30. fejezet - Atomrobbanás

Dóri

Tegnap este kapcsoltam vissza a telefonomat. Valamiért hidegen hagytak a közösségi oldalakon folyó pletykák, Gergő kérdései az akciómról, Dávid üzenetei meg még inkább. Az egóm elültette bennem a parazsat, én hülye, meg csodálkoztam, amiért nem történt semmi. Na, nem, mintha nem lettem volna meg a rivaldafény nélkül. Az exem mindössze egyszer hívott, és egy üzenetet hagyott a postafiókban. Nem hallgattam meg. Vasárnap küldte, éjfél után húsz perccel. Mérget mertem volna venni rá, hogy leitta magát, aztán jött bocsánatot kérni. Vagy elküldött a francba, Igen, az utóbbira határozottan nagyobb esélyt láttam.

Nem töröltem ki a számát. Beállítottam az ébresztőmet, aztán félreraktam a mobilt. Persze, reggel attól még elaludtam, arra se jutott időm, hogy otthon összedobjak magamnak valamit, így a suli melletti kisboltra hagyatkoztam. Annál is inkább ragaszkodtam ehhez a lehetőséghez, mert addig sem kellett a gimi falai közt lófrálnom. Nem kellett szembe néznem a szakításunkat övező pletykákkal, a gunyoros, kárörvendő kérdésekkel és Dávid rajongótáborának önfeledt örömével. Soha, senki nem beszélt arról, milyen érzés, ha elhagy a menősrác. Mindig csak a jót emlegették, a szépet, aztán meg a másikat szidták, de az érzéseiket sosem teregették ki. Csatlakoznom kellett hozzájuk, ha nem akartam megőrülni. Más kérdés persze, hogy ha akartak, sem tudtak volna beszámolni arról, milyen az, ha te rúgod ki a seggfejt.

Legnagyobb bánatomra a bolt barátságos falai közt társaságra leltem. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az évfolyamtársamat, gyorsan leemeltem egy csokis-túrós süteményt a polcról, majd növeltem a sort a jelenlétemmel. A sötétbarna hajú lány fizetett, de nem hagyta el a boltot. Úgy álldogált ott, mintha be akarna várni. Szinte már láttam magam előtt, ahogy próbálja leplezni a vigyorát, miközben kiszedi belőlem az infókat.

Beigazolódtak a félelmeim. Alig hagytam el a kasszát, máris megszólított. Sőt, mi több, úgy ölelt magához, mintha világi nagy haverok lennénk, miközben alig váltottunk pár szót az elmúlt három évben.

– Jézusom, Dóri, annyira sajnálom! – mondta, miután kihámoztam magam a szorításából. – Tudom, mire gondolsz. Nem érezhetem át annyira, mint te, hiszen már vagy másfél éve szétmentünk, ráadásul nem is volt túl…

– Hosszútávú? – segítettem ki. Éppen csak egy icipici gúny rejtőzött a hangomban.

Nem hoztam zavarba. Megsimította a karomat, én meg komolyan elgondolkoztam rajta, hogy mit szed, amiért hirtelen ilyen barátságos lett. Valahol örültem neki, hogy nem fog az összes riválisom hadjáratot indítani ellenem, amiért összetörtem a nagy HD szívét, de azért reméltem, nem viszik túlzásba a jópofizást.

– Tudom, nem vagyunk nagy barátnők – sütötte le a szemét. –, de ha segítség kell, szólj.

– Nézd, aranyos vagy, de megoldom – biccentettem felé. Reménykedtem, hogy erősebbnek tűnök annál, mint ahogy éreztem magam. – Egy szakítás nem a világ, és azért, valljuk be, Dávid se akkora szám. Kezdem kiheverni. Majd jön más.

Egy másodperc törtrésze alatt változott meg az arckifejezése. Eddig szomorúnak és bátorítónak tűnt, most meg úgy bámult rám, mintha legalábbis azt közöltem volna, hogy teliholdkor megtámadtak, és kétes, hogy nemsokára darabokra cincálom Dávid testét.

– Szakítottatok? Akkor te nem is… Úristen! – kapta a szájához a kezét. – Ne haragudj, mennem kell, el fogok késni. Szia!

Azzal elviharzott, mintha későn döbbent volna rá, hogy rossz emberhez beszélt. Nem igazán tudtam mit kezdeni vele, de a vészjelző megszólalt a fejemben. Összezavarodtam, ez tény. Nem csak az előbbiért, az egész hétvége betett az agyamnak. A parkoló előtt elhaladva például azt képzeltem, hogy Soma kocsiját látom lefékezni, amit teljesen lehetetlennek gondoltam. Mégis, miért jönne be egy volt végzős a suliba hétfő reggel? Ezek után már nem is csodálkoztam, hogy az ajtóban szó szerint belefutottam Biába.

– Basszus, ne haragudj – túrtam a hajamba. – Totál szét vagyok esve.

Van egy pont, amikor a vészjelző pittyogása éktelen lármába csap át. Dörömböl, vijjog, sikolt, mintha darabokra kívánná zúzni a világot. Egy jel, ami több, mint gyanús. Egy összefüggés, ami nem lehet véletlen. Egy könnytől áztatott arc, amitől nem megszokott a komorság.

– Mi történt?

Szüntelenül rázta a fejét, sötét tincsei az arcára tapadtak, de nem számított. Az alacsony, vékonyka barátnőm úgy kapaszkodott belém, mintha ez lenne az ára, hogy mindkettőnk bánata tovaszálljon. Ő sírt, én féltem. Mégis úgy éreztem, azért fonja körém a karjait, hogy megvédjen a rám leselkedő ismeretlen veszélytől.

Aztán kimondta. Hadarva, gyorsan, mint aki még nem fogta fel teljesen, és bármit megadott volna azért, hogy ne neki kelljen közölnie a hírt.

– Dávid kómában van.

Elengedett, de nem mert rám nézni. Félt a reakciómtól. Elrohant, hallottam, ahogy Soma karjaiba veti magát és ott folytatja a szüntelen zokogást. Nem mondott többet, de nem is kellett. Ezt sem tudtam feldolgozni.

Ijesztő, mi mindenre képes egy mondat. Három szó, az semmi, egy másodperc sem kell, hogy kimondjuk. Mégis mindent megváltoztatott. Az arcomba köpött, a hajamnál fogva lökött a falnak, úgy röhögött a képembe.

Rohantam. Fel, a lépcsőn, ahogy csak bírtam, kerülve a tekinteteket, a suttogásokat, mindent, ami hozzá fűződött. Nem akartam látni. Nem akartam hallani. Azt akartam, hogy az legyen, aminek lennie kell. Hazugság. Valami idióta béna vicce. Rémhír, vagy bármi, ami jobban csúszik a keserű igazságnál. Egyszerűen nem tudtam elhinni, elképzelni, mi történt. Automatikusan nyomtam rá a hívás gombra, tudtam, hogy nem veszi fel, vagy ha mégis, elküld az anyámba, elvégre én szakítottam vele. Igen, én tettem, de annak így kellett történnie. Igen, hibázott. De közel sem akkorát, hogy ezt érdemelje.

Hallottam, ahogy kapcsol a vonal. A szívem a torkomban dobogott, a szám kiszáradt, és legszívesebben puszta kézzel bokszoltam volna a kopottas falakba. A vonal másik végén megszólalt egy hang. A nevemet mondta, de olyan határozatlannak tűnt, mintha el se hinné, hogy felhívtam. Márti nem ezt érdemelte, mégis gondolkodás nélkül kinyomtam. Pont akkor, amikor beléptem az osztályomba.

A hideg könyörtelen gyilkosként hasított végig a gerincem vonalán. Még sosem utáltam annyira, hogy huszonkilenc szempár szegeződik rám. Tudták. Persze, hogy tudták! Nem mondták a szemembe, nem hívtak fel, de mindent pontosan tudtak. A viszonyunkat, a kómát, talán még a szakításról is értesültek. Mégsem szóltak hozzám. A tekintetük lyukat égetett a testembe, és egészen a helyemig kísért. Nem voltam egyedül. Blanka könnyes szemmel gyűrögetett egy szétcincált zsebkendőt, Nika meg… nos, ő felállt, és kérdés nélkül magához húzott.

Akkor kezdtem el tudatosan sírni. Nem pityeregtem, nem vertem véresre a kezem a padon, de sírtam. Igazán. Az osztályom szeme láttára, a legjobb barátnőm vállára borulva, mindenki heccelésének kiszolgáltatva. Megszámlálhatatlan kérdés kavargott a fejemben, mert semmit sem értettem. Nem állt össze a kép. Tudtam, mi az a kóma, hallottam róla, láttam filmekben, sorozatokban, olvastam cikkeket és könyveket, mégsem bírtam felfogni. Dávid kómában van. Másnak egy ember a sok közül. Talán annyira jelentéktelen, hogy be se mondták a híradóba. Nekem nem. Számomra nem „csak” egy végzős, budapesti fiú élete került veszélybe aznap, hanem azé a végzős, budapesti fiúé, akivel szakítottam, mégis mindennél és mindenkinél jobban szerettem.

– Mi a szar történt? – szipogtam a szőke hajzuhatagba.

– Gyere.

Kézen fogva rángatott az ajtóhoz. Becsöngettek, a folyosó végéről már közeledett a tanár, de nem számított. Mégis kit érdekel egy hülye késés, ha Dávid életveszélybe került? Nika ellentmondást nem tűrve lökött be a mosdó ajtaján, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem tartózkodik ott rajtunk kívül, beavatott a részletekbe.

A csempének dőltünk, a kezem remegett. Hihetetlen távolinak tetszettek a szavai. Dávid is ennyit hallhat az orvosból és a látogatóiból, mint én Nikából. Összefüggéstelen, kósza mondatmorzsákat, amiknek van értelmük, mégis felfoghatatlanok. A Sikátor utcában történt. Nem csatolta be magát, túl gyorsan hajtott, és nekiütközött egy villanyoszlopnak. Frontálisan. A dokik szerint örülnünk kellene, amiért ennyivel megúszta, és az ablaküveg szilánkjai nem sértettek fel semmilyen fontos szervet, amikor kirepült a kocsiból.

Nem egy mindennapi történet.

De az, mert vele történt.

Kihagytam az első órát. Nika velem maradt a mosdóban. Még elárulta, hogy alkoholt találtak a szervezetében, bár állítása szerint ebben semmi meglepő nincs, mindig így szokott történni. Nekem azonban ez adta a kegyelemdöfést. Pár perce ismertem meg a történetet, Dávid viszont negyed éve az életem részét képezte. Láttam, ahogy elhagyja a faházat, győzködi magát, hogy az egyetemen a nők egymás szemét kaparják majd, hogy megforduljanak az ágyában, aztán beül egy kocsmába, leissza magát, nagy magabiztosan hazaindul, és ennyi. Nekimegy annak a kurva oszlopnak. Kómába esik.

Egyetlen szó hiányzik, hogy teljes legyen a történet. Meghal. Felébred. Felébredek.

Nika jófej. Nem ostromolt azokkal a tanácsokkal, amik szerint él. Nem kért, hogy játsszam el a megtörthetetlent. Megígértette velem, hogy egész nap a teremben maradok, ha kell kaja a büféből, szólok neki és mosdóba is csak vele megyek. Így is meg fognak bámulni, de legalább nem olyan feltűnően, odajönni meg végképp nem lesz bátorságuk.

Az első pillanatban megdőlt az elmélete, amint becsukódott mögöttünk az ajtó. Leplezetlenül figyelték minden egyes megmozdulásom. Ki aggódva, ki gyűlölködve, de engem néztek. A könnyeim árnyékában kullogtam Nika mellett, az osztályteremben megindultam a padom felé. Nem tudtam leülni Blanka mellé, de nem a zavar, vagy a félelem miatt. Gergő elfoglalta a székemet. A vidám, ökörködős társaság látszólag elemében volt, de én tudtam, hogy valami láthatatlan feszültség lengi körül a termet. Gergő, Blanka, Dávid, én. Mindenki ismeri a sztorit. Tudták, hogy Blanka megcsókolta a szeretőmet. Hallották, hogy Gergő megverte Dávidot, mint ahogy azt is, hogy én sem maradthattam ki a szerelmi sokszögből.

A fiú, akit elárultak, az exe mellett ült. Nem hasonlítottak egy szerelmespárra, inkább úgy festettek, mint két nagyon-nagyon közeli barát. Mint Nika és én az előbb.

A bizonytalanság örvénye kíméletlenül rántott le a mélybe. Nem akartam beszélni Gergővel, nem akartam, hogy kivallasson, nem akartam beavatni Blankát, és jobban kiborultam, mint egy órával ezelőtt. Ezúttal nem tomboltam, de az agyam kezdte feldolgozni az információt. Elképzeltem, ahogy egy sármos, hullámos hajú, egykor életvidám és merész fiú magatehetetlenül hever egy kórházi ágyon. A szem az olvadt karamellára emlékszik, de ezt senki sem láthatja. Egy ideig biztosan nem.

Csengettek. Gergő kissé esetlenül intett Blankának, majd az ajtó irányába lépett. Összeszorított fogakkal szurkoltam, hogy ne szóljon hozzám, de imáim nem leltek meghallgatásra. Pár másodperc ismételten elégnek bizonyult ahhoz, hogy a sírás határára kerüljek.

– Gondoltam, hogy elbaszod, de azt nem, hogy ennyire.

Szóval az én hibám. Egy dologgal több, amin kattoghattam. Kösz, Gergő.

Megfogadtam Nika tanácsát, egész nap ki se dugtam az orrom a teremből. Szerencsére a többiek is tekintettel voltak rám. Nem állítom, hogy a hátam mögött nem pusmogtak rólam, de ez jelentette a legkisebb gondomat. Teljesen elvesztem a világ számára, ám igyekeztem tartani magam. Legalább egy kicsit. Csak akkor homályosult el a tekintetem, amikor a matektanár kiosztotta a múltkori dolgozatokat. Geometria. Karó. Pont az a téma, amiről Dávid annyit magyarázott. Fél füllel hallottam, ahogy lehetőséget kapunk a javításra, illetve azt is, hogy valamilyen csoda folytán szerepel a nevem az érintettek közt. Bukásra állok. Az élet minden területén.

Nika ledumálta az apukájával, hogy engem is hazavisznek. Legalább addig nem kellett emberek közé mennem.

A nappalok meglepően gyorsan elteltek, a pletyka csillapodni látszott, Nika segített, én már nem sírtam nyilvános helyen, szóval látszólag minden visszatért a normális kerékvágásba. Aha, tündérmesének elmegy.

Egyszer láttam egy bejegyzést valamelyik sorozatos csoportban. A Teen Wolf híres mantrájához kapcsolódott. „A Nap ismeri a legjobb oldaladat. A Hold a legrosszabbat. Az igazság mindkettőt.” Arra gondoltam, Dávid életében Bia lehetett a Nap, Anett a Hold, én meg az igazság. Mindig az a legfájdalmasabb. Az tesz tönkre, az taszít a mélybe, amiatt éled át a lehető legrosszabb dolgokat. Ha az embereket nem érdekelné annyira az igazság, minden sokkal könnyebben menne. Ha nem faggatom Dávidot az apjáról, ha mindvégig egy egyszerű csitriként tekint rám, akit kipipálhat a trófeái listáján, most nem itt tartanánk.

De itt tartunk. Az igazság szar, csak erről nem beszél senki. Azzal összetörnének a fejekben élő illúziók.

– Blanka be fog menni hozzá – jegyezte meg Nika, amikor az apukájára vártunk. – megígértem neki, hogy elkísérem, ne kelljen már Gergővel kettesben maradnia. Tudod, hogy nem bírom a gyereket, de…

– Megmentette az életedet! – ripakodtam rá, elérve ezzel a nem kért feltűnést. Inkább lehalkítottam a hangom. – Ne játszd meg magad, Nika. Ne tegyél úgy, mintha nem érdekelne! Ezzel nem segítesz, érted?

Azt hiszem, még sosem fékezte meg úgy magát, mint akkor. Simán a fejemhez vághatott volna valamit, de nem tette. Csak segíteni akart, még ha kezdett is lassan átesni a ló másik, Nikásabb oldalára.

– Ne haragudj – préseltem ki a fogaim közt.

– Semmi gáz, megértem.

Pech, hogy ismertem. Ha valamit, akkor ezt rohadtul nem gondolta komolyan.

– Szóval bemész hozzá.

– Te is jöhetnél.

– Miért? Hogy elsírjam magam, amikor meglátom? Vagy, hogy bocsánatot kérjek, amiért dobtam? – ráztam meg a fejem értetlenkedve. – Basszus, Nika, ez nem így megy! Nektek könnyű, bementek, a fejéhez vágtok pár sablonszöveget, nagyjából a századikat naponta – utaltam arra, hogy már a fél suli felkereste. –, aztán ennyi. Nekünk történetünk van. Ha egyszer eljutok oda, hogy ezek után tükörbe merek még nézni, akkor sem fogok veletek bemenni. Maximum egyedül.

A sötétbarna szemek mindent elárultak, ami végigfutott a fejében. A gazdájuk kikaparta volna őket, ha megtudja, de egyértelműen azt kiáltották, igyekezzek véget vetni az önostorozásnak, mielőtt nem lesz kit meglátogatnom.

Két nap telt el, mire megtettem azt, amit rögtön el kellett volna intéznem. A tenyeremből facsarni lehetett volna a vizet, a szemem alatt méretes karikák gyülekeztek. Háromszor nyomtam meg a csengőt, mire vörös hullámai feltűntek az ajtóban. Hosszú percekig némán bámultunk egymásra. Egy külső szemlélő talán el se tudta volna dönteni, hogy vajon ennyire semmi mondanivalónk nincs a másik számára, vagy szavak nélkül kommunikálunk. Márti egy elnyűtt, zöld pólót viselt cicanadrággal, a kialvatlanság és a sírás jelei az ő arcát sem kímélték. A szeme magára vonzotta a tekintetemet. Tehát ilyen az, amikor az olvadt karamellát megfagyasztják.

– Dóri – invitált beljebb. – Kávét? Nemrég főztem, de kihűlt. Ezért is örülök, hogy itt vagy. Tudod, mi nem isszuk meg így, viszont Dávid mintha említette volna, hogy te…

– Szakítottam Dáviddal.

Szándékosan vágtam közbe, beleőrültem volna az udvariaskodásba. Márti azért kezdett bele, hogy elterelje a gondolataimat, de mindenről a fia jutott eszébe. Bármivel is hozakodott volna elő, úgyis ide lyukadtunk volna ki. Nekem meg túl kellett esnem rajta. Az elmúlt napokban a bűntudatom egyre csak erősödött. Százsor is lejátszottam a fejemben az utolsó beszélgetésünket, és folyton ugyanott végződött a gondolatmenetem. Lassacskán rájöttem, hogy Gergő, még ha csak haragjában vágta is a fejemhez, amit mondott, de nem tévedett. Én beszéltem utoljára Dáviddal. Én mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, és csaptam rá az ajtót, én hoztam fel azt a hülye feliratot. Carpe diem. Azt jelenti, élj a mának. De akkor ki gondol a holnapra?

Mindent elmondtam Mártinak, onnantól kezdve, hogy megromlott a kapcsolatunk. Kristófot szándékosan nem említettem, nem akartam még azzal is felzaklatni. A történet végén azon kaptam magam, hogy már megint könnyezek. Nem is emlékszem, mikor hagyta el az első csepp a szemzugomat. Talán akkor, amikor az utolsó együttlétünkről meséltem. Fogalmam sincs, melyik gondolattól ráz ki jobban a hideg: attól, hogy pont az utolsó szex volt az első, ami közben erősebben vágytam a lelkére, mint a testére, vagy inkább attól, hogy Dávid talán most rúgja az utolsókat.

– Napok óta ezen jár az agyam – vallottam be az arcomat törölgetve. – Annyiszor lefuttattam már magamban, hogy mit csinálhattam volna máshogy. Mondjuk, ha belenyugszom, hogy el fog hagyni. Vagy, nem tudom, ha…

– Oké, ezt most hagyd abba! – sóhajtott. – Ne kattogj ilyeneken. Ezzel nem segítesz Dávidon.

Erőtlenül biccentettem. Ért bennem egy csapkodással kísért kifakadás arról, hogy ne temesse a fiát, hiszen még életben van, de inkább megtartottam magamnak. Nem vagyok biztos benne, hogy máskülönben is szívesen látna a házában.

Inkább próbáltam szakmai szempontból megközelíteni a dolgot. A kómáról faggattam, de hamar abbahagytam. Még az eddiginél is jobban összeroppantam volna, ha előttem sírja el magát. Valamennyire meg tudom vigasztalni a szenvedőket, de úgy nem, ha ugyanazért tört darabokra a szívünk.

Most ütött vissza a folyamatos hazudozás. Anyáék nem sejtették, miért sírom magam álomba éjszakánként, a tanárok nem értették, miért nem figyelek órán, a sulitársak meg azt nem bírták felfogni, miért nem bőgöm el magam minden másodpercben. Kevesen ismerték az igazságot. Beletelt pár napba, mire rájöttem, miért nem hajtott el Nika. Annak idején mi segítettünk neki, hogy a szakítást követően talpra álljon, ezúttal ő következett. Leírhatatlanul hálás vagyok neki, amiért támogatott, még ha néha idegesített is a jelenléte. Valahányszor eszembe jutott, hogy mennyire nehezen viseltük Blankával barátnőnk tombolásának első hónapjait, kivert a víz. Nem akartam én is olyan búskomorrá válni. Viszont még kevésbé vágytam arra, hogy megjátsszam a boldogságot mások kedvéért.

Nika a jól bevált taktikához folyamodott. Eljátszotta, hogy erős, és csöppet sem viselték meg a történtek, csak hogy elhitesse a világgal, hogy ez így normális. Mások előtt úgy tett, mintha nem figyelne rám annyira, így néhány napon belül csökkent az irántam való érdeklődés. Persze Blankának nem ment olyan könnyen a megjátszás. Még mindig nem beszéltünk, lassan egy hónapja folyamatosan kerültük egymást. Dávid balesete kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megolvassza a köztünk álló jéghegyet.

Rohadt lassan telt az idő. Azt hittem, már egy hónap is eltelt azóta, miközben még csak egy hét. Eleinte meg sem próbáltam bebeszélni magamnak, hogy látok reményt a fiú gyógyulására. Még mindig nem mentem be hozzá, nem kértem ki mások véleményét, magamban már elkönyveltem, hogy soka többé nem látom. Aztán történt valami, ami teljes mértékben megváltoztatta a nézőpontomat.

Azon a hétvégén otthon ültem. Temérdek teendőm akadhatott volna, a faház rendberakásától kezdve, a javítóra való készülésen át, egészen a futásig. Ha nagyon akarom, simán elterelem a figyelmem, de még csak meg sem közelítettem azt az állapotot. Igazság szerint beleestem abba a csapdába, hogy elkezdtem élvezni a szenvedést. Sőt, vártam, hogy még inkább felszínre törjön. Úgy éreztem, ez a minimum azok után, hogy a halál szélére sodortam Dávidot.

Kopogtattak az ajtómon. Még csak el sem játszottam, hogy tanulok, egy unott morgással engedélyt adtam a belépésre.

– Kicsim, minden rendben?

Fáradtan megráztam a fejem. Nemrég azt gondoltam, Márti az egyetlen, akinek mindenről ő jut eszébe. Tévedtem. Anya egy szórólapot tartott a kezében, ami Eger szépségeit hirdette.

– Nem – vallottam be. – Most minden annyira…

– Felfoghatatlan, igaz?

Egy komor, megfontolt bólintásnál többre nem futotta. Lehajolt hozzám, elhúzta a rakoncátlan tincset az arcomból, ami kiszabadult a lófarkam fogságából, majd finoman megemelte az államat és beszélni kezdett.

– Hallottam, mi történt azzal a fiúval. Ismerted?

Nagyjából tíz másodperc választott el attól, hogy mindent bevalljak, és sírógörccsel menjek világgá.

– Aha – vontam vállat közömbösen. – Tudod, ő kért fel a szalagavatón.

– Kedvelted, igaz?

– Nem nagy szám, de egy suliba járunk – nyomtam meg az utolsó szót. Anya értetlen pillantása láttán kiegészítettem magam. – Kómában van, de nem halt meg. Még felébredhet…

Anya látszólag az egyetértését fejezte ki, de láttam a szemén, hogy máshogy vélekedik. Azt hiszem, kicsit furán működik az agyam. Gyűlölöm, amikor más halottként emlegeti Dávidot, ezzel szemben viszont szinte betegesen próbálom bemagyarázni magamnak, hogy el kell engednem őt. Ilyen lehet, ha van testvéred. Te cikizheted, beszólhatsz neki, elveheted a játékait, majd később a ruháit, de ha más teszi ugyanezt, az nem menekülhet a bosszúd elől.

– Kátai Gergő Blankával járt, nem?

A váratlan kérdésnek hála, visszatértem a valóságba.

– Igen. Miért kérdezed?

– Mert a srác a ház előtt áll.

Kezdtem megzavarodni a körülöttem folyó eseményektől. Teljesen logikátlannak tűnt, hogy Gergő felkeresett, az meg pláne, hogy nem jött be. Értetlenül nyitottam ki az ajtót, ami rögvest be is csukódott mögöttem egy „Jó szórakozást, vigyázzatok magatokra!” -felkiáltás kíséretében.

Ha azért érkeztek, hogy letaglózzanak, akkor sikerült a tervük. A házunk előtt egy aprócska, szétesőben lévő Trabant parkolt, mellette pedig két fiú várakozott. Meglepetten tapasztaltam, hogy meg sem próbáltál elrejteni az érzéseiket. Félreértés ne essék, Gergő és Soma akkor sem jelennének meg kisírt szemekkel egy lány előtt, ha az életük múlna rajta, de nem fogadtak műmosollyal, nem nevettek, még csak nem is tettek úgy, mint akik jókedvükben kerestek fel. Mindössze akkor váltottak egy hosszabb pillantást, amikor kiléptem az ajtón. Lesütött szemmel néztem végig magamon. Egy sötétkék, kapucnis felsőt viseltem, az ujjánál egy sárga folttal. Ó, bakker.

– Pattanj be! – mutatott Gergő a kocsira. – Nyugi, biztonságos. Kiszámoltuk, három embert még éppen elbír. Ha már négyen lennénk, hát, akkor Soma elbúcsúzhatna a ballagási ajándékától.

Az említett fiú meglengette a középső ujját a barátja előtt, én meg követtem Gergő utasítását. Annyira szomorúnak és fáradtnak éreztem magam, hogy az sem érdekelt volna, ha azok ketten eladnak egy szervkereskedőnek. Meg sem szólaltam az úton. Unottan bámultam a mellettünk elsuhanó épületeket, a gondolataim egyre csak Dávid körül forogtak. Mi van, ha pont most fog elmenni, miközben én a barátaival autókázom?

Meglepett, hogy olyan hamar megálltunk. Egyszerre szálltunk ki Gergővel, a sötét hajú fiú azonban a kocsiban maradt. Váltott pár szót a barátjával, majd megfordult és magunkra hagyott minket a kies domb mellett.

– Akkor most állunk, és nézzük egymást?

– Nem rossz terv, de akkor feleslegesen dobtam ki egy csomó pénzt, a tandemugrás szervezői meg kinyírnak a sok variálás miatt – vetette oda foghegyről. – Szóval én inkább elindulnék, de ahogy érzed.

Eleget is tett a szavának, én meg botladozva iramodtam utána.

– Komolyan elrángattatok a randira, ahova Blankát akartad hozni? – hüledeztem. – Egyáltalán, honnan veszed, hogy tetszene?

Olyan váratlanul állt meg előttem, hogy azzal a lendülettel nekimentem. Megjegyzem, a srác évek óta kajakozik, szóval sosem szerepelt a bakancslistámon a pont, hogy lefejeljem a hátát. Világos szemöldöke enyhén megemelkedett, majd az előbbinél valamivel barátságosabban felfedte a program miértjét.

– Nem pótlékként vagy itt. Miattad csináltuk az egészet – Elakadt a szavam. Tiszta hülyeségnek tűnt az egész, mármint… miért érdekelné Gergőt és Somát, hogy hogy vészelem át ezt az egészet? – Lehet, hogy már elballagtunk, de tudod, milyen a gimi. Még azt is elpletykálják, amire amúgy pont leszarnál.

– Blanka, vagy Nika? – nevettem fel kényszeredetten.

– Tegnap páran elmentünk Dávidhoz – folytatta, mire egy gombóc keletkezett a torkomban. – A doki előtte dumált velünk egy kicsit, hogy képbe legyünk. Gondolom, vágod, hogy hallja, amit mondunk neki.

Erőtlenül lehorgasztottam a fejem. Utáltam a kioktató költői kérdéseket.

– Megkért, hogy hagyjuk kint az aggályainkat, tegyünk úgy, mintha nem félnénk. Mindenki remegett, Dóri – sötétült el a hangszíne. – Még Soma és Anett is. De nem törtünk meg. Nem engedhettük meg magunknak, hogy a félelmeink kihassanak rá, érted?

– Hogy néz ki? – motyogtam magam elé meredve.

– Mittomén’, heteró vagyok.

– Gergő, kérlek!

–J ó, akkor szexi, örüljél. Vagyis, gondolom. HD elvileg mindig az.

– Vele is poénkodtatok? – húztam el a számat.

Hosszú sóhaj szakadt fel a tüdejéből. Úgy látszott, jobb programja is akadna a szentbeszédnél.

– Igen, mert így emlékeztettük, hogy van értelme küzdenie. Figyu, négy éve ismerem a srácot. Nem hat rá sok minden, kevés embert enged közel magához, de nekik ad a véleményükre – magyarázta. – Ha mi is hátat fordítunk neki és lemondunk róla, ő is így fog tenni. Elhiszi, hogy menthetetlen. De nem az. HD rendbe fog jönni – csuklott el a hangja egy másodpercre. – Be kéne menned hozzá.

Hitetlenkedve csóváltam a fejemet.

– Ennyi lenne a nagy gyógymód? Adjunk neki reményt, aztán majd csak felépül magától? – ellenkeztem. – Bocs, de nekem ez túl misztikus.

– Oké. Akkor mondd el, miért fog meghalni!

Esküszöm, már vártam, hogy a domb tetején egy kamerás pasas várjon ránk a Kész átverés!-show-ból. Kezdtem kapizsgálni, mire megy ki a játék, mindössze egyetlen gond akadt a szerkezetben: hiányoztak a kézzelfogható magyarázatok.

– A hallgatás is egy válasz – lökte meg a vállam. – Akkor én jövök. Tudod, miért fog felébredni?

Tagadólag intettem egyet. A szőkésbarna fiú mintha csak erre várt volna, megállított, és sorolni kezdte az érveit. Megfontoltan beszélt, úgy, mint aki mindent pontosan átgondolt. A legdurvább az, hogy hittem neki. Elhittem, hogy az egykori szeretőm nem fog csak úgy otthagyni minket.

– HD előtt még rengeteg feladat áll, és mindig véghez viszi a céljait, mert egy törtető köcsög – Ezen elmosolyodtam. Csak egy picit, mert látszott rajta, hogy azért büszke a barátjára. – Rohadt jó érettségit írt, a szóbelije talán csúszni fog, de a végén úgyis addig dumál a vizsgabiztossal, amíg megkapja a max pontot, felveszik az egyetemre. Ott majd többet iszik alkoholt, mint vizet. Mármint, remélem, egyszer igazi férfi lesz belőle – eresztett el egy lemondó sóhajt. – Az egyetemi nők miatt se halhat meg. Meg úgy alapból, az ország érdeke az élete, különben Mr. Hungary sosem éri el a Mr. World címet.

– Ez nem csak nőknek van? – ráncoltam a homlokomat.

– HD van olyan egoista, hogy összebratyizzon valami főfejessel, aztán bevezesse csak azért, hogy megnyerje a díjat, és még többen belezúgjanak. Ne röhögj, fél éve se ismered a csávót, nekem négy éve keseríti meg a napjaimat.

„Kötelességtudóan” beharaptam a számat, úgy vártam a folytatást. Valami azt súgta, nemsokára komolyabb vizekre evezünk.

– Szükségünk van rá. Mindannyiunknak. Anettnek, hogy ráfoghassa valakire a következő elcseszett kapcsolatát, Biának, hogy ne egyedül kelljen hazatámogatnia engem egy durva buli után, Somának, hogy legyen még egy hülye, aki fogad vele. Mártinak is. És nekünk is, Dóri – mélyesztette zöldes pillantását az enyémbe. – Miattunk fogja túlélni. Tudtad, hogy három napja nem gyújtottam rá? Ezt a szart használom helyette.

Egy doboz rágót nyomott a kezembe, amit kifejezetten ex-dohányosoknak terveztek. Most esett csak le, mi hiányzott annyira a fiú mellől. Mindenesetre elég fura képet vághattam, azért röhögött ki olyan kedvesen.

– Amikor a parkban beszélgettünk, azzal jöttél, hogy egy atomrobbanás kell ahhoz, hogy leszokj.

– Ja, és?

– Nincs atomrobbanás – nyújtottam át neki a rágót.

Elvette, és gyorsan bekapott egyet.

– Nincs. De megígértem Dávidnak, hogy leszokok, és akkor fel kell ébrednie, mert már nem lesz indoka, hogy miért nem ad egy fuvart.

Megint próbálta elviccelni a helyzetet, hogy feldobjon. Azonban elég volt egy kósza pillanatban szemügyre vennem a vonásait, azonnal rájöttem, hogy nem veszi ilyen könnyedén a dolgot. De bízik magában, bízik a barátjában annyira, hogy ne csak bemesélje magának, hanem tényleg elhiggye, hogy nincs minden veszve. Helyesen cselekedett, Dávidnak erre volt szüksége, ilyen biztatásra, tudtam jól, mint ahogy azt is, hogy ez nekem nem menne. Nem vagyok olyan erős, mint Gergő, ráadásul a múltkori beszélgetésünk után nem hinném, hogy szívesen hallana felőlem.

– Fogalmam sincs, mi történt köztetek azon a délután – hajolt hozzám közelebb Gergő. –, mint ahogy azt sem, hogy miért itta le magát annyira, hogy balesetet szenvedjen. De figyeltem a srácra, még akkor is, amikor utáltam, mint a szart. Mindig össze-vissza beszél, azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszt, szereti szívatni az embereket, és igen, megvolt neki a fél suli, de nem számít, mert téged szeret. Hidd el Dóri, ezt a barátok megérzik. Ő is azonnal levágta, hogy bejön Blanka, pedig nem is mondtam neki. Ne nézz már így, nem olyan nagy cucc! – röhögött ki lazán. – Sokat mesélt rólad, ennyi. Az, mondjuk, nem nagyon érdekelte, hogy minél többet tudok, annál jobban parázok tőled, de hát ez van.

Sosem hittem volna, hogy Kátai Gergő, a suli hivatalos rosszfiúja, a legjobb barátnőm exe, az exem legjobb barátja egyszer eléri, hogy őszintén felnézzek rá, és megfogadjam a tanácsát. Rádöbbentett, hogy minden rajtunk múlik. Eddig azzal ostoroztam magam, hogy az én kezem is vastagon benne van Dávid balesetében, most viszont rájöttem, hogy ezen már kár rágódni. Nem menti meg Dávidot. És igenis a mi felelősségünk is, hogy mielőbb felébredjen, ha már miattunk küzdött annyit.

Szeretem Hollósy Dávidot. Egyszer sem mondtam neki, de rájött. Lelepleződött az igazság, ami talán nem is olyan szörnyű, mint hittem. Eldöntöttem, hogy mindenképpen meglátogatom Dávidot, és mesélni fogok neki. Olyan dolgokról, amiket szívesen hallgatna. Elmondom, hogy remegtem, mielőtt a férfi, akihez hozzákötöttek, kiugrott a repülőből. Elmondom, hogy Gergő megpróbált leköpni, aztán sikeresen magát találta el. Elmondom, hogy még sosem volt olyan csodálatos szeretkezésben részem, mint egy héttel ezelőtt, a faház egyik eldugott sarkában. Elmondom, hogy küzdeni fogok érte. A szerelméért nem, ha nem akarja, de az életéért mindenképpen.

Az ugrás végeztével Gergővel és a segítőinkkel együtt mentünk átvenni a cuccainkat – pontosabban, a fiú cuccait, lévén én nem hoztam magammal semmit. Egy alacsony, szőke nő egy aprócska szatyrot nyújtott át neki, ő meg kivette belőle a tárgyakat, amik korábban a zsebében lapultak. Rágó, telefon, pénztárca, és egy bőrkarkötő egy ezüstös betűvel ellátva. B.

A hazafele út csendesen telt. Soma a domb alján várt minket, fiús szokásukhoz híven egy pillantással megbeszélték, mi történt az elmúlt két órában. A sors úgy hozta, hogy a sofőrünk műszaki okok miatt pár utcával a házunk előtt tett ki. Gergő húzta is az agyát rendesen. A dolog pozitív része, hogy így legalább figyelő fülek nélkül beszélhettem a fiúval.

– Még mindig szereted Blankát, igaz?

Oké, talán nem kellett volna ajtóstul rontanom a házba. Mégis, valami azt súgta, el kell indítanom Gergőt a helyes úton, még ha láthatólag nem is rajong az ötletért. Legalábbis, erre következtettem abból, hogy lejjebb húzta a pulcsija ujját, elrejtve ezzel a titokzatos talizmánt.

– Nem számít, Dóri. Vége van.

– És nem is akarod újrakezdeni.

Kérdésnek szántam, de kijelentéssé vált. A zöldesbarna szempár elveszett a félhosszú tincsek árnyékában.

– Te tényleg nem érted – röhögte el magát. – Blanka megcsalt a legjobb barátommal. Ha megbocsátanék neki, mindenki elkönyvelne egy idióta papucsnak, akit simán meg lehet szivatni.

– Világos – emeltem meg a szemöldököm tettetett megértéssel. – A büszkeséged fontosabb számodra, mint a boldogságod. Megértem, tényleg.

Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de végül megtartotta magának. Csak órákkal később jöttem rá, miért döntött így. Valószínűleg félt, hogy kiborulok, ha azt vágja a fejemhez, hogy néha én is igazán félretehettem volna a büszkeségemet, mint ahogy Dávid is. Kiteregethettük volna a lapjainkat az érzéseinkről, mi meg inkább hagyjon, hogy veszekedésbe torkolljon a légyottunk. Még egy dolog, amint agyalhatok. Kösz, Gergő.

Felragyogtak az első csillagok az égen, mikor a kapunkhoz értünk. A végzős fiú mindent elkövetett, hogy jókedvre derítsen, vagy legalább megértesse velem a hozzáállását. Azt hiszem, sikerrel járt. Már csak abban kellett reménykednem, hogy Dávid a valóságban egy fokkal jobban fest, mint a képzeletemben.

– Jövő héten bemegyek hozzá – jegyeztem meg mintegy mellékesen.

– Elkísérjelek?

– Szerintem megoldom egyedül. De kösz – küldtem felé egy halovány, ám őszinte mosolyt. – Kösz mindent.

Viszonozta a gesztust, majd hátat fordított, és elindult az utca felé. Mielőtt azonban eltűnt volna a látóteremből, utána iramodtam, megfordítottam és kapkodva összenyomtam az ajkainkat. Önző picsa vagyok, igen. Nem érdekelt, mit gondol rólam Gergő, mert nem is vele csókolóztam. Legalábbis, ezt próbáltam elhitetni magammal. Mostanában attól tartok, átragadt rám Dávid realisztikus világnézete. Nem támaszkodhattam pusztán a képzeletemre, igazi megerősítésre volt szükségem ahhoz, hogy elhiggyem, sikerülni fog. Fel fog ébredni, én ugyanígy fogom megcsókolni, ő pár másodperc sokk után próbál eltaszítani magától, aztán egy ugyanolyan meglepett szempár mered rám, mint most. Csak a színe a karamellára emlékeztet a mogyoró helyett. Ja, és a csókunk után remélhetőleg nem Blanka nevét suttogja az ajkamra.

– Most jobb? – A hangja csöpögött a gúnytól.

– Nem – sütöttem le a szemem. Nem árulhattam el neki, miért tettem. Akkor totál kattosnak nézne, és megtiltaná, hogy a barátja közelébe menjek.

– Az fasza, mert nekem sem.

Hitetlenkedve elnevettem magam.

– Ez azért elég önző hozzáállás.

Széttárt karokkal hátrált, de a szemét mindvégig rajtam tartotta. Azt hiszem, mindenféle magyarázkodás nélkül is rájött, hogy nehezebb dolga lesz a vártnál.

– Én már csak ilyen szar ember vagyok – mondta, aztán beleveszett a sötétségbe.

Itt ért véget a mesém, de a történetem tovább folytatódik. Megtartom a szavamat, de nem Gergőért, nem magamért, hanem Dávidért. Fura, hogy pár nap alatt mennyit változhat az ember gondolkodása. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Harcolnom kell, nem elég erősnek és reménytelinek látszanom, hanem azzá is kell válnom, hogy megmentsem a fiút. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de sikerülni fog. Sikerülnie kell. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy egy baleset tegyen pontot a történetünk végére. Az átlagos emberek, akik nem ismerik Dávidot, talán semmi meglepőt nem találnának abban, ha így hagyná el a világot, de mi, akik ismerjük, pontosan tudjuk, hogy más halált szánt neki a sors. Olyat, amilyen életet is kapott. Váratlant, kalandost, emlékezetest. Olyat, amit évtizedek múlva is emlegetnek a felmenői. Mondjuk, harmincéves korában lelövi a férfi, akinek elcsábított a feleségét. Vagy nyolc-kilenc évtizeddel a háta mögött fekszik az ágyban, körbeállják a rokonai, aztán előlép egy kisgyerek és megkérdezi, mire gondol. Ő megemeli a fejét, megbabonázza a jelenlévőket a még mindig éber, karamellaszínű pillantásával, és azt feleli, nem gondol semmire. Élete filmjét nézi. Tökéletesnek tartja. Csak azt nem tudja eldönteni, mi a műfaja, kalandfilm, vagy pornó.

Igen, ez annyira rá vallana.