Epilógus

Lassan pengeti a húrokat, mintha csak miattam csinálná, az én gondolataimat szeretné szabályozni a játékával. Valójában persze magáért teszi, igyekszik minden percet kihasználni, amit a koncertjére való gyakorlással tölthet.

Lehunyt szemmel idézem fel a tanárom szavait. Még mindig alig hiszem el, amit mondott, pedig láttam, a saját szememmel olvastam el az e-mailt, melyben értesítettek, hogy sikerült. Kaptam egy esélyt a kitörésre, a megmutatkozásra, az új életre! Már a puszta gondolattól is borzongás járja át a testemet, hogy kevesebb, mint huszonnégy óra választ el attól, hogy újra megpillantsam a francia fővárost, ahol a jövő hónapban megkezdem a tanulmányaimat.

– Büszke vagyok ám rád, ugye tudod?

Tudom, Nika. Tudom, hogy nem csak Párizsért.

Lehuppanok mellé, egy cuppanós puszit nyomok az arcára és alaposan megölelgetem. Nem lepődik meg, és nem is fintorog, mint ahogy azt pár évvel ezelőtt tette volna. Mostanában kezd visszatérni a barátságosabb énje, aminek szívből örülök. Szüksége lesz rá, amikor magam mögött hagyom a várost.

– Hűha, ezt miért is kaptam?

– Megelőlegeztem a nyárzáró utáni szeretetrohamomat – lököm meg a vállát játékosan. –, ha már nem lehetek mellettetek aznap.

– Ne is mondd! – pengeti meg a húrokat. – Krisz megígérte, hogy elküldi az infókat, de két órája volt elérhető, és a körülményeket ismerve még legalább ennyi idő, mire újra feltolja a képét.

Hiába adja elő a méregzsákot, engem nem ver át. Pontosan tudom, milyen boldog, hogy a banda szövegírója végre révbe ért Blankával kapcsolatban. Úgy tűnik, errefelé legalább fél év szükséges egy normális kapcsolat felépítéséhez.

– Gergő viszont írt. Elvisz a helyszínre, ha ráérek – ecseteli. – Szóval, ha nem gond, lassan lépek.

Tűnődve figyelem a mosolyát, meg az arcára telepedő rózsás pírt. Hanyagolom a szavakat, a tekintetem úgyis lerántja a leplet az érzéseimről. Nika meg nem hülye, leesik neki, mennyire feldobódtam, inkább másfele tereli a témát.

– Te kinézted volna Blankából?

– Hogy összejöjjön Krisszel? Nem, azt hittem, lelép Indiába, beáll apácának, és magányos éjszakáin a tigrisei vérében fürdőzve áldoz fel csecsemőket. Az annyira ő lenne.

– Hogy kavarjon Gergővel…

Hát így állunk. Rácz Dominika féltékeny a barátnője exére. Óvatosan megvonom a vállam, úgy kezdek bele a mondandómba, amivel remélhetőleg sikerül megnyugtatnom.

– Ja, sejtettem. Engem nem avatott be, de miután hazajöttem a versenyről, és a szobámban filmeztünk, észrevettem, hogyan beszél róla. Kiszúrom az ilyesmit – tárom szét a karom. – Van némi tapasztalatom a barátság extrákkal-dologgal.

Vékony ajkaira elnéző görbület kúszik, aztán Nika újra a telefonját bújja. Arra gondolok, mekkora mázli, hogy ilyen kötetlenül tudok beszélni a múltról.

– Nézd már, Bia és Soma a koncerten ünneplik az évfordulójukat – mutatja meg Gergő üzenetét. – Mondjuk, lehet, szólni kellene nekik, hogy ha nyáladzani akarnak, akkor kicsit eltévedtek.

– Szerintem mindegy nekik, miről szólnak a szövegeitek – vigyorodom el. – Ott fognak smárolni az első sorban. Vagy veszekedni. Vagy mindkettőt egyszerre.

Egy biccentéssel nyugtázza a megállapításomat, majd hirtelen feltolja a szemöldökét. A telefonjáról egy ismerős arc köszön vissza rám, ami láttán fél évvel ezelőtt meghasadt volna a szívem. Ma már csak bizsereg egy kicsit, de ez sem annyira fájdalmas.

– Jóború Saci, két közös ismerősöm van vele, te és Bia. Már nem azért, de elég beteg feje van a csajnak…

Ó, ha látnád üvölteni!

– Vele nem lesz gáz – vágom rá gondolkodás nélkül. – Szerintem csak azért megy, hogy kuncsaftokra vadásszon.

– Na, ne már! Üzletasszony, vagy mi?

Elmotyogom az orrom alatt, hogy „olyasmi”, miközben hálát adok az égnek, hogy Nika nem emlékszik a csaposra az Angyali Démonban töltött éjszakájáról. Ami azt illeti, bennem sokkal élénkebb képek élnek róla és a munkahelyéről, még ha több, mint egy éve ki is tiltottak onnan. Utólag visszagondolva talán nem ártott volna, ha kicsit visszaveszek, és nem öntöm le a szőke hajú pultos képébe a nyugattónak szánt felest, de akkor nem gondolkoztam ezen. Tudni akartam, hogy értette Dávid, hogy Szimóna sosem létezett, és miért pont a balesete előtt osztotta meg velem ezt az információt. Első utam a fogadóba vezetett, ahol mindent bevetettem, hogy szóra bírjam Sacit. Könyörögtem, sírtam, ordítottam, próbáltam lefizetni a lányt, de mindhiába. Tartotta magát a szabályokhoz. A kilöttyent ital csak rontott a helyzetemen.

Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer minden jóra fordul, aztán mégis. Itt vagyok.

– Mennem kell – Nika elrakja a gitárját. – Gergő szólt, hogy tíz perc múlva megérkezik.

– Ha gondolod, megvárhatod itt is.

– Ugyan. Ez a te szentélyed, csajszi. Kátai retkes lába nem lépheti át a küszöböt, amíg nem bizonyított.

Somolyogva megcsóválom a fejem, és a szőkeség kíséretében elhagyom a műveimet őrző építményt. Az utcára érve magamhoz húzom a barátnőmet, ő pedig viszonozza az ölelést.

– Én is megyek. Még el kell köszönnöm valakitől – magyarázom. –, aki holnap nem jön ki a reptérre.

Ha a pillantással ölni lehetne, holtan rogynék össze. Nika azt teszi, ami a végzős évünkben egyfolytában: próbál megóvni egy újabb csalódástól, magasról téve arra, hogy én mit akarok.

– Dóri, ha nem állsz készen…

– Hidd el, még sosem álltam ennyire készen valamire – nézek rá, és komolyan is gondolom a szavaimat. – Ne aggódj miattam. Mindenkinek van egy exe, aki más, mint a többi. Ezért olyan nehéz elengedni őket.

– Na, igen. HD különleges, minden értelemben.

Búcsút intek neki, és nekivágok az útnak. Számtalanszor jártam már erre, ismerem az arra felé vezető utcákat, a házakat, a kertjükben ücsörgő embereket. A gondolataim mindig másfele száguldanak, de a végén mindig ugyanott kötnek ki. Néha megzavarja őket valami – mint például Gergő, aki az előbb dudált rám – de ez koránt sem elég ahhoz, hogy csillapodjon a szívem dobogása. Folyton úgy érzem, most látom először. Most fedezik fel az ujjaim minden egyes pontját, most szagolok először az ismeretlen illatba, most szólok hozzá először. A gyomrom görcsbe rándul, pedig pontosan tudom, hogy sosem ártana nekem. Igaz, korábban volt rá példa, de mindig megbánta és jóvá tette a hibáit – nem is beszélve arról, hogy a tavalyi balesete mennyi mindent megváltoztatott.

Nem kopogok. A kapu nyitva. Határozott léptekkel közelítem meg a fekhelyét. A kezem elveszik a zsebemben. Egy többszörösen félbehajtott lapot húzok ki belőle. A biztonság kedvéért vetek egy futó pillantást a mobilomra. 08. 13. Nem néztem el a dátumot.

– Boldog szülinapot, Dávid. Nem azért, de kezdesz megöregedni, így két évtizeddel a hátad mögött. Lefogadom, lenne pár ősz hajszálad, ha élnél.

Nem számít, mennyi idő telt el, sem az, hogy a hétköznapjaimon már nem kínoz az emléke. Amikor a temetőbe lépek, megemelkedik a pulzusom. Amikor ehhez a sorhoz érek, olyan sápadttá válok, akár a föld alatt nyugvók. Amikor megpillantom a sírt, azt az egyszerű halmot a „Hollósy Dávid (1998-2017)” felirattal, annyi mindent akarok egyszerre csinálni, aminek már a puszta gondolatába belesajdulna egy épeszű ember elméje. Sírni, beszélni hozzá, felidézni azokat a napokat, amikor boldogok voltunk, és őszintén elhinni, hogy valamikor még visszatérhetek oda. Sőt, néha még az is felmerül bennem, hogy ki kellene ásnom, hátha nem is őt rejti a mély, vagy semmilyen holttest nem rejtőzik a kő alatt.

De nem vallom be neki.

Azt mondaná, túl sok sorozatot nézek.

– Eljött, amitől tartottunk. Holnap elutazom Párizsba a szexi mousierekhez, meg francia csitrikhez csigát zabálni – fújom ki a tüdőmbe tartott levegőt. – Ne aggódj, Dávid, megtartom a szavam. Havonta hazajövök, és felkereslek. Mondanám, hogy hozok Franciaországból virágot, de tudom, hogy úgyis eltörném a szárát a repülőn, meg amúgy is utálod a virágokat. Ja, és csigát sem kapsz. Azt mondjuk, tuti megennéd, ha élnél, csak hogy megmutasd, mekkora király vagy. Anyukádat sem lepem meg semmivel, végre sikerült talpra állnia valamennyire.

Megrázom a fejem, kínos kacaj tör fel a torkomból. Attól tartok, a tenyerem izzadása össze fogja mocskolni az ajándékot.

– Oké, ez nem teljesen igaz. Soha, egyikünk sem fogja igazán kiheverni, ami történt. Csak próbálkozunk. Márti felkeres olyan szülőket, akik elvesztették a gyermeküket, és könyvet ír a történetükből. Apukád, azt hiszem, a munkába menekül, de nem tudok róla sokat – sütöm le a szemem. – Gergő és Nika megkérték a dalszövegírójukat, hogy írjon rólad egy számot. Igen, tudom, ha ezt hallanád, azzal húznád az agyamat, hogy hogy lehetek olyan peches, hogy ennyi év elteltével összefussak a lakótelepi sráccal, aki tetszett nyolcadikban, és kiröhögött, amiért lekapott egy kisgyerek, de ez van. Amúgy Krisz jó fej. Sokat segít Blankának. Nekem Anett jelenti a legnagyobb támaszt. Ő az egyetlen, aki teljes mértékben átérzi, min megyek keresztül.

Kinyitom a lapot. Néhány másodpercig elidőzik a tekintetem Dávid képmásán. A szívem dobogása szétmarja a torkomat, de folytatnom kell. Nem hagyhatom abba. Most nem.

– Hajdú szervezett egy kiállítást a suliban az emlékedre – köszörülöm meg a torkom. – Azt mondta, attól még, hogy elballagtál, és néha azt se tudta, mivel csapjon meg, megérdemled. Segítettem neki, de nem tettem meg mindent, amire megkért. Nem vállaltam el a tárlatvezetést, és nem mondtam rólad beszédet, mert úgy voltam vele… nos, az a három hónap a miénk volt. Kettőnké. Nem tartozik másra. Ezért akartam valami olyat rajzolni, amit csak mi értünk.

Tavaly tavasszal készült rólam egy kép Egerben, ahogy egy ezeréves, kopottas, egykoron világoskék Jeepet támasztok. Senki sem láthatta ezt a pillanatot a másik oldalról, csakis én. Én láttam egyedül, ahogy Dávid megemeli a telefonját, a haját megborzolja a lágy szellő, az íriszében megcsillan a napsugár fénye, és mosolyog. Céltalanul. Nem csábosan, vakmerően, magabiztosan, gúnyosan, megjátszva magát, csak úgy. Mert boldog. Örül, mert talált egy lepukkant járgányt, és ezzel elfeledtette azt a bolond szeretőjét a rá váró megmérettetéstől.

– Ezt neked hoztam, Dávid. Boldog huszadikat!

Az egyik, viszonylag frissebb virágcsokorhoz biztosítom a rajzot, hogy ne fújja el a szél. Hogy az erre járók lássák, ki is volt az a Hollósy Dávid, akinek életét és halálát is összetört szívek tucatjai kísérték.

– Tudod, először akkor voltam hálás neked, amikor nálad aludtam, és megihlettél a pályázathoz. Aztán másért is. Valamiért sosem jutottam el odáig, hogy hosszan mondjak köszönetet, de hát… carpe diem, nem igaz?

Pont rávetül a napfény. A sírja ragyogásban úszik, a késő nyári szellő a közelgő ősz első jelét sodorja a rajzomra. Rámeredek a falevélre. Karamellaszín.

– Köszönöm, hogy megmutattad, mi mindent rejt a felszín. Miattad hagytam el a komfortzónámat, miattad keveredtem olyan kalandokba, melyeket korábban nem is feltételeztem volna magamról. Köszönöm, hogy kiálltál a barátaimért, még ha sokszor elviselhetetlenül is viselkedtek. Köszönöm, hogy támogattad az álmaimat, mert bármit is mondtál a faházban, tudod, a tetteket többre értékelem a szavaknál – mosolyodom el, pont olyan őszintén, mint Dávid a rajzomon. – Támogattál, Dávid. Te tanítottál meg szeretni, hibázni, elbukni, csalódni, reménykedni a reménytelenben. Szóval, köszönöm. Köszönöm, hogy megmutattad, mi is az az élet. 

Vége