29. fejezet - Szimóna

Dávid

Vesztésre álltam. Már akkor tudtam, hogy átvert, amikor megláttam az üzenetét. Azt írta, bajban van, én meg rohantam, hogy megmentsem. Mint egy papucsférj, baszki. Nem érdekelt, hogy még öt kört le kellene kocognom, vagy, hogy a sötétkék felsőm hátán egy terjedelmes izzadtságfolt vert tanyát. Gondolkodás nélkül szálltam be a kocsimba, néhány perc múlva már Dóriék háza előtt parkoltam le. 

Gyanús csend uralkodott a környéken. Sehol egy jel, ami arra utalna, hogy a szeretőmet veszély fenyegeti. Megfeszített izmokkal indultam meg a bejárat felé, amikor a telefonom újra jelzett. Faház – ennyi állt az üzenetben.

Ha lehet, még idegesebb lettem. Arra gondoltam, nem érdekel, hogy lány, ha kiderül, hogy Anett megint elcseszett valamit, saját kezűleg verem laposra. Még ha az ő esetében ezt az állapotot elég nehéz is elérni. Felkészültem a legrosszabbra. Szinte már láttam magam előtt az összetört ecsetek és a szétszabdalt rajzok tengerében zokogó lányt, ám a valóság felülmúlta a fejemben élő képet. Szörnyűbb volt, mint amire számítottam.

Mosolygott. Pontosan tudta, hogy megöl vele. Elismerem, ügyesen eltervezte. Az állványa előtt állt, kezében egy ecsetet tartott. Még akkor sem lépett ki a szemkontaktusból, amikor lehajolt a festékes bödönhöz, hogy megmártsa benne az eszközét. Ja, és nem viselt semmit. Azt a leheletvékony köpenyt ne vegyük számításba.

– Kösz, hogy eljöttél – mondta. – Kicsit elakadtam a munkában, aztán gondoltam, nem ártana egy segítő kéz.

Nem értettem, mit művel velem. Hetekkel ezelőtt ki kellett volna dobnom. A szavak a nyelvem hegyén ültek, de valami megakadályozta őket az elrugaszkodásban. Foghatnám a farkamra, de az igazság az, hogy más okok is felmerültek, amiért még nem vetettem véget a viszonyomnak. Ezúttal ő irányított. Úgy mászott rám, hogy észre se vettem, a következő pillanatban meg már egy heves csókcsata kellős közepén találtam magam. A pulcsim a padlón végezte, kecses ujjai a nadrágomra tévedtek, a kezem meg a fenekére.

Nem bírtam, és nem is akartam uralkodni magamon. Még semmi sem izgatott fel annyira, mint a tudat, hogy Dórit a faházban fogom meghúzni. Tudtam, mennyire különleges számára ez a hely. Azt is nagyra értékeltem, hogy megmutatta nekem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egész balhét azért csinálja, hogy magához láncoljon.

Lesütöttem a szemem. Egy ilyen nő próbál leteperni, én meg a szakításon agyalok? Most komolyan?

– Tudsz festeni? – lehelte az ajkamra.

– Téged kifestenélek.

Megőrjített az az angyali kacaj. Magamtól dobtam le az atlétámat, majd a nadrágomból is kilábaltam. Hagytam, hogy a tenyeremet a bödönbe nyomja. Kék lett, akárcsak a szeme. Ezúttal nem érdekelt, hogy átvette az irányítást. Figyeltem, ahogy az arcához húzza a kezemet, majd egy könnyed mozdulattal végig futtatja a száján, és áttér a nyakára. Olyan irreálisnak tűnt az egész, mint egy morbid beavatási szertartás, mégis élveztem. Tetszett, hogy ilyen messzire képes elmenni miattam.

Kitértem a szorításából. Eljött az ideje, hogy megmutassam neki, a segítsége nélkül is feltalálom magam.

Még sosem téptem le ruhát a kifejezés szó szerinti értelmében. Nem éreztem, ahogy az anyag megfeszül, elszakad, és mindössze a darabjai maradnak a markomban. Ezzel ezt is kipipálhattam a bakancslistámon.

Őrült módjára estem neki, kábé, mint aki egy éve nem szexelt. A festéknek hála, láttam, hogy hol nem érintettem még meg. Mindent elkövettem, hogy ne maradjon száraz felület a testén. Hallottam, ahogy felgyorsult a szívverése, de sejtettem, hogy az enyém se sokkal lomhább. Zúgott a fülem, a szemem előtt egyetlen kép lebegett. Dóri. A dögös idomai, a selymes haja, a csillogó szeme, meg az a szemtelen mosoly a szája szélén, amivel egyértelmű üzenetet adott a vereségemről. Kit érdekel? Ha ez a vesztesek büntetése, nincs értelme győzni.

Nem gondoltam túl. Úgy terveztem, az asztalra fektetem, ám mielőtt felültethettem volna, váratlanul a székre lökött. Vigyorogva vártam, hogy a fekete szépség rám vesse magát, ám eszembe jutott valami. Pedig tényleg nem terveztem megölni a pillanatot.

– Baszki, ez nem megy! – szisszentem fel. – Nincs nálam gumi.

Ahelyett, hogy eltántorítottam volna, egy elnéző kacajt sikerült kipréselnem belőle.

– Nem is kell. Tudod, Dávid – simított végig az állkapcsomon. –, azt szeretném, hogy ma valami igazán feledhetetlenben lenne részed.

Szinte már az ölemben ült, néhány centiméter választotta el attól, hogy meglovagoljon. Úgy csókolt meg, mint még soha azelőtt. Megint harcra vágyott. Éhes oroszlán módjára vette célba a nyelvemet, esélyt sem adott a menekülésre. Legalább megértettem, miért panaszkodnak annyit a lányok, akiket részegen kapnak le.

– Hé, lassíts már! – tértem ki az útjából. – Tudod, milyen veszélyes ez? Nem bírnám ki, ha…

– A szemed láttára fogom bevenni a tablettát – lóbálta meg az asztalra helyezett tégelyt. – Nem lesz semmi gond. Csak… élvezd, oké? Ezért csinálom.

Összeakadt a tekintetünk, a pillanat hamar elillant, de elégnek bizonyult ahhoz, hogy átlássak a módszerein. Rájött, hogy ki fogom dobni. Ezért harcolt annyira, ezért tűnt olyan izzadtságszagúnak a váratlan numera. Ironikus, hogy mennyire élveztem volna, ha a gondolataim nem járnak máshol. Így azonban inkább tartottam szánalmasnak, mint szexinek. Egy olyan célért harcolt, amit már rég elvesztett.

Furcsa, átláthatatlan küzdelem vette kezdetét. A szívem betegesen ragaszkodott az ölemben vonagló lányhoz, az agyam azt kántálta, hagyjam elmenni. Zárjam le gyorsan, fájdalommentesen, hogy minél kevesebbet szenvedjen. Általában így intéztem az elválást. Kerülve a fölösleges drámázást, néhány perc alatt, pár szóval. Úgy gondoltam, így mindenki jobban jár. Annál is kevesebb időt töltök az exeim társaságában, ők meg nem kergetnek többé hiú ábrándokat, nem próbálnak belemagyarázni olyasmit a szavaimba, ami sosem volt ott.

De Dóri különbözött tőlük. Ez a viszony máshogy sült el, mint az eddigiek.

A testéből áradó festék illata eltompította a fejem. Átfutott az agyamon, miben fog átmenni a házba, hogy lefürödjön, és nem tart-e a lebukástól. Ahogy a kétségbeesett szempárba néztem, rá kellett döbbennem, hogy Dóri nem hülye, minden bizonnyal számításba vette a lehetőségeit. Még a szülei haragja ellenére is véghez vitte a tervét, amivel megmentheti a kapcsolatunkat. Legalábbis, azt hitte, sikerrel jár.

Senki sem ismerte úgy a testét, mint én. Görcsösen kapaszkodott a szék támlájába, sötét haját erőtlenül vetette hátra, a mozgása pedig egyre lelassult. Tudtam, hogy másodpercek választják el az orgazmustól. Akkor élvezett el ilyen hamar, amikor izgult. Az első pár alkalom. Amikor a Dunaparton esett nekem. A békülős szex, amit félbehagyott, hogy megmentse a barátnőjét. A mostani alkalom. Becsuktam a szemem.

Tartsd meg! – suttogta a szívem.

Bántsd meg!  – süvítette az agyam.

Mindig is a racionálisok táborát erősítettem.

A csípőjénél fogva toltam el magamtól. Igyekeztem csak annyira meglökni, hogy ne üsse meg magát, de érezze a nemtörődömségemet. Tüzesen villant egyet a szeme, én meg magamban vigyorogva vártam, hogy leszedje a fejem, amiért nem engedtem a csúcsra jutni. Nem is tudom, mit sajnáltam igazán: a mosolyom hamisságát, vagy azt, hogy nem vált be a tervem. Dóri arcvonásai szinte rögtön kisimultak, majd bevett egy tablettát.

– Akkor ezt fogjuk fel egy előjátékként, oké? – erőltetett magára egy mosolyt.

Komolyan elgondolkozta, kettőnk közül ki vágyik jobban erre a szakításra. Ahogy megjátszotta magát, próbált úgy tenni, mintha nem haragudna, nem félne attól, hogy óvszer nélkül csináljuk, mindennel olyan hatást ért el, mintha meg akarná mutatni, hogy jobbat is találok nála. Valakit, aki bevállalósabb. Meghunyászkodóbb. Kedvesebb. Talán azt gondolta, ilyen lányra vágyom. Az igazság az, hogy nekem még mindig a szeretőm kellett, a maga ütődött, vad, cinikus valójában.

– Gyere! – húztam magamhoz. – Ígérd meg, hogy máskor ilyet nem csinálsz. Ha nem állítalak le, simán bealszom.

Töretlenül bámult rám, de az arcizmai megrándultak. Végre! Szinte már láttam, ahogy azon pörögnek az agytekervényei, hogy vessen véget az életemnek. Tudtam, hogy észrevette a közelgő véget, mint ahogy azt is, hogy ezen már nem lehet segíteni. Azért megpróbálta. Ráfoghatnám, hogy talán mégsem különbözött az exeimtől, de azzal magamnak is hazudnék.

Túlságosan is különbözött tőlük.

– Jó, bocsi. Én csak… – Legszívesebben letépném a karodat és megetetném veled. – Meg szerettelek volna lepni. Mostanában történtek dolgok, és gondoltam… – nevetett fel kínosan. Puha ujjai a mellkasomra vándoroltak, mintha bármelyik pillanatban kész lenni kitépni a szívemet. – Próbáltalak feldobni. Ha van valami más ötleted, szólj, és megpróbálhatjuk.

– Ez komoly?

– Te bevállaltad miattam a kérdezgetős játékot – tárta szét a karját. – Most rajtam a sor.

Kérlek, hagyd, hogy szakítsak veled, felejtsük el az elmúlt hónapokat, és keress valakit, aki szerelmes beléd – ennyit kellett volna mondanom. Rohadt idiótán éreztem magam volna utána, de a fennálló helyzetet elnézve még illett is volna a képbe. Hosszasan elidőzött a tekintetem a szeretőmön. Néztem a kicserepesedett ajkait, vizenyős szemét, a kócos haját, meg a bőrét, ahonnan lefolyt a kék álca. Emlékek ezrei villantak be róla. Nem akartam, hogy így legyen vége. Tudtam, hogy szakítanunk kell, de az utolsó közös éjszakánkat Dórival szerettem volna tölteni, nem egy színtelen, feledhető tömeglánnyal.

Néhány tincset a füle mögé helyeztem, majd egy finom csókot nyomtam szétnyíló ajkaira. Minden egyes érintés egy kínhalállal ért fel.

– Nem kell a játszma – mormoltam. – Veled akarok lefeküdni, érted? Nem valami IQ-bajnok tyúkkal, hanem azzal a lánnyal, aki lerajzolta a pulcsimat.

