2. fejezet - Lehetőségek

Sziasztok! 

Megjöttem az új résszel, szóval Dávid után a másik főszereplőnkkel, Dórival is megismerkedhettek, illetve két másik, a képeken látott karakter is feltűnik a fejezetben. Ha gondoljátok, nyugodtan írjátok meg a véleményeteket róluk, vagy a történetről:) 

Maja<3 

ui: Köszönöm a 10 feliratkozót, illetve a kommenteket Victoriának és Christine-nek<3 

****

 Dóri

Lassan pengette a húrokat, mintha csak miattam csinálná, az én gondolataimat szeretné szabályozni a játékával. Valójában persze magáért tette, hogy egyszerre emlékezzen és felejtsen. Mindig ezt csinálta, amikor átjött hozzám. Állítása szerint a kertünk végében lévő faház minduntalan a múlt évet juttatta eszébe. Akkor járt itt először, pont azon a héten, amikor megalapították az együttesüket, és amikor először beszélgettek a zenéről. Furcsamód az utolsó találkozásuk alkalmával is azonnal ide rohant, azóta pedig egyre többször kereste fel az eldugott kis kuckómat. Nem zavart, sőt kifejezetten örültem neki, ha együtt töltöttük az időt, így legalább kölcsönösen inspiráltuk egymást.

Lehunyt szemmel idéztem fel a tanárom szavait. Még mindig alig hittem el, amit mondott, pedig láttam, a saját szememmel olvastam el az e-mailt, amelyben arról tudósítottak, hogy sikerült. Kaptam egy esélyt a kitörésre, a megmutatkozásra, az új életre! Már a puszta gondolattól is borzongás járja át a testemet, hogy Párizsba járhatok egyetemre. A legtöbben ölni tudnának egy hasonló lehetőségért, még ha a korombelieket inkább az Eiffel-torony romantikája vonzza a francia fővárosba. Engem azonban komoly tervek vezéreltek a neves metropoliszba, mert amióta csak az eszemet tudtam, arra vágytam, hogy oda járhassak egyetemre. Párizs híres a művészeteiről, semmi meglepő nincs abban, hogy az intézményei olykor meghirdetnek egy versenyt, melynek győztesei az ottani egyetemeken folytathatják a tanulmányaikat. Szerencsére a szervezők nem csak helyi diákokra számítottak, a pályázatban az állt, bárki jelentkezhet, aki elég tehetségesnek érzi magát, nem számít a pénz, a lakhely, a műveltség, egyedül a rátermettséget vették figyelembe. Amikor a tanárom megmutatta a felhívást, arra gondoltam, kizárt, hogy beválasszanak. Ez persze nem tántorított el attól, hogy próbára tegyem magam, és beküldjem egy rajzom. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy tovább küldik a képemet a megyei fordulóra.

– Büszke vagyok ám rád, ugye tudod?

Egy hálás mosolyt küldtem a fűtött padlón ücsörgő barátnőm felé. Szerettem volna mondani valamit, de a szavak elpártoltak tőlem. Mindez a meghatottságnak tudható be, illetve az egyszerű ténynek, hogy fél öt múlt, ám Blanka még mindig nem futott be. Reméltem, nem húzódik el nagyon az edzése, minél előbb közölni szerettem volna vele a nagy hírt. Már ha a rajzórán erre nem nyílt lehetőség, egy bizonyos személy miatt, ugye…

– Basszus, de gáz! – kapott a fejéhez Nika. – Ha lelépsz Párizsba, tök egyedül maradok. Belegondoltál már, mit hagysz rám? Agybeteg szülőket, akik azt hiszik, hogy lekenyerezhetnek pár cuccal, meg egy őrült kiscsajt, aki belezúgott egy nyomorékba. Hogy fogom én ezt egyedül elviselni, ha?

Felnevettem, bár tudtam, hogy Nika valahol komolyan gondolta, amit mondott. Nem véletlenül lógott nálam annyit. A szülei a felső tízezerbe tartoznak, saját ügyvédi irodájuk van, ahol Nika nővére is dolgozik. Bár minden földi jóval elhalmozták a lányukat, a márkás cuccoktól kezdve, a három hetes ausztráliai nyaraláson át, egészen a legkisebb apróságokig, amit a barátnőm megkívánt, mégsem volt valami szoros a kapcsolatuk. Az ő családjuk a tipikus példa arra, hogy az álmokat nem lehet csak úgy megvásárolni. Rácz apukának ugyanis elsődleges célja, hogy a fiatalabb lánya is a jog védőjeként keresse a kenyerét, ám Nika teljesen más irányban gondolkozott. A zenészek mindig is jobban vonzották a bűnözőknél.

– Nyugi! – kacsintottam rá cinkosan. – Blanka itt lesz neked!

– Kátaival együtt? Kösz, de inkább passzolom!

– Azért ezt előtte ne nagyon hangoztasd…

Válaszképp unottan beletúrt hosszú, szőke hajába, és ismét a gitárjával kezdett babrálni. Hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, ahogy a barátnőmre néztem. Mi tagadás, elég érdekes módon találtunk egymásra. Emlékszem, kilencedikben még csak nem is tűnt szimpatikusnak a kifutómodelleket megszégyenítően vonuló lányt. Azt hittem, egy hülye, sekélyes liba, aki tökéletesnek hiszi magát, miközben maximum a tusvonalában nincs hiba. Szinte már vártam, hogy szárnyra kapjon róla néhány pletyka, és kiderüljön, hogy a világ díjnyertes kavarógépe. Egy évig szinte semmit sem beszéltünk egymással, aztán egy téli délelőtt váratlanul megszólított a suliban. Az arca ragyogott az örömtől, úgy újságolta el, hogy végre talált valakiket, akik támogatják a céljait. Így tudtam meg, hogy Rácz Dominika, az osztálytársam, a sulizenekar gitárosává, és nem mellesleg a frontember barátnőjévé avanzsált. Tetszett, ahogy előadta a sztorit, nem fennhéjazva, inkább úgy, mint aki végre révbe ért, és felhőtlenül örül a sikerének. Azóta egyre többször beszéltünk, sok mindent megosztottunk egymással. Félreértés ne essék, nem a zenekara miatt barátkoztam Nikával, tényleg jófejnek tartottam a pörgős, kicsit lázadó lányt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy akkor sem hagytam magára, amikor feloszlott az együttesük, hála annak a gyökér Barnának, aki egyúttal össze is törte Nika szívét.

– Ha kiderülne – kérdezte, fel sem nézve a hangszeréből. -, hogy Kátai pszichopata, és elrabolta Blankát, leüthetem?

Felvont szemöldökkel vizslattam a lányt. Kétség sem férhet hozzá, hogy nagyon kedvelem Nikát, de néha képes elég durva túlzásokba esni. Szerintem ilyenkor nem gondolja át teljesen, mit is akar, csak árad belőle a hülyeség. Ezekben a pillanatiban okosabb leállítani, még mielőtt felhúz a depresszív hozzáállásával.

– Tisztázzunk pár dolgot – ültem le vele szembe. – Nem vagyunk sem államtitkárok, sem pedig külvárosi gengszterek, szóval az embereket a keresztnevükön szólítjuk. Azaz Kátai mostantól csak Gergő, oké? Hé, amúgy is össze kellene haverkodnod vele, ha már Blankával jár!

– Még nem járnak! – mutatott rá határozottan.

Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat. Helló Nika, helló előítéletek, már hiányoztatok! Épp egy újabb hadjáraton gondolkodtam a hülye elvei ellen, ám az ajtó nyikordulása megakadályozott ebben. Egy szempillantás alatt pattantam fel, és meg sem várva a köszönést, illetve a hosszadalmas bocsánatkérést, Blanka nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam magamhoz az alacsony lányt, mintha a világ összes szeretetét rá akarnám zúdítani. Konkrétan rajzóra vége óta másra sem vártam, csak hogy magamhoz öleljem, és végre eláruljam neki, hogy Nikával együtt nem feleslegesen támogattak annyi héten át, a munka meghozta a gyümölcsét.

– Tovább küldték a rajzomat! – visítottam a fülébe enyhén hisztérikus állapotban.

– Gergő elhívott a szalagavatóra! – viszonozta az üvöltést.

Egy másodpercre elváltunk egymástól, úgy figyeltünk az első reakcióra. Blanka szemöldöke kis híján elveszett a hajában, annyira letaglózta a hír. Persze nem kellett félteni, hosszú szempillái alatt máris felragyogott az írisze, és még az eddiginél is hangosabb visítozásban tört ki. Közben persze nem mulasztott el a nyakamba ugrani, sőt még egy cuppanós puszit is bezsebeltem tőle. A nagy örömködésre kivételesen Nika is félretette a rosszkedvét, és csatlakozott hozzánk. Bár nem ugrált olyan önfeledten, mint Blanka, azért jó volt látni, hogy nem tört össze teljesen.

– Mesélj már, hogy tudtad meg? – Blanka világoskék szeme még a szokásosnál is jobban csillogott. Kész csoda, hogy nem pattant ki a helyéről.

– Nem nagy ügy, csak Hajdú mutatta, hogy kapott egy e-mailt a szervezőktől – vontam meg a vállam. – Írták, hogy tovább küldték a rajzomat, meg hogy egy hét múlva megérkezik a következő feladat. Tudjátok, amikor kiküldenek egy képet, és le kell másolni – Mindketten bólintottak; még szép, hogy tisztában vannak a verseny követelményeivel, az elmúlt hónapokban kismilliószor elismételtem nekik.  – Az a gáz, hogy már nem emlékszem, mit csináltam, asszem’, bőgtem is! – Egyszerre nevettünk fel, annyira hihetetlennek tűnt ez az egész.

– Lehet már tudni, mit kaptok? – kérdezte Blanka

Tanácstalanul ráztam a fejem.

– Elviekben egy kortárs művész képéből kivágott darabot. Nem valami konkrét… Remélem, valami normális lesz.

Blanka és Nika összemosolyogtak a megjegyzésemen. Szívem szerint hosszas elemzésbe kezdtem volna, hogy mire számítok, és hogy minek örülnék a legjobban, de nem szeretnék az agyukra menni. Idén tanultunk utoljára művészettörténelmet, és az osztályom nagyrésze egyetértett abban, hogy ezért is megéri végzősnek lenni, és magunk mögött hagynia tizenegyediket. Elég kemény tárgy, ahhoz képest, hogy nem kell az érettségire. Nem is kifejezetten a tanárral volt bajuk, inkább azzal, hogy emiatt bent kell maradnunk hétfőn hetedik órában, miközben az egyetlen napunk lenne a héten, amikor – a faktokat leszámítva – hat óránk lett volna. Nem szerettem volna ezzel fárasztani a barátaimat, sőt, igazándiból senkit se. Már megszoktam, hogy a legtöbb emberrel nem beszélgethetek a témáról, így nem okozott gondot másra terelni a szót.

– De mesélj inkább te! – böktem meg Blankát. – Mi ez a keringő-dolog?

A barátnőmbe egy csapásra visszatért az élet, és rögtön belevágott a sztorizásba. Természetesen előtte még megigazította a haját, és köhintett párat, hogy ne vesszen el a történetben. Nikával korábban már megállapítottuk, hogy azért csinálja ezt, mert ilyenkor elképzeli, hogy Gergő is ott van mellette. Önkéntelenül is megmosolyogtatott az alakítása. Félreértés ne essék, nagyon örültem a boldogságuknak, a vigyorom leginkább annak szólt, hogy elképzeltem őket együtt. Mi tagadás, kicsit furán mutattak egymás mellett, elvégre Blanka Gergő mellkasáig sem ért – mondjuk, ettől csak még aranyosabbnak gondoltam őket. Kár, hogy nem szorult beléjük annyi bátorság, hogy elmenjenek randizni.

Mondhatni, a kezdetektől fogva nyomon követtem a kapcsolatuk alakulását, kevés náluknál édesebb párt ismertem – még akkor is, ha hivatalosan nem is jártak még. Elég volt rájuk nézni, az ember érezte, mennyire kedvelik egymást, és minden időt megragadnak, hogy együtt legyenek. Nem szokásom ódákat zengeni a barátaim magánéletéről, de róluk kétség nélkül állítottam, hogy egymásnak teremtette őket a sors. Azt hiszem, pont kiegészítették egymást. Amíg nem ismerte Gergőt, Blanka folyton azon kattogott, hogy egysíkú az élete, mondván, mást sem csinál egész nap, csak lovagol. Bár mindig is szerette az állatokat és a sportot, úgy érezte, szüksége van egy kis változatosságra. Kátai Gergő életében pedig, már ha hihetünk a pletykáknak, talán túlságosan is sok volt a váratlan fordulat, legyen szó nőügyekről, túlzásba vitt ivászatról, vagy akár a cigiről, amit még mindig nem tett le. Blanka szerint egyébként nem is fogja, a nikotin a mindennapjai részévé vált, kizárt, hogy egyik napról a másikra megváljon tőle. Mondjuk még így is sokat fejlődött ahhoz képest, amilyen kép kialakult róla a gimiben.

– Tudjátok, a végzősök tánctanára egy pszichopata… – kezdett bele a mesélésbe. Egyöntetű bólintással reagáltunk a hallottakra, és igyekeztünk nem belegondolni, milyen sors vár ránk jövőre. – Gergő párja meg lebetegedett, szóval ellógta velem az órát. Most először beszélgettünk a keringőről. Azt mondta, hogy nincs annyira bezsongva, de ha már így alakult, nem kezd el balhézni, csak azért is végigcsinálja az egészet.

– Igen, mert a te Gergőd aztán nem szokott lázadni! – gúnyolódott Nika.

Blanka egy ideges mozdulattal csendre intette.

– Ha tudom, hogy ennyire mellre szívod, nem mesélem el az éneklős sztorit…

– Nézd, egy szóval sem mondtam, hogy bajom van a csávóval – tette fel a kezét a szőke lány hárítóan. – Csak egész halkan megjegyeztem, hogy viselkedhetne kicsit érettebben, elvégre tizennyolc, vagy mi!

Lesütött szemmel vártam, hogy valamelyest csillapodjanak a kedélyek. Kár tagadni, Nikára nem igazán lehetett számítani, ha a fiúkról van szó. Mindez a drágalátos Barnára vezethető vissza, az egykori bandája frontemberére. Tudniillik, a srác végzős volt, amikor megalapult az együttes, ráadásul évvesztes, szóval majdnem három évvel idősebb Nikánál. Nyilván többet tapasztalt nála, nagyobb volt a társasági élete, és több helyre járt, mint a barátnőm. Tipikusan az a csávó volt, akiért elolvadtak a lányok, gyakorlatilag alig akadt valaki a suliban, aki ne próbálkozott volna be nála. Állítása szerint mégis Nika volt az első lány a gimiből, akivel járt. Nos, mindez szép és jó, csakhogy a kedves Barna véletlenül megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy a sulin kívül temérdek lánynak csapta a szelet, és jónéhányukkal több is történt, mint holmi ártatlan flört. Egy szóval sem említett Nikának, mi folyik a háta mögött, sőt mi több, néhány nőjét még össze is ismertette a lánnyal. Persze az igazság nemsokára napvilágra került. Barna az év végi koncerten bejelentette, hogy feloszlatja a bandát. Nikát hideg zuhanyként érte a hír, fel se fogta igazán, miért teszi ezt a barátja. És ez még nem volt minden, a srác ugyanolyan pofátlanul közölte vele, hogy sosem szerette igazán a barátnőmet, csak a zenekar miatt nem szakított vele már korábban.

Ezek után nem csoda, hogy a lány nagy ívben kerülte a szépfiúkat, és nekünk is folyton azt tanácsolta, hogy tegyünk ugyanígy. Kicsit sajnáltam, hogy ennyire beskatulyázza az embereket, és még csak esélyt sem ad nekik.

– Szóval, mint ahogy azt említettem – vetett egy szúrós pillantást Blanka Nikára –, elhívott a szalagavatóra. Sőt, két jegyet is adott! – lóbálta meg előttünk a szerzeményeit. – Ha gondoljátok, egyikőtök eljöhetne velem… Elég uncsi lenne egyedül ücsörögni, mert Gergő szüleihez csak nem mehetek oda! Na, valaki?

Már ismertem annyira, hogy tudjam, nekem szánta a kérést. Bár kettőnk közül Nikán jobban mutatna a kisestélyi, minden bizonnyal nem aratna osztatlan sikert a vendégek körében. Felrémlett előttem a kép, ahogy az összes jelenlévő hímnemű, beleértve a tanárokat, a végzősöket, és rokonokat, mind-mind a barátnőm kegyeiért versengenek, konkrétan könyörögnek neki egy táncért, ám Nika egy határozott mozdulattal elküldi őket melegebb éghajlatra. Való igaz, engem nem fognak kikiáltani a parkett ördögének, de legalább még nem ért szerelmi csalódás, így nem gubóztam be a depressziótól. Sőt, minden bizonnyal Gergőt sem fogom válogatott jelzőkkel illetni, csak mert helyesebb az átlagnál. Úgy gondoltam, Blanka kedvéért bevállalhatom a bált, ha nem tetszik, maximum hamarabb lelépek.

– Benne vagyok! – mosolyogtam rá kedvesen.  – Nem hagylak magadra.

– Kösz, isten vagy, Dóri! ­– vigyorodott el, majd Nikához fordult. – Azért ha gondolod, az afterra benézhetnél. Gergőéknél lesz, a szülei a bál után azonnal elutaznak.

– Hűha, akkor ne számítsak semmi jóra? – vontam fel a szemöldököm somolyogva. Bár a végzős srác mostanában kezdett kicsit visszavenni a pörgésből, még így is mérget vettem rá, hogy a buli végére alig marad majd józan a házban.

Blanka száját hangos kacaj hagyta el, aztán felpattant, és kis híján belemászott az aurámba.

– Csak jóra számíts, Dóri! – kacsintott rám izgatottan. – Tudod, Gergő előtt mindig azon paráztam, hogy nem sikerül kilépnem a komfortzónámból. Hát, azt hiszem, ez a buli megoldja ezeket a gondokat!

Felnevettem, majd jó szorosan magamhoz öleltem Blankát. Most döbbentem csak rá, hogy az elmúlt hónapokban alig mozdultam ki, folyton csak a rajzoláson, meg a pályázaton járt az eszem. Régen voltam bulizni, pedig már igazán rám fért volna, hogy kieresszem a gőzt. Ha pedig ehhez az kellett, hogy előtte kisestélyiben, meg magassarkúban végigszenvedjem a szalagavatót, ám legyen! Ez nem gátolhatott meg a kikapcsolódásban.

1. fejezet - A fogadás

Sziasztok! 

Amikor elkezdtem a blogot, megfogadtam, hogy nem fogom túlságosan elnyújtani az intrókat, mert valami azt súgja, nem nagyon találnék érdeklődőket az ilyesfajta agymenéseimre, viszont azt muszáj elmondanom, hogy még sosem lepődtem meg úgy egy blogom megnyitása után sem, mint most. Négy nap alatt 205-ször kattintottatok a prológusra, heten fel is iratkoztatok, Lylától, Lilitől és Ramónától pedig hihetetlen aranyos kommenteket kaptam, amik mosolyt csaltak az arcomra. Szóval, KÖSZÖNÖM a sok támogatást, szuperek vagytok!:) 

Na, de hozom is a folytatást, amiből több fontosabb szereplőt is megismerhettek. 

Jó olvasást! 

Maja

****

Dávid

Keresztbe font karral támasztotta a falat, minden mozdulata féltékenységről árulkodott. Még csak meg sem próbálta titkolni, mennyire felzaklatták a pletykák, az első adandó alkalommal kérdőre vont a ballagáson történtekért.

Percek teltek el, de a sötétzöld szempár nem szakadt el tőlem. Minden színészi képességemet bevetettem, hogy komoly maradjak, és ne röhögjem el magam a kicsinyes hiszti láttán. Hogy is van az, hogy Anett a legokosabb lány az osztályban? Bármit is mutatott a bizonyítványa, az ilyenek miatt nem tudtam komolyan venni. Persze valahol megértem a helyzetét. Nem lehet könnyű elsőkézből értesülni róla, hogy a kiszemelted előbb fektette meg a riválisodat, mint téged.

– Szóval? – vonta fel a szemöldökét. – Mit történt Roxival?

Hogy elkerüljem a választ, az ablakon át a partot kezdtem fürkészni. Az éjszakában megvillant a tábortűz fénye, a szél magával hozta az osztálytársaink röhögését. Elvileg a házaikban kellett volna lenniük, de ahogy az ofő elhúzott aludni, kimerészkedtek a vízhez. Nehogy már bárki is azt feltételezze, hogy az utolsó osztálykirándulásunkon nem rúgunk ki a hámból! Terveim szerint a többiekkel tartottam volna, ám Anett rendesen keresztül húzta a számításaimat. Alig nyitottam fel egy sört, máris megkért, hogy kísérjem vissza a szobájába, mert hihetetlenül fázik. Végül is, logikus, csak harminckét fokot mutatott a hőmérő.

– Tudod, néha nem értelek… – sóhajtottam fel végül.

Ezzel a húzással sikeresen összezavartam. Már nem tartotta olyan ellenségesen a kezét, a karja önkéntelenül a csípőjére vándorolt. Bár vastag keretes szemüvegén foltokban megcsillant a por, még így is tisztán láttam a szemében, mennyire izgul. Tudhatta volna, mi következik, talán csak nem fogta fel ép ésszel. Próbálta tartani magát, játszani az elérhetetlent, de nem járt sikerrel. Már akkor eldőlt a csata végkimenetele, amikor beléptünk a faházba.

Csábító mosolyt villantottam rá, majd szórakozottan lehuppantam az ágyra. Anett követte a példámat, így a térdünk összeért, az arcunkat néhány centi választotta el egymástól. Ha úgy tartja kedvem, megcsókolhattam volna, de egyelőre még játszottam vele egy kicsit.

– Az ofő bealudt, a többiek a parton piálnak – soroltam kissé monotonon. – Mi meg itt ülünk, és dumálunk egy csajról, aki senkit sem érdekel. Pedig hasznosabban is elüthetnénk az időt…

Lassan, hívogatóan simítottam meg a vállát. Az érintésem kellemes borzongást idézett elő benne. Nem kevés energiámba került, hogy ne nevessem el magam. Basszus, néha már unom, hogy ilyen kiszámíthatók egyesek! Való igaz, amikor múlt héten, a ballagáson ágyba vittem a röpicsapat kapitányát, nem számoltam a ténnyel, hogy a padtársam ennyire felhúzza majd magát az incidensen. Anettet – bár jó ésszel áldották meg az égiek – sosem a racionális döntéseiért szerettük, a legkisebb ügyekből is képes volt világraszóló botrányt csapni. Ha ez nem lenne elég, mániákusan féltékeny volt, és gyakorlatilag kilencedik óta flörtölt velem. Valahol megértettem, rajta kívül még jó néhány lány szemet vetett rám. Eddig nem is bökte a csőrét, hogy akad pár szeretőm, a Roxival való kavarás azonban kiverte nála a biztosítékot. A két lány közt mindig is egyfajta látszatbarátság állt fent. Mivel mindketten a röpicsapatban játszottak, és népszerűnek számítottak, adták a nagy barátnőket, ám amint lehetőségük nyílt rá, kíméletlenül kibeszélték a másikat.

– Mindig ezzel a dumával próbálkozol? – nevette el magát. ­

Máris oldódott a hangulat, nem kellett többé lepleznem a mosolyomat. Nem rémlik, melyikünk csókolta meg a másikat. Csak abban lehetek biztos, hogy pár perc múlva alig maradt rajtunk valami ruha. Korábban már beszámoltak róla a haverjaim, hogy Anett nem kispályás, ami az ágyban nyújtott teljesítményt illeti. Nem csoda hát, hogy meg akartam kapni, még ha csak egy éjszakára is. Egyébként is jót tett az egómnak, hogy még egy dögös csajt kipipálhatok a képzeletbeli listámon. Szinte már láttam a lelki szemeim előtt, milyen szép hónapoknak nézek elébe. Szőkésbarna fürtjei elrejtették az arcát, az ajka a nadrágom szegélyéhez közelített. Diadalittas vigyor jelent meg az arcomon, de még nem adhattam át magam a gyönyörnek. Úgy véltem, nem ártana egy kicsit flörtölni a lánnyal, hogy tudja, megérte a fáradtságot.

Finoman beletúrtam a hajába, majd lassan az arcomhoz húztam. Nem lepett meg, ahogy rám nézett, rengetegszer belefutottam már hasonlóan vágyakozó pillantásokba, szinte csodálkoztam volna, ha Anett máshogy tekint rám. Konkrétan szenvedett, hogy megkapjon.

– Miért nem jöttem rá még kilencedikben? – suttogtam, miközben apró csókokat nyomtam a nyakára.

– Mégis mire?

A hangja elveszett a fülledt helyiségben. Elhaltak a partról beszűrődő zajok, tökéletes csend uralkodott körülöttünk. Az ágyon hevertem, ő pedig rajtam. Hosszú haja az arcomat keresztezte, ujjai minduntalan egyre lejjebb és lejjebb vándoroltak, de a szemét a világ minden kincséért sem vette volna le az arcomról. Pont akkor szólaltam meg, amikor rátalált a férfiasságomra.

– Hogy mennyire kívánlak.

Most rajta volt a sor, hogy rám villantsa legékesebb mosolyát. Közelebb húztam magamhoz, és egy hosszú, szenvedélyes csókkal elindítottam a játékunkat.

Tökéletes osztálykirándulás.

*

 Ha tudtam volna, mennyi fejfájást okoz Anett a későbbiekben, biztos, hogy nem megyek bele a viszonyba. Pedig eleinte minden jól alakult. Előttünk állt a nyár, sok bulival, strandolással, őrültséggel. Mint mindig, előre tisztáztam a szabályokat, világosan megmondtam a lánynak, hogy nincs szükségem komoly kapcsolatra, ha nem elég neki a szex, inkább ne raboljuk egymás idejét. Nem ellenkezett, nem vágta be a hisztit, szóval tök normálisan kezelte a helyzetet. Minden jól ment, egészen addig, amíg nem közölte, hogy ha már így alakultak a dolgok, akár táncolhatnánk is együtt a szalagavatón. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, de rábólintottam az ajánlatára. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek hatására totál belém zúg a csaj, és éppen, hogy csak a mosdóba nem jön utánam. Anett elviselhetetlenné vált az elmúlt hónapokban, folyton rajtam lógott, és közben be nem állt a szája. Leginkább a keringőről magyarázott, meg a röpiről. Egyik téma sem kötött le igazán, sőt, Anettnek köszönhetően csak még inkább elment a kedvem attól, hogy valami béna pincérszerkóban égessem magam a fél suli előtt. Persze nem volt visszaút, csak azzal tudtam javítani a helyzetemen, hogy időközben szakítottam a drágalátos táncpartneremmel. Inkább nem részletezem, milyen durva halláskárosodással járt mindez. A történet másik hátulütője, hogy az eset másnapján a lány összes barátnője úgy méregetett, mintha legalább kinyírtam volna a fél világot, Anett pedig nem egy barát támogatását tudhatta a magáénak, a siránkozásainak hála, az egész röpicsapatot elfelejthettem.

– Hollósy, Mészáros! Több figyelmet, ha kérhetem!

A szakítást a próbák, és egyben a tánctanár idegei is alaposan megsínylették. Bár akkor sem számítottunk a nő kedvenceinek, amikor még kavartunk, az utóbbi időben csak még inkább megutált minket. Szinte már hiányzott, hogy beszóljon a „nem elég fenséges” mozdulataim, a „katasztrófával felérő” ritmusérzékem, vagy éppen a „förtelmes” arckifejezésem miatt, amiket az órai alatt produkáltam.

– Maga azt hiszi, ez így megy? – Anett idegesen hátra vetette a haját, majd egyenesen a tanár szemébe nézett. – Öt nap alatt nem hozhatjuk be a lemaradást!

– Nem kellene behozni semmiféle lemaradást – üvöltötte túl az osztályt Bokros –, ha nem lenne lemaradásuk, Mészáros! Hollósy, maga meg mintha élne, legalább játssza el, hogy érdekli a szalagavatója! Istenem, egyszer agybajt kapok maguktól, aztán nézhetnek! – Összeráncolt homlokkal méregette a társaságot, mintha azon gondolkozna, kit nyírjon ki elsőnek. Valami azt súgta, ideje lenne felszívódni. Persze akadt, aki már korábban ellógott… – Hol van az a gyerek? – kapott a fejéhez hirtelen. –  Tudjátok, amelyik a múltkor nekiállt kornyikálni… Megvan, Kátai! Hollósy – szólt hozzám a mai nap során már másodszorra. – Hol van Kátai?

– Hármat tippelhet…

Azzal magára hagytam a dühöngő pedagógust.

Unottan levágtam magam a földre, úgy néztem végig a 12/A jelenlévő tagjain. Az elmúlt három és fél évben talán egyetlen dologban sikerült tökéletesen egyetértenünk, az pedig az, hogy Bokrost – hőn szeretett tánctanárunkat – a Pokolból küldték, hogy megkeserítse az életünket. Sosem értett meg minket, nem is tett azért, hogy rendeződjön a viszonyunk. Nem egyszer fordult elő, hogy negyed órán át üvöltözött velünk, miközben olyan válogatott jelzőkkel illette a társaságot, amit még a kocsmában sem hall az ember, mindezt a legapróbb hibák miatt. Aztán meg ő volt kiakadva, amiért egyesek rendszeresen ellógták az óráit, melyeknek többsége a mostanihoz hasonlóan ért véget, azaz aki még nem lépett le a büfébe, levágta magát a padlóra, és számításba vette a létező összes módszert az öngyilkosságra.

– Ha túléljük, vár az after! – veregette meg a vállam Anett. Biztatásként is felfoghattam volna a gesztust, ha egy fokkal több életet vitt volna a hangjába, és nem simított volna végig a karomon. Te jó ég, sose unja meg?

– Szóval Gergőéknél tíztől?

– Ja – válaszoltam a kérdésre. – Feltéve persze, ha Kátai elődugja a hülye seggét!

A beszólásom egyöntetű, fáradt nevetést kísérte. A többiek unottsága rám is átragadt, jobb híján a padlóra hajtottam a fejem, úgy próbáltam elhessegetni a kimerültségem. Rohadtul untam már ezt a pattogást. Értem én, hogy egyszer keringőzik az ember, de még akkor sem éri meg ennyit szenvedni azért az öt percért. A csapat nagy része már feladta a harcot, beletörődtünk abba, hogy az összes rokonunk rajtunk fog röhögni. Ez még mindig jobb annál, mint heti négyszer Bokros kifakadásait hallgatni.

Mindannyiunkban jelen volt a feszültség, és ezt a tőlünk telhető legjobb módon próbáltuk legyőzni. Néhányan profi szinten elsajátították a csengő hangját, reménykedve abban, hogy ez elhozza a szabadságot, mások zenét hallgattak, vagy érettségi-tételeket dolgoztak ki az órák alatt, de akadt olyan is, aki elég egyedi módon vezette le a stresszt. Nincs olyan diák a suliban, aki nem hallott volna már Gergő énekhangjáról. Korábban napi szinten megkapta a kérdést, hogyan fejleszti magát, ám a lelkes rajongók általában szomorúan távoztak. Még mielőtt beleélték volna magukat a hitbe, hogy a barátom órákat áldoz a szabadidejéből arra, hogy egy próbateremben fejlessze a hangszálait, Gergő közölte velük, hogy a dohánytól vált rekedtessé a hangja. Az, hogy Bokros is megbizonyosodjon a cigaretta jótékony hatásáról, a pénteki kínzás előtt be is mutatta, mit tud. Hogy a tanárnál a rockos stílus, vagy a tanórát becsmérlő szöveg húzta ki a gyufát, talán örökre titok marad.

– Srácok, ugye ezt ti sem gondoltátok komolyan?

Gondolataimból az ofő kedves, ám határozott hangja rántott vissza a valóságba. Egy hangos sóhaj kíséretében beletúrtam a hajamba, úgy figyeltem, ahogy Hajdú egy szempillantás alatt rendet tesz az osztályban. Mondhatni ő az egyetlen tanár, akinek ez eddig sikerült. Semmi fenyegetés, intőkkel dobálózás, vagy mutogatás, csak egy egyszerű mondat, amitől mindenki lenyugodott. Abbamaradt a tételek magolása, a megemlékezés Bokros édesanyjáról, az öngyilkossági kísérletek tervezése, sőt, az utolsó pillanatban még Gergő szőkésbarna haja is feltűnt a bejáratnál. A barátomnak elég volt megpillantania az ofőt, máris tudta, hogy gáz van. Egy gyors „Ha ezt túlélem, még dumálunk!” köszönéssel búcsút intett a mellette álldogáló lánynak, majd csatlakozott az osztályhoz. Egy laza mozdulattal levágta magát a padlóra, majd egy jól ismert, unott arckifejezést öltött magára. Meglehetősen jó alakítást nyújtott, pont úgy festett, mint aki az elmúlt negyvenöt percet Bokrossal töltötte Blanka helyett.

– Mondja már meg valaki, mégis mit eszik azon a csajon! – biccentett Anett Gergő felé. – Ennyire megártott neki a cigi, vagy mi?

– Nem tök mindegy? – forgattam meg a szemem.

Szenvedéseinknek a csengő hangja vetett véget. Bokros szokásához híven megragadta az utolsó alkalmat, hogy üvöltözzön egy sort, majd fortyogva visszahúzódott a tanárijába. A szemem sarkából láttam, ahogy a tizenegyedikesek csordaként özönlenek ki a rajzteremből. Néhányan mosolyogva biccentettek felénk, egy srác még csókot is dobott a tiszteletünkre – na, igen, az ideggyenge tánctanár híre széles körű ismeretségnek örvendett a suliban. Pár lány úgy vonult el mellettem, mintha a kifutón lennének, aztán, amikor úgy gondolták, hogy nem hallom, éktelen vihogásba kezdtek. A reakciójuk láttán nem álltam meg, hogy meg ne forgassam a szemem. Nem ők voltak az egyetlenek, akik rendszerint visszafejlődtek jó tizenkét évet, amikor szembe mentem velük a folyosón. Az évek során nem egy beszélgetésnek voltam fültanúja, melyben azt taglalták, milyen leírhatatlanul jól nézek ki. Sokszor már én éreztem magam kínosan, amikor a suliba járó lányok arról suttogtak – khm, visítoztak –, hogy beletúrnának abba a „gyönyörű, dús, sötétbarna” hajamba vagy, hogy mennyire „elvesztek a szemembe”, és mi mindent megtennének azért, hogy szemügyre vegyék a felsőtestemet. Nos, utóbbiaknak mindössze annyit tanácsolhatnék, hogy járjanak gyakrabban strandra, vagy kajakversenyre. De ha az időjárás nem kedvez, a bulikkal is megpróbálkozhatnak.

Az osztályfőnökünk fokozatosan a rajzterem felé terelgetett minket. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kötöttünk ki az ominózus helyiségben, pedig már egy éve leadtuk a művészettörténelmet. Ezzel szemben, Bokrosnak hála, folyton beszélni akart velünk az ofő, és mivel, rajztanár lévén, ideje nagy részét ott töltötte, minket is oda vitt, ha le akart cseszni.

– Na, volt már valami? – kérdeztem Gergőtől.

Már attól felcsillant a szeme, hogy szóba hoztam Blankát. Szinte láttam magam előtt, ahogy újra átéli azt a kemény negyvenöt percet, amit a lánnyal töltött a gimi melletti parkban. Most azonban nem volt kedvem végighallgatni, miről dumáltak, így rögtön a lényegre tértem.

– Lesmároltad?

– Még nem…

– Ne már, haver! – húztam el a számat kínosan. – Lassan két hónapja dumáltok, és még mindig semmi? Máskor ilyenkor már rég megfektetted a csajt…

– Ja, vágom, de Blanka más – érvelt, miközben utat tört magának a terembe. – Ne pattogj már, HD, mondtam, hogy ezt nem kell elsietni.

– Elsietni? – röhögtem fel kelletlenül. – Ember, Blanka bekattan, mint Bokros, mire csinálsz valamit…

Gergő nem vette a szívére a dolgot, csak kulturáltan meglengette előttem a középső ujját. Mindketten tudtuk, hogy viccnek szántam az egészet. Való igaz, kicsit fura, hogy a barna hajú lány még nem fordult meg a barátom ágyában, de valahol megértettem a viselkedésüket. Gergőért hozzám hasonlóan bolondultnak a nők, az elmúlt években gyakorlatilag mindenki rámászott, akinek bejött ez a típus. Hülye lett volna nem kihasználni a helyzetet. Októberben azonban megváltozott benne valami. Már nem csajozott annyit, a legtöbb rajongóját lepattintotta, és a bulizást is kezdte hanyagolni. Azt hiszem, valami olyasmi dumával jött, hogy változatosságra vágyik. Még szerencse, hogy a Szilveszterre levetkőzte az antiszociális hozzáállását, így egy buliban megismerkedett Blankával, az alacsony lánnyal a 11/B-ből. Blanka nagyban különbözött Gergő eddigi hódításaitól, nem játszotta az agyát, nem szenvedett feltűnési viszketegségben, és a helyén volt az esze. Arra sem érzett égető kényszert, hogy rágyújtson, csak hogy ezzel is közelebb kerüljön a barátomhoz. Már váltottam vele néhány szót, és ennek alapján – meg Gergő sztorijait figyelembe véve – normális lánynak tűnt, pont olyannak, aki majd lenyugtatja a haveromat. Valahol örültem is nekik, még ha ezt egyelőre nem is terveztem közölni Gergővel – legalábbis, addig biztosan nem, amíg nem történik köztük valami érdemleges.

A rajzterembe lépve megcsapta az orromat a festék túlságosan ismerős illata. A tanári asztal fölött függő óra mutatói arra figyelmeztettek, hogy csak fél órát maradhatok, utána le kell lépnem, ha nem akarok késni edzésről. Úgy döntöttem, okosabb lenne még a nagy Beszéljük ki Bokrost akció előtt közölni az ofővel a szándékaimat, így a terem eleje felé vettem az irányt. Épp felvetettem volna a javaslatomat, amikor észrevettem, hogy más vonja el a figyelmét.

Egy lány állt előtte. Kicsit olyannak tűnt, mintha nem tudna mit kezdeni a helyzetével, és a torkán akadnának a szavak. Legalábbis a szemzugában tanyázó könnycseppek erre hagytak következtetni. Csak állt az ofő előtt, egyik kezében a mappájával, a másikban egy bőrdzsekivel, és közben rendületlenül bámulta a tanárt. Mit ne mondjak, furcsa viselkedés, viszont sem időm, sem kedvem nem volt a lelkivilágával foglalkozni, inkább csak szurkoltam, hogy minél előbb túltegye magát a sokkon. Közben azért nem szalasztottam el az alkalmat, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Nem tartottam kifejezetten csúnyának, sőt a merengő feje ellenére egészen szép volt. Az arca picit ovális, de nem nagyon feltűnően, sötét, egyenes tincsei pont jó keretet adtak neki. Úgy tűnt, nem nagyon görcsölt rá arra, mit vegyen fel: egy egyszerű farmert viselt fekete pólóval és bőrdzsekivel. Tetszett az alakja, de nem fogott meg annyira, hogy sok időt áldoznék. Nem is mértem nagyon végig, épp csak még egyszer ránéztem az arcára, egyúttal tudomásul vettem, hogy valószínűleg helyre állt a fejében valami, legalábbis az önfeledt mosolyából erre következtettem. Már közel sem tűnt olyan elveszettnek, sőt úgy nézett ki, mint akit nagyon kevés választ el attól, hogy éktelen sikítozásba kezdjen – a vidámabbik fajtából, természetesen.

– Megvagy, kedves? – nevetett rá Hajdú.

– Persze, csak ez… – motyogta a lány, még mindig vigyorogva. – Azt hiszem, fel kell dolgoznom.

Barátságos mosolyt villantottak egymásra, én meg kezdtem kicsit feleslegesnek érezni magam. A bőrdzsekis lány megköszönt valamit az ofőnek, aztán sarkon fordult, és egy szempillantás alatt elhagyta a termet. Ami azt illeti, nem igazán érdekelt, mitől zsongott be ennyire a csaj, gyorsan elkérezkedtem az óra végéről, aztán visszamentem a helyemre. Hajdú elkezdett magyarázni Bokrosról, meg a keringő fontosságáról, mire Anett rögtön vitába szállt vele. Egy unott pillantást vetettem az órára, úgy számolgattam, meddig tart még a hegyibeszéd. Miközben az idővel foglalkoztam, halk szöszmötölésre lettem figyelmes. A pillantásomat a padlóra vezettem, pont oda, ahonnan a neszt hallottam. Egy rajzlapra lettem figyelmes, amit valamiért a teremben hagytak. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, épp csak megakadt rajta a szemem, de mikor eljutott a tudatomig, mit ábrázol a kép, nem bírtam ki vigyorgás nélkül.

– Asszem’, találtam egy mániákus rajongót! – tettem le a rajzot Gergő elé.

– Neked az agyadra ment a keringő! Mondjuk, megértelek – húzta el a száját, miközben a lapot tanulmányozta. –, de ez akkor is csak egy pulcsi.

– Tényleg?

Első ránézésre talán nem csoda, hogy ennyit vett észre. A kép valóban egy arc nélküli embert ábrázolt, aki egy sötétkék, cipzáras felsőt viselt. Semmi extra, bárki hordhat ilyet a suliban. A ruhadarab ujján azonban egy hosszúkás, sárga csík húzódott, ami egy szobafestés következtében ragadt meg az anyagon. Mérget vettem volna rá, hogy mással nem történt hasonló eset, vagy ha mégis, nem hiszem, hogy ugyanott érte volna a vonal a pulcsit, azt meg pláne nem, hogy a ruhadarabot tesicuccként használták volna a tél során. Én azonban így tettem, nem lett volna csoda, ha valaki a gimiből meglátta volna rajtam a felsőt. Múlt héten pont kint futottunk, bárki észrevehetett, miközben felhúztam.

Unaloműzésként nyomokat kerestem. A tekintetem az alsó sarkok felé kalandozott, általában oda szokták felírni a neveket. Rögtön rá is találtam az elkövetőre. Ha hihetünk a feliratnak, egy Kertész Dóra nevű lányt ihletett meg a ruhadarab. Egy pillanatra elgondolkoztam. Azt hiszem, már hallottam róla, de nem tudtam arcot kötni a névhez. Pedig jó lenne tudni, ki gerjedt be ennyire…

– Tudod, ki az a Kertész Dóra? – faggattam a barátom.

– Mi? – kérdezett vissza értetlenül. A telefonjára nézve máris levágtam, miért nem figyelt. Persze, a keringőről folytatott vitának is nagyban hozzájárulhatott a dologhoz, de valami azt súgta, inkább a Blankával való beszélgetés zökkentette ki a hétköznapokból.

– A csaj, aki lerajzolta a pulcsim – böktem a névre. – Ismered?

– Ja, vágom, ki – biccentett szórakozottan. – Blanka jóban van vele. Elég jófej, bár van egy furcsa stílusa – Nem indokolta meg az állítását, helyette az ajtóra nézett. – Nem láttad az előbb? Az a fekete hajú lány, aki dumált Hajdúval.

Lassan összeállt a kép. Szóval a labilisnak tűnő lány egy és ugyanaz a titokzatos rajongómmal. Összeráncolt homlokkal fürkésztem a földön talált rajzot, valahogy nem tudtam összekötni Dórival. Abból, hogy a lány rám se nézett, azt gondoltam, nem érdeklem, de a kép a felsőmre lényegesen megváltoztatta a hozzáállásomat. Biztosra vettem, hogy felkeltettem a figyelmét, még ha csak a tudatalattija művelte is ezt vele. A felismerésre egy önelégült mosoly futott végig az ajkamon, közben a fejemben egy kockázatos terv bontakozott ki, mely vagy hatalmas pofára esést, vagy néhány érzéki éjszakát hozhat magával. Egyelőre az utóbbira több lehetőséget láttam.

– Fogadjunk, hogy a hét végéig megfektetem! – fordultam Gergőhöz.

– Az komoly lesz! – vonta fel a szemöldökét. – HD, gondolkozz. A csaj nem fog két perc után elájulni tőled. Hé, mondtam, hogy ismerem! Biztos, hogy nem viheted túl könnyen ágyba. Ő nem Anett! – mutatott az osztálytársunkra.

Szórakozottan bólintottam, de közben végig a rajzot figyeltem. Gergő szavai önkéntelenül is szöget ütöttek a fejembe, egyre inkább furdalta az oldalamat a kíváncsiság Dórival kapcsolatban. Nem akartam lemondani róla, hagyni, hogy ne tudjam meg a titkait. Minden srác megközelíthetetlennek tartja, na és? Ez csak növeli a dicsőségemet, ha nekem szétteszi a lábát.

A pillantásom az osztálybeli lányok felé kalandozott. A legtöbbjükkel korábban már volt dolgom, közülük sokan még most is kérdés nélkül rábólintottak volna egy menetre. A velük folytatott viszonyok nagy része úgy ért véget, mint Anettel. Egy idő után mindannyian többet akartak a szexnél, én meg nem bírtam a kötöttségeket, így szakításra került a sor. Dórinak nagy előnye velük szemben, hogy alattam jár, így ha nem szeretném, nem kell folyton együtt lógnunk. Még tesztelhetem is, hogy mennyi időt bír ki nélkülem.

Meglehet, a kapcsolat más lesz, mint a többi. Első ránézésre inkább elvontnak tűnt, mint plázacicának. Nem az a tizenkettő egy tucat típusú ember, ez pedig tetszett benne. Igaz, egyúttal kihívás elé is állít, de mégis hogy akarnék nyerni, ha nem kockáztatok?

– Azért állom a fogadást – nyújtottam a kezem a barátomnak. – Két sör?

– Ha szeretsz veszíteni… 

Belement. Egyelőre többre tartotta Dóri elveit a vonzerőmnél, de mérget vettem volna rá, hogy ez nem sokáig marad így. A helyzet adott, nincs vesztenivalóm, a tervem pedig készen áll. A művészlány jobban teszi, ha búcsút int az eddigi életének!

Prológus

Kedves Idegen, üdv a blogomon! 

Maja Tankwallnek hívnak, a nevemhez leginkább fanfictiönöket, valamint egy személyes, novellás blogot, a MATT-ot köthetitek. Az elmúlt több, mint egy évben nagy szerepet töltött be az életemben a regényem, Az utolsó ecsetvonás írása, és az éjszakába nyúló pötyögéseknek, ötleteléseknek, és jegyzeteléseknek meg is lett az eredménye: 2018. augusztus 31-én befejeztem a történetet. Itt az idő, hogy Ti is megtudjátok, min dolgoztam eddig. 

Jó olvasást, véleményeket szívesen fogadok! 

Maja

****

Az iskolapszichológus irodájában kétségtelenül kellemesebb légkör fogad, mint az igazgatónál. Talán csak azért gondolom így, mert nem jelentették be a hangosbemondóban, hogy jelenésem van a nőcinél, vagy, mert az ittlétem előtt nem kellett felképelnem a suli ügyeletes lotyóját.

Persze, a doktornő is sokban különbözik a többiektől. Ő tudja, hogy valami bánt. Bánt? Hisztérikus röhögés tör rám, az öklöm a combomnak ütközik, a szemzugomban sós cseppek gyülekeznek. Szenvedek. Napok óta mást sem teszek, csak tehetetlenül őrlődöm, magamban szitkozódom, és agyalok, megállíthatatlanul töröm a fejem, hogy mit tehettem volna másképp. Mi lett volna, ha…

A sötét szálak alkotta függöny takarásából egy ismerős arc rajzolódik ki előttem. A szeme az, amitől nem tudom elszakítani a tekintetemet, úgy vonzza magához, akár a mágnes az eltévedt vasport. Mint a karamella a torkos gyereket.

Karamellaszín.

Még mindig mosolyog, fürkészően vizslatja a szemem alá gyűlt karikákat, minden egyes lélegzetvételével igyekszik biztonságérzetet sugallni. Még nem tudja, amit én igen. Már soha többet nem lehetek biztonságban; addig nem, amíg nem javul az állapota, addig nem, amíg egy tizedszázalék esély is van arra, hogy végleg elveszítsem.

Úgy röhögök, mint egy megkergült hiéna, aki az utolsókat rúgja. Folytatom a játszmámat, amiben hónapok óta mindenkinek csak hazudok. Most megszívtam, Hajdú csont nélkül bevette, hogy a jövő heti döntő miatt idegeskedem, majd azzal a lendülettel beajánlott a dilidokihoz. Ez meg jött a megszokott sémával, hogy legyek őszinte, öntsem ki a szívemet, ami itt elhangzik, kettőnk között marad, és a többi, és a többi.

Egy órája kuporgok a kényelmes bőrkanapén, ami hirtelen leírhatatlanul szűknek tűnik. Nem kell fojtogatáshoz folyamodnia, azt megteszik a gondolataim is. Érzem, hogy lassan vége a történetünknek. Megőrülök, kiakadok, összetörök valamit, odamegyek hozzá, és addig püfölöm azt a nyomorék fejét, amíg fel nem nyitja a szemét, és el nem küld a picsába. Mert ezt tenné. A múltkori után biztosan.

De legalább megszólalna. Nem vívódna többé élet és halál közt.

Megint a pszichológusra nézek. A karamellaszínű szempár láttán megered a nyelvem. Lassan vágok bele, mintha nem is neki mesélnék, hanem magamnak próbálnám feleleveníteni az elmúlt hónapokat. A titkos órákat, amelyek egy kavargó örvény mélyére rántottak.