14. fejezet - "Hali, botrányhősnő"

Dóri

– Nem fog visszakozni? Esküszöm, ha lemondja a nyomorék, saját kezűleg nyírom ki!

– Ne parázz, nem lesz gáz. Este írta is, hogy…

Pont végszóra estem be a terembe, az arcom kipirosodott a méregtől. A fél ebédszünetet elcsesztem azzal, hogy a tárcám után rohangáljak. Gyakorlatilag bejártam érte az egész sulit; minden terembe benéztem, ahol aznap volt óránk, kérdezősködtem a portán és a titkárságon, még a folyosót is végig pásztáztam érte. Végül az öltözőben leltem rá, valószínűleg nem vettem észre, hogy a padon hagytam. Magamban elmormoltam egy imát, amiért hamarabb a nyomára bukkantam, mint valamelyik kleptomániás iskolatársam. Ha még a pénzem is eltűnik, tuti, hogy mindenki szeme láttára bőgöm el magam.

Az lett volna az utolsó csepp a pohárban. Tegnap még bíztam benne, hogy mára helyre jönnek a dolgok. Nem akarom kinyírni a puszta tekintetemmel a velem szembe jövőket, nem görcsölök a faházon, megfeledkezem Dávid és Anett szarságairól, és még a matekdogámat sem adom be üresen. A terveim közül mindössze az utóbbi valósult meg. A nevemet felírtam. Azért megkapom a kettest, ugye?

– Ha ki akarsz nyírni valakit – küldtem egy féloldalas vigyort Nika felé. –, szívesen besegítek. Ki a tag?

Egy laza mozdulattal felhúztam magam az agyonfirkált padra, hogy levezessem a feszültséget, a szék lábát kezdtem rugdosni. Türelmesen vártam, hogy a barátnőm mindenféle világi rohadéknak elhordja az illetőt, ám Nika ezúttal csalódást okozott. Ahelyett, hogy vadul gesztikulálva előadta volna a sztoriját, fekete körömcipőjének szentelte a figyelmét. Lassan, körkörösen mozgatta benne vékony bokáját, közben mintha fel se vette volna, hogy osztályunk valamennyi hímneműje szabályosan elalél a látványától. A helyében elég kínosan éreztem volna magam, nem lehet túl kellemes, ha tizennyolc pajzán szempár tapad a miniszoknyád alól kivillanó combodra.

– Csak a szokásos, Marci hülyeségei – forgatta meg a szemét Blanka unottan. – Tegnap elvittem kajakozni, és hát, nem ment neki valami jól, bele is esett a vízbe, meg minden. Anyu viszont elég durván rákattant a témára, hogy sportoljon, szóval kiadta, hogy szedjek össze valamit. Szóval, megdumáltuk Nikával, hogy pénteken hármasban elmegyünk futni.

– Ja, szóval bébicsőszködünk – Nika magabiztosan hátra vetette mézszőke hajkoronáját, majd mosolyt varázsolt az arcára. – Viszont, ha már volt akkora mázlid, hogy ne raboljanak ki, lemehetnénk a büfébe.

– Hajjaj, jó is lesz az a futás! – nevette el magát Blanka.

Nem akartam a mártír szerepében tetszelegni. Egyenes háttal szeltem a lépcsőfokokat, az arcizmaim belezsibbadtak a szüntelen mosolygásba. Tudtam, milyen gyorsan terjednek a hírek a gimiben. Mérget mertem volna venni rá, hogy a diákok fele így is sajnálkozó pillantásokkal illet a hátam mögött. Semmi szükségem nem volt szomorkás vállveregetésekre, együttérző biccentésekre, rosszindulatú pletykákra meg végképp nem. Pedig lefogadom, mindenki szívesen hallgatta volna végig, milyen érzés, ha a suli ügyeletes ribanca egy mozdulattal romba dönti az elmúlt öt éved munkáját.

– Na, jó, ezt még nézni is rossz! – kiáltotta el magát Nika. Még jó, hogy el akartam kerülni a feltűnést… – Hé, nem láttál még fehér embert? Pf, nyomorék – oltotta be a minket vizslató megszeppent kilencedikest. – Figyelj, Dóri, nem kell megjátszanod magad. Ha úgy tartja kedved, öld meg a pincsit! Amúgy én Hollósyt is felvenném a helyedben a halállistára, de…

– Ne már, Nika! – Most Blankán volt a sor, hogy felsikítson. – Dávidot hagyd békén. Tudod, ő jó srác.

A szőke lány egy unott pillantásnál többre nem méltatta.

Úgy éreztem, belülről hasogat a fejem, és rögtön szétrobban, ha nem török össze úgy két másodpercen belül valamit. Például Anett orra tökéletesen megfelelt volna a célra. Mostanra sikerült megértenem, mi vezérelte a röpicsapat kapitányát, amikor felkeresett. Egyhetes ismeretségünk naiv varázsáról egy tizedmásodperc alatt hullt le a lepel. Átláttam a szándékait. Fogadni mertem volna rá, hogy mindent azért tett, hogy csőbe húzzon. Valószínűleg szemet szúrt neki, milyen jól kijövök Dáviddal, aztán nem maradt más dolga, mint a közös érdeklődésünket felhasználva a közelemben férkőzni, és egy negédes mosollyal átejteni a fejem. Soha, senkinek nem vallottam volna be, de tiszta szívemből gyűlöltem magam, amiért korábban nem hallgattam a szeretőmre. Aki egyébként, nyilván teljesen véletlenül elfelejtette megemlíteni nekem, hogy a szemüveges lány is megfordult az ágyában. Utólag visszagondolva nem vágtam, miért lepett meg annyira a viszonyuk. Basszus, a csávó mindenkivel kikezdett, aki egy kicsit is jól nézett ki! Ha az összes hódítása után csak tíz forintot kapott volna, röhögve vesz egy másik Audit.

– Tudtátok, hogy lefeküdtek? – A hangom kissé távolinak tűnt, mintha nem is az én torkomból tört volna felszínre.

– Mármint kik? – kérdezte Blanka.

– Dávid és Anett – böktem ki. Egyszerre töltötte el jó és rossz érzés a bensőmet. Mert bár fájt belegondolni, hogy mi történt köztük, mégis örültem, hogy keresztbe tehetek Anettnek. Nikát ismerve elég lesz meglátnia a csajt, és máris kiteregeti a szennyest. – Állítólag még a szalagavató előtt kavartak. Nem tudok részleteket, de azért ez így is elég durva.

A barátnőim jelentőségteljes pillantást váltottak, az összenézés után mindkét arcon más-más érzelmek gyúltak. Míg Blanka lesütötte a szemét, mint egy tetten ért tolvaj, Nikának úgy kellett tartóztatnia magát, nehogy eszeveszett röhögésben törjön ki.

– Amúgy nem az, várható volt – jegyezte meg kissé tudálékosan. – Együtt táncoltak, és előtte is sokat láttuk őket. HD-nak megvolt a fél suli, Anett megvolt a fél sulinak. A nagy számok törvényei alapján nem kérdés, hogy lefeküdtek. Szimpla matek, Dóri.

– Kösz, már majdnem elfelejtettem, hogy megbukom.

Még az ebédszünet vége felé is kígyózott a sor a büfé előtt. A menzások tehettek róla. Ha lett volna bennük annyi bátorság, hogy szembe szálljanak a kelkáposztafőzelékkel, két percen belül vehettünk volna valamit, így azonban kénytelenek voltunk az étkező előtt dekkolni. A mellettünk elhaladóknak egyszerre átkoztam és foglaltam imába a nevét. Mindennél jobban vágytam ár egy kis kajára, az éhség csak felerősítette kitörni kívánkozó haragomat. Emellett viszont folyamatosan úgy éreztem, hogy bámulnak. Árgus tekintettel lesik minden egyes megmozdulásom, a jelet keresik, szaftos pletykák után szimatolnak. Nem tudhattam, vajon Anett eldicsekedett-e az akciójával, vagy titokban tartotta azt. Még annyira sem ismertem, hogy ezt megállapítsam. Azért elég szomorú, hogy nem küldhetek el valakit egy rajzért anélkül, hogy ne szimatoljak körbe utána. Bár talán kézenfekvőbb lenne múlt időben beszélnem. A baj már megtörtént.

– Hékás, nyugi van!

Puha ujjak érintették a vállamat. Meg kellett hajtanom a fejem, hogy az égszínkék szempárba nézzek. Kár, hogy Blanka ezúttal nem segített a helyzetemen. Nem dobott fel a vigasztalása, még ha biztosra is vettem, hogy ő örülne a legjobban, ha újra mosolyogni látna. Kérdés nélkül mindent bedobott, hogy elhessegesse a rosszkedvem. Minden igyekezete ellenére azonban nem tudott teljesen megérteni. Nem érezhette át a helyzetemet, mert neki még nem rondítottak bele a sokéves munkájába. Mert nem csillant fel a szeme a rajzok és a festmények láttán, sosem szippantotta magába a művészetek világa. Még csak nem is érdeklődött irántuk.

– Hát, ezzel nem mész sokra – fintorodott el Nika. – Pláne most, hogy a ribanc is előtolta a képét.

A második mondatát kissé hangosabban mondta a kelleténél, nem csoda hát, hogy bezsebelt pár értetlen pillantást a körülöttünk lévőktől. Persze nem kellett őt félteni. Ezer wattos vigyort villantott rájuk, majd könnyedén megrázta dús tincseit. Nika láthatóan megelégedett a figyelemmel. Bár, meglehet, sokkal inkább feldobták a mögöttünk ácsorgók irigykedő pillantások.

Ne érdekeljen, ne érdekeljen, ne érdekeljen. – skandáltam magamban monotonon. – Boldog vagy és magabiztos, ne hagyd, hogy sírni lásson. Hadd higgye csak, hogy nem bántott. Mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj.

– Ettől féltem – szisszent fel Blanka halkan. – Hé, légyszi ne nézz már úgy rá, mintha meg akarnád ölni! Totál megértelek, de ez azért sok. Basszus, Nika, fejet előre, szemet a kajára, vegyél példát Dóriról!

Ezúttal kissé mellé lőtt, valami azt súgta, mindenki rohadtul megszívja, ha Nika rólam vesz példát. A tenyerem automatikusan ökölbe szorult, amint meghallottam a sor végén beszélgetőket. Anett hangja, mint mindig, túlharsogta a többieket. Nem lett volna szabad ránéznem, még akkor sem, ha nem volt több egy futó pillantásnál. Amint megpillantottam azt az önfeledt mosolyt a képén, egyre csak viszketett a tenyerem. A végzős lány persze nem zavartatta magát. Jókedvűen cseverészett a barátnőivel, időnként színpadiasan szőkésbarna tincsi közé túrt. Vastag keretes szemüvege mögül önelégülten figyelte a többieket, smaragdzöld írisze ragyogott a büszkeségtől. Mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez. Ahogy a büfé előtt dobálta magát, és Nika rajongótáborát leszámítva az összes srác őt bámulta, elgondolkoztam rajta, miért ilyen ostobák az emberek. Miért nem látják, hogy a csaj egy önző, beképzelt tyúk? Ennyire elvakítaná őket a külseje? Esetleg őket is manipulálta volna?

– Az idény egyik legfontosabb meccse áll előttünk, nem akarom, hogy elcseszd!

Túl közelről szűrődött felém az az álnok kígyóhang. A fülemre akartam tapasztani a kezem, de az eszem megakadályozott volna benne. Most döbbentem csak rá, hogy Anettel ugyanúgy harcolok, mint Dáviddal. De ezt a csatát a gyűlölet fűti a szenvedély helyett. Ezért sem adhattam fel. Ki kellett tartanom, legalább, amíg nem vettem egy kis harapnivalót.

– Basszus, persze, hogy érettségizünk, de egyelőre ez számít a legjobban.

Ne érdekeljen, ne érdekeljen, ne érdekeljen. Mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj.

Éreztem, hogy Blanka ujjai összefonódnak az enyéimmel. A barátnőm minden erejét beleadva szorongatta a kezemet, szinte már féltem, hogy kárt tesz benne. A homlokom verítéktől gyöngyözött, az ajkaim cserepessé formálódtak. A testem rázkódott a dühtől, és ahogy elnéztem, Nika sem volt ezzel másképp. Egy másodpercre összeakadt a tekintetünk, ő a fejét rázta, én a körömcipőjére fókuszáltam. Mennyire fájhat, ha azzal esem neki?

– Ígérd meg, hogy figyelsz a labdára! Érted? Képzeld azt, hogy a matekkönyv repül feléd, akkor tuti eltalálod.

Ő bizonyára a fejemet látta a labda helyében. Vagy szimplán arra gondolt, hogy ott állok előtte, és ha eltalál, megüti a fődíjat. A bérletet Hollósy Dávid ágyába.

Megráztam a fejem. Ennek semmi értelme! Tisztára, mintha féltékenykednék. Még a fogazós liba miatt is kiborultam, pedig őt még csak nem is ismertem. Vagy mégis? Összeráncolt homlokkal fordultam meg a tengelyem körül, miközben Dávid lehetséges kalandja után kutakodtam. Mi van, ha az a csaj volt, aki a radiátort támasztja? Nem tűnik túl szelídnek, legalábbis a fekete rúzsából, meg az orrpiercingjéből kiindulva. Bár, sosem lehet tudni, talán még az a tizedikes is gyanús lehet, aki most kapta meg a szendvicsét. Nincs rajta hat kilónyi vakolat, mégis egész szép az arca, bizonyára bejönne Dávidnak. És ott, a nyakán egy apró karcolás! Vagy csak képzelődtem?

– Ha azt hiszed, édesem, hogy a hülyeségeiddel majd bekavarsz, hát közlöm, hogy rohadtul eltévedtél!

Nyugalom, Dóri, nem számít a fogazós csaj. Csak ne törd be Anett képét! Egyre közelebb jutottunk a büféhez, Blanka ujjait az izzadtságom ragasztotta az enyéimhez. Nika ajkát fáradtan erőltetett sóhaj hagyta el, majd egy jelentőségteljes pillantást vetett az előttünk bandázó fiúkra. Az egyik srác, egy alacsony, pattanásos kölyök alig hallhatóan a haverjait kezdte győzködni, hogy előre engedjenek minket.

Ne érdekeljen, mosolyogj! Mosolyogj már, a rohadt életbe!

– Tudod te egyáltalán, hány évet öltem a röpibe? Remek, akkor azt is felfoghatnád, milyen, amikor az embernek a szeme láttára semmisül meg az álma! – üvöltött rá Anett a csapattársára. – Na, ez az, amit csak a lúzerek engednek meg maguknak.

A kajájukat szorongató diákok. Blanka aprócska, vigyázó ujjai. A Nikát stírölő fiúk. A napfényben ragyogó szőke hajzuhatag. Az orrpiercing a fekete száj felett. Hirtelen felszívódtak a határok, minden és mindenki egybeolvadt, eltűntek, mint a kámfor, a jelenlétük nem izgatott többé. Még csak időt sem adtam nekik, hogy megállítsanak. Minden olyan hirtelen történt, szinte fel se fogtam, mit teszek. Míg a kezem az egyik pillanatban a barátnőm tenyerében pihent, a másikban Anett arcán csattant. Aztán minden elcsendesedett körülöttünk.

Mintha csak megnyomták volna a szünet gombot, lefagyott rendszer módjára állt meg az élet a menza előtt. Az arcom lángolt, minden egyes porcikám remegett a méregtől. Szaggatottan kapkodtam levegő után, a világ körbefordult, aztán vissza, számtalanszor végig járt a pályáján, mintha ez elhozta volna a változást.

Nem hozta el. Percek teltek el, de még mindig nem mozdultunk. A többiek a hátunk mögé tömörültek, mi pedig egymásba fúrtuk a pillantásunkat. A szemüveg mögött rejtőző sötétzöld írisz szikrákat szórt, hirtelen úgy éreztem, Anett legalább annyira gyűlöl, mint én őt. Az arcán ott piroslott a kezem nyoma.

Az épület üres hallgatásában az elfojtott taps is fülsiketítő zajnak hatott. A diákok figyelme a közénk lépkedő lányon állapodott meg, ám ezúttal nem vesztek meg a látványától. Lélegzetvisszafojtva várták, mit tesz Nika. Egyesek máris a telefonjuk után nyúltak, hogy egy életre megörökítsék a nagyjelenetet.

Még akkor sem vettem le Anettről a szemem, amikor szőke fürtök omlottak a vállamra. Bár nem láttam, mérget mertem volna venni rá, hogy Nika vigyorog, mint a vadalma. Egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, lilás rúzsának nyomai még órákon át a bőrömön virítottak. Gyengéden a vállamra helyezte a kezét, majd megforgatott a tömeg előtt, így mindenkinek lehetősége nyílt élő egyenesben felvenni a megszeppent arcomat.

– Az én barátnőm! – nevette el magát kissé beképzelten. – Hiába, tőlem tanult a csaj.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy eluralkodjon a káosz. Néhányan felröhögtek, mások a történteken csámcsogtak, de akadt olyan is, aki máris fogadásokba feledkezett. Talán még sosem uralkodott akkora hangzavar a gimnázium falai közt, mint akkor. Tudtam, hogy mindez valahol az én hibám, én húztam fel magam, mégsem próbáltam meg lecsillapítani a kedélyeket. Töretlenül néztem a smaragdzöld íriszbe, melynek tulajdonosa végre felfogta a felfoghatatlant.

– Te… hogy mersz… – kapkodta a levegőt. – Bakker, Dóri, te nem vagy normális!

– Én nem vagyok normális? – röhögtem el magam kelletlenül. – Miért is? Talán én töltöttem azzal a hétvégémet, hogy játsszam a szentléleket, aztán szétcsesszem más munkáját? Fel tudod fogni egyáltalán…

– Ez agyrém! – üvöltött fel, a homlokán kidagadtak az erek. Egész jól mentek az arcán lévő ütéshez. Hm, akár meg is köszönhetné, ha már itt tartunk. – Nem látjátok, hogy ez a csaj bekattant? Tuti a szerelem teszi… Ribanc!

Szinte úgy köpködte a szavakat. Válaszra nyitottam a számat, azt akartam a képébe üvölteni, hogy a helyében inkább nem beszélnék, de Nika megelőzött ebben.

– Csak én érzem úgy – lépett közelebb a lányhoz egy negédes mosollyal a szája szélén. –, hogy ez a te szádból enyhén szólva is érdekesen hangzik?

Persze, azért Anettet sem kellett félteni.

– Ekkora szoknyával nem beszélnék, Nika.

– Én meg ekkora dekoltázzsal – ajándékozta meg egy lesújtó pillantással. – Légyszi, képzeld már ide a neved, mindig elfelejtem. Nyilván, mert nem sok vizet zavarsz.

– Ebből bunyó lesz!

A tömeg ismét megőrült. Mindenki balhéért üvöltözött, a falon doboltak, és a neveinket kántálták. Időnként Nikáé is felhangzott, bár a legtöbben inkább rám és Anettre voltak kíváncsiak. Még a csengő sem akadályozta meg őket abban, hogy végig nézzék a meccset. Mármint, a végzős lány tekintetéből ítélve, minden bizonnyal versenyként fogta fel a rögtönzött párbajt. Kár, hogy az idegbeteg tekintete nem volt elég ahhoz, hogy beijedjek. Túl sokáig szenvedtem ahhoz, hogy csak úgy elfussak.

Egy határozott mozdulattal a hátam mögé utasítottam Nikát, mindössze néhány centi választott el attól, hogy az öklöm újra Anett arcát érintse. A tenyerem már megint bizsergett, az undorodó arc látványa csak táplálta a haragomat.

– Elég csábító vagy ezzel az idegbeteg fejjel, Dóri – villantott rám egy gúnyos mosolyt. – Mondd csak, HD-nek bejön? Ettől már beindul, vagy előbb még ki kell szívnod a nyakát?

Az imént gyorsan, szinte követhetetlenül pergett az idő, mostanra azonban keservesen lelassult, szinte meg is állt, mintha így próbálna törleszteni. Egyedül maradtam az égő erdőben. Egyedül az iskolatársaim kereszttüzében. A szívverésem kihagyott egy ütemet, a szemem kikerekedett, egy szó sem hagyta el a számat. Semmi tagadás, semmi üvöltés, semmi gúny, semmi, ami megmenthetne. Nem tudtam felfogni, hogy tudhatta meg. Hiszen megállapodtunk, hogy a viszonyunk kettőnk közt marad! Igaz, mindez egyelőre olcsó rágalomnak tetszett, mégsem találtam normális kibúvót alóla. Pedig jót tett volna, már így is jó néhány „Emlékszel, hogy lekapta tesin?”, „Na, ne!”, meg „Aha, szóval nem csak beképzeltem, tényleg elvonultak az afteron!” hangzott fel mögülünk.

Végül az iskolarádió jelentett menekvést a pletykák elöl. Még mielőtt észhez térhettem volna, az igazgató hangja betöltötte az épületet. Idegesnek tűnt, szinte már láttam magam előtt, ahogy kidudorodnak az erek a homlokán. Azt mondta – kis híján üvöltötte – hogy Kertész Dóra azonnal menjen az igazgatói irodába. Volt egy tippem, hogy nem az év diákja címért hívatott be.

Csalódott sóhaj futott végig a diákokon, lassacskán mindenki megindult a saját terme felé. Nika és Blanka két oldalról támogattak, kívülről nézve úgy festhettek, mint a sérült bajtársukat vonszoló katonák. A tenyerem még mindig sajgott az ütéstől. Igaz, már nem volt kedvem megismételni azt, nem sokára az elégedettségem is tovaszállt, bármennyire is próbálták táplálni azt.

– Anyám, Dóri, ez zseniális volt! – lelkendezett Nika. – Eskü, zseniális vagy! Ahogy leütötted a kis lotyót, és az a fej, amit utána vágott… Basszus, ezek miért nem nekem jutnak eszembe?

– Hát, eléggé kiborult, az tuti – húzta el a száját Blanka. – Meg aztán az is, amit Dávidról mondott. Halljátok, szerintem két dolog lehetséges. Vagy még mindig bejön neki a srác, és nem bírja elviselni, hogy a múltkor lesmárolta Dórit, vagy sejti, hogy Dávidnak tetszik Dórit. Mert végül is, simán lehet, nem?

A szívem a torkomban dobogott, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a találgatásukat. Vészesen közeledtünk az igazgatói felé. Három év alatt mindössze egyszer fordultam meg ott, amikor Hajdú felküldött valami könyvért. Azt mondta, véletlenül felejtette ott, amikor az egyik szünetben felkereste a férfit. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, úgy gondoltam, egy perc alatt megjárom az irodát. Ezzel szemben elég sokáig maradtam, hosszú ideig meg se mertem szólalni. Az iskola kopaszodó vezetője előtt ugyanis egy idősebb fiú állt, azt hiszem, akkor járhatta az utolsó évét. Meg sem mert szólalni, fülét-farkát behúzva ácsorgott a sarokban. Keselyű igazgató meg úgy üvöltött vele, mintha legalább a fél világot lemészárolta volna. Mint később kiderült, szegény srácnak annyi volt az összes bűne, hogy foci közben kirúgta a könyvtár ablakát. Bizonyára véletlen történt, talán csak szerencsétlenkedett egy kicsit. Ennek tudatában inkább bele se gondoltam, mit kapok azután, hogy szánt szándékkal pofoztam fel Anettet.

– Hékás, nézz rám! – ragadta meg az államat Blanka. – Nem lesz gáz, érzem. Csak mondd el, mi történt, az elejétől kezdve. Hogy Anett elcseszte a rajzaidat, hogy egész hétvégén sírtál… Szerintem még a labdás sztorit is elmesélheted, meg hogy Dávid megcsókolt. Akkor Keselyű is levágná, mi a helyzet.

– Vagy közölné, hogy fogyatékos nyomorékok vagytok, és az összes fogyatékos nyomorék közül te vagy a leggázabb, mert még ütöttél is – jegyezte meg Nika. – Szerintem inkább fogd be, és bólogass. Nem érdemes visszaszólnod, a pasas képes, és kicsapat.

Felvont szemöldökkel vizslattuk a barátnőnket, nem értettük, honnan szedi ezeket az infókat. Megdöbbent tekintetünket látva keserű kacajt hallatott, majd eloszlatta a kétségeinket.

– Még Barna mesélte, sokszor behívták.

Az exe említésére kínosan biccentettem egyet.

– Anett hülyeségei miatt meg ne parázz! Tudod, ki veszi be, hogy Dáviddal kavarsz.

– Pontosan! – helyeselt Blanka. – Az is milyen lett volna már, ha te szívod ki a nyakát.

– Milliószor jobb ízlésed van annál, hogy egyáltalán szóba állj azzal a seggfejjel. Komolyan, néha nem értem, miért csorgatják érte a nyálukat.

– Na, Dávidot bírjuk, tudod – bökte meg Blanka Nikát, majd biztatásképpen megszorította a kezemet. – Óra után megdumáljuk. Addig is próbálj megnyugodni!

Zavart mosolyt villantottam rájuk, egészen addig az ajtóban szobroztam, amíg el nem tűntek a látóteremből. Még utána is félve léptem a szobába, ami meglehetősen családiasnak hatott a várthoz képest. Kényelmes fotelok, kávéfőző a sarokban, rendben tartott íróasztal, meg a mögötte helyet foglaló, középkorú férfi. Már éppen kezdtem volna megnyugodni, amikor Keselyű először megszólalt. A hangja másodpercről másodpercre élesedett, fél percen belül üvöltésbe csapott át. Megkaptam, hogy utoljára akkor látott ilyet, amikor hetedikes volt, hogy feleslegesen bontom a rendet, és egyébként is, egy év múlva érettségizek, viselkedhetnék felnőtt módjára. A végén még magyarázott egy kicsit az elkorcsult világunkról, majd közölte, hogy beszélni fog az osztályfőnökömmel, és később eldönti, mivel büntessen meg. Nem is sejthette, hogy már így is eleget szenvedtem.

Kótyagos fejjel tébláboltam ki az irodából. Még mindig az arcomba süvítő hang hatása alatt álltam, az órából pedig alig maradt hátra huszonöt perc. Oké, talán még megérte volna bemenni, de úgy döntöttem, inkább nem bajlódom vele, úgyse tudnék figyelni, mindenki engem bámulna, az anyagot meg majd elkérem valakitől. Jobb híján a termünk előtti körasztalhoz telepedtem le, ott próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Azon kattogtam, honnan tudhatta Anett, hogy lefeküdtem Dáviddal. A szavaiból sütő indulatból ítélve mindez túlmutatott puszta rágalmazáson. Tényleg sejtette, hogy van köztünk valami, mint ahogy már én is tudtam a viszonyukról. De mégis hogy jöhetett rá? Kötve hiszem, hogy a mozdulatainkból kiolvasta volna az igazságot. Bár, meglehet, hogy anno Dávid ugyanúgy viszonyult hozzá, mint most hozzám, ebből szűrte le a következtetést. Vagy olyannyira bebeszélte magának, hogy a végén még el is hitte, hogy igaza van.

– Hali, botrányhősnő!

Vasárnap éjjel, vagy hétfő hajnal óta egy szót sem váltottunk Dáviddal, még a folyosón sem futottunk össze, mintha szándékosan kerültük volna egymást. Tiszta fejjel jólesett volna beszélni vele, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. A „Képzeld, megpofoztam a ribanc exedet” nem bizonyult volna valami hatásosnak, és a „Látom, megártott a Duna.” lehetőségét is elvetettem. Mondjuk, Dávid hangja kicsit furán csengett, mintha megfázott volna a múltkori numerán.

– Hogy én milyen naiv voltam! – Nem néztem rá, de tudtam, hogy engem vizslat. Közben meg végig futott az ajkán az a szemtelen, sármos mosoly, amit mindig annyira szerettem. – Szó nélkül hittem neked. Még hogy a szarkazmus az egyetlen fegyvered, na persze! A végén még kiderül, hogy többet tudsz a farkasoknál.

Halk nevetés hagyta el a számat, egyúttal a fejemet is sikerült megemelnem végre. Dávid mellettem ült, világosbarna szemében az aggodalom elenyésző fénye ragyogott. Fekete pólóján át kirajzolódtak az izmai, állát a tenyerében pihentette. Figyelmesen várta a reakciómat, bár telt ajkának íve elárulta, hogy biztos a sikerében.

– A pofon a kéz szarkazmusa – rángattam meg a szemöldököm. – Ezt ne felejtsd el.

Elnevette magát, aztán hallgatásba burkolóztunk. Töretlenül figyeltük a másikat, kis híján farkasszemet néztünk volna egymással, ha nem sütöm le a szemem. Tudtam, hogy Dávid kiakadt rám, már csak a miérteket kerestem. Mert bármennyire is próbált vigasztalni a kocsiban, éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyors távozása is erről nyújtott tanúbizonyságot.

– Most kellene bocsánatot kérnem, ugye? – kockáztattam meg végül. – Hogy azért, mert leütöttem Anettet, vagy, mert miattam fáztál meg, nem tudom. Döntsd el te!

– Anett miatt ne aggódj, majd lenyugszik – vont vállat mintegy mellékesen. – A megfázást meg túlélem, már most sokkal jobb, mint tegnap.

– Akkor mi a baj? – faggattam. Lassacskán kezdtem elveszni a részletekben.

A tekintetünk újra összeakadt, tisztán láttam, hogy vívódik a lehetőségek közt. Úgy éreztem, le akarja zárni a témát, pontot tenni a zűrös időszak végére, és mindent visszaállítani a rendes kerékvágásba. Talán már csak a megfelelő módszeren törte a fejét.

– Semmi. Tényleg semmi – mosolygott. A körasztal íve alatt a lába az enyém közé csusszant. Az ujjainkat alig pár centiméter választotta el egymástól. – Csak kicsit összejöttek a dolgok.

– Ja, elég csúnyán váltunk el.

Újra feltűnt az a csibészes vigyor a szája szélén. A combja a térdem közé szorult, ha akartam volna, az ölébe húzhattam volna magam. A kezünk is egymásra talált. A fiú hosszú ujjai szabályos köröket írtak a kézfejemre, kiváltva ezzel bőröm elégedett bizsergését. Hirtelen égető vágy tört rám, hogy megcsókoljam Dávidot. Ahogy figyeltem azokat a dús, felfele ívelő ajkakat, másra sem tudtam gondolni, csak hogy mennyire hiányzik az érintésük. Még akkor sem eszméltem fel a bámulásukból, amikor mozogni kezdtek.

– Beküldted már a rajzot?

– Igen, tegnap – válaszoltam. – Azt mondták, még legalább két hét az eredményig. Meg fogok őrülni addig.

– Szerintem azért érdekesebb programod is lehetne.

Szabad kezével a zsebébe nyúlt, a következő pillanatban pedig két mintás karszalagot nyújtott felém. Automatikusan utánuk nyúltam, ám mielőtt akár csak megérinthettem volna őket, Dávid a magasba lendítette őket, megakadályozva ezzel a felvilágosodásomat.

– Komolyan elhitted, hogy megmutatom? – cukkolt egy pimasz vigyorral az arcán. – Tudod te egyáltalán, mekkora áldozatokat hoztam értük?

– Mit csináltál, leütöttél egy biztonsági őrt, kinyírtál két turistát, levágtad a karjukat, aztán leszedted róluk a karszalagot? – gúnyolódtam. Közben folyamatosan a magasba emelkedő kezén tartottam a szemem, és azon morfondíroztam, hogy kaparinthatnám meg őket.

– Azért ennyit nem tennék érted – kacsintott rám, mire meglengettem előtte a középső ujjamat. – Viszont elrángattam Somát Biától. Szóval ő is jön nekem eggyel, megmentettem egy dobhártyaszakadástól.

– Egy igazi hős vagy, büszke vagyok rád! – szorítottam a kezem a szívemre, enyhén túljátszva a szerepem. – Velem meg tíz percen át ordított Keselyű. Amúgy, ha belegondolsz, tökre illik hozzá a neve – Oldalra döntöttem a fejem, mintha az élet nagy kérdésein elmélkednék. Közben diadalittasan állapítottam meg, hogy Dávid keze kissé megereszkedett. – Kopaszodik, és olyan a szeme, mintha folyton az áldozatait kutatná. Ja, és ha elkap, már halott vagy. Szó szerint.

Látszólag megértően bólogatott, ám a szeme elárulta, hogy kevesen múlik, hogy kiröhögjön. A homlokom ezernyi ráncba torzult, miközben az ujjai közül kikandikáló karszalagokat tanulmányoztam. Valamiért hihetetlenül ismerősnek tűntek, mintha korábban már láttam volna hasonlókat. Igyekeztem eloszlatni a gyanút, alig észrevehetően csúsztam közelebb a fiúhoz.

– Azt azért elárulod, mikorra szólnak a jegyek?

Már, ha feltételezhetem, hogy jegyeket rejteget előlem.

– Megőrjítesz, Dóri! – forgatta meg a szemét játékosan, majd végre-valahára beszélni kezdett. – Szombaton tízre megyek érted. Nem kell hoznod semmit, mindent én állok. Asszem’, nem árt, ha kicsit elegáns vagy, bár alulra felkaphatnál valami szexit.

Felvont szemöldökkel méregettem a fiút. A birtokomba került részletek azonnal izgalomba hoztak, csak nem úgy, ahogy azt Dávid várta. A kíváncsiságom továbbra sem csillapodott le. A tekintetem a színes szalagokról a körasztalra tévedt. A tervem kissé merésznek bizonyult, pláne három méterre Keselyű irodájától. Kockázatot kellett vállalnom ahhoz, hogy nyerjek. Mondjuk, ez mindig így van, nem?

A lábamat magam alá húztam, majd egy fürge mozdulattal a körasztalra pattantam. Terveim szerint a következő lépés az lett volna, hogy kitépem Dávid kezéből a titokzatos jegyeket, ám nem számoltam a gravitáció törvényével. Alig lendültem előre, kicsúszott a lábam alól a talaj, teljes testsúlyommal előre borultam. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy a fiú előttem állt. Az ő szempontjából sokkal rosszabbul jött ki a lépés. Nem elég, hogy fellöktem, és elterült a hátán, még a térdem is a gyomrának ütközött, az övem egyenesen a nyakába hatolt. Az üvöltéséből kiindulva valahol ott érhette a találatom, ahol a pénteki buliban szerzett sérülése.

– Ha egy kicsit feljebb csúsznál – motyogta révetegen. –, még tetszene is ez a póz.

Nem figyeltem rá, a szemem a szalagokat kutatta. Még mindig ott lapultak Dávid markában, még az esés következtében sem eresztette el őket. Óvatosan megindultam feléjük, szinte már majdnem sikerült kihúznom az egyiket az erős ujjak fogságából, amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy a hátamon fekszem. Az ablakon beszűrődő napsugarakat egy széles váll takarta ki előlem. Akárhogy is próbálkoztam, képtelen voltam megmozdítani a karomat, lévén, hogy Dávid időközben visszafejlődött úgy tíz-tizenkét évet. A csuklómat a fejem föle helyezte, úgy tartott fogva. Közben meg vigyorgott rám, mint egy idióta.

– Azért ez a felállás se rossz, nem gondolod? – eresztett el egy cinkos kacsintást.

– Istenem, de utállak!

Önelégült nevetésének hangja keveredett a csengő ismerős dallamával. Pechemre az egyik kilencedikes osztály pont akkor jutott ki a folyosóra. Szinte már kezdtem félni, hogy az őket fogadó kép egy életre megrontotta a lelküket. Vagyis, ha én két évvel ezelőtt arra jöttem volna ki óráról, hogy a suli legmenőbb fiúja egy tizenegyedikest kényszerít a földre a térdével, meg a kezeivel, és közben úgy röhög, hogy azt minden valamire való horrorfilm főszereplője megirigyelné, tuti, hogy elgondolkozom az életemen. A gólyák azonban bebizonyították, mennyit változott a világ. Ahelyett, hogy zavartan elslisszoltak volna, vad füttyögéssel vegyült artikulátlan huhogásba kezdtek. Közben meg úgy vizslattak minket, mintha valami állatkerti látványosságok lennénk. Mondjuk, Dávidra még illett is volna a definíció.

Égett a pofám a szégyentől, ezúttal szerencsére Dávid sem találta olyan szórakoztatónak a helyzetet. Mentségére legyen mondva, mindent elkövetett, hogy kimásszon a kínos szituációból. Egy gyors mozdulattal mindkettőnket talpra állított, majd a félreértések elkerülése érdekében átölelte a nyakamat, és játékosan összeborzolta a fürtjeimet.

– Akkor szombaton! – suttogta a fülembe alig észrevehetően.

Zavartan bólintottam, néhány kilencedikes lány még mindig minket fürkészett. Dávid végre elengedett, aztán megajándékozta a gólyákat egy ellenállhatatlan mosollyal. A piruló arcok kíséretében sarkon fordult, majd magamra hagyott a kíváncsiságommal.