Egy suta bólintásnál többre nem futotta tőle. Megcsókoltam; úgy öleltem magamhoz, mint egy gyerek a szülinapi ajándékát, amire ezer éve fáj a foga. Három hónappal ezelőtt, a szalagavató afteren, Gergő hálószobájában mindent elkövettem azért, hogy tökéletessé tegyem az első alkalmat. Távol állt attól, de nem számít. Most már nem. Az volt a fontos, hogy utoljára varázsoljam el úgy, hogy ezentúl mindenkit hozzám hasonlítson, aki megfordul az ágyában.

Mindketten remegtünk az izgalomtól, de éreztük, hogy jó lesz. Sőt, még annál is több. Gyönyörű. Tiszta. Emlékezetes. Mint a keringő, ha olyan emberrel táncolsz, aki közel áll hozzád.

Tudtam, hogy nemsokára össze kell törnöm a szívét, máskülönben örökké velem marad. Ha nem is fizikailag, vágyakozni fog utánam, találkákért kuncsorogni, és évek múltán is a kapcsolatunkat siratni. Olyan mániákussá válik, mint Anett. Mint én. Nem hagyhattam, hogy így megalázza magát. Még egyszer, utoljára megmutattam neki, hogy igenis érdekel a sorsa.

Óvatosan fektettem a padlóra. Úgy kezdtünk bele, mintha a világ összes ideje rendelkezésünkre állna. Lassan, elnyújtottan, hosszú csókokkal és mélázó simogatásokkal fűszerezve. Hagytam, hogy a hullámaimmal játsszon, egymásba fonja az ujjainkat és úgy nevessen rám, mintha tényleg együtt lennénk. Éreztem a vanília illatát, a csípőmet körbe ölelő combjait, meg az eszeveszett ölelését, amiből meg sem próbáltam kiszabadulni. Egy ütemre rándult az ágyékunk, együtt mosolyogtunk, amikor véletlenül összekoccant a homlokunk, és együtt fejeztük be a táncunkat. A fülledt levegő ellenére minden porcikám remegett. Valami belülről hasogatott, kettős gondolatok viaskodtak bennem. A rohadt életbe, na, ez a tökéletes! Nem vad, nem pornófilmbe illő, de nem kívántam ennél többet.

Kár, hogy nem szakadhattam el a tervemtől. Pedig megtettem volna, ha látok más kiutat.

Szótlanul kapkodtam magamra a ruháimat. A sötétkék, kapucnis pulcsiért nyúltam, aztán mégsem vettem fel. Mindentől meg kellett szabadulnom, ami Dórihoz köt. Pontosan tudtam, hogy ugyanúgy felvenném, ha máshoz nem, hát edzésekre. Nem engedhettem meg magamnak, hogy eszembe juttassa a lányt, akinek túl sokat jelentettem. Akinek nem hiányzott sok ahhoz, hogy túlságosan is fontossá váljon.

Ő nem öltözött. Nem is nagyon lett volna mit felvennie. Csöndesen tápászkodott fel, majd ingatag léptekkel az asztalához sétált. Fürge ujjai ütemtelen dobolásba feledkeztek.

– Miért?

Nem kiabált, nem sírt, csak feltett egy egyszerű kérdést. Megráztam a fejem. Ennek semmi értelme.

– Azt hittem, egyértelmű.

– Ó, igazán? Akkor magyarázd el, tessék! Sajnálom, hogy nem lehet olyan hibátlan észjárásom, mint Hollósy Dávidnak.

Megfordultam, a tengerkék íriszből gyilkos hullámok sodródtak felém. Ez az, amit el akartam érni. Mégis azt kívántam, bárcsak tökön rúgna Dóri.

– Feltűnt, hogy mindent tönkretettél? Nem? Persze, hogy nem – grimaszoltam értetlen pillantása láttán. – Nem árultam zsákbamacskát, Dórit. Megmondtam az afteron, hogy nem megyünk tovább a szexnél. Akkor azt mondtad, megértetted. Lehet, hogy csak a pia miatt, de az nem számít. Én meg voltam olyan idióta, hogy higgyek neked! – túrtam a hajamba idegesen. Egyre inkább kezdett felmenni bennem a pumpa, ahogy végig gondoltam, milyen messzire mentem el egy lány miatt. – Tudod, a szex rohadtul nem azt jelenti, hogy elviselem a szarságaidat. Hogy elviszlek valami béna galériába, csak mert a kattos barátnőd ezt találta ki, vagy, hogy megveretem maga, mert valakinek meg kell mentenie a másik barátnődet. Sőt, még azt sem, hogy el kell veszítenem a legjobb barátomat miattad!

Most már üvöltöttem. Tudtam jól, nem minden vád állja meg a helyét, de nem érdekelt. Magammal is el kellett hitetnem, hogy őrült vagyok, ha nem lépek vissza.

– Sajnálom, hogy nem vagyok egy önimádó gyökér! – vágott vissza. – És mi az, hogy miattam vesztél össze Gergővel?

– Nem az a lényeg! – fojtottam belé a szót. – Mindent tönkretettél, fel tudod ezt fogni? Amióta ismerlek, mást sem csinálsz, csak kavarsz. Dávid, ne feküdj le másokkal, Dávid, gyere már ki hajnalban a Dunapartra megdugni, Dávid, kísérj már el Egerbe, hátha összefutsz a köcsög apáddal! – soroltam. –  Mintha a csicskád lennék, Dóri. Komolyan azt hiszed, hogy attól, hogy párszor meghúztalak, mindent elintézek neked?

Úgy tűnt, ő is kezd bedurvulni. Indulatosan pattant fel a székről, olyan hévvel lökte meg a mellkasomat, hogy kis híján hátra estem. Nem sejtettem, hogy ennyi erő szorult belé.

– Nem lett volna muszáj! Javíts ki, ha tévedek, de emlékeim szerint egyszer sem fogtam fegyvert a fejedhez.

– Manipuláltál. Az sokkal jobb, tényleg…

– Tudom, mi a bajod. Ez a szánalmas hiszti nem is nekem szól, hanem magadnak – sziszegte. – Nem bírod elviselni, hogy vannak érzéseid, és a múltkor elmondtad az igazat az apádról.

– Ne beszélj róla…

– Te meg ne nézz úgy, mint aki mindjárt megöl. Tudom, mire megy ki a játék, Dávid – érintette meg a karomat. – Átlátok rajtad. Próbálhatod előadni, hogy ugyanolyan vagyok, mint a többi kis ku…

Megráztam a fejem. Miért nem bírom kimondani?

– Nem vagy ugyanolyan. Sokkal rosszabb vagy! – nevettem fel hisztérikusan. – Baszki, Dóri, mindent elcsesztél. Elvetted a szabadságomat, az egész életemet!

Most rajta volt a sor, hogy kiröhögjön.

– Ezt a szart – mutatott végig rajtam – nem nevezném életnek.

Milliméterekre álltam tőle. Ha nagyon akarom, egyetlen mozdulattal lezárom a vitát, de nem tehettem meg. Végig kellett csinálnom, ha már belefogtam. Amióta végeztünk a szexszel, erre a pillanatra vártam. Kicsit gépiesen kezdtem, mint egy betanult feleletet, ám így is megtette a hatását.

– Igazad van. Lehet, hogy nem viszem sokra. De még mindig jobban járok, mintha ezt csinálnám életem végéig – mutattam körbe a faházban. – Hitegetheted magad, hogy más vagy. Különleges, tehetséges, vagy amit csak akarsz. Bármekkora művész is vagy, a végén ugyanoda jutsz. – A füléhez hajoltam. Furcsamód sem a kezem, sem a hangom nem remegett. Olyan természetességgel döngöltem a földbe, mintha egész életemben ezzel foglalkoztam volna. – Úgyis úgy végzed majd, mint Szimóna.

Még el sem húzódtam tőle teljesen, a keze nyoma máris az arcomon díszelgett. Hitetlenkedve érintettem meg a helyét, egy pillanatra fel sem fogtam, mi történt. Aztán ránéztem Dórira. Sírt. Nem úgy, mint aki dühében szétszedi a házat, inkább csak pityergett. A könnycseppek keveredtek a bőrére száradt festékkel.

– Menj el, Dávid – mondta. A hangja egyszerre csengett tisztán, élesen és élettelenül. Mint aki gyilkosságra készül. – Menj el, és soha többé ne gyere vissza. Töröld ki a számom. Ne írj rám. Tegyünk úgy, mintha az elmúlt három hónap meg sem történt volna.

Lefagytam. Csak álltunk ott, mint két szerencsétlen. Szó nélkül kellett volna távoznom, diadalittasan, hogy elértem a célom. Végül is, mindegy, ki szakított, nem? Vége van, csak ez számít. Nincs több fejfájás, stressz, semmi, ami ártana.

– Még sosem szakítottak velem – végül ennyit nyögtem ki.

Úgy sétált el mellettem, mintha évek óra gyakorolta volna ezt a mozdulatot. Nem lökött meg a vállával, nem simult hozzám – igazából azon volt, hogy minden velem való érintkezést elkerüljön. Kinyitotta az ajtót, majd várakozva fordult felém.

– Carpe diem – húzta el a száját gúnyosan. – Egyszer mindent ki kell próbálni.

Egy másodpercig sem haboztam. Nem néztem a szemébe, kizártam az illatát, úgy haladtam el mellette, mintha egy ismeretlen lenne. Ezt kérte tőlem, én meg teljesítettem a kívánságát. Legalább most az egyszer úgy viselkedtem, ahogy elvárta tőlem.

Nem fordultam vissza. Csak akkor néztem hátra, amikor kinyitottam a kocsimat. Árnyak, képlékeny formák tűntek fel a szemem előtt. Talán bevett még egy tablettát. Talán összekuporodva zokogott. Vagy megfestette a halálom. Bármihez is kezdett, reméltem, könnyít a lelkén.

Max. hangerőre állítottam a rádiót, hátha a zene elnyomja a gondolataimat. Nem is zártam le az Audit, úgy mentem be a házunkba. Szükségem volt valamire, amitől mindent elfelejtek. Dórit. A szakítást. Gergőt és Blankát. Anettet és Biát. Apámat. De leginkább Dórit.

Miután magamhoz vettem a pénztárcámat, folytattam az utamat. Azzal hitegettem magam, véletlenszerűen kanyarodok a szűk utcákra, valójában azonban egy cél lebegett a szemem előtt. Mindegy. Kezdtem megszokni, hogy becsapom magam. A végére egész profi leszek benne.

Kihalt raktárépületek, betört ajtók és feldúlt kukák tanyájára tévedtem. Alig lézengett pár alak a környéken, inkább a kapualjban aludtak. Mindössze néhány lámpa pislákolt a járdaszélen, mégsem féltem attól, hogy eltévedek. Volt egy hely, amire álmomból felriadva is bármikor rátalálnék.

Megszólalt a csengő, amikor odaértem, ezzel együtt néhány kérdő pillantást is bezsebeltem. A lestrapált asztalok mögül lestrapált emberek tekingettek az irányomba, árgus szemekkel kísérték minden egyes lépésemet. Nyilvánvalóan csodálkoztak rajta, hogy egy hozzám hasonló jól fésült fiatal hasonló helyre téved. Ja, mert aki helyes, annak nem lehetnek problémái…

A pultnál ismerős arcba futottam. Egy kopottas farmermellényt viselt fekete pólóval, szőke tincseit egy kócos konty tartotta egyben. Semmit sem változott az elmúlt időben, és látszólag nem lepte meg a jelenlétem. Úgy biccentett felém, mintha konkrétan várta volna, hogy ismét felbukkanjak a fogadóban.

– Szépfiú – küldött felém egy kétes értékű mosolyt. – Mi a dörgés?

– Minden szar – foglaltam össze a lényeget. – Van valami erősed?

Saci a vitrinhez lépett, aztán egy üveg viszkit nyújtott felém. Valószínűleg látszott rajtam, hogy nem fogom elaprózni a dolgot, ezért nem adott hozzá poharat.  Kezdésnek megteszi.

Az ital cseppjei lassan gurultak le a torkomon. A jobb oldalamra egy fiatal fiú telepedett le. Nagyjából egyidősek lehettünk, a karját vágások borították, a szája remegett, amíg Sacihoz beszélt. Olyan halkan motyogott, hogy nem is értettem, mit mond. Nem, mintha annyira érdekelt volna. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor egy meggyötört lapot nyomott a lány kezébe. Aztán felállt, és szó nélkül elhagyta az Angyali Démon épületét.

Az alkohol kezdett a fejembe szállni – ez lehet az oka, amiért látni véltem valamit, ami értelemszerűen nem lehetett ott.

– Megnézhetem a rajzot?

– Amit a csávó hozott?

– Nem – mondtam színtelen hangon. – A mellette lévőt.

Készségesen szabadította ki a gombostűk fogságából, majd letette elém a képet. Kicsit arrébb toltam az italt, nem is csak azért, hogy véletlenül leönteném. Tisztán kellett látnom. A gyanúm beigazolódott, tényleg engem ábrázolt az a rajz. Engem és Dórit. A suli előtt álltunk, ő somolyogva igazgatta a haját, én meg… Nos, én őt néztem. És mosolyogtam. Úgy, mint aki igazán boldog.

– Na, igen. A nődben van spiritusz – állapította meg a pultos. – Te meg durván izgulsz a művészekre. Para.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy kicsit le van maradva, és Dóri már nem a nőm többé. Dóri rajza egyszerre nyűgözött le és varázsolt el. Nem rémlett, mikor készült, mi alapján, azt meg pláne nem értettem, miért hozta el a Démonba. Csak abban voltam biztos, hogy baromira élethű. Ja, meg hogy azon a rajzon úgy vizslatom Dórit, mint aki menten leteperi.

– Mióta van itt? – kérdeztem.

– Pár hete, talán – rántott egyet a vállán. – A művészke valami olyanról magyarázott, hogy elmentél vele egy versenyre, és Biát eldobtad a sulihoz előtte, mert készültek az érettségire, vagy mittomén’. Nagyvonalakban annyi a sztori, hogy Bia lekapott benneteket, aztán átdobta a képet a csajodnak. Ó, baszki, ha egyszer elmondanák, kit esznek rajtad…

Unottan visszaadtam a képet, majd kiürítettem az üvegemet. Azon gondolkoztam, miért kötök ki mindig itt. Bármit csinálok, mindig Dórihoz jutok. Mintha szabályosan követne az emlékével. Igen, már az exem. Nem több egy mulandó emléknél.

A következő kör mellé cigit is kértem. Ha Gergőnek bevált, nálam is működnie kell. Szerencsére Saci nem aggódott túlzottan a tüdőm egészségéért. Gyakorlott mozdulattal rakta elém a hamutartót, a kezembe nyomott egy szálat, majd meggyújtotta azt. Korábban a kíváncsiságom vett rá, hogy dohányozzak. Azt hittem, attól, hogy kilencedik után Biával elszívtunk pár szálat, most sem fog problémát okozni. Mégis, amint beleszívtam, ellepte a könny a szememet, a torkomat pedig kínzó köhögés fogta el. Jobb híján a hamutartóban oltottam el a cigimet, és nagyot kortyoltam az italomba. Saci reakcióját elnézve legalább annyira szerencsétlen képpel szolgálhattam, mint ahogy éreztem magam.

– Első alkalom, mi?

Kínosan elhúztam a számat, majd újfent meghúztam az üveget. Sosem fogom megérteni Gergőt.

– Nem akarok rászokni. Csak tönkreteszi az embert.

– Szép is lenne, ha rajtad múlna! – helyezkedett el velem szemben. – Azt hiszed, a láncdohányosok maguk döntenek a cigi mellett? Először mind úgy kezdik, mint az átlagember. Csak egy csikket, csak most, aztán soha többet. Nem számít, nem befolyásolja az életemet. Ha kell, kibírom nélküle is. Mindenki jobban járna, ha elengedném, de minek? Élvezem, a mában élek, és csak ez számít. Ideges voltam, szomorú, boldog, összetört, ezért nyúltam hozzá. Olcsó kifogás az összes, szépfiú! – eresztett el egy sötét vigyort. – Valójában, aki egyszer belekóstolt, sosem szabadul tőle. Még ha le is teszi, vagy soha többé nem érinti a szájához, örökké emlékezni fog az ízére.

– Ez teszi izgalmassá. Azt hittem, jó lesz, mert nem mindennapi – motyogtam. – Fel se tűnt, mennyire kicsinált. Szinte már függők tőle.

Elgondolkozva szemlélte a kiégett szivart. Okos pillantása előbb Dóri rajzára, a hamutartóra, megint a képre, majd rám vándorolt.

– Ahhoz képest nem bánsz vele valami fényesen.

Erőtlen röhögést hallattam, inkább rendeltem még egy kört. Csak reménykedni tudtam, hogy hoztam magammal annyi pénzt, hogy ne kelljen itt maradnom takarítani. Sorban ürítettem ki a poharakat, miután ráuntam a viszkire, vodkát kértem, utána pedig egy Jagert is lehúztam. Tudtam, hogy ki fog ütni, és jó eséllyel végig fogom rókázni a napot. Sosem hittem volna, hogy egyszer egy lepukkant kocsmában fogok vedelni egy lány miatt. Bár, ami azt illeti, sokan sok mindent nem hittek el a történelem során.

Lassacskán hazatértek a vendégek. Saci figyelmeztetett, hogy ha összehányom a Démont, az atlétámmal kell feltakarítanom a cuccot. Nem hatott meg túlzottan. Üveges tekintettel meredtem az előttem sorakozó üvegekre, aztán rendeltem még egy menetet. Az alkohol íze magával rántott a mélybe. A legsötétebb gondolataimat hívta elő. Az egyik percben attól rettegtem, mi van, ha Dóri bevette az összes tablettáját, és éppen most próbálják visszahozni az életbe. Arra gondoltam, bárcsak sosem ismertem volna meg. Az ő érdekében.

– Tudod, mit mondtam neki? – fordultam a pultoshoz.

Egy unott fejcsóválást kaptam válaszul. Haza akart menni, de nem dobhatott ki. Az elvárt kedvesség hátránya.

– Azt mondtam, hogy olyan sorsra fog jutni, mint Ő – túrtam a hajamba. – Mondd, Saci, ez… normális? Totál más a két nő. Dóri művészlélek, de nem őrült. Jó, néha az, de abból egész jól szoktam kijönni…

– Nézd, szépfiú – ivott bele a kávéjába. – Engem érdekel a sorsod. Tényleg. Csak arra kérlek, hogy a tizennyolc karikás részleteket tartsd meg magadnak. Inkább nem akarlak elképzelni, úgy, sehogy, szóval, ha nem haragszol…

– Én vagyok olyan elcseszett, mint Ő, érted?! – Hirtelen kikeltem magamból. Nem gondolkoztam, csak mondtam, ami a szívemet nyomta. – Megszokta, hogy utálják, és nem ismerik el a tehetségét. Én megszoktam, hogy nem szeretem őket… játszok velük. Nem tudom… hidd el, próbáltam – Kínomban felröhögtem. – A nagy szart próbáltam! Hitegettem magam. Dóri nem szerelmes belém… ja, persze. Már akkor belém zúgott, amikor felkértem táncolni. De én… nem tudom elviselni, hogy így legyen, érted? – néztem a lányra. – Nem tudtam megszokni, hogy szerelmes belém.

Folytattam volna, ha nem akadnak a torkomon a szavak. Még attól is féltem, hogy kimondjam. A tekintetem az alkaromra tévedt. Kedvem lett volna belevágni az üveget, hogy szilánkossá törjön, és vérrel fesse be a bőrömet. Carpe diem, mi? Élj a mának… jó szöveg. Az emberek azt hiszik, akkor teszel így, ha semmiből sem maradsz ki. Csajozol, szexelsz, piálsz, bulizol, elutazol egy távoli országba, veszel valami drága cuccot. Ahhoz bezzeg nincs bátorságunk, hogy eláruljuk a legféltettebb titkainkat másoknak. Azoknak, akiket ezzel boldoggá tehetnénk.

– Kár, hogy meghalt – mormoltam félálomban. – Megkérdeztem volna, miért tette.

Saci bocsánatkérően feltette a kezét, majd az ajtóhoz sietett. Most vettem csak észre, hogy egy nagydarab, sötét hajú fickó csatlakozott a társaságunkhoz. Reméltem, Bia barátnője nem kíván sok időt eltölteni vele, ám csalódnom kellett. A lány egy gyors csókot nyomott a tag szájára, majd kézen fogva a pult mögé vezette.

– Na, szép – nevettem fel, leplezve ezzel a csodálkozásomat. – Pasid van, engem meg szépfiúnak hívsz.

– Farkas a férjem – javított ki. – Egyébként örülj, hogy nem azt mondom, amit igazából gondolok rólad.

Jobb napjaimon bemutattam volna neki. Pech, hogy a pasija – pardon, a férje – első saccra két fejjel magasabbra nőtt nálam, és úgy méregetett, mint egy utolsó gyökeret, aki miatt a felesége kénytelen még éjfélkor is a munkahelyén dekkolni.

– Dóri mindig valami farkasos szart nézett.

Látszólag megértően bólogattak. Időközben kiürült az üveg, én meg automatikusan kértem a következőt. Részegségem ismét a művészek világába kalauzolt.

– Ha megtalálnám a rokonait, beszélhetnék velük – ecseteltem a tervem. – Talán elmondanák, hogy csak pletyka volt. Nem is halt meg. Vagy nem úgy, mint ahogy írták. Akkor elmondhatnám Dórinak, hogy tévedtem. Nem lesz olyan, mint ő.

Most vettem csak észre, hogy Farkasnak hiányzik bal oldalt a borostája. A fülétől lefelé egy vékony csíkban égési nyomok tarkították az arcát. A csávó gyilkos pillantását elnézve nem lepődtem volna meg, ha korábban részese lett volna valami balhénak.

– Miről hadovál a csávó? – kérdezte Sacit.

– Szerelmi csalódás.

- J. F. Szimóna.

Egyszerre szólaltunk meg. Komor ábrázattal vizslattam a párost, azt vártam, nem ismerik a nevet. Ami azt illeti, ekkor indult útjára a meglepetések mozdonya, aminek útja remélhetőleg nem kanyarodik a halálom vágányára.

– Jaj, Szimóna. Soha, egyetlen rendőrt nem bírtam annyira, mint őt – dőlt neki Saci Farkas mellkasának.

– Nagy szarkavaró volt, annyi biztos – biccentett a férfi, még mindig komolyan. – Több pénzünk elment arra a ribancra, mint amennyit egy év alatt keresünk.

Az alkoholra fogtam. Mindenesetre érdekelt annyira a sztori, hogy belemenjek a játékukba.

– J. F. Szimóna rendőr volt? – Ezt nem említette Dóri.

– Szimóna rendőr volt, igen – bólintott Saci szórakozottan. – J. F. Szimónával kicsit más a helyzet.

– Prosti?

– Mást nem is vártam tőled, szépfiú – forgatta meg a szemét leplezetlen lenézéssel. – Az igazság az… – habozott. Mintha a férjétől várta volna a megerősítést, ő azonban keresztbe font karral támasztotta a pultot. – Az igazság az, hogy ismered Szimónát.

A képébe röhögtem. Az akartam ezzel kifejezni, hogy ne szívasson, így is örülök, ha túlélem a napot. Viszont a szőkeségnek meg sem rezdült a szája széle. Most már ránézett a férjére. Farkas rosszallóan csóválta a fejét, mire a lány vállat vont, és azt mondta, nem számít. Részeg, nem adja tovább senkinek.

Megköszörültem a torkomat, és arrébb toltam a piát. Nem kívántam az alkoholt. Tudtam, hogy nem ittam még annyit, hogy a tárcámban található összeg, mégis kiöntöttem a tartalmát a pultra, úgy figyeltem a párost. Nem érdekelt, hogy anya le fog cseszni, hogy nem is ismerem őket, csak Dóri boldogsága számított. És ha ehhez az kell, hogy megtudjam az igazat valami őrült művészről, hát legyen. Nem tántoríthattak meg.

– Akkor beszélj! – mélyesztettem a pillantásom a lányéba. – Ki az a J. F. Szimóna?

– Én vagyok J. F. Szimóna.

Kevesen múlt, hogy nem estem hátra a bárszékkel. Nagyjából úgy bámultam Sacira, mintha azt közölte volna, hogy ő az anyám. Bár, kétes, hogy nagyobb sokként ért volna az információ.

– Halottnak kéne lenned – Ennél többre nem futotta.

– Ja, mondták már páran – villantott rám egy mosolyt. – Ne aggódj, szépfiú, nem veszem a szívemre.

Percek óta birtokoltam az információt, mégsem tudtam mit kezdeni vele. Egyszerűen nem állt össze a kép. Ha Saci és Szimóna egy és ugyanaz, akkor a gondtalannak tűnő, segítőkész pultos több szörnyűséget élt át, mint gondoltam volna. Felmerült bennem, hogy vajon a háttérben meghúzódó férfi hol kap szerepet a történetben. Ő lenne a baromarc, aki tönkretette a lány életét?

– A helyzet az, hogy ez a kis dráma egész szép összeget hozott a házhoz – vágott bele a történetbe. Le sem tagadhatta volna, mennyire elégedett magával. – Nem voltunk ám mindig olyan gazdagok. Egy ideig bankrablásból éltünk.

Mázli, hogy nem ittam, a piám fele valószínűleg Saci arcában landolt volna.

– Na, az elesettek védelmezője, mi? – gúnyolódtam. Inkább nem jegyeztem meg, hogy a pasijából kérdés nélkül kinéztem volna valami hasonlót.

– Kellett a pénz, szóval megszereztük. Ilyen egyszerű. Néha persze akadtak kisebb-nagyobb gondjaink, de megoldottuk… vagyis, inkább megöltük őket – olvadt le a mosoly az arcáról. – Egy idő után akkora vagyonra tettünk szert, hogy az szemet szúrt az embereknek. Gondolj csak bele! Két fiatal, akik nem dolgoznak, mégis drága kocsikkal járnak, és menő helyeken nyaralnak. Akkor követtük el az első hibát – A távolba révedt, mintha onnan olvasná ki a történetet. Kicsit ijesztőnek tartottam, hogy egy gyilkossal beszélgetek, mégsem borsódzik a hátam. – Nem figyeltünk eléggé. Mondjuk ki, elcsesztük. Elfeledkeztünk a biztonsági rendszerről, így mire megérkeztek a rendőrök, konkrétan nem volt más dolguk, mint kiszedni minket a kalitkából. Életfogytiglannal fenyegettek. A beszélőkém mentett meg minket a börtöntől – enyhült meg a hangja. Láttam, hogy egy pillanatra a morcos férfi ajkára is mosoly kúszik. – Már akkor is értettem asz emberek nyelvén. Ismertem a gyengéiket, pusztán abból, ahogy bejöttek a szobába. A rendőrfőkapitány ragaszkodott hozzá, hogy ott, helyben kifaggathasson minket. Alacsony, tömzsi kis nő volt, tipikusan az, akinek csak jár a szája, de lövése sincs, mit akar igazán. Folyton kattogott a szeme, és mielőtt belevágtunk volna, felhívta a férje, hogy valami adósságról beszéljen vele. Tudod, szépfiú, a becsület őrei azzal kecsegtetik az embert, hogy nincs az a pénz. Pedig de – húzta ki magát. – Van az a pénz.

– Hát, hallod – toltam fel a szemöldököm. – Egyre szimpatikusabb vagy. Tetszik, hogy te adsz tanácsot a depressziósoknak.

Egy ellenséges pillantással elérte, hogy ne szóljak közbe többet.

– Megállapodtunk a nővel. A pénzünk felét át kellett utalnunk neki, de még így is annyi maradt, hogy az emberek nem hitték volna el, hogy tiszta munkával szereztük – sütötte le a szemét. – A rendőrkapitány azt tanácsolja, költözzünk el, és találjunk ki valamit, ami fedezi a vagyonunkat. Itt jöttek képbe Farkas festményei – Most ő nézett hátra a férjére. A kaján vigyort egy meghitt, nosztalgikus görbület váltotta fel. – Próbáltuk eladni őket, de ez nem volt elég. Rengeteg tehetséges művész rohangált a városban, így ki kellett találnunk valamit, amivel kiemelkedik közülük. Arra jutottunk, nagyobb lenne a kereslet, ha egy szép, fiatal lány neve alatt futnának a képek. Hát, még ha megfűszereznénk egy kis drámával…

Lassacskán eljutott az agyamig, mit terveltek ki. A kezem ökölbe szorult, de nem léptem semmit. Őszintén érdekelt, miért játssza az elesettek védőszentjét a nő, aki miatt Dóri félt valóra váltani az álmát.

– Pikk-pakk megírtuk a könyvet. Utána nem volt más dolgom, mint megjelenni pár díjátadón, rendezvényen, galéria-megnyitón, meg hasonló szarságon. Farkas eljátszotta a mentorom szerepét, néha kicsit megtörtem a kamera előtt, pár év múlva pedig megtalálták a holttestemet. Legendák keringtek rólam, a depressziós művészről, miközben utoljára a gimiben fogtam ecsetet a kezemben – nevetett fel a cselén. – Zabálta a nép. Megoldódott a pénzünk kérdése, a rendőrkapitánynak is helyrejöttek a dolgai. Ja, és képzeld, utána vettem fel a Szimóna nevet. A J. F. pedig a Jóború Farkas névre utal.

– És a Démon? – szegeztem neki a kérdést. – Mégis ki volt az a barom, aki engedte, hogy itt dolgozzatok.

– Valaki, akitől a régi alkalmazottak túl magas fizetést követeltek. Mellesleg tök jól járt velünk, ha én nem vagyok itt, soha senki nem veti be, hogy elkéne némi egyediség.

Megfagyott az ereimben a vér. Nem bírtam felfogni, amit hallottam. Átláttam a logikáját, valahol még át is éreztem, hogy nem tehettek mást. Az cseszett fel, ahogy beszélt róla. Mintha egyenesen büszke lenne rá, hogy a fél országot megvezették, csak azért, hogy szabadlábon megússzanak egy bankrablást. Szaltózott egyet a gyomrom, ahogy arra gondoltam, hogy kisebb koromban talán még láttam is Sacit a tévében. Attól undorodtam csak igazán, hogy ennek az embernek naponta több száz ember önti ki a szívét, miközben azt hiszik, hogy a megtestesült jószándékkal elegyednek szóba.

– Hogy tehettétek? – mordultam rá az önelégült pultosra. – Egyszer sem gondoltatok bele, mennyit jelentett Szimóna másoknak?

Hogy mennyit jelentett Dórinak?

– Az embereket csak a dráma érdekli, szépfiú. Minden, amin lehet csámcsogni – húzta cinikus vigyorra a száját. – Ne légy naiv, kérlek. Nem azért figyeltek Szimónára, mert akkora nagy tehetség volt. Pletykaforrást jelentett az embereknek, nem bálványt, vagy példaképet.

– Dórinak azt jelenti – Most már kiabáltam. Üvöltöttem a pultossal, akit minden jó elrontójának gondoltam. – Nem láttad a galériában, fogalmad sincs, mennyire kibukott! Miattatok szakított velem! Ő volt az első lány, aki dobott, fel tudjátok fogni, mit jelent ez?

Farkas időközben mögém sündörgött, de nem érdekelt. Pont leszartam, hogy meg akarja menteni a ribanc feleségét. Felőlem akár laposra is verhettem volna. Nem létezett olyan opció, hogy nem védem meg Dórit.

– Ne pattogjál már, Jézusom! – horkantott fel Szimóna. – Hibáztathatsz minket, de ti csesztétek el. Ha a művészkédnek van egy csöpp esze, előbb-utóbb úgyis kirúgott volna.

Egy pillanatig tartott. Olyan erősen ragadtam meg Saci karját, hogy a lány felüvöltött fájdalmában. Természetesen a pasijának sem kellett több. A homlokom találkozott a pulttal, a következő másodpercben pedig egy erős kéz szorult a karomra. Jóború Farkas úgy hajított ki a fogadóból, mint egy kutyát.

– Ha még egyszer meglátlak itt, úgy megverlek, hogy anyád sem ismer rád, hülyegyerek!

Hangos csapódással zárult be előttem az Angyali Démon ajtaja. Akkor nem zavart, hogy kitiltottak, de most a világ összes kincsét megadnám, hogy újra lássam a belsejét.

A fájdalom enyhülni látszott. Nehézkesen feltornáztam magam, majd megindultam az Audim felé. Szerencsém volt, mert más kocsi nem parkolt a fogadó mellett. Nem vagyok benne biztos, hogy máskülönben rátaláltam volna a sajátomra.

Amikor beszálltam, minden rohadt homályosnak tűnt. Még sosem remegett úgy a kezem, mint akkor. Nem is kötöttem be a biztonsági övet. Gondoltam, ha lassan megyek, csak nem lesz gond. Beindítottam a motort, gázt adtam, majd felkanyarodtam az úttestre.

Nem akartam hazamenni. Beszélnünk kellett. Úgy éreztem, beleőrülök, ha nem osztom meg Dórival az igazságot. Szinte láttam magam előtt, ahogy a szája elé kapja a kezét, hitetlenkedik, aztán elküld a picsába. Azt hinné, kamuzom, hogy visszaszerezzem. Azzal jönne, hogy sosem bírtam Sacit, és hogy az azért elég erős, hogy képes vagyok belekeverni az ügybe, csak azért, hogy kibéküljünk.

Az igazság az, hogy nem csak ezért kellett beszélnem vele. Az igazság az, hogy mindent elcsesztem.

Háromszor próbálkoztam, mire sikerült Dóriék címét helyesen beütni a GPS-be. A szerkezet azt jelezte, háromnegyed óra múlva érek a kapujukhoz. Negyvenöt perc. Egy tanítási óra. Baszki.

A gyomrom tartalma felfele tört, éreztem, hogy percek kérdése, és összehányom a kocsit – amit apámtól kaptam. Akkor nem számít! –, a kezem jobban remegett, mint az érettségik alatt, a fejemben gondolatok százai vívták a saját csatájukat. Végül az egyik elsöprő, véres győzelemmel a többi fölé kerekedett.

Nem foglalkoztam a következményekkel. Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonomért. Láttam, hogy anya hívott, de most ez se hozott lázba. A szívem követte a gyomrom útját, az izmaim megfeszültek a méregtől, amikor Dóri nevére kattintottam. Az előzmények között tizenöt hívás, és öt üzenet szerepelt. Mindkettő üzenetváltást Dóri kezdeményezte. Először a Dunapartra hívott, másodszor a faházba. Én meg mindkétszer rohantam, mert róla volt szó.

– Szia, Dóri vagyok! Ha nem venném fel, hagyj üzenetet, írj rám Face-en, ha pedig le akarod szedni a fejem, inkább felejts el. Ha jókedvem van, sosem kapcsolom ki a telóm.

Üzenetrögzítő. Csodálatos.

Mindig is utáltam arra a szarra beszélni. Nem akartam, hogy ismeretlen fülekbe jusson, amit egy barátomnak, vagy anyának mondanék. Ezúttal azonban hátrahagytam a kételyeimet. A fülemhez emeltem a mobilom, és beszélni kezdtem.

– Átbasztak. Mindenkit kurvára átbasztak – Indulatosan magyaráztam, a hangom pedig jobban remegett, mint a kezem. Valami azt súgta, a hangüzenet végére csak rosszabb lesz. – Szimóna nem létezik. De te… te létezel, Dóri, és… szeretlek.

Ezzel zártam. Mintha egy kőszikla zuhant volna le a szívemről. Közelről hallottam, ahogy darabokra törik.

A következő pillanatban minden elsötétült előttem.