2018. december 28., péntek

15. fejezet - A galéria szépe


Dávid

A sötétkék szempár kikerekedett a csodálkozástól, rózsás ajkain önfeledt görbület futott végig. Még a fonatából kiszabadult éjfekete hajtincsek sem zavarták, melyek az arcába lógtak. Minden figyelmét a csuklóján pihenő karszalagnak szentelte, a belépőnek a galériába.
Ahogy a lányt figyeltem, gondolatban megveregettem a vállamat az ötletért. Igaz, mázli volt, hogy Soma még tudott szerezni két jegyet a haverjától, de a dolog elméleti sikere engem illetett. Reméltem, hogy Dóri jól fogja érezni magát, elvégre erről szólt a Terv. Hogy egy kicsit kiszakadjon a hétköznapokból, és végre kiereszthesse a gőzt. Márpedig ha neki ehhez magasztos festményekre van szüksége, akkor bizony én is kénytelen leszek magasztos festményeket nézegetni.
Láttam rajta, hogy alig hiszi el, mintha nem is számított volna a meglepetésre. Úgy vigyorgott rám, akárcsak az első szülinapi tortáját kóstolgató ínyenc kisgyerek. Vékony arca kellemes pírba borult, a szemében valami titokzatos, mámoros csillogás uralkodott el. Ha lett volna helye, minden bizonnyal a nyakamba veti magát, és kifulladásig puszilgatja az arcomat. Az Audi, felszereltsége és számtalan funkciója ellenére azonban, nem felelt meg a célnak, így mindkettőnknek be kellett érnie egy gyors csókkal.
– Honnan tudtad? – kérdezte, miután szétváltunk.
– Megvannak a kapcsolataim – táncoltattam meg a szemöldököm. – A helyedben vigyáznék. A végén még kiderül, hogy többet tudok rólad, mint te saját magadról.
Édes kacaj szakadt fel a torkából, az ökle a karizmomat érintette. Aranybevonatú fülbevalói megcsillantak a délelőtti napfényben, minden egyes mozdulatát hűségesen követve.
Mi tagadás, rendesen kicsípte magát az alkalomra. Bár már fél órája mellettem ült, a kocsiból kiszállva ismét elérte, hogy elálljon a lélegzetem. Ezelőtt mindössze egyszer, a szalagavatón parádézott elegánsabb ruhában. Akkor messziről üvöltött róla, mennyire feszeng, ezúttal viszont kifejezetten boldognak tűnt. Hófehér, testre simuló nadrágja tökéletes hangsúlyt fektetett a vonalaira, de nem túl hivalkodóan. Nem úgy a felsője, az a csipkés hátú, fekete ujjatlan, melynek láttán már a parkolóban is megbámulták egy páran. Dóri persze úgy tett, mintha fel se venné a rá irányuló figyelmet. Szemérmes mosollyal az arcán, a füle mögé igazított pár tincset, majd a vállára kapta a táskáját.
– Mondtam, hogy mindent állok – jegyeztem meg elnézően. – Nem kellett volna semmit se hoznod.
– Nem is tudod, mi rejtőzik benne – villantotta meg a fogsorát. – Bár, lehet, hogy addig van szép életed.
Már ismertem annyira, hogy ne vegyem teljesen komolyan a hülyülését. Egyúttal a vállán nyugvó, aranyszínű táska a viselőjéhez hasonlóan felkeltette a figyelmemet. Nem volt valami nagy, maximum a pénztárcája, meg a mobilja fért volna el benne. Előbbit azonban otthon hagyta, utóbbi pedig szokás szerint a farzsebében lapult. Úgy döntöttem, inkább nem feledkezem őrült tippelgetésbe, ha Dóri úgy akarja, idővel úgyis beavat a retikül titkába.
– Szóval, ha jól értelmezem – döntötte oldalra a fejét. –, randizunk?
– Nem is tudom – A tekintetem kontyban végződő fonataira tévedt. Igen, a megjelenéséből ítélve egy randival néztem szemben. – Szeretnéd, hogy randizzunk?
Halk nevetése igazolta, hogy belement a játékba. Talán nem számított rá, hogy ennek hatására kézen fogom, úgy lépünk be a messzire nyúló épületlánc ajtaján. Pont időben érkeztünk. Nagyjából öt-hat látogató ácsorgott előttünk, a sor is egész tűrhetően haladt. Az egyik asztalnál egy huszonéves srác foglalt helyet, ő csekkolta a jegyeket.
– Ahogy látom, nincs sok választásom – nézett le Dóri egybefonódó ujjainkra. – Mit ne mondjak, elég hamar lestoppoltál.
– Hé, ki is vette neked a jegyeket? – vontam fel a szemöldököm tettetett felháborodással. – Persze, oké, vágom, ez a te napod. Figyelj, ha akarod, mással is randizhatsz. Tetszik a felhozatal?
Az állára tapasztotta a kezét, közben úgy vizslatta a környékbeli fiúkat és férfiakat, mintha komolyan fontolóra venné az ajánlatomat. Pechére azonban egyikük sem tudott felülmúlni. Érdekes fazonok fordultak meg a kiállításon, a nagycsaládos, öltönyös fickótól kezdve, a sörhasú ürgén és az agyontetovált izomkolosszuson át, egészen a szakállas, kockás ingben és fekete keretes szemüvegben telefonáló egyetemistán át mindenkit idehúzott a kortárs művészetek iránti vonzalma. Bia pultos haverjának rögtönzött nagymonológja nem tette meg a hatását: továbbra is külső alapján ítéltem. Ennek fényében pedig kétségem sem volt afelől, hogy Dóri csak és kizárólag velem lenne hajlandó eltölteni a délutánját a jelenlévők közül.
– Annyira nem rossz, de még nem döntöttem el, hogy lecseréllek-e – húzta az agyamat. – De nyugi, nem kell aggódni. Ha a lovagommal lenyúlnánk a kocsidat, a pénzedet azért meghagyjuk, szóval simán hazajutsz tömeggel.
– Annyira bírom, hogy ilyen nagylelkű vagy.
– Tudom. Ne is próbáld tagadni, hogy csak ezért hívtál el!
Az asztalhoz érve a srác a kezemért nyúlt, hamar túlestem a regisztráción. Már húztam volna magam után Dórit, ha nem bajlódnak annyit a beléptetésével. A szőke fiú valami olyasmiről magyarázott neki, hogy akadt egy kis probléma, de pár perc, és megoldja. A lány egy elnéző mosollyal figyelte a tag ügyködését, kecses ujjait a pulton pihentette. Mintha fel se vette volna, hogy a tag folyamatosan őt stíröli, kábé úgy, mintha legszívesebben ott, helyben leteperné. Bár, Dórit ismerve simán kinéztem belőle, hogy tényleg nem vágta, mennyire bejön a srácnak. Még akkor is csak nevetett, amikor helyreállt a rendszer, és a szőke ujjai a regisztráció után végigsiklottak a kézfején.
– Bocs a kellemetlenségért! – húzta panaszos mosolyra a száját. – Nem értem, mi történhetett, eddig mindig jól működött.
Valami azt súgta, eddig nemigen érdeklődött Dórinál dögösebb lány a kiállítás után. Nem azért mondom, hogy kioktassam a tagot, de szerintem Dóri kinézete nagyban hozzájárult a technikai malőrhöz.
– Ugyan, semmi gáz! – A sötétkék szempár a szőke tincsekről a karszalagra vándorolt. Az arcán ugyanaz a mámoros vigyor hatalmasodott el, mint a kocsiban, a kezét is hasonló lelkesedéssel tartotta a levegőbe. – Legalább legálisan nézelődhetek!
– Á, értem. Mondjuk, ha kedved tartaná az éjszaka közepén belógni, én azt is lerendezném neked. Nem nagy ügy, hidd el.
Dóri ismét elnevette magát, a fülbevalója vidám táncba kezdett az arca mellett. Egy-két rakoncátlan tincs a homlokában kötött ki, de nem vette a fáradtságot, hogy arrébb tűrje őket. Látszólag teljesen lefoglalta a szőke herceggel való enyelgés.
– Kamerák előtt erre inkább nem mondok semmit! – kacsintott rá cinkosan. – De ha kiiktatod őket, visszatérhetünk a témára.
Egyszerre röhögtek fel, mintha az év poénja hangzott volna el az imént. Egyre kínosabban éreztem magam, nyilvánvalóan én voltam a felesleges harmadik. Rohadt egy érzés volt, mégsem tehettem ellene semmit. Ez Dóri napja, emlékeztettem magam kétpercenként. Vagyis, inkább két másodpercenként. Azt csinál, amit csak akar, nem fogok beleszólni. Blankával egyetértettünk abban, hogy nem korlátozom semmiben, igyekszem végig a kedvében járni, csak akkor avatkozom közbe, ha veszélybe sodorná magát. Márpedig a szőke szépfiú egy fikarcnyi problémát nem okozott a lánynak, egyértelműen élvezték egymás társaságát.
– Tényleg, ha bármi kell, csak szólj! – hízelgett a gyerek, nekem meg egyre inkább viszketett a tenyerem. – Igyekszem a látogatók kedvében járni, pláne, ha ilyen csinosak.
– Hm, érdekes ajánlat… – A lány kacéran oldalra biccentette a fejét, mintha valóban fontolóra venné a dolgot. Én azonban tudtam, mi következik: egy orbitális baromság, amit ha nem értékel a tag, örökre elásta magát Dórinál. – Annak például örülnék, ha feleannyiba kerülne a jegy, és visszakapnánk a pénzünket.
– Ilyen messzire sajnos nem ér el a kezem, de majd dumálok a főnökkel.
Még szép, hogy értékelte. Ennyit az elásásról.
– Nehogy azt hidd, hogy átverhetsz! Egy hónap múlva újra jövök, és ha nem látok változást… Nos, abból te nem fogsz valami jól kijönni, kedves… – A tekintete a srác kitűzőjére vándorolt, onnan olvasta fel a nevet. – Kedves Rudi.
Mögöttünk időközben felgyülemlett a sor, az emberek unott morgolódásba kezdtek. A párocskát szerencsére nem vakította el a szerelem, úgy tűnt, nem halnak bele az elválásba. A gyerek cinkos vigyort küldött Dóri felé, majd a következő vendéghez fordult. Persze azért megragadta az alkalmat, hogy színpadias búcsút vegyen tőle.
– Örülök, hogy találkoztunk! – kiáltott utánunk. – Jó szórakozást, kedves…
– Kedves galéria szépe!
Még rá is kacsintott arra a nyálgépre. Igaz, engem is megajándékozott egy ártatlan mosollyal, de nem sokat segített vele a helyzetemen. Azon morfondíroztam, megfogjam-e a kezét. Lehet, hogy ebből az új barátja levágja, hogy nem érdemes tovább tepernie, viszont az emberek többségének meglenne a véleménye rólam. Elvégre mi az már, hogy elviszel randizni egy lányt, aki az első szembejövő sráccal leáll flörtölni?
– Hé, minden oké?
Igyekeztem lazának tűnni, még egy mosolyt is sikerült a képemre erőltetni. Az ujjaim végül mégis Dóri keze után kutattak. Az embertömegben úgysem szúrtunk volna szemet senkinek. Egyébként egész sokan eljöttek, nem gondoltam volna, hogy ennyi művészetkedvelő lakik a fővárosban. Izgatottan mutogatták egymásnak a festményeket, fotóztak, vagy éppen angolul magyaráztak a telefonba mámorosan kifejezéssel az arcukon.
– Nem úgy nézek ki? – vontam fel a szemöldököm kissé cinikusan. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy zavart-e ez a Rudi gyerek, nem kell aggódnod. Ez a csávó nekem nem ellenfél.
– Ennek örülök – szorította meg a kezemet. – Mondjuk ez tök érthető. Végül is, csak dumáltunk, nem szívta ki a nyakam, vagy ilyesmi.
Jobbnak láttam egy ideig befogni. Dóri szokás szerint profikat megszégyenítve cselezett ki. A kezembe adta a labdát, amit képtelenség volt nem fel dobni. Aztán csont nélkül lecsapta, és boldogan sütkérezett a saját sikerében.
Mindig is tudtam, hogy szenvedélyesen vonzódik a művészetek iránt, lévén ő is hihetetlenül rajzol. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire elámul egy-egy festmény láttán. Természetesen nem kattant be, szó sem volt földöntúli révületről, de látszott rajta, hogy tetszik neki a galéria. Mosolyogva tanulmányozta az alkotásokat, némelyikhez még közelebb is ment, hogy alaposabban szemügyre vehesse őket. Pár műnél elvigyorodott, másoknál elgondolkozva döntötte oldalra a fejét. Én is megnéztem a festményeket, legalább ragadjon rám valami elven kiindulva. Voltak egész jók, de kevésbé szépek is, valahogy egyik sem fogott meg igazán. Bőven megelégedtem azzal, hogy Dóri jól érzi magát.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne unjam el magam. Féltem, hogy ezzel elrontom a szórakozását. Jobb híján néha-néha feltettem egy kérdést a látogatók közt járkáló dolgozóknak. Szó se róla, készségesen fogadták az érdeklődésem, még ha a válaszuktól nem is lettem sokkal okosabb. Túl sok információt próbáltak a fejembe tuszkolni ahhoz, hogy mindent meg tudjak emészteni. A végére gyakran még a kérdést is elfelejtettem, nem csoda hát, hogy nem ájultam el a galériától.
Egy idő után, mikor túljutott az újonc látogatók érte varázslaton, Dórinak feltűnt, hogy nem estem hasra a látványtól. Meg sem próbált faggatózni, pontosan tudta, mi járhat a fejemben. A nap első meglepetését jelentette, hogy kérés nélkül a szárnyai alá vett. Ezúttal ő nyúlt az én kezem után, aztán lassan, de tudatosan sétálgatni kezdtünk a festmények között. A fekete hajú lány, mint mindig, most is elvarázsolt. Nem álltunk meg mindenhol, csak az általa izgalmasabbnak tartott képeknél. Ott azonban belevetette magát a sűrűbe, láthatóan mindent bevetett, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Nem használt nagy szavakat, nem úgy állt hozzám, mint egy fogyatékoshoz, és egyszerű, érthető feleletet adott a kérdéseimre. Valósággal sugárzott, miközben a művekről magyarázott. Az arca kipirult, a szeme méregdrága, sötétkék drágakő módjára ragyogta be a termet. Időnként azon kaptam magam, hogy nem is figyelek rá. Ha az ajkait néztem, a mosolyát kerestem benne. Vártam, hogy mélázva csücsörítsen, zavartan a szájába harapjon, és elnevesse magát. De nem érdekelt, mit mond. A tekintetem ívesen vékony vállára vándorolt, aztán, mikor megfordult, a hátát kezdtem vizslatni. A sűrű, sötét csipkén át próbáltam kivenni a gerincoszlopát, meg a melltartóját. Bár az elmúlt hónapokban számtalanszor láttam és simogattam a meztelen testét, mind idáig fel se tűnt a gerincferdülése. Igaz, nem volt túl látványos, de ha alaposabban megnézte az ember, észre vehette az enyhe görbületet.
– Figyelsz, Dávid?
Kényszerítettem magam, hogy a hangjára koncentráljak. Olyan közel állt hozzám, hogy egy mozdulatomba került volna, és megcsókolom. Sötét szemöldöke a homlokáig emelkedett, aranyló fülbevalói táncra perdültek a mozdulattól.
– Persze – bólintottam, majd gyorsan elolvastam a kép alatti feliratot. – Erről meséltél. J. F. Szimóna képéről, a Szarvasbőgésről.
A lány ajkán elnéző mosoly suhant át, de a szeme elárulta, hogy nem teljesen elégedett a teljesítményemmel. Közelebb lépett hozzám, az orrunk kis híján összeért, amikor beszélni kezdet. Kevesen múlott, hogy az ajkunk is egymásra találjon.
– Szép teljesítmény, Dávid. Ki nem néztem volna belőled, hogy tudsz olvasni! – Nyilvánvalóan elég durván belefeledkezett a mesélésbe, ha csak ennyire futotta tőle. Ha koncentrált volna, sokkal jobban beolt. – Kár, hogy egyelőre egy szót sem szóltam róla, csak megemlítettem, hogy örülnék neki, ha Szimóna egyik művét kapnám a következő fordulóban.
– Olyan nagy szám a nő?
Futó pillantást vetettem az említett képre. Mi tagadás, nem volt rossz, bár az én ízlésemnek kicsit szokatlan. Egy óriási, fehér szarvast ábrázolt előnézetből, az agancsán indák futottak végig. A növénytengerben itt-ott feltűnt pár színes virág, bár a festményt nem tették vidámabbá. Mindez bizonyára a koromfekete háttér hibája.
– Nem is bőg a szarvas – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. – Csukva van a szája.
– Ez egy metafora. Nem csak a cím, az egész mű – mondta Dóri. – Vagyis, Szimóna ezt írta a könyvében. Amúgy nem ajánlom, elég lesújtó sztori. Emlékszem, még kilencedik utáni nyáron olvastam, utána napokig hozzám se lehetett szólni.
– Miről szólt?
– Lényegében Szimóna életéről, tizennégy éves korától huszonötig. Kicsit olyan, mint egy napló, de mégsem, mert sokszor egész hónapok kimaradnak – vetette bele magát a mesélésbe. – Tudod, elég nehéz sorsa volt, a szülei elváltak, aztán az anyukája meghalt, az apukája meg alig foglalkozott vele, mert lefoglalta a munka. Tizennégy évesen jelentkezett egy művészeti gimibe, fel is vették, de egy hónap után eltanácsolták. A könyv szerint az egyik tanár valami olyasmit mondott neki, hogy ha ecsetet fog a kezébe, az olyan, mintha a filmekben a gonoszok próbálnák megmenteni a világot. Azt írta, valószínűleg csak a helyhiánynak köszönhette, hogy oda járhatott. Jó nagy pofont kapott az élettől, de megmakacsolta magát, és eldöntötte, hogy csak azért is művész lesz.
– És művész lett! – vigyorodtam el.
– Még nem rögtön – tette fel a kezét Dóri. – Nem járt suliba, titkolózott az apja előtt, és felkereste a város legnevesebb festőit. Tanácsot kért tőlük, de hát, semmit sem adnak ingyen. Szimóna apja így is vért izzadt a pénzért, nem akart még ő is a nyakára járni. Dolgozni nem volt kedve, szóval inkább kifigyelte a mestereket munka közben. Néha lebukott, akkor leüvöltötték, de idővel kifejlesztette a technikáját. Sosem mondta el az apjának, hogy eltanácsolták az iskolából, a leveleket elégette, még arra is figyelt, hogy mindig időben lépjen le kutakodni. Közben ő is rajzolgatni kezdett, valahogy ment is neki, de még mindig nem volt az igazi. Újra felkereste a festőket, újra elhajtották, szóval átlagembereknél próbálkozott, akik szintén csak nevettek rajta. Ekkor volt tizenhét éves. Úgy érezte, mindenki gyűlöli, gondolatban már fel is adta, hogy egyszer elismerik a tehetségét. Közben az apja kórházba került, aztán pár héten belül meg is halt, Szimóna meg mindenféle melóval próbálkozott. Dolgozott bolti eladóként, takarítóként, fodrászsegédként, de nem bírt egy helyben megmaradni. Sehol sem találta a helyét, ráadásul eszméletlenül figyelmetlen volt, nem is nagyon szerették a munkaadói. Titokban újra rajzolgatni kezdett, az egyik képét be is küldte egy pályázatra, ahol második lett. A díjkiosztóra egyedül ő nem csípte ki magát, pletykáltak is róla rendesen. Érdekes, hogy pont ennek köszönhette a szerencséjét. Az egyik zsűritag, akit a könyvben Vadászként emleget, felfigyelt a furcsaságára, és a szárnyai alá vette. Szimóna akkor töltötte a huszonegyet, a csávó meg a harminchatot. Most is kijött, hogy semmit sem adnak ingyen. Vadász magához vette a lányt, beíratta valami tanfolyamra, a legszebb ruhákban járatta, szóval leste minden kívánságát. De ezt csak a külvilágnak mutatta, igazából egy agresszív állat volt. Úgy bánt Szimónával, mint egy kutyával. Csomószor indokolatlanul leüvöltötte, gyakran megverte, és ha a lány nem feküdt le vele, bezárta, és napokig éheztette.
– Mondd, hogy nem vetted be! – forgattam meg a szeme unottan. – Dóri, erről a sztoriról üvölt, hogy kamu! A filmekben történnek ilyenek, nem az életben. A nőnek csak túl élénk volt a fantáziája, ennyi.
– Ha nem hiszed el, nézz utána neten – Ezzel le is rendezte a témát. Ismét belevetette magát a drámai sorsú művésznő életébe. Hirtelen azon kaptam magam, hogy érdekel a története. Nem is csak azért, mert Dóri annyira beleélte magát, vagy, mert kíváncsi voltam a könyv újabb hazugságaira. A lány az előbb azt mondta, Szimóna huszonegy évesen szedte fel a csávóját. A regény azonban négy év múlva véget ért. – Szóval, ott tartottam, hogy elég rossz sorsa volt, viszont egyre többet rajzolt, a tehetsége is kezdett kiteljesedni. Egy év múlva totál felkapták, milliókért keltek el a festményei, a művészvilágban egyfajta hírességként tartották számon. Vadász persze nem volt elragadtatva a sikerétől, főleg mert Szimóna szembe mert szállni vele. Pár hónap múlva ki is rakta az utcára, de ő nem tört össze. Vett magának egy villát a Balaton mellett, és úgy döntött, mostantól csak a művészetekkel fog foglalkozni. Akkoriban kezdett kicsit jobban befutni, már reklámokban is szerepelt, kiállították a műveit, és Amerikába is kiutazott fél évre. A rajongótábora naponta növekedett, szinte már ki se látszott a pénzből, meg a díjakból. Mégis úgy érezte, hogy valami nem oké vele. Képtelen volt elszakadni a múlttól, pszichológushoz járt, sikertelenül. Pedig naponta több száz rajongói levelet kapott, konkrétan áradoztak neki, hogy mennyire imádják őt, és a festményeit, hogy árulja el a trükkjét, meg hasonlók. De Szimónán még ez sem segített. A regény utolsó fejezetében írja le, miért nem fogadta el a sikert – Hangos sóhaj szakadt fel a tüdejéből, tenyerét a mellkasomra tapasztotta. A légzése lelassult, egyúttal a beszéde is visszaállt a rendes kerékvágásba. – Az évek során belenyugodott a tudatalattija, hogy senki sem veszi komolyan, és nincs tehetsége a művészethez. El is vetette a lehetőségét, hogy valaha megszeretik az emberek. Aztán, amikor végre célba ért, nem tudta feldolgozni a sikert. És itt jön képbe a Szarvasbőgés.
Finoman oldalra fordította a fejem, egy pillanatra éreztem a karján átfutó borzongást, miközben a fehér szarvas szemébe nézett. Mi tagadás, a történet ismeretében – ha igaz, ha nem – én is máshogy szemléltem a művet. Az állat helyett egy lelkileg roncs nő bámult vissza rám. Úgy éreztem, minden vágya a szívembe döfni az agancsát.
– Szimóna a szarvas, a sötétség az eddigi élete, a virágok pedig a szeretet, ami körülvette – ismertette Dóri a metaforát. – Az állat becsukja a száját, de a ráncok a homlokán arra utalnak, hogy a legszívesebben üvöltene. Mégsem mer nyilvánosan bőgni, mert akkor meg kellene emelnie a fejét, a virágok pedig lehullanának róla. És nézd, ott, a szarvas bal fülén van egy vörös pötty! – Bólintottam, jelezve, hogy látom. Mondjuk, az inkább foltnak tűnt, mint pöttynek, de mindegy. – Állítólag nem festék, hanem Szimóna vére. Miután befejezte a festményt, öngyilkos lett, akkor csöppent rá. Amúgy ez a regény utolsó mondata is. „A Szarvasbőgést a véremmel dedikáltam.”
Kirázott a hideg. Még mindig kételkedtem a történet hitelességében, de már attól is elfogott a borzongás, hogy valaki kitaláljon ilyen sztorikat. Pedig nem nagy cucc, Hollywoodban már legalább ezer hasonló film készült. Fura volt belegondolni, hogy a könyv egy része talán igaz is lehet. Elvégre Szimóna élt, sőt a dátum szerint még öt éve sem volt a halálának. Már, ha feltételezzük, hogy tényleg a mű elkészítése után lett öngyilkos.
– Utálom ezt a képet – szólalt meg hirtelen Dóri.
Vállat vontam, majd újra szemügyre vettem a festményt. Drámai háttértörténettel, vagy anélkül, egész jól nézett ki. Előbbivel persze izgalmasabb, de hát sosem lehet tudni.
– Utálom ezt a képet! – mondta a lány egy kicsit indulatosabban.
– Akkor miért szeretnéd ezt kapni a versenyen? – ráncoltam össze a homlokom.
– Mert ismerem, tudom, mit lehet belőle kiemelni, hogy összezavarjon – legyintett mintegy mellékesen. – Csak ez az egész… Szimóna története… Tudod, miután elolvastam, elgondolkoztam, hogy érdemes-e csinálnom.
– Mégis mit?
– A rajzolást.
Az emberek nyüzsgése elveszett a közénk települt csendben. Megértettem, mi zavarta Dórit. Szimóna a művészet árnyoldalát mutatta be a könyvben. Gyakorlatilag azt mondta vele, hogy egy bizonyos szint után nem érdemes küzdeni a céljainkért. Ha az álmunk nem gyógyítja be a sebeinket, minden hiába volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kilencedikes Dóri a szobájában tipródik, hogy jövőre is menjen-e rajzszakkörre, vagy inkább leadja. Valószínűleg a mostanihoz hasonló fejet vághatott.
Kék szeme a semmibe meredt, ajkán lehetetlen remegés uralkodott el. Az arca viszont nem mozdult, a fülbevalók tánca is abbamaradt. Csak bámulta azt az átkozott festményt. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon hány másodperc alatt penderítenének ki a galériából, ha lerúgnám a képet. Valahol öt és tíz között tippeltem, de akkor még nem számoltam hozzá a Dórit vigasztaló szőkeherceg leütését.
– Ne törődj vele! – súgtam Dóri fülébe. A karjaim formás dereka köré fonódtak, amitől mintha elernyedtek volna az izmai. – Simán lehet, hogy csak kitalálták. Gondolj bele, ha meghalt, nem írhatta meg.
– Először csak a karját és a combját vágta – válaszolt fojtott hangon. – Befejezte a képet és a könyvet, utána végzett magával.
Egyre inkább megjött a kedvem széttörni a képet. Nem hiszem, hogy Blanka erre gondolt, amikor azt mondta, hogy dobjam fel Dórit.
Nem bírtam tovább a bénázást. Utáltam, hogy Dóri szenved, egyenesen gyűlöltem, ahogy belülről mardosta az ideg. Mélyről jövő sóhajt hallattam, majd egy határozott mozdulattal megfordítottam a lányt. Töretlenül vizslattam az arcát, azt a lángoló, merész arcot, és közben egyetlen cél lebegett a szemem előtt: hogy újra boldog legyen. A kezem a derekáról a vállára csúszott. A szájunkat mindössze pár milliméter választotta el egymástól, amikor beszélni kezdtem.
– Nézd, nem értek a művészetekhez. Nem vágom a mögöttes tartalmakat, és jó, ha egy pálcikaembert le tudok rajzolni. De azt tudom, milyen tehetséges vagy – Erre felkapta a fejét. – Dóri, én láttam, hogy rajzolsz. Láttam a képedet is. Tudom, mennyire elhivatottan csinálod ezt az egészet. Hahó, kevesebb, mint két hét, és hivatalosan is bejutsz a következő fordulóba! – ráztam meg gyengéden a vállát. – Ébresztő, kislány! Hagyd már azt a könyvet, kit érdekel, mi történt valami kortárs művészkével? Az nem te vagy, soha nem is leszel olyan. Sokkal kitartóbb vagy annál, mint hogy összeroppanj.
Valószínűleg a világ legelcsépeltebb dumáit gyúrtam össze, ezért is éreztem olyan furán magam. Kábé, mintha próbálnám megmenteni Dóri lelkét. Mindenesetre megtette a hatását. A tengerkék tekintet kitisztult, majd hálás mosoly futott végig az ajkán. Aztán felgyorsultak az események. Nem rémlik, mit csináltam, és hogy ő mit tett. Nem láttam Szimóna képét, sem a látogatókat. A látásomhoz hasonlóan a szaglásom is cserben hagyott, egyedül az ajkaim nem őrültek meg. Olyan mohón keresték Dóri száját, mint a napok óta éheztetett kutyák a friss húst.
Fel se fogtam, mit csinálok, kizárólag az ösztöneimre hagyatkoztam. Még akkor sem engedtem el, amikor véget vetett volna a csóknak. Tudtam, ha nem élvezem ki, soha többé nem lehet ilyen élményben részem. Persze, smárolni fogok, mással is, Dórival is… De nem így. Ez más volt, mint a többi. Nem azért tettem, hogy ágyba vigyem. Kettőnkről szólt. Ezúttal félretettük folyamatosan kiújuló harcunkat. Bár az ajkunk hamar egymásra talált, a nyelveinkkel évődtünk egy kicsit. Dóri mentolos szájíze rabul ejtett, esélyem se volt a szabadulásra. Hát még, amikor a nyelveink egymásra találtak, és igéző táncba kezdtek. A leghíresebb lépéseket szippantotta magába. A tangó tüzét. A palotás ritmusát. A keringő szépségét.
Ha rajtam múlik, még perceken át csókolózunk. Dóri ujjai azonban a vállamról az arcomra siklottak. Lassan, kissé bizonytalanul tolt el magától, mintha maga se tudná, mit akar. Az írisze is bizonytalanságról árulkodott. Igaz, csak egy pillanatig, amíg észre nem vette, hogy nézem. Akkor egy halk kacajt hallatott, mintha csak mulattatta volna a csók.
– Szóval, ennyit a megállapodásunkról, a szupertitkos szerződésről? – bokszolt a mellkasomba somolyogva. – Nem félsz, hogy megláttak?
Meg kellett ráznom a fejem, hogy felfogjam a szavait. A fülem zúgott, az íze még mindig nem engedte szabadjára az ajkaimat.
– Mindenki a festményeket nézi – nyögtem ki végül.
Látszólag megértően bólogatott. Már vártam a következő beszólást, ám az ironikus megjegyzés helyett valami egész mást kaptam.
– Még sosem csókoltál meg mások előtt – sütötte le a szemét. – A tesiórát ne számítsuk, arra alig emlékszem. Nem, mintha zavart volna, csak nem értem… miért?
Még abban sem voltam biztos, hogy én kezdeményeztem. A kábulat lassacskán kezdett elszállni, de Dóri értetlenkedését nem tudtam hova tenni. Jobb híján cinkos mosolyt villantottam rá, majd magamhoz húztam egy ölelésre.
– Mert még sosem randiztunk mások előtt – húztam el egy hajtincset az arcából. – Az aftert ne számítsuk, arra sem emlékszel. Tényleg, szerinted az normális, hogy minden alkalom után, amikor velem mutatkoztál, brutálisan ki lettél ütve?
– Ez a trükköm. Így legalább nem kell beszélnem rólad, simán letagadhatlak – Unott szemforgatásom láttán elnevette magát, majd végigmérte a lehetőségeit. – Szóval, a nagy számok törvényei alapján estére megint ki leszek ütve?
– Hajjaj, még ha csak annyi lenne! – mentem bele a hülyülésbe. – Dóri, nyilvánosan lesmároltál. Milyen kiütésről beszélsz? Ezek után a minimum, hogy meghalsz.
Röhögve bújtunk össze, a hangunk betöltötte a hatalmas terem falait. Onnantól kezdve egész nézelődés alatt húztuk egymás agyát. Dóri leírhatatlanul felpörgött, még a szokásosnál is többet magyarázott a képekről. Én meg csak mosolyogtam, és mélyen egyetértettem vele. Persze ő alig figyelt rám, folyton a műalkotásokkal, meg a fárasztó favicceivel foglalkozott. Talán ezért sem vette észre, hogy a telefonomért nyúltam. Mint ahogy azt sejtettem, Blankának és Nikának végre körvonalazódott, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Mindössze egyetlen szó virított az üzenetben. „Időt!” Rögtön biztosítottam őket, hogy nem okozom csalódást. Programokat illetően sosem ütköztem nehézségekbe.

*

A galérialátogatás még így is elhúzódott, sokkal tovább maradtunk a vártnál. Dóri túlságosan is fellelkesült ahhoz, hogy csak úgy elrángassam. Bezzeg a gyomrára hallgatott. Fél négy körül közölte, hogy éhes, szóval magunk mögött hagytuk a képeket a szőkeherceggel együtt, és beültünk egy közeli pizzázóba. A hét elején sokat gondolkoztam rajta, hova vigyem Dórit. Az utcai büfé lehetőségét rögtön elvetettem, inkább hajlottam volna az elegáns éttermek felé. Még szerencse, hogy a foglalás előtt kikértem Blanka véleményét. Azt mondta, Dóri nem nagyon bírja a puccos helyeket, sokkal jobban járok, ha egy otthonos, vidám helyre viszem, ahol a szakácsok értik a dolgokat. Pont kapóra jött a közeli pizzéria. Nem lőttem mellé, a lány jóízűen fogyasztotta el a rendelését. Igaz, az utolsó két szeletet rám bízta, de látszott rajta, hogy egyre jobban élvezi a randit. A Szimóna-kép okozta kiborulás mintha meg se történt volna.
Csak még inkább fellelkesült, amikor leparkoltam a házunk előtt. Az ajkán letörölhetetlen mosoly játszott, a tekintete egyre gyakrabban kalandozott a táskája felé. Nem gondolkoztam rajta, mit rejtegethet benne. Előbb-utóbb úgyis megtudnám, máskülönben miért hozta volna magával?
Még akkor is a kezembe kapaszkodott, amikor beléptünk az ajtón. Dóri egész otthonosan mozgott, az együtt töltött idő után kitanulta a járást. Gyorsan megszabadult a cipőjétől, majd maga után húzott a konyhába. Tudtam, mire gondol, és nekem is jólesett volna leöblíteni a késői ebédet. Nem törődtem vele, hogy nem igazán passzol a pizzához, mosolyogva nyúltam a borokhoz.
– Le akarsz itatni?
Enyhe bizsergés futott végig a fülcimpámon. Dóri nem siette el a dolgot, apró, érzéki csókokkal tüzelt fel. Míg szájával a nyakamat cirógatta, a keze az övemmel babrált. Elfojtottam magamban egy sunyi vigyort, úgy vettem át az irányítást. Blanka időt kért, minden lehetőség adott volt, hogy egy kicsit szórakozzak Dórival. Nem úgy, mint ahogy ő tette, amikor először itt járt, de azért elég ügyesen ahhoz, hogy kicsit felhúzza magát. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor sokkal vadabb, a szex pedig még a megszokottnál is élvezetesebb.
– Csak a hangulat miatt – léptem a poharakhoz, amitől Dóri akaratlanul is eltávolodott tőlem. – Mindketten tudjuk, hogy pia nélkül is simán elcsábítalak.
Halk kacajt hallatott, majd lazán felhúzta magát a pultra. A szemem sarkából figyeltem, ahogy keresztbe fonja a lábát, majd dobolni kezd az ujjaival. Többé nem rejtegettem a mosolyomat. Dóri nyilvánvalóan türelmetlen volt, sötét íriszében szikrázó fénycsóvaként ragyogott a csábítani akarás őrült vágya. Úgy tettem, mintha fel se vettem volna. Átnyújtottam neki a poharat, majd összekoccintottam a sajátommal.
– A mára.
– A mára – mondta, miután belekóstolt az italba. – Finom. Meggyes, ugye?
– Igen. Még karácsonyra kaptuk anya főnökétől. Állítólag ez volt a legjobb a készleten, szóval meghagyta, hogy különleges alkalmakkor bontsuk fel.
– Szóval, ez egy különleges alkalom?
Nem hagyta, hogy megszólaljak, úgyis tudta a választ. A nyakkendőmnél fogva húzott közelebb magához. Formás lábai a csípőmre tekeredtek, rózsás ajkai a homlokomról a szemhéjamra siklottak, csak azután találtak rá a számra. Bár a galériában váltott csók ellen sem volt kifogásom, a mostanit semmi pénzért nem cseréltem volna el. Kapkodtunk, őrült módjára támadtuk egymás nyelvét, a nagy hévben még bele is haraptam Dóri ajkába. Mámoros nyögést hallatott, aztán hirtelen elrugaszkodott a pulttól. Kis híján a földön kötöttünk ki, csak a reflexeimnek köszönhetően sikerült megtartanom a lányt. Egyszerre nevettünk fel, aztán folytattuk, amit elkezdtünk. Dóri úgy tapadt rám, mintha én tartanám életben. Ujjai elvesztek a hajamban, a szája ezúttal a nyakamon landolt. Nyelvének gyengéd cirógatása hűsítő krémnek hatott a múltkori buli után.
Pár percig hagytam, hogy kényeztessen. Jobb kezemmel a combját tartottam, a balban a bort fogtam. Közben megindultam a lépcső felé. Minél hamarabb a hálóba akartam érni, úgy éreztem, beleőrülök, ha akár egy percet is kell várnom. Dóri kétségtelenül elvette az eszemet. Nem érdekelt a játszmázás, nem számított a konyhában hagyott dugó, sem a szobámtól elválasztó emelkedő. Másra sem vágytam, csak hogy végre ágyba vigyem Dórit. Hogy letépjük egymásról a ruhát, végig csókoljam meztelen testét, aztán halljam a nyögéseit, lássam az önfeledt, kielégült mosolyt az arcán… Nem is jártam olyan messze a céltól.
Szinte beestünk a szobámba, de még ez sem ösztönzött lassításra. Futó pillantásunkban minden gondolatunk benne volt. Dóri még épp’ időben kapta ki a kezemből az üveget. Úgy tűnt, az éjjeliszekrényen jobb helye van, ott biztos nem fog összetörni.
Pár másodpercre szüneteltettük a csókolózást. Vigyorogva vezettem végig a pillantásomat a szeretőmön. Mint mindig, ezúttal is tetszett, amit láttam, egy apró részletet leszámítva. Túl sok ruhát viselt. Ez pedig egy olyan probléma, amin könnyűszerrel lehet változtatni.
A vállánál fogva löktem az ágyra. A hátán lévő csipkét érintve kellemes borzongás lett úrrá a testemen, rögtön nyúltam is, hogy megszabadítsam a felsőjétől. Még a hasáig sem sikerült felhúznom a fekete blúzt, máris összekulcsolta az ujjainkat. Korábban nem lett volna ellenemre a dolog, csak ezzel a húzással megakadályozott a munkámban.
– Mi az? – kérdeztem kissé zavartan.
– Van egy meglepetésem! – kacsintott rám vigyorogva. – Lehet, hogy nem fog nagyon tetszeni, de azért kipróbálhatnánk. Tegnap este találtam ki, szerintem baromi vicces. Meg persze szexi is.
Nem bírtam ki nevetés nélkül, még egy puszit is nyomtam Dóri arcára. Hiába, tudom én, kire kell hajtani! Igaz, az elmúlt években akadt egy-két gázosabb hódításom, de legtöbbször kifogtam a jót. Sejtelmem sem volt, mit forgat a fejében a lány, de őt ismerve biztosra vettem, hogy emlékezetes pillanatokban lesz részem.
Ülő helyzetbe tornászta magát, majd az ágyra dobta a válltáskáját. Beállított frizurája már korántsem tűnt olyan elegánsnak, mint pár órával ezelőtt. Azon morfondíroztam, ha már ennyitől tönkremegy a haja, az biztos lebukás lesz a barátnői előtt. Feltéve persze, ha nem talál ki valami ütős kamusztorit.
– Ez egy játék – bökött a retikülre. – Tizenkét cetlit raktam a táskába, mindegyiken egy-egy kérdéssel. Fejenként hatot húzunk, tilos passzolni, vagy újat kérni. Arra válaszolunk, amit kaptunk. Minden válaszunk után leveszünk a másikról egy tetszőleges ruhadarabot.
– És ha elfogynak a ruhák? – Nem mertem volna megesküdni rá, hogy képes lennék kérdésekkel foglalkozni, miközben Dóri meztelenül fekszik előttem.
– Nyugi, erre is gondoltam – húzta ki magát. – Az a nagy helyzet, kedves Dávid, hogy ismerlek. Rohadtul. Tudom, hogy már attól meg fogsz őrülni, ha meglátod a csipkés tangámat. Ezért is találtam ki, hogy fehérneműig vetkőzünk. És amíg nem esett ki az összes kérdés, rajtunk is maradnak. Aztán, amikor végzünk – simította meg az arcomat. –, majd a hangulat eldönti, hogyan tovább.
Nem tűnt valami bonyolultnak. Ha más áll elő az ötlettel, gondolkodás nélkül elküldöm a francba, mondván, döntse el, üvegezni akar, vagy szexelni. Dórinak azonban nem tudtam nemet mondani. Na, nem, mintha annyira beindított volna, hogy válaszolgassak a kérdéseire, Nika vérben úszó szemeinek és Blanka szüntelen panaszáradatának képe sokkal erősebb motivációt jelentett. Ez a nap Dóriról szól! – emlékeztettem magam. – Ne cseszd el!
– Megpróbálhatjuk – bólintottam, reményeim szerint határozottan. – Mondjuk, még nem csináltam ilyet.
– Dóri ötven árnyalata! – táncoltatta meg a szemöldökét, mire kitört belőlem a röhögés.
Természetesen magára vállalta a kezdő szerepét. Izgatottan nyúlt a táskájába, kisebb keresgélés után ki is választott egy cetlit. Ami azt illeti, engem is kezdett érdekelni a dolog. Dóri nem hülye, nyilván tudta, mit csinál. Valami azt súgta, nem csinálunk rendszert a játékból, de a mostani alkalmat fel fogja dobni.
– Ne már, ezt neked szántam! – biggyesztette le a száját csalódottan. – Annyira kíváncsi voltam a válaszodra, az enyém meg… Mindegy, a kérdés az, hogy milyen volt az első csókod.
Kezdett összeállni a kép. Szóval az egész játék a szívatásra megy ki. Kíváncsian tekintgettem a táska felé, egy pillanatra átfutott az agyamon, miket eszelhetett még ki a lány. Aztán ismét neki szenteltem a figyelmemet, láthatólag nem idézett fel benne túl szép emlékeket a kérdést. Bűn lett volna nem húzni egy kicsit az agyát.
– Na, mi van, akasztják a hóhért? – öltöttem ki a nyelvem. – Nem emlékszel a szabályokra? Persze, ha előbb gondolkozol, meg ilyenek…
– Be lehet fogni! – villantott rám egy gúnyos vigyort. – Amúgy nem akkora nagy sztori, csak kicsit kínos. Nyolcadik utáni nyáron történt, amikor elköltöztünk a lakótelepről. Kicsit szomorú voltam, mert a szomszédban lakott egy iszonyatosan helyes srác, barna hajú, kék szemű, magas, izmos, szóval minden lány álma – Gyors pillantást vetett rám, hogy tudja, követem-e a történetét. – Akkor töltötte a tizenhetet, szóval érthetően nem nagyon hozták lázba a nyolcadikosok. Viszont egy nap, pontosan július hetedikén felhívott, hogy nem akarok-e átmenni. Persze totál bezsongtam, belőttem a hajam, felraktam egy kis sminket, felkaptam a legjobb ruhámat, aztán elmentem a lakótelepre. Na, igen, nagyjából eddig tartott a nagy álom. Tudniillik, kedves Krisz elfelejtette közölni, hogy amúgy ráeresztették a ház összes gyerekét, és azért hívott, hogy segítsek rendet tartani köztük. Jó, oké, gondoltam, legalább a közelében lehetek. El is voltunk, amíg az egyik kis hülye nem dobta be, hogy ő bizony játszani akar, és erre ránk is szükség lesz.
– Aztán kaptál egy rohamot, és azóta arra vársz, hogy valakit megszívathass a kérdéseiddel…
– Hát, nem éppen. Smárolós játék volt – sütötte le a szemét kínosan. – Nagyjából annyi a lényeg, hogy leülünk egy körbe, valaki pörget, és akire mutat a kupak, megcsókolja. Aki már volt, az kiesett. Gondolhatod, mennyire szurkoltam, hogy Kriszt kapjam. Már csak négyen ültünk a körben, mi ketten, meg egy tizenkét éves kisfiú, és egy korombeli lány. Persze, hogy azt a pattanásos kis görcsöt kaptam, aki kitalálta az egész szart! De a legjobb az egészben, hogy azt hitte, baromi jól csinálja, pedig csak ledugta a nyelvét a torkomon, és összenyálazta a számat! Krisz meg úgy röhögött, mintha az év viccét sütöttük volna el.
Jogosnak éreztem a srác reakcióját, én sem bírtam visszatartani a nevetést. Láttam magam előtt a döbbent, fuldokló Dórit, ahogy valami tizenkét évessel smárol, és egyszerűen nem bírtam komoly maradni. Még akkor is a szememet törölgettem, amikor a nyakkendőmmel kezdett babrálni.
– Szóval a kertvárosban is ilyen érett srácok rohangálnak – dünnyögte.
Igyekeztem bűnbánó képet vágni, de mindketten tudtuk, hogy kamuzom. Dóri egy drámai mozdulattal a szoba sarkába hajította az ominózus ruhadarabot, majd a táskára muatatott. Ezúttal rajta volt a sor, hogy égjek egy sort. Szinte már vártam az égetőbbnél égetőbb kérdéseket, ám ehhez képest egész jól jártam. Még csak gondolkoznom sem kellett rajta
– Mi volt a legviccesebb beszólás, amit a héten hallottál? – olvastam fel a kérdést. – Nem biztos, hogy pontosan idézem, de a lényeg át fog jönni. Az öcsém neve Marci, Hídvégi Marci. Ragaszkodott hozzá, hogy így mutassam be, mert rákattant a Star Warsra.
Egyszerre nevettünk fel. A lány fekete tincsei a homlokába hulltak, miközben rázta a fejét. Az aranyló fülbevalópár ismét táncra perdült, pláne miután kihámoztam Dórit a felsőjéből.
– Tipikus Blanka – Bár a plafonnak szegezte a tekintetét, a hangjából kiérződött, mennyire szereti a barátnőjét. – Egyébként ezt mikor mondta?
– Hétfőn elhozta Marcit az edzésre, akkor váltottunk pár szót.
A lepedő redőire összpontosítottam. Nyugodtnak tűnhettem, de valójában minden egyes porcikámmal azért szorítottam, hogy ne fogjon gyanút. Imáim meghallgatásra találtak, a következő pillanatban már a cetlikkel foglalkozott.
– Mi a legidegesítőbb szokásod? Elviekben az, hogy sokszor elkalandozom, nem figyelek a másikra, meg matekdogák közben úgy dobolok az asztalon, hogy a többiek alig bírnak figyelni a feladatra.
Közelebb húzódott hozzám, fürge ujjai azonnal rátaláltak az ingem gombjaira.
– Az előző kérdés jobban tetszett – kacsintottam rá szemtelenül. – De így legalább gyönyörködhetsz a felsőtestemben.
Hiába szegezte a plafonnak a tekintetét, le sem tagadhatta volna, hogy az izmaimat lesi. Az arcomon ülő önelégült vigyor egészen odáig tartott, míg meg nem pillantottam a következő kérdést. A válasszal nem bajlódtam volna sokáig, inkább az indoklás volt az, ami szöget ütött a fejemben. Nem, mintha nem lett volna egyértelmű, a gondot az okozta, hogyan adjam elő a sztorit Dórinak.
– Szerinted ki a másik barátai közül a legszexibb, és miért gondolod ezt? – Kimondva még durvább átkokat szórtam a fejemre. Ennyit arról, hogy mellém áll a szerencse. – A válaszom Bia.
Ugyanolyan kedvesen nézett rám, mint eddig. Még csak fel sem kapta a fejét, a féltékenység legapróbb csírája sem jelent meg az arcán. Sokkal inkább tűnt kíváncsinak, mint zavartnak. Úgy voltam vele, hazudni nem érdemes, okosabb hamar letudni a sztorit. Nagy levegőt vettem, aztán előadtam a kapcsolatunk történetét.
– Tudod, mindig is bírtam Biát, de nem álltunk olyan közel egymáshoz, hogy megosszuk egymással a titkainkat, meg ilyenek…
– Biát mindenki bírja – helyeselt biztatóan. – Túl édes ahhoz a nagy bociszemeivel, meg a százhatvan centijével, hogy bárki is utálja.
Gyors biccentéssel igazoltam az állítását.
– Pont egy héttel azután, hogy betöltöttem a tizenhatot, áthívott magához. Annyit mondott, hogy nyárbúcsúztató bulit tart, és semmit sem kell hoznom. Kicsit váratlanul ért, hiszen még volt két hét a suliig, a legtöbben úgyis leléptek nyaralni, de azért elmentem. Hát, kiderült, hogy privát parti volt – mosolyodtam el a régi emlék hatására. Hiába ült mellettem Dóri melltartóban, a késő nyári kép mindig különös érzést keltett bennem, mintha akkor kezdtem volna el igazán élni. – Méghozzá két személyes. Bia szülei leléptek a hétvégére, a mienk volt az egész ház. Asszem’, valami olyanról magyarázott, hogy szétunta magát a nyáron, nem akar úgy belevágni a tizedikbe, hogy nem tett meg valamit, meg ilyenek. Nem értettem, amíg a kezembe nem nyomott egy szál cigit. Te, hallod, olyan szart én még nem szívtam! Igaz, hogy az első volt, de az utolsó is egyben.
– Aha, értem – vonta össze a szemöldökét. – Még valami lényeges?
Ne akadjon ki, könyörgöm, ne jöjjön rá a hülye féltékenységi rohama!
– Hát, maradjunk annyiban, hogy Bia nem csak a dohányt akarta kipróbálni – vetettem rá egy sokatmondó pillantást. – Mindenféléről dumáltunk, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy nem tervezem-e már elveszteni a szüzességem.
Vártam, hogy fejbe csapjon egy párnával, vagy, hogy mindenféle utolsó rohadéknak elhordjon, ám ehelyett csak kuncogott egyet. Értetlenül kémleltem a lányt, már azon voltam, hogy az állapota felől érdeklődjek. Igaz, még nem fejeztem be a sztorit, de a kérdésből kiindulva elég egyértelművé vált, hogy végződött kettőnk privát partija.
– Bocsi, csak ez annyira Bia – szabadkozott, még mindig nevetgélve. – Nem szerencsétlenkedik, ha kell neki valami, megszerzi. Mondjuk, a fejedet megnéztem volna.
– Ledöbbentem, annyi fix. Aztán meg többet szerencsétlenkedtem egy óra alatt, mint az eltelt tizenhat évben összesen.
Nem tudtam eldönteni, ki röhögött ki jobban, Dóri, vagy Bia két évvel ezelőtt. Való igaz, az évfolyamtársam sem született profinak, mégsem jött zavarba. Nem szándékoztam megosztani Dórival, de a lánnyal nem az volt az utolsó kalandom. Utána is megmaradt köztünk egyfajta haveri viszony, ő közben bepasizott, én sorban szedtem fel a csajokat, aztán félévkor megkérdezte, fejlődtem-e már valamit. Mint kiderült, akkor dobta a barátja, és vigaszra volt szüksége. Természetesen nagylelkűen elvállaltam a feladatot. A viszonyunkról annyit, hogy Bia szerint előnyömre vált a fejlődés. Kavartunk is vagy öt hónapig.
Egyikünk sem kívánt részletekbe feledkezni. Gyengéden a hátára döntöttem Dórit, hogy könnyebben megszabadítsam a nadrágjától. Amint alsójának csipkézett bevonata a kezemhez ért, elgondolkoztam rajta, hogy azt is letépjem róla. Kár, hogy azzal megszegtem volna szabályokat. Egyelőre kénytelen voltam a látvánnyal beérni.
– Mi volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit adtál? – olvasta fel a cetlit.
Akkor futott át az agyamon először, hogy az egész játék egy bunda. Dóri eddig csupa normális kérdést húzott, én meg kétszer is el akartam süllyedni. Csak a randi után esett le, hogy nem a feladványok számlájára írható a dolog. Elvégre, mi tehettünk róla, hogy így alakult az életünk.
– A tizedikes osztálykarácsonyra Nikát húztam – mesélte. Az arca hirtelen kipirult, a szemében pedig megcsillant az a boldog, önfeledt fény, amivel legutóbb a galériában találkoztam. – Akkoriban indult be a zenekaruk, tudod, a Sikátor. Az akkori barátjától, Barnától elkértem az első közös képüket, és lerajzoltam neki. Egyébként tökre tetszett, mert a háttérben alapjáraton ott volt a „Sikátor” felirat. Van egy olyan utca a külvárosban, ismered?
– Ja, rémlik – feleltem szűkszavúan.
– Egyébként azért is választották ezt a nevet, mert Nika és Barna ott csókolóztak először. Nem volt kérdés, hogy Nika örülni fog, nagyjából egész szünetben másról sem tudott beszélni.
A tengerkék szempár a borra tapadt. Látszott rajta, hogy hozzám hasonlóan a kérdés rengeteg emléket idézett fel benne. Korábban hallottam már egyet, s mást az említett zenekarról, a haverjaimmal el is jártunk a koncertjeikre. Bár egyik taggal sem kerültem közeli kapcsolatba, a pletykákból könnyedén megismerhettem őket. Nikát akkoriban a fél suli utálta, lévén az együttes gitárosa, és a frontember barátnője egy személyben. Irigykedtek rá, utálták a szépségéért, a tehetségéért, meg a mosolygós, őrült kisugárzásáért. Barnáért viszont megvesztek a lányok; talán még nálam is több csajt vágott gerincre a gimiben töltött évei alatt. Nika utálói folyton azon csámcsogtak, kivel kavar a fiú a háta mögött. Hogy mennyi volt igaz a pletykákból, nem tudom, az viszont biztos, hogy a tavalyi évzáró koncerten a srác mindenféle magyarázat nélkül feloszlatta a bandát, mire a barátnője elbőgte magát. A kulisszák mögötti dolgokba nem avattak be, szóval nem tudhattam a részleteket. Mindenesetre elég sokatmondó volt, hogy rá pár hétre összefutottunk Barnával egy buliban. Kicsit megváltozott, főleg a szeme alatt húzódó, hatalmas zöldes folt miatt.
– Hiányzik, ugye? – szorítottam meg Dóri kezét.
Szomorkás mosolyt erőltetett az ajkaira, és nem válaszolt rögtön. Hosszú szempillája meg-megrebbent a lámpafényben. Az íriszében tanyázó keserű bánat elárulta, hogy bármit megadna, hogy visszakapja a régi Nikát.
– Más volt. Nem ilyen elveszett – nézett rám komoran. – Persze, rá aztán senki se mondaná, hogy elveszett, pedig az. Folyamatosan keresi a helyét, meg mindenkibe beleköt. Mi meg szótlanul tűrjük, hogy kiadja magából a feszültséget. Néha nehéz, Blankával majdnem össze is vesztek a múltkor emiatt.
Kevesebbet mondott, mint amennyit érzett. Tudtam, hogy nem akarja tönkrevágni az estét, mint ahogy arra sem vágyott, hogy a picsogós kislány szerepében tetszelegjen. Bármennyire is szerettem volna, nem segíthettem neki. Ez egy olyan csajos probléma volt, amit nekik, hármuknak kellett megoldani. Azért persze szurkoltam nekik. Hogy jobb kedvre derítsem a lányt, még egyszer megszorítottam a kezét, majd finom csókot nyomtam az ajkaira.
– Tudom, nem nagy segítség – mormoltam a fülébe csábító hangon. –, de talán jobban éreznéd magad, ha tovább vetkőztetnél.
– Egy próbát megér.
Egymás mellett ültünk, kis híján az ölemben kuporgott. Sötétkék íriszét az arcomra tapasztotta, kiváltképp a számít bűvölte vele. A keze lassan lendült mozgásba. Először a mellkasomat simogatta, onnan a hasamra vándorolt, és meg sem állt a lábszáramig. A nadrágomon át tapogatni kezdett, majd hirtelen felrántotta a szárát, és lehúzta a bal zoknimat.
– Félsz, hogy megszegnéd a szabályokat? – villantottam felé egy szemtelen mosolyt.
– Nos, amennyiben nem rózsaszín lámákkal díszített, flitteres férfitangát viselsz, ne reménykedj! – érkezett a válasz. – Arra köztudottan gerjedek.
Önkéntelenül is elröhögtem magam. A cinikus beszólásától azonnal oldódott a légkör. Már nem tűnt olyan szomorúnak, de azért a biztonság kedvéért odaadtam neki a meggybort. Kissé unottan kortyolgatta a savanykás alkoholt, mintha az járt volna a fejében, hogy le akarom itatni.
– Hogy zajlott életed legfurább randija? – Bár azonnal tudtam a választ, a tapasztalatok azt mondatták velem, ne menjek bele a részletekbe. Bőven elég, ha az alapvető információkat közlöm Dórival. – Nagyon bejött egy csaj, és megtudtam, hogy egy önvédelmi táborba készül. Én is elmentem, hogy közelebb kerüljek hozzá, csakhogy ehhez normálisan részt kellett venni az ottani edzéseken, meg programokon. Korábban nem próbálkoztam ilyesmivel, le is aláztak már az első napon. De legalább a lány felfigyelt rám. Felajánlotta, hogy segít, aznap este ki is hívott a tábor udvarába. Aztán ő is szarrá vert – húztam el a számat, mire Dóri kissé gonoszkodva elvigyorodott. – Kijelentette, hogy reménytelen eset vagyok, de fájdalomdíjul sétálgatott velem egy kicsit. Dumáltunk, röhögtünk, meg ilyesmi. A végén meg is csókoltam, aztán minden este kilógtunk pár órára.
– Hadd találjam ki! – forgatta meg a szemét vigyorogva. – Az utolsó éjszaka lefeküdtetek.
– Néha olyanokat feltételezel rólam! – csóváltam a fejem felháborodást színlelve. – Komolyan, mintha valami perverz állat lennék, aki mindenkire ráhajt. Még hogy az utolsó éjszaka, chh! A tábor után még vagy két napon át fűztem, mire kötélnek állt.
A következő másodpercek azzal teltek, hogy a haját igazgatta. Zokszó nélkül bevettem a cselét. A feltételei miatt nemigen maradt választásom, jobb híján a zokniját vettem le róla. A rajtunk maradt ruhák, és a hátralévő kérdések száma közti különbség ismételten rámutatott arra, hogy Dórinak bizony meggyűlik a baja a matekkal. Akárhogy is számoltam, hat körre jutott két zokni, meg egy nadrág, szóval három kérdést nyugodtan törölhettünk is volna. Már éppen felvetettem volna a rövidítés kérdését, amikor váratlan találat érte a mellkasomat. Értetlenül bámultam Dórira, ő azonban kifejezetten elégedettnek tűnt, amiért alattomosan hozzám vágott egy párnát.
– Na, és ezt most miért kaptam?
– Döntsd el te! – mondta, majd felolvasta a kezében tartott cetlit. – Meséld el a legnagyobb gyerekkori csínytevésedet! Oké, annyira nem nagy szám, csak az oviban egy kislány elvette a szendvicsemet, én meg bosszúból megtámadtam az udvaron. Megfogtam a haját, aztán belenyomtam a fejét a homokvárba – Elsötétült a tekintete, az arcán édes remegés lett úrrá. Mosolyogtam rajta, de nem azért, ahogy a többieket szadizta. Egyszerűen tetszett, hogy akkor is olyan volt, mint most: magabiztos, lobbanékony, és egy kicsit őrült. – Fura, akkor nem vágtam, minek bőg annyira. Utólag visszagondolva tényleg nem lehetett valami kellemes.
– Nézd a jó oldalát! – böktem meg a vállát. – A kiscsaj miatt levehetsz rólam valamit.
– Majd megköszönöm neki, ha összefutunk.
Somolyogva átnyújtotta a bort, majd végrehajtotta az iménti műveletet. A másik zoknimtól is megszabadított, majd várakozó pillantással illetett. Ő tudta, mit rejt a táska. Talán pont azt latolgatta, melyik cetlire esik a választásom. Ittam egy kicsit a borból, aztán kivettem az első lapot, ami a kezembe akadt. Kétszer is el kellett olvasni a kérdést, mire felfogtam a jelentését. Naivan reménykedtem benne, hogy csupán a fejembe szállt az alkohol, és képzelődöm. A harmadik elolvasás után azonban biztosra vettem, hogy nem tévedtem. Dóri komolyan képes volt a gyerekkori plüsseimről faggatni.
– Ezt passzolom! – nyújtottam át neki a lapot.
– Nem passzolhatsz.
– Fogadunk?
– Nem foglak kiröhögni.
– Nem volt plüssöm. Dóri, tizennyolc múltam!
– De valamikor voltál nyolc éves is.
– Akkor se volt plüssöm.
– Nyomorék vagy.
– Te meg szemét, de kicseszettül! – sóhajtottam fel unottan. Mérgesen beletúrtam a hajamba, tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem. Nem szeghettem meg csak úgy a szabályokat, így hát fintorogva bár, de válaszoltam az agyament kérdésre. – Oké, nem voltam valami nagy plüssös. Nagyjából két-három játékom lehetett. Arra emlékszem, hogy mindig egy krokodillal aludtam. Kicsi volt, nagyjából ekkora – mutattam a kezemmel. – A szeme folyton lekopott, én meg rájártam anya nyakára, hogy rajzolja újra. Ja, és félig leszakadt a feje.
– Nevet adtál neki?
– Kiskokó, ha az névnek számít – forgattam meg a szemem unottan.
Láthatóan megelégedett a válasszal. Miközben lehúztam róla a másik zokniját, arra vártam, hogy kiröhögjön. Vagy, hogy úgy nézzen rám, mint egy ötévesre. Esetleg, hogy az arcomat csipkedje, akárcsak egy gyereknek. Percek teltek el, a feszültség kézzel tapinthatóvá vált. Éreztem, ahogy a fejem színe egy jól megtermett paradicsoméhoz kezd hasonlítani. Nem akartam, hogy Dóri lenézzen. Sosem zavart, ha néha nevetett rajtam, meg húzta az agyamat, mert tudtam, hogy csak viccből teszi. Azt viszont nem bírtam volna elviselni, ha nem vesz komolyan. Ha egy éretlen hülyegyereknek gondol, akivel képtelenség bármit is kezdeni.
Fel se tűnt, hogy nem húzott. Tanácstalanul bámultam át keskeny válla felett, a gondolataim egyre csak a hülye krokodil köré épültek. Basszus, ezer éve még csak eszembe se jutott, erre jön, és elcseszi az egész napomat!
Gondolataim örvényéből egy puha kéz rántott vissza a valóságba. Dóri arcán még csak nyoma sem volt a gúnynak, vagy a lenézésnek, sokkal inkább tűnt nyugodtnak, és biztatónak. Karjai az izmaimon pihentek, ajkával szelíden cirógatta a fülcimpámat. Mintha így akarta volna bizonyítani, hogy a béna plüssöm ellenére is férfiként tekint rám.
– Ne butáskodj már, Dávid – A hangja határozottan, mégis kedvesen csengett. – Kiderült, hogy neked is volt gyerekkorod, meg szeretted a krokodilokat, és akkor mi van? Senki sem születik felnőttnek. Képzeld, anya egyszer mesélte, hogy ő még az egyetemen sem mondott le a kedvenc játékáról. Amúgy az egy pici delfin volt, ami mindig eltűnt, de még most is ott van a szobájukban. Szóval, emiatt ne emészd magad! – simított végig a mellkasomon. – Szerintem az lenne a fura, ha nem játszottál volna semmivel. Elvileg ezek a plüssök elég jól fejlesztik a személyiséget is, akit sokat alszanak velük, kreatívabbak lesznek, és könnyebben építenek kapcsolatokat. Ha jobban belegondolsz, ez igaz is – kacsintott rám cinkosan. – A kapcsolataidra még nem érkezett panasz, ami pedig a kreativitásodat illeti… nos, azt hiszem, az ágyban már nem egyszer bizonyítottad a találékonyságodat.
Igazat adtam neki. Sőt, mi több, rádöbbentem, hogy nem akkor voltam gyerekes, amikor a plüssömről meséltem, inkább, amikor befordultam miatta. Egy hálás mosolyt küldtem Dóri felé. Utólag visszagondolva nem is értettem, miért csináltam olyan nagy ügyet az egészből. Tudhattam volna, hogy a szeretőm nem akad fent az ilyesmin. Ha gondot okozna neki, nem írta volna fel a kérdésekhez. Mindenesetre jólesett a biztatása, a végén kapott bókjai pedig csak még inkább feldobták a kedvem. Úgy éreztem, ha így folytatja, nemsokára újra szerencséje lesz találkozni az ágybéli kreativitásommal.
– Az elmúlt évek legviccesebb kirándulása – lengette meg a papírt. – Nem kérdés, a januári sítábor. Nem hiszed el, mik történtek ott! Az egész úgy kezdődött, hogy a szervezők megtiltották, hogy telefonozzunk a sífelvonóban, mert, amúgy tök jogosan, féltek, hogy kiejtjük, aztán kezdődik a drámázás. Viszont Blanka valamiért úgy érezte, tönkremegy az élete, ha nem küldünk egy szelfit Gergőnek – Bólintottam. Rémlett, hogy a barátom mesélt valamit arról, hogy Blanka lelépett a sítáborba, de nem részletezte a dolgot. – Mondjuk, elég gáz kép lett, Nika bemutatott, Blanka szája elkékült a hidegtől, én meg pislogtam. Mindegy, elkészült, el is küldtük, aztán Blanka addig szerencsétlenkedett, hogy kiejtette a telefont. Képzelheted, hogy beparázott. Várj, most jön a sztori lényege! – tette fel a kezét nevetve. – Tehát, nem akartunk szólni a tanároknak, mert tudtuk, hogy csak üvöltözni fognak, úgyhogy kitaláltuk, hogy este kilógunk, és megkeressük Blanka telóját.
– Ugye tudtátok, hogy a sífelvonók elég hosszúak? – ráncoltam össze a homlokomat.
– Egyikünket sem hatott meg. Elvégre Blanka és Gergő beszélgetése volt a tét – folytatta. – Este mindenki lelépett bulizni, még a tanárok is, szóval elindultunk megkeresni Blanka mobilját. Nos, nem részletezem, legyen elég annyi, hogy nekem meghúzódott a bokám, Nika sikítógörcsöt kapott, amikor vadállatnak nézett egy bokrot, de legalább megtaláltuk a telefont. Ne kérdezd, hogy sikerült, én még mindig alig tudom felfogni! – nevette el magát. – A legviccesebb az egészben, hogy Gergő még csak meg sem nézte az üzenetet, nagyjából egy nap múlva küldött egy hangfelvételt, amiben valami spanyol számot énekelt. Azt hiszem, kicsit becsiccsentette.
– Megesik – mosolyodtam el. – Nem lett baja a telónak?
– Nem, még csak meg se repedt a képernyője – válaszolt. – Napokig azzal szívattuk Blankát, hogy biztos Gergő szerelme tartotta melegen, azért nem fagyott meg.
Az ujjaink egymásba fonódtak, Dóri tekintete a nadrágom felé kalandozott. Hogy megkönnyítsem a dolgát, az ágy mellé álltam. Egyszerre volt őrjítő, és izgató, ahogy a férfiasságomhoz ért. Nyilván szándékosan bénázott annyit a sliccemmel, csak hogy még inkább felizgasson. A cipzár lassú mozgása a dobhártyámig hatolt, kis híján megőrültem, mire végre kiléphettem a nadrágomból. Mindezt csak tetézte, hogy Dóri hihetetlen lassúsággal állt talpra, és közben nem mulasztotta el végig húzni a száját a boxeremen. Díjaztam volna a játékát, ha hajlandó a következő lépésre. Márpedig minden jel arra utalt, hogy nem kaphatom meg, amíg nem ürül ki a táska.
– Sok van még hátra? – fordultam hozzá elgyötört hangon.
– Három. Addig kibírod?
A csábos mosolya. A fekete tincsei, ahogy az arcába hullanak. A csípőjére simuló lágy csipke. A fülbevalók csilingelése. Ösztönösen húztam magamhoz, lassú, finom mozdulatokkal fektettem az ágyra. Hallottam a papírfecnik gyűrődését a teste alatt, éreztem, ahogy belenyög a csókba. A kezem a derekáról egészen az alsójáig siklott, már éppen le is hámoztam volna róla az anyagot, ha nem kezd el a fülembe suttogni.
– Nem fejeztük be…
– Kellene?
– Három kérdés, Dávid – kapkodta a levegőt. – Gyorsan meglesz.
Hallottam a szavait, de nem engedelmeskedtem nekik. Elég volt megérintenem, máris megrándult a teste. Az alsója nedves volt, minden egyes porcikája konkrétan könyörgött a szexért. Csak nem vallotta be, nehogy felborítsa a szabályait. Az ösztöneim azt mondták, ne hagyjam abba. Izgassam fel a lányt, kényeztessem a testét, aztán feküdjek le vele. Ha a józan eszemre hallgatok, megadom magam a kérésének. Békén hagyom, amíg nem tudjuk le a játékot.
Három kérdés. Dóri napja.
Felsóhajtottam. Azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára úgyis megkaphatom. Persze, várnom kell… őrjítően sokat kell várnom. De ez a nap róla szól, nem rólam. Ha neki az kell, hogy szenvedni lásson, kutya kötelességem teljesíteni a kérését.
Újabb sóhaj tört fel az ajkamból, ezúttal a kezemnek is sikerült parancsolnom. Nem néztem a lányra, nem akartam, hogy megint elvegye az eszem. Hanyagul nyúltam a táskába, és a lelkesedés legkisebb nyoma nélkül olvastam fel a kérdést.
– Szerinted hogy fogsz meghalni? Ez könnyű, két percen belül felrobban a tököm, és elvérzek.
Dóri elnevette magát, majd lágy csókot nyomott az arcomra. Szavak nélkül is tisztában voltam vele, hogy normális választ vár. Így hát megembereltem magam, és próbáltam összehozni valami elfogadhatót.
– Amúgy fogalmam sincs, ezen még nem gondolkoztam – vakartam meg a fejem. – Anya tuti azt mondaná, hogy autóbalesetet szenvedek, kómába esek, és két nap múlva végem. Persze, ez csak az ő hülyesége – forgattam meg a szemem unottan. – Attól függ egyébként, mikor halok meg. Ha pár hónapon belül, akkor elcseszem az érettségit, és valaki agyonüt. Ha úgy harminc-harmincöt évesen, akkor az aktuális szeretőm dúsgazdag férje lelő, miután rám talált a szekrényben. Ha meg valamilyen csoda folytán nem nyírnak ki a szexiségemért, és megélem az öregkort, nos, arra van egy külön tervem – Dóri az oldalára fordult, sötétkék írisze valósággal ragyogott az örömtől, amiért szóra bírt. – Full sablonos amúgy az egész, minden második filmben elsütik ezt a poént. Fekszem az ágyban, körülöttem a barátaim, meg a családom. A tömegből előlép valami random kisgyerek, és megkérdezi, mire gondolok. Erre én: Nem gondolok semmire. Nézem az életem filmjét. Egyszerűen tökéletes. Csak nem tudom eldönteni, mi a műfaja, kalandfilm, vagy pornó.
Meglepő módon tetszett neki, hogy elvicceltem a kérdést. Mintha kifejezetten örült is volna, hogy én húztam, ő bizonyára komoly választ adott volna. Felmutattam előtte két ujjamat, közben meg vigyorogtam, mint a vadalma. Már nem kellett sok ahhoz, hogy leteperjem.
– Mi volt életed eddigi legnagyobb csalódása? – nézett le a papírra. – Anett szarságai. Te jössz!
Türelmetlenül nyomta a kezembe az utolsó cetlit. Elég volt ránéznem, máris tudtam, hogy ha korábban kapja meg a kérdést, nem intézi el két szóban. Mérget mertem volna venni rá, hogy előad valami óvodás sztorit. Na, nem, mintha nem adtam volna hálát a gyors tempóért. Úgy gondoltam, hamar letudom a formaságokat, aztán végre rátérek a lényegre. A kérdést elnézve azonban az utolsó kör sem bizonyult túl könnyűnek. Sőt, határozottan felülmúlta az előbbieket.
– Anyában annyit változtatnék – feleltem. Meglepett, milyen lassan beszélek, mintha valaki behúzta volna a hangszálaimat irányító féket. –, hogy felejtse el a rejtett utalásait. Ha valamiről megvan a véleménye, mondja a szemembe, de ne várja meg, hogy magamtól rájöjjek. Meg talán azt, hogy ne kritizálja a szeretőimet. Nem, mintha rád beszólt volna, csak úgy általánosságban.
Büszkén hátra vetette szabaddá vált tincseit, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Aztán a szemhéjam következett, majd az orrom és az arcom. Bizonyára azt tervezte, hogy beborítja csókokkal a testemet. Talán fel se tűnt neki, mennyire máshol járnak a gondolataim. Egy távoli, sötét világban, amit ha tehetek, inkább elkerülök. Mintegy mellékesen tette fel a kérdést, mintha nem is számítana igazán.
– És apukád?
Lehunytam a szemem, az öklöm automatikusan ökölbe szorult a tehetetlenségtől. Dóri a felső kockáimmal szórakozott. Úgy nyalogatta őket, mint más a csokoládét. Nem figyeltem rá. Képtelen voltam a gyönyörrel foglalkozni. Azt hiszem, nem változtattam a hangerőmön, mégis leírhatatlanul távolinak tűnt. Mintha nem is az én hangom lett volna. Mintha apám szólt volna hozzám, ki tudja, honnan.
– Azt, hogy létezzen.
Hülyén hangzott, és leállította Dórit. A lány zavartan kapta fel a fejét, úgy bámult rám, mint egy ütődöttre. Kierőszakolt magából egy kacajt, ám amikor látta, hogy ugyanolyan komoly maradok, eltűnt a mosoly. Homlokán elmélyültek a ráncok, egyúttal a kockahasam sem érdekelte többé. A tekintete aggódásról árulkodott, úgy húzta magát az ölembe, mintha mindent meg akarna tudni a sztoriról. Mintha még szégyellte is volna magát a kérdés miatt.
Pedig nem tehetett róla. Nem tudhatta, mi az ábra.
– Ezt értenem kéne?
Puha tenyere közrefogta az arcomat. Nem kellett kényszerítenie, hogy a szemébe nézzek, megtettem magamtól is. Hosszú, néma percekig csak fürkésztem az arcát, figyeltem, ahogy szétnyílnak az ajkai, és megrebben a szempillája. A légzése felgyorsult, idegesen kapkodta a levegőt. Üvöltött róla, hogy megbánta, hogy rákérdezett. Én valahol örültem neki. Túl régóta tipródtam kétségek közt, túl sok kérdés merült fel bennem, amit senkivel sem oszthattam meg.  
– Tudom, hogy létezik – pontosítottam. – Nem halt meg, vagy ilyesmi. Tudom, mert fizet. Úgy képzeld el, hogy mindent ő fizet. A rezsit, a számlákat, még a lakást, meg a kocsimat is ő vette. Annyit tudok róla, hogy kőgazdag. Ja, meg hogy szarik a fejükre! – nyerítettem fel gúnyosan. – Tudod, mi nem vagyunk normális család. Nálunk csak anya van, és én. Sosem beszél róla, mintha nem is lenne apám! – fakadtam ki hirtelen. – Baszd meg, Dóri, mindjárt tizenkilenc leszek, pár hónap múlva érettségizek, és még csak a nevét se tudom. Ja, anya ügyesen a lánykori nevére íratott, aztán ezzel lerendezte az egészet. Ez olyan, mint… – Le kellett volna állnom. Dórinak nyilván nem volt rá szüksége, hogy a kiborulásomat hallgassa. nem cseszhettem el a napját. – Mindegy, kicseszett gáz érzés. De megoldom, nem nagy ügy.
Kerültem a pillantását. Utáltam, amikor ez történt. Ilyenkor megfeledkeztem a külvilágról, az elmémet elhomályosították a miértek tömegei. Néha azon kaptam magam, hogy szét akarok törni valamit. A tükröt, egy poharat, az Audi ablakát, bármit, amit tőle kaptunk. Amikor leesett, hogy csak a pénzét ismerem, rohadtul kiborultam. Később kezdtem belenyugodni, aztán újra szétestem. Idejét sem tudtam, mikor beszéltem róla utoljára. Talán még kilencedikben, amikor először berúgtam. Igaz, csak Gergő beszámolójából sejtettem, hogy róla volt szó. Mázli, hogy a barátomnak sem maradt meg túl sok emléke arról az estéről, így kevesebb fejfájást okozott.
Próbáltam elengedni. Semmibe venni, megfeledkezni róla. Mintha nem is létezne. Pedig tudtam, hogy létezik. Pontosan tudtam, hogy él, csak azt nem hogy hol, és legfőképp, hogy miért nem velünk.
Megráztam a fejem. Nem éppen randira illő téma. Még kevésbé passzol Dóri tökéletes napjához.
– Sajnálom, Dávid – suttogta a fülembe gyengéden. – Annyira, de annyira sajnálom. Ha akarod, én… elmegyek, vagy…
Újabb fejrázás. Megszorítottam a kezét, a fejemet a vállába temettem. Hallottam a szívverését, éreztem, ahogy megremeg a teste. Azon morfondíroztam, hogy lehetek ilyen önző. Miért vágom tönkre Dóri napját a családi drámámmal? Nem ezt érdemelné. Sokkal jobbat érdemel annál, mint hogy a hülyeségeimmel fárasszam. Úgysem tudna segíteni, akkor meg mi értelme? Csak ketten hordanánk a terhet.
– Dóri…
Lassan felemeltem a fejem. A sötétkék szempár szépsége szinte kiégette a retinámat. Mondani akartam valamit, amivel megnyugtatom, vagy mit tudom én. Vissza akartam hozni a jókedvét. Az arcához nyúltam, hogy megcsókoljam, ám ő megelőzött. Ajkát erőszakosan tapasztotta az enyémre, mintha ki akarná szívni a lelkemet. Egy másodpercre sem ellenkeztem, önként ajánlottam magam a kivégzésre.
Csókolóztunk. Kapkodva, vadul, érzéketlenül, mintha véges lenne az időnk. A világ megszűnt létezni, a ruhák társaikhoz hasonló sorsra jutottak. Nem számított más, csak ő és én. A lány, akit a panelben csókoltak meg először, aki matekdogáknál dobol az asztalon, mindent megtesz a barátaiért, homokba nyomta egy gyerek fejét, és egy igazi művész. A fiú, aki lefeküdt az évfolyamtársával, egy önvédelmis csajjal, az osztálytársával, meg még ki tudja, hány emberrel, kiröhögte a legjobb barátjának a barátnőjét egy elszólás miatt, lehetetlen nevekkel ruházta fel a játékait, nem foglalkozik a halállal, semmit sem tud az apjáról, és egy igazi nőcsábász.
Eltűntek a hangok, a képek, az illatok. Az egész világ felszívódott. Ketten maradtunk, ketten a vágyainkkal, a sóhajainkkal, a nyögéseinkkel. Egy ütemre mozdult a testünk, a csókjaink gyorsan ölő méregként hatalmasodtak el a bőrünkön. Nem volt értelme a védekezésnek.
Megadtam magam neki. Láttam ragyogni a szemét, mosolyogni a száját, szétomlani a haját. Bárhogy is néztem, tudtam, hogy sikerrel jártam.
Dóri még nem tudta, mekkora meglepetés vár rá otthon, de még így is biztosra vette, hogy élete legszebb napján van túl.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése