20. fejezet - Hullámvasút

Dóri

Ütemesen pakoltam előre a lábaimat, a fülemben üvöltő ritmus segített kizárni a természet zajait. Nem törődtem a padon ülő öregemberrel, aki kenyérdarabokat szórt a galambok elé, nem érdekelt a babakocsit tologató nő, sem a mellette botladozó nagyobbacska gyerekek. Az út mentén andalgó párocska sem hozott lázba, az egymásba kulcsolódó ujjak láttán csak gyorsítottam a tempón.

A napfényes időjárás mindenkit a szabadba csalogatott. Az emberek lelkét örömmel töltötte el, hogy végre nem kell a négy fal közt kuksolniuk, kidughatják az orrukat, és mindenféle zivatartól való félelem és viszolygás nélkül élvezhetik a tavaszt. Megértettem az érveiket, mégsem vettem volna zokon, ha kivételesen egyedül kocoghatok. Bár a zenének köszönhetően valamelyest kizártam a park önfeledt zsivaját, mégis felszabadultabban mozoghattam volna, ha nem ütközöm folyton szerelmespárokba.

Nem számoltam a köröket, nem figyeltem a megtett kilómétereket, egyetlen cél lobogott a szemem előtt: hogy végre kikapcsoljak, elfelejtsem az elmúlt napok stresszét, és újult erővel vágjak neki a kihívásoknak. Blanka és Gergő szakítása a felek tudtán kívül rávilágított a probléma megoldására. Úgy nyomta a képembe az igazságot, mint egy tettre kész hadvezér a katonájáéba a parancsot a mindent eldöntő ütközetre. Tudtam, hogy ha nem szakítok Dáviddal, mindennek vége. Egy életre búcsút inthetek a büszkeségemnek – mármint, annak, ami megmaradt belőle.

A kacskaringós út a lugas egy kietlenebb részére vezérelt. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy alig lézeng valaki errefelé. Mindössze egy idős házaspár sétálgatott kézen fogva – hurrá, éljen az igaz szerelem! –, meg egy kapucnis alak álldogált az egyik pad mellett. A pulzusom valahová a közeli bükkfa csúcsán fészkelő madarakhoz emelkedett, a lábamba éktelen görcs hasított. Egy pihentető nyújtás érdekében le kellett állnom. Felemelő érzés volt végre lazítani egy kicsit. Még arra is jutott időm, hogy leöblítsem a torkomat, és egy barátságosnak szánt mosolyt villantsak az öregekre. Bizonyára hiteles alakítást nyújthattam, ezért is viszonozták a kedvességemet. A férfi foghíjas mosolyát elnézve elgondolkoztam, milyen lehetett fiatalon. Milyen, amikor még nem ismerte a társát. A ráncok rejtekéből egy megnyerő arc tárult elém, játékosan villogó szemekkel, és pimasz gödröcskékkel. A fejemet adtam volna rá, hogy régebben bolondultak érte a nők. Azon morfondíroztam, milyen szinten használhatta ki az adottságait.

Nem akartam megelőzni őket, inkább megvártam, hogy eltűnjenek a látóteremből. Lezártam a kulacsomat, majd újult erővel estem neki a kilómétereknek. Hogy ne fáradjanak el az izmaim, egyelőre csak kocogtam. Úgy terveztem, a kapucnis alakig tartom a tempót, majd utána ráérek gyorsítani. A fülemben ismerős ritmus csendült fel. Rengeteg hasonló szám pihent a telefonom mélyén, de még így is azonnal felismertem a Last to know dallamát. Ironikus mosoly szaladt végig a számon a szöveg hallatán. Mintha rólam írták volna a dalt. Vagy Gergőről. Hasonló helyzetbe keveredtünk, kicsit még sajnáltam is, hogy januárban lement az iskolai Ki mit tud. Igaz, tánc –és énektudás híján maximum a jelenlétemmel asszisztálhattam volna a produkcióhoz, de bizonyára nagy sikere lett volna a fellépésünknek. Ha másért nem is, Dávid és Blanka fejéért mindenképpen megérte volna benevezni a versenyre.

Pár méter választott el a kapucnis férfitól, és nem akartam váratlan lépésekre vetemedni. Az sem hiányzott, hogy újra beálljon a lábam. Fokozatosan emeltem a tempón, az izmaim megfeszültek, a légzésemet viszont igyekeztem szabályozni. Próbáltam kizárni a szöveget, és elveszni a dallamban.

Egyre közelebb értem az alakhoz, férfias illata az orromat csiklandozta, amikor mellé értem. Ismerősnek tűnt, nyilván, mert még mindig azon a gyökéren pörgött az agyam. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, inkább a futásra összpontosítottam. Igen ám, csakhogy alig tettem meg a következő lépést, az illető a karomra markolt. Sunyi módon cserkészett be, akár az éhes macska a védtelen verebet. Időm se maradt reagálni, máris magához rántott, esélyt sem adva a menekülésre.

Egy pillanatig sem tétlenkedtem. Korábban még nem támadtak rám futás közben, de elég sokat olvastam a témában ahhoz, hogy tudjam, mi a teendő. Már éppen emeltem volna a kezem, hogy gyomorszájon vágjam a pasast. Egy szerencséje volt, hogy lehúzta magáról a kapucniját, felfedve ezzel kilétét. A látványa megannyi érzelmet szabadított fel bennem. Az adrenalin hatására a szívem a torkomban dobogott, a meglepettség pedig felgyorsította a vérkeringésemet. Láttam, mit kapott a múltkor, sejtettem, hogy nem lesz túl rózsás állapotban a viszontlátásnál. Arra azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkorára duzzad az ütés nyoma.

Bizonyára elég rémült képpel meredhettem a barna írisz alatt húzódó zöldeskék foltra, ezért is ült ki a mosoly az ajkára. Nem csalódtam Dávidban, ott folytatta, ahol abbahagyta. Semmit sem változott az elmúlt huszonnégy órában. Még ha kezdetben élt is bennem egyfajta sajnálat iránta, mostanra az utolsó nyoma is eltűnt. Nem a sérült fiút láttam a szeretőmben, hanem a pökhendi, sunyi csábítót, akinek akkor se dőlnék be még egyszer, ha a csillagokat ígérné nekem. Legalább, ha megpróbált volna úgy tenni, mint akit egy kicsit is megviseltek a történtek! De nem, ő ugyanolyan tökéletesen festett, mint máskor. Az íriszében – abban, amit nem takart Gergő ütése – a magabiztosság kiolthatatlan szikrája csillogott, az ajkán lévő vigyor úgyszintén önbizalmat sugárzott. Sötét hullámai kissé összeborzolódtak a kapucni takarásától, de ez nem ártott a külsejének. Sőt, csak még vonzóbbá tette a szememben. Automatikusan kutatni kezdtem az emlékezetemben, mikor láttam utoljára ilyennek. Nem kellett túlzottan megerőltetnem magam a válaszért. Dávid sosem töltött órákat a tükör előtt, de azért annyira figyelt magára, hogy ne menjen emberek közé kócosan. Szex után viszont lehetetlenség volt parancsolni a tincseinek. A takaró és az ujjaim rendszerint tönkre vágták a séróját.

Nyilvánvalóan nem véletlenül császkált erre. Okkal jött ide, talán azért, hogy újra teletömje a fejemet a baromságaival. Milyen kár, hogy ezúttal nem voltam vevő rájuk. Nem érdekeltek a markáns vonásai, nem hatott meg a sérülése, még attól sem vágtam hanyatt magam, hogy azt a hülye sötétkék felsőt viselte. Tudtam, hogy mindezt miattam teszi. Azért húzta fel azt a pulcsit, hogy felelevenítse azt az átkozott rajzórát, amikor véletlenül elhagytam a ruhadarabot ábrázoló képet.

Minden azzal kezdődött. Ezzel is fog végződni.

Megköszörültem a torkomat, majd egy lazának szánt mozdulattal kinyomtam a zenét. Azért a fülest bent hagytam, nehogy már azt higgye a nyomorék, hogy ennyit jelent nekem. Bár világéletemben a gyors lerendezés híve voltam, ezúttal jólesett egy kicsit húzni az idegeit, mielőtt kiadom az útját. Egy negédes mosollyal az arcomon kinyújtottam a kezem, úgy simítottam meg az arcát. Ujjaim kissé elidőztek a duzzanaton, Dávid legnagyobb bánatára. Üvöltött a srácról, hogy másodpercek kérdése, és felüvölt fájdalmában. Talán csak a büszkesége akadályozta meg a kiborulásában. Más kérdés, hogy a tegnapi balhét elnézve, alig maradhatott belőle valami.

– Tetszik a szemfestéked – A hangom már-már undorítóan nyálasan visszhangzott a fülemben, mintha nem is én formáltam volna a szavakat. A játék ettől vált izgalmasabbá. – Hiába, a Kátai-kozmetika csodákra képes. Majd kérek egy időpontot, talán még az én fejemmel is tudnának kezdeni valamit.

Nem vette zokon a gúnyolódásomat. Hátrált néhány lépést, lerázva ezzel magáról a kezemet. Most nézett először a szemembe a verekedés óta. Láthatóan minden követ megmozgatott, hogy jó benyomást gyakoroljon rám. A bökkenőt egyedül az jelentette, hogy nem hatott meg. Nem érdekelt, hogy dacosan összefonja maga előtt a karjait, sem az, hogy megrebbennek hosszú pillái. Még a könyörgő, kiskutyákat idéző tekintetével sem ment sokra. Nekem válaszok kellettek a kérdésekre, amelyek az elmúlt hónapokban kínoztak.

– Nem is fájt – rántott egyet a vállán. – Csak egy karcolás, többre is telt volna Gergőtől. De kedves, hogy aggódsz értem. Amúgy is meg akartam köszönni, hogy megmentettél. Nem, mintha nem oldottam volna meg egyedül – tette hozzá gyorsan.

Eddig bírtam türtőztetni magam. Bármennyire is próbálkozott, többet nem verhetett át. Nem engedhettem meg neki, hogy bábként rángasson a játékában. Bizonyára azt várta, elérzékenyülök, és könnyek közt vetem magam a nyakába, mint ahogy azt az összes rajongója tette volna. Talán én is így cselekedtem volna, ha Gergő nem kottyintja el, hogy tud rólunk. Dávid ajkán cinkos mosoly játszott, hosszú ujjai a vállamra tévedtek, majd végig kúsztak a karomon. Az érintése jóleső borzongást idézett elő bennem. Önkéntelenül is felrémlettek előttem a régi képek a kapcsolatunk kezdetéről, amikor kezdtük megismerni a másik testét. Magamban azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerű lett volna minden. Ágyba bújni vele, elengedni a következményeket, és élvezni az együtt töltött perceket. Semmi féltékenység, kavarás, meg hazugság. Utóbbiból túl sok gyűlt össze ahhoz, hogy ne vágjam őket a fiú fejéhez.

– Érdekes, biztos az én memóriámmal van a baj – villantottam rá egy ironikus mosolyt. –, de úgy rémlik, nagyon is jól jött a segítségem. Kár játszanod a hőst. Kikaptál, ez tény. Mondjuk, nagyra értékelném, ha legalább most nem próbálnál átverni, de mindegy.

– Sosem akartalak átverni – közelített, mire én automatikusan hátráltam egy lépést. – Tényleg jól jött a segítséged, de lerendeztem volna egyedül is. Amúgy sem ezért jöttem ide…

– Megható, tényleg. Mindjárt elsírom magam – szorítottam a szívemre a kezem. – Tudod, Dávid, ezzel az egésszel annyi a probléma, hogy lebuktál. Gondolom, a kis álomvilágodban nem sokat jelent, de van három dolog, ami sosem maradhat rejtve…

– Ja. A Nap, a Hold, az igazság. Erre gondolsz, nem?

Úgy meredtem rá, mintha legalább azt közölte volna, hogy valójában egy negyvenes, homokos rendőrtiszt, aki a gimnazisták szokásainak tesztelése miatt épült be az iskolába. Ő meg csak állt ott zsebre tett kézzel, olyan lazán, mint egy olvadozó fagylalt, úgy leste a reakciómat. A telt ajkak szélén kiismerhetetlen, hamiskás mosoly bujkált, a barna szemek egy másodpercig sem hagytak kételkedni a szándékát illetően. Azt hitte, ennyivel győzött. Nos, elég elkeserítőnek találtam, hogy ilyen könnyű prédának tartott.

– Nocsak, a végén még kiderül, hogy ismered a Teen wolfot. Vagy értesz a Google-höz – csaptam össze a tenyeremet. – Nézd, igazán megható, hogy a kedvemért vagy két percet erre áldoztál az életedből, de ez nem változtat a tényeken.

– Oké, gyenge volt. De ne mondd, hogy nem tetszett! – táncoltatta meg a szemöldökét. – Kár tagadnod, tudom, milyen fejet vágtál.

Hm, hány év is jár az emberölésért? Mondjuk, nem sokat számít, az egész hátralévő életemet képes lennék egy cellában tölteni, csak hogy végre befogja.

– Ezek szerint nem vakultál meg mindkét szemedre. Kár, talán még egyszer be kéne nézned abba a kozmetikába.

Mint ahogy az várható volt, ő esett ki előbb a szerepéből. Mindenféle megtervezett irónia nélkül nevetett fel. Nem azért, hogy megbántson, vagy, hogy elviccelje a dolgot, az idióta tényleg mulatságosnak találta a beszólásomat. Szerencsétlen fejének elég durván megárthatott a Gergővel való összeröffenés, talán még az agyát is összezavarta kissé.

– Csak egyszer érteném meg, hogy csinálod – vigyorgott rám, mint egy fogyatékos. Oké, igazából a mosolya magabiztosságot sugárzott, de nem vettem figyelembe. – Úgy oltod be az embert, hogy konkrétan várja a folytatást. Most komolyan, ezt tanultad, vagy ez is csak egy a tökéletes adottságaid közül?

Már megint közeledett. Észbe se kaptam, máris előttem termett, úgy nézett le rám. A karamellaszínű írisz a szám és a szemem közt ugrándozott, mintha nem tudná eldönteni, melyikre csapjon le előbb. Szokás szerint húzta az agyamat, próbált meggyőzni, hogy hülye vagyok, ha lemondok róla. Bizonyára összetörte volna a hír, ha szakítok vele. Úgy döntöttem, nem várok tovább. Így is épp eleget halogattam a dolgot, az ilyeneken amúgy is jobb hamarabb túlesni.

Voltaképpen már az after után meg kellett volna tennem. Akkor még bedőltem a szempillasátor árnyékában megbúvó csábító pillantásnak, a telt ajkak varázsának, meg annak a szexi, csalogató hangnak. Még egyszer nem követhettem el ugyanazt a hibát.

– Mindenről tudok, Dávid. Érted, mindenről! – sziszegtem a fogaim közt. Éreztem, hogy a tenyerem ökölbe feszül, meg kellett ékeznem magam, ha nem akarom az idős házaspár szeme láttára elgyepálni a szeretőmet. Azok ketten úgy tekingettek felénk, mintha mi lennénk a megtestesült álompár. Nem akartam lerombolni az álomvilágukat. – Elárultál, pedig megállapodtunk. Ha nem emlékszel, valami komoly gond van itt, bent – böktem a homlokára vádlón. – Részeg voltam, mégis minden megmaradt. Konkrétan megígértetted velem, hogy tartom a számat. Pontosabban, hogy mindketten befogjuk. Nem dumálunk a viszonyunkról, minden kettőnk közt marad. Oké, ez így korrekt. Teljesen jogos, hogy nem akarod, hogy mindenki a magánéletedről csámcsogjon. Most már csak azt nem értem – Közelebb húzódtam hozzá. Az ajkaink egy vonalba kerültek, ha nagyon akarom, még meg is csókolhattam volna. Kár, hogy a szám helyett inkább egy tűzforró palacsintasütőt nyomtam volna a képébe. –, hogy miért árultad el Gergőnek. Meg Biának. Akkor már, gondolom, a fél suli tud rólunk. Komolyan, a végén még kiderül, hogy Anett is ezért tette tönkre a rajzaimat! – forgattam meg a szemem cinikusan.

Meg se lepődtem azon, hogy kerülte a pillantásomat. Bizonyára nehezen viselte, hogy egyszer az életben megbukott a tökéletesnek hitt terve. Arcán megannyi érzelem viaskodott, mintha pontosan tudná, mit szeretne mondani, csak a kezdéssel akadnának problémái. Teljes mértékben megértettem a helyzetét, nyilván nem lehetett könnyű Mr. Hibátlannak beismerni, hogy mindent rohadtul elcseszett.

– Na, mi van, ennyi? – röhögtem fel kelletlenül. – Nálatok így mondják, hogy bocs?

Azt hittem, a piszkálódással csak fokozom a zavarát. Ám ahelyett, hogy megnémult volna, megeredt a nyelve. Láttam rajta, hogy kivételesen nem beszél mellé. Túlságosan is hadart ahhoz, hogy hazudhasson.

– Oké, igazad van, elcsesztem. Hibáztam, Dóri, de nem értem, mit vársz. Kérjek bocsánatot? Nem sokra mennék vele, semmin sem változtatna – túrt kávébarna hullámai közé. – Megtörtént, kész, ennyi. Igen, elmondtam Gergőnek, hogy lefeküdtünk. De mindig ezt tettük. Amíg valaki nem számított, megdumáltuk egymás között.

– Ja, vágom – biccentettem megértést színlelve. – Fiús dolog, mi?

Tagadni se maradt ideje. Szinte már majdnem megesett rajta a szívem, ahogy az erőlködését figyeltem. Egyúttal meg is döbbentett a felismerés, hogy Hollósy Dávid ilyesmire is képes. Nem védte magát, sem a barátait, ehelyett konkrétan könyörgött a bocsánatomért. Még ha mindezt a tőle megszokott stílusban tette is.

– Hülyeség volt. Csak meg akartam mutatni neki, hogy nem éri meg mindenről lemondani egy lányért – ecsetelte. Egy szerencséje volt, hogy az exálompár életének boncolgatásába nem ment bele, különben már rég alulról szagolta volna az ibolyát. – Pont kapóra jött, hogy megtaláltam a rajzodat. Eskü, csak poénból fogadtam Gergővel, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. De nyugi, nem avattam be mindenbe, csak az elején. Még arról sem tud, hogy vízben csináltuk.

Folytatta, amit elkezdett. Magyarázott, beszélt és beszélt a nagy semmiről, észre se vette, hogy egyre távolodik a viszonyunk megmentésétől. Nem is figyeltem rá igazán, nagyjából a második mondata után képtelen voltam tovább koncentrálni a szavaira. Így is pont megfelelő mennyiségű csalódás halmozódott fel bennem ahhoz, hogy kiboruljak, de a tudat, hogy nem is miattam tette mindezt, csak még inkább felhergelt. Kivert a víz, a fejfájás sunyi gyilkosként vetődött rám. Csak néztem a szeretőmet, és közben azon morfondíroztam, mi lenne a legjobb megoldás. Vajon fel kellene pofoznom, vagy többre mennék vele, ha sarkon fordulok, és ott hagyom a francba?

Végül egy harmadik lehetőség mellett döntöttem. A pulcsijánál fogva rántottam magamhoz a fiút, a nyelvemet az ajkai közé szorítottam. Azt akartam, hogy befogja, és tudtam, hogy egy csókon kívül semmi sem kötelezheti hallgatásra. Nem finomkodtam, de nem tettem azért, hogy pótolhatatlannak higgye magát. A romantika lángja nem olvasztotta össze a nyelvünket, nem kötelezett arra, hogy mellette maradjak. Tíz másodperc se telt bele, máris eltaszítottam magamtól. Mentolos íze a nyelvem hegyén ragadt, a leheletét még mindig az ajkamon éreztem. Önelégülten figyeltem, ahogy összezavarodik, értetlenül vizslatja az arcomat, reménykedve a folytatásban, aztán egyszeriben összegörnyed, és hosszas káromkodások közepette a földön köt ki. Mint ahogy azt előre sejtettem, megtette a hatását, hogy a lába közé rúgtam.

Kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a látványa. Meg se próbáltam tagadni, hogy élvezem a szenvedését, az arcomon letörölhetetlen vigyor suhant végig. Belátom, kissé talán túllőttem a célon, de a férfiasságát szorongató Dávid képe minden pénzt megért. A legviccesebb az egészben, hogy a barom talán nem is sejtette, miért kapta. Legalább a szitokáradat terén nem fogta vissza magát. A jajgatását hallgatva elgondolkoztam, vajon a végzős fiúk részt vettek-e egy külön tréningen, ahol a legspeciálisabb káromkodásokat tanulták. Vagy ez a kajakosok kiváltsága? Mindenesetre Dávid Gergőhöz hasonlóan űzte a mesterséget. Mindössze annyiban különbözött egykori barátjától, hogy az ő szavait kifejezetten élvezetes volt hallgatni.

– Te beteg vagy, Dóri! – nyöszörögte, még mindig a fűben térdelve. – Bakker, máskor vágj pofon, vagy mittomén’, de a tökömet hagyd békén, jó?

Nem igazán hatott meg a szerencsétlenkedése. Bár nem jött valami mélyről, és az őszinteségét is elég erősen meg lehetett volna kérdőjelezni, azért egy sátáninak szánt kacajt kicsikartam magamból.

– Hát, kedves Dávid – hajoltam le hozzá somolyogva. –, máskor majd meggondolod, kire fogadj.

Bal kezemet az álla alá helyeztem, a jobbal a fejét simogattam. Kétségtelenül élveztem a helyzetet, örömmel töltött el, hogy végre nem tartja magát feljebbvalónak. A világos íriszből mintha kiveszett volna a megszokott magabiztosság. Már nem akart bizonyítani. Elég volt eltalálnom a legérzékenyebb pontját, máris feladta a harcot. Talán belátta, hogy nincs miért küzdeni. Most értette csak meg, mekkora hibát követett el, amikor először tekintett rám olcsó játékszerként.

A végtelenségig bámultunk egymás szemébe. Ebben a pillantásban minden benne volt, mégis leírhatatlanul üresnek tűnt. Mindhiába könyörgött, ha nem maradt számára remény. Mindhiába próbáltam meggyőzni magam, hogy helyesen cselekszem, tudtam, hogy ezzel a lépéssel mindent tönkreteszek. Mindent, amit az elmúlt hónapokban felépítettem. Magam mögött hagyok egy fontos darabot az életemből, erőszakkal szakítom ki belőle Dávidot. Eljátszom, hogy nem érdekel, mindezt a büszkeségért. Ő pedig tűri. Hagyja, hogy véget érjen az átlagos viszonya az átlagos szeretőjével, aki nem jelentett számára többet másoknál. Néhány vad éjszaka, meg izgalmas kaland, feledhető flörtölgetésekkel, meg nevetésekkel fűszerezve. Semmi extra. Csak mint a többi.

– Szakítani akarsz.

Nem kérdezett, megállapított egy tényt. A hangjában nyoma sem volt csalódásnak, könyörgésnek, vagy fájdalomnak. Szárazon, ijesztően hidegen csengett. Mintha magát okolná a történtekért. Mintha megértett volna a döntésemért.

– Egy okot mondj, hogy veled maradjak.

Suttogtam, bár senki sem tartózkodott a közelben. A szemem sarkából láttam, ahogy az idős házaspár elhagyja a lugast. Nem törődtek velünk, nyilvánvalóan érdekesebb dolguk is akadt, mint két hormonbajos tinédzser magánéletével foglalkozni. A végén még szívrohamot kaptak volna a nevetéstől.

Dávid végre a térdére helyezte a kezét. Becsületére legyen szólva, próbált erősnek tűnni, eljátszani, hogy nem fáj neki. Nem csak a rúgás, hanem ez az egész. Az, hogy dobtam. Nem mintha azt feltételeztem volna róla, hogy mostantól telesírja a párnáját éjszakánként, de azért szöget ütött a fejembe, hogy valószínűleg korábban még nem került hasonló helyzetbe. Mégis, ki az a barom, aki önként lemond egy ilyen srácról? Mármint, rajtam kívül, persze. A lányok többsége ölni tudott volna egy vele töltött éjszakáért, mit sem törődve azzal, hogy nemsokára az exek táborában végzik.

– Ha ezt egy héttel ezelőtt kérdezed, kisujjból felsorolok negyven dolgot – válaszolt. Továbbra sem szakította meg a szemkontaktust, de nem ért hozzám. Nem akart többé meggyőzni arról, hogy ostobaság lenne elengedni. – Nemsokára úgyis leteszed a jogsit, szóval nincs szükséged autóra. A verseny további fordulóira nem mehetek be, szóval ihletet sem adhatok. Tegnap mindenkivel összebalhéztam, egy időre biztos lemondhatsz a vicceimről. Ha Keselyűn múlik, semmiből se megyek át, szóval járhatom újra a tizenkettediket. A sármomnak is annyi, hála Gergőnek. Ami pedig a szexet illeti… hát, hallod, ezek után örülök, ha a mosdóban nem lesznek gondjaim. Kizárt, hogy le tudok feküdni veled!

Elviccelte az egészet, ám ennek ellenére mérhetetlen őszinteség lakozott a szavai mögött. A pillantásunk összeakadt, cérnaszál módjára gabalyodott egymásba, a szétválasztás minden lehetőségét elvágva ezzel. Fordulópont állt be a kapcsolatunkba. Most dőlt el, hogyan tovább, mennyi esélyünk maradt a folytatásra. Tisztán láttam, ahogy az íves homlokon végig szalad egy kósza izzadtságcsepp, de Dávid nem törődött vele. Talán félt, ha letörli, azzal megöli a varázst. Vagy szimplán rájött, hogy nem tökéletes, és nem is kell annak mutatnia magát. Mert elcseszte. Mindent rohadtul elcseszett.

– Legalább a memóriáddal nincs gond – küldtem felé egy halovány mosolyt. – Egyetlenegyszer említettem előtted, hogy a rossz napjaimon a parkban futok.

A száján elterülő görbület vonzóbbá varázsolt a vonásait. A szemére azonban nem ragadt át az önfeledt ragyogás, ugyanolyan gondterhelten meredt rám, mint pár perccel azelőtt. Ő is rájött. Rádöbbent, hogy nem folytathatjuk tovább, vagy legalábbis, így biztosan nem. Temérdek megbeszélnivalónk akadt, ehhez mérten rengeteg idő állt a rendelkezésünkre. Nem akartam tovább húzni. Talpra szökkentem, majd Dávidot is felsegítettem. Kicsit aggódtam érte, hogy csak hangos nyögések és jajkiáltások közepette fog feltápászkodni, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Még csak meg sem tántorodott, egyedül akkor húzta a száját, amikor valami a nadrágjához ért. Kezdtem kapizsgálni, miért tartják a férfiak a tökönrúgást a világ legkegyetlenebb fegyverének. Azért persze nem esett meg rajta a szívem, igenis megérdemelte, amit kapott.

Hallgattunk. Olyanok voltunk, mint az a házaspár. Csendben, a gondolatainkba feledkezve sétáltunk a kietlen parkrészen, de a mi kezünk nem ért össze. Megtartottuk a tisztes távolságot, elvégre az előbb szakítottunk. Vagy nem. Ezt már én sem tudtam eldönteni.

Az alkony észrevétlenül telepedett a tájra. A lemenő Nap fénye elhomályosította a fiú vonásait, így a szeme alatt elterülő sérülés is kisebb hangsúlyt kapott. Ám amint a kör feléhez értünk, máris jobb megvilágításban csodálhattam meg. Mi tagadás, Dávid rendesen megsínylette azt a csókot. Nem éppen a legtisztességesebb eljárás, pláne, ha hozzávesszük, hogy Blanka kezdett ki vele, ő csak elszenvedte a történteket.

– Mit kaptál, amiért megfektettél? – törtem meg a csendet.

– Két sört, még akkor, az afteron. Kábé lenyúltam Gergőéktől.

Szótlanul bólintottam. A megtört írisz lecsukódott, a fekete pillák az arcbőrét érintették. Bizonyára most esett le neki, mibe keveredett. Nem bánt meg semmit, az nem az ő műfaja. Csak elkönyvelte magában, hogy igen, ez van, így történt, de ennyi. Sosem szerette hánytorgatni a múltat.

Nagyjából a második körnél jártunk, amikor hirtelen megtorpantam. Úgy éreztem, nem bírom magamban tartani a mondandómat, semmi értelme céltalanul lődörögni. Túl sok dolog halmozódott fel az utóbbi időben ahhoz, hogy némán elsuhanjunk felette. Beszélnünk kellett róla, méghozzá minél hamarabb. Máshogy talán reménytelen vállalkozásnak bizonyult volna a kapcsolatunk megmentése.

– Sejted, mi a bajom, ugye? – fordultam Dávidhoz.

– A féltékenység – vágta rá határozottan. – Az, hogy osztoznod kell rajtam másokkal.

Bólintottam. Túl jól ismert ahhoz, hogy ne essen le neki.

– Emlékszem az afterra. Lehet, hogy nem látszott rajtam, de minden megmaradt, az utolsó párbeszédig – néztem bele a barna szempárba. – Azt mondtad, hogy más is van rajtam kívül, ne érezzem magam kivételesnek. Úgy állítottad be, mintha mindez teljesen normális lenne, pedig rohadtul nem az. Soha nem is volt az. Jó, maximum egy török háremben, de basszus, akkor ki lehet költözni Isztambulba! Vagy akkora nagy kérés lenne, hogy fékezd meg magad, és ne kezdj ki mindenkivel? – csóváltam meg a fejem. Még csak meg sem próbáltam leplezni a hangomban megbúvó csalódottságot. – Szeretők vagyunk, mert nincs szükségünk komoly kapcsolatra. Nekem ez így tökéletes, és feltételezem, hogy neked is. De nem várhatod el tőlem, hogy szó nélkül végig nézzem, ahogy más lányokkal enyelegsz. Felfogtad egyáltalán, milyen érzés? – Ha a szívemre hallgatok, elfordulok tőle, úgy folytatom a monológomat. Az eszem azonban meggyőzőbb érvekkel hozakodott elő. Azt diktálta, nézzem csak végig, ahogy átértékeli a dolgokat, ha pedig arra sem képes, akkor nem éri meg több időt pazarolni rá. – Mindent megtettem érted. Bármennyire is tartottam az újdonságoktól, megcsináltam, csak hogy neked örömet szerezzek. Ezután képzelheted, hogy esett a kiszívott nyakaddal találkozni – nevettem fel keserűen. – Bocs, de ilyen vagyok. Önző, irigy, hisztis, vagy szimplán egy hülye liba, nem érdekel, azt gondolsz, amit akarsz. De nem fogok többet osztozni rajtad. Vagy én, vagy a többiek. Te döntesz.

Megfagyott köztünk a levegő. A szívem a torkomban dobogott, még ha hihetetlenül irreálisnak tartottam is az egészet. Alig fél órával ezelőtt majdnem kidobtam, most pedig tálcán nyújtottam felé a szakítás lehetőségét. Mégis úgy véltem, helyesen cselekedtem. Belefáradtam Dávid játszmáiba, az idegeimre ment azzal, hogy olyan sokat képzel magáról. Ő sem tehet meg mindent! A cuki pofija, meg az izmos teste nem jogosítja fel semmire.

– Tudod, amikor az afteron azt mondtam, hogy különleges vagy, nem hazudtam – mondta. – Mellébeszéltem, de nem gondoltam, hogy egyszer igazat adok magamnak.

– Megpróbálnád magyarul?

– Különleges vagy, Dóri – nézett rám komoran. – De nem azért, amit akkor összehordtam. Attól, hogy tudsz rajzolni, meg bőrdzsekit hordasz, még nem leszel más. Ez rólad szól, a személyiségedről. Tudod, mi az, ami megkülönböztet a többiektől? Az, hogy le kell vadászni. Folyamatosan. Semmit sem jelent, ha egyszer lefekszem veled.

A hangja magával ragadott. Ha nem ismerem, azt hiszem, túloz, szándékosan tömi romantikus szarságokkal a fejemet, hogy még véletlenül se tegyem lapátra. De tudtam, hogy komolyan beszél. Más volt, amikor hülyített. Akkor nevetett, húzta az agyamat, próbált csikizni, és egyfolytában ugratott. Ezúttal még csak meg sem rebbent a szája széle.

– Másoknál könnyen ment. Bia például mindkétszer felkínálta magát. Nem, mintha nem örültem volna neki, de egy idő után meguntam, hogy nem kell küzdeni érte. Elég, ha párszor megdöntöm, ő már boldog.

– Milyen kedvesen beszélsz az exeidről…

– Nem az a lényeg. Őket nem ismertem meg, mert nem engedtek közel magukhoz. Csak játszották az agyukat, ami egy idő után baromira lefárasztott – sóhajtott fel. – Mintha tökéletes robotokkal szexelnék, akik arra vannak beprogramozva, hogy a tökéletességemről áradozzanak. Nekem egy igazi nő kellett. Aki visszaszól, ha hülye vagyok, kiröhög a szarságaimért, és nem körülöttem forog az élete. Aki elég erős egyéniség ahhoz, hogy ne törjön össze miattam.

– Oké, akkor most megkérdezem – tettem fel a kezem hárítóan. – Hányszor mondtad el otthon ezt a szöveget, mire megjegyezted?

Nem beszéltünk többet, a tekintetünk mindent elárult. Nem is érdekeltek a szavak, sokkal többet jelentett a nevetésünk. Az a mélyről jövő, hangos, madárűző kacaj, ami Dávid karjaiba kergetett. Úgy kapaszkodtam az izmos vállaiba, mint egy gyerek, aki először néz le a fővárosra a hullámvasút tetejéről. Aztán, bumm, jön a zuhanás. A szárnyalás, a sikoly, a visszhang, a torokban dobogó szív, a halálfélelem. Az adrenalin, ami felpörgeti a testet, és elhozza az elme szabadságát. Pont így éreztem magam, miközben csókolóztunk. A nyelvünk őrült módjára csavarodott egymásba, mintha soha többé nem lehetett volna részük hasonló élményben. Dávid újabb játékba hajszolt, de ez sokkal inkább elnyerte a tetszésemet, mint az előbbiek. Úgy simogatta a szájpadlásomat, mintha egy kocka csokoládét tartana a szájában. Lassan csinálta, kis híján megkattantam az ízétől. Nem érdekelt, hogy nyilvános helyen estünk egymás szájának, a park ideálisnak tűnt a béküléshez. A harag egy szempillantás alatt szívódott fel, de a biztosítás nem maradhatott el.

Óvatosan húzódtam el a fiútól, nem terveztem túl sokáig messze maradni tőle. Csak éppen annyira léptem hátra, hogy a szemébe nézhessek.

– Nincs több játszma – suttogtam. Az ajkam kiszáradt a levegőtől, reméltem, hogy nem nyújtja hosszúra a választ.

– Nincs – mondta.

– Nincs több nő.

– Nincs…

Sebesen bólintottam, aztán újra a szájára tapadtam. Másra sem vágytam, csak hogy érezzem az ízét, a csípőmbe markoló ujjait, halljam, ahogy belenevet a csókba, és a hajszálai kicsússzanak a kezemből. Nem akartam elválni tőle, kész őrültségnek tartottam, hogy huszonnégy órával ezelőtt még a szakításon törtem a fejem. Ha az eszemre hallgatok, bizonyára rögtön kiadom az útját. A szív azonban gaz tanácsadó. Úgy rejtette el a vágyat a testemben, hogy mire észbe kaptam, már nem volt menekvés, önkéntelenül adtam meg magam a fiúnak. Nem érdekelt, hogy fog végződni ez az egész, csak abban voltam biztos, hogy meg akarom kapni. Ha addig élek is, sem fogom elengedni. Az elmúlt napok hihetetlenül üresnek tűntek nélküle. Komornak, sötétnek, mint a világ napfény nélkül.

– Komolyan rákerestél a Teen wolfra, csak hogy ellődd azt a beszólást? – forgattam meg a szemem vigyorogva.

– Sejtettem, hogy megpróbálsz majd csőbe húzni. Aztán kiröhögsz, ha bambán bámulok rád – magyarázta, miközben a kijárat felé vettük az irányt. – Azért reméltem, hogy ezt dobod be. Bár volt egy másik, ami jobban tetszett. Mondjuk, azután rendesen beparáztam volna.

– Ajjaj, akarom én azt tudni? – böktem meg a vállát.

– Ha azzal nyitsz, hogy „Annyi golyót eresztek beléd, hogy Isten sem ismer rád” – húzott magához kissé fáradtan. –, kapásból rávágom, hogy tök mindegy, ateista vagyok. Azért valahol bírtam volna, ha ki akarsz nyírni.

– Csak azért, hogy megmutasd, milyen profin használod az netet?

Csodálkozást színlelve széttárta a karját, az arcára kiült döbbenetet elnézve már majdnem elhittem, hogy komolyan kiakadt az értetlenségemen. Hiába, zseniálisan színészkedett. Mázli, hogy nem ezzel próbált érvényesülni. Sokkal okosabb módszerek is lapultak a tarsolyában a siker eléréséhez.

– Most mondd, hogy nem!

Nem mondtam. Megráztam a fejem, majd az ujjai után kaptam. Így sétáltunk végig a parkon, röhögcsélve, kézen fogva, mint egy idióta szerelmespár, akik cseppet sem különböznek a többitől. Boldogok, szórakozottak, még hülyék is egy kicsit. Fittyet hánynak a magányos szinglik életére, mert a gondolataikat csak és kizárólag a párjuk tölti ki. Valószínűleg ezért is zsebeltünk be olyan kedves pillantásukat az idős házaspártól, akik mellett elhaladtunk. Az öregek nagyjából úgy méregettek minket, mint valami állatkerti látványosságot. A férfi még rám is kacsintott, mire a nő somolyogva sugdolózni kezdett a fülébe. Fogadni mertem volna, hogy arról fecsegnek, milyen édesek vagyunk együtt, meg a fiatal szerelem mindent elsöprő erejéről. Esetleg még a múltat is felidézték miattunk.

Ami azt illeti, tévedtek. Bármekkora előre lépésnek is számított Dávid ígérete, nem vesztettem el a fejem. Még csak meg sem fordult a fejemben a szerelem gondolata. Rádöbbentem, hogy ez a srác sokkal többet jelent számomra annál, mint hogy belezúgjak, és ezzel mindent borítsak. Hiába feküdtem le vele, a barátomnak tartottam.

A legjobb barátnak, akit az ember lánya kívánhat magának.