9. fejezet - (Rá)ébredni

Dávid

Az ablakon át beszűrődő napsugarak kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy véget vessenek az álmomnak. Szerdánként sosem keltem valami korán, kiélveztem, hogy csak tízre kell beérnem. Még akkor sem nyitottam fel a szemem, amikor Dóri kisurrant a szobából. Éreztem, ahogy nehézkesen lehámozza magáról a karjaimat, de fel se merült bennem, hogy marasztaljam. Csak egy pillanatra néztem rá, aztán újra beszippantott az álmok csábító világa.

Már ébredeztem, amikor szöszmötölés zaja ütötte meg a fülemet. A fejem még nem tisztult ki az éjszaka emlékeitől, nem is akartam nagyon szabadulni tőlük. Félálmomban kinyújtottam a kezem, hogy megkeressem Dórit, ám ezúttal csak a paplanba tudtam belemarkolni.

– Mi a f…

Mélyről jövő ásítás szakadt fel a torkomból, a tekintetem végig futott a szobán. A friss kávé kesernyés illata, egy szempillantás alatt birtokába vette az érzékeimet, szinte már el is feledkeztem a szeretőmről. A szemem egyre csak a gőzölgő italt kereste. Anélkül nem bírtam volna belevágni a napba. Anya folyton azzal csesztetett, hogy a fekete mennyire tönkreteszi az érrendszert, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, mi kell nekem, és nem hagytam, hogy bárki is az utamba álljon.

Oldalra döntöttem a fejem, akkor vettem észre az íróasztalomon pihenő bögrét. Úgy tűnt, Dóri nem csak az éjjel tett ki magáért, a reggelemet is igyekezett feldobni. Hirtelen átfutott az agyamon, amit az ihlet kereséséről magyarázott. Reméltem, hogy segítettem neki, még ha nem is értettem igazán, mitől jöhet lázba a rajzolást illetően. Azért titkon szurkoltam, hogy ne valami pornóképet küldjön be…

– Oké, most már mozoghatsz. Mondjuk, eddig is azt csináltad…

A lány hangja megrovón, mégis édesen csengett. Most vettem csak észre, mennyire elgémberedtek a tagjaim, bele is telt néhány percbe, mire feltornáztam magam. Viszont a látványért, ami fogadott, simán megérte. Dóri a székemen ücsörgött, bal lábát maga alá húzta, a jobbal egy lassú ütemet dobolt a padlón. Az ölében egy könyvet tartott, a keze villámgyorsan húzta a vonalakat. Mégis megfontoltnak tűnt, és végtelenül magabiztosnak. Nem fecsérelte az idejét olyan apróságokra, mint csók, vagy egy fáradt köszönés, minden egyes porcikájával a rajzára koncentrált. Nem zavarta, hogy pár kósza tincs minduntalan az arcába lóg, nem érdekelte, hogy jó eséllyel kihűlt a kávéja, még a felsőtestem látványa sem zökkentette ki a munkájából. Még az sem zavarta az alkotásban, hogy a pulcsija a kézfejére csúszott. Nagy volt rá, elvégre tőlem nyúlta le. Meg se kérdezte, hogy felveheti-e, magától értetődőnek tartotta a használatát. Önkéntelenül is megmosolyogtatott a korai kép. Volt valami vicces abban, hogy pont arra a felsőre esett a választása. A sötétkék, kapucnis cuccomra, melynek ujján alig észrevehetően egy sárga csík húzódik.

– Miért érzem úgy, hogy azt nem nekem szántad? – böktem a bögrére.

– Valószínűleg azért – mondta. –, mert tudtommal szeretőnek vettél fel, nem csicskának.

Most kapta el először a pillantását a lapról. A sötétkék szempár alatt húzódó fekete karikák kialvatlanságról árulkodtak, de az íriszének ragyogása biztosított róla, mennyire feldobódott. Rózsás ajkán önfeledt vigyor húzódott, miközben jóízűen belekortyolt a feketébe. Nem húzta el a száját, mintha nem is zavarta volna, hogy minden bizonnyal kihűlt az ital. Szórakozott tekintete gyorsan szelte át a köztünk lévő távolságot, majd megállapodott az ölében tartott képen. Magam sem tudtam eldönteni, mikor boldogabb: amikor a rajzot, vagy amikor engem vizslat.

– Múltkor említetted, hogy forrón szereted – húzta meg a bögrét. – Amúgy sem ízlett volna.

– Tényleg? – vontam fel a szemöldököm. – Honnan veszed, hogy a kávéra gondoltam?

Dóri mosolyogva megrázta a fejét, fekete fürtjei azonnal kiszabadultak a hajgumi fogságából. Kócos volt, kicsit zilált és fáradt, pont olyan, mint aki az ágyból jött. De nem érdekelte a külseje, tudta, hogy mással is könnyűszerrel levehet a lábamról. Könnyedén felpattant, és a következő pillanatban már mellettem volt. Kinyújtottam a kezem, hogy magamhoz húzzam, de nem volt szüksége biztatásra. Úgy vetődött rám, mintha az élete múlt volna rajta. Nem adott időt, hogy faggatózzam, egy szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót. Egyúttal gátat szabott a gondolkodásomnak is. Őrjítően csókolt, szinte szétcincálta az idegeimet. Hülye lettem volna elutasítani a párbajt. Már megszoktam, hogy Dóri indokolatlanul kezd csatákba, mint ahogy azt is sikerült kitapasztalnom, hogy végződnek a legtöbbször a harcaink. A lány vékony ujjai az állkapcsomat simogatták, míg az én kezem a hátáról izgalmasabb területre tévedt. A csókunk felgyorsult, ő belesóhajtott a számba, mire önkéntelenül is elnevettem magam.

Nem gondoltam volna, hogy ezzel annyiban hagyjuk. Ő azonban nem igényelte a folytatást. Gyengéden tolt el magától, de az ujjainkat szinte azonnal egymásba kulcsolta, úgy nézett a szemembe. Úgy vigyorgott, mint aki megütötte a főnyereményt. A szemében megcsillant valami, amit egyelőre nem tudtam hova tenni.

– Köszönöm – suttogta, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra.

Elég szerencsétlen fejet vághattam, azért forgatta meg a szemét. Még szerencse, hogy nem hagyott kétségek közt vergődni. Visszament az asztalhoz, és ezúttal a lapot is magával hozta. Üvöltött róla, milyen büszke magára, én pedig nem tagadtam meg tőle az elismerést. Úgy gondoltam, elég egy futó pillantást vetnem a rajzra, úgysem érteném meg a lényegét. Dóri azonban – szokásához híven – rendesen keresztül húzta a számításaimat.

Sosem vágtam, mi a jó a művészetekben. Szépek, sokat dolgoztak rajtuk, de ennyi. Még egy festmény sem fogott meg igazán, nem is értettem, hogy válthat ki valakiből egy kép bármilyen hatást. Elvégre, az csak egy rajz. Az alkotónak jó a kézügyessége, nem nagy ügy. Nem számított semmit. Dóri képe azonban más volt. Amikor megpillantottam, percekig csak bámultam rá, mint valami idióta, fel se fogtam, amit látok. Még kezdetleges volt, nem kapott színeket, mégis mindent tökéletesen ki tudtam venni. Mármint, amit a művész engedélyezett. Ez pedig nem volt sok, mégis elég ahhoz, hogy átjöjjön a cím üzenete. (Rá)ébredni. A rajz félhomályban úszott, de még így is ráismertem a saját vonásaimra. Igen, Dóri lerajzolt engem álmomban. Csak egy pillanatra kételkedtem az igazamban, sose gondoltam volna, hogy így nézek ki… Az a fiú úgy mosolygott, mintha a legboldogabb ember lenne a világon, a szeme körül nevetőráncok táncoltak. A fejét a párnájába mélyesztette, a takarója a csípőjére csavarodott. Azt hiszem, Dóri a bal karomra akarta felhívni a figyelmet, ezért is díszelgett rajta egy kacskaringós betűkkel írt felirat.

– Carpe diem – olvastam fennhangon. Mást nem is bírtam volna kinyögni.

– Azt jelenti, élj a mának.

– Tudom – vágtam rá, még mielőtt hülyének néz.

Összeállt a kép, kétségkívül átjött a cím üzenete. Szó szerint magával ragadott, percekig nem tudtam elszakadni tőle. Néztem a saját képmásomat, újra meg újra elolvastam a feliratot, a többi elrejtett jel után kutattam… Most döbbentem csak rá, hogy Dóri mindvégig igazat mondott. Tényleg sokat jelentett neki az az ösztöndíj, mi több, a lehető legjobb esélyekkel vágott neki a pályázatnak. Ha ezt valaki utána csinálja, egy évig fizetem a piáját!

– Tetszik?

Dóri tengerkék írisze kis híján lyukat égetett a hátamba. Halk sóhajt hallattam, úgy tettem félre a képet. Őszinte mosolyt villantottam Dórira, majd magamhoz húztam, és egy lágy csókot nyomtam az ajkaira. Éreztem, ahogy elmosolyodik, a szavak önkéntelenül törtek elő belőlem.

– Gyönyörű lett. Gyönyörű, érted? – Nem hazudtam, még csak túlzásokba se estem. De ő csak kacagott, mintha azt hinné, fel se fogtam, mit akart a képpel. – Minden pont olyan, mint én, és az a felirat… carpe diem – Mindkettőnket elfogott a borzongás, ahogy ezt a két szót a fülébe súgtam. – Zseniális. Mintha tetkóm lenne.

– Nem volt olyan mélyen írva – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Mintha az éjjel vésték volna a karodra. Tudod, nem bírtam aludni, aztán egyszer csak észrevettem, ahogy ott fekszel. Tetszett az a póz, olyan kis védtelennek tűntél… – Meghökkent arckifejezésem láttán igyekezett helyrepofozni az egómat. – Vagyis, erősnek, de egy pillanatra sebezhetőnek. Akkor gondoltam bele, hogy jó alany lennél. A felirat meg… végül is, arra utal, hogy élvezd az életet, éld meg a pillanatok szépségét. Szóval, kicsit olyan, mintha most jöttél volna rá, hogy lehetnél boldogabb. Meg ugye a reggeli kelést is belevettem. – Egyre sebesebben magyarázott, a tartása bebizonyította, mennyire büszke is magára. – Szóval kettes pont, pipa! Jöhet az országos forduló!

Ha valaki nem látja a rajzot, joggal gondolhatja, hogy Dóri kicsit elszállt magától. Pedig nincs benne sok igazság: joggal örülhetett a sikerének.

– Tehát nem fogok a Pokol legmélyebb bugyraiban elégni, ha nem varratok magamra valami latin szöveget? – értelmeztem a hallottakat. Mert bármennyire is tetszett Dóri ötlete, azért egy tetoválást nem vállaltam volna be. Nem is csak az ára zavart, a szúrások fájdalmait is elviseltem volna, mindössze nem éreztem szükségesnek, hogy életem végéig egy minta, vagy egy írás díszelegjen a testemen. Mert azt nem lehet eltávolítani, ha egyszer beléd égették, sosem szabadulhatsz tőle. Örökké rajtad marad, akár kötődsz hozzá, akár nem.

– Ha rajtam múlik, nem – felelte vigyorogva. – De nyugi, attól még tutira fenntartanak neked egy szimpatikus helyet valamelyik körben.

Nem álltam meg, hogy be ne mutassak neki. Dórit persze nem hatotta meg túlzottan, vigyorogva eltolt magától, aztán egy laza mozdulattal lehúzta a kék pulcsi cipzárját. Minden bizonnyal érezte, hogy majd’ megőrülök, csak hogy még egyszer, a távozása előtt megkaphassam, ezért is mozgott olyan csábítóan.

– Mivel kezdtek? – kérdeztem.

– Matek.

– Ja, azt pont utálod.

Metsző pillantása láttán nem kevés energiámba került, hogy komoly maradjak. Sötétkék íriszét mélyen az én világosbarna pillantásomba fúrta, mintha csak így próbálta volna megértetni velem, milyen fontos dolga akadt. Bizonyára hihetetlenül tekintélyt parancsolónak akart tűnni. Pech, hogy közben olyan szerencsétlenül bajlódott a melltartópántjával, mintha nem lenne magánál. Szórakozottan figyeltem az akcióját. Nem ő volt az első, akinek egy izzasztó menet után nehezére esett felöltözni. Az exeimmel nem törődtem, a legtöbbjük akkor is csak a tökéletességemről áradozott. Nem tartottam viccesnek a bénázásukat, valószínűleg be is sértődtek volna, ha a képükbe röhögök. Dóri bajlódása azonban akaratlanul is megmosolyogtatott. Még akkor is, ha belőle egész más érzéseket váltottak ki a pántok.

Öt perce néztem a szenvedését, mire megszólalt.

– Te amúgy nem akarsz véletlenül segíteni, vagy valami?

– Nem is tudom – húztam az agyát. – Hol ebben az üzlet?

Bár kezdett feldühödni, egy kis flörtölésre még kapó volt. Csábítóan rebegtette a pilláit, úgy indult el felém. Vigyorogva figyeltem, ahogy elterpeszkedett az ölemben, gondosan ügyelve arra, hogy ébenfekete tincsei az arcomat érintsék. Úgy tettem, mint aki nem veszi a lapot. Kihívóan méregettük a másikat, a szemünk teli volt vággyal és tűzzel. Izgatottan vártam a következő lépésre, erősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mivel próbál majd meggyőzni. Feltehetően ő is a lehetőségek listáján futott végig. Bizonyára fel se merült benne, hogy egyedül próbálkozzon, mint ahogy a kérlelő csók sem jöhetett szóba. Azután biztos, hogy nem segítek neki, inkább csak megszabadítom a ruháitól. Puha ujjak érintésére lettem figyelmes a mellkasomon, Dóri mintha kissé túlságosan is belefeledkezett volna az izmaim tanulmányozásába. Láttam rajta, hogy lassan kezdi feladni, így úgy döntöttem, inkább megkönyörülök rajta. Halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből, majd óvatosan megfordítottam a lányt, és könnyítettem a helyzetén. Kár, hogy megcsapott a selymes bőrének illata, és végig húztam a számat a vállán. Valahogy már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy felajánlottam a segítségem.

–  Milyen nagylelkű itt ma valaki… – gúnyolódott. Bár nem láttam az arcát, mérget mertem volna venni rá, hogy vigyorog.

– Nem tehetek róla – suttogtam a fülébe. – A tökéletes csomaghoz járt.

– Bocs, mindig kimegy a fejemből, hogy nincsenek hibáid. Néha emlékeztethetnél…

– Egész éjjel mást se csináltam.

Most rajta volt a sor, hogy felröhögjön. A válla felett cinkosan rám villantotta a fogsorát, aztán addig helyezkedett, míg újra a szemembe nem nézett. Szavak nélkül is megértettük egymást. Az éjszaka emlékei villámként cikáztak át a fejemen. Minden egyes porcikám folytatásért rimánkodott. Dóri pedig pontosan tudta, min jár az eszem, mégsem lökött el magától. Miért tette volna? Tudtam, hogy az ő teste is ég a vágytól, hogy újra lefeküdjünk. Nem beszélt róla, de az enyhén szétnyíló ajkai, az íriszében lobogó vadság parazsa, és a mellkasomon nyugvó ujjai leleplezték a valódi szándékát.

Ezért sem tetszett, hogy újra belekezdett a játékába. Sunyi módon hagyta, hogy elvesszem az eszem, aztán amikor már csak pár mozdulat választott el attól, hogy leteperjem, kicsusszant az ölemből, és öltözni kezdett. Mélyről jövő sóhaj tört felszínre a belsőmből. Persze, értettem én, hogy sietnie kell, de attól még bírtam volna, ha legalább egy gyors numerára marad. Még neki is ínyére lett volna a dolog. Miközben figyeltem, ahogy felhúzza a fehér farmerét, hirtelen beugrott, hogy valamiről elfelejtettem beszélni vele. Egész nap az eszemben volt, csak nem akartam elcseszni az esténket. Most azonban dumálnunk kellett róla; minél előbb tisztázni akartam vele pár dolgot.

– Tegnap egész jól elvoltál Anettel…

Szórakozottan biccentett, láthatólag nem foglalkozott a nemtetszésemmel.

– Vigyáznod kellene vele – mondtam ki egyszerűen. – Nem olyan, mint ahogy azt mutatja.

–J ézusom, ne kezdd már te is! – túrt bele a hajába unottan. – Mintha nem lenne elég Nika előítéletes kirohanásait hallgatnom. Az egyik ribanc, a másik seggfej, a harmadik meg szimplán csak nyomorék… Ez agyrém, Dávid! – forgatta meg a szemét. – Ha feszkó van köztetek, oké, oldjátok meg. De engem hagyjatok ki belőle! Majd én eldöntöm, kivel barátkozom…

– Nem azt mondtam, hogy nyírd ki a csajt! – vetettem oda foghegyről. – Csak ne bízz benne annyira! Egy beszélgetésből még nem ismered meg…

– Oké, csak szerintem ironikus ezt annak a szájából hallani, akivel a második találkozásnál már ágyba bújtam?

Ezt a játszmát Dóri nyerte. Ha nagyon akarok, visszavághattam volna, de tudtam, hogy csak balhé lenne belőle. De nem akarhattam, hogy túl közel engedje magához Anettet. Előre láttam, mi lenne, ha az exem a befolyása alá venné a lányt.

A pillantásom tükrözhette a gondolataimat, ezért is lágyult el Dóri arca. Biztató mosolyt küldött felém, majd egy gyors csókot nyomott az arcomra. Azt akarta, hogy ne gyötörjem magam miatta. Szentül hitte, hogy ha kell, képes leszerelni Anettet. Én kevésbé bizakodtam a győzelmét illetően.

– Nem lesz gáz, nyugi – A hangja vidáman csengett; a figyelmeztetésem kevés volt ahhoz, hogy elfelejtse a rajzát. – Azért ha sárgán ragyog a szeme, eldeformálódik az arca, és meg akar ölni, szólok.

– Miért érzem úgy – ráncoltam össze a homlokom. –, hogy addig van jó életem, amíg ezt nem értem?

Édesen csilingelő kacajt hallatott, még az orrcimpája is megremegett kissé. Bár lankadó lelkesedéssel, időközben én is magamra húztam egy boxert, és egy elnyűtt atlétát. Utóbbi nem takart valami sokat, és ez a lány figyelmét sem kerülhette el. Elfojtottam magamban egy mosolyt, amint észrevettem, hogy a karizmomat bámulja. Nem akartam a tudtára adni, hogy leselkedésen kaptam. Bőven elég volt a tudat, hogy sokkal jobban odavan értem, mint ahogy azt mutatja. Na, nem, mintha hiányoltam volna a figyelmét, mindössze nem szerette hangoztatni, mennyire beindult. Nem zavart különösebben, a tettei így is kárpótoltak a ki nem mondott szavaiért.

A tekintetem az órára tévedt. Fél nyolc múlt öt perccel, Dórinak még bőven volt ideje beérni az első órára. Minden bizonnyal kiszúrta, hogy az időt számolom, ezért is bokszolt bele a karomba.

– Felejtsd el! – közölte ellentmondást nem tűrve. – A tanár így is kiakadt az osztályra a múltkori doga miatt. Ha kések, megöl.

– Fel akartam ajánlani, hogy eldoblak – csóváltam meg a fejem. – De ha nem, hát nem.

– Ilyen szerkóban? – Újra végig mért, ezúttal meg se próbálta tagadni az elégedettségét. – Nem félsz, hogy meglátnak?

– Legalább lenne egy jó napjuk.

Dóritól nem futotta többre egy halk sóhajnál. Az utolsó gombot is helyre igazította a blúzán, az arcán önfeledt mosoly terült szét. Tudtam, hogy eljött a búcsú ideje, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A lépcső felé vettem az irányt, már nyitottam is volna az ajtót, amikor észrevettem, hogy nem jön utánam. A szobám közepén állt, onnan vizslatta a helyiséget. A tengerkék írisz mintha az utolsó porszemig mindent magába kívánt volna szippantani, úgy járta végig a hálót. Bizonyára felidézte az éjszakát. Látta maga előtt, hogy csókolom egyre vadabbul az testét, hogy harapok finoman az ajkába, és milyen gyorsan szabadítom meg a ruháitól. Talán még a fülledt levegőt is érezte a bőrén. Hallhatta a nyögéseinket, a sikolyainkat, a takaró alatt elsuttogott bókokat.

Azt hittem, vigyorogni fog, mint a vadalma. Szokásához híven sikerült meglepnie; bár boldognak tűnt, a jókedve leküzdhetetlen büszkeséggel vegyült. Az arcán diadalittas mosoly uralkodott, nagy szemét úgy vezette végig rajtam, mintha én lennék a jutalma. Mintha most döbbent volna rá, megérte annyit fáradozni.

– Köszönöm – túrt a hajamba leplezetlen örömmel. – Mindent nagyon köszönök!

Azzal magához rántott, és hagyta, hogy egy lassú csókkal pontot tegyünk az éjszaka végére. Örültem, hogy ilyennek láttam. A sulin kívül mindig szabadabb volt, nyitottabb az új dolgokra. Nem érezte szükségét viszolyogni, minden esetben önmagát adta, ez pedig erősen imponált nekem. Külön tetszett, hogy egyenrangú partnerként kezelt, így én is kezdtem úgy nézni rá. Mégis, volt benne valami, ami zavart… Nem a beszólásai, vagy a bókok hiánya. Nem tudtam, mi az, csak abban voltam biztos, hogy minden sokkal jobb lenne, ha megszűnne létezni.

Együtt hagytuk el a szobát, egymás mögött haladva értünk a földszintre. Bár anya jó eséllyel tudta, hogy nem kártyázással töltöttük az éjjelt, mégsem adtam előtte semmi jelét annak, hogy lenne köztünk valami. Úgy gondoltam, az én dolgom, hogy kivel mit csinálok. Pech, hogy ő merőben máshogy vélekedett a témáról.

Dóri villámgyorsan húzta fel a cipőjét, pár másodperc múlva már a bőrdzsekijét is magára kapta. De még így sem volt elég ügyes ahhoz, hogy lerázza anyát. Meg sem tudtam szólalni, rögtön feltűnt előttünk a vörös hajzuhatag, és a hozzá tartozó mélybarna, kissé cinikus szempár. Telt szája a füléig ért, láthatóan nagyon is örült, amiért elcsípte a szeretőmet. Na, igen, azt hiszem, ez az egyetlen tulajdonsága a túlzott aggódás mellett, amit sosem bírtam. Bárkit hoztam haza, mindig talált az illetőben valami kivetni valót, és nem félt közölni velem, hogy milyen gáz az ízlésem. Legtöbbször még azt is megjósolta, mennyi időt ad a kapcsolatnak. Persze, sok igazság rejtőzött a szavaiban, gyakran egyetértettem vele. Mégis úgy éreztem, nem kellene feltétlenül a képembe vágnia a véleményét. Még jó, hogy abba nem szólt bele, kivel kavarjak! Bár, erősen kétlem, hogy bárkit is meg bírt volna kedvelni.

– Helló, Dóri! – köszönt rá a lányra. – Máris mész?

Meglepett, hogy nem találtam zavart a mélykék íriszben. Sőt, elég közvetlenül reagált, mintha korábban már beszéltek volna.

– Nem mindenki olyan szerencsés, hogy elmaradjon az első két órája! – kacsintott vigyorogva. – De valami azt súgja, még párszor eljövök hozzátok!

Még jó, hogy! – gondoltam magamban vigyorogva. Olyan magától értetődőnek tűnt mindez, hogy nem is beszéltünk róla. Hirtelen azon kaptam magam, hogy előre számolgatom, mikor dönthetném meg legközelebb a fekete szépséget. Sőt, titkon reménykedtem, hogy a következő forduló előtt is elpártol tőle az ihlet. Kérés nélkül segítettem volna neki, mindezt természetesen a hátsó szándékok leghalványabb jele nélkül. Csak, és kizárólag azért, hogy megkapja az ösztöndíjat…

– Azért ne felejtsd el, amit mondtam! – táncoltatta meg anya a szemöldökét.

Fura érzés kerített hatalmába, ahogy az egymásra mosolygókat vizslattam. Valami azt súgta, kilógok. Kicsit olyan volt, mint amikor tegnap Dóri és Anett arról a sorozatról dumáltak. Tudtam, hogy normál körülmények közt nem hozna lázba a téma, közben meg attól tartottam, hogy az osztálytársam megint a viszonyunkra utalgat valamivel, esetleg rámutat, hogy tudja, mi folyik köztünk Dórival. Anyán ugyanazt véltem felfedezni, mint Anetten. Ő és Dóri részesei voltak valaminek, amiben látszólag eszük ágában sem volt beavatni. Pedig nagyon úgy festett, hogy jobban járnék, ha ismerném a sztorit. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy kitaláljam, mi kellett ahhoz, hogy létrejöjjön az a meghitt összemosolygás.

Dóri alig tűnt el a sarkon, máris követtem anyát a konyhába. Ő persze nem zavartatta magát, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Elgondolkodva álldogált a gáztűzhelynél, aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy minden gondolatát a gőzölgő tojásrántotta teszi ki. Az évek során kitapasztaltam, hogy ilyenkor nem érdemes hozzá szólni. A faggatózás helyett a terítékkel foglalkoztam. Mikor minden a helyére került, leültem, és vártam, hogy csatlakozzon hozzám. Közben egyre csak Dórin járt az eszem. Bár tegnap már átfutott az agyamon, hogy ő lesz az első, aki mellettem ébred, mindez ma jutott igazi jelentőséghez. Ma tudtam meg, milyen az, ha nem egyedül térsz nyugovóra. Minden bizonnyal más lánnyal máshogy zajlott volna. Dórin kívül nem létezett olyan megszállott, aki képes lett volna hajnalban kelni egy rajz miatt.

Le kellett hunynom a szemem, hogy magam elé képzeljem a mesteri alkotást. (Rá)ébredni. Még mindig alig fogtam el, hogy én inspiráltam a képet. Sőt, már nem csak múzsa voltam, hanem modell is. Tetszett, hogy Dóri nem túlzott, nem javította ki a hibákat, mindent úgy vetett papírra, ahogy azt látta. Kócos haj, kicsavart testtartás, gyűrött takaró… Azt hiszem, ettől vált a kép életszerűvé. Na, meg az a felirat… Carpe diem! Tekintetem az alkaromra tévedt, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy vajon mit szólna a lány, ha egyszer csak egy hasonló írással a kezemen fogadnám. Lefogadom, sikítófrászban törne ki, és arról faggatna, miért csináltam. Én meg kénytelen lennék bevallani, hogy nem is volt olyan rossz ötlet. Kölcsönösen ihletnénk meg egymást: a reggeli képmásom rajzolásra ösztökélte, nekem meg a műve adna ihletet az önmérgezésre. Más kérdés persze, hogy elég sokat kéne innom ahhoz, hogy ez összejöjjön.

Időközben elkészült a reggeli, anya is letelepedett az asztalhoz. Néhány percig szótlanul falatoztunk, végül ő törte meg a csendet.

– Szóval, ő lenne az új áldozatod…

– Valami olyasmi – mosolyodtam el óvatosan. Anya kíváncsi tekintetét látva muszáj volt kiegészíteni magam. – Tudom, hogy nem a legjobb… Sokat beszél, kicseszett flegma, folyton oltogat, elsőre nem valami nőies, mert nem rabolta még ki a plázát… Mit gondolsz, szerinted az érettségiig kihúzzuk?

Nem vette a szívére a beszólásomat, csak monotonon bólogatott, mint aki próbál megérteni.

– Örülök, hogy ilyen pozitívan vélekedsz a barátnődről…

– Nem a barátnőm! – forgattam meg a szemem unottan. – Attól, hogy lefekszem vele, nem járunk. Majd ha úgy nyomom, mint Gergő és Blanka, na, akkor talán lehet róla szó.

– Akkor mondjam inkább – vonta össze a szemöldökét. –, hogy a ribancod?

Elszámoltam magamban háromig. Aztán ötig. Majd tízig. Nagyjából húsznál tartottam, amikor úgy véltem, nem fogom indokolatlanul leüvölteni anyát. Még mindig nem értette, hogy attól, hogy nem hozok egy kapcsolatot nyilvánosságra, mert nincs szükségem kötöttségekre, még nem kell a partneremet ócsárolni. Komolyan, milyen ősrégi felfogás ez? Pláne, hogy valószínűleg nem is gondolta komolyan, csak szívta a véremet.

– Maradjunk a Dórinál – mondtam végül.

– Értem. Szép a neve – mosolyodott el, amitől én is megenyhültem. Hiába, képtelen voltam rá huzamosabb ideig haragudni. – Őt szetted fel Gergőnél, nem?

– Ja, az afteron.

Kedvesen biccentett, majd a kávéját kezdte kevergetni. A szeme alatt gyülekező karikák elárulták, hogy nem az első adagját kortyolgatja. Ma is hajnalban esett haza, teljesen kimerült a betegektől, és még arra is maradt energiája, hogy Dórival csevegjen, meg reggelit készítsen nekem. Önkéntelenül is megszorítottam a kezét, mire egy fáradt mosolyt kaptam jutalmul.

– Mit gondolsz róla? – törte meg hirtelen a közénk települt csendet. – Most komolyan, ne vicceld el.

– Hát, nagyon jófej – vágtam bele kicsit óvatosan. – Van pár hülyesége, de már megszoktam. Mindig kérdezget valamiről, és engem is érdekel, mi van vele. Mert vágod, nem egy üresfejű plázapicsa – somolyogtam. – Felvállalja magát, és ez tetszik. Nagyon fura a csaj, de nem tud róla. De ha arra akarsz kilyukadni, milyen az ágyban… nos, minden tökély. Tényleg.

Ugyanazzal a lassú, megfontolt bólogatással jött, mint az előbb. Semmi gyors mosoly, semmi nevetés, vagy jókedvű szemforgatás, csak az a folyamatos biccentgetés. Mintha nem mondtam volna neki újat.

– Szuper, hat mondatban adtál róla egy leírást – jelentette ki unottan. – Ezek tények, öt percet dumálok még a lánnyal, és mindent megtudok, amit elmondtál róla. Inkább az érdekelne ­– dőlt hátra vigyorogva. –, hogy te hogy vélekedsz róla. Milyennek tartod?

– Rendben van a csaj – vontam meg a vállam. – A szexszel semmi gond, pláne, ha hozzávesszük, hogy előttem nem volt senkivel. Meg amúgy is bírom… Tudod, ő más, mint a többiek – Igen, ez fogott meg benne igazán. Nem is értem, miért nem jöttem rá eddig. – Nem beképzelt, nem játssza az agyát, hanem azt adja, amilye van. Sokszor úgy szívatjuk egymást, mintha a legjobb haverok lennénk. Szerintem ő is úgy tekint rám – Őszinte mosolyt villantottam anyára, és a reggeli során először, viszonozta azt. – Róla tényleg elhiszem, hogy felfogta, hogy nem fogunk összejönni. Oké, tudom, mindenki azt mondja, de ő komolyan is gondolja…

– Biztos?

– Biztos.

Végeztem a rántottával, pár percre rá anya is megette az adagját. Az evőeszközöket a mosogatóba tettem. Láttam, hogy anya szája megremeg egy pillanatra a felhalmozódott tárgyak láttán. Hogy megnyugtassam, szorosan magamhoz húztam, és egy cuppanós puszit nyomtam a homlokára.

– Intézem, oké?

Nem válaszolt, csak még erősebben ölelt magához. Az államat a vöröses hajzuhatag tetején pihentettem, közben igyekeztem kiszámolni, mikorra fogok végezni a mosogatással. Korábban máshogy mentek a dolgok, akkor még anya ölelte át a vállamat. Most már ahhoz is lábujjhegyre kellett állnia, hogy megpusziljon. Mindenesetre tetszett ez a felállás, így már nem nagyon tudott tarkón csapni, ha hülyeséget csináltam. Maradt a jól megszokott, „Ha így folytatod, letagadlak”-féle fenyegetés.

– Elmondjam, én mit gondolok Dóriról? – kérdezte, majd finoman eltolt magától.

A hatodik érzékem azt súgta, tökéletesen meglennék a véleménye nélkül is. Mégsem tiltakozhattam, úgyis kifejtette volna az álláspontját. Jobb híján zavartan bólintottam, majd visszaültem az asztalhoz. Anya követte a példámat, aztán lassan, megfontoltan beszélni kezdett.

– Valamiben egyezik a véleményünk. Értelmes lánynak tűnik, de ami megfogott benne, az az őszintesége – Egyetértettem vele. Dóri volt a legőszintébb ember, akit ismertem. Legalábbis, más nem nagyon közölte velem szemtől szemben, mekkora állat vagyok. – Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy mások hazudtak volna nekem, vagy ilyesmi… inkább a kisugárzása az, ami tetszik. Nem játssza meg magát, nem akar villogni, ő tudja, hogy úgy jó, ahogy van. Nem tökéletes – villantott rám egy elnéző mosolyt. –, de nem érdekli. Ismeri az erősségeit, és nem szégyelli a hibáit. Basszus, felfogod te egyáltalán, mennyire fárasztó tud lenni, ha hullafáradtan hazaesel délután ötkor, úgy nézel ki, mint egy zombi, és legszívesebben egy ültő helyedben benyomnád az egész hűtőt, erre lesétál egy agyonsminkelt topmodell-klón, ráadásul fehérneműben? Á, helló, önbizalom! – Próbáltam átérezni a fájdalmát, de nem jártam sikerrel. Annál inkább kezdtem kapizsgálni, miért is kedvelte meg Dórit. – Na, de ez a lány más. Nem sminkeli ki magát reggel, kócos, a te pulcsidban mászkál, de nem jön zavarba. Igaz, hogy magázott, de túlélem! – Kissé oldalra döntötte a fejét, mintha így akarná megfejteni a művészlányt. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy kár a gőzért; lehetetlen küldetésre vállalkozik. – És tudod, mit gondolok, Dávid? Hogy ez normális. Normális, hogy nem játssza a nem létező agyacskáját, hogy nem keresi benned élete szerelmét, hogy tesz a jövőjéért… A többieknek kellene ilyennek lenniük, nem neki olyannak!

Igazat adtam neki. Mi mást tehettem volna? Minden egyes szavával mélyen egyetértettem. Kár lett volna tagadni, Dóri túl egyedi és érdekes személyiség volt ahhoz, hogy az ember elmenjen mellette.

– Nem bírnám, ha mások olyanok lennének, mint ő – néztem rá komolyan. – Akkor már nem lenne benne semmi különleges. Bár, őt ismerve, tuti kitalálna valamit…

Anya feltápászkodott, és a szobája felé vette az irányt. Nem róhattam fel neki, hogy pihenni vágyott, egész éjjel le se hunyta a szemét. Ami azt illeti, nekem is készülődnöm kellett volna, vagy legalább mosogatni, hogy hasznossá tegyem magam. Már éppen becserkésztem volna a fürdőt, amikor anya utánam kiáltott.

– Viszont, ha megfogadsz egy tanácsot – Rövid szünetet tartott, csak akkor folytatta, amikor megbizonyosodott a figyelmemről. – Ha már ennyire megkedvelted ezt a lányt, jobban is megbecsülhetnéd!

Azzal anélkül, hogy kifejtette volna, becsukta maga után az ajtó. Még hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban.