32. fejezet - Kékszeműek

Dóri

Utálom a koordinátákat. Nem a legjövedelmezőbb hozzáállás, de ez van. Hálásnak kellene lennem, amiért a tanár előre elárulta, hogy ez lesz a javító dogában, de nem megy. A füzetemet krikszkrakszos firkák borítják, némelyről el se tudom dönteni, a tananyaghoz tartozik-e, esetleg valamelyik órai unatkozásom eredménye.

Az egyik oldalon lévő írás különbözik a többitől. Nem csúfítják el piros áthúzások, sebtében lekörmölt zagyvaságok és hatalmas kérdőjelek. Kecses pipa ível át a papíron a tudásom bizonyítékaként. Kár, hogy valójában egy szót sem értek a leírtakból, a macskakaparásra hajazó betűk ellenben temérdek emléket hívnak elő bennem.

Könnyed, légies léptek zavarják meg a készülésemet. Igyekszem kizárni a zajokat, és a matekra összpontosítani. Talán még sikerülne is, ha egy alak nem takarná ki előlem az ablakon beáramló napfényt. Nem kell ránéznem az arcára, a sötétzöld, mélyen dekoltált top és a jellegzetes, drámai sóhajtás elárulják, kit tisztelhetek a lányban. Úgy teszek, mintha nem tűnne fel az érkezése. Pechemre a fejemben forgolódó kérdések nem rajonganak a tervért. Egyre csak gyűlnek, makacskodnak és válaszokért ordítanak. Anett többet tud nálam – mint kiderül, nem csak az exünkkel kapcsolatban.

– Német kilencvenegy, angol kilencvenöt magyar nyolcvankilenc, töri kilencvennégy, matek kilencvenhat – söpör el egy aranybarna tincset a válláról. – Utóbbi kettő emelten. Nem tudom, hogy vagy vele, de valami azt súgja, fel fognak venni.

Kedvem lenne a képébe röhögni. Semmi kedvem Anettel csevegni, pláne nem a kis híján hibátlan érettségijéről, miközben fél órán belül a kezembe nyomják az utolsó esélyemet, hogy végzős legyek. Persze, más is van, ami zavar. A legutóbbi „beszélgetésünket” figyelembe véve semmi logikát nem látok a hirtelen jött kedvességben. Emlékeztetnem kell magam, hogy Anett akkor is jó fejnek tűnt, amikor először dumáltunk. Ugyanennél a körasztalnál, ugyanez a füzet mellett, egy plusz fő társaságában…

– Jó neked – rántok egyet a vállamon. – Mint láthatod, én is éppen a maxpontos érettségire gyúrok.

– Sok sikert. Nekem biztosan azért nem jött össze, mert nem püföltem közben az asztalt.

Lángba borul az arcom, a vonásaim megkeményednek, mégsem küldöm el a francba. Megfékezem a dobolásomat, majd igyekszem a koordináta-rendszerek felé terelni a gondolataimat. Úgy tűnik, Anett nem érte be a faházzal, feltett szándéka az életemet is tönkretenni. Kérdés nélkül telepszik le mellém, majd egy határozott mozdulattal maga elé húzza a füzetemet. Hosszasan tanulmányozza a leírtakat, néha lapoz párat, és közben úgy meresztgeti a szemét, mintha nem bízna a szemüvegében.

– Zseni vagyok, ez tény – húzza ki magát pár perc elteltével. – Szomorú, hogy rajtad még ez sem segít.

– Nagyszerű. Akkor el is mehetsz.

Még mindig úgy bámul rám, mintha akarna valamit. Megrökönyödve veszem tudomásul, hogy valamivel elértem, hogy Mészáros Anett ne találja a szavakat. Persze, megértem. Enyhén kínos ez az egész. Nála jobban senki sem értené meg, min megyek keresztül, már, ha feltételezem, hogy még mindig szerelmes Dávidba. Óvatosan pillantok fel a jegyzeteim közül, úgy veszem szemügyre a gimi királynőjét. Amikor lejött a lépcsőn, olyan kifogástalannak tűnt, mint akinek a szerepéért ölni tudnának a többiek. Anett profi játékos, és nem csak a magánéletében csavarja ügyesen a szálakat. Néha mégis lehull az álarca. A hosszú, szőkésbarna haj nem csillog olyan fenségesen, a vastag keretes szemüveg mögött homályos cseppek ütnek tábort, a válla leereszkedik, csinos lábain pedig remegés lesz úrrá. Nem beszélhet, ezt diktálják a szabályai. Akkor elárulná magát, kiderülne, hogy közel sem olyan erős, mint ahogy azt szeretni beadni másoknak és magának. Ez az egyetlen módja annak, hogy még a ballagása után is népszerű maradjon.

Mázli, hogy engem nem kötnek hasonló fogadalmak.

– Sosem gondoltál rá, hogy elhagyd?

Meglepi az őszinteségem. Íves szemöldöke a hajtövét súrolja, amikor felém fordul, mintha fel se fogná, hogy mindenfajta cinizmus nélkül szóltam hozzá. Tüntetően fonja össze a karját, majd keserves sóhajt hallat.

– Számít az? HD akkora idióta. Annyit vártam el tőle, hogy ne csessze el a szalagavatómat. Még ez sem jött össze szerencsétlennek – füstölög. Fura, de nem állítom le. Voltaképpen egész jólesik, hogy végre valaki nem áradozik róla. Ez azt jelenti, hogy komolyan beszél, és még véletlenül sem temeti Dávidot. – Két nappal Szilveszter előtt történt. Előtte rám írt, hogy menjek át, én meg rohantam, mint valami mániákus őrült. A szünetben még nem feküdtünk le, ezért is hittem, hogy rohadtul ki van éhezve. Nem tudom, hol kezdődik neked a szexiség – villant rám egy kétes értékű mosolyt. –, de amikor felvettem azt a fehérneműt, megcsináltam a sminkemet, és belenéztem a tükörbe, komolyan elgondolkoztam, hogy leteperem magam. Brutális volt. Minden porcikám bizsergett, alig vártam, hogy letépje rólam a ruhát, és elintézzen. Persze, ezt is sikerült eltolnia – Percekkel ezelőtt megtörtnek tűnt, most szinte már ijesztő, milyen hideg a tekintete. Még a hangja is megváltozik, amikor befejezi a történetet. – Meg se várta, hogy bemenjek. A kapuban várt, ott szakított velem. Nem húzta el. Közölte, hogy nem látja értelmét a folytatásnak, mert rám unt. Elhiheted, legszívesebben addig nyomtam volna a fejét a hóba a cuki kis hullámainál fogva, amíg nem könyörög a bocsánatomért! Pedig megszokhattam volna már, hogy minden, mindig úgy történik, ahogy ő akarja – sötétedik el a hangja. – Szabályosan könyörögtem neki, hadd bizonyítsam be, hogy ennek semmi értelme. Nem is volt. Mármint, annak, amit tettem.

– Hadd találjam ki – mondom, kerülve a pillantását. – Lefeküdtél vele?

 Nem attól tartok, hogy megölném a szememmel, sokkal inkább, hogy az arca ráébresztene, semmivel sem volt különb a viszonyunk az övékénél.

– Hajjaj, de még hogy! – Nosztalgikus mosoly szökik a telt ajkakra. Kíváncsian emelem fel a fejem. – Jézusom, ne nézz már így, annyira nem volt durva, csak a szokásos. Plusz úgy éreztem, hogy bele fogok halni, szó szerint. Annyira éreztem, hogy ez lesz az utolsó, és mintha Dávid is csak ezért ment volna bele, hogy szép emlékkel zárjuk. Ja, jól sejted, ez nem jött össze. A seggfej elcseszte.

A három hetes szabályon jár az agyam. Nem hinném, hogy Dávid az összes szeretőjének megadta az utolsó, feledhetetlen éjszaka örömét. Valami megfogja a szívemet, könyörtelenül kitépi a mellkasomból, majd az ablakhoz rohan vele, és nekifutásból lehajítja a második emeletről. Pont a szemben lévő ház falán törik szét, azon a falon, ami olyan kék, mint a tenger. Vagy, mint Dávid pulcsija.

– Néha magamat okolom.

– Hülyeség. Mindannyian játékszerek voltunk.

Ez a gondolataimban picit barátságosabbnak tűnt, mint így, a levegőben lógva. Gonosz vagyok, amiért a sötétzöld írisz villanása somolygásra késztet? Nem, inkább bolond. Csak egy bolond féltékeny egy olyan emberre, aki sosem lehet az övé.

– Te tényleg nem érted. Nem mondta, hogy a baleset előtt egy héttel megfektetett, igaz? – A szívem maradványai lefelé csúsznak a falon. A sötétkék felület vörösre színeződik, és nincs az a művész, aki széppé tenné a látványt. – Hát persze. Miért is tette volna, a végén még nem tudja rád kenni az elcseszett kis kapcsolatotokat. Megint olyan átlátszóan csinálta. Leitta magát egy buliban, nem tudott vezetni, a szomorú kiskutyaszemeivel, meg a bénázásával elérte, hogy hazavigyem, letaperolt, én, hülye, meg hagytam, hogy még egyszer megalázzon. Mondjuk, ahhoz képest, hogy kábé több alkohol volt benne, mint vér, egész jól csinálta. Kár, hogy végig a te nevedet suttogta, azzal kicsit megölte a pillanatot. Jézusom, már megint úgy bámulsz rám, mintha megrontottam volna a kis szerelmedet! Basszus, Dóri, állj már le!

Megvádolhatnám, hogy kamuzik, máskülönben értelmét veszítené a beszélgetésünk. Mégsem teszem, mert kivételesen nem próbálok átlátni rajta. Anett egy ribanc, ez tény, de valahol elrejtve neki is vannak érzései. A végén még kiderül, hogy nem is kell olyan mélyre ásnom a megtalálásukért.

– Feleslegesen aggódsz – mutat rá. – Én örülnék a helyedben.

– Igazad van, nem is értem magam – csettintek a nyelvemmel. – Egy hálátlan dög vagyok. Más az egekig ugrana, ha közölnék vele, hogy amíg próbált rájönni, miért akkora köcsög a párja, az illető az exe ágyában hempergett. Lehet, ha többször csináljátok, még a szakítást is elkerüljük.

– Hagynád, hogy végig mondjam? – ripakodik rám, mire megadóan hátra dőlök. – Annyira ijesztő volt. A kapuban álltunk, mint a szakításnál, ő ugyanúgy eldöntötte, hogy vége, én meg kiborultam. Nem Dávidra, mert megszoktam, mekkora gyökér, nem is rád, téged csak sajnáltalak. Magamat okoltam, Dóri – akad meg rajtam a sötétzöld szempár. – Randiztam egy sráccal, aki hihetetlenül tetszett. Kedves volt, vicces, segítőkész, szóval totál álompasi. Nem annyira jóképű, mint Dávid, de nem számított. Mielőtt elváltunk volna, azt mondta, vigyázzak Dávidra. Hát, nem hinném, hogy erre gondolt! – tör elő belőle egy ironikus sóhajtás. – Utáltam magam ezért. Rákentem Dávidra, de a szexhez két ember kell. Tudtam, hogy felejteni akart, tudtam, hogy nem jókedvében tette, de nem érdekelt. Nem ismerem a teljes sztorit, és ami azt illeti, nem is érdekel igazán. Azt vágtam a fejéhez, hogy beteges, amit veled művel! – kiált fel hirtelen, nekem meg megfordul a fejemben, hogy valami béna indokot keresve lelépjek. Eddig azt hittem, Anett akkor a legijesztőbb, amikor tombol. Tévedtem. A megtört verziója rosszabb, mert ráébreszt, hogy ő is csak emberből van. – Mániákusnak neveztem, mert láttam rajta, hogy ez más. Tudod, szakítás után kavartam pár taggal, Márk is bekerült a képbe, de még így se bírtam elviselni, hogy veszítettem. Dávid többre tartott téged nálam, és tudod, mi a legszörnyűbb? Az, hogy megértettem. – Most nem remeg. Lecsillapul a hangja, a tekintetével sem próbál megölni. Azt hiszem, az őszinte verziója egész szimpatikus. – A helyében én is téged választottalak volna. Jó csaja voltál.

Igen, mert nem tepertem érte – legalábbis, ezt próbálom elhitetni magammal. Valójában abban a pillanatban elbuktam a dolgot, amikor nem küldtem el az after után a fenébe. Közel sem voltam annyira klassz, mint ahogy azt Anett gondolja. A forrásait ismerve talán tud is róla.

– Csomó ideig azt hittem, hogy te voltál neki az első.

Nem zavarna, ha kiröhögne, vagy lecseszne, amiért a magánéletében turkálok. Persze, azért az elnéző, szomorkás mosoly barátságosabban fest a felmenőim emlegetésénél.

– Lecsúsztam róla, Bia még tizedik előtt becserkészte, egyébként egész ügyesen – Gyorsan bólintok egyet, hogy tudassam vele, ismerem a sztorit. – Én egy Gábor nevű fiúval vesztettem el, még… mikor is? Ja, igen, nagyjából két éve. Jó fej volt, de nem nagyon számított. Nem is emlékszem, miért mentünk szét.

Meglep, milyen könnyedén állok elő a következő kérdéssel.

– És vele mi történt?

– Olyan volt, mint egy filmben – simít végig egyenes fürtjein. – Egy májusi éjjel, egy kis faházban, távol a többiektől, a Balaton parton… Basszus, mintha tegnap lett volna.

A lány válaszát hallgatva jövök rá, miért nem izgulok: egyszerűen nincs miért. Úgy tűnik, felfogtam, a múlt nem segít Dávidon, mint ahogy attól sem jutunk előrébb, ha az exei miatt idegesítem magam. Én is egy vagyok közülük, bőven elég a saját hülyeségem miatt bosszankodnom.

– Na, és te? – rúg meg finoman.

Lesütöm a szemem, igyekszem lazának tűnni. Fogalmam sincs, mi játszódhatott le az imént benne, de az arcát elnézve inkább tűnt nosztalgikusnak és hálásnak, mint szomorúnak. Volt ideje feldolgozni, hogy a kapcsolatnak vége, még ha kicsit nehezére is esett felfogni a tényt. Én más vagyok. Képtelen lennék hosszútávon elhitetni a világgal, hogy minden rendben, miközben darabokra hullok. Beszélnem kell az aggályaimról, a pszichológusnak, Nikának, anyának, vagy bárkinek, aki hajlandó meghallgatni, és nem érzem úgy, hogy az őrületbe kergetném. Két hét sem telt el a szakításunk óta. A fiú, akit szeretek, kómában van. Hogy tudnék úgy beszélni róla, mint egy futó kalandról?

– Egy februári éjjel, egy buliban, a haverja ágyában, egy idióta fogadás miatt, életemben először – sorolom monotonan. – Többre nem emlékszem.

– Valamivel különlegesebb – kacsint rám. – Megérne egy filmet.

Óvatos mosoly kúszik az ajkamra. Nem akarom eltüntetni onnan, ami nyilvánvalóan Anettnek is feltűnik. Ez lehet az oka, hogy a romantikát maga mögött hagyva zavarosabb vizekre evez.

– Gergő megígértette veled, hogy bemész hozzá, te meg nem mentél be. Miért?

Olyan számonkérően és erőszakosan beszél, hogy jobbnak látom vissza temetkezni a matekfüzetembe. Azon morfondírozom, mennyi időt kell még kibírnom a társaságában. Elég morbid, de azon kapom magam, hogy szabályosan várom a dolgozatot.

– Istenem, ne legyél már ekkora ribi!

Mielőtt visszavághatnék, Anett kitépi a kezemből a füzetet, majd nemes egyszerűséggel elhajítja azt. Hangosan elkáromkodom magam, majd felpattanok, hogy visszaszerezzem a jegyzeteimet, ám a végzős lány elállja az utamat. A vállamnál fogva tántorít meg, a szemüvege lencséi gyilkos villámokat szórnak felém.

– Dávid egy balfasz…

– Igen, meg idióta, gyökér, nyomorék, szerencsétlen – nevetem el magam kínosan. – Komolyan, tudsz róla mondani valami pozitívat is?

– …de fontos vagy neki, Dóri. Tudom, miért, de ezt lehetetlen szavakba önteni. Megváltozott, mióta kavartok. Unalmasabb lett, antiszociálisabb, és nagyobb paraszt, mint korábban – Ó, igen. Megint az én hibám. – Ha minden igaz, te beszéltél vele utoljára, mielőtt leitta volna magát. Gergő totál odáig van, hogy mi történt, de engem hidegen hagy. Ahogy látom, te is teszel a múltra – Egy bólintással erősítem meg a kijelentését. – Egyedül a jelen számít, a jelenben pedig csak te segíthetsz rajta. HD totál kattos. Ha nem látogatod meg, abba bele fog halni.

– Ne mondd ezt…

– Akkor mit mondjak, hogy álmában vigyorog, amiért a síkhülye Roxika nyivákolását kell hallgatnia? – fakad ki hirtelen. – Suli után a kapuban várlak.

Sarkon fordul, majd határozottan megindul a lépcső irányában. A csengő éles hangja kíséri a mozdulatait, a termekből kiáramló diákok közül néhányan kedélyesen köszönnek neki, mások – a volt barátai – igyekeznek elkerülni a pillantását. Úgy tűnik, mindenki vele foglalkozik, pedig nagyobb problémájuk is akad annál, hogy a röpicsapat egykori kapitánya a folyosón lófrál. Ezt Anett is tudja, de eljátssza, hogy nem így van. Akkor buktatja le magát, amikor a kiáltásom hallatán visszasétál hozzám.

– Mi lesz Márkkal?

– A baleset után lefeküdtem vele, aztán dobtam. Ne sajnáld – emeli meg a kezét hárítóan. – Nem volt nagy szám.

Meg sem várva a válaszomat hátat fordít, majd eltűnik a lépcsőlejáróban. Magamban elmormolok egy imát, hogy még nem borítják cipőnyomok a füzetemet, majd összeszedem a cuccaimat, és elfoglalom a helyem a teremben. Az osztályunk meglepően jó eredményt hozott az idén, lévén a jegyek sokat hozzáadnak a felvételihez. A legtöbben megkapták az ötöst, vagy ha azt nem, hát lehetőséget a javításra. Nem is olyan régen még 1,9-re álltam, de megváltoztak a dolgok. Az életemmel egyetemben a tanulmányaim is lefelé ívelő tendenciát mutatnak. 

A második sorba pakolok le, az ablak mellé. Fogalmam sincs, mi a kínosabb: hogy a friss levegőtől várom a megváltást, hogy Blanka átnéz rajtam, miközben leül elém, vagy, hogy az osztálytársaim tekintete lyukat éget a hátamba. Jó lehet, ha az ember élvezi a rivaldafényt. Én inkább elbújnék előle.

Megérkezik a tanár, nem húzza az időt. Sebesen kiosztja a dolgozatokat, sok sikert kíván, majd úgy tesz, mintha a mostani alkalom semmiben sem különbözne a többitől: úgy járkál a padok között, mint aki bármelyik pillanatban kész véget venni egy alakuló csalásnak. Az ő számlájára legyen írva, hogy többször tekinget a többiek irányába, mint felém, ezzel is adva egy esélyt, hogy kijátsszam a szabályokat. Kár, hogy a feladatokat sem igazán értem meg.

A betűk méretes, éjsötét pacává mosódnak össze. Egyre közeledik felém, én meg tudom, hogy be fog kebelezni. Addig jön, amíg a végén eggyé válok vele. Vajon Dávid is ezt látta az ütközés előtt? Azt mondták, kirepült az autójából. Próbáltam kizárni, mással foglalkozni, de ha csak egy pillanatra is elkalandoztam, minden másodperc kirajzolódott előttem. Most is így történik. Látom a felém áramló sötétséget, az eltűnő végtagjaimat, távolról érzékelem a csattanást, ami ezúttal egy apró rezdülésnek hat. Nem fájhatott neki annyira, mint ahogy kinézett. Az adrenalin elborította az érzékszerveit, esetleg ott helyben lecsapott rá az öntudatlanság állapota.

Nem szabad erre gondolnom. Most nem. Leöblítem a kortyom, veszek egy mély levegőt, majd újra nekifutok. A tekintetem az órára téved. Harmincöt percem maradt. Lehetne rosszabb is. Fél óra és öt perc rengeteg idő, sok minden megváltozhat az alatt. Kevesebb is elég ahhoz, hogy tönkre tegyünk egy kapcsolatot, megbántsuk valaki fontosat, vagy kiigazodjunk egy emberen. Ennyi idő alatt befuccsolhat egy álom, lerészegedhetsz, alkothatsz egy közepes rajzot, vagy felszínesen elmesélheted három hónap történéseit. Ez alatt majdnem lemegy egy rész a Teen Wolfból.

Még nem késtem el. Van időm.

Felírom a nevem, szép, kacskaringós, igényes betűkkel. Dávid sosem tudna ilyet. Igazából nekem is csak azért sikerül, mert ez az egyetlen, amiben biztos vagyok. A dolgozat többi válasza homályba merül. Sejtem, mi a megoldás, vagyis, hogy hol foglalt helyet a füzetben. A táskám felé fordítom a fejem, úgy szuggerálom magam, hogy beugorjon valami. A mellettem lévő padban valaki otthagyta a kajáját. Ha jól látom, húsos tésztát hozott, ami rossz jel, tekintve a holnapi állapotokat. Olyan hihetetlen belegondolni, hogy több mint három hónappal ezelőtt ki akartam zárni Dávidot az életemből.

Miért hazudok magamnak?

Mert mindig ezt teszem, szinte már mesterszintre fejlesztettem ezt a képességet. Dávid egy seggfej, aki visszaélt a részegségemmel, kicsit húzom az agyát, de ennyi. Egy szexkapcsolat még nem a világ, amúgy is csak azért kell a srác, hogy ihletet adjon, meg kiélhessem valakivel a vágyaimat. Tudom, hogy sok lánnyal kavart, de mit számít az? Ja, hogy Anettet és Biát is megszerezte, sőt még Blankával is smárolt egyet? Azt már nem tűrhetem, mert ismerem őket. Ismeretlen nőcskékkel azt csinál, amit akar. Csak ne szívják ki a nyakát olyan látványosan.

Tenyerem izzadtságát elnyeli a farmerem, de a könnyeimnek közel sem ilyen egyszerű gátat szabni. Ha nem lepődöm meg, biztosra veszem, hogy elbőgöm magam. Az elém eső papírcetli azonban túlságosan is letaglóz ahhoz, hogy szabad utat adjak a könnyeimnek.

Blanka egyenes háttal ül előttem, látszólag minden gondolatát lekötik a koordináták. Nesztelenül nyújtom előre a kezemet, a párizsi ösztöndíjért sem kapnám el a pillantásom a tanárról. Úgy teszek, mintha a kezemet tördelném, közben sikerül lenéznem egy megoldást a puskáról. Aztán még egyet, és a következőt is. Az idő egyre fogy, de közel sem olyan reménytelen a küldetés. Negyed óra elteltével a fekete paca helyett egy satírozásokkal, áthúzásokkal, és csillagokkal terített lap hever az asztalomon. Szélei izzadtságtól csillognak, néhol kicsit gyűrött, a megoldások kuszák, de feltehetően helyesek. Pont úgy néz ki, mint egy hebrencs tanuló dogája, aki az utolsó pillanatban jött rá, hogy nem ártana tanulni.

A következő percekben azt játszom, hogy nem bízom Blanka válaszaiban. Idegesen harapdálom a tollam végét, felvont szemöldökkel vizslatom a lapot, egyszer még fel is sóhajtok a drámai hatás kedvéért. Amikor megszólal a csengő, az utolsók között viszem ki a lapot, és akkor is idegesen fürkészem azt. A tanárunk közli, hogy holnap hozza az eredményeket, majd egyenes háttal kimasírozik a teremből. Osztálytársaink a tehertől megszabadulva, fáradtan hagynak maguk mögött.

Égetően lassan pakolok el, ő pedig követi a példámat. Túl sok minden történt az elmúlt időszakban, mi meg alig váltottunk pár szót. Voltaképpen azóta kerülöm, hogy beszámolt a Dáviddal váltott csókról, én meg közöltem vele, hogy a fiú ágyát melegítem. Nem számoltam be neki mindenről, csak arról, amivel kellően megbánthattam. Erre közölte, hogy mindvégig tudott róla, vagy legalábbis, sejtette, mi folyik köztünk. Túl mérges és makacs voltam ahhoz, hogy átvegyem a legszörnyűbb barátnak járó díjat, helyette inkább Blankára erőltettem. Talán az lett volna fair, ha kiegyezünk döntetlenben.

Félreértettem a gesztusait. Rám se néz, szó nélkül kíván távozni. Zavartan megrázom a fejem. Ezt nem engedhetem. Mielőtt ellépne a padjától, megragadom a karját, és utána szólok.

– Figyelj, Blanka, én… – keresem a szavakat. – Csak meg szeretném köszönni.

Kirántja magát a fogságomból. Felhúzza magát a padjára, rövid lábai ütemtelen ritmusban táncolnak. A lófarka sokkal határozottabban mozog – azt üzeni, sosem fog megérteni.

– Komolyan egy hülye dogáról akarsz beszélgetni?

Most rajtam a sor, hogy megrázzam a fejem. Az ujjaim már megint a deszkán dobolnak, de ő nem szól érte. Az írisze a tavaszi égre hasonlít, melyen ezer felhő gyűlt össze, hogy aztán egyszerre eresszék szabadjára a felgyülemlett gondokat. Emlékszem, kilencedik elején mindig azt mondtuk, mi vagyunk a kékszeműek. Rengeteg képet csináltunk, amik kihangsúlyozták az árnyalatok közti eltérést, én meg papírra vetettem őket. Az egyiken például felcseréltem a színeket, így Blanka szemgolyója hasonlított a tengerre, az enyém meg az égre. Az volt az első rajzom, amit megmutattam Hajdúnak. Akkor mondta először, hogy lenne tehetségem a rajzoláshoz.

– Beleszerettem Dávidba.

– Lefeküdtem Gergővel.

Másodpercre pontosan ugyanakkor tárjuk fel a titkot. Valószínűleg hasonló fejet is vághatunk – legalábbis, amennyire letaglóz a hír, simán el tudom képzelni, hogy Blankához hasonlóan meredhetek a lányra. Kikerekedett szem, leesett áll, értetlen szájtátás. Mintha egymás tükrei lennénk.

– Basszus, ne már! – Végül ő kap észbe először. – Mármint, ne haragudj, ez tök jó. Mármint, tök jó lenne, ha nem lenne kórházban. Basszus, miket beszélek, akkor is szörnyű lenne! Vagy, várjunk csak – tolja fel a szemöldökét. – Dávid tud róla? És egyáltalán, mióta? Jézusom, ugye akkor még nem, amikor én…?

Úgy döntök, követem a példáját, hiszen láthatóan nem egy két perces bájcsevejjel állunk szembe. Felhúzom magam a mellette lévő padra, majd beszélni kezdek. Tabuk nélkül avatom be a részletekbe. Elmondom, hogy nem egyik pillanatról a másikra kapott el az érzés, hanem szépen, fokozatosan csalta csapdába a szívemet. Mesélek neki az Egerben történtekről, a tetoválás történetéről, sőt még az utolsó együttlétünk részleteit is feltárom előtte. Közben nekem is sikerül kicsit tisztábban látnom az eseményeket. Mintha ez egész egy kusza, érthetetlen festmény lenne, ami az avatatlan szemek számára könnyednek, ám értelmetlennek tűnhet. Sokan sokfélét próbálnak belemagyarázni, de a teljes igazságot, a háttértörténettel együtt, egyedül az alkotók ismerik.

Blanka csendben hallgatja végig a történetet. Néha kissé megemelkedik a szemöldöke, de egy szót sem szól, amíg a végére nem érek. Akkor átöleli a térdét, és mélázva így szól:

– Fel kell ébrednie.

– Ja, nem ártana.

– Nem, nem érted! – vágja rá tétovázás nélkül. – Dávidnak miattad kell felébrednie. Nem azért, hogy elmondd neki, hogy szereted, mert úgyis tudja. Azért, hogy még több időt legyetek együtt. Figyelj, vágom, hogy megbántott. Tényleg elég durva volt, hogy Szimónához hasonlított. De úgyis megbocsájtanál neki. Ti nem hiszitek el Dáviddal, de ismerlek, Dóri. Jobban ismerlek, mint bárki a suliból! – tűr a füle mögé pár rakoncátlan tincset. – Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitja a szemét, mindent elfelejtenél. Ugyanúgy hagynád, hogy játsszon veled, és nem is érdekelne, mert örülnél, hogy túlélte.

Lesütött szemmel hallgatom az okfejtését. Kusza, csapongó, és talán nincs is benne sok logika, mégis igazat kell adnom neki. Blanka ilyen. Keresi a szépet, és a lelkükön keresztül szemléli az embereket. Jobban belegondolva nem is akkora csoda, hogy elsőként jött rá a titkomra.

– Ezzel majd ráérek akkor foglalkozni – zárom le a témát. – Inkább mesélj, milyen az előrehozott gyászszex?

A tágra nyílt szemek láttán idegesen megrázom a fejem. Baszki, miért nem tudom befogni? Már éppen elkezdenék gondolkozni egy rögtönzött, emeletről kiugrós öngyilkosságon, amikor Blanka óvatosan összeérinti a cipőnket. Nem tudom, mennyit kellett nyújtózkodnia ehhez a mozdulathoz.

– Valamit félreértettél – babrál a copfjával. – Nem most feküdtünk le, hanem azon a pénteken, amikor a faházadat csinosítottuk Nikával.

Törökülésbe húzom magam, az államat a tenyeremben pihentetem. Él a képzeletemben egy kép, miszerint Anett idegbajt kap a kapu előtt, és Dávidhoz hasonló jelzőkkel illet, amiért még nem jelentem meg, de valahogy hidegen hagy a tombolása. Bármi is történt a múltban, kettőjük közül még mindig Blanka áll közelebb a szívemhez, valami pedig azt súgja, a barátnőm romantikus lányregénye egy olyan fejezetébe nyerhetek betekintést, ami előkészítette a sötét végkifejletet.

– Tudod, az az előtti hét elég zűrösen telt. Soma elhívta Gergőt egy buliba, mi viszont lebeszéltünk egy randit másnapra, szóval Gergő megígérte, hogy nem fog sokat inni, mert hát, na. Elviselem, ha másnapos, de akkor már csinálhattunk volna valami programot, vagy nem tudom – harapja be az ajkát. A pillantása a távolba réved, mintha az ott lefolyó eseményekről számolna be éppen. – Gondoltam, ha nem rúg be, nem is marad olyan sokáig, úgyhogy átmentem hozzájuk kettőre. Gergő nem volt otthon, az anyukája viszont igen.

– Azt hittem, bírnak a szülei…

– Na, igen, én is azt hittem! – neveti el magát kínjában. – Persze, kedves voltam, nem akaszkodtam rá, de Kinga… utalgatott! Szóval, érted, nem mondta ki konkrétan, de mintha folyamatosan az járt volna a fejében, hogy miért jár a fia ilyen szerencsétlennel, aki a válláig sem ér fel, és…

– Hé, Blanka, nyugi! – simítom meg a vállát. Ha jól sejtem, nem tűnt fel neki, mennyire remeg, igyekszem hát enyhíteni a zavarán. – Nem hinném, hogy annyira érdekli, mekkora vagy.

Annyira belelendült a mesélésbe, hogy észre se vette, hogy időközben mellé kuporodom. Picit szűkös a hely, de nem érdekel különösebben. A lényeg, hogy támogassam a barátnőmet, ha már ő is végig hallgatott.

– De nem úgy értette. Ez egy metafora volt, Dóri – rúgdossa a szemközti széket. – Számára semmilyen tekintetben nem érek fel Gergőhöz. Voltál náluk bulizni, tudod, milyen gazdagok, mi meg… hát, elvagyunk. Az már majdnem luxus, ami őket veszi körül, mi meg csak úgy vagyunk. Tiszta fura amúgy, azt hittem, az én szüleim jelentik majd a problémát.

– Mi történt Gergővel? – szólok közbe, mielőtt nagyon eltérne a témától.

– Bia hozta haza délután. Láttuk, hogy megölelik egymást, és összeröhögnek, Kinga meg persze rögtön elkezdett kérdezősködni, hogy ki volt ez a lány, hogy sikerült a buli, meg hasonló hülyeségek – Enyhén elsápad a rossz emlék hatására, mire automatikusan az ujjai után nyúlok. Nem ismerem Gergő anyját, és bár a fiára nem sok rossz szavam lehet, vele azért nem csevegnék olyan szívesen. – Még azt is közölte velem, hogy ne maradjak sokáig, mert Gergőnek tanulnia kell. Persze ő mondta, hogy ne vegyen komolyan, mert csak az ő agyát akarja húzni. Felmentünk a szobájába, beszélgettünk, és valószínűleg látta rajtam, hogy kicsit morcos vagyok, úgyhogy felvetette, hogy menjünk el egy bárba, hátha a piától majd jobb kedvem lesz, ha már neki olyan zseniálisan összejött – forgatja meg a szemét unottan. – Emlékszel még a gólyaavató afterunkra?

Néhány másodperc gondolkodás után bólintok. Van egy tippem, mire gondol. Blanka akkor ivott életében először alkoholt, és elég rendesen kiütötte magát. Az első félórát leszámítva végig szenvedte a partit, én tartottam benne a lelket néhány osztálytársammal együtt.

–Reménykedtem, hogy azóta megszoktam a piát, és nem fogom kiütni magam. Meg akartam mutatni Gergőnek, hogy vagyok olyan menő, mint Bia, vagy a többi lány, akikkel találkozott Soma bulijában…

– Jaj, Blanka…

– Jó, tudom! – motyogja. – Berúgtam, Gergő meg hazavitt. Mármint, haza, hozzájuk. Előtte még felhívta anyuékat, tisztázta velük a helyzetet, elvileg még meg is esküdött a jövőbeli orvosi diplomájára, hogy egy ujjal sem ér hozzám, csak, tudod, ez fejben jól hangzott, de a… khm… szervezetének nem igazán tudott parancsolni.

A gondolataim sötét fényt vesznek fel, ám elnézve Blanka égő arcát könnyűszerrel rájövök, hogy tévedtem. Gergő normális srác, legalábbis ilyen szempontból az egyik legnormálisabb. Nincs az a pénz, hogy kihasználta volna a barátnőjét.

– Értem, szóval reggel úgy állt neki, mint a cövek – értelmezem a helyzetet. – Elég gyakran megesik, higgy nekem. De lehet rajta segíteni.

Elég egy, amúgy teljesen evidens megjegyzést tennem az exéről, máris vörösebb az arca, mint egy tálca eper. Azon morfondírozom, vajon Dávid, vagy Anett miatt mondtam ezt. Arra jutok, a szeretőmnek köszönhetem, hogy elhagytam a prűdségemet, viszont az elmúlt lyukas óra tett kicsit szabadszájúbbá. Mindenesetre én alig érzékeltem a változást, Blanka viszont annál inkább. Próbálom másfelé terelni a szót.

– Szóval, akkor te és Gergő…

– Nem, még nem – rázza meg a fejét tagadólag. – Csak adott egy löketet. Aggódtam, hogy talán mégis igaza van Kingának, és Gergő jobbat érdemelne. Nézz csak rá, Dóri, hihetetlen fiú, bárkit megkaphat, akit csak akar! – Mármint, bárkit, akinek bejön a szakadt stílusa, meg az időnkénti flegmázása. – Mégis velem járt, és hónapok óta nem jutott nőhöz. Nem beszélt róla, de tudtam, hogy akarja, mert a barátnője voltam. Utána hétfőn a buliról beszélgettünk, mármint, Gergő beszélgetett Somáékkal, én meg csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Bia bedobta, hogy legközelebb menjek én is, mert még úgysem látott sokszor részegen, és kíváncsi, Gergő meg elkezdett nevetni, hogy úgy is tök cuki vagyok, és elmesélte a hétvégét. Az a barom Soma meg jött azzal, hogy tuti nem avatjuk be az izgi részletekbe, mert Gergő nem becsüli meg eléggé a barátságát, meg ilyenek.

Átérzem, amit mond. Még így is, hogy a viszonyunk alatt nem kerültem annyira tűzkeresztbe, mint Blanka a Gergővel töltött hónapok során. Igaz, a mi kapcsolatunk egyfajta nyílt titoknak számított a suliban, de nem pletykáltak rólunk. Őket a gimi álompárjaként tartották számon. Irigyelték őket, és ördögi kacajjal várták a szakításukat.

– Közben magammal is elhitettem, hogy szeretném. Imádtam Gergőt, tényleg, a hülyeségei, meg a függősége ellenére is szerelmes voltam belé, és boldoggá akartam tenni. Tudom, ez elég ribancosan hangzik, de…

– Egyáltalán nem hangzik ribancosan – szorítom meg a kezét. A hangom eltökéltségére megemeli az állát, és mintha egy csöppnyi megnyugvást fedeznék fel a sötét szempillasátor takarásában. – Figyelj, én is megtettem dolgokat Dávid kedvéért. Ha nem élveztem, szóltam neki, hogy máskor inkább ne, vagy próbáljuk máshogy.

Nem bocsátkozom részletekbe, úgysem érdekelné igazán. Talán majd egyszer, ha kikecmergünk ebből az őrületből.

– Lefeküdtem vele – mondja ki egyszerűen. – Nem fájt annyira, mint vártam, mégsem örültem neki. Nem Gergő miatt, ő végig nagyon rendes volt. Csak, tudod, miután hazamentem, az járt a fejemben, hogy ezzel nem jutottam előbbre. Nem beszéltünk róla, de egyértelmű volt, hogy senkit nem avatunk be, még téged, Nikát és Dávidot sem. Ez csak ránk tartozott, kettőnkre.

Kezd kicsit zavarossá válni a dolog. Valahol rosszul érint, hogy nem mesélt az első szeretkezéséről, aztán eszembe jut, hogy én se számoltam be neki a sajátomról. Inkább az a fura, hogy Blanka ennyire túllihegte az egészet. Mindig is tudtam, hogy nehezen kezeli a kritikát, még ha egy ismeretlentől érkezik is az, de azt hittem, Gergővel minden rendben van köztük. Mármint, addig, amíg meg nem csókolta a szeretőmet.

– Ugyanúgy néztek ránk, mint azelőtt – fakad ki. – Úgy éreztem, közéjük tartozom. Egy sekélyes, ostoba liba vagyok, aki széttette a lábát, és napok kérdése, hogy kidobják. Valamiért úgy tűnt, több lány lóg Gergőn, többen suttognak róla, mint azelőtt. Mintha ők is látták volna, hogy közeleg a vég – csuklik el a hangja. – Aznap suli után hazakísértem Dávidot. Egy héttel azelőtt elmentem az edzésére, és próbáltam rájönni, mennyire jó fej, meg persze rá kellett beszélnem, hogy elvigyen randizni. Mármint, hivatalosan – teszi hozzá enyhe éllel a hangjában, mire elkapom a pillantásom. Oké, vettem a célzást. – Jó fej volt. Még akkor is, amikor sétáltunk. Egész úton görcsöltem, hogy kockáztassak-e, de kellett a megerősítés, hogy vagyok olyan kapós, mint Gergő. Hogy nem vagyok totálisan értéktelen.

Felvethetném, hogy ennek semmi értelme, de nem teszem. A szerelmes ember agyát, pláne, ha féltékeny, messziről elkerülik a józan ész érvei.

– Mindent tönkretettem, Dóri – Távolabb húzódik, hogy rám emelhesse a pillantását. Még nem sír, de a szemzugában már megjelentek a megtörtség első gyöngyei. – Nikát leszámítva mindenkit elvesztettem, akit szerettem. Gergő szánalomból beszél velem, a barátai olcsó kis lotyónak tartanak, anyáék csalódtak bennem. Még Marcival sem tudok normálisan játszani, mert folyton az a nap jut róla eszembe, amikor elmentem az edzésre. És téged is elvesztettelek, Dóri.

Megint olyan a szeme, akár a tenger a vihar közepén. Meg sem próbálja megfékezni magát, csak ontja magából a könnyeket, őszintén, minden megjátszást mellőzve. A hullámok a lelkemig hatolnak, mert rájövök, hogy én tettem ezt vele. Nem egyedül, de ha kiállok mellette, most nem tartana itt. Ám a múltat nem érdemes pedzegetni. Úgy húzom magamhoz Blankát, mint egy anya az összetört szívű gyermekét. Zokogva borul a vállamra, egész testében rázkódik, én meg csak simogatom, de nem próbálom megnyugtatni. Önzőség lenne megfosztani a bánat kiadásától.

– Annyira szerencsétlen vagyok – hüppögi a hajamba. – Mindent elcsesztem, Dóri. Mindent, amit lehetett…

– Ne túlozz. Azért az én számlámra is írható pár dolog.

– De te nem csaltál meg senkit, én igen. Attól féltem, Gergő lép félre, ezért inkább megelőztem. Szerinted ez…

– Nem mondom, hogy jó döntés volt, de már nem tudsz változtatni rajta – tolom el magamtól óvatosan. – Kár rágódni ezen. Ja, és valamit jegyezz meg, Hídvégi Blanka – akasztom össze a pillantásunkkal együtt az ujjainkat is. – Engem sosem fogsz elveszteni, és Nikát sem. Jöhetnek veszekedések, balhék, idióta pasik, de nem számít. Mert a barátom vagy, Blanka. Attól még, hogy hülyeségeket csinálsz, ugyanúgy a barátom maradsz. Nézd, az elmúlt hetek nem alakultak valami zökkenőmentesen, és az az előttieket sem élveztem annyira, pedig akkor még Dáviddal sem vesztünk össze, a verseny sem közeledett, sőt matekból is kaptam két hármast – mutatom fel a hüvelykujjamat, mire félénken bár, de megrándul a szája széle. – Mégsem éreztem úgy, hogy száz százalékig boldog lehetek. Hiányoztál, Blanka. Hiányzott a legjobb barátnőm.

Az én könnyeim is felbukkannak, és összemosódnak az övéivel, amint újra összeölelkezünk. Fontos pillanathoz érkezett a barátságunk. Három év alatt most fordult elő először, hogy huzamosabb ideig ne szóljunk a másikhoz. Nem vettem volna mérget rá, hogy sikerül túllendülnünk a nézeteltéréseinken, de megoldottuk. Mi mindent megoldunk.

– Múltkor beszéltem Gergővel – hagyjuk magunk mögött a padokat. – Láttam a karkötőjét. Szerintem, ha rajta múlik, és te is megpróbálod…

– Nem járatom le magam még egyszer – vet véget az ábrándjaimnak. – Ha megcsókolnám, Dávid bevert arcát látnám magam előtt. Egyébként is kezdek túl lenni rajta.

Lopott pillantással lesek a csuklójára, hogy igazoljam a gyanúm. A „G” betűvel ellátott karkötőt ő sem hagyta otthon.

Az iskola előtt még egyszer megölelem, majd gyorsan intek a gepárdléptekkel közeledő Anettnek. Tudom, hogy dühös rám a késésért, de nem hat meg igazán. Blanka kérdő tekintetét elnézve megvonom a vállam.

– Bevisz Dávidhoz.

– Ó, oké – méregeti a szemüveges lányt. – Most ne üsd le. Ott lesznek a dokik, meg minden, szóval elvileg nem gáz, de azért ha felhúzna, inkább hagyatkozz a fülesedre.

– Nem lesz gáz, nyugi.

– Semmilyen értelemben?

Tudom, mire gondol. Megrázom a fejem, majd még mielőtt elgyengülnék, búcsút veszek alacsony barátnőmtől, és Anetthez lépek. Meglepő módon nem cseszi le a fejem, mindössze a szeme árulja el, hogy nincs hasra esve a várakozástól. Még csak nem is próbál faggatni, szól, hogy üljek be a kocsijába, majd kikanyarodik az útra.

Elpártolnak tőlünk a szavak, de a csend nem hat kínosnak. Meredten bámulom az ablaküveget, de a gondolataim messze járnak. Kilenc napja nem láttam Dávidot. Kilenc napja láncolták ahhoz az ágyhoz, és lövésem sincs, meddig marad még ebben az állapotban. El kell majd játszanom, hogy nem tör össze a látványa, és ugyanazt a magabiztos, vicces fiút látom benne, akibe beleszerettem. Talán nem muszáj megjátszanom magam. Mindig is különlegesnek tartott, szóval lehet, hogy nem orrolnak meg rám a dokik, ha nem adom elő a megtörhetetlen jégkirálynő szerepét. Szívesen megkérdezném Anettet, ő hogy jutott túl a sokkon, aztán mégsem teszem. A lány négy év alatt nyolc osztálynyi embernek adta be, mennyire tökéletes, miközben belül haldoklott. Neki ez napi rutin. Kizárt, hogy ennyi idő alatt elsajátítsam a technikáját.

Furcsamód azonnal elszáll az idegességem, mihelyst belépünk a kórházba. Szótlanul hallgatom, ahogy Anett a recepcióssal egyeztet, majd karon ragad, és behúz az egyik folyosóra. Minden olyan csendes és kihalt, akár egy temetőben. Nyílik egy ajtó, egy nagydarab ápolónő jön ki rajta. Elmotyogok az orrom alatt egy köszönést, de észre sem vesz. Láthatóan nagyon lefoglalja a betege. Nagyot dobban a szívem, amikor elhaladunk az ominózus szoba mellett. Titokban reménykedtem, hogy Dávid nem ennek a nőnek a kezei közt gyógyul. Ha a dolgozók ilyen elfoglaltak, akkor nagy a baj.

Újabb ajtónyílás, újabb ápolónő. Nem mindennapi jelenet játszódik le a folyosón tartózkodók közt. Érzem, hogy Anett karja megfeszül, telt ajkain furcsa mosolygás hatalmasodik el, egyidőben pedig a másik lány is elvigyorodik. Bár, lehet, közelebb járnék a valósághoz, ha vicsorgásnak nevezném az angyali arcot átölelő grimaszt. Kísérőm lazít a szorításon, majd kecses léptekkel a szőkéhez lép, és a nyakába veti magát. Más kérdés, hogy ő mennyire díjazza a dolgot. Legalábbis, a tekintetéből ítélve nincs túlságosan elragadtatva Anett hirtelen támadt szeretetrohamától.

– Képzeld, Roxi, majdnem száz százalékos lett az érettségim – újságolja el, még mindig mosolyogva. – Az egyetemek könyörögni fognak nekem, hogy hozzájuk menjek.

– Nem nagy ügy, ha felvesznek – vágja rá a másik. – Utána még szívsz négy-öt éven keresztül. Egyébként nálunk is voltak zsenik, de az első félév után a legtöbb kibukott. Nem, mintha veled így lenne – teszi hozzá gyorsan.

Pont eleget tapasztaltam már ahhoz, hogy kiszúrja, itt bizony egy cicaharc van kialakulóban. Úgy néz ki, Anettet tényleg nem kell félteni, bárhova megy, megtalálja az ellenségét. Hogy elkerüljem a balhét – és mielőbb beszélhessek Dávidhoz –, csatlakozom a társasághoz, ügyelve arra, hogy meg tudjak fékezni egy esetleges hajtépést.

– Biztos emlékszel Dórira, alattad járt kettővel. Elég közeli barátok Dáviddal, szóval gondolta, beugrik – öleli át a vállamat, én meg igyekszem leplezni az érzéseimet. Pláne azért, mert időközben leesik, kihez is van szerencsém, mint ahogy a vele kapcsolatos pletykák is eszembe jutnak. Nem hinném, hogy odáig lenne a hírtől, miszerint közeli barátságba kerültem az exével. – Dóri, nem vagyok benne biztos, mennyire rémlik Kováts Roxi. Na, ő az. A röpicsapat az ő kapitánysága alatt lett harmadik a diákolimpián. Idén egyébként megnyertük.

– Gratulálok, ügyesek vagytok.

– Kösz, Rox. Volt kitől tanulnunk.

Te jó ég.

– Bemehetnék hozzá? – teszek egy lépést előre.

Szerencsére azonnal leesik nekik, hogy semmi kedvem a kicsinyes szócsatájukat hallgatni, amíg Dávid a fal másik oldalán fekszik. Utat nyitnak nekem, én pedig egy határozott mozdulattal lenyomom a kilincset. Pontosabban, próbálok magabiztosnak tűnni. Figyelmen kívül hagyni, hogy a tenyeremben lévő vízzel egy kisebb pocsolyát meg lehetne tölteni, a szám cserepesre száradt, és az összes porcikámmal remegek.

Aztán meglátom. A gépek, amik életbe tartják, az ágy, a paplan, az éjjeliszekrény, a kórház falai az összes többi szobájával, szekrényével, műtősasztalával és ellátókészletével együtt zuhan a szívemre. Mind lefelé húzzák, szerencsétlen már sajnálja, hogy nem halt meg, amikor a gimi melletti ház falára loccsant. Ez a fájdalom más. Bármennyire is készítettem fel magam lélekben, a valóság felülmúlja az elképzelésemet.

Pedig a körülményekhez képest egész tűrhetően néz ki. Igaz, az arca kicsit sápadtabb a megszokottnál, de legalább nem olyan merev a teste, mint a fejemben élő képen. Sötétbarna, hullámos haja madárfészek-szerűen mered a levegőbe, a szeme csukva, az arca ellazult. Nem olyan, mint aki haldoklik. Bár, ami azt illeti, nem is előírás, hogy az jusson róla eszembe.

Ezelőtt egyszer sem voltam beteglátogatáson. A családom szerencsésnek számít ilyen szempontból, még ha el is vesztettem pár rokonomat, túl kicsi voltam ahhoz, hogy anyáék bevigyenek hozzá, vagy, hogy emlékezzek az esetre. Így most szembesülök először a betegszoba fojtogató légkörével. Hosszú perceket töltök a Dávidéhoz hasonló mozdulatlanságba feledkezve. A szájára meredek, és hallom, ahogy kiabál. Velem kiabál, mert én juttattam ide.

Nem vagy ugyanolyan. Sokkal rosszabb vagy. Baszki, Dóri, mindent elcsesztél! Elvetted a szabadságomat, az egész életemet!

Szirénaként visszhangoznak a fülemben a szavai. Elvettem a szabadságát… Megfosztottam az esélytől, hogy úgy éljen, ahogy akar, és most itt fekszik előttem, magatehetetlenül, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatottam. Miattam jutott erre a sorsra. Velem beszélt utoljára, mielőtt ripityára törte volna a méregdrága kocsiját, és kirepült volna a szélvédőn.

Egész testemben remegek. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Gergő is megmondta, nem azért jövünk ide, hogy gyászoljuk, hiszen él. Életben van, és csak ez számít. Hollósy Dávidról beszélünk, a gimi egyik legmenőbb fiújáról, a profi kajakosról, aki Audival jár, mindenben segít az anyukájának, okos, és előszeretettel tör össze női szíveket. Hibázott, sokat. De túl sok feladat vár rá ahhoz, hogy ennyiben hagyja.

Se Anett, se Roxi nem lök meg hátulról, így magamnak kell megtennem az első lépést. Mintha dübörögne alattam a padló, amíg az ágyához sétálok. Bár, meglehet, a szívem püföli olyan erősen a mellkasom falát.

Fogalmam nincs, mi a szokás, ha meglátogatod a kómában fekvő exedet. Le kellene szedni a fejét, könyörögni az életéért, vagy úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztetek. Tippem sincs, mi járhat a fejében. Hiányoztam neki, vagy pont, hogy látni se bír? Nem tudom. Sőt, Gergő, Nika, Blanka és Anett sem tudhatják biztosan. Egyetlenegy ember tartózkodik a szobában, aki ismeri a karamellaszemű nőcsábász valamennyi gondolatát. Kár, hogy néha ő sem képes teljesen eligazodni felettük.

– Szia, Dávid. Én vagyok az, Dóri.

Kezdésnek elmegy. Az ágyneműbe törlöm a kezem, majd óvatosan az ujjaiért nyúlok. Hideg borzongás fut végig rajtam, ahogy arra gondolok, hogy ezek az ujjak nem is olyan régen még az idomaimat markolták.

– A többiek azt mondták, meséljek vidám történeteket. Nos, mostanában nem jeleskedem a gyűjtésükben, de azért megpróbálom – veszek egy mély levegőt. – Ma írtunk matekból. Tudod, mindent eldöntő, érvágós, utolsó dolgozat, ami eldönti, hányast kapsz év végén. Megvan a kettes. Átmentem, hála Blankának, meg persze neked is.

Senki sem árulta el, hogy ilyen ijesztő a némasága. Így pusztán tippelgethetek, mi a véleménye az elhangzottakról.

– Igazából Blanka hátra küldött egy cetlit a megoldásokkal, én meg lemásoltam őket. Kibékültünk. Tudom, hogy sose beszéltünk róla, hiszen miatta vesztünk össze. Egyszer miatta is – húzom szomorkás mosolyra a számat. – Számít a barátsága. Nem hinném, hogy kedveled, sőt, talán engem sem kedvelsz, de szeretném, hogy tudd, most egy kicsit boldogabb vagyok, mint tegnap.

Úgy érzem, kezdek belejönni. A tenyerem újra izzad, de most nem törlöm meg. Minél tovább akarom fogni a kezét, még akkor is, ha ő nem viszonozza a szorítást.

– Anettel is dumáltunk, ő hozott be a kórházba. Hé, látom ám a gépeket, nem kell parázni! – szólok rá az emelkedő vonalak láttán. – Most azt fogod gondolni, idióta vagyok, amiért megbízom benne, de nincs más választásom. Vele jártál a legtovább, ő ért meg igazán. Ne aggódj, nem lettünk puszipajtások, és nem hívom ki se röpimeccsre, se halálig tartó párbajra, a kettő ötvözetére meg főleg nem, de nem félek tőle. Kezdem elfogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen exed. Szóval, ha lennél olyan jófej, és felébrednél, nem kell félned attól, hogy azzal a lendülettel küldelek vissza, oké?

Remélem, a hangom pár száz fokkal magabiztosabban cseng annál, mint ahogy érzem magam. Fogalmam sincs, miről magyarázok, hagyom, hogy sebes vízesésként ömöljön belőlem a szó. Gergő szerint Dávid sem közömbös irántam. Akkor csak nem akad ki, ha mellette vagyok, ugye?

– Hajdúval is beszéltem, elküldött pszichológushoz – újságolom zavartan. – Amúgy nem olyan, mint ahogy a dilidokikat elképzeljük. Egész csinos, szőke hajú, csak a nevét nem bírom kiejteni, mert túl hosszú, meg van egy oroszos beütése. Szerintem kedvelnétek egymást. Legalábbis, addig, amíg nem próbálnád kibeszélni a bugyijából, ő meg nem közölné, hogy reménytelen eset vagy, irány az elmegyógyintézet – nevetek fel a saját poénomon. Becsukom a szemem, és a mosolyára gondolok. A gödröcskékre az arcán. A simogató, bársonyos hangjára, ahogy megígéri, hogy egyedül az én fehérneműimet szeretné a padlón látni. – Visszatérve Hajdúhoz, elég para az ofőd. Szerintem már Egerben rájött, hogy kavarunk. Tegnap rajzszakkörön azt a feladatot kaptuk, hogy a kedvenc sorozatunkból rajzoljunk le egy jelenetet, és írjunk fel egy hozzá kapcsolódó idézetet. Hozott be egy példát, amit a fia készített, tudod, a Trónok harca-fan. Egy kislány volt rajta egy férfival, miközben vívtak. Tudod, mit írtak rá? – kérdezem, hogy húzzam az időt. Nem vagyok biztos benne, hogy remegés nélkül ki tudom mondani. – Egy párbeszédet. A férfi azt kérdezte, mit mondunk a halál istenének. Tudod, mit válaszolt a lány? Nem ma. Lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, de mintha rád értette volna. Mármint, Hajdú, nem a pasi a sorozatban.

Most közli, hogy le kellene állnom, mert a sorozatok amúgy sem tesznek nekem jót, pláne, ha Hajdú ajánlja őket. Túl sok összeesküvés-elméletet fogok gyártani, ha nem térek vissza a való világba. Közben a hajamat simogatja, vagy játékosan a bordáim közé bök.

– A Teen Wolfban az egyik szereplő kómába esett, még a sorozat előtt. A negyedik évadban kiderült, hogy a tag írt egy halállistát a természetfelettiek nevével, majd belemászott a mellette fekvő beteg fejébe, aki később elkezdte pénzért megöletni őket – hadarom egy szuszra. – Mázli, hogy nincs szobatársad. Őrületbe kergetném a hülyeségeimmel, plusz így nem áll fenn a veszélye, hogy valami hasonlót csinálsz, mint Peter. Azért, remélem, nem vennél fel a halállistádra – suttogom a füléhez hajolva. – Ha már megtörtént, az se baj. Csak, majd amikor felébredsz, szólj, én meg elküldöm Nikát, hogy nyírja ki a tagot, aki az életemre pályázik. De ne aggódj, biztosan találnék valami módot, hogy megmutassam, több hasznomat látod élve, mint holtan.

Szándékosan úgy ülök vissza, hogy a combom súrolja a karját. Ha tudna mozogni, már nem nevetne. Ellentmondást nem tűrve rántana magához, és azt kérdezné, miért szórakozom vele.

– Akkor csesztem el mindent, amikor közöltem, hogy miattam csináltattad a tetkódat – simítok végig a kacskaringós feliraton. – Pedig olyan egyértelműnek tűnt. Durva, de pár napja szó szerint idéztem a pszichológusnak a beszélgetésünket. Azzal húztad az agyam, hogy a Pokolra fogsz kerülni, ha nem varratsz magadra valami latin feliratot, én meg azzal vágtam vissza, hogy ezért még nem, de valamelyik körben biztos lesz számodra hely.

 Egyszerre ráz ki minket a hideg. Valami azt súgja, Dávid is emlékszik, már, ha nem aludt el félig a beszélgetés alatt. Az arcára tapasztom a kezem, majd ismét közel hajolok hozzá. Ezúttal meg sem próbálok játszmázni. Már nem félek attól, hogy gyűlöli ezt a helyzetet, hogy el kell viselnie a társaságomat. Csak azok a fránya könnyek ne lepnék el a szememet.

– Tévedtem, Dávid. Még soha életemben nem tévedtem akkorát, mint azon a reggelen – mondom meglepő önbizalommal. Nem remeg a hangom, mint ahogy a végtagjaim sem. És hirtelen elhiszem, hogy nem a levegőbe beszélek. – Mindannyian a Pokolban végeznénk valamiért. Gyilkosság, csalás, lopás, hazugság, szexéhség… mindenki bűnös, a Pokol tornáca pedig megtelt. Nincs értelme elindulnod, mert úgyis visszaküldenek. A sátán is tudja, hogy a te helyed nem a halálban van, hanem mellettem.

Gondolkodás nélkül érintem össze az ajkainkat. Nem tervezek szenvedélyes, belülről égető csókcsatákat, sem lágy keringőt a nyelveinkkel, de még játékos flörtölést sem. Csak megcsókolom, egyszerűen, minden giccstől mentesen. Elég megérintenem a nyelvét, máris gyógyulásnak indul a szívem. Lassan, kérlelve gyűjti össze darabjait, úgy hívogatja őket magához, mint az óvónéni az udvaron rohangáló gyerekeket. A forma összeáll, de még nem kapaszkodtak egymásba. Ahhoz az kellene, hogy viszonozza a csókot. Egy pillanatra úgy érzem, megremegnek az ajkai, ám hamar rá kell jönnöm tévedésemre. Én remegtem, ezért simult a számhoz.

Nem térek ki rögtön. Az ajtó nyikordul egyet, Roxi kínosan felröhög, Anett morog valamit az orra alatt. Látták, de nem izgat. Lehunyt szemmel hagyom, hogy sikamlós ajkaim lassan elváljanak az övétől. Könnyedén csusszannak, mint a kori a jégen.

A lányok őrültnek néznek. Nem vágják a fejemhez, de a tekintetük mindent elárul. De mondaniuk kell valamit. Valamit, ami, még ha reményt nem is, de értelmet adhat ennek az egésznek.

Négy fiatal, és pont az van ágyhoz kötve, akit mindannyian a legjobban szeretnek. Roxi, Anett, én. A tornatermi kaland, a táncpartner, és a kihívás. Kínos lenne? Aligha. Inkább különösen megnyugtató. Semmi meglepő nincs abban, hogy Roxi töri meg a csendet.

– Farkasszemet néz a halállal.

– Pislogni fog?

Még mindig nem engedtem el a kezét. Töretlenül fürkészem az arcát, várva a legapróbb jelre, hogy fel fog ébredni. Mert fel fog ébredni. Nem létezik olyan opció, hogy soha többet nem látom azt a sunyi, öntelt, idegtépően imádnivaló karamellaszínt.

– Nem. Kijátssza a szabályokat – mosolyodom el. – Cinkosan kacsint egyet, a halál meg elcsábul, anélkül, hogy ráeszmélne az őt ért veszteségre.