31. fejezet - A legnagyobb gyilkos

Dávid

Nem gondoltam volna, hogy találkozunk még valaha. Pláne nem ilyen helyzetben. Néhány elejtett szó rávezetett, hogy a kórházban dolgozik gyakornokként, de fel se merült bennem, hogy egy nap majd meglátogat.

Most mégis itt ül, az ágyam mellett. Külső szemlélőként nézem végig, ahogy ellenőrzi a gépeket, amik életben tartanak. Vagyis, nem látok semmit, de próbálom elképzelni, mi zajlik körülöttem. Visszatartott lélegzete elárulja, mennyire fél. Még nem fogta fel, hogy kómába estem. Óvatosan érinti meg az arcomat, a szeme megrándul, amikor saját kezűleg tapasztalja a merevségemet. Ő sem számított rám.

– Egy éve a tornateremben keféltünk – suttogja elszörnyedve. – Mi történt azóta? Mibe keveredtél már megint, HD?

Minden rosszba, amit csak el tudsz képzelni, kedves Roxi.

Egy hete feküdhetek, de úgy érzem, évek óta a testemben raboskodom. Rögtön tudtam, hogy kórházba kerültem, amilyest felébredtem. Ismertem az szagát, a fehér falait, az orvosok sürgölődő lépteit és hanglejtését. Hidegen, tárgyilagosan beszéltek. Próbáltam felnyitni a szemem, megmozdulni, de semmi. Valamiért mégis láttam az egészet. Az egyik férfi, egy magas, szakállas orvos kilépett a szobából, a következő pillanatban pedig anyával a sarkában tért vissza. Még sosem láttam olyan megtörtnek, mint akkor. Vörös lobonca táncba hívta a neonfényeket, az arcomért nyúlt, a szája keserves grimaszt vett fel. Nagyobb büntetést nem is kívánhattam volna magamnak, mint hogy végignézzem, ahogy anya a mozdulatlan testem fölé görnyed. Nyújtottam volna a karom, hogy magamhoz húzzam, üvölteni akartam, de semmi. Csak szenvedtem, mint egy szánalmas nyomorult, aki képtelen kontrollálni az életét. Anya nem akarta elhinni. Tudta, mi történt, nem kételkedett a doki szavában, de nem fogta fel. A szíve képtelen volt befogadni, hogy az egyetlen gyereke soha többet nem nyitja fel a szemét.

Jó, a soha többet azért túlzás. Hallottam történeteket váratlan gyógyulásokról, szóval minden esélyem megvan, hogy helyre jöjjek… Legalábbis, ezt próbálom elhitetni magammal.

– Úgy képzeld el, hogy egy teljes évig felém se nézett! – A gondolataimtól Roxi éles nevetése ment meg. – Ott ígérgette, hogy majd meglátogat a koliban, meghív a szalagavatótokra, és a ballagásotokra. Bezzeg most, hogy szarul vagy, naponta rám ír. Istenem, Anett egy számító ribanc!

Szegény csaj. Mindig is untatott a nagymonológjaival. A mostani helyzet annyival rosszabb, hogy nem igazán tudok bekapcsolódni a társalgásba, így kénytelen vagyok hallgatni a hisztijét. Ijesztő, hogy semmit sem változott egy év alatt.

Valamivel kellemesebb, amikor a barátaim látogatnak meg. Ők is elterelik a gondolataimat, de nem úgy, mint ahogy azt az exem próbálja. Beszélnek hozzám, elújságolják, mi történt aznap, ki nyerte a meccset. Úgy viselkednek, mintha nem is lennék kómába. Talán így akarják tartani bennem a hitet, hogy egy nap magamhoz térek.

Igazság szerint a tehetetlenség gondolata rémisztőbb a halálnál. Nem csak mágikus történeteket hallani. Egyesek arról számolnak be, mi várt rájuk azután, hogy felébredtek. A vég bonyolultabb, mint gondolnánk. Sokak amputációra szorultak, mások kifordultak önmagukból, gyengültek a képességeik, elfelejtették a szeretteiket, vagy olyan alapvető képességeket kellett újra elsajátítaniuk, mint a járás, vagy a beszéd. Nem akarok ilyen sorsra jutni. Nem akarok itt megrohadni.

Minden egyes nap minden órájában látom magam előtt a balesetet. A kezem újra remeg – legalábbis, én úgy érzem. Hadarva magyarázok, egyszer elcsuklik a hangom, a gyomrom tartalma felfele halad, izzad a kezem, aztán jön a puffanás. A fék erőtlen csikordulása. A fájdalom, ami néhány másodperc elteltével megszűnik. Aztán a kórházba kerülök, és egyetlen kérdés önti el az elmémet. Mit csinálhattam volna máshogy?

Elcsesztem. Mindent elcsesztem, amit csak lehetett.

Fura, hogy nem akarok tombolni. Lehet, hogy a belém fecskendezett szerek hatása. Szenvedek, lelki kínok gyötörnek, de nem vágyom arra, hogy szétverjek valamit. Fekszem, és hallgatom, ahogy a sekélyes, unalmas exem az egyetemen keringő pletykákat ecseteli. Megértem, hogy aggódik. Talán még hálásnak is kellene lennem, amiért annak ellenére is beugrott, hogy sosem tartottam túl nagyra.

Az első napokban valóságos tumultus várt bebocsátásra. Ismerős és ismeretlen arcok egyaránt, osztálytársak, barátok, srácok az edzésről, szeretők, akiknek a nevére sem emlékeztem. Na, nem, mintha sokra mentem volna a látogatásukkal. Nem számított mindenki, de aki igen, az minden tőle telhetőt elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen.

Anya után Bia és Soma keresett fel elsőnek. Akkor jöttem rá, milyen ijesztő ez az egész. Távolról sem egy pár napos dolog, ami egyszer elmúlik, aztán minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Bár a lány arcát hosszú könnycsíkok keresztezték, a barátom pedig fehérebb volt az ágyneműmnél, mégsem borultak ki előttem. Remegett a kezük, de a szavaik magabiztosan csengtek.

– Ha azt akartad elérni, hogy még az érettségi után is csak rajtad csámcsogjon a suli, akkor gratulálok, nyertél – guggolt le mellém Soma. – Komolyan, haver, miért nem szóltál? Csapathattunk volna egy bulit, elköthettünk volna egy kocsit, vagy valami. Azért ennyire nem kell királynak lenned.

– Azt hiszed, ezzel segítesz?

Próbáltam kizárni a zajokat, még ha tudtam is, hogy esélytelen feladatra vállalkoztam. Bármit elviseltem volna, csak azt nem, ha a barátaim miattam esnek egymás torkának. Így is pont elég embernek tettem keresztbe, nem vágytam egy újabb teherre, amit a vállamon cipelhetek.

– A doki azt mondta, vidítsuk fel.

– Szerinted attól jobb kedve lesz, ha… – Hideg cseppek futottak végig a forró arcon. – Légyszi, Soma. Normálisan.

Hosszú másodpercekig tartották a szemkontaktust. El se tudták volna képzelni, mennyire hálás voltam nekik ezért. A képzeletemen át figyeltem őket, akár egy rossz kukkoló. A lány sötétbarna írisze mindent elárult. Túl jól ismertem azt a pillantást ahhoz, hogy ne vágjam le, mi jár a fejében. Akkor tapasztaltam először, milyen szörnyű is, hogy nem tudok megszólalni. Szívesen ráüvöltöttem volna a haveromra, hogy ne legyen olyan szerencsétlen gyökér, mint én pár nappal azelőtt.

– Hétvégén átmentem Biához tanulni – csapta össze a tenyerét az évfolyamtársam. – Tök jó lett volna, ha nem támad meg a pszichopata kutyája. Tudod, már kezdem érteni, miért mondják, hogy a házikedvencek hasonlítanak a gazdájukra. Elsőre mindkettő aranyos, fekete, és akkora, hogy félkézzel megemeled, közben meg totál kattantak.

– Nyafi meg akart védeni, megjegyzem, tök jogosan – állt ki az igazáért a lány. – Ne kamuzz, mindketten pontosan tudjuk, miért esett neked.

– Most komolyan azért?

Értetlen pillantással pattant fel, majd úgy vizslatta Biát, mint aki egy szavát sem hiszi. Pechjére azonban sem tűnt valami határozatlannak.

– Mert ledobtad a pólódat, amit majdnem két tételem bánt? Nos, igen, ebben lehet valami – vakargatta meg az állát „elgondolkodva”.

Soma vigyorogva megrázta a fejét.

– Nem estek bele a medencébe. A kutyád csak féltékeny.

– Nyafi fiú. És kiskorában ivartalanítottuk. Amúgy sem hinném, hogy bukna rád, tekintve, hogy nem vagy se labda, se kaja.

– Látod, ez a baja – érvelt. – Ő már nem fiú. Én igen.

Magamban csatlakoztam Biához, a gondolataimban együtt nevettem vele Soma hülyülésén. Nem lehetett komolyan venni, ahogy a szemöldökét rángatta, és közben úgy fürkészte a lányt, mint aki csábosnak próbál tűnni, de sose jön neki össze. Vicces volt, de valamennyire igaz is. Szívesen kifaggattam volna Biát, mit gondol Somáról, mint fiúról. Valójában csomószor felmerült már bennem a kérdés, hányadán állnak. Reméltem, még sokszor bejönnek így, kettesben. Egy okkal több, miért kell felébrednem.

Akadt olyan is, akiből több hasznot húztam akkor, amikor társaság nélkül érkezett. Blanka és Nika meglepően hamar felkerestek, ami azért nagy szó, mert azt hittem, nem lettem a szívük csücske a Dórival történtek miatt. Sokadszorra jöttem rá, mennyire félreismertem a szeretőmet. Éreztem, hogy ismerik a szakításunk történetét, mégsem vágták a fejemhez, mekkora rohadék vagyok. Ebből arra következtettem, hogy nem tudnak mindenről. Arról biztos nem, mit vágtam a volt szeretőm fejéhez, mielőtt kiadta volna az utamat. Igaz, ők nem derítettek jókedvre, és közös téma híján nem is maradtak túl sokáig. Érdekesebbnek bizonyult, amikor a szőke gitáros kíséret nélkül nyitott be a kórterembe.

Ezúttal nem látszottak rajta a megtörtség és a félelem nyomai. Egyenes háttal lépett mellém, az arca kissé vádlónak hatott, amikor beszélni kezdett. Kicsit csodálkoztam, amiért nem érintett meg, egyúttal halovány reménysugár gyúlt a lelkemben. Sejtettem, hogy nem minden ok nélkül jött egyedül.

– Két hetet adok neked – vágott bele a közepébe. – Hallottam, ahogy Hajdú arról magyarázott Dórinak, hogy akkor tartják a versenyt. Igen, a mindent eldöntő, utolsó küzdelmet. Tudod, ez az a rész, amikor mindenki pont leszarja, mennyit szenvedtél előtte, milyen szépen rajzolsz, és hasonló hülyeségek. Akkor kell jól teljesítened, különben minden elúszott. Dórinak ez az álma – A kezét tördelte, egy percre a hangja is meglágyult. Hiába próbálta előadni a kőkemény amazon szerepét, az apró jelek lebuktatták. Rácz Dominika jobban félt bárkinél, csakhogy ő másért aggódott a biztonságom helyett. – Nézd, fogalmam sincs, mi történt köztetek. Elvesztettem a fonalat, amikor megkérdezted, mit érez irántad a barátnőm. De ismerem Dórit. Nem mondott semmit azon kívül, hogy szakított veled, és elküldött a francba, de biztos vagyok benne… érzem, hogy ennél jóval több történt.

Elnyújtott, kecses léptekkel sétált arrébb. Lassan kőrözött a szűkös helyiségben, de a pillantását a világ minden kincséért sem szakította volna el rólam. Mintha arra várt volna, hogy meghat a drámázásával, én meg rögtön felnyitom a szemem. Milyen könnyű is lenne, ha így menne!

– A suliban azt suttogják, részegen vezettél, biztonságöv nélkül, telefonnal a kezedben. Már az is büntetendő, ha csak az egyiket követed el. Nem kedvellek, Dávid, de nem tartalak ostobának – fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Még ha szét is csaptad magad, akkor sem vetemednél ilyesmire csak úgy. Nem, mintha segítene a helyzeteden.

Lehorgasztottam a fejem, úgy figyeltem a fekete tűsarkú topogását. Közben arra gondoltam, milyen igazságtalan a világ. A látogatóim közül egyedül az a lány tett fel kérdéseket, akit a legtöbben ostobának titulálnának. Aláírom, tényleg nem a legkedvesebb ember, aki megfordult a szobában, de azzal egyet kell értenem, hogy a helyén van az esze. Érzéketlen és okos. Az ilyen nőkkel jobb vigyázni.

– Fogalmam sincs, mit csináltál. A pia ráébresztett, hogy Dóri jelenti számodra a világot, csak józanul kretén voltál elmondani neki, üldöztek, esetleg oda hallucináltad Anettet, tényleg, lövésem sincs – hallatott egy ideges kacajt. – Ajánlom, hogy térjen vissza az élet a pofidba. És nem, nem azért, hogy lecsesszelek a hülyeségeidért. Lehet, hogy most elkönyvelsz egy kegyetlen, egoista libának, amiért nem hullatok műkönnyeket érted, de az a helyzet, hogy rohadtul belefáradtam a megjátszásba. Ne, ne is gyere azzal, ami a Sikátor utcában történt! – vetett véget a gondolatmenetemnek, mielőtt kis időre elhalt a hangja. A sötétbarna szempár villant egyet, de a szikra nem kapott lángra. Így folytatta, amit elkezdett. – Megmentettél, de attól még nem leszünk barátok. Nem fogok sírni az ágyad mellé kuporodva, nem sztorizok érdektelen dolgokról, arra pedig gondolni se merj, hogy könyörögni fogok neked. Én sosem könyörgöm, Dávid. A képességeidhez mérten megmondom, mit akarok, te pedig teljesíted a… kérésemet.

Megfagyott köztünk a levegő. Ha bele tudott volna nézni a szemembe, westernfilmbe illő jelenetet alkottunk volna. Mint amikor a két szereplő pontosan tudja, hogy nem bízhat a másikban, mégis összejátszanak a közös cél érdekében.

– Magadhoz fogsz térni. Nincs más opció. Vagy azért kerültél ide, mert hihetetlen szerencsétlen vagy, vagy azért, mert idióta. Mindenesetre a barátaim nem tehetnek róla – Most nyúlt először az arcomhoz. Magamban felszisszentem, ahogy az ezüstös műkörmök a bőrömbe mélyedtek. – Blanka túl érzelmes, és a szívén viseli mások sorsát. Aggódik érted, százas zsepikkel mászkál, és újra Gergővel cseveg. Nem nagyon látom át a haverod lelkivilágát, de valami azt súgja, nem lesz túl hosszú életű a nagy újrakezdés. Ha még össze is jönnek, mindennek vége lesz, amint magadhoz térsz. Ha meg nem, akkor is max. egy laza szexkapcsolatot jósolnék nekik. Hidd el, az nem Blankának való buli. Mint ahogy Dórinak sem, bár ezt, gondolom, nem is kell mondanom. Pont elégszer tapasztaltuk, milyen béna benne.

Megfogadtam, hogy amint felébredek, első dolgom lesz felkeresni a csajt, és közölni vele, hogy ezt benézte. Dóri fényévekkel túlteljesítette az elvárásaimat. Fogadni mernék rá, hogy Nika a kisujjáig sem ér fel, ami az ágybéli örömöket illeti.

– Bizonyos szempontból rosszabb Blankánál – döntötte oldalra a fejét, miközben szórakozottan játszott a hajával. –, mert próbál keménynek tűnni. Pedig nem az. Feltételezem, a barátaid voltak olyan lúzerek, hogy hallgassanak az orvosra, és rózsaszín unikornisokkal teletűzdelt, nyáltengerben fürdő sztorikkal szórakoztassanak. Nem meséltek az exedről, igaz? – Most az én hajammal babrált. Hogy én mennyire gyűlölöm a tehetetlenséget. – Ó, hát persze, hogy nem. Féltenek téged, HD. Rettegnek, hogy az igazság darabokra töri a szívedet. Pedig nem nagy ügy, nekem elhiheted. Az enyémnek például egy év se kellett, máris összeforrt! – nevetett fel irónikusan. – Dóri nem azért nem látogat meg, mert gyűlöl. Fura, de megértem. Értem, miért szeretett beléd, még ha nem is tudok teljesen azonosulni az ízlésével. Azért nem jött még el, mert jobban fél bármelyikünknél. Folyton azzal ostorozza magát, hogy ő juttatott ide – siklott végig a csokoládébarna szempár a falakon. – Nézd, Dávid, közel sem gyűlölök annyi embert, mint ahányan tartanak tőlem. Vannak, akik hidegen hagynak, de nem utálom őket. Pontosabban, addig, amíg meg nem bántják a barátaimat – Hirtelen elsötétült a tekintete, vékony ajkai a fülemhez közelített. Olyan halkan beszélt, hogy szinte már hallottam, ahogy a kiejtett szavak számával arányosan emelkedik a pulzusa. – Sokan fognak siratni, ha meghalsz. Haverok, lotyók, egyéjszakás nőcskék, a családod… Talán még én is elhullatok pár könnycseppet. Ha igazak a pletykák, sokadszorra törnéd össze a fél kerület szívét. Engem azonban nem érdekel más, csak a barátaim. Ha csak megfordul a cuki kis fejedben, hogy meghalsz, és ezzel kicsinálod Dórit és Blankát – sziszegte a dühtől remegve. –, esküszöm, hogy kiásom a hulládat, aztán keresek valami nekrofil barmot, aki majd elszórakozik vele.

Néhány percig még várt, talán nem szokta meg, hogy az emberek reakció nélkül hagyják a dührohamait. Mindvégig azt hittem, nem fél, és jobban bízik a felépülésemben bárki másnál. Ám amint felemelkedett, kiszúrtam, mennyire remeg a lába. A tűsarkú halk kopogása kíséretében sétált az ajtóhoz, harsány, gyümölcsös illata megcsapta az orromat, amikor elhaladt mellettem. Minél több ideje hevertem egy matrachoz kötve, annál több dolog jutott eszembe, amiért utáltam az állapotomat. Az egyik ilyen, hogy nem tudok a távolodók után kiáltani.

– Gyógyulj meg, Dávid. Én már megadtam a motivációt.

Rettegek, hogy ha egyszer elnyom az álom, soha többet nem térek magamhoz. A gondolataim a testemmel együtt odavesznek. Igyekszem találni valamit, ami ébren tart. Mindegy, mi az, érettségitétel, egy béna vicc általánosból, egy élvezetes éjszaka egy dögös lány társaságában, vagy egy izzasztó edzés. A lényeg, hogy a történet szereplőinek semmi köze se legyen a mostani valóságomhoz. Ha az emlékemben feltűnik valaki, akivel találkoztam a szalagavatót követően, másik esemény után kutatok. Pech, hogy a fejemben kavargó szálak idővel összeérnek. Minden összefügg mindennel, mintha ezért kellett volna megszületnem; hogy adjak még egy rossz példát a világnak, amit csak az őrültek követnek.

Az idő ellenem játszik. Minél több ismerős arcot látok az ágyam mellett, annál nehezebb kikerülni a bennem tomboló hurrikánt. Akkor adom fel végleg, amikor Roxi elhagyja a szobát. Hideg borzongás sújt le a gerincemre az exem miatt. Mi lett volna, ha nem fekszem le vele? Elmarad Anett féltékenységi jelenete, sosem keringőzök a lánnyal, és talán Gergő se tud rávenni, hogy két sörért keressek valami újdonságot. Megszámlálhatatlan műveletet kellett elvégezni, hogy eljussak idáig. Olyanokat, amikbe talán bele se szabadott volna vágnom. Ez a hátulütője, ha minden szart kipróbálsz.

A fáradtságom leszaggatja a textilt az igazságról. Mindketten erre vágynak, még ha tudják is, mekkora kárt okoznak ezzel. Hallják az anyag reccsenését, látják, ahogy a kopott padlóra hullik. Pont úgy, mint Dóri ruhája a faházban.

Nincs menekvés. Nem bírom tovább elfojtani. Először szabálytalan sorrendben villannak fel a képek, aztán egyre több és több követi egymást, míg végül mind a helyére kerül. Fájdalmas belegondolni, mennyire örültem. Még fájdalmasabb, hogy tudom, ha akarnám, se bírnék úgy mosolyogni, mint amikor először megkaptam a fekete hajú művészt. A legkínzóbb mégis az elvállásunk. Úgy üvöltöttünk, mintha a másik tönkretette volna az életünket. Szó szerint ezt vágtam a fejéhez. Elvetted a szabadságomat, az egész életemet. Hazugság volt. Egy kicsinyes, átlátszó hazugság egy idióta baromtól. Ő esélyt adott egy új életre, de egy szóval se kérte, hogy kerüljek kómába.

Nem jött be hozzám. A fél suli idetolta a képét, olyan emberek, akiknek nem is rémlett az arca, de ő felém se nézett. Nem hiszem el, hogy ennyire nem számítok neki. Kizárt, hogy benéztem. Nem létezik, hogy nem szerelmes belém! Akkor meg miért nincs itt? A büszkeségét féltené?

Akkor bassza meg a büszkeségét.

Mindenkit, aki megfordult a szobában, az tett tönkre. Gergő, Blanka, Nika, Bia, Soma… Egyedül Anettet nem érdekelte soha, mit gondolnak róla mások. Ezért retteg tőle mindenki.

Próbálom nem hibáztatni. Elhitetni magammal, hogy ez így normális. Legalábbis, nála az. Én se látogatnám meg a köcsögöt, aki összetörte a szívemet. Néhányan megteszik, de Dóri nem fogja. Ő erős. Vagy csak fél, és magát hibáztatja a balesetért. Abban a hitben él, hogy vele beszéltem utoljára, így nyilvánvalóan az ő számlájára írható a balesetem is.

Bakker. Dóri annyira hülye.

Nem beszélnek róla, mintha nem is ismernénk egymást. Mindenki bátorít, biztat, próbál életkedvet lehelni belém. Néha jólesik, de a legtöbbször csak felhúznak vele. Tényleg ennyire nehéz kiismerni? Nem egyértelmű, hogy mire vágyom igazán? A kóma tönkrevágta az agyműködésemet. Azt veszem észre, hogy szabályosan reménykedem, hogy még egyszer feltűnik Nika ultrarövid szoknyája a látótéren. Nem, nem azért, hogy az idomaiban gyönyörködjek. Hiányzik az őszinte beszéd, és tudom, hogy ezt egyedül a szőkeségtől kaphatom meg.

Másnap reggel kiderül, hogy tévedtem. Az első vizsgálat után a legjobb barátom sétál be az ajtón. Majdnem minden nap bejön. Örülök neki, de ilyenkor is elfog a bűntudat, amiért csak egyszer próbáltam bocsánatot kérni a Blankával váltott csókért. Akkor a Pokolba kívánt, most pedig, hogy az említett hely tornácára kerültem, esélyem sincs tisztázni a félreértést.

– Négy nap, HD – köpi a rágóját egy zsebkendőbe. – Négy napja költök erre a szarra.

Megváltozott. Levágatta a haját, borotváért nyúlt, és nem lengi körül a nikotin jellegzetes szaga. Örülnöm kellene, mégis azt kívánom, bár visszakapnám azt a slampos, füstkarikákat eregető srácot, aki tudott mosolyogni. Az én hibám, amiért a nevetőráncok kisimultak az arcán.

Ne gondolj erre.

– Várom már, hogy magadhoz térj, haver. Lógsz valamivel – harapja be a száját. – Egy hete azon agyalok, mivel dobjam fel a nődet. A sulink elbúcsúzott az elitségtől, amikor idehúztuk a seggünket, de azért az meglepett, hogy az embereknek ennyire nincsenek önálló gondolataik.

Normális körülmények között megrándulna az arcomon egy izom. Próbálom elképzelni, milyen fejet vágnék a hír hallatán. Pech, hogy sosem nyúltam tükörhöz, ha frusztrált voltam.

– Elég sokat bejárok, főleg Hajdú miatt. Mesélte, hogy meglátogatott, eléggé kiborítottad az ofőt – sóhajt fel idegesen. Bármennyire is leszarja a szabályokat, egyetlen tanár van, akinek a sorsa érdekli Gergőt. – Mindegy. Az emberek hülyék. Amíg Dóri nincs a közelükben, tök normálisak, aztán, ha megjelenik a csaj, rögtön elhalkulnak, mintha őket is felképelné, ha nevetni mernek. Nyugi, neki nem tűnt fel, de nekem igen.

Most a gépek kerülik el a figyelmét. Ha odanézne, tudná, mit vált ki belőlem a fekete szépség említése.

– Somával elvittük tandemezni. Kétséges volt, hogy összejön, mert a srác kocsija olyan hangokat ad ki, mintha ki akarná robbantani a harmadik világháborút. Bakker, haver, fel kell ébredned! – böki meg a karom. – Nincs az az isten, hogy azzal a szarral fuvaroztassam magam. Kész életveszély. Soma nagyon elcseszhetett valamit, ha ezzel büntették.

Gergő a világ legpocsékabb színésze.

– Beszéltem vele. Szerintem hallgatott rám – mondja, majd a karomra vezeti a tekintetét. – Behajlított könyék, lehetne rosszabb is. A károsodás a vörös mag fölött van. Ez szörnyen hangzott, bocs – szisszen fel. –  Dóri megígérte, hogy még a héten eljön, kísérő nélkül. Tudod, haver, én beszéltem rá, de most… Nem, kizárt! – emelkedik fel, majd szabálytalan köröket ró az orrom előtt. – Beleőrülne, ha így látna. Azt fogja mondani, hogy kibírta, de tönkre fogja tenni. Kicseszettül szerelmes beléd.

Na, ne. Már megint magamat ostorozom. Önzőség, hogy mindezek ellenére nincs más ember, akinek jobban vágynék a hangjára? Őt a mélybe rántaná, engem felemelne. Pont úgy, mint a szalagavató éjszakája.

– Hagytam, hogy megcsókoljon.

Az életemet adó gépek nem jeleznek különösebb elváltozást. Gergő a testem felé fordul, mert azt hiszi, akkor kerül a legközelebb hozzám. Az útjába állok, de nem tűnik fel neki. Jó, hogy így is látom az íriszében viaskodó érzelmeket. Tanácstalan, mint mindenki, akit akaratán kívül kaptak le. Figyelem, ahogy kinyitja a száját, de nem érdekelnek a szavai. Látom magam előtt a jelenetet. Elképzelem, ahogy a tandem után röhögcsélnek, és összeölelkezve indulnak Soma kocsijához. Izzadtak, mintha az ágyból jöttek volna. Jól szórakoztak, miközben ki tudja, melyik barom nyávogását hallgattam.

Látom, ahogy csókolóznak. Érzem, hogy Dóri nyelve az ajkaim közé csúszik, ám az íze keserű, és maró kénsavval tölti meg a számat. Most már Gergővel van. Az ő haját simogatja, őt húzza magához, az ő ujjai fedezik fel a testét.

A düh és a tehetetlenség mérgező kettőse uralma alá veszi az agyamat. Artikulátlanul ordítok, egész testemben remegek, a szemem fénye kihuny egy másodpercre, aztán szó nélkül rávetem magam. Legalábbis, erre vágyom. Az aula közepén szarrá verni a ronda képét, hallani az orrtörését, érezni, ahogy az áruló barátom vére bemocskolja az öklömet. Nem érdekelne, hogy könyörög. Az a féreg Dórira kente volna az egészet. Persze, Dóri azért van, hogy minden szart elvigyen. A seggfej csupán arról feledkezett meg, hogy egy csókhoz két ember kell. Felbőszült káromkodások sora hagyja el a számat, és végezetül még megcélzom a gyomrát. A cipőm lecsap, a fiú felkiált. Szenved, de nem érdekel. Ez elmúlik. Amit ő tett, örökre velem marad. Nem csak Dórit vette el tőlem, hanem az emlékeimet is. Hogy jutna eszembe bármi szép is azok után, hogy lesmárolta? Elég meglátnom az arcát, máris az jut majd eszembe, ahogy az a kígyó rámászik.

– Minden átkozott nap itt vagyok, és semmi, érted? Egy kibaszott jel, egy hír, hogy javul az állapotod, vagy bármi! – Kiabál. Megértem. Érezhetően megviselte, hogy nekimentem. – Nem fogom eljátszani, hogy nem aggódom. Nem csak Dóri fog kiborulni, hanem mindenki. Négy éve ismerem Anettet, de még sosem láttam sírni. Hisztizni igen, de az nem számít. Ez szívből jött neki, Dávid. El se tudod képzelni, mennyire durva volt. Nem is csapkodott, meg semmi, csak ült a padon, és sírt. Senki sem mert odamenni hozzá. Még a barátnői sem látták így korábban – Maga elé húzza a tenyerét. Félek, ha felemeli a fejét, Anetthez hasonló látványt nyújt majd. Rohadtul kiakadtam rá, de nem szeretném, ha szenvedne. – Persze, amikor itt volt, eljátszotta, hogy minden oké. Baszd meg, HD, ez minden, csak nem oké.

Újra rám szegezi a tekintetét, én meg hálát adok az égnek, amiért még nem mosták el a bánat esőcseppjei a zöldesbarna hátteret. Bár, meglehet, rosszabbul jártam ezzel a verzióval. Gergő homlokán kidagadnak az erek, a foga csikordul egyet, mielőtt folytatná.

– Dóri más. Ő nem fogja eljátszani, hogy rendben van. Megpróbálja majd, de elbukik, bekattan, és akkor te is bekattansz, Dávid. Nem tudom, mit csináljak – sóhajt fel a tarkóját vakargatva. – Kérlek, haver, áruld el, miért kellett. Nem tudtál volna ott aludni abban a kocsmában? Vagy ez nem olyan volt, mint ahová múltkor vittetek?

A hideg hadjáratot indít a gerincem ellen. Kíméletlenül ostromolja, nyúzza, ahol csak éri, én pedig remegek, mint aki rég tudja, hogy vesztett. Beszélni akarok, beszélek is, de a mondandóm süket fülekre talál. Tudniuk kell. Meg kell tudniuk, hogy egy szó sem igaz abból, amit Dórinak mondtam.

– Semmit sem értek. Nika tegnap rám írt a teóriáival, de elhajtottam, mert… – akad el a beszédben. – Az igazság érdekel, Dávid. Komolyan. Remélem, egyszer majd rájövök, miért kell a legjobb barátomnak meghalnia.

Különös nyugodtság lesz úrrá rajtam, amikor a kilincs másik oldalára kerül. Kitisztulnak a gondolataim. A látogatásnak hála, minden értelmet nyer. Fáj, amit mondott, de egyben meg is nyugtat.

Dóri ráébresztett, mennyire rühellem a kamuzást. A megjátszott boldogságot. A tökéletesnek beállított életeket. Mindent, ami nem természetes, és köze sincs a valósághoz. Gergő a közelébe se ért ezeknek a dolgoknak. Kimondta, amit gondolt. Még mindig a legjobb barátjának tart. Meg fogok halni.

Pont akkor találnak meg, amikor szükségem van rájuk. Nika maga mögött hagyta az álszenteskedést, és kulturáltan megfenyegetett, Gergő pedig nemes egyszerűséggel közölte, hogy csókolózott a szeretőmmel, és jó eséllyel el fognak temetni. Mintha a képembe üvöltötték volna, hogy nőjek fel. Ne reménykedjek, így is piszok nagy mázlista voltam egész életemben. Történtek rossz dolgok is, de az senkit sem érdekel. Úgyis mindenki csak a jóra emlékszik.

Ezzel még nincs vége. Napok kérdése, és Dóri is itt lesz. Nem azért, hogy lecsesszen, vagy előre temessen. Nika mindig is kimondta, amit gondolt, Gergő meg a Blankával töltött hónapokat leszámítva hajlamos volt a dolgok sötét oldalát nézni. Dóri más. Megtalálja majd a kómám szépségét. Addig kérdezget, amíg nem felelek neki. Ő az egyetlen ember, aki képes erre. Miatta léptem át a határaimat, miatta borítottam fel az életemet. A szokások elhalványulnak, de az igazi függőség egy életen át elkísér. Igen, valami ilyesmiről magyarázott Saci, mielőtt felfedte volna, hogy az idióta kis meséje miatt utáltattam meg magam a lánnyal, aki… nos, Dóri. Különleges.

Pár óra múlva anya is megérkezik. Gergőhöz hasonlóan az összes délutánját velem tölti. Jó lenne, ha segítene, vagy, ha én segítenék neki. Dóri kicsit megkavarta a racionális énemet. Számtalanszor pörgettem már le magam előtt, mit szólna anya, ha előtte nyitnám ki a szemem. Elsírná magát, a nyakamba ugrana, lefagyna, vagy úgy tenne, mintha az ő feladata lenne az ápolásom. Látom magam előtt, ahogy átölel. Az illata megsimítja az orromat. Ő meg egyszerre nevet, könnyezik, és szid, amiért nem hallgattam rá.

– Tegnap pakolgattam kicsit a padláson, mert, nem is tudom – gondolkozik el. Ismeri a módszereket, a szavai könnyedén kényeztetnek. – Le akartam foglalni magam, legalább egy kicsit. Találtam valamit, aminek nem igazán fogsz örülni, sőt, a fejemhez vágnád, hogy vigyem innen ezt a szart, a végén még rájön a nép, hogy volt gyerekkorod, de…

Még ő sem fejezi be a mondatát. Eddig senki sem bírta ki megakadás nélkül.

Óvatosan nyomja a bőrömhöz. Kicsit durva a tapintása, talán a kosztól, ami rá ragadt. Néhol kicsit keményebb, valahol eltér a szabása a többitől. Valahol, mélyen felrémlik előttem egy emlék, de nem tudom hova rakni. Valószínűleg Nika is így érzett, amikor szóba hozta a Sikátor utcát. Az agyában automatikusan kapcsolódott egy másik információhoz, ám a híd túl ingatagnak bizonyult ahhoz, hogy átkeljen rajta. Csak az első lépéstől is megtántorodott.

– Igen, ő az – nevet fel halkan. – Kimostam, de még mindig büdös. Bocsi. Gondoltam rá, hogy újra bedobom a gépbe, csak hát, emlékszel, milyen. Kiskorodban sem mostuk túl gyakran, nehogy leszakadjon a feje, meg lekopjon a szeme.

Kiskokónak hívtam, és attól tartottam, totál leégek miatta Dóri előtt. Nem így történt. Igaz, könyörögnie kellett, hogy meséljek róla, de utána olyan egyszerűen nyugtatott meg, hogy még el is hittem, amit mondott. Hogy akik gyerekként sokat játszottak, később is hasznát veszik a kreativitásuknak.

Baszki. Elég beteg, hogy még egy félig rohadt, ügyetlenül formázott rongydarab is őt juttatja eszembe. Lassan odáig fajul a helyzet, hogy igazat kell adnom Anettnek. Tényleg kezdek mániákussá válni.

– Tíz éve nem fogtál játékot a kezedbe. Pedig mekkora gyűjteményed volt, istenem! – Az ujjai elvesznek a hajamban. Ez más, mint amikor Nika csinálta. Attól a hideg rázott, most meg arra vágyom, hogy sose hagyja abba. – Fél éve se jártál suliba, máris közölted, hogy te már nagy vagy. Egy érett, iskolás felnőtt, akinek nincs szüksége ilyen hülyeségekre. Az összes plüssödet felvitted a padlásra, bezzeg rendszerezni, meg elcsomagolni, azt nekem kellett, de hát, ilyen az anyák élete, ugyebár – Megint mosolyog, de én automatikusan odaképzelem a szemzugában tanyázó könnyeket. – Próbáltalak rábeszélni, hogy legalább Kiskokót ne dobd el, mert, érted, ő Kiskokó. Mindketten tudtuk, hogy pont azért szereted, mert olyan kis fura a feje. Mégsem hallgattál rám. Mindig is makacs voltál, Dávid. Azt hiszed, hogy ez a magabiztosság, meg az érettség, pedig nem – fújja ki a levegőjét. Sovány ujjai egybefonódnak az enyéimmel. Körkörös vonalakat ír le, a játéka a szavaival egy ütemben gyorsul fel. – Azért teszed, mert rohadt makacs vagy, csak folyton úgy állítod be a hibáidat, mintha a többi embernek féltékenynek kellene lenni, amiért ők nem büszkélkedhetnek valami hasonlóval. Te nem nehezen fejezed ki az érzéseidet, hanem racionális vagy. Nem gázolsz át mások lelkén, ugyan már, te csak kihasználod a fiatalságodat. Az meg kapja be, aki felelőtlennek mer nevezni. Azt hiszed, a felelősség kimerül annyiban, hogy nem sajnálod azt a pár forintot gumira költeni. Pedig ha igazán felelősségteljes lennél, most az otthoni ágyadban hevernél, én meg próbálnálak felrázni a sokkból, hogy Dóri dobott téged, és nem fordítva.

– Márti…

Nagyot dobban a szívem, pedig nyilvánvaló, hogy az elmém gúnyt űz belőlem. Valaki az én hangomon szólalt meg, de anyát a nevén szólította. Hallom, ahogy mellénk telepedik. Két szabálytalan, zavart légzés forgatja meg a szoba levegőjét. A karomat borító szőrszálak megmerevednek; látás híján is érzékelem a látogatóim közt vibráló feszültséget.

Méretes tenyér tapad az arcomra. Nem olyan kellemes az érintése, mint anyáénak, és az izzadtság kissé megnedvesíti. Lövése sincs, mivel álljon elő. Kezd rohadt kínos lenni ez az egész. Anya keze a vállamon nyugszik, úgy veszi át a szót. Száraz tényeket ismertet az állapotomról és a balesetem körülményeiről. Semmi érzelem, semmi megtörés, mintha hozzám hasonlóan az elcseszett racionálisok táborába tartozna.

– A fiam nyolc napja kómában van – morogja visszatartott dühvel. – Nyolc nap alatt egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy felhívj?

– Ne haragudj, hogy megfeledkeztem a létezésedről! – vág vissza anya. – Elég nehéz emlékezni a húsz éve eltűntekre.

Anyának van annyi gyakorlata, hogy a legkisebb neszre hallatán is a gépekre vezesse a szemét. Elképzelni se merem, mennyire meglódult a szívverésem a haragtól. Próbálom szuggerálni a testem, hogy újra talpra álljak, és saját kezűleg hajítsam ki Domjánt.

– Fel tudod fogni – vesz vissza a hangerőből, ám a fenyegetését még mindig nem hagyja el. –, hogy ha ma nem megyek be Saroltához, jóformán sosem tudom meg, mi történt Dáviddal?

– Nocsak, megint megcsalod Esztert? Mást nem is vártam tőled…

Papír sercegése üti meg a fülemet. Kristóf úgy vág valamit az éjjeliszekrényre, mintha az felelne az elbaszott életéért. Néhány kusza hajtincs az arcomba hull. A színük a nyári estékre emlékeztet, amikor a naplementében húztam a vizet. A lehetőségeimet taglalva elfog a borzongás. Fogok egyáltalán még kajakozni valaha?

– Ezt hol találtad?

Megváltozott a hangja. Nem tűnik dühösnek, bosszúszomjasnak, még kegyetlennek sem. Olyan, mint Nika. Kezdi összerakni a szálakat, de a miérteket még keresi. Kristóf közelebb lép, a légzésük felgyorsul, amikor összeérnek az ujjaik. A cetli az apám kezébe került.

– Eredetileg Dávid zsebében volt – mondja jelentőségteljesen. Mi a… – Ismered azt a környéket. Ha ott mész bele valamibe, örülhetsz, ha egyáltalán hívják a mentőket, és nem rámolják ki a szerveidet.

– Mégis miért…

– Saroltáék éppen hazafele mentek, amikor rátaláltak. Ők hívták ki a mentőket és a rendőrséget, ha annyira érdekel. Viszont ezt nem hagyhatták nála – keményedik meg a hanglejtése. – Az öngyilkosság lett volna.

Anya szeme ragyog, ám ezúttal nem a könnyek teszik csillogóvá. A harag és a kétségbeesés egy újabb kérdést vet fel benne, melynek hallatán kis híján megáll a szívverésem.

– Miét ment volna Dávid az Angyali Démonba?

Összezavarodok. Mégis honnan tud anya minderről? Igaz, sose említettem neki a fogadót, mert nem tartottam fontosnak. Rossz előérzetem támad. Valami azt súgja, Domján többet tud arról a helyről, mint azt feltételeztem.

– Fogalmam sincs, Márti – int felé lemondóan. – Sosem kérdezted meg, hol buliznak, igaz?

Éktelen csörömpölés szakítja meg a párbeszédet. Az idegességet leszámítva semmi bajom, valószínűleg nem a gépekben tettek kárt. Próbálom megfeszíteni az izmaimat, hátha akkor majd meglátom, mit művelt az a baromarc. Kristóf érdekében remélem, hogy anya sértetlen maradt.

– Képzeld, nem érzem szükségét, hogy belemásszak a magánéletébe! Te talán máshogy tetted volna? Remek, akkor dugd fel magadnak a tanácsaidat, jó? Papolhatsz nekem, Kristóf, de a tényeken nem változtathatsz – Közelebb lép hozzá. Ha nem tartaná magát, már rég szétvert volna valamit a fején, így azonban kénytelen emberibb módszerekhez folyamodni. – Kettőnk közül még mindig te vagy a rossz szülő. Tényleg nem tudom, miért járt ott Dávid, vagy egyáltalán, honnan ismerte azt a helyet. Már nem számít, érted? Majd ha… amikor felébred, megkérdezzük, de jelenleg ez jelenti a legkisebb problémánkat.

– Vicces – gúnyolódik a férfi. – Az előbb még annyira érdekelt.

Anya száját cinikus sóhaj hagyja el, majd újra mellettem terem. Szinte látom, ahogy pörögnek az agytekervényei, és próbálja megfejteni a megfejthetetlent. Miért keres fel egy olyan fiú, mint én egy olyan helyet, mint az Angyali Démon?

Nem is sejtik, milyen egyszerű a megoldás.

– Még ezután sem fogod leszedni a tetkód?

Kristóf a másik oldalamon helyezkedik el. Másodpercre pontosan ugyanakkor nyúlnak a kezemért. Kiráz a hideg. Most úgy nézünk ki, mint egy átlagos család. Mármint, ha a kómában fekvő fiatal átlagosnak nevezhető.

– Az én ötletem volt. Zseniális szimbólum, megannyi emlékkel – szorítja meg az ujjaimat. – Én voltam a démon, akit megigézett az angyal jósága, te meg az ártatlan angyalka, akit megrontottam. Nincs az a pénz, hogy megváljak tőle.

Beáll a csend. Mintha mindketten arra várnának, hogy a másik szólal meg előbb. Végül, természetesen, apám vet véget a hallgatásnak.

– Folyamatosan az jár a fejemben, hogy miattam történt – mondja. Mintha remegne a keze, bár lehet, hogy csak beképzelem. – Én nyitottam meg a Démont, azért, hogy rendbe hozzam a dolgaimat. Olyan régen történt, Márti… majdnem húsz éve. Akkor szerettem beléd. A mai napig elképeszt, ahogy aznap győzködtél, hogy nyugodtabb környéken keresgéljek. Bárcsak hallgattam volna rád! – ereszt el egy sóhajtást. – Akkor most a fiunk…

A monológját egy ironikus kacaj szakítja félbe. Anya még akkor sem engedi el a kezem, amikor felpattan mellőlem. Ismerem ezt a hangot, a karamellaszínű írisz már nagyban szórja a villámokat. Némelyik olyan gyorsan és kegyetlenül csap le, hogy Kristóf helyében azonnal tovább állnék.

– Nem érdekel a süket duma. Ha azt várod, hogy sajnáljalak, és legyen még egy okod visszakönyörögni magad, akkor mondd azt, de ne dumálj a semmiről! – üvölti izzadt tenyérrel. – Nem volt elég, hogy hónapokig hívogattál? Inkább ne is válaszolj! – kapja el a pillantását. – Fog fel végre, hogy szánalommal nem érsz semmit. Nem fogok visszamenni hozzád, és nem okollak a baleset miatt. Ha nem nyitod meg a fogadót, akkor máshol issza le magát. Hidd el, nincs semmi különös abban a helyben.

Túl sok információ jutott hozzám, túl rövid idő alatt. Kibogózhatatlan csomóba tömörültek mind, mégis rengeteg kérdésre választ adnak. Hogy kerültem a kórházba, miért üvöltött anya annyit a telefonba, miért mutogatta Kristóf olyan lelkesen a hülye tetkóját, miért éreztem úgy, hogy hiányzik az egyik fele…

A csomóból mindenki ért valamit, de rajtam kívül senki sem ismeri a teljes igazságot. Dórihoz jutna el a legkisebb, ám leglényegesebb dolog, ha meghallgatná az üzenetem. Akkor rádöbbenne, mekkora barom voltam, a szíve pedig még apróbb darabokra hullana szét.

Most azt hiszi, végig kihasználtam. Hogy egy hülye kis ribancnak tartottam, akire három hónap után ráuntam. Fáj neki a szakítás, ha minden igaz, a baleset is, de közel sem annyira, mintha rájönne, mit is éreztem valójában.

Ha a halálom előtt lehetne egy kívánságom, azon nyomban megsemmisíteném azt az átkozott hangüzenetet. Gergő tévedett, amikor azt mondta, hogy Dóri beleroppanna a látványomba. Szenvedne, ez nem vitás, de közel sem annyira, mintha meghallgatná azt a felvételt. Akkor ő is rádöbbenne, hogy a büszkeség nagyobb gyilkos az alkoholnál.