Dávid
Éreztem, hogy
ez a nap más lesz, mint a többi. Minden sokkal fenségesebbnek tűnt a
megszokottnál, mintha ünnepelni akarnának. Az orvosok hangja, Roxi jéghideg
érintése, a testembe fecskendezett anyagok lassú folyása. Tudtam, hogy ha ma
nem jön el, akkor sosem fog.
Most pedig itt
áll, néhány méterre tőlem. Még sosem tűnt ilyen hatalmasnak a köztünk lévő
távolság. Nem csak elképzelem, hanem konkrétan látom, mit csinál. Nem olyan az illata, mint Nikáé. Nem teríti be a
szobát, nem késztet fulladozásra. Egyedül engem tisztel meg, mert a többiek a
fal másik oldalán ragadtak. Közeledik. Angyali tekintete hadjáratot indít az
elmém ellen. Egyenlőtlen küzdelem, de nem érdekli. Azért jött, hogy véget
vessen a negyed éve tartó, kínkeserves csatának.
Figyelem az
akadozó légzését. Le sem tagadhatná, mennyire retteg ettől a pillanattól.
Ezúttal nem veszem számításba az önzőségemet. Úgy vágyom az érintésére, akár a
narkós a bőrébe mélyedő tűre. Nem érdekel, hogy izzad a tenyere, az sem, hogy a
döbbenettől hosszú percekig megfagynak a szemében tomboló hullámok. Nem számít
más, csak hogy eljött. Ha nem is bocsájtott meg, de érdekli a sorsom. Sejtelme
sincs, mennyit jelent.
– Szia, Dávid.
Én vagyok az, Dóri.
Tudom. Tudom, máskülönben már halott lennék. Ha nagyon akarnám,
ráfoghatnám a szerekre a felgyorsult szívverésemet. Félhetnék attól, hogy olyan
beszari papuccsá válok, aki éjjel-nappal lesi a nője kívánságát, mégsem teszem
meg. Boldog vagyok, a többit leszarom. Óvatos mosoly kúszik az ajkamra, amint
összefonja az ujjainkat.
– A többiek azt
mondták, meséljek vidám történeteket. Nos, mostanában nem jeleskedem a
gyűjtésükben, de azért megpróbálom.
Arról beszél,
amihez kedve tartja. Felőlem még valami elcseszett sorsú művészkéről is
áradozhatna, akkor sem küldeném el. Mármint, gondolatban sem.
– Ma írtunk
matekból. Tudod, mindent eldöntő, érvágós, utolsó dolgozat, ami eldönti,
hányast kapsz év végén – Mosolyog. Mosolyognia kell, mert ha elszúrta volna,
máshogy szólna a hangja. – Megvan a kettes. Átmentem, hála Blankának, meg
persze neked is. Igazából Blanka hátra küldött egy cetlit a megoldásokkal, én
meg lemásoltam őket. Kibékültünk. Tudom, hogy sose beszéltünk róla, hiszen
miatta vesztünk össze. Egyszer miatta is.
Ja, egyszer.
Máskor meg másokért. Dóri feladta a leckét ezzel a viszonnyal. Még sosem
veszekedtem annyit három hónap alatt, mint a kapcsolatunk során. Mégis úgy
érzem, nem számít. Most itt van, és hozzám intézi a szavait. Azon töprengek,
mire gondolhat most. Mert biztosan nem arra, amit mond. Ez az ő titkos
fegyvere: dumálással elterelni a gondolatait.
– Számít a
barátsága. Nem hinném, hogy kedveled, sőt, talán engem sem kedvelsz, de szeretném,
hogy tudd, most egy kicsit boldogabb vagyok, mint tegnap.
Nem akarok
meghalni. Nem most, nem így, nem a fekete hajú művészlány szeme láttára. De
azért ha felajánlanák, szó nélkül bevállalnám, hogy laposra verjenek.
Elvonatkoztattam a józan ész szabályaitól, és ostoba reményekbe kergettem
magam. Dóri nem tudhatja. A balesetem
utáni reggel annyira ki volt borulva a szakítás miatt, hogy nem hallgatta meg az
üzenetemet. Amennyire felcsesztem, talán még ki is törölte azt. A hír után meg
annyira összezavarodott, hogy megfeledkezett róla. Vagy szimplán nem volt rá
kíváncsi. Bármi is történt, teljes joggal hiszi azt, hogy gyűlölöm. Az én hibámból.
– Anettel is
dumáltunk, ő hozott be a kórházba.
Őszintén
remélem, hogy ez volt a dolog szívatás része. Pech, hogy amikor a lány cukkolni
próbál, nem izzad ennyire a tenyere.
– Hé, látom ám a
gépeket, nem kell parázni! Most azt fogod gondolni, idióta vagyok, amiért
megbízom benne, de nincs más választásom – Bakker.
Ez a nő ismer. – Vele jártál a legtovább, ő ért meg igazán. Ne aggódj, nem
lettünk puszipajtások, és nem hívom ki se röpimeccsre, se halálig tartó
párbajra, a kettő ötvözetére meg főleg nem, de nem félek tőle. Kezdem
elfogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen exed. Szóval, ha lennél olyan jófej,
és felébrednél, nem kell félned attól, hogy azzal a lendülettel küldelek
vissza, oké?
Pár perce azzal
mentegetőzött, hogy nincsenek vicces történetei. Nincs is rá szüksége. A
többiek izzadtságszagú sztorijaival szemben természetesen jön neki. Igen, ez a
legjobb szó rá. Természetes. Jobban
izgul, mint amikor elvettem a szüzességét. Akkor még nem ismertem. Nem tudtam,
hogy automatikusan árad belőle a hülyeség. Arra meg pláne nem gondoltam, hogy
ezt valaha vonzónak fogom találni.
Nem. Ez más. Másokkal is kavartam, akik viccesek voltak.
Valamennyire bírtam őket, de Dórit szeretem. Próbálok az ujjaimra koncentrálni.
Elvileg ez a bénulás gyógyíre. Ha csak az egyiket sikerülne megmozdítanom,
idővel talán kilábalnék a gyilkos kórból.
– Hajdúval is
beszéltem, elküldött pszichológushoz – Megint elcsuklik a hangja. Megint
behúzok egyet magamnak. Mit tettem vele? –
Amúgy nem olyan, mint ahogy a dilidokikat elképzeljük. Egész csinos, szőke
hajú, csak a nevét nem bírom kiejteni, mert túl hosszú, meg van egy oroszos
beütése. Szerintem kedvelnétek egymást. Legalábbis, addig, amíg nem próbálnád
kibeszélni a bugyijából, ő meg nem közölné, hogy reménytelen eset vagy, irány
az elmegyógyintézet.
Úgy adja elő,
mintha élvezné. Lehet, hogy így is van. Átfut az agyamon, hogy vajon a szülei
tudnak-e már rólunk. Ha nem, elég nehéz lehet megmagyarázni a pszichológusnál
tett látogatásokat…
– Visszatérve
Hajdúhoz, elég para az ofőd. Szerintem már Egerben rájött, hogy kavarunk.
Tegnap rajzszakkörön azt a feladatot kaptuk, hogy a kedvenc sorozatunkból
rajzoljunk le egy jelenetet, és írjunk fel egy hozzá kapcsolódó idézetet.
Hozott be egy példát, amit a fia készített, tudod, a Trónok harca-fan. Egy kislány volt rajta egy férfival, miközben
vívtak. Tudod, mit írtak rá?
Hiába próbálja
leplezni, simán kiszúrom, mennyire remeg a hangja. Nem akar itt lenni. Képtelen
elviselni, hogy így kell látnia. Még ennyi idő után is reménykedik, hogy egy
nap majd mellettem ébred fel, egy sötét álmokkal teli éjszakával a háta mögött.
Elképzeli a jelenetet, szóról szóra megtervezi a beszélgetésünket, annak
ellenére, hogy tudja, úgyis máshogy fog elsülni. Az esze azt ordítja, gyűlölöm,
de a szíve reménykedik egy másik verzióban. Remélem, az utóbbira hallgat. Ott
rejlik az igazság.
– Egy
párbeszédet. A férfi azt kérdezte, mit mondunk a halál istenének. Tudod, mit
válaszolt a lány? Nem ma. Lehet, hogy
csak bebeszéltem magamnak, de mintha rád értette volna. Mármint, Hajdú, nem a
pasi a sorozatban.
Kiráz a hideg.
Szabályosan érzem, ahogy megmerevednek az izmaim. Gondolatok ezrei cikáznak át
az agyamon, de a végére ketten maradnak. Az állapotom és a tetteim iránti
gyűlölet. Hány emberről derül még ki,
hogy tönkretettem?
– A Teen Wolfban az egyik szereplő kómába
esett, még a sorozat előtt – témázik tovább. Üres fecsegésnek hat, mégis
élvezettel tölt el. Örülök, hogy nem hagyott még magamra. – A negyedik évadban
kiderült, hogy a tag írt egy halállistát a természetfelettiek nevével, majd
belemászott a mellette fekvő beteg fejébe, aki később elkezdte pénzért
megöletni őket. Mázli, hogy nincs szobatársad. Őrületbe kergetném a
hülyeségeimmel, plusz így nem áll fenn a veszélye, hogy valami hasonlót
csinálsz, mint Peter. Azért, remélem, nem vennél fel a halállistádra
Ha eddig nem
vert volna ki a víz, most ez is bekövetkezett. Néhány nap elég volt ahhoz, hogy
megfeledkezzem az utolsó szóváltásunkról. Dórinak lövése sincs, mi minden
változott meg a veszekedésünket követő éjszakán. Retteg, hogy gyűlölöm. A
hangüzenet meghallgatása jelenthetné az egyetlen megoldást.
Bakker. Már megint önzőzöm.
– Ha már
megtörtént, az se baj – Formás ajkai incselkedve súrolják a fülemet. Még soha,
senki miatt nem éreztem ilyen olthatatlan kényszert, hogy megcsókoljam. A
bánatos hang nem vette el az eszemet, még akkor sem, ha igyekezett szexinek
tűnni. – Csak, majd amikor felébredsz, szólj, én meg elküldöm Nikát, hogy
nyírja ki a tagot, aki az életemre pályázik. De ne aggódj, biztosan találnék
valami módot, hogy megmutassam, több hasznomat látod élve, mint holtan.
Ebben egy
percig sem kételkedtem. Nem csak azért, mert miközben elhúzódik tőlem, kéjesen
hozzám dörgölőzik.
Most a karomat
simogatja. Nem látom, de tudom, hogy átható tekintettel vizslatja a bőrönbe
vésett szavakat. A lélegzete felgyorsul, kecses ujjain bizonytalan remegés lesz
úrrá. Fel akarok kelni. Most azonnal, amíg nem késő. Ha lenne erőm nyálas
szarokkal tömni a fejem, felfoghatnám ezt egy próbaként. Mondjuk, hogy mit
gondolnak rólam valójában. Persze, nem fordulok idióta módszerekhez. Felőlem
Dóri könnyek közt vallana szerelmet, az sem számítana. Inkább élnék mellette
hazugságban, mint hogy mozdulatlanul hagyjam, hogy szenvedjen.
– Akkor csesztem
el mindent, amikor közöltem, hogy miattam csináltattad a tetkódat
Miért vagy ilyen naív, Dóri? Miért mindig csak magadat
hibáztatod? Ha azért, amit a faházban vágtam a fejedhez, akkor rúgj tökön,
kérlek.
– Pedig olyan
egyértelműnek tűnt – csendül fel a kacaja. Halk, kínos, meghunyászkodó. Ez
maradt volna az amazonból? – Durva, de
pár napja szó szerint idéztem a pszichológusnak a beszélgetésünket. Azzal
húztad az agyam, hogy a Pokolra fogsz kerülni, ha nem varratsz magadra valami
latin feliratot, én meg azzal vágtam vissza, hogy ezért még nem, de valamelyik
körben biztos lesz számodra hely.
Emlékszem arra
a napra, sőt, ez annál több… mintha újra átélném. Akkor még nem vettem
komolyan. Megengedtem neki, hogy nálam aludjon, és azzal hitegettem magam, ez
nem jelent semmit. A testünk összeforrt az éjjel, de ő már kivetette a hálóját
a szívemre. Összehaverkodott anyával, kávézott, és egy szál semmiben, a hajnal
derekán lerajzolt. Látom a kócos haját, a gyémántokat a szeme helyén, és a
szerény mosolyát, amikor megdicsértem. Megdicsértem?
Ugyan. Az csak pár biztató szó, ami vagy őszinte, vagy nem. Én lehidaltam a
tehetségétől.
Hirtelen változik
meg a hanglejtése. Meglepő határozottsággal ragadja meg az arcomat, és a szavai
is arról árulkodnak, hogy bízik magában. Biztosra veszi, hogy igazat beszél.
– Tévedtem,
Dávid. Még soha életemben nem tévedtem akkorát, mint azon a reggelen.
Mindannyian a Pokolban végeznénk valamiért. Gyilkosság, csalás, lopás,
hazugság, szexéhség… mindenki bűnös, a Pokol tornáca pedig megtelt. –
keményedik meg az érintése. – Nincs értelme elindulnod, mert úgyis
visszaküldenek. A sátán is tudja, hogy a te helyed nem a halálban van, hanem
mellettem.
A vérem
sebesebben száguld, mint valaha. Forró, cserepes ajkai az enyémre simulnak,
óvatosan készteti őket a szétnyílásra. Olyan, mintha könyörögne, mégsem
szánalmas. Érzem, ahogy sikamlós nyelvével századjára is megjárja a számat, és
közben végig reménykedik. Várja, hogy magam mögött hagyjam a borzalmakat,
viszonozzam a csókját, vagy legalább megránduljak. Gondolatban már le is
tepertem.
Ez nem játék.
Egy őrült lélek kínzása, ami édes zamattal próbál megvesztegetni. Pont, mint a
faházban. Tehetetlen vagyok, tudom, hogy meg fogom bántani, mégis élvezem.
Betegesen vágyom a kényeztetésére, miközben a bűntudat darabokra cincálja a
testem. Dóri magát hibáztatja, miközben én basztam el. Azon morfondírozom,
mikor bolondítottam ennyire magamba. Egyáltalán, valahol mélyen észrevettem,
mit érez irántam?
Sosem fogom
megtudni. Ajkaink tökéletesen illenek egymáshoz, úgy simulnak össze, mint a
fogaskerekek, melyeket hasonló játékra teremtettek. Csakhogy egyszer azok is
elhagyják egymást. Akkor sem lesz jobb semmi, de rosszabb sem. Semmit sem
változtat a helyzeten. Mindössze a kemény lenyomatok közti hiány szembetűnő.
Távolról
szűrődnek felém a neszek. Időközben Roxi és Anett is megérkeztek, tehát
egyszerre három exemmel kerültem egy szobába. Nem tartok a haragjuktól, hiszen
megérdemlem. Az ápolónő-tanonc jöhetne azzal, hogy csak kihasználtam, de nem
teszi, mert neki sem jelentett többet a tornatermi kaland. Az osztálytársamtól
mindent megkaptam a múltkor, ha akarná, se tudná tovább ragozni a mondandóját.
Dóri pedig elég fájdalmat adott nekem azzal, hogy meglátogatott. Lehet,
mazochista vagyok, amiért napokig vártam erre a pillanatra. Tudnom kellett
volna, hogy csak addig leszek vele boldog, amíg nem lelek rá a szavai mögött
rejtőző megannyi kínra. Elbuktam, ők pedig egyedül a művészlány miatt győztek
le.
– Farkasszemet
néz a halállal – jelenti ki Roxi. Monotonon beszél, fakón, mintha az életem
semmit sem jelentene számára. Mintha nem volnék több egy feledhető emléknél.
– Pislogni fog?
– Anett bizonytalan. Ha rajta múlna, addig vágna hozzám röplabdákat, amíg
lélegzem, mégsem akar elveszíteni. Nincs szüksége rám, de képtelen lenne
legyűrni a veszteséget.
Aztán jön Dóri.
Bátran, makacsul szembeszállva a tényekkel, a végsőkig harcolva az igazáért.
Megtalálja a megoldást, ami mindkettőnket boldoggá tenne.
– Nem. Kijátssza
a szabályokat. Cinkosan kacsint egyet, a halál meg elcsábul, anélkül, hogy
ráeszmélne az őt ért veszteségre.
Úgy szorítja az
ujjaimat, hogy azok valószínűleg már belefehéredtek az érintésbe. Nem fog
magamra hagyni. Hazamehet, de az mit sem változtat. A csókjával feltépte a
sebeimet, aztán bekente őket a remény kenőcsével. Megindult a gyógyulásom, ő
meg növeli az adagomat. Cseppenként teszi, hogy ne váljak rögtön függővé. Ezúttal
az arcomra nyom csókot. Nem tart olyan sokáig, kevésbé fájdalmas, de talán a
következő látogatásáig elleszek vele.
– Ez nem egy
mese, Dóri – töri meg a csendet Anett. – HD nem Csipkerózsika. Azzal, ha
lesmárolod, kábé annyit érsz el, hogy az orvosok kitiltanak a szobájából.
A
megszólalására Roxi éles röhögéssel reagál.
– Olyan jó, hogy
érted, miről hadoválsz – veti oda foghegyről. – Ennyitől még nem gyengül le a
szervezete. Más kérdés, mi lesz, ha továbbra is ilyen fa…
– Azt mondod,
nem egy mese. Tényleg nem az – kapja fel a fejét Dóri, megakadályozva ezzel egy
cicaharc kirobbanását. – A mesékben a rossz megbűnhődik, de ez a valóság. Ezért
fog Dávid felébredni. Hallasz, Dávid? – Újra mellettem terem, selymes fürtjei a
mellkasomra borulnak. Üvölteni akarok, fetrengve ordítani, hogy hallom. Nem
hiába tette mindezt. Nem hiába megy át annyi szörnyűségen. – Fel. Fogsz.
Ébredni. Még a nyáron. Sőt, inkább nem is. Július harmincegyedikén fogod
kinyitni a szemed, mert aznap folytatódik a Teen
Wolf. Meg kell velem nézned az új évadot, mert olyan gyökér voltál. Majd
megmutatom Stilest, rendben? – Vékony ujjai elvesznek a hullámaimban.
Szórakozottan fésülgeti őket, mintha ezzel javítaná az esélyeimet. A karja
minduntalan az orromat érinti, édes vaníliaillatot teremtve maga körül. –
Biztos bírni fogod, de nem árulod el. Addig cikized majd a sztorit, amíg el nem
kezdelek ütni egy párnával, aztán leszorítasz a kanapéra, levetkőztetsz, és
eléred azt, ami eddig soha, senkinek nem sikerült. Hogy ne érdekeljen, mi
történik Beacon Hillsben.
Megint nevet,
ám e mögött kétségbeesett kiáltás húzódik. Próbálja elhitetni magával, hogy
erős, de közben darabokra tört. Valójában senki sem sejti, mennyi erő lakozik a
különös lányban. Senkinek sem lehetett könnyű az eszméletlen testem elé állni,
de mindenki közül ő vette be a legnagyobb akadályt. Az utolsó találkozásunknál
mindennek elhordtuk a másikat, és úgy váltunk el, mint akik soha többé nem
akarják látni egymást. A többiek tudták, mit gondolok róluk, Dóri nem. Nekik
nem kellett legyőzniük az irántam táplált gyűlöletüket, Dórinak igen. Őket nem
bántottam meg, vagy ha mégis, volt elég idejük kiheverni a dolgot, Dórit
viszont pár órával a balesetem előtt döngöltem földbe.
Mégis eljött.
Úgy kapaszkodik a kezembe, mintha ez mentené meg a zuhanástól. Sötétkék szemét
elborítják a könnyek, de igyekszik uralkodni magán. Nagy levegőt vesz, majd
ismét megszólít.
– Augusztus 13-a
a másik ajánlatom. Duplarész jön ki a Teen
Wolfból, lesz egy teljes heted felépülni, hogy huszadikán szétcsapjuk az
agyunkat, na meg – bök a mellkasomra játékosan. – szülinapod lesz. A
tizenkilencedik, te jó ég! Amúgy, ennek örültem, amikor megismertelek. A
szülinapod után két és fél hét telt el, és máris mehettél suliba. Nem
élvezhetted ki annyira az időt, nem kaptál sem „Birthday Boy”-os koronát, sem tortát az osztályodtól, és eggyel
kevesebb nap volt a suliban, ami rólad szólt.
Felderít az
agymenése. Legalább addig sem kattogok a kómámon, meg mindenen, amit elszúrtam.
Rádöbbenek, hogy nem elég, ha a reményt hagyja hátra. Rá van szükségem, Kertész
Dórira. Az egész lénye elengedhetetlen a felépülésemhez.
– Mielőtt
megvádolnál, nem, ezeket nem most találtam ki. Nyugi, nem is a szalagavatódon,
vagy az afteren jártak ilyen gondolatok a fejemben, azért annál jobban
szórakoztam – folytatja. – Igazából az after után történt. Fogalmam sincs, hogy
jutottam haza arról a buliról, meg, hogy hogy éltem túl a másnapot. Csak azt
tudom biztosan, hogy nagyon durván megutáltalak. Amikor nem émelyegtem, vagy
fetrengtem, a Facebookodon kutakodtam, hátha találok valamit, amivel
szívathatlak. Hát, ez volt az egyetlen, de legalább megjegyeztem.
Megint remeg a
keze, de nem hagyja abba a mesélést. Ha rajtam múlna, meghallgatnám az egészet,
onnantól kezdve, hogy a szalagavató után leoltott a szekrényeknél, aztán Blanka
igent mondott a nevében a randira. Érzem, hogy sokszor le akarnám ütni magam
közben, de nem érdekel.
– Én sem tudtam,
mit akarok. Utáltalak, amiért megfektettél, vagyis, ezt szajkóztam magamban.
Közben meg magamra haragudtam, szóval… – harapja el a mondatot. – Magamnak sem
mertem bevallani, de rohadtul féltékeny voltam Blankára. Úgy éreztem magam,
mintha egy középkategóriás amerikai filmben játszanám a főszereplő legjobb
barátnőjét. Ő boldog az álompasival, én meg csendben mosolygok a háttérben.
Bebeszéltem magamnak és Blankának, hogy csak flörtölni szeretnék veled, de
semmi komoly. Aztán jött a pia, és minden kiderült.
Na, igen. Már
tapasztaltam, milyen erős szövetségben áll az alkohol az igazsággal.
– Amikor
áthívtál, bizonyítani akartam. Megmutatni, hogy nem vagyok olyan, mint a többi
ribancod – Érintése nyomán feláll a karomon a szőr. Bár meglehet, attól, hogy
mennyire félreismertem akkor. Nem is sejtettem, milyen fontos lesz negyed év
elteltével. – Volt egy tervem, hogy majd beindítalak, aztán faképnél hagylak.
Csak aztán én is beindultam, közben meg kiderült, hogy nem is vagy akkora
seggfej, és hát, mondjuk ki… szexelni akartam valakivel, aki érti a dolgát. Basszus,
ez most úgy hangzott, mintha végig kihasználtalak volna.
Dóri még mindig
annyira naiv. Aláírom, utólag visszanézve néha tényleg kijátszotta a
jófejségemet, de nem a szexszel kapcsolatban. Még fel is izgatott, amikor
kicsit húzta az agyamat. Viszont ha azt hiszi, hogy az elején egyedül ő játszott
hamis lapokkal, akkor hatalmasat téved.
– Utána
megváltozott valami. Elkezdtem barátként tekinteni rád. Remélem, egyszer majd
elmondod, hogy melyik részét élvezted legjobban – sóhajt fel a tetkómra
meredve. – Azt, amikor szinte ismeretlenül adtam oda magam, vagy amikor már
tudtunk poénkodni, esetleg, amikor lelkiztünk is. Őszintén szólva, nem tudnék
dönteni. Az egész olyan, mint egy álom. talán ilyen lesz, amikor felébredsz.
Tudni fogod, hogy min mentél keresztül, de mégis… – akad meg egy pillanatra. – Mintha
nem is veled történt volna mindez. Legalábbis, velem nem nagyon történtek
olyanok eddig, mint az elmúlt hónapokban. Ez is csak a hülye sztereotípiák
miatt van, tudod, amivel két másodperc alatt kihozod Nikából az állatot –
Mosolyog. Nem nagyon, de éppen annyira, hogy angyalibbá tegye az arcát. – A
művészlány nem mehet bele felszínes kapcsolatba, jó környéken élünk, szóval a
barátaim se keveredhetnek bajba, a suli nagymenője meg pláne nem, elvégre
mindenki elvárja tőle, hogy tökéletes életet éljen. Az a helyzet, hogy bedőltem
az amcsi filmek szarságainak – húzza el megvetően a száját. – Bíztam benne,
hogy egy emlékezetes éjszaka elég ahhoz, hogy visszaszerezzelek. Még az is
megfordult a fejemben, hogy esetleg érzel irántam valamit. Persze, ez hülyeség,
mert…
– Miért lenne
hülyeség?
Valaki kimondta
helyettem a gondolataimat.
Tudom, ki ő,
mint ahogy Dóri is. Egykori szeretőm elengedi a kezemet, majd harcias
amazonként tápászkodik fel, mintha meg akarna védeni a tulajdon apámtól. Szinte
látom, ahogy megfeszülnek az izmai, és a fogát csikorgatva mered a férfira.
– Mit akar?
– Kertész Dóra,
nahát – igyekszik cinizmus mögé rejteni a csodálkozást. – Szóval nem tévedtem
veletek kapcsolatban. Meg kell hagyni, Dávidnak kiváló ízlése van.
– Milyen kár,
hogy ez az apjáról nem mondható el – sziszegi a lány a fogai közt. – Ismerem a
történetet, Dávid mindent elmondott. Ne várja el, hogy jópofizzak, csak mert a
baleset elindított magában valamit.
Kristóf
elröhögi magát, mintha valami gyenge poént hallott volna. Dóri szapora
légzéséből kiindulva másodpercek választják el attól apámat, hogy a farkát
szorongatva rogyjon térdre. Várom az üvöltést, de a lány meg sem moccan. Még a
kezemet sem fogja meg, rendíthetetlenül szobrozik az ágyam mellett.
– Ismered a
történetet? Tényleg? – élcelődik Kristóf. – Ne áltasd magad, kislány. Annyit
tudsz, amit Dávid elmondott neked, ő pedig kizárólag Márti verzióját hallhatta.
A helyében kitaláltam volna valamit, semmint hogy beszámoljak az igazságról.
Feltételezem, így is tett, máskülönben a fiam a lakhelyét változtatta volna meg
a bőre helyett.
Kilenc nap
alatt másodszor akarom szarrá rúgni egy látogatóm fejét. Sötét örömmel tölt el,
hogy kiszúrta a tetoválást, de ez édeskevésnek tűnik ahhoz képest, amit tennék
vele. Azt csinálja, amihez a legjobban ért. Hazudik.
Be akarja mocskolni anya nevét valami kicsinyes mesével. Titkon szurkolok,
hogy Dóri elküldje a francba. Persze, nem teszi meg. Néhány másodperc után
bizonytalanul bólint. Egy szavát sem hiszi Domjánnak, de érdekli a története.
Hiába,
művészek.
– Amikor
megismertem Mártit, veszélyes ügyekbe bonyolódtam. A város egyik
legrettegettebb helyén nyitottam egy üzletet, mert tudtam, hogy máshogy nem
juthatnék kellő… biztosításhoz.
Kínomban
felhorkantanék, ha lehetne. Üzletet? Ja,
végül is az Angyali Démon is egy
üzlet, más kérdés, hogy mi húzódik a falai mögött. Émelygés tör rám, ahogy arra
gondolok, hogy Dórinak még mindig sejtelme sincs, mi minden köthető ahhoz az
átkozott fogadóhoz.
– Mindent értek
– túr ébenfekete tincsei közé. – Nem bírta a stresszt és nem maradt
idegrendszere egy gyerekhez. Tudja, ismerek egy pszichológust. Nem olyan nehéz
találni egyet, de ha megkér, segíthetek. A világ hálás lenne érte.
– Mi történt
veled, Dóri? – lép közelebb a lányhoz. – A versenyen sokkal szimpatikusabbnak
tűntél.
– A versenyen –
fojtja belé a szót egy gyilkos pillantás kíséretében – az jelentette a
legnagyobb problémámat, hogy valahogy hazaérjek. Azóta kicsit megváltoztak a
dolgok.
Kínos csend
telepszik a szobára. Vibrál köztük a levegő, amit a felém küldött
pillantásaikkal hoznak magasabb fokozatba. Nem tudnám megmondani, mennyi idő
telik el hallgatásba burkolózva, mire Domján újra megszólal.
– Rutinellenőrzésnek
tűnt. Váltottam pár szót az alkalmazottakkal a bevételekről, meg a vendégekről,
még vásároltam is ezt-azt – Ilyen szépen
se fejezték még ki a világtörténelemben, hogy leitták magukat. – Elindultam
a kocsimhoz, amikor valaki megragadta a vállamat, és a földre szorított. Ezer
közül is megismertem volna az arcát. Karvalyorr, felrepedt száj, fekete haj és
öt lánc a nyakában. A helyi drogbáró, Karl Valter, ismertebb néven A Karvaly,
és nem mellesleg a jelenlegi apósom.
Kezd ijesztővé
válni a történet, mint ahogy apám hangja is megremeg egy pillanatra. Nem úgy,
mint a hazugoknak. Inkább olyan, mintha rettegne a múltjáról. Már abba is
beleremeg, ha arra az éjszakára gondol.
– Az öreg mindig
is értett a játszmázáshoz, és tudta, hogy juthat előbbre. Akaratomon kívül
ismert ki, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy a lánya milyen labilis
idegrendszerű. A mai napig hallom, ahogy megfenyeget – sötétül el a hangja. –
Természetesen ő máshogy látta. Azt mondta, ez nem több egy üzleti ajánlatnál. Ha
feleségül veszem Esztert, és elhagyom Mártit, nem esik bántódásom. Emberek vagyunk, hibázunk, suttogta,
engem meg kirázott a hideg. De ha
megtudom, hogy még egyszer a közelébe megy annak a kurvának, garantálom, hogy úgy
végzik, mint amik. Úgy ölöm meg magukat, mint a patkányokat – Látatlanban
is érzem, hogy egyszerre ráz ki minket a hideg. Még ha titkolják is egymás
előtt, Dóri és Kristóf ugyanúgy megremegtek az előbb, mint én. – Pont akkor
szaladt el egy rágcsáló mellettünk. A vén Karlt ismerve nem csodálkoztam volna,
ha még ezt is megszervezte volna. Szó szerint feldarabolta azt az állatot.
Másnap panaszkodtak is a bűz miatt.
Elképzelem az
öltönyös, kinyalt fickót, ahogy az Angyali
Démon előtt hadakozik egy aranyláncos drogbáróval. Nem ismertem meg
annyira, hogy eldönthessem, gyáva, vagy bátor, de a helyében én is megijedtem
volna. Nem csak akkor, ha Dóri élete a tét. Még Anett biztonságát sem tenném ki
egy elborult elmének. Ezek az emberek veszélyesek. Még egyhez sem volt
szerencsém, de hallani történeteket. Város legendákat gyilkosságról és
emberrablásról. Kristóf jól döntött – de akkor miért gyűlöli annyira anya?
– Egyszer
mindenkit utolér a vég, amikor döntenie kell az elvárások és a saját akarata
közt. Azért olyan nehéz, mert nincs rá képlet. Nem tudhatod, melyik
lehetőséggel járnál jobban – sóhajt fel. Az arcom mellől érzem a testhőjét,
ezek szerint Dóri közelebb engedte. – Másnap találkoztam Mártival, hogy
szakítsak vele. Nem kockáztathattam a biztonságát.
– Elmondta neki,
miért teszi?
– Nem! – kiált
fel, mintha hülyének nézné Dórit. Valószínűleg be is zsebel tőle pár érdekes
pillantást, ezért vesz vissza. – A Karvaly kikötötte, hogy soha, senkinek nem
beszélhetek az okokról. Ha bárkinek a fülébe jut akár a viszonyunk híre, akár a
szakításunk oka…
– Ó, nagyszerű!
– neveti fel Dóri kissé hisztérikusan. – Akkor készüljek fel, hogy bármelyik
bokorból előugorhat egy aranyláncos pszichopata, hogy feldaraboljon és megfőzze
a szerveimet vacsorára? Nem azért, de egyszerűbb módszerek is lennének, ha el
akar tenni láb alól.
– Ne készülj
semmire. Karl Valter négy hónapja halott.
Olyan
természetességgel formálja a szavakat, mintha kicsit sem izgatnák a történtek.
Dóri valószínűleg elsápadt, és máris tíz különböző összeesküvés-elméletet
szőtt. Én igyekszem nyugodt maradni, józanul állni a hallottakhoz. Négy hónapja Dórira egy jelentéktelen
sulitársként tekintettem. Mégis történt valami, ami felbolygatta az
életemet, még ha nem is vettem észre, mert a háttérben zajlott.
– Miben ment el?
– Dóri már nem leplezi, mennyire kiborult. Nem sír, de a hangszíne túl kemény
ahhoz, hogy ne féljen a választól.
– Rákos volt.
Megesik, ha az ember napi négy doboz szivaron él – von vállat Kristóf. – Vele
együtt Esztertől is megszabadultam. Majdnem húsz év házasság után kiderült, hogy
ha rajta múlik, öt év után elvált volna tőlem. Az apja miatt többet kellett
várnia. Ha előbb teszi meg, az A Karvaly meggondolatlanságát igazolta volna.
– Értem.
Elváltatok – állapítja meg Dóri. – Kellett a pótlék, ezért elkezdett úgy tenni,
mintha mindvégig Dávidhoz és Mártihoz tartozott volna.
Meglódul a
vérem, a tenyeremet elborítja a veríték. Olyan ez, mint amikor egy versenyen
pont a másikkal egy időben érsz célba. Tudod, mennyire meghúztad a lapátot, a
lelkedet kilehelve eveztél, de lehet, hogy nem számított. Lehet, hogy
lecsúsztál az érmekről. Nem sokkal, csak pár tizedmásodperccel. Ennyi idő pedig
éppen elég ahhoz, hogy megváltoztassa a biztosnak hitt dolgokat.
– Szerettem
Mártit. Még mindig szeretem – vallja be egyszerűen, amitől émelyegni kezd a
gyomrom. – Máshogy, mint régen, de szeretem. Valószínűleg felfoghatatlannak
találod, de Dávid is fontos nekem.
– Hát persze,
azért akarta elvetetni.
Érzem, hogy
elsápadok. Nem kellene erről beszélniük. Nem így, nem most, nem itt.
– Kedvelem a
művészeket – méri végig a világos írisz. – Érzékenyek, makacsok,
szenvedélyesek, és általában különösen gyönyörűek. Egyedül az ész hiányzik
belőlük. Ne nézz így, igazat mondok. Szerinted, ha azt akartam volna, hogy
Dávid halott legyen, kisegítettem volna őket? Fizetném a számláikat, vettem
volna nekik házat az egyik legjobb városrészen? Ugyan már, Dóri. A Karvaly
mellett egy szavamba került volna, hogy véget vessek a szerelmed életének.
Gyenge indok. Sajnálom
a múltjáért, de ez puszta könyörgés, semmi több. Próbálja megvezetni Dórit.
– Tegyük fel,
hogy igaza van – mondja a lény, lassan tagolva a szavakat. – Viszont még mindig
nem értem, miért utálja Márti. Ha már itt tartunk, azt is elmagyarázhatná,
milyen sorsot szánt Dávidnak.
Hangos sóhaj,
kopogás az éjjeliszekrényemen. Dóri körmei ütemesen érintik a bútort, megadva
ezzel egy ritmust, amihez igazíthatom a légzésemet.
– Pont aznap
tudtam meg, hogy terhes, amikor el akartam hagyni – Ezúttal Domján hangjából is
kiveszik a magabiztosság. – Meglehet, furán hangzik, de Márti nem örült neki,
pláne, mert én közöltem előbb a szándékaimat. Akkor már kacsingatott az
ápolónői munka felé, egy ismerőse által néha be is járhatott pár kórházba.
Számtalan újszülöttet látott, akiket elhagyott az apjuk. Jól tudta, milyen sors
vár azokra a gyerekekre. Nem akarta, hogy a mi fiunk is így járjon.
Anya talán nem
akarta, mégis így jártam. Lehet, hogy Domjánt az életével fenyegették, de
lövése sincs, milyen érzés az apukájukkal focizó fiúkat látni. Vagy válaszolni
a vele kapcsolatos kérdésekre, miközben nem is ismered. Kirándulásnál figyelni
a családokat, miközben a tied hiányos.
– Azt
hajtogatta, képtelen lenne egyedül felnevelni. Nem volt elég pénze,
munkahelyváltás előtt állt, ráadásul én sem tartottam ki mellette – sorolja.
Mintha kiveszett volna az indulat a hangjából, lemondónak tűnik. – A pénzem
akadályozta meg abban, hogy őrültséget csináljon. Ha nem támogatom anyagilag,
most nem állnánk itt.
Az ajtó az
agytekervényeimmel egyszerre nyikordul meg. Mérget vennék rá, hogy elsápad a
furcsa páros láttán, pláne, amikor szembesül Dóri metsző pillantásával.
Óvatosan tesz egy lépést előre, szóra nyitja a száját, de az exem megelőzi.
– Elvetetted
volna Dávidot.
Idegesen
kapkodja a fejét a jelenlévők között, aztán félrelöki Dórit, és a tenyerébe
temeti az arcom.
– Mi a fenéről
beszélsz? – mormolja anya. – Én so…
– Az igazat,
Márti! Ha már megtörtént, vállald fel.
Könnyes szemmel
néz fel a férfira, akit valamikor szeretett. Vékony, csontos ujjai a
mellkasomra siklanak, hidegséget hagyva az arcomon. Bízom benne. Domján egy kretén, kitelik tőle, hogy kamuzzon. Attól,
hogy Dóri benyelte, még…
– Elhagytál,
Kristóf. Egyik pillanatról a másikra szakítottál velem – mélyeszti egybe a
pillantásukat. – A mai napig fogalmam sincs, hogy miért, de ami azt illeti, már
nem is érdekel. Te nem tudod, milyen érzés, ha játszanak a szíveddel. Nem
tudod, milyen egyedül felnevelni egy gyereket. Hidd el, közel sem olyan vicces,
mint amilyennek tűnik – Teli torokból üvölt, az arca kipirosodott, és igyekszik
elrejteni a szemzugában ülő könnyeket. Mindig ilyen, ha mérges. Nem másokra,
azt a meccset lejátssza magában. – Igen, el akartam vetélni. A helyemben te is
ezt tetted volna. Nem magamért aggódtam, hanem a gyerekemért. Rettegtem, hogy
szörnyű élete lesz, hogy nem tudok megadni neki mindent, hogy rossz anyának fog
tartani. Annyira nehéz ezt felfogni? Egyáltalán, miért jössz ezzel az ezeréves
témával, ha…
Egyik
pillanatról a másikra halkul el. Akkor jövök rá, mi történhetett, amikor
meghallom Dóri nyugtató hangját. Ha nem tévedek, ő is hullatott pár könnyet.
– Nem vagy rossz
anya, Márti – suttogja az öklelésbe burkolózva. – Csodálatos anya vagy.
Normális körülmények
között egy percig sem vitatkoznék vele. De ma túl sok minden történt ahhoz,
hogy higgadtan tudjak gondolkozni. Lehunyt szemmel fekszem az ágyban,
körülöttem olyan emberekkel, akiknek elvileg sosem szabadott volna bántaniuk.
Mármint, hivatalosan, persze.
Az apám, aki
lemondott rólam. Miattam, miattunk tette, de attól még megtette.
Az anyám, aki
még a születésem előtt megölt volna. Ha apámnak nincs annyi pénze, nem
szenvedne mindenki körülöttem.
És a lány,
akinek köszönhetően felfordult az életem.
Egyetlen
kérdésem maradt. Miért nem gyűlölöm őket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése