13. fejezet - James Bond-duma

Dávid

Lassan, ráérősen fordultam be az utcába. Még nem kelt fel a Nap, a gyéren pislákoló lámpák jelentették az egyetlen fényforrást. A környékhez hasonlóan az elmém is sötétségbe borult. Nem így kellett volna történnie. Örülnöm kellett volna, amiért a Duna habjai közt húzhattam meg Dórit, büszkén hencegni a haveroknak a numerával, és elveszni a mámorban. De nem mosolyogtam. A hajam lucskosan tapadt a homlokomra, a ruháimon elszórva feltűnt pár vízfolt.

Sosem volt kenyerem az önsajnáltatás, de akkor, ott a világ legszánalmasabb fazonjának tartottam magam. Hogy mehettem bele a játékába? Egyáltalán, miért mentem ki a partra? Leírhatatlanul bénán viselkedtem, mint egy utolsó nyomorék, aki esedezve figyeli az imádott nő minden kívánságát. Mint egy igazi papucsférj. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Nem értettem, hogy hihettem azt, hogy Dóri az éjszaka közepén akar rám vetődni. Mégis mentem, ugrottam az első szavára, és azután is mindent elkövettem, hogy boldoggá tegyem. Szó se róla, élveztem a menetet, de a lány mindent elcseszett. Úgy viselkedett, mint egy életképtelen fadarab, rám hagyta az egészet, közben meg folyamatosan szipogott. Azt hittem, az újdonság zavarta össze. Biztatóan nyúltam felé, húztam volna magamhoz egy következő menetre, de ő elutasított. Úgy tolt el magától, mintha valami fertőző betegséget terjesztenék. Még csak arra sem méltatott, hogy megcsókoljon. Lefogadom, ha nem kocsival érkezem, az öltözéssel sem vár meg.

Hallgattunk. A tábla azt jelezte, megérkeztünk Dóriék utcájába. Már csak pár háznyit kellett gurulnom, hogy odaérjünk. Megengedtem magamnak egy pillantást, ám a lány látványa nem sok reménnyel kecsegtetett. Ugyanolyan búskomoran gubbasztott az anyósülésen, mint amikor elindultunk. Nem csatolta be magát, a lábát a mellkasához húzta, az arca nyomtalanul eltűnt a kapucniban. Mindössze kikandikáló, nedves fürtjei sejtették, hogy van valaki a pulcsiban. Erőltetett vigyor futott végig az ajkaimon, miközben a felsőt néztem. A kék pulcsi volt az, a sárga csíkkal az ujján. Szinte már én éreztem magam kínosan, amiért mindig felbukkant, ha Dóri a közelemben tartózkodott.

Azt mondta, fázik. Én meg felajánlottam neki a felsőt. Elfogadta, motyogott valamit az orra alatt, de nem tűnt túl hálásnak. Mintha tudta volna, hogy ez lesz. Mintha azt hitte volna, kötelességem a segítségére sietni. Akkor értettem meg, mi is zavar a lányban annyira. Mellette nem éreztem magam tökéletesnek, mindvégig egyenjogú partnerként tekintett rám. Az éjjel megmutatta, hogy ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Ebben a játszmában felcserélődtek a szerepek: ő irányított, én meg ugráltam neki. Kihasznált volna? Minden jel arra utalt, hogy igen. Ez pedig nem tetszett, nagyon nem.

A ház falán a 14-es szám díszelgett. Lefékeztem, és egy várakozó pillantást vetettem Dórira, remélve, hogy ettől végre feleszmél. Feltűnt neki, hogy megálltunk, le is húzta a pulcsimat. Még mindig nem nézett rám, hiába próbáltam elkapni a tekintetét. Üres szemekkel bámult maga elé, egy másodpercre még pislogni is elfelejtett. Olyan volt, mint ha be lenne szívva. A közénk települt csend egyre nyomasztóbbá vált, a tehetetlenség kis híján megfojtott. Mondanom kellett valamit, hogy visszakapjam a figyelmét. Ha mást nem is, legalább azt el akartam érni, hogy bemenjen. A végén még tényleg megfagy nekem.

– Ezek szerint többet nem csináljuk vízben…

Úgy rázta meg a fejét, mint aki fel sem fogja a hozzá intézett szavakat. Mintha mind idáig elmerült volna a gondolataiban, fittyet hányva a külvilágra. Most azonban erőre kapott, vagy legalábbis visszatért belé az élet. Zavart pillantást vetett rám, vélhetőleg nagyon igyekezett, hogy kierőszakoljon magából egy kacajt. Rekedtes hangja egy őrültére emlékeztetett.

– Lehet, hogy tévedtem – motyogta maga elé meredve. Válaszképp egyöntetű hümmögést hallattam, mire megtört a jég, végre a szemembe nézett. A sötétkék írisz a gúny maró levében úszott. – Talán maradnunk kellene a bevált módszereknél. Igaz, Ms. Drakula után nem lesz könnyű dolgom, de hátha nem teszel lapátra.

Tudtam, hogy fel akart húzni, de nem adtam meg neki az örömöt, hogy lássa, ahogy kifakadok. Világosbarna pillantásomat az ő mélykék szemébe fúrtam. Egy másodperc erejéig ijedt remegés lett úrrá az ajkán. Úgy mért végig, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne letépni a fejemet. Lövésem sem volt, mit követtem el már megint, mindössze abban mehettem biztosra, hogy elég durván felhúztam az agyát. Pech, hogy ő ugyanúgy járt el, és amúgy is ért már bennem egy beszólás a számára. Kihívóan megemeltem a szemöldököm, a szám szélén önelégült mosoly játszott. Kár tagadni, rohadtul élveztem, hogy felcseszhetem az agyát.

– Hoppácska, váratlan fordulat az életünkben! – vigyorogtam rá szemtelenül. A hatás kedvéért még a kezemet is az arcom elé kaptam, fokozva ezzel a zavarát. – Kertész Dóra művésznő féltékeny! Nézzék el neki, kérem, szegény kislánynak kiirtották az agysejtjeit egy labdával, nyilván kiesett neki, hogy nem körülötte forog a világ. – A lehelete a bőrömet súrolta. Önkéntelenül húzódtunk közelebb egymáshoz, az utolsó szavakat suttogva ejtettem ki. – Mint ahogy az én életem sem.

Üvöltött róla, hogy percek kérdése, és eltörik a mécses. Élveztem a sikert. Örültem, hogy fájdalmat okozok neki, elvégre ő is ezt tette velem. A tehetetlenség nyílvesszőjét eresztette a fejembe, amikor rámutatott, hogyan játszik velem.

– Még mindig azt hiszed, hogy érdekelnek a kis lotyóid? – mosolygott. Olyan utálatosan, hogy kedvem támadt kilökni a kocsiból. Olyan csábítóan, hogy ott, helyben letepertem volna. – Komolyan, néha csodálkozom, mennyire nagyra vagy magaddal. Be kellene látnod végre, hogy leszarom a kalandjaidat. Felőlem aztán azzal fekszel össze, akivel kedved tartja! – Drámainak szánt mozdulattal túrt bele a hajába, az ajkán lévő görbület különös formát öltött. – Nem vagy a pasim, hogy bármit is számon kérhessek rajtad. Egyébként sem járnék ilyen egoista seggarccal.

– Kvittek vagyunk – villantottam rá egy bájmosolyt. – Édesem, szerinted miért nem vállalom fel a kapcsolatunkat? Várj, segítek, a végén még gondolkoznod kell. Azért, mert egy hisztis tyúk vagy, aki rohadtul elhiszi, hogy többet ér másoknál – Egyenesen az arcába beszéltem, ám Dóri vonásai meg sem rendültek. Felvont szemöldökkel várta a folytatást, mintha azt üzente volna, „Csak ennyire futja?”. Nem. Sokkal több minden gyülemlett fel bennem ahhoz, hogy annyiban hagyjam. – Hidd el, drága Dóri, attól, hogy lefeküdtünk, még nem vagy nagy szám. Oké, szépen rajzolsz, és akkor mi van? Ezt más is elmondhatja magáról. Ja, és tudod, mitől kapok még agybajt? Az oltogatásaidtól – röhögtem el magam kelletlenül. – Ember, mondd már meg, tényleg ennyire nehéz lenyomnod egy beszélgetést anélkül, hogy beszólj valamiért? Még ha vicces lennél, vagy valami, de nem, te csak tolod a süket dumát, aztán kicseszettül menőnek hiszed magad! Tényleg, mi volt az a beszólás tesin? Nem t’om, feltűnt-e, de csak az idióta haverjaim röhögtek. Tudod, néha rohadtul felcseszel. Bakker, Dóri, miért nem tudnál egy kicsit, egy icipicit normális lenni?

Megint azt éreztem, mint a Dunaparton. Diadalittasan kellett volna mosolyognom, és kiélvezni a sikert, de nem ment. Talán azért, mert a szavaim fájdalmasan hamisan csengtek. Tudtam, hogy olcsó sérelmeket vágok a fejéhez, melyeknek semmi értelmük. Hirtelen frusztráló érzés tört rám, mert gyerekesen viselkedtem. Kár, hogy nem érdekelt. Szemtelen vigyort varázsoltam az arcomra, úgy vártam a lány reakcióját. Ő viszont meg se mozdult. Tágra nyílt szemmel bámult rám, az íriszében cunamiként tomboltak a hullámok. Az ajka megnyílt, a feje a tenyerében landolt. Aztán egyszer csak halk zokogás hatolt az éjszakába.

Hosszú percekig képtelen voltam mit kezdeni magammal. Azelőtt még egy lány sem sírta el magát előttem. Műkönnyekkel már találkoztam, de olyanokkal, amik Dóri szeméből eredtek, még soha. Azok a lelkében forrongó dühtől égtek, és az őszinteség táplálta őket. Észbe se kaptam, a következő pillanatban már a lány hátát simogattam, úgy igyekeztem megnyugtatni. A rohadt életbe, honnan tudhattam volna, hogy ennyire kiborul? Azért annyira nem durvultam el, alig mondtam valamit, ami megbánthatta. Bár, aki a csajt követni tudta…

Eleinte csak sírdogált, aztán a könnycsatornáival egyetemben a hangja is megeredt. Úgy üvöltött, mint még soha. Fájdalmas sikolyok szakadtak fel a torkából, összefüggéstelenül magyarázott valamiről, de a bömbölése megölte a szavait. Valósággal tombolt. A fejét az ülésnek csapta, úgy kellett lefognom, nehogy kárt tegyen magában. Nem teketóriázhattam, gyorsan kellett cselekednem. Jobb híján. az ülésnek szorítottam a testét, a térdemmel a lábára ereszkedtem. A végére még a vállát is sikerült lefognom. Egyedül az arcával nem birkóztam meg, azzal a könnyáztatta, piros arccal. Nem értettem, mi történt. Valami azt súgta, Dóri titkolózik előttem. A légzése lassacskán visszaállt a normális kerékvágásba, már nem is kapálózott olyan harciasan. Belenyugodott, hogy vége a tombolásnak, a kocsimat nem arra találták ki, hogy szétverje.

Reméltem, hogy nem csesztem el semmit. Kezdtem megérteni, hogy valójában nem Dórira kellene haragudnom, sokkal inkább a körülményekre. Hogy csillapítsam a dühét, óvatosan közelebb húzódtam hozzá, majd lágy csókot nyomtam az arcára.

– Mi történt? – suttogtam.

Nem válaszolt rögtön. A karját a nyakam köré fonta, meggyötört arcát a vállamba temette. Éreztem, ahogy igyekszik szabályozni a légzését, a szívverése viszont leleplezte. Még mindig eszméletlenül aggódott valamiért. Hogy lecsillapítsam, apró köröket rajzoltam a hátára, közben pedig megnyugtató szavakat mormoltam a fülébe. Felfogta őket, de nem reagált. Szinte már azt hittem, elaludt az ölemben, amikor váratlanul lehámozta magáról a karjaimat.

– Gyere.

Kézen fogva húzott ki az autóból, az arca ismét homályba veszett előttem. Határozottan menetelt előre, míg én csak botladoztam utána a sötétben. Nem álltunk meg, amíg meg nem pillantottuk a kert végében álló építményt. Dóri motyogott valamit arról, hogy várjam meg, majd elrohant a házukhoz. A szálak egyre kuszálódtak a fejemben, kissé elbizonytalanodtam, vajon sikerül-e kibogóznom őket. A hátamat az építménynek döntöttem; a tapintása alapján fából készülhetett. Halványan derengett, hogy Dóri mesélt valamit egy faházról, de nem emlékeztem túl tisztán. Még akkor sem sikerült megerőltetnem magam, amikor a lány visszatért, és elfordította a kulcsot a zárban.

– Készülj fel – vetette oda foghegyről. – Elég gázos.

Sürgetve bólintottam, egyre inkább elvesztem a részletekben. Összeráncolt homlokkal vizslattam a szeretőmet, egyszerűen nem állt össze a kép. Üvöltött róla, hogy valami bántja, mégis egy olyan helyre hozott, ami kedves a szívének. Hol ebben a logika?

Néhány másodperc múlva megértettem. Az ujjaimba kapaszkodva rántott magával, az enyhe, tavaszi szél csendesen tette be mögöttünk az ajtót. Hallottam, hogy Dóri keze a kapcsoló után kutat. A következő pillanatban szikrázó fény borította be a helyiséget, hunyorítanom kellett, hogy egyáltalán kivegyek valamit a káoszból. Mikor azonban kitisztult a látásom, meglepő kép tárult a szemem elé.

Beugrott, mikor dumált Dóri a faházról. Az első randinkon említette, amikor hazaindult. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert még nem érdekelt, mi számít neki igazán. Az épületet híres festményekkel teleaggatott, az átlagember számára furának tartott műhelynek képzeltem el, ahol Dóri elrejtőzhet a világ elöl. Hát, ehhez képest kaptam egy átlagos nagyságú szobát. Igaz, elszórva megpillantottam egy-két rajzot, meg egy felborult festőállványt. A sarokban egy asztal foglalt helyet, a hozzá tartozó szék a padlón kötött ki. Nem tetszett, hogy ekkora kupleráj uralkodott a házban, Dórit sokkal rendszeretőbbnek ismertem annál, mint hogy megengedje magának mindezt. Csak tetézte a helyzetet, hogy bárhová léptem, megszáradt festék tapadt a talpamra, mintha valaki módszeresen kiöntötte volna az anyagot.

Elég volt egy pillantást váltanunk, máris levágtam, hogy nem ő tette. Ezúttal kevésnek bizonyultak a fekete tincsei a rejtőzködéshez. Egész testében remegett, miközben az összemocskolt rajzait figyelte. Sötétkék írisze ragyogott a könnyektől, miközben bizonytalan léptekkel megindult az állvány felé. Árgus szemekkel lestem minden egyes mozdulatát, még mindig nem vágtam, mi folyik a háttérben. Még nézni is fájt, ahogy próbálta a helyükre állítani a berendezési tárgyakat. Mindössze a székig jutott el, utána megadta magát a zokogásnak. Nem tombolt úgy, mint a kocsiban, inkább csak pityergett. Automatikusan közelebb húzódtam hozzá, és hagytam, hogy belefeledkezzen az ölelésemben. Közben egyre élesebben villogott a vészjelzőm. Csak remélni tudtam, hogy Dóri nemsokára lenyugszik, és elárulja, mi történt.

– Ez a faház – hüppögte elhaló hangon. – Itt szoktam rajzolni.

Hihetetlenül nevetségesen hangzott ez a két mondat, Dóri még fel is röhögött kínjában. Időközben a széken kötöttünk ki. Én rajta ültem, a lány az ölembe húzta magát. Kis híján megfojtott, miközben átkarolt. Mi tagadás, én sem tartottam túl finoman. Meg akartam mutatni neki, hogy mellettem biztonságban tudhatja magát.

Nem váratott meg a magyarázattal. Összefüggéstelenül, lassan beszélt, néha hadarni kezdett, és közben bőszen itatta az egereket. Elsőre hülyeségnek tűnt az egész. Aztán elmondta újra, csak részéletesebben. Utoljára még azt is elárulta, mire gyanakszik. A kirakós darabkái sorjában a helyükre kerültek. Felfogtam a szavait, hittem neki, mégsem értettem meg igazán. Hiányzott belőle a logika. A racionalitás. Anett ilyen durván belerondított volna Dóri álomvilágába?

A telihold ezüstös fénye utat tört magának az ablakon át, merész ragyogást kölcsönözve a lány arcának. Ahogy elnéztem könnycseppektől nedves szemeit, arra gondoltam, mennyire megtörhették az elmúlt napok. Ihlethiány, labdatámadás, és végül a tönkretett faház. Mérget mertem volna venni rá, hogy Anett miattam csinálta az egészet. Nem hiszem, hogy előre eltervezte volna, pusztán az ösztöneire hagyatkozott. Mindig ezt csinálta, ha meg akart kapni valamit. Félretette a józan eszét, és az érzelmeire bízta magát. Villámcsapásként sújtott le rám a tudat, hogy még mindig képtelen továbblépni rajtam. Tényleg elhitte, hogy a karjaiba vetem magam, ha bekavar Dórinak?

A mai nap során már másodszor hatalmasodott el rajtam a deja vu torokszorító érzése. Tudtam, hogy meg kellene vigasztalnom Dórit, aztán lecseszni Anettet, de a dühöm felülírta az empátiámat. Nem hagyott szabadulni a gondolat, hogy Anett – Dórihoz hasonlóan – játékszerként tekint rám. Komolyan, hány évesek ezek? Miért harcolnak értem? Tisztában voltam a válasszal. Az osztálytársamat teljesen magamba bolondítottam, esélyét sem láttam, hogy érettségi előtt lezárja a múltat. A művészlány meg… Nos, ő időközben elcsendesedett. Az ölemben ült, a homlokát a mellkasomnak támasztotta, úgy hallgatta a szívverésemet. Minden erőmmel azon voltam, hogy átérezzem a fájdalmát, de nem ment. Nem ismertem eléggé a világát ahhoz, hogy megértsem a veszteségét. Igazság szerint nem is nagyon igyekeztem, hogy felfogjam.

Elegem volt. Meguntam a drámákat, a hisztiket, a kicsinyes bosszúkat. Életemben először éreztem úgy, hogy marionett-bábuként rángatnak. Nem csak Dóri, Anett is. Ő sem fogta fel, hogy vége, abban a hitben ringatta magát, hogy van még esély az újrakezdésre. Mintha egy életképtelen hülyegyerek lennék, aki helyett mindent eldöntenek. Aha, persze, mindjárt úgy táncolok, ahogy Anett fütyül! Meg Dóri. Miért hiszi azt, hogy „csak úgy” felhívhat az éjszaka közepén? Miért akar mindenáron belekeverni egy újabb, végtelenül gyerekes cicaharcba?

– Na, az király! – csapta össze a tenyerét. – Kösz a bátorítást, igazán örülök, hogy átérzed a helyzetem. Tényleg, akkora mázlista vagyok, hogy számíthatok rád!

Talán hatásosabbra sikerül a gúnyolódása, ha nem szipog fel minden harmadik szónál. Felvont szemöldökkel vizslattam az arcát, lövésem sem volt, mit vár tőlem. Bőgjek vele együtt? Áradozzak a rajzairól, esetleg csináljam újra az összest? Vagy arra vár, hogy az egész suli szeme láttára üvöltsem le Anettet? Idegesen megráztam a fejem, túl hosszúra nyúlt a hajnal ahhoz, hogy a lelkét pátyolgassam. Basszus, miért nem a barátnőit hívta? Sose remekeltem a lelkizésben, tudhatta volna, hogy nem fogok segíteni. Ja, hogy Blanka meg Nika nem tudják megdönteni? Igazán szomorú, én meg nem bírom, ha irányítanak. Milyen kár, hogy senki sem felel meg Dóri ízlésének.

Nem láttam értelmét belemenni egy újabb vitába. Szó nélkül toltam el magamtól a lányt, úgy indultam a kijárat felé. Gyilkos tekintete lyukat égetett a hátamba, de nem tulajdonítottam neki valami nagy jelentőséget. Kiakadt? Nem gáz, majd lenyugszik. Már, ha a drágalátos exem nem húzza fel újra az agyát. Márpedig Anettet ismerve, erre hamarosan sor kellett, hogy kerüljön. Néha elgondolkoztam, hány évesek ők tulajdonképpen.

– Kavartatok, mi?

Dóri hangja vádlón, szinte undorodva visszhangzott a fülemben. A szemem sarkából néztem vissza rá. Nem kívántam belefeledkezni a részletekbe. Amúgy sem tartoztam magyarázattal, a végén képes, és elhiteti magával, hogy az én hibám az egész. Jobb híján bólintottam egyet, az arcomról egy kósza érzelmet sem lehetett leolvasni. Az övéről azonban annál többet. A szemöldöke a hajtövét nyaldosta, a szemében keveredett a csodálkozás, az irigység, és az elégedettség mérgező elegye. Aztán váratlanul elröhögte magát, és az ajtónak szegezte a tekintetét.

– A Nap, a Hold a titok… – A hangjából rejlő gúnnyal mintha gyilkolni akart volna. – Milyen igaz. Milyen kicseszettül igaz!

Azzal dacosan hátat fordított nekem. Fekete tincseit meglobogtatta az ajtó csukódásában keletkezett hajnali szellő. Ha visszanézek, talán még láthattam volna a játékát. De nem tettem. Nem volt értelme egy olyan szobával foglalkozni, ahol semmi jó nem várt rám.

*

Ráérősen kászálódtam ki a kajakból, az evezés alaposan lefárasztott. Patakokban folyt rólam az izzadtság, a hajam madárfészek-szerűen meredt a levegőbe. Az arcom kipirult az edzéstől, az izmaimat jóleső érzés kerítette hatalmába. Hónapok óta most szálltunk először vízre, nem csoda hát, hogy hiányzott a kajak. Már kezdtem unni a tornatermi edzéseket, a változatosság üdítően hatott rám. Amíg a csónakban lapátoltam a habokat, megfeledkeztem minden problémámról. Nem érdekelt más, csak az előttem álló, végeláthatatlan folyó hullámai, a part nyugodt hangjai, meg az arcomat simogató szűrt napfény melegsége. A puszta gondolat is mosolygásra késztetett, hogy végre újra vízközelbe kerüljek. Még ha a hajnalitól eltérő formában is, ugye.

Kondíció, meg szerencsés gének ide, vagy oda, a vízparti numera alaposan belerondított a képbe. Nem szerepelt a terveim közt, hogy tavaszra megfázom, mint ahogy az sem, hogy végig tüsszögöm a napot. A suliban persze percenként megkaptam a kérdést, hogy mit szedtem össze, természetesen az elmaradhatatlan „Mi történt a nyakaddal?” mellett. Egyedül az nem jött oda faggatózni, akitől a legjobban vártam. Szinte már én éreztem magam kínosan, amiért Anett olyan feltűnően kerülte a tekintetemet. Még akkor is elkapta a fejét, amikor elhaladtunk egymás mellett a folyosón. Na, nem, mintha annyira igényeltem volna a társaságát. Eszem ágában sem volt a bocsánatkérésekkel vegyített hisztijét hallgatnom. Mondjuk, attól még túléltem volna, ha hozzám hasonlóan cselekedik, vagyis úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Akkor talán egy fokkal jobban tudtam volna figyelni matekfakton. Így azonban sikerült úgy befordulnia, hogy még véletlenül se akadjon össze a tekintetünk. Mondjuk, tehette volna úgy is, hogy nem foglalja el a pad háromnegyed részét, de tök mindegy.

Bágyadtan húztam végig a törlőkendőt a kajakom hátulján. Azon morfondíroztam, mikor rendezik az idény első versenyét, és hogy ott el tudok-e indulni. Mi tagadás, a közelgő érettségi rendesen keresztül húzta a sporttal kapcsolatos számításaimat. Így is egyre kevesebb időm jutott edzeni, már csak háromszor kerestem fel a csónakházat a megszokott négy helyett. Mostanra azonban felhalmozódtak a tételek, főleg a magyarral álltam hadilábon. Nem igazán jött be a sok magolnivaló, előbb-utóbb azonban rá kellett volna szánnom magam, hogy nekiálljak. Egyelőre úgy tűnt, inkább utóbb.

Fel se merült bennem, hogy kilépjek az egyesületből. Túl nagy löketet adott a hétköznapokhoz ahhoz, hogy magam mögött hagyjam. Még a szüneten sem gondolkoztam el, Gergővel ellentétben. A barátom a múlt héten közölte, hogy pár hónapra abbahagyja a kajakot, mondván, nem fér bele az idejébe. Megértettem az érveit, öt tárgyból érettségizett három helyett, ráadásul a barátnőjét sem hanyagolhatta el. Nem, mintha annyira akarta volna.

Magabiztos mosollyal léptem ki az udvarra, a sport mindig visszahozta a jókedvemet. Már éppen megindultam volna a parkolóban álló fekete Audi felé, amikor ismerős arcra lettem figyelmes az udvaron. Nem értettem, mit keres itt, de feldobott a jelenléte. Igaz, csak párszor beszéltem vele eddig, de akkor szimpatikusnak tűnt. Úgy döntöttem, váltok vele pár szót. Ki tudja, talán elárulja, mi van a barátnőjével.

Tisztes távolságból figyeltem, ahogy egyeztet valamit Feri bá’val, csak akkor vettem észre, hogy egy kisfiút is magával hozott. A gyerek alig lehetett több tizenkét évesnél, a magassága mégis vetekedett a lányéval. Bár, igaz, Blankát sosem hasonlították egy toronyhoz, tűsarkúban is pipiskednie kellett, hogy megcsókolja Gergőt.

– Helló, Blanka! – köszöntem rá, amikor magára maradt. – Mi járatban?

Barátságos mosolyt villantott rám, világoskék íriszen egy pillanatra átfutott valami, amikor észrevett. Mintha nem ok nélkül kereste volna fel a csónakházat.

– Anyu megunta, hogy az öcsém folyton ott nyomkodja a gépét – forgatta meg a szemét kissé unottan. – Szóval nekiálltunk találni neki valami sportot, két hete mindenféle edzésre jár. Persze, semmi sem jött be neki, csak húzta a száját, hogy ez fárasztó, az unalmas, meg ilyenek. De tegnap, amikor Gergő átjött, tök sokat dumált vele a kajakról, aztán megjött hozzá a kedve. Ez apuéknak is tetszett, azt hiszem – tette hozzá halkan.

Megértően bólintottam. Tudtam, honnan fúj a szél, Gergő már nem egyszer kifejtette, mennyire nehéz a lány szüleivel. Nem igazán lelkesültek a kapcsolatukért, Blanka apja kifejezetten nehezen fogadta, hogy az egy szem kicsi lánya bepasizott. A barátom arra tippelt, a múltja miatt nem fogadják el. Még mielőtt arra valaki arra gondolna, hogy a srác kirabolt egy bankot, vagy kinyírt valakit, leszögezem, hogy sokkal ártalmatlanabb dolgokról van szó. Igaz, még tizedikben elég súlyos összeget kellet fizetnie egy graffitibotrány miatt, de ezenkívül mindössze annyi róható fel neki, hogy túl sokszor nyúl cigihez, és a bulik nyolcvan százalékát részegen tölti. Na, meg hogy régebben gyakran váltogatta a barátnőit. Úgy tűnt, Blanka szüleinek azonban ez pont elég volt ahhoz, hogy megutálják szegény haveromat. Főleg az utóbbi időben kattantak rájuk, Blankának már ki kellett kapcsolnia a mobilját, hogy ne zargassák őket randi közben.

– Gergő jó srác, nem lesz gond – küldtem felé egy bátorító mosolyt. A tekintetem az evezők felé tévedt, Blanka testvére éppen most szállt vízre. – Hogy hívják az öcsédet?

– Marci, Hídvégi Marci – mondta. Közben a világ minden kincséért sem vette volna le a szemét a fiúról. – Ragaszkodott hozzá, hogy mindenkinek így mutassam be. Enyhén rákattant a Star Warsra.

A Duna hullámai úgy verték vissza a röhögésemet, mint egy profi teniszező a felé suhanó labdát. A közelben kajakozók egy emberként kapták felém a fejüket, bizonyára fogalmuk sem volt, miért nevetek olyan hangosan. Pedig ha tudták volna, minden bizonnyal csatlakoznak hozzám.

– Lehet, hogy Star Wars-fan – fordultam a lányhoz a szememet törölgetve. –, de ez még mindig rohadtul James Bond-duma.

Blanka arcszíne egy másodperc tizedrésze alatt csapott át paprikavörösbe. Látszott rajta, hogy próbál kimászni a kínos helyzetből. Megesett rajta a szívem, elvégre a legjobb barátom csaja, vagy mi. Mégsem tudtam leplezni a vigyoromat, azért egy ekkora baklövésről nehéz egykönnyen megfeledkezni.

– Jó, na, nem kell kiröhögni – fonta össze a karját durcásan. – Ne mondd, hogy te sose tévedtél még! Amúgy is, Gergő annyi ilyen filmet nézet velem, hogy már alig bírom követni. Még jó, hogy megbeszéltük, hogy egyszer ő választ, aztán én, így olyat is látok, amiben nem lövik agyon a sztori végére a stáb háromnegyedét.

– Akkor már értem, miért szív el naponta egy dobozzal.

– Kapd be!

Mindent beleadtam, hogy elfojtsam a nevetésemet. A beszélgetésünk során rájöttem, hogy Blanka nem igazán csípi a humoromat, az pedig még csak meg se fordul a fejében, hogy visszaszóljon. Gyorsan végigfuttattam a szemem a lányon. Nem állt szándékomban beleszólni Gergő életébe, de még mindig nem vágtam, mit eszik annyira a csajon. Oké, a haja tényleg szép, hullámos, és a derekáig ért, emellett elég aranyos lány, de ennyi. Az arca tök átlagos, a teste viszont hagyott némi kivetnivalót maga után. Nyilván nem tehetett róla, de konkrétan még a blúzán át is kilátszottak a bordái. Tipikus az, akivel ha lefekszel, a legnagyobb parád, hogy összenyomod. Mondjuk, nem nagyon izgatott, úgy voltam vele, ha Gergőnek ez kell, hát áldásom rájuk. Legalább nem egy agyonsminkelt plázacicában találta meg a nagy Őt, hanem egy kedves, mosolygós lányban.

– Dávid, kérdezhetek valamit? – törte meg hirtelen a közénk települt csendet.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy lettem ekkora seggfej…

– Jaj, dehogyis! – legyintett sietősen. – Nem ülünk le? Lehet, hogy hosszú lesz.

Közvetlenül a víz mellett egy meggyötört pad foglalt helyet, oda telepedtünk le. Mivel az ülőkéjén számtalan javításra váró lyuk és kiálló szög éktelenkedett, mindketten a támláján foglaltunk helyet. Helyhiány miatt a térdünk kissé egymásnak feszült, de Blanka nem zavartatta magát emiatt. Egy hangos sóhaj kíséretében világosbarna hullámai közé túrt, aztán mélyen az íriszembe fúrta égszínkék tekintetét.

– Te bírod Dórit, ugye?

A kérdés váratlanul ért, pár másodpercig szóhoz sem jutottam. Pár ütemet kihagyott a szívverésem, ahogy felmerült bennem a lehetőség, hogy a szeretőm mindent kitálalt a barátnőjének. Blanka arcát elnézve viszont visszanyertem az önuralmam. Egyáltalán nem úgy vizslatott, mint aki számon kérné rajtam a viszonyt.

– Nem nagyon ismerem – Valójában a kiismeréssel akadtak gondjaim, szóval nem is hazudtam akkorát. – Párszor beszéltünk, akkor jófejnek tűnt.

– Akkora bajban van! Komolyan, el se akartam hinni, amikor elmondta! – fakadt ki idegesen. Az ujjai elvesztek a fürtjei közt, a szempillái zavartan rebbentek meg. – Tudod, volt az a tesis hülyeség, hogy elviekben Anett szándékosan dobta fejbe… letudtam az egészet annyival, hogy Nika hülyesége, Dóri meg majd helyre jön. Hát, nem, egyre gázosabb ez az egész. Anett szombaton átment hozzá, bocsánatot kért, meg játszotta a jókislányt, aztán Dóri megkérte, hogy hozza fel a faházból a pályamunkáját… Jaj, bocsi! – kapott a fejéhez. – Dóri indult egy rajzpályázaton, amivel ösztöndíjat lehet nyerni Párizsban, és kábé minden képét a faházban tartja, a kertjükben. Mindegy – Bólintottam, mint aki elégedett a magyarázattal. – Na, és az a lényeg, hogy Dóri jobban lett, lement a faházba, és képzeld, minden totál el lett cseszve! Anett kiöntött egy csomó festéket, szóval most vagy öt éves munkája veszett kárba. Szegénykém annyira kiborult, egész nap alig szólalt meg. Azt mondta, hogy konkrétan álomba bőgte magát.

Azért arra maradt ideje, hogy kirángasson a Dunapartra, és széttegye a lábát.

– Értem, az szívás – motyogtam, miközben meghúztam az ásványvizem. – De mit kezdjek ezzel? Mert nem fogok bekavarni, az tuti.

– El kellene hívnod randizni.

Kis híján félrenyeltem, ezúttal éktelen köhögésemmel keltettem fel a kajakosok figyelmét. Önkéntelenül is előre hajtottam a fejem, Blanka meg úgy csapkodta a hátamat, mintha a halálomon lennék. Bár, ami azt illeti, nem álltam olyan messze tőle.

– Jól vagy? – kérdezte, miután kissé összeszedtem magam.

– Persze, semmi baj – motyogtam. Még mindig nem tértem napirendre a kérése felett. Mégis hogy juthatott eszébe ekkora őrültség?

– Na, király. Meg ne halj itt nekem! – bökött meg cinkosan. – Túl fontos szerepet töltessz be a Tervben ahhoz, hogy csak úgy elpatkolj félúton.

Egyre kevésbé tudtam követni. Összeráncolt homlokkal tanulmányoztam az arcát, kezdtem megérteni, miért olyan nagy barátnők Dórival. Épeszű ember egyik logikáját sem bírja felfogni. Pláne, ahogy a Tervről beszélt… Szinte kihallottam a hangjából, hogy nagybetűt érdemel nála a szó.

– Jaj, ne nézz már így, annyira nem nagy ügy! – Ezúttal rajta volt a sor, hogy kiröhögjön. – Csak tudod, Nikával azon gondolkoztunk, hogy dobhatnánk fel Dórit. Az ő ötletét elvből elvetettem, valahogy nincs kedvem végzősöket elrabolni. Az én Tervem viszont zseniális! – csapta össze a tenyerét. A hangja valósággal sugárzott a büszkeségtől. – Még a héten valamikor elmegyünk Dórihoz, és kitisztogatjuk a faházat. Próbáljuk megmenteni a képeit, takarítunk, ilyesmi. Aztán, amikor Dóri hazaér, előugrunk valahonnan, és ráüvöltünk, hogy meglepetés, vagy valami hasonló. Utána meg csapunk egy csajos bulit. Viszont akadt egy kis bökkenő…

– Hogy Dóri otthon van – jelentettem ki tényszerűen. Végre összeállt a kép. Bár aranyosnak tartottam az ötletüket, a kivitelezésében akadhatott egy-két gond.

– Pontosan. Itt jössz a képbe te! – villantotta meg a fogsorát. – Csak egy pár órás randi, semmi több. Mozi, kirándulás, sport, tök mindegy, csak ne legyen otthon. Ha nem akarod, még csak meg se kell csókolnod. Bár, ha engem kérdezel, nem nagyon ellenkezne.

Zavart nevetést hallattam, a tekintetem elidőzött a vízen. Azon morfondíroztam, vajon a lányok tudják-e, mekkora kihívással néznek szembe. Én láttam a faházat, tudtam, milyen súlyos a helyzet. Nem hiszem, hogy két-három óra elegendő lenne a megmentésére. Másrészt ott van az, hogy sejtelmük sincs a viszonyunkról. Ők nyilván örülnek neki, ha Dóri a gimi nagymenőjével tölti a délutánját, a probléma az, hogy a gimi nagymenőjének nincs sok kedve a lánnyal lógni.

– Nem tudom, Blanka, ez olyan zavaros – vakartam meg a tarkómat.

– Dehogy zavaros, csináltam már ilyet! – húzta ki magát vigyorogva. – Nem nagy ügy az egész, neked alig van valami feladatot. Ó, várjunk – húzta el a száját, mint akinek most esett le a dolog bökkenője. – Van barátnőd? Vagy mással randizol?

Nem álltam meg, hogy el ne röhögjem magam. Más talán kínosnak érezte volna a faggatózást, engem azonban kifejezetten mulattatott a lány tudatlansága. Egyúttal Dóri is nagyot nőtt a szememben: rájöttem, hogy – velem ellentétben – tökéletesen tartja magát a megállapodásunkhoz.

– Hát, maradjunk annyiban, hogy kicsit máshogy értelmezem a randizást, mint te – vetettem rá egy sokatmondó pillantást.

– Ja, értem. Két háremhölgy között időt tudsz szakítani a barátnőmre? Akit, megjegyzem, jófejnek tartasz, már ha feltételezem, hogy az előbb nem a levegőbe beszéltél.

Ez ütött. Blanka mintha kissé felhúzta volna magát, legalábbis az ökölbe szorított kezéből erre következtettem. Bár egyrészről viccesnek találtam a nyűglődését, szívem szerint még húztam is volna az agyát, másrészt rámutatott, hogy milyen fontos mindez Dórinak. Ő pedig – velem ellentétben – tudta, mivel derítse jókedvre a lányt. Még egyszer átgondoltam a Tervet. Ha elcseszik, az ő saruk, nekem annyi a dolgom, hogy áthívjam a szeretőmet. Még csak nem is fogja gyanúsnak találni a dolgot. Mármint, ha levetkőzi az összeférhetetlen hisztérika álarcát.

– Oké, végül is elhívhatom – vontam vállat látszólag közömbösen. – A háremhölgyek meg kapnak egy szabadnapot.

Blanka hangos kacajt hallatott, majd visszatért az eredeti témára.

– Király vagy, Dávid! Akkor mikor tudod elhívni?

– Nem tudom, akár a héten is.

Hálásan biccentett felém, a tekintete a folyóra kalandozott. Az edző éppen az öccsével foglalkozott. Türelmesen magyarázta neki az alapokat, egy pillanatra sem tévesztette szem elöl. Marci egész ügyesnek bizonyult ahhoz képest, hogy most kezdte. A lapát fogására azonnal ráérzett, de azért még akadt egy-két gondja. Egyszer például majdnem teljesen kidőlt oldalra, kis híján a vízben kötött ki. Nem akartam megijeszteni Blankát, de azért reméltem, tudja, felesleges sikítania. Marcit még számtalanszor kell kihúzni a vízből, mire profi kajakos válik belőle.

– Nem értem, hogy csináljátok – Értetlen pillantásom láttán kiegészítette magát. – Én már az első húzásnál beborultam volna. Amúgy sem bírom nagyon a vizet, jobb, ha biztos talaj van a lábam alatt.

Egyre inkább megértem a barátságukat.

– Annyira azért nem nehéz. Rá kell érezni, ennyi – vontam meg a vállam. – Te sportolsz valamit?

– Ja, hét éve lovaglok – Talán csak a képzeletem játszott vele, de mintha kissé közelebb húzódott volna. A hangja is megváltozott, már közel sem volt olyan cserfes, mint pár perccel ezelőtt. – Az edzőm szerint nálam nagyobb tehetség még nem fordult meg a lovardában.

A szemöldököm automatikusan a homlokom közepéig szaladt. Vártam, hogy felnevessen, vagy magyarázkodni kezdjen, de ő csak nézett rám töretlenül. Meg se rándult a szemhéja, mégsem tűnt bambának. Széles mosolyát elnézve egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a szavai rejtett tartalmat hordoznak magukban. Mintha nem a sportágra célozna a lovaglás alatt. Végül arra jutottam, hogy csak bebeszélem magamnak. Ha jól tudtam, Gergő előtt nem volt pasija, vele is leragadtak a pettingnél.

Szerencsére volt benne annyi, hogy elterelje a témát. Halk nevetése hallatán már majdnem fellélegeztem. A nyugalmam egészen addig tartott, amíg szóba nem hozta a szeretőmet.

– Amúgy neked nem jönne be Dóri? Figyu, nem kell hülyének nézni – fojtotta belém a szót. – Tudok egyet, s mást, például ott volt, hogy lesmároltad, amikor elájult, pár héttel ezelőtt ráírtál, meg hát a szalagavatón is felkérted.

– Lehet, hogy korábban akartam tőle valamit, de ez elmúlt – hazudtam. – Rájöttem, hogy túl nagy kockázattal jár a csaj, meg amúgy sem passzoltunk. Elég elutasító volt, nem érte meg ráhajtani.

–Ne már, ez de gáz! – biggyesztette le az ajkát. – Pedig annyira szurkoltam nektek! Mondjuk, az tényleg érdekes lehetett, amikor megnyaltad az ujját.

– Hogy mit csináltam? – kaptam fel a fejem. Az információ váratlanul ért, tudtommal sosem csináltam semmi hasonlót. Reméltem, azért Dóri nem talált ki légből kapott sztorikat, hogy csillapítsa a barátnői pletykaéhségét.

– Tudod, a szalagavatón – magyarázta Blanka nevetve. – Amikor az afterra készülődtünk, be is mutatta. Bár, nem hinném, hogy olyan rémes volt. Várj, megmutatom.

Anélkül, hogy megkérdezett volna, a szájához emelte a mutatóujjamat, és végig vezette rajta a nyelvét. Közben végig tartotta a szemkontaktust, én meg egyre kínosabban éreztem magam. Gergő csaja flörtölne velem? Nem, ebben nem volt semmi logika. Nem lenne rá oka, olyan jól elvannak a sráccal. Azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak képzelődök, nem is lenne csoda azután, amik mostanában történtek.

Mindenesetre nem ártott tisztázni a helyzetet.

– Nézd, Blanka, nem azért mondom – vontam fel a szemöldököm. –, de ha ezt csináltam volna, akkor totál megértem, hogy Dóri kiakadt rám. Vagyis, én nem szívesen randiznék olyannal, aki ilyen fura… dolgokat tesz.

A szívverésem kezdett helyreállni, amikor Blanka elröhögte magát. Még egy mosolyt is kierőszakoltam magamból, bár nem tűnhetett valami őszintének.

– Szóval, most már nem tetszik Dóri? – szegezte nekem a kérdést újra.

Halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Basszus, ez a csaj sose áll le?

– Nem, és nem is fog. Pont – mondtam nyomatékosan. – Nem kell ezen pattogni, se most, se a randi után. Azért viszem el, mert megkértél, és nem azért, mert bejön. Oké, vágom, hogy a boldog pároknak két alfaja van – Ezzel felkeltettem az érdeklődését. Hosszú fürtjeit átvetette a vállán, úgy figyelt a monológomra. – Azok, akik totál elmerülnek a saját kis álomvilágukban, és mindenki mást leszarnak. Na, ez gáz. A másik típus szintén sokat lóg együtt, de legalább mással is törődnek. Csakhogy – tettem fel a kezem, hogy érzékeltessem a pillanat fontosságát. – vannak, akik sajnálják a szingliket, mások cseszegetik őket, de a legrosszabb, ha segíteni próbálnak a helyzetükön. Na, azt nem kell. Nincs szükségem barátnőre, rendben? – néztem a lányra.

Szórakozottan bólintott, utólag már kevésbé tűnhetett érdekesnek a megfigyelésem. A figyelme ismét az öccsére irányult. A kissrác most élte túl élete első borulását, a neonzöld kajak és a Duna fodrozódó vize jelezték az edzőnek, hol borult be. Persze nem kellett félteni, Feri bá’ azonnal a segítségére sietett. Néhány perc múlva egy csuromvizes, barna fej bukkant fel a hajóban. Meglepődve vettem tudomásul, hogy kezdett el bőgni, sőt mintha viccesnek találta volna a helyzetet. Nem úgy a nővére, aki kis híján szívrohamot kapott mellettem.

– Ne aggódj, minden oké! – simítottam meg a vállát bátorítóan.

– Nem az, felőlem meg is fulladhat a kis taknyos! – Egyszerre nevettünk fel. Testvéri szeretet, meg minden. – Csak anyuék megint ki fognak akadni, és Gergőre kenik az egészet.

Nem láttam értelmét nyugtatni, elvégre nem ismertem a szüleit. Amúgy sem találtam benne sok logikát, hogy kiakadjanak, mert a fiúk beesett a vízbe. Marci nem sérült meg, még röhögött is, ez a kajak velejárója, akkor meg mi a baj? Elgondolkozva figyeltem Blanka arcát, úgy próbáltam rájönni, miért védik ennyire a szülei. Egyúttal hálát is adtam az égnek, amiért a kifogtam a világ leglazább édesanyját. Tuti, hogy rég bekattantam volna, ha még otthon is cseszegetnek!

– Amúgy annyira idióták! – szántott végig a hullámain. – Nem is ismerik, tegnap beszéltek vele először, mégis folyton jönnek a hülyeségeikkel, hogy tuti rá akar szoktatni a cigire, meg idősebb nálam és blabla. Igen, idősebb nálam, egy hülye évvel! Az semmit sem jelent. Istenem, miért nem képesek végre felfogni, hogy Gergő megváltozott! Egyébként sem volt sose olyan balhés, csak kicsit furán öltözködött. Meg volt az a graffitis ügye. Nem is tudom már, mit firkált össze. Tuti valami lerobbant kis épületet.

– Hát, nem éppen – sütöttem le a szemem kínosan. – A kerületi kórházat.

– Bakker, apa ott dolgozik…

Önkéntelenül is felszisszentem. Többé már egyikünk számára sem volt kérdés, miért nem békültek meg Blanka szülei a választottjával. A világos szemek elvesztek a szempillasátor árnyékában, a lány egy tehetetlen mozdulattal a tenyerébe temette az arcát. Attól féltem, elsírja magát – mára már kijutott egy a bőgő lányokból, azzal se tudtam nagyon mit kezdeni. Kisebb szikla gördült le a szívemről, amikor szárazon láttam meg az arcát.

– Néha annyira hihetetlen – mosolyodott el kicsit szomorkásan. – Konkrétan sorban álltak előtte a suli legszebb lányai, bárkit megkaphatott volna. Mégis engem választott. Nem azért, de szerintem nem vagyok nagy extra. Nem menőzök, nem állok le vihogni a folyosó közepén, nem teszem ki a fél fenekemet… Komolyan, néha csodálom, hogy egyáltalán feltűntem neki!

Sosem bírtam túlzottan az önbizalomhiányos lányokat, pláne, ha nyávogtak is hozzá. Blankát azonban megértettem. Elvégre Gergőért a fél suli bármire hajlandó lett volna. Fogadni mertem volna menni rá, hogy sokan még mindig olvadoznak érte. Egyúttal a barátnőjére sem nézhettek valami kedvesen.

– Nézd, én négy éve ismerem a srácot – mondtam. – Tudom, kikkel kavart, láttam, hogy viselkedett közben. De úgy féléve megváltozott benne valami. Levágatta a haját, levetkőzte a hülye stílusát, lemondott a csajairól… Asszem’, elkezdett felnőni. Hidd el, ezt nagyrészt neked köszönheti. Vagy a változásának köszönhet téged – töprengtem hangosan. – Franc tudja már ezt követni. A lényeg, hogy totál meg van veszve érted. Nekem elhiheted, majdnem minden órán mellette ülök – fintorodtam el játékosan.

Vártam, hogy felnevessen, elmosolyodjon, vagy legalább bólintson egyet. A stégről az ismerős sípszó dobhártyaszaggató zaja szűrődött felénk. A edzés véget ért, az ügyesebbek már a kajakjaikkal a vállukon masíroztak az állványhoz. Marci még nem kötött ki, esetlenül várta, hogy Feri bá’ neki szentelje a figyelmét. Az öreget azonban sokkal inkább lekötötte a telefonja, látszólag bőszen SMS-ezgetett valakivel.

Blanka ajkát keserves sóhaj hagyta el. Az égszínkék szempár a semmibe meredt, úgy bízta fényes tincseit a szél gondjaira.

– Kösz, Dávid – motyogta. – Kösz mindent.

Ideje volt hazaindulni. Gyorsan elköszöntem Blankától, az utam szokás szerint az Audihoz vezetett. Az anyósülésen még mindig ott virítottak a Duna foltjai. Akaratlanul is megérintettem őket. Egyre inkább tetszett Blanka ötlete a faház megmentéséről, meg a randiról. Azon morfondíroztam, nem lenne szabad összecsapnom. Ha a lányoknak az a céljuk, hogy felvidítsák Dórit, nekem is a maximumot kell nyújtanom.

A gondolatok örvényként kavarogtak a fejemben. Különlegeset akartam neki nyújtani, valamit, amivel magunk mögött hagyhatunk egy zűrös időszakot. Végül vacsora után jutott eszembe az ötlet. Tökéletesen illett a Terv világába. Szinte már láttam magam előtt, ahogy Dóri örömtáncot lejt. Nem tétováztam, azonnal felhívtam a jövendőbeli segítőmet.

– Szevasz, Soma – köszöntem vigyorogva. – Lenne egy megbízásod…