35. fejezet - "Kihívtuk. Elbuktunk."

Dávid

Senki sem maradt, akiben megbízhatnék. Egytől egyig ellenem fordultak.

Az anyám meg akart ölni. Az apám azt hitte, a pénze majd kárpótol az időért. A legjobb barátom megcsókolta a lányt, akit szeretek. A haverjaimnak sosem számítottam. Együtt buliztunk, de vészhelyzetben magamra hagytak. A szeretőim találtak mást, aki a közelembe sem ér, de túlléptek rajtam. El fognak felejteni. Mindenki el fog felejteni. Még Ő is. Évek kérdése, és egy nyálas képű franciával zabál csigát a Jeepjében a tengerparton.

Nem ítélem el őket, a helyükben én is így cselekednék. Szörnyű dolgokat követtem el, ott rúgtam beléjük, ahol csak tudtam, és a legszebb az egészben, hogy még élveztem is. Élveznem kellett, máskülönben nem tettem volna meg. Nem mondtam volna anyának, hogy gyűlölöm. Nem mentem volna el a tetoválószalonba, hogy felhúzzam apámat. Elutasítottam volna Blanka közeledését. Néha beszélgettem volna a többiekkel. Nem az edzésről, a sekélyes viccekről, vagy az élményeinkről, hanem arról, amit nem merünk kimondani. Nem használtam volna ki azokat a lányokat. Nem használtam volna ki Őt.

Megérdemlem a sorsom.

Felhagytam a napok számolásával. Onnan tudom, hogy reggel van, hogy hosszabb ellenőrzésen esem át. Ezt követően eltelik valamennyi idő, csak utána érkeznek meg az első látogatók. Próbálnak kommunikálni velem, de egyre elveszettebbek. Feladták. Fogalmuk sincs, mivel próbálkozzanak, én meg azt teszem, amit az elmúlt tizennyolc év során: csalódást okozok nekik.

A mai nap más. Miután az orvosok megállapítják, hogy nem purcantam ki az éjjel, ismeretlen fény lengi be a szobát. Sosem fogom megtudni, hogy a képzeletem űz gúnyt belőlem, vagy tényleg ragyog az alakja, de amikor közelebb lép, rájövök, hogy nem kellene annyira hálásnak lennem a lángjáért. A harag vet fényt az angyali vonásokra a nyugalom helyett. A tenger úgy tombol, mintha bármelyik pillanatban elnyelhetné a vízére tévedt szerencsétlen kalandorokat.

– Huszonnyolc nem fogadott hívás, tíz SMS négy különböző személytől. Kiakasztottam miattad a szüleimet és a barátnőimet. Ha ezek után sincs pofád kinyitni a szemed, esküszöm, annyi izzó aranyat öntök a fejedre, hogy az értékéből háromszor felújíthatnák a kórházat.

Durva anyag választ el az érzéki ujjak simításától. Úgy nehezedik a kezemre, mintha ott lenne a tüdőm, és meg akarna fosztani a levegővétel biztonságától. Ha megérzésem nem csal, egy ponton kissé érdesebbnek tűnik. Bizonyára a kiömlött festék okozta az egyenletlenséget.

– Órákon át csöveztem a kórház előtt, és vártam, hogy beengedjenek. Miattad nem mentem haza, Dávid. Miattad utaztam egy órát, hogy aztán fellökjenek egy bárszékkel, és közöljék velem, hogy titkolsz előlem valamit, amit sosem fogok megtudni. Miattad fogok egész nyáron otthon kuksolni, mert amit ezért apáéktól kapok, azt nem úszom meg szárazon. Miattad tartok reggel hatkor a negyedik kávémnál, miattad bőgtem szét a fejem, miattad bűzlök úgy, mint aki három napja nem látott fürdőkádat.

Most kell felébrednem. Akkorát lekeverne nekem, hogy azzal a lendülettel esnék vissza a párnámra, de onnantól minden jóra fordulna. A nyakamba ugrana, a könnyeivel küszködne, rám ordítana, hogy fogjam be, aztán összeillesztené az ajkainkat. Szinte érzem, ahogy a nyelvünk összeakad, és egyetlen tánccal lefesti az egész viszonyunkat. Próbálnánk lenyomni egymást, egyszerre heccelni a másikat és kivívni a csodálatát, veszekednénk, küzdenénk, belemosolyognánk a közepébe, aztán nevetnénk a semmin, kirángatnánk a másikat a gödörből, és undorítóan élveznénk ezt a mocskos, halálraítélt, beteges szart, amiben kézen fogva ugrottunk bele.

Szükségem van erre a csókra. A részesévé akarok válni, de nem úgy, mint a múltkor. Cselekedni akarok. Érezni, hogy élek.

– Gyűlölnöm kellene téged, Dávid. Gyűlölni azért, mert negyed éven át játszottál az érzéseimmel, és még a szakítás után sem álltál le. Tudod, mi a vicces? Hogy öntudatlanul csináltad. Egyszerűen árad az énedből valami, ami arra készteti az embert, hogy nézzen el neked mindent. Megfogadtam, hogy más leszek, hogy engem nem használhatsz ki – nevet fel keserűen. Beleborzongok a hangjába. Fogalmam sincs, meddig bírom még, mikor szakad el bennem valami, csak reménykedhetek, hogy minél előbb. Akkor talán felébrednék, és újra láthatnám Dórit. – Persze nem erről kellene beszélnem. Szegény, kicsi, ártatlan HD kómába esett, mert egy idióta fasz, aki annyira belemerült a pultos lánnyal való flörtölésbe, hogy véletlenül picit felöntött a garatra, összetörte a méregdrága Audiját, amit amúgy is csak a seggfejek vezetnek, ó, és ha ez nem lenne elég, még ki is repült belőle, most meg itt fekszik eszméletlenül. Ne mondjunk neki csúnyaságokat, a végén még a kis babaszíve is a kocsija sorsára jut! Inkább szórakoztassuk érdektelen pletykákkal, meg olvassunk fel neki egy mesekönyvet a muffint szaró unikornisokról, az majd biztos segít rajta. Ja, és szüljünk idióta indokokat, beszéljük be magunknak, hogy rajtunk múlott, hátha a végén megőrülünk!

Igaza van és nekem is igazam volt. Sokszor fel se tűnt, mennyire az agyára mentem, ő meg csak tűrt és tűrt, hogy ne jussunk oda, ahol most vagyunk. Hogy ne zárjuk le a történetet, ami a szalagavató előtti hétfőn, hetedik óra után, a rajzteremben kezdődött.

Hiányzott ez a Dóri. Az elmúlt hetekben láttam megtörtnek, bizakodónak, idegesnek, védelmezőnek, de olyannak nem, amiért különlegesnek tartottam. Az előző köröket majdnem mindenki lefutotta. A kézfejemre hullatták a könnyeiket, felsoroltak egy rakat indokot, hogy miért gyógyuljak meg, kiakadtak az eredménytelenség láttán, próbáltak megóvni a rossz hírektől, de egyikük sem vágta hozzám olyan kíméletlenül az igazságot, mint a fekete hajú művész. Az én hibám. Nem a szüleimé, nem a barátaimé, nem az exeimé, nem Dórié, de még csak nem is Sacié, vagy Farkasé. Én ültem be részegen az Audiba. Én nem használtam a biztonsági övet. Én törtem ripityára apám ajándékát. Én fekszem egy ágyhoz kötözve.

Hiányzott Dóri. Hiányzott a szarkazmusa, az őszintesége, a lecseszése. Ezek nélkül úgy tűnt, mintha egy másik lány térdelne az ágyam mellett. Valaki, aki hasonlít rá, de mégsem ő. A szeme, akár a szélcsendes, hullámok nélküli tenger. Ott van, hozzá tartozik, de a legfőbb vonása nélkül nem több egy lassan csorgó forrásnál.

Remélem, megérint még a nedvessége. Az első csepp már elérte a bőrömet, a sötétkék tenger lassan életre kapott. Már az első jele is hideg, és biztosra veszem, hogy sós is, hiszen a szeméből jött. Abból a szempárból, amibe bele kell néznem, mielőtt meghalok. Látnom kell, mit reagál, ha mindenről beszámolok neki.

– Letudtuk a döntőt. A boldogságot kaptam, természetesen. Nem tudom, ki intézte így, de tuti látnok a csávó, ha már ilyen ügyesen beletrafált a közepébe – gúnyolódik. Igyekszik lazán venni a helyzetet, de ujjai remegése és izzadása lerántja róla a leplet. Na, meg az én szívverésem sem nevezhető normálisnak. – Megszenvedtem vele, de összehoztam valamit. Még nincs eredmény, de legalább Hajdúval bejártuk Párizst. Amikor majd méltóztatsz felébredni, el foglak vinni oda, és teletömlek csigával, te meg le fogod nyelni az összest, és szenvedni fogsz. Kibaszottul szenvedni fogsz, Dávid – simít végig az arcomon. Néhány másodpercig elidőzik az államon, majd visszatér a hajamhoz, és szórakozottan pödöri a hullámaimat. – Lassan kinő a bajuszod, és elég béna. Mondjuk, lehetne rosszabb is, legalább vannak élő sejtjeid. Ez szörnyen hangzott, bocs!

Kell, hogy történjen valami. Egyszer már összetörtem a szívét, még egyszer nem engedhetem meg magamnak. Most össze kell szednem a darabjait, majd összeillesztenem őket. Kezdetnek megtenné, ha megmozdulna, mondjuk, a kisujjam. Valahol azt olvastam, hogy ha bénító méreg hatása alá kerülsz, rá kell fókuszálnod egy testrészedre. Elképzelni, hogy mozog, és reménykedni, hogy az elméd felülkerekedik a valóságon.

– Megpróbáltalak gyűlölni, tényleg. Amíg az első hétvégédet töltötted ezen az ágyon, mást sem csináltam, csak próbáltam megmagyarázni magamnak, miért gyűlöllek. Nos, nem igazán jött össze. Elvileg lehetne valakit egyszerre utálni és szeretni, de nekem nem sikerült. A gyűlöletnek esélye sem volt.

Azt kívánom, bárcsak befogná. Csak egy másodpercet kérek… egyetlen másodpercet, amíg nem ő uralja a gondolataimat.

– Szeretlek, Dávid. Szerelmes vagyok beléd. Hidd el, emlékszem a megállapodásunkra, a szabályokra, az ígéretemre, de egyik sem érdekel. Feldughatod magadnak az egészet! – Kávéillatú lehelete az arcomat csiklandozza. Még sosem vágytam annyira koffeinre, mint most. Meglehet, a szervezetem érzékeli a változást, ezért fut végig valami a kisujjamon. Nem lehet, hogy…? – Tudhattam volna, hogy ez lesz, mint ahogy te is. Egy pillanatra félretehettük volna a vágyainkat, és akkor most valami agyatlan tyúkkal hemperegnél, én meg tiszta szívből örülhetnék a pályázatnak. De nem így tettünk, ezért jutottunk ide.

Több levegő áramlik a tüdőmbe, mint korábban. Nem nyílik szét az ajkam, az orromon át lélegzem, de legalább tudatosan. Szuszogok. Nem engedhetem, hogy az orrom elvonja a figyelmemet. A kezemre kell koncentrálnom. Érzem a lepedő redőit. A kisujjam hetek óta két gyűrődés között szorong, most azonban arrébb csúszik. Az egyik tetején ácsorog. Megmozdult.

– Érted már? Ez történik, ha kihívjuk magunk ellen a végzetet – súgja a fülembe. A hangja elveszik a fehér falak fogságában. – Kihívtuk. Elbuktunk.

Ki kell zárnom a hangját. Mozog a kézfejem. Igen, határozottan érzem, hogy arrébb csúszik, még le is esne az ágyról, ha nem kapna utána. Még nem tudja, hogy visszatérek hozzá. Nincs annyi erőm, hogy megszorítsam az ujjait, de nemsokára lesz. És minden úgy megy tovább, mint a faházban történtek előtt.

– Dóri.

Kimondtam a nevét. Egy kínszenvedéssel ért fel, de hetek óta először végre megszólaltam. Az ő nevével köszöntöttem a napot. A szemhéjaimra még nem tértem ki, szóval nem látom, mit reagál, de egy hangfoszlány eljut a fülemhez. Még sosem nyugtatott meg egyetlen női sikoly sem annyira, mint az övé. Nem erre számított, ezért olyan bizonytalan, ezért remeg a hangja.

– Most azonnal hívjanak orvost!

Nem. Ne hívjanak orvost! Ki fogják küldeni, és nem ő lesz az első, akit megpillantok. Annyi mindent túléltem, heteken át rohadtam elzárva a külvilágtól, nincs az az Isten, hogy ne nézzek rá!

Nehezen megy. Úgy érzem magam, mintha egy pincényi hordót gurítanának át a gerincemen. Egész testemben remegek a fájdalomtól, egyszerre ráz a hideg és ver ki a víz, de nem érdekel. Látnom kell őt… meg akarom csókolni.

Homály, egymásra dőlt falak, hullámzó takaró. Olyan, mintha részeg lennék, és tudnám, hogy nemsokára kidőlök, de mégis elfogadom a következő kört, hiszen ez hiányzik a boldogságomhoz. Ezernyi lámpa vakuzik a szemembe, de kibírom, mert a reflektorerdő mélyén Ő vár rám. Bár, nem hinném, hogy többet érzékel belőlem, tengerkék írisze áradásnak indult. Mindent és mindenkit elsodor, aki az útjába áll.

– Kérlek, Dávid, könyörgöm…

Már megint tök feleslegesen aggódik értem. Aláírom, alig nyújtom ki a karomat, máris a vállára esve köt ki, mint ahogy a fejem is erőtlenül bukik előre. Egyikünk sem így képzelte el ezt a pillanatot. Reménykedtünk, hogy beszélhetünk egy kicsit, és nem választanak el minket azonnal, miután újra találkoztunk.

De az álmok ráérnek, az egészség fontosabb – bizonyára ezt gondolják a felénk trappoló lábak gazdái. Nem áll szándékomban megkérdőjelezni diplomás orvosok szakértelmét, de szerintem van valami, ami még annál is többet ér: a hála, amit ennél egyszerűbben nem is fejezhetnék ki.

Egy halk nyögés kíséretében megemelem az állam, és célba veszem a cserepes, kávéízű ajkakat. Próbálok sietni, még ha tudom is, hogy abból sosem születnek túl szívlágyító pillanatok. Dórit teljesen letaglózza az ébredésem. Nem bírja felfogni, hogy szeretem. Úgy tűnik, rossz hatással voltam a művészlányra, fél lábbal már a racionalisták táborába lépett. Ha még mindig az álomvilágában szárnyalna, természetesnek venné, hogy egy lány szerelme visszahozott a valóságba.

Pontosabban szólva, nem egy lány szerelme. Kertész Dóri szerelme.

Érzem az ízét, a vanília illatát, az ujjaimra tekeredő, selymes tincseket, hallom a sóhajtását. Úgy ölel át, mint egy drága műemléket, amit tilos leejteni. Minden egyes mozdulata arról árulkodik, hogy legszívesebben kiszorítaná belőlem a szuszt, de a józan esze megakadályozza ebben. Csak csókol, a könnyeivel küszködve simogatja a szájpadlásomat. Nem is kell többet tennie. Jelenleg tőlem sem telik másra.

Orbitális robajjal csapódik ki az ajtó, férfiak kiabálnak a folyosókon, megszüntetve ezzel a varázst. Szédülök. Érzem, hogy egy erős kéz Dóri derekára kulcsolódik, úgy rángatja el tőlem a lányt. Ez rosszabb, mint a részegség. Az agyam eltompul, a látásom néhány méternél nem terjed tovább, a hangok pedig teljességgel összemosódnak. A gépek sípolása kis híján ketté tépi a dobhártyámat, a fejem zúg, és minden egyes megtett lépéstől egyre ingatagabbá válik a járásom.

Nem emlékszem, mikor álltam talpra, mint ahogy arra sem, hogy sikerült az orvosok tudta nélkül elhagynom a szobát. Bentről éles sípolás hallatszik, kiabálás, és egy parancsoló, mély hang, ami a főorvoshoz tartozik. Próbálnak életben tartani egy haldoklót. Nem is sejtik, hogy ráuntam a káoszra, ami az egész életemet jellemezte. Nyugalomra van szükségem, amit a folyosón találok meg.

Itt minden hallgatag. Egy lány áll az ajtó mellett, kócos copfjából néhány sötét tincs az arcába hullik. Nem túl kirívó, ha ilyen pulcsiban menne társaságba, bizonyára megszólnák érte. Remeg a keze, a könnyein át alig látja, mit nyom meg a telefonján. Felemeli a fejét, a falhoz lép, és ütemesen dobolni kezd rajta. Idegesen várja, hogy megszólaljanak a vonal másik végén.

– Dávid?

Az ő szájából segélykiáltásként hat a nevem. A telefonból megfáradt sóhaj hallatszik. Túl későn jut el az agyamig, mire vállalkozott. Megindulok felé, hogy megakadályozzam a tragédiát, de a füle mellé lendülő karom átsuhan a készüléken, mintha meg sem érintettem volna azt.

– Átbasztak. Mindenkit kurvára átbasztak.

Erős nyomás nehezedik a mellkasomra. Képtelen vagyok tartani magam, hogy ne ájuljak el, a falnak döntöm a hátam.

– Szimóna nem létezik.

Lassan csúsztatom végig a hátam a fal mentén. Ha kicsit megpihenek, abból nem lesz gond…

– De te… – Szünet. Gondolkodás. – Te létezel, Dóri, és…

Egyetlenegyszer láttam ilyen fehérnek az arcát. Azon az éjszakán, amikor nekivágtunk a külvárosnak, hogy megmentsük Nikát. Ugyanígy reszketett, ugyanígy szakadt meg a lélegzete. Ugyanígy érezte, hogy közeleg a vég.

– Szeretlek.

Órákig szenvedek a földhöz ragadva, ő meg úgy mér végig, mint egy vesztest. Egyszer azt mondtam Gergőnek, olyan Dórival randizni, mint öngyilkos hajlamokkal háborúba menni. Kell hozzá egy beteg elme, hogy élvezd. Meglehet, kicsit kiszíneztem a valóságot. Igazából olyan volt, mint két őrült végeláthatatlan, tét nélküli küzdelme. Mindketten belefáradtunk a győzelem utáni kajtatásba.

Most mégis itt áll előttem. A diadalittas vigyor elmarad, kifejezéstelen arccal mered a képernyőre. Aztán teljes erőből a falnak vágja a készüléket, és sietős léptekkel elhagyja a kórházat.