2019. június 25., kedd

28. fejezet - A három hetes szabály


Dóri

Hosszú léptekkel közelített felém, láthatóan nem a legjobbkor hívtam. Bozontos haját egy sötétkék kapucni takarásába rejtette, állán több napos borosta vetett tábort. Amikor észrevett, meglendítette a kezét, majd kiszabadította a cigarettáját ajkainak fogságából, és bedolgozta a talajba.
– Kávét? – nyújtottam felé az üveget.
– Felejtsd el – fintorgott. – Az érettségi alatt többet költöttem rá, mint cigire.
Megvontam a vállam, és belekortyoltam a gőzölgő italba. Reméltem, ezzel nyerek egy kis időt, és nem kell azonnal belevágnom a dolgok sűrűjébe.
Néhány háztömbbel Gergőék lakása mellett futottunk össze. Itt biztosra vehettem, hogy senki sem szegődik a nyomunkba, ráadásul a fiúnak sem kellett annyit gyalogolnia egy kérdésért. Na, nem, mintha ez annyira megkönnyítette volna a dolgom. Jólesett volna témázni egy kicsit, mielőtt kész tények elé állítom, amiről csak remélni merem, hogy pusztán elvadult képzeletem szüleményei.
– Megnézted a megoldókulcsot?
Akármennyire is próbálta leplezni, nem sikerült eltüntetnie a szája sarkában gubbasztó, gunyoros mosolyt. Gergő nem hülye, pontosan tudta, hogy nem ezért hívtam ide.
– Komolyan azért kellett emberi formát öltenem, hogy az érettségimről dumáljunk?
Inkább nem mentem bele, milyen eltérő fogalmak élnek a fejünkben az emberi formát illetően. Emlékeztetnem kellet maga, hogy a fiú talán a segítségemre lehet, és még mindig nem tudom, milyen lelkiállapotban van. Kicsit összejöttek neki a dolgok az utóbbi időben. Hülyeség lenne a semmiért letámadni.
– Tényleg érdekel – vetettem be a bocsiszemeimet.
– Egész jó lett, bár a magyarban volt pár szívatós kérdés – sóhajtott kelletlenül. – Jövő héten meg megyek emeltre, szóval örülnék, ha lenne időm normálisan felkészülni.
Ha Dávidtól hallok valami hasonlót, gondolkodás nélkül rávágom, hogy elég bénán célozgat. Gergőnél azonban nem mentem volna sokra vele, úgyhogy inkább előálltam a témával, amiért elszakítottam az íróasztala mellől.
– Dávid egy ideje picit… khm – köszörültem meg a torkomat. – Nos, furán viselkedik velem.
Gergő arcáról semmit sem bírtam leolvasni, ugyanolyan unottan méregetett, mint pár perccel ezelőtt. Mintha még csak meg sem lepődött volna a fejleményeken. Nagy levegőt vettem, és folytattam a beszámolót.
– Két hete nem találkoztunk, amit egyrészt megértek, az érettségi miatt, másrészt meg mégsem, mert nem is dumáltunk – soroltam. Éreztem, hogy a gyomorgörcs egyre eluralkodik rajtam, a fejem színét pedig egy paradicsoméhoz hasonlítottam volna. – Neki írtam meg először, hogy bejutottam a következő fordulóba, a világversenyre. Érted, ez az utolsó rész, most dől el, hogy mehetek-e Párizsba, vagy sem, erre hozzám vágott egy „oké”-t – nevettem fel tanácstalanul. – Nem kérem, hogy áradozzon, és emeljen szobrot a tiszteletemre az aula közepén, de azért nem rohadtak volna le az ujjai, ha begépeli, mondjuk, hogy „nem vagy akkora szar, mint hittem.”
– Szerintem azt, hogy „gratula”, hamarabb le lehet írni – vakarta meg a borostáját szórakozottan. –, és jobban is reagálnak rá az emberek, de ahogy érzed.
Úgy döntöttem, megjegyzés nélkül hagyom a közbeszólását. Egyúttal fel is írtam magamnak gondolatban, hogy Gergő előtt hanyagoljam a szarkazmusom, láthatóan nem rajong érte.
– Aztán jött a ballagás. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy a nap végére úgy fog kinézni, mint egy élő virágcsokor, és igazából nem is akartam neki vinni semmit. Ez nem rólunk szólt, hanem rólatok, a végzősökről – mélyesztettem a zöldesbarna szempárba a pillantásom, mire egy apró biccentést kaptam válaszul. – De rám se nézett, érted? Tök lazán elhaladt mellettem, és úgy tett, mintha a hülye lufiját próbálná felhúzni a csuklójára! Felfogtam, hogy titkoljuk a viszonyunkat, de basszus, az egész osztályotok tudja, és szerintem már az enyém is – sütöttem le a szemem kínosan. – Meg amúgy is, egy mosoly nem a világ. Vagy tudod mit, még az se kell! Elég lenne, ha, mondjuk, elkezdene újra emberként kezelni.
Valószínűleg enyhén idegbeteg fejet vághattam, ezért is emelkedett meg a világos szemöldök. Tudtam, hogy Dáviddal kellene tisztáznom a problémáimat, de egyszerűen nem mertem elé állni, és kivallatni. Igen, kimondom, féltem. Féltem attól, hogy zavarni fogom, féltem, hogy elcsesztem valamit, féltem, hogy titkolózik. Tudtam, hogy történt valami, amiről nem beszélt, de lövésem sem volt, mi lehet az. A bizonytalanság az őrületbe kergetett.
Gondolataim örvényéből Gergő nevetése rántott felszínre. Kikerekedett szemmel bámultam rá, nem értettem, mit talál olyan mulatságosnak a helyzeten. Mindenesetre a szervezetem erősebben kívánta a dohányt, mint valaha. Ha a végzős fiú megkínál vele, gondolkodás nélkül igent mondok rá. Csak hogy utána kiégethessem vele a szemét.
– Mindig ugyanaz a sztori, csak más a körítés. Nem hívott át, azt mondta, lemerült, nem nyitotta ki a kocsiajtót, és én érzem, hogy valami nem stimmel. Vajon mi lehet az, úristen? – kapott az arcához, enyhén túljátszva a szerepét. – Hallod, ha minden egyes alkalom után kaptam volna egy cigit, ahányszor végig hallgattam ezt a dumát, már rég’ meghalt volna a tüdőm. Basszus, Dóri, gondolkozzál már! Szerinted, mégis miért hanyagol egy srác? Mindenből levizsgázott, a szóbeliig még van idő, ha nagyon akarná, simán találkozna veled.
– Szakítani akar.
Olyan egyszerű volt kimondani. Ami azt illeti, egy pillanatra még meg is nyugtatott a tudat, hogy vége. Pontosabban, hogy nem hánykódok kétségek közt, végre bevallottam magamnak is, hogy tudom, mi az ábra. Kár, hogy a pillanat rögvest elillant, amint a mogyoróbarna íriszbe néztem.
– Az nem lehet! – ellenkeztem, makacsul ragaszkodva a saját igazamhoz. – Pont most békültünk ki. Jó, nem pont, de nem olyan régen, a parkban, miután Blan… – Elharaptam a mondatot, de a fintora elárulta, hogy fájó pontját érintettem. – Basszus, ne haragudj, én…
– Tök mindegy, Dóri – erőltetett magára egy halovány mosolyt. – Kezdem kiheverni. Majd jön más.
Zavartan bólintottam. Inkább nem árultam el neki, mennyire rossz színész. Elég volt ránézni, messziről üvöltött róla, mennyire szenved. Való igaz, régebben sem akarták kikiáltani a suli legigényesebb diákjának, de azért a mostani kinézete sok mindent elárult. Nekem aztán senki se próbálja bebeszélni, hogy a karikás szemek, a kócos, félhosszú haj, a cserepes, füstszagú száj, és a flegma stílus csak és kizárólag az érettségi számlájára írható.
– Miért akar dobni Dávid? – tértem vissza az eredeti témához.
– Tudod, mikor dumáltam vele utoljára?
– Igen, kedves Gergő, meg tudnám tippelni, ha nem ütköznék egy kisebb problémába, amit úgy hívnak, teljességgel és totálisan leszarom! – vigyorogtam rá egy gyilkos pillantás kíséretében. – Ne csináld már, Gergő, te ismered a legjobban a suliból! – vettem könyörgőre a figurát. – Összevesztetek, de attól még nem hallottál valamit? Vagy nincs valami tipped, esetleg, hogy másokkal miért lett vége, vagy valami…
Halk sóhaj szakadt fel a tüdejéből, úgy telepedett le egy kerítés tövébe. Követtem a példáját, igyekeztem határozottnak, és megtörhetetlennek tűnni. Milyen kár, hogy a remegő kezem, és ennek következtében kilöttyent kávém nem sokat segített az összhatáson.
– Dávidot megijeszti az ismeretlen. Mármint, ha komoly dolgokról van szó – magyarázta. – Mindig csak a farka után megy, és nem tudja, mikor kell megállni. Az egyéjszakás kalandokat neki találták ki. Ott nincsenek érzelmek, nem kell beszélgetni, egyszer lefekszenek, aztán örökre elfelejtik a másikat. A gondok ott kezdődnek, hogy HD nem bírja ezeket a csajokat – mutatott rá. Egy bizonytalan bólintással jeleztem, hogy folytathatja. – Igen, belefutott már pár hasonlóba, de nem rajong értük. Egyszer azt mondta, hiányzik neki a vadászat. Az, hogy újra megkapja a lányt, és megmutassa neki, hogy a világ legnagyobb idiótája, ha nem akar még egy menetet. Mindenkit rohadt hamar megun. Tényleg. A legtöbb nőjével max. három hétig kavart. Tudod, mit jelent HD-nál a három hét?
Tanácstalanul megráztam a fejem.
– Még ha közbe is jön valami, két hét elég neki ahhoz, hogy mindenre rávegye a szeretőjét. Az utolsó napokban kezdi elhanyagolni, hogy ne érje olyan váratlanul a szakítás…
– Született gentleman.
– …aztán kidobja.
– Miért fekszem le ekkora gyökérrel?
A fejemet az ölembe ejtettem, ujjaim elvesztek a megviselt fürtjeim tengerében. Nem akartam felfogni, hogy velem is ez történhet. Már a kapcsolatunk elején tisztáztuk, hogy nem lépünk túl a szexen, de arra nem számítottam, hogy szinte az első pillanatban áthágtam Dávid szabályait. Nem azzal, hogy részeg voltam, nem azzal, hogy megvárattam, de még csak nem is azzal, hogy olyan elutasítóan viselkedtem vele. Az igazi hibát az jelentette, amikor meséltem neki a hobbimról, és a pályázatról. Megmutattam neki valamit magamból, amivel önkéntelenül is megadtam neki az esélyt, hogy a barátom legyen. Ő meg naiv módon belement a játékba. Olyan dolgok születtek kettőnk között, amikre – Gergő beszámolója alapján – más kapcsolatában nem volt példa. Viccelődtünk, gyermekien szívtuk egymás vérét, rohantunk, ha a másiknak szüksége volt ránk, kibeszéltük egymás előtt a kétségeinket, beavattuk egymást a terveinkbe, ismertük a másik barátait, sőt, egyszer még egy menetet is félbehagytunk, hogy megmentsük az egyiküket. Többek voltunk, mint szeretők. Titkolózhattunk magunk előtt, eljátszhattuk, hogy ez így normális, de az az igazság, hogy távolabb már nem is állhattunk volna a megszokottól.
Ez adta meg az okot, hogy véget akarjon vetni a viszonyunknak. Méregként áradt szét a felismerés az ereimben, miszerint Dávid a legutóbbi közös éjszakánkon dönthetett úgy, hogy többet nem kér belőlem. Akkor fedte fel az apjával kapcsolatos kételyeit. Még sosem láttam olyan megtörtnek és szomorúnak, mint aznap éjjel. Még soha, egyetlen lány előtt sem tárta fel a sebezhető énjét.
– Három hét – motyogtam magam elé meredve. – Mi kavarunk, már vagy…
– Három hónapja – vágta rá Gergő. – Egészen pontosan, jövő hét szombaton, tizenharmadikán lesztek három hónaposok. Vagy tizennégy, attól függ, mikor feküdtetek le konkrétan az afteron.
Felvont szemöldököm láttán inkább az utca köveire összpontosított.
– Szerveztem Blankának egy tandemugrást akkorra. Mert hát három hónap, az mégis csak negyed év – húzta el a száját zavartan. – Bakker, még azt is le kell mondanom.
Nehéz úgy beszélgetni, ha mindkettőtök gondolatai csak a szakítás körül forognak. Még nehezebb, ha nem is vagytok együtt.
– Ha úgy vesszük, rekordot döntöttem ezzel a tizenegy héttel – Gergő válasza döbbentett rá, hogy nem csak magamban morfondíroztam, hangosan kimondtam, ami átfutott az agyamon.
– Na, azért ne legyél annyira elszállva – bökött oldalba. – Biával négy és fél hónapig kavartak, Anettel meg majdnem fél évig. Mondjuk, a bronzérmet megnyerted.
Hitetlenkedve pattantam fel a kemény járdáról.
– Mondd, hogy szívatsz! – emeltem meg a hangom. – Komolyan Anett volt a leghosszabb kapcsolata?
– Miért, mit hittél, magától lett kattos a gyerek?
Fel-alá, céltalanul róttam a köröket, mert egyszerűen nem fogtam fel, amit hallok. Rengeteg pletyka kapott szárnyra Dávid szeretőit illetően, de előbb-utóbb mind lecsendesedett. Most már értem, miért: az emberek nem beszéltek többet arról, ami elmúlt. Kétségtelenül sokkolt a hír, hogy Dávid Anett mellett bírt a legtovább megmaradni, de az is meglepett, hogy a rajszakkörös barátnőmmel is egész sokáig kavartak. Beletelt pár percbe, mire a féltékenységem csillapodni látszott, és egy másik kérdés ütött szöget a fejembe: mit csinált rosszul a másik két lány, amiért nem húzhatták tovább? Ha ezt sikerül kiszednem Gergőből, gyakorlatilag nyert ügyem van.
– Miért pont ők? Miért pont mi? – szegeztem neki a kérdést. – Miért nem szakított velünk három hét után? Hiszen mi akkor – számolgattam. –, nem, még nem voltunk túl mindenen, de akár dobhatott is volna. Könyörgöm, Gergő, légyszi-légyszi-légyszi, mondj már valamit!
Talán ha kevésbé hevesen esek neki, józanabbul tud gondolkodni. Sajnálatos módon nem volt időm, se kedvem megsajnálni a letámadásért. Esdekelve néztem a szeretőm egykori barátjára, és reménykedtem benne, hogy megesik rajtam a szíve. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy semmit sem értek. Bárhogy is kerestem, semmit sem találtam, ami mind Biában, mind Anettben, mint bennem meglett volna. Ők röpiztek és az egész suli a lábaik előtt hevert, én meg örültem, ha nem okoztam halálos sérüléseket tesiórán. Bia és én mindig is vonzódtunk a művészetek iránt, ami viszont Anettről nem volt elmondható. Nem úgy a tény, miszerint folyton balhékba keveredett, hozzám hasonlóan, de Biával ellentétben.
– Elhiszed, hogy fogalmam sincs? Egyáltalán, miből feltételezed, hogy tudom?
Jaj, ne. Ismertem ezt a pillantást. Bármennyire is utálta Dávidot a Blankával váltott csók miatt, még mindig azon ügyködött, hogy elsikálja az ügyeit. Szép dolog a becsület, de azért most az egyszer engedhetett volna a nyomásnak. Végül a rémült kutyusokra emlékeztető pillantásom elérte, hogy megeredjen a nyelve.
– Nem tudok sokat, esküszöm. Anettel azért kavart, mert jó az ágyban. Ez tény, kár tagadni – nevetett fel kissé zavartan.
– Ja, úgy nem nehéz, ha a fél város átment rajtad.
– Amúgy is ledumálták, hogy együtt keringenek, aztán gondolom, nem akart balhét. Mondjuk, az nem jött össze. Nem hinném, hogy más is elhitte rajtuk kívül, hogy működni fog. Gondolj bele, az évfolyam két legkarakánabb embere! – Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, de nem csak Anett miatt. Arra gondoltam, mit szólt Gergő ahhoz, amikor a suli két legkarakánabb embere összejött. Vajon a mi kapcsolatunkat is elvből halálra ítélte? – Bia meg… Hát, ő Bia, tudod. Ha nem bírod, genetikai selejt vagy. Alapból haverok voltak, együtt vesztették el a szüzességüket, aztán újra lefeküdtek. Bírták egymást, de ennyi. Te meg – akadt el egy pillanatra. – Te vagy, Dóri. Kihívást jelentettél neki, többet, mint mások. Ja, és szerintem az anyján és Hajdún kívül te vagy az egyetlen ember a bolygón, aki úgy tudja lecseszni, hogy még hallgasson is rá.
– De hol a közös pont? – nyűglődtem fennhangon. – Anett egy ribanc, Bia cuki és vicces, én meg egy parancsolgatós boszorkány vagyok. Basszus, Gergő, ez nem áll össze.
– Hallod – emelte meg a szemöldökét. – Ha nem ismerem a sztoridat, akkor is simán kitalálom, hogy sosem volt dolgod sráccal HD előtt.
Jobb híján nemzetközi jelzéssel világosítottam fel a véleménye fontosságáról. Erre ő hanyagul megvonta a vállát, és újfent a kerítést támasztotta, úgy figyelte, ahogy az idegösszeroppanás szélére kerülök. Az elméleteim már egészen vad magasságokba emelkedtek, amikor végre megszólalt.
– Mindannyiótokban volt valami, ami érdekelte. Úgy értem, a szexen kívül – Lassan, tagoltan beszélt, csak hogy minden szavát tisztán felfoghassam. Inkább nem gondoltam bele, milyen képet vághatok, ha már ilyen módszerekhez nyúlt. – Anettben a tánc, Biában a barátságuk, benned meg a kihívás, hogy legyőzzön. Egyszer azt mondta, olyan veled randizni, mint öngyilkos hajlamokkal háborúba menni. Kell hozzá egy beteg elme, hogy élvezd.
Önkéntelenül nevettem fel. Elég satnyára sikerült a kacajom, de nem érdekelt. Dávid a világ minden kincséért sem mondott volna ilyesmit a szemembe, de tudtam, hogy így gondolja. Szinte hallottam is, ahogy közli a barátaival a zseniális hasonlatát.
– HD akkor szakított a lányokkal, amikor beleszerettek. Legalábbis, ez a hír járta – jelent meg egy hamiskás görbület az arcán. – Igazából a három hetes szabályhoz ragaszkodott. Az nem elég ahhoz, hogy bárkibe is beleszeress.
– Nem – túrtam a fürtjeim köze zavartan. – Ahhoz kell pár hónap.
Bólintott. Végtelen másodpercekig néztünk egymás szemébe. Most történt meg először, amire korábban sosem volt példa: valakivel, akit alig ismertem, szavak nélkül megértettük egymást. Nem kellett előállnom a felfedezéssel, hogy a pletykákkal ellentétben egyedül Bia és Anett ismerték meg annyira, hogy beleszeressenek. Ő se hánytorgatta fel a kételyeimet, amik lassacskán felismerésbe csaptak át. Nem láttam értelmét a titkolózásnak, legalábbis előtte nem, mint ahogy magam előtt sem. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: győzelmet aratni egy negyed éve folyó háborúban.
– Nem fogom elengedni – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. – Velem nem fog szakítani! Mindent elkövetek, hogy maradjon.
– Ez megható, kár, hogy nem így megy – tápászkodott fel Gergő is. – Ha Dávid szakítani akar veled, akkor szakítani is fog. Jobban teszed, ha kezded emésztgetni.
Gyengéden megpaskolta a hátam, mintha az könnyíteni a sorsomon. Már éppen megfordult volna, ám a hangom meggátolta a távozásban.
– Miért nyugodnék bele csak úgy? – Magam sem tudom igazán, kinek címeztem ezeket a szavakat. – Simán elérhetem, hogy…
– Nem, Dóri, nem érheted el. Már nem tehetsz semmit. Sajnálom – húzott magához egy ölelésre. A felsőjéből áradó dohányszag arra késztetett, hogy befogjam az orromat. – Hidd el, nem tudsz neki olyat adni, vagy mutatni, amibe ne lett volna része.
Úgy furakodott belém, akár eltévedt vonal a festményre. Tökéletlen ötlet volt, megmagyarázhatatlan, mégis leírhatatlanul izgalmas. Felpörgött tőle az elmém, és másra sem tudtam gondolni, csak hogy hogyan találjak rajta fogást. Mit tehetnék, hogy jól jöjjek ki belőle?
Óvatosan eltoltam magamtól a fiút, és megindultam a másik irányba. Tudtam, mit kell tennem. Ismertem az erősségeimet, és Dávid gyengeségeit. Rájöttem, mivel vethetek véget a csatánknak.

*
Újratölti a poharamat. Ez nem az a hely, ahol hálásan kellene mosolyognom, még csak azt sem várja el, hogy megköszönjem. Azért teszi, mert ez a munkája. Vagy, mert Hajdú ezt várja el tőle. Most járok itt harmadjára, de valami azt súgja, még meg fogok fordulni párszor az irodájában, kiváltképp, miután a történet végére érek. Akkor már nem lesz mit mesélni, nem marad semmi, ami elterelné a gondolataimat.
– Elfáradtál – állapítja meg a karamellaszínű írisz. – Biztos, hogy még ma be akarod fejezni?
– Tarthatunk egy kis szünetet.
Bátorító mosollyal az arcán tápászkodik fel a kényelmes kanapéról, majd a hűtőhöz lép, és egy tálca jól megrakott csokis sütivel tér vissza. Most döbbenek csak rá, hogy délben ettem utoljára, a büfében vett szendvicset. Öt órája egy falat sem ment le a torkomon.
A gyomrom kordul egyet, de nem pirulok el. Megköszönöm a kaját, majd beleharapok a finomságba. A pszichológus – harmincas, mosolygós, szőke nő, olyan hosszú és kacifántos orosz névvel, hogy abba még egy született állampolgárnak is beletörne a nyelve – többet is tud rólam annál, mint hogy egy ilyen kis semmiség miatt lehordjon. Aláírom, nem mindig könnyű. Ráz a hideg, amikor eszembe jut, hogy gyakorlatilag kiteregetem a barátaim szennyesét. Persze, bízhatok benne, már az elején azzal kezdett, hogy ami elhangzik ebben a szobában, az itt is marad. Bízom benne. Van más választásom?
Még így is az a legszörnyűbb, amikor annyira belefeledkezek egy részletbe, hogy már-már azt hiszem, hangosan gondolkozom. Mindent kimondok, ami felrémlik előttem. Káromkodok, sírok és üvöltök, aztán valahogy lenyugszom, és folytatom, ahol abbahagytam. Néhány jelenetbe még most is beleborzongok. A tönkretett faház. Blanka vallomása. Amikor Gergő nekiment Dávidnak. Az éjszaka, amikor Dávid kiteregette a lapjait. Sőt, minden éjszaka, délután, és reggel, amit a fiú karjaiban töltöttem. Néha olyan, mintha újra átélném ezeket a pillanatokat. Aztán leesik, hogy túlságosan belebonyolódtam az erotikus részletekbe, és befogom. Ő meg csak néz rám azzal a tágra nyílt, megértő, ragyogó szemével, engedve, hogy beleborzongjak a pillantásába.
Karamellaszín.
– Javult valamit a helyzet otthon? – dönti oldalra a fejét, akárcsak egy hűséges kutyus.
A váratlan kérdés hallatán kis híján félrenyelem a süteményt.
– Apa szavaival élve, kezdik elfogadni, hogy a lányuk elkurvult.
Utálom, amikor ezt csinálja. Úgy bámul rám, mint aki mindjárt elbőgi magát. Az elmúlt napokban kiismertem a technikáját. Amikor észreveszi, hogy kezdek összetörni, kinyújtja a kezét, vigaszt és biztatást nyújtva ezzel. Amikor meg igyekszem meggyőzni magam, hogy kemény vagyok, és egyedül is megbirkózom ezzel az egésszel, előveszi a könnyes tekintetét. Mintha a szó szoros értelmében kiolvadna a szeme a helyéről.
– Nem olyanok, mint Nika szülei. Nem fognak csak azért elfurikázni a suliig, mert kavartam egy sráccal a hátuk mögött – válaszolok immár normálisan. – Anya múltkor bejött a faházba, de nem nagyon beszéltünk. Szerintem meg akart nyugtatni, vagy bocsánatot kérni, amiért úgy felkapták a vizet. Ez egy hete történt, pár nappal a beavatás után – halkulok el. Kisöprök egy hajszálat a homlokomból. A csoki süti valamiért olyan keserűnek tűnik, szinte mardossa a torkomat. – Tegnap újra megkeresett, de most nem koptattam le.
– Na, ez haladás! – küld felém egy kedves mosolyt.
Már megint azok a szemek. Mennyire akadna ki, ha a földre borítanám a tálcát, és beletaposnám a szőnyegbe a sütijeit?
– Azt mondta, nem haragszik rám, amiért lefeküdtem Dáviddal, hiszen ez az élet rendje – Megborzongok. Gondolj másra! Bármire, csak ne arra. – Csak rosszul esett neki, hogy nem számoltam be róla. Első szex, első kapcsolat, első szerelem… Az ilyenekről azért szoktak beszélgetni, még ha olyan elcseszett is, mint az enyém. Mondjuk – nevetek fel kényszeredetten. –, az átlagember nem issza le magát az első előtt, szóval evidens, hogy vannak emlékei is róla, nem?
Feltolja a szemöldökét, és úgy méreget, mintha a Marsról jöttem volna. Ráparancsolok a számra, hogy vegyen fel egy előnyösebb görbületet, de csak azért sem hallgat rám, így a segítőm próbálkozása sikertelennek bizonyul. Mindenesetre megértem, mit akar üzenni: nem vagyok kiemelkedően szerencsétlen, és az esetem sem annyira egyedi, mint ahogy azt érzem.
– Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy a Démonban Dávid próbált meggyőzni, hogy valljak színt előttük? – Még szép, hogy emlékszik, én meg egyre erősebb késztetést érzek, hogy elbőgjem magam. – Azzal ráztam le, hogy apa azzal a lendülettel sütné meg a tojásait rántottának. Tévedtem. Igazából bőven megelégedne azzal, hogy laposra verje azt a faszfejt, aki megrontotta az egyetlen kis hercegnőjét.
Tudom, hogy tudja, mire gondolok, úgyhogy nem mondom ki. Úgysem érnék vele sokat, talán csak hamarabb törnének felszínre a könnyeim, arra meg semmi szükség. Úgyis utálok sírva beszélni, akkor meg pláne, ha az elmúlt három hónapról kell színt vallanom.
Fel se tűnik, milyen hamar elfogy a csokis süti. Még egyszer megköszönöm, és csak most tűnik fel, hogy ő nem is evett belőle. Bármivel húzhatnám az időt, de túl szeretnék lenni rajta. Nem azért, hogy hazamehessek, inkább azért, hogy lezárjam magamban a történetet. Persze, ez nem megy ilyen könnyen, jól tudom. Ha úgy vesszük, még nem is értünk igazán a végére.
Ez olyan, mint a festés. Ott van előttem a kép, de nehéz megtennem a következő lépést. Ha egyszer megérintem a lapot az ecsettel, örökre ott marad a nyoma. Már nincs értelme eltitkolni a részleteket. Ezek adják a mű varázsát, nélkülük értelmét vesztené az egész. Mindig a vége a legnehezebb. Ezt a festményt még nem fejezték be. Egyszer persze kész lesz, talán még a héten, de nem tehetek semmit. Csupán reménykedhetem, hogy az utolsó ecsetvonás nem fog Dávid életébe kerülni.
– Hogy sült el a terved? – faggatnak a karamellaszínű szemek.
– Visszafelé – A kezem izzad, a térdem remeg, ezért is lep meg annyira, hogy dadogás nélkül, egyszerűen mondom ki az alábbi szavakat. – Szakítottam Dáviddal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése