2. fejezet - Lehetőségek

Sziasztok! 

Megjöttem az új résszel, szóval Dávid után a másik főszereplőnkkel, Dórival is megismerkedhettek, illetve két másik, a képeken látott karakter is feltűnik a fejezetben. Ha gondoljátok, nyugodtan írjátok meg a véleményeteket róluk, vagy a történetről:) 

Maja<3 

ui: Köszönöm a 10 feliratkozót, illetve a kommenteket Victoriának és Christine-nek<3 

****

 Dóri

Lassan pengette a húrokat, mintha csak miattam csinálná, az én gondolataimat szeretné szabályozni a játékával. Valójában persze magáért tette, hogy egyszerre emlékezzen és felejtsen. Mindig ezt csinálta, amikor átjött hozzám. Állítása szerint a kertünk végében lévő faház minduntalan a múlt évet juttatta eszébe. Akkor járt itt először, pont azon a héten, amikor megalapították az együttesüket, és amikor először beszélgettek a zenéről. Furcsamód az utolsó találkozásuk alkalmával is azonnal ide rohant, azóta pedig egyre többször kereste fel az eldugott kis kuckómat. Nem zavart, sőt kifejezetten örültem neki, ha együtt töltöttük az időt, így legalább kölcsönösen inspiráltuk egymást.

Lehunyt szemmel idéztem fel a tanárom szavait. Még mindig alig hittem el, amit mondott, pedig láttam, a saját szememmel olvastam el az e-mailt, amelyben arról tudósítottak, hogy sikerült. Kaptam egy esélyt a kitörésre, a megmutatkozásra, az új életre! Már a puszta gondolattól is borzongás járja át a testemet, hogy Párizsba járhatok egyetemre. A legtöbben ölni tudnának egy hasonló lehetőségért, még ha a korombelieket inkább az Eiffel-torony romantikája vonzza a francia fővárosba. Engem azonban komoly tervek vezéreltek a neves metropoliszba, mert amióta csak az eszemet tudtam, arra vágytam, hogy oda járhassak egyetemre. Párizs híres a művészeteiről, semmi meglepő nincs abban, hogy az intézményei olykor meghirdetnek egy versenyt, melynek győztesei az ottani egyetemeken folytathatják a tanulmányaikat. Szerencsére a szervezők nem csak helyi diákokra számítottak, a pályázatban az állt, bárki jelentkezhet, aki elég tehetségesnek érzi magát, nem számít a pénz, a lakhely, a műveltség, egyedül a rátermettséget vették figyelembe. Amikor a tanárom megmutatta a felhívást, arra gondoltam, kizárt, hogy beválasszanak. Ez persze nem tántorított el attól, hogy próbára tegyem magam, és beküldjem egy rajzom. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy tovább küldik a képemet a megyei fordulóra.

– Büszke vagyok ám rád, ugye tudod?

Egy hálás mosolyt küldtem a fűtött padlón ücsörgő barátnőm felé. Szerettem volna mondani valamit, de a szavak elpártoltak tőlem. Mindez a meghatottságnak tudható be, illetve az egyszerű ténynek, hogy fél öt múlt, ám Blanka még mindig nem futott be. Reméltem, nem húzódik el nagyon az edzése, minél előbb közölni szerettem volna vele a nagy hírt. Már ha a rajzórán erre nem nyílt lehetőség, egy bizonyos személy miatt, ugye…

– Basszus, de gáz! – kapott a fejéhez Nika. – Ha lelépsz Párizsba, tök egyedül maradok. Belegondoltál már, mit hagysz rám? Agybeteg szülőket, akik azt hiszik, hogy lekenyerezhetnek pár cuccal, meg egy őrült kiscsajt, aki belezúgott egy nyomorékba. Hogy fogom én ezt egyedül elviselni, ha?

Felnevettem, bár tudtam, hogy Nika valahol komolyan gondolta, amit mondott. Nem véletlenül lógott nálam annyit. A szülei a felső tízezerbe tartoznak, saját ügyvédi irodájuk van, ahol Nika nővére is dolgozik. Bár minden földi jóval elhalmozták a lányukat, a márkás cuccoktól kezdve, a három hetes ausztráliai nyaraláson át, egészen a legkisebb apróságokig, amit a barátnőm megkívánt, mégsem volt valami szoros a kapcsolatuk. Az ő családjuk a tipikus példa arra, hogy az álmokat nem lehet csak úgy megvásárolni. Rácz apukának ugyanis elsődleges célja, hogy a fiatalabb lánya is a jog védőjeként keresse a kenyerét, ám Nika teljesen más irányban gondolkozott. A zenészek mindig is jobban vonzották a bűnözőknél.

– Nyugi! – kacsintottam rá cinkosan. – Blanka itt lesz neked!

– Kátaival együtt? Kösz, de inkább passzolom!

– Azért ezt előtte ne nagyon hangoztasd…

Válaszképp unottan beletúrt hosszú, szőke hajába, és ismét a gitárjával kezdett babrálni. Hangos sóhaj szakadt fel a tüdőmből, ahogy a barátnőmre néztem. Mi tagadás, elég érdekes módon találtunk egymásra. Emlékszem, kilencedikben még csak nem is tűnt szimpatikusnak a kifutómodelleket megszégyenítően vonuló lányt. Azt hittem, egy hülye, sekélyes liba, aki tökéletesnek hiszi magát, miközben maximum a tusvonalában nincs hiba. Szinte már vártam, hogy szárnyra kapjon róla néhány pletyka, és kiderüljön, hogy a világ díjnyertes kavarógépe. Egy évig szinte semmit sem beszéltünk egymással, aztán egy téli délelőtt váratlanul megszólított a suliban. Az arca ragyogott az örömtől, úgy újságolta el, hogy végre talált valakiket, akik támogatják a céljait. Így tudtam meg, hogy Rácz Dominika, az osztálytársam, a sulizenekar gitárosává, és nem mellesleg a frontember barátnőjévé avanzsált. Tetszett, ahogy előadta a sztorit, nem fennhéjazva, inkább úgy, mint aki végre révbe ért, és felhőtlenül örül a sikerének. Azóta egyre többször beszéltünk, sok mindent megosztottunk egymással. Félreértés ne essék, nem a zenekara miatt barátkoztam Nikával, tényleg jófejnek tartottam a pörgős, kicsit lázadó lányt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy akkor sem hagytam magára, amikor feloszlott az együttesük, hála annak a gyökér Barnának, aki egyúttal össze is törte Nika szívét.

– Ha kiderülne – kérdezte, fel sem nézve a hangszeréből. -, hogy Kátai pszichopata, és elrabolta Blankát, leüthetem?

Felvont szemöldökkel vizslattam a lányt. Kétség sem férhet hozzá, hogy nagyon kedvelem Nikát, de néha képes elég durva túlzásokba esni. Szerintem ilyenkor nem gondolja át teljesen, mit is akar, csak árad belőle a hülyeség. Ezekben a pillanatiban okosabb leállítani, még mielőtt felhúz a depresszív hozzáállásával.

– Tisztázzunk pár dolgot – ültem le vele szembe. – Nem vagyunk sem államtitkárok, sem pedig külvárosi gengszterek, szóval az embereket a keresztnevükön szólítjuk. Azaz Kátai mostantól csak Gergő, oké? Hé, amúgy is össze kellene haverkodnod vele, ha már Blankával jár!

– Még nem járnak! – mutatott rá határozottan.

Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat. Helló Nika, helló előítéletek, már hiányoztatok! Épp egy újabb hadjáraton gondolkodtam a hülye elvei ellen, ám az ajtó nyikordulása megakadályozott ebben. Egy szempillantás alatt pattantam fel, és meg sem várva a köszönést, illetve a hosszadalmas bocsánatkérést, Blanka nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam magamhoz az alacsony lányt, mintha a világ összes szeretetét rá akarnám zúdítani. Konkrétan rajzóra vége óta másra sem vártam, csak hogy magamhoz öleljem, és végre eláruljam neki, hogy Nikával együtt nem feleslegesen támogattak annyi héten át, a munka meghozta a gyümölcsét.

– Tovább küldték a rajzomat! – visítottam a fülébe enyhén hisztérikus állapotban.

– Gergő elhívott a szalagavatóra! – viszonozta az üvöltést.

Egy másodpercre elváltunk egymástól, úgy figyeltünk az első reakcióra. Blanka szemöldöke kis híján elveszett a hajában, annyira letaglózta a hír. Persze nem kellett félteni, hosszú szempillái alatt máris felragyogott az írisze, és még az eddiginél is hangosabb visítozásban tört ki. Közben persze nem mulasztott el a nyakamba ugrani, sőt még egy cuppanós puszit is bezsebeltem tőle. A nagy örömködésre kivételesen Nika is félretette a rosszkedvét, és csatlakozott hozzánk. Bár nem ugrált olyan önfeledten, mint Blanka, azért jó volt látni, hogy nem tört össze teljesen.

– Mesélj már, hogy tudtad meg? – Blanka világoskék szeme még a szokásosnál is jobban csillogott. Kész csoda, hogy nem pattant ki a helyéről.

– Nem nagy ügy, csak Hajdú mutatta, hogy kapott egy e-mailt a szervezőktől – vontam meg a vállam. – Írták, hogy tovább küldték a rajzomat, meg hogy egy hét múlva megérkezik a következő feladat. Tudjátok, amikor kiküldenek egy képet, és le kell másolni – Mindketten bólintottak; még szép, hogy tisztában vannak a verseny követelményeivel, az elmúlt hónapokban kismilliószor elismételtem nekik.  – Az a gáz, hogy már nem emlékszem, mit csináltam, asszem’, bőgtem is! – Egyszerre nevettünk fel, annyira hihetetlennek tűnt ez az egész.

– Lehet már tudni, mit kaptok? – kérdezte Blanka

Tanácstalanul ráztam a fejem.

– Elviekben egy kortárs művész képéből kivágott darabot. Nem valami konkrét… Remélem, valami normális lesz.

Blanka és Nika összemosolyogtak a megjegyzésemen. Szívem szerint hosszas elemzésbe kezdtem volna, hogy mire számítok, és hogy minek örülnék a legjobban, de nem szeretnék az agyukra menni. Idén tanultunk utoljára művészettörténelmet, és az osztályom nagyrésze egyetértett abban, hogy ezért is megéri végzősnek lenni, és magunk mögött hagynia tizenegyediket. Elég kemény tárgy, ahhoz képest, hogy nem kell az érettségire. Nem is kifejezetten a tanárral volt bajuk, inkább azzal, hogy emiatt bent kell maradnunk hétfőn hetedik órában, miközben az egyetlen napunk lenne a héten, amikor – a faktokat leszámítva – hat óránk lett volna. Nem szerettem volna ezzel fárasztani a barátaimat, sőt, igazándiból senkit se. Már megszoktam, hogy a legtöbb emberrel nem beszélgethetek a témáról, így nem okozott gondot másra terelni a szót.

– De mesélj inkább te! – böktem meg Blankát. – Mi ez a keringő-dolog?

A barátnőmbe egy csapásra visszatért az élet, és rögtön belevágott a sztorizásba. Természetesen előtte még megigazította a haját, és köhintett párat, hogy ne vesszen el a történetben. Nