méterrel laksz – simította meg az állát, mire kiöltöttem rá a nyelvem. – De most komolyan, csigazabálás? Nekem lennének izgalmasabb ötleteim is…

Én is rázendítettem, a szememet törölgetve hagytam, hogy újfent közelebb rántson magához. Az ajka rátalált az enyémre, és végigdőltünk az izzadtságfoltok és könnyek tarkította matracon. Hajnali kettő körül járhatott az idő, ás másnap suliba kellett mennünk. Valami azt súgta, Márti jobban teszi, ha egy egész doboz kávét megfőz holnapra.

– Ne is álmodj arról, hogy a Jeepben szexeljünk! – fenyegettem meg játékosan. – Az a Teen wolf fanok számára szent hely. Mintha a templomban csinálnád.

Félálomban azért még válaszolt a felvetéseimre.

– Bolond vagy.

– Lehet. De akkor is én adtam az ötletet a tetkódhoz!

Figyeltem a lehunyt szemeit, hallgattam a légzését, ami egy pillanatra felgyorsult. Ezután felpattant a szeme, és úgy vizslatott, mintha megtaláltam volna a világ nyolcadik csodáját. Ez esetben viszont nem lehet olyan szemet gyönyörködtető, mint ez első hét.