8. fejezet - Koordináták

Dóri

Hetek teltek el a megismerkedésünk óta. A latyakos tél utolsó napjai virágzó tavaszba, a kezdeti viszolygásom pedig jóleső borzongásba csapott át. Időközben megismertem Dávidot, önkéntelenül is közelebb engedtem magamhoz. Nem állítom, hogy minden egyes húzásával levett a lábamról, és a puszta jelenléte arra késztetett, hogy teperjem le, de hozzászoktam a fennálló helyzethez. Sőt, mi több, élveztem is. Kár álszenteskedni, mindenki elmerengett már arról, milyen lehet egyszer áthágni a szabályokat. Szórakozásból csinálni valamit, fütyülve a következményekre, és hagyni, hogy elragadjanak a hullámok, sodródni az árral, és reménykedni, hogy nem kívánnak egyhamar partra vetni a tenger dühöngő, veszélyes vizei.

Az első pár randira bizonytalansággal a szívemben érkeztem. Nem tudtam, mire számítsak, még féltem is, hogy Dávid egyszer csak gondol egyet, és indokolatlanul pontot tesz a kapcsolatunk végére. Időközben annyira megszoktam a titkolózást és a lopott órákat, hogy szinte már fájt volna, ha mindennek vége szakad. Magam sem értem, hogy sejtette meg Dávid a kételyeimet, de becsületére legyen mondva, mindent elkövetett, hogy eloszlassa őket. Az ágybeli teljesítményével kapcsolatban sosem kételkedtem, mindezt csak tetézte, amit a numerák után tett. Magam sem tudom, hogy képzeltem el korábban a találkozókat. Talán arra vártam, hogy Dávidnak nem számítok, tök mindegy neki, ki vonaglik olyan tüzesen alatta, kinek a torkából törnek elő mélyen jövő sóhajok, bőven elég, ha ágyba vihet valakit. Arra számítottam, a numerák után elmotyog valamit arról, hogy öltözzek fel, aztán hagyja, hogy elmenjek. Már az első alkalom után rendesen keresztül húzta a számításaimat. Hihetetlenül barátságosan közeledett felém. Hasonló gondolatokat fedeztem fel a karamellaszínű szempárban, mint a szalagavatón. Dávidot érdekelte, mit mondok. Nem vagyok naiv, pontosan tudtam, hogy elsősorban nem a beszélgetés miatt hívott át, ezért is esett olyan jól, hogy még erre is maradt türelme.

Rájöttem, hogy leírhatatlanul félreismertem Hollósy Dávidot. Azt hittem, hogy egy magakellető, önimádó barom, akinek az érdeklődési köre kizárólag a lányok bugyijáig terjed. Határozottan csalódtam benne, és egyúttal megtudtam róla egy-két lényegesebb információt. Nem világmegváltó titkokról beszélek, amikről csak és kizárólag nekem van tudomásom, inkább jelentéktelennek tűnő, apró dolgokról, amik közelebb hoztak minket egymáshoz. Negyedik óta focizott, de egy durva sérülés miatt abba fel kellett adnia a hobbiját. Egy haverja hívta el kajakozni, azóta heti háromszor jár edzeni. Szeret és tud főzni, de szívesebben marad a megszokott, begyakorolt recepteknél. Ha nem másnapos, tíz perc alatt elkészül, ellenkező esetben akár két órán át is képes téblábolni a lakásban. Az egyetlen komoly kapcsolata hetedikben ért véget egy iskolai röpimeccsen. Bár a Balaton-parton volt már egy kisebb afférja, vízben még nem csinálta. Tavaly előre hozott érettségit tett infóból és angolból, így idén már csak a három fő tantárgyra kell koncentrálnia.

A tollam végét rágva próbáltam kitisztítani a fejem, és visszatérni a számok kínkeserves világába. Mindig is meggyűlt a bajom a matekkal, a koordinátarendszerek elemzése sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Hát még így, hogy a geometria is képbe jött… Üres tekintettel bámultam a füzetemet, a négyzetrácsos mintázata mintha másra sem várt volna, csak hogy foglyul ejtsen, és addig szorítsa a torkom, amíg végleg ki nem lehelem a lelkem. Csábító látvány, mit ne mondjak.

Jobb dolgom is akadt volna, mint hogy a házimmal szenvedjek, de kénytelen voltam megírni a leckét, már ha Hajdú csak ezért elkért tesiről. Kár, hogy sehogy sem fért a fejemben a füzetemben sorakozó temérdek szabály lényege, a gondolataimat teljes mértékben a pályázatra kapott cím töltötte ki. (Rá)ébredni. A szervezők nyilván nagyon vicces kedvükben voltak, amikor kiküldték a feladatot.

A friss, tavaszi fuvallat kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitisztítsa a fejemet. Egyre csak a címen kattogtam, azon az átkozott szón, amiből másfél héten belül ki kellett volna hoznom valamit. Egy hangos sóhaj kíséretében újra belevetettem magam a koordináta-rendszerek tanulmányozásába. Igyekeztem mindent bevetni, hogy a jegyzeteimre koncentráljak, ám mire kezdtem volna felfogni a leírtak lényegét, két oldalról ujjak mélyedtek az oldalamba. Ösztönösen reagáltam, míg mielőtt felfogtam volna, mit is cselekszem, visszakézből belekönyököltem a támadóm hasába. Más kérdés persze, hogy a visszavágás valószínűleg több fájdalmat okozott nekem, mint az illetőnek.

–Máskor kicsit feltűnőbben, kösz! – vetettem oda mintegy mellékesen.

Halk nevetés ütötte meg a fülemet, a következő pillanatban pedig már társaságom is akadt. Fáradt mosolyt küldtem a fiú felé, egyúttal pedig még a lehetőségét is elvetettem, hogy megértsem a matekot. Dávid nem zavartatta magát, úgy ült le a mellettem lévő székre, mintha pontosan tudná, mennyire feldobta a napomat. Való igaz, örültem neki, de nem éreztem égető szükségét, hogy ezt közöljem vele. Bár az elmúlt pár alkalommal tapasztaltam némi fejlődést, még mindig kétségtelenül Dávidot illette a világ legönimádóbb emberének járó díj. Nem azért, mert órákat töltött volna a fürdőszobában, vagy minduntalan csak magáról lett volna hajlandó beszélni, inkább a kisugárzása bökte a csőrömet. Az, ahogy végigment a folyosón, ahogy ránevetett a barátaira, amilyen lazán a hullámai közé túrt… minden egyes mozdulata arról árulkodott, hogy pontosan tudja, milyen ellenállhatatlan mind külsőre, mind belsőre. És nem félt visszaélni a helyzetével.

–Zavar, hogy rájöttem a titkodra?

Hosszú szempillái alatt megcsillant íriszének jól ismert huncut barnasága, a mosolya bebizonyította, milyen jól szórakozik. Még nem tudtam, mire akar kilyukadni, de belementem a játékába. Csak úgy, hogy rájöjjek, mit talált már ki megint a hülye feje.

–Bocs, a mire?

–Arra, hogy nem vagy más, mint a többiek – suttogta úgy, mintha a világ nyolcadik csodájáról rántotta volna le a leplet. – Ne már, Dóri, azt hittem, nálad nem működik! – Értetlen tekintetem láttán kiegészítette magát. – Kicsit megböktelek, te meg rögtön felpattantál! Szóval, gondolom, csikis vagy…

–Összefüggéstelenül következtetsz – ráztam meg a fejem.

–Jó, lehet, hogy hülyeség… De csikis vagy, nem?

Ismételten tagadó választ adtam. Kissé oldalra fordultam, hogy Dávid szemébe nézhessek. Már megszoktam, hogy néha felszínre tört a tizenkét évvel ezelőtti énje, sőt valamennyire már meg is tanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Nem nagy ügy egyébként, csak idejében meg kell mutatni neki, hogy sokkal szexibb, ha felnőttként viselkedik. Ilyenkor általában magától rájött, hogy okosabban teszi, ha egyedül éli meg a második gyerekkorát.

–Tudod, hogy nem – Gyengéd mosoly játszott az ajkaimon, miközben közelebb húzódtam hozzá, és a térdére tettem a kezem. – Te viszont annál inkább…

Még mielőtt kiállhatott volna magáért, az ujjaim a combjára siklottak. Tudtam, hogy Dávid nem bírja ki, és elkapja a kezem, még mielőtt intimebb helyekre kalandozna. Alig hallhatóan felkacagtam; szinte már fájt, mennyire pontosan behatároltam a reakcióját. Bár más környezetben fel sem merült volna benne az ellenállás gondolata, az iskolában kénytelen volt tartani magát a szabályokhoz. Nem csak azért, mert nem éppen a legromantikusabb ötlet a folyosó közepén egymásnak esni, hanem azért is, mert a barátaink még csak nem is sejtették, mi folyik köztünk. Igaz, Blanka még mindig feltűnően sokat kérdezett a fiúról, de a gyakorlatomnak hála, egyre könnyebb leszereltem, és már a Dáviddal kapcsolatos hazugságaim sem keltettek akkora bűntudatot a lelkemben. Nemrég kifaggattam a fiút, hogy ő mennyit oszt meg kettőnkről a haverjaival. A válasza egyszerre volt meglepő és megnyugtató. Azt mondta, az afteron kötöttünk egy megállapodást, miszerint egyikünk sem beszél a viszonyunkról. Nem is értette, miért kérdeztem. Persze, egy cinkos kacsintás kíséretében bevallotta, hogy néha eldicsekedne velem a barátainak, de az ígérete többet ért neki néhány vállveregetésnél, meg pacsinál.

Hittem neki. Mi mást tehettem volna?

–Hallod, te érted ezt egyáltalán? – mutatott Dávid a kiterített füzetemre.

Éreztem, ahogy lángba borul az arcom. Ez a pír nagyban különbözött attól, amit a fiú csókjai idéztek elő bennem. Legszívesebben visszaszóltam volna valamit, de közben pontosan tudtam, mire céloz: az enyhén gyatra matektudásomra.

–Basszus, ezt ki érti? – fakadtam ki tehetetlenül. – A matek egy szar!

Akkor sem váltottam volna ki nagyobb döbbenetet a fiúnál, ha közlöm, hogy titokban az FBI-nak dolgozom, és a lelkéért jöttem. A szemöldöke a hajtövét érintette, még a szája is szétnyíl kissé, amikor meghallotta, hogyan vélekedek a tantárgyról. Aztán persze rögtön belevetette magát a témába.

–Ez komoly? – Még mindig nem mellőzte a fürkésző pillantást, mintha csak arra várt volna, hogy felröhögjek, és közöljem, hogy csak szívattam. – Ne már, ez például tök könnyű! – mutatott rá egy feladatra. – Várj, mindjárt elmagyarázom…

–Öhm, nem lehetne inkább, hogy együtt oldjuk meg? – vigyorodtam el szórakozottan. Dávid már éppen bele is vágott volna a sűrűbe, amikor hárítóan feltartottam a kezem. – Mármint, olyan felosztásban, hogy te megírod, én meg küldöm az energiát.

Magamra öltöttem a legártatlanabb pillantásom, ám a mandulaszínű írisznek nem tudtam sokáig ellenállni. A bőröm önkéntelenül is átmelegedett, az ajkam óvatos mosolyra húzódott, és még akkor is azt az egy pontot figyeltem, amikor Dávid elröhögte magát, és a sértődöttet játszva azon kezdett morgolódni, hogy végre rájött, miért nem dobtam még ki.

Hihetetlen gyorsasággal körmölt. Mintha nem is gondolkozott volna, magától jöttek neki a megoldások, és csak írt és írt, szakadatlanul rótta a sorokat. Leesett állal figyeltem a ténykedését. Fel se merült bennem, hogy tényleg ért a matekhoz, csak poénból vetettem fel, hogy besegíthetne a házimba. Persze, gondoltam, hogy nálam többet tud, de hát, valljuk be, az nem nagy teljesítmény, ha koordináta-geometriáról beszélünk.

–Másfél év fakt – jegyezte meg, mikor végzett.

–Oké, szerintem keresek egy szimpatikus cseresznyefát, és felkötöm magam – motyogtam magam elé meredve. – Ugye vágod, hogy én ezzel egész lyukasban ellettem volna, te meg idejössz, és… Na, jó, te kicseszett beteg vagy! Ez… Ilyen nem létezik, Dávid! – Terveim szerint közelebb húzódtam volna hozzá, csak hogy ahhoz nagyjából az ölébe kellett volna ülnöm, így inkább maradtam az eredeti helyemen. Azért azt megengedtem magamnak, hogy csökkentsem az arcunk közti távolságot. – Tuti, hogy titkolsz valamit.

–Most ez úgy hangzott – vakarta meg a fejét. –, mintha nem nézted volna ki belőlem.

A szerencsétlen képe láttán nem bírtam ki röhögés nélkül. Szinte már a pályázatról is megfeledkeztem. Persze, ez azért nem ment olyan könnyen, lévén egyre csak ketyegett az óra, és minden egyes másodperc elvesztegetett időnek számított. Önkéntelenül is keserves sóhaj tört felszínre a torkomból, a tekintetem a már megoldott példák felé kalandozott. (Rá)ébredni… Vajon a matek szépségére rá lehet ébredni? Dávid mit szívott, amikor észrevette? Egyáltalán, én mikor értem meg végre a lényegét? És a pályázat… Istenem, kit érdekel a rohadt matek, nekem egyedül a rajz számít, azon belül is ez a hülye verseny!

(Rá)ébredni. Ki volt az a seggarc, aki ezt kitalálta?

–Minden rendben? – simította meg Dávid a vállamat.

Felvont szemöldökkel néztem vissza rá, fogalmam sem volt, hogy vette észre, hogy valami nem oké. Egyúttal felrémlett bennem, hogy talán tudna segíteni, de hamar el is vetettem az ötletet. Ugyan már, az még belefér, hogy szegény srác mazochista, és elment matekra, de az már valósággal lehetetlen, hogy még rajzolni is tudjon. Máskülönben biztos említette volna korábban.

–A kezed – magyarázta kedvesen. – Mindig dobolsz, ha ideges vagy.

Zavart heherészést hallattam, úgy szabályoztam az ujjaim mozgását. Nem akartam belemenni a hirtelen jött rángógörcseimbe, inkább elmondtam Dávidnak, mi is nyomja a szívem. Igaz, sokat finomítottam a dolgon, a végén még azt hitte volna rólam, hogy egy hisztis tyúk vagyok, aki egyedül képtelen rendezni az életét.

Alig fejeztem be a kesergést, Dávid rögtön előállt egy enyhén szólva is kivitelezhetetlen tervvel. Mindegy, a szándék a fontos, vagy mi…

–Ma este aludj nálam! ­– Semmi remegő orrcimpa, megránduló száj, vagy nevetőráncok a szem körül. Semmi, ami arra utalna, hogy viccelt. Pusztán egy egyszerű, mindennapi ajánlat, amire bárki vevő lenne. – Tudod, ha már én lettem a múzsád…

Bár az utóbbi hetekben nem egyszer fordultam meg a gimi leghíresebb nőcsábászának az ágyában, még egyszer sem ajánlotta fel, hogy töltsem nála az éjszakát. Láttam már meztelenül, de nem tudtam, milyen ébredés után, vajon akkor is olyan pimaszul vonzó-e, mint máskor. Hallottam édes bókokat suttogni a fülembe, ismertem a nyögéseit és a sóhajait, de nem tudtam, hogy űzi el egy ásítással az éjszaka képeit. A keze már az egész testemet töviről-hegyire bejárta, de még nem simított meg egy korai órában sem. A szája szintúgy. Nem tudtam, hogy fog állni a haja, mennyire lesz kócos, mennyi időbe telik, mire újra emberi formát ölt. Semmit sem tudtam.

Ezért is akartam mihamarabb megtapasztalni, milyen érzés Hollósy Dávid karjaiban magamhoz térni.

–De hát kedd van.

Legszívesebben a hajamnál fogva rángattam volna le magam a lépcsőn, minden egyes foknál egy hatalmas rúgással megspékelve az akciót. Még a fejemben is leírhatatlanul irreálisan hangzott ez a mondat. Na és, összedől a világ? A tudatalattim még mindig túlságosan ragaszkodott a szabályokhoz, egyúttal biztosra vettem, hogy a szüleim nem néznék jó szemmel, ha suliidőben kimaradnék. Hiszen még azt sem árultam el nekik, mi folyik köztünk Dáviddal! Voltaképpen meg sem említettem nekik, hogy ismerem a srácot. A fejemet adtam volna rá, hogy legjobb esetben is kitagadnak, ha a fülükbe jut a viszonyunk híre.

–Ja. Velem kezded a szerdát! – Dávid vigyorogva megtáncoltatta a szemöldökét.

Idegesen a hajamba túrtam, majd jobb híján megint a körasztalt kezdtem ütögetni. Igyekeztem összedobni valami használható kamudumát, amitől Dávid talán megérti, mennyire lehetetlent kér. Már éppen elő is álltam volna valami hülyeséggel, amikor egy másodpercre összeakadt a tekintetünk. Mintha villám csapott volna belém, úgy értettem meg, mi mindent jelentene nekem mindez. Megfeledkeztem Dávid izmos testének látványáról, a reggeli csókjairól, még az sem hatott meg különösebben, hogy a karjaiban ébredhetek. Bármennyire fájdalmas, nem számított. Nem érdekelt Dávid, mert nem ő volt a fontos. Hanem a meg nem kezdett rajzom, és a pályázat, amit szándékomban állt megnyerni. Igen, ez már számított. (Rá)ébredni.

–Persze, bocs, én csak… – haraptam be az ajkam kínosan. – Majd azt mondom anyéáknak, hogy Biánál alszom. Nem nagy ügy, megoldom.

Kicsit furcsának tartottam így, kimondva, hogy hazudni fogok a szüleimnek. Sosem akartak szentté avatni, nyilván korábban is megesett már egyszer-kétszer, hogy elhallgattam valamit, vagy ferdítettem egy kicsit a történteken, de ez mégis más volt. A pályázat a tét, nyugtattam magam. A jövőd!

–Hát, figyelj, az évfolyam stimmel – vont vállat somolyogva. – Amúgy még mázli is, hogy nem hétvégén jössz. Tuti beparáznál, ha egyedül ébrednél. Tudod, csak akkor van reggeli edzés – tette hozzá.

Gyorsan bólintottam, de valami nem hagyott nyugodni. A kíváncsiság hajtott, mint ahogy a versenyszellem is felülkerekedett bennem. Nem restelltem hát finoman kipuhatolózni az igazságot.

–Akkor gondolom, hétköznap gyakoribbak az ottalvós bulik…

Hogy elérjem a kívánt hatást, az elülső hajszálaimat kezdtem csavargatni, és közben olyan képet vágtam, mintha valóban egy csajos pizsamapartira készülnénk. Dávid a plafonra szegezte a tekintetét, de a szeme elárulta, hogy valójában mulattatja a játékom.

–Ami azt illeti, nem. Még senki sem aludt nálam.

Győzelem! Ha nagyon akarom, talán sikerült volna megjátszanom, hogy nem dob fel a hír, miszerint én leszek az első, aki Dávid ágyában ébred. Az ajánlat egyre hízelgetőbbnek tűnt, és már nem is csak az elszalasztott ihlet megkerülése, és a fiú reggeli látványa hajtott. Talán végtelenül gyerekesnek tűnhet, de igenis számított, hogy előttem még senkit sem invitált meg a szeretőm, hogy aludjon nála.

Dávidnak szerencsére nem tűnt fel, mennyire bezsongtam a felfedezéstől – vagy egyszerűen csak nem érezte szükségét a tudtomra adni. Valami azt súgta, kissé félti a magánszféráját másoktól, ezért sem olyan gyakoriak nála a vendégek. Nem akartam tovább faggatózni, a lényeget úgyis megtudtam. Egyébként sem lett volna túl okos belegabalyodni a részletekbe, tekintve, hogy egy új tag csatlakozott a társaságunkhoz Mészáros Anett személyében.

A végzős lány még a kihalt folyosón is úgy vonult végig, mintha minden és mindenki az ő uralma alá tartozna. Az ablak felől közelítette meg a társaságunkat, az alakja kitakarta az ablakon át beáramló napsugarakat, fenséges látványt kölcsönözve ezzel magának. Ahogy az aranyló fénycsóva rávetült a hajára, akaratlanul is egy angyalhoz hasonlítottam. Büszke léptei, magabiztos tartása, és testre simuló, fehér felsője csak fokozták a hatást, egyedül a karján himbálózó táskája rontott egy keveset az összképen.

– Á, szóval itt vagy – szólította meg Dávidot. –  Gondolhattam volna…

Az osztálytársához hasonlóan ő sem zavartatta magát, úgy helyezkedett el mellettem, mintha minden nap együtt lógnánk. Nincs olyan középiskola, ahol ne terjednének szaftos pletykák a legnépszerűbb tanulókról. A helyi hírhálózatnak köszönhetően az ember még arról is tud, amire egyébként sosem volt kíváncsi, és a legfrisseb hírek miatt akarva-akaratlanul kialakít magában egy képet a menőkről. Gergőt például eszméletlenül viccesnek és jópofának tartották a suliban, még az sem érdekelte a többséget, hogy korábban nem egyszer került bajba a lázadó magatartása miatt. Persze, ez nem csoda: Blanka barátjára mindig lehetett számítani, a hírek és a barátnőm beszámolója alapján sosem hagyott cserben másokat – főleg, ha az alkohol mihamarabbi elfogyasztása volt a cél. Dávidért természetesen a fél suli megveszett, a másik fele pedig meg tudta volna fojtani egy kanál vízben. Róla alig kaptak szárnyra rémhírek, a legtöbb vele kapcsolatos pletyka nem alaptalanul terjedt. Más kérdés persze, hogy az ember igen könnyen belezavarodhatott a róla szóló sztorikba. Mikor, kivel, hol… Nem kis munkának bizonyult számba venni a kalandjait, ezért is érdekelte annyira a népet. Csakúgy, mint Anett, akit inkább a nagy szája, és a folyamatos kavarása tett ismertté. Neki is akadt pár kalandja az elmúlt évek során, ám Dáviddal elletétben, ő mindig nyilvánosságra hozta az aktuális kapcsolatát. Néha kicsit túlságosan is… Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni, hogy loholt annak idején Somkúti Gábor nyomába, nagyjából, mintha az életét jelentené a fiú. A sok kapcsolat rendszerint sok szakítást eredményezett, ám a röpicsapat kapitánya sosem tűnt túl megtörtnek az exbarátai miatt.

Nekem sosem adódott gondom a lánnyal. Most sem tűnt bunkónak, sőt egész kedvesen indította a beszélgetést. Bár, igaz, ami igaz, kicsit furán vette ki magát, hogy kezet nyújtott.

– Hali, Mészáros Anett vagyok.

– Tudom – forgattam meg a szemem mosolyogva. – Kertész Dóri.

Próbáltam elhúzódni tőle, mert bár nem ítéltem el a róla terjengő pletykák miatt, mégsem éreztem szükségét a kezét szorongatni. Ám mielőtt kiszabadíthattam volna magam a hosszú ujjak fogságából, különös dologra lettem figyelmes. Anett vagy tíz másodpercig nem csinált semmit, csak figyelt. Nézett, de nem úgy, mint mások. Volt valami a tekintetében, ami zavart, mintha meg akarta volna fejteni a lelkemet. Vagy kiszívni azt, már magam sem tudom… Mindenesetre kicsit megkönnyebbültem, amikor szétváltak az ujjaink.

–Koordináták? – húzta magához a füzetemet. – Hm, látom, egész jól megy. Mondjuk, az írásod kicsit fura… – Kissé oldalra biccentette a fejét, és még a szemüvegét is megigazította a biztonság kedvéért. – Bocs, hogy ezt mondom, de borzalmas! Ne hari, de olyan, mintha egy fiúé lenne… Hallod, HD, tökre, mint a tied!

Amint Anett keze Dávid vállán csattant, úgy éreztem, mintha engem érintenének a manikűrözött ujjak. A páni félelem váratlanul tört rám, miközben azt se tudtam igazán, miért parázom. Hiszen megbeszéltük Dáviddal, hogy ha úgy adódik, beszélgethetünk a suliban, elvégre az senkinek sem bökheti a csőrét, ha barátkozunk. Anett felfedezése mégsem hagyott nyugodni. Nem tetszett nekem ez az egész. Ahogy megvillantak azok a smaragdzöld szemek önkéntelenül is befészkelte magát az agyamba a gondolat, hogy a csaj sejt valamit. Elvégre, négy éve ismerte Dávidot, ki tudja, milyen következtetést vont le!

–Ja. Mert az enyém, wow – közölte a fiú a lelkesedés leghalványabb jele nélkül. – Menj íráselemzőnek.

–Kösz, inkább passzolom! – húzta el a száját. – Jaj, Istenem, ilyenkor olyan büszke vagyok rád, Dávid! – Mivel mindketten értetlenül meredtünk rá, gyorsan megmagyarázta a szavait. – Tudod, olyan aranyos vagy, hogy még mindig segítesz másokon. Tényleg, te még nem is ismered annyira, ugye? – fordult felém. Bár a mosolyából sütött a végtelen kedvesség, az íriszében fénylett valami, amit leginkább az őrjítő féltékenységhez tudtam volna hasonlítani. – Képzeld, tavaly eszméletlenül fáztam az osztálykiránduláson. Biztos benyeltem valami vírust, vagy nem tudom, de ez annyira én… Megfázni májusban! – nevette el magát kínosan. Hogy enyhítsem nyilvánvaló zavarát, én is felkacagtam, még ha semmi vicceset nem találtam az esetben. Egyedül Dávid maradt komor, még csak meg sem rezdült a szája széle. – Szóval elég gázos volt, ott ültünk a parton, mindenki vedelt, mint állat, én meg kis híján meghaltam. Persze, nem akartam csak úgy lelépni, mert milyen már otthagyni az osztályt, érted. De akkor – tette fel az ujját, amolyan „na, most figyelj”-jelzésként. – Dávid felajánlotta, hogy visszakísér a faházba, hogy ne fázzak meg még jobban. Asszem’, valami takarót is hoztál, nem? – faggatta a fiút összeráncolt szemöldökkel. – Vagy már nem is mentünk vissza? Huh, basszus, de kiesnek ezek…

Nem igazán hatott meg a mondandója, bár ez nem csoda, tekintve, hogy semmi értelme nem volt. Öt percen át arról hadovált a csaj, hogy megfázott a kiránduláson. És Dávid elkísérte a szállásra. Aztán történt valami. Igen, szerintem is avassuk hőssé a csávót! Oké, természetesen hálás voltam neki, amiért megírta helyettem a leckémet, de azért reméltem, hogy Anett nem kíván több hasonlóan tartalmas sztorit megosztani velem. Bár, legalább már értem, mitől lett olyan óriási a srác egója…

–Azért nem volt annyira nagy szám – mondta Dávid. – Nem is értem, miért beszélsz annyit róla.

–Nekem sokat jelentett.

–Ez a gáz, Anett. Túl sokat.

Lassacskán kezdtem feleslegesnek érezni magam, egyúttal valami azt súgta, hatalmas mázli, hogy még nem léptem le. Ha ezek ketten még öt percig egy légtérben maradnak, ezer százalék, hogy megtépik egymást. A helyzetet csak még ijesztőbbé tette, hogy a szó szoros értelmében minden előttem zajlott le, lévén, hogy én ültem középen. Dávid sima bőre ezernyi ráncba torzult. Úgy méregette Anettet, mint valami kölykére vigyázó anyaoroszlán. Bár, ami azt illeti, ha a tekintettel ölni lehetne, ő sem erősítette volna sokáig az élők táborát. A végzős lány smaragdzöld szemeiből ezernyi szikra tört fel, a szája vékony vonallá préselődött. Kézzel tapinthatóvá vált a lévő feszültség, szinte üvöltött róluk, hogy már egy ideje ért köztük egy vita. Ötletem sem volt, miért kaphattak hajba, de igyekeztem kissé oldani a hangulatot. Kicsit már frusztrálóvá vált a figyelő harmadik szerepe.

–Mikor lesz a következő meccsetek? – fordultam Anetthez. – Gondolom, már elindult a szezon.

Tudtam, hogy ezzel bedobtam az adu-ászt. Anett még egy utolsó gyilkos pillantást vetett Dávidra, aztán egy mosolyt erőltetve magára, választ adott a kérdésemre.

–Szombat délelőtt, Debrecenben – húzta ki magát büszkén. – Nyerni fogunk. Mindig nyerünk.

Bólintottam, de a tekintetem egyre csak Dávid felé kalandozott. A puszta tekintete elárulta, hogy rosszul érzi magát. Vagyis, pontosabban szólva, a tekintetének a hiánya. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy este kifaggatom, de végül elvetettem az ötletet. Ki tudja, mi történt köztük Anettel, nem nagyon akartam bekavarni. Igaz, megfordult a fejemben, hogy akár le is feküdhettek, sőt mi több, lehet, hogy a szemüveges lány az, akivel osztoznom kell Dávidon…

–És te, Dóri? – kérdezte a lány. – Sportolsz valamit?

Az ajkán alig észrevehető, biztató mosoly ült, a szemében már nyoma sem volt féltékenységnek, undornak, vagy lenézésnek.

–Egyesületben nem, de néha eljárok futni – Erre már Dávid is felemelte a fejét. Anettnek valószínűleg fel se tűnt, de én elcsíptem a szemén átfutó sunyi fényt. A szája megrándult egy pillanatra, a tekintete automatikusan a lábam felé kalandozott. Most már én is vigyorogtam; felemelő érzés volt tudatni a fiúval, hogy igenis megdolgozom azért, hogy formában maradjak. – A közelünkben van egy park, leginkább oda megyek. Főleg, amikor rossz a kedvem, vagy ki szeretném szellőztetni a fejem. Az mindig jót tesz, nektek is ajánlom! – Negédesen rebegtettem a szempilláimat, a tekintetükből ítélve mindketten megértették a célzást. – Tudjátok, néha megesik, hogy berágok egy osztálytársamra, és egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Legszívesebben béna utalásokat tennék a nyomorék fejére, meg a hülyeségeire, tisztára, mint egy ötéves. Ja, meg úgy néznék rá, mint egy eszelős, nagyjából így – Azzal leutánoztam az imént látott pillantásokat. – Néha jólesik belegondolni, mekkora szívás lenne az illetőnek. Én legalábbis egy hétig nem aludnék, ha valaki… – hunytam le a szemem borzongást színlelve. – Ha valaki ilyesmit tervezne ellenem… az… egyszerűen – vettem egy nagy levegőt. – Egyszerűen borzalmas lenne! Bár, még mindig jobb, mint kulturáltan tisztázni a problémákat.

Amikor belevágtam a rögtönzött kis monológomba, nem gondoltam, hogy mindössze két kérdő pillantást érdemlek jutalmul. Márpedig Dávid és Anett úgy fürkésztek, mintha nem lennék magamnál, talán le se esett nekik, mire próbáltam utalni.

–Oké, ez rohadt gáz volt! – nevettem el magam kínosan. – De máshogy nem magyarázhattam volna el. Most nézzetek rám! – Felpattantam, majd megpördültem a tengelyem körül. – Száznegyvenhét darab csont és fehér bőr vagyok, a szarkazmus az egyetlen fegyverem.

Kissé meglepődtem, amikor Anett felröhögött.

–És még eredeti a csaj, mi? – A manikűrözött kéz ismét Dávid vállán csattant, de ezúttal nem vont semmit maga után. – Engem nem versz át, Dóri. Teen Wolf, mi?

–Ennyire feltűnő? – mosolyodtam el. – Pedig nem is valami híres idézet.

–Jó, annyira mégsem – vonta meg a vállát megadóan. – Ha figyelembe vesszük, hogy a második évadban volt, és nincs nagy jelentősége… De basszus, Stiles mondta.

–Azért loptam! – kacsintottam rá vigyorogva. – Hatalmas fazon a srác.

Anett azon nyomban vad helyeslésbe kezdett, aztán azt kezdte taglalni, mennyire várja már az utolsó évadot. Egyetértettem vele, elég rendesen bele is vetettük magunkat a témába. Alaposan kiveséztük a sorozatot, leginkább a fordulatokról beszélgettünk, és ahogy elnéztem, ezt még Dávid is értette valamennyire. Vagy legalábbis, úgy tett, mint aki érti, miről van szó. Azt hiszem, Anett hozzám hasonlóan sejtette, hogy nem mozog valami otthonosan a témában, ezért is hozta szóba. Úgy gondoltam, inkább nem ásom bele magam a viszályukba, a végén még én leszek a hibás. Meg amúgy is, nem sokára érettségiznek, csak szorult beléjük annyi, hogy felnőtt módjára kezeljék a problémáikat.

Pár perc múlva a csengő ismerős dallama vetett véget a hosszúra nyúlt szünetnek. Unott pillantást váltottunk, tudtuk, hogy tíz perc múlva számunkra is folytatódik a tanítás. Nem sok kedvem volt visszamenni a terembe, sokkal szívesebben beszélgettem volna Anettel és Dáviddal. Legtöbb diáktársunk velünk ellentétben örömmel fogadta a rövid szabadságot. Meggyötört arccal vánszorogtak ki a teremből, kisebb-nagyobb klikkekbe csapódtak, vagy éppen sebesen loholtak a büfé felé. Szinte éreztem, ahogy a bámészkodó tekintetek lyukat égetnek a hátamba, még ha valahol tudtam is, hogy nem miattam akadt meg annyi szempár a körasztalon.

–Nem zavar, hogy bámulnak? – kérdeztem.

–Miért zavarna? Legalább értelmet nyer az életük – nevetett fel a lány, miközben megrázta szőkésbarnán fénylő fürtjeit. – Sokkal idegesítőbb, ha meg bele akarnak fojtani a cuki kis rózsaszín nyálcunamijukba…

Azzal a felfelé igyekvő páros felé bökött a fejével.

Nem osztottam a véleményét, automatikusan elmosolyodtam, amint megpillantottam Blankáékat. A napokban múlt egy hónapja, hogy összejöttek, és a kapcsolatuk azóta is töretlenül haladt előre. Egyúttal természetesen az irigyeik száma is nőttön-nőtt, alig akadt valaki a suliban, akinek ne lett volna meg a véleménye a románcukról. Gergő kilencedikesekből álló rajongótábora napokig fel se fogta, mi van, véres rongyként méregették Blankát, sőt amikor egyszerre volt tesink, előttünk vitatták meg, hogy milyen jól néz ki a fiú.

Beavatottként kicsit többet tudtam a párosról. Blanka a szó szoros értelmében mindenről beszámolt, mindössze akkor fogta vissza magát egy kicsit, amikor – elmondása szerint – már ő érezte soknak az áradozását. Elmondása szerint majdnem minden nap találkoztak suli után, de nagyobb programokra csak a hétvégén jutott idejük. Akkor azonban a barátnőm élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Bár eleinte klasszikus helyekre jártak, például koncertre, moziba, korizni, bowlingozni, vagy egy házibuliba, az utóbbi hetekben izgalmasabb dolgokat is kipróbáltak. Bár Gergő már rég felhagyott a graffitivel, azért egyszer elvitte a barátnőjét egy kietlen helyre, hogy nyomot hagyjanak maguk után a falakon. Máskor deszkázni mentek a parkba, sőt a fiú még egy ejtőernyőzést is felajánlott Blankának. Utóbbira egyelőre még nem került sor. Mindenesetre Blanka teljesen bezsongott az ötlettől, naphosszat másról sem beszélt, csak a videókról, amit a barátja mutatott neki az ugrásokról.

–Szerintem aranyosak! – vontam vállat.

Nem számítottam rá, hogy a kijelentésem jobb belátásra téríti Anettet, tőle mindössze egy unott szemforgatásra futotta. Dávid azonban mintha felélénkült volna most, hogy bővülni látszott a társaságunk. A karamellaszínű íriszben szemtelen fény csillant, miközben intett a barátjának.

–Ja, egész jók együtt – erősítette meg az állításom, majd megemelt hangerővel folytatta. – Azért néha gondolhatnának a szinglikre is.

A szemem sarkából láttam, ahogy Gergő a fejét rázva meglengeti a középső ujját. Blanka csak mosolygot, ellenben Anett úgy vihogott, mint aki megkergült. Pedig azért nem volt akkora poén. Azt hiszem, egyedül én maradtam komor, még akkor sem próbáltam vidámabbnak tűnni, amikor Dávid elkapta a pillantásom. Ugyan, miért játszottam volna meg magam előtte? Elvégre nem jártunk, néhány forró éjszakán kívül semmi sem kötött minket össze. Mi nem mentünk bowlingozni, bulizni, sétálni, még csak egy fagyira sem ugrottunk ki suli után. Nem, még csak szóba sem jött köztünk a komoly kapcsolat gondolata.

Persze, ez teljesen rendben volt így. Mindkettőnknek megfelelt, más pedig nem számított. Amúgy sem lett volna időm normálisan randizni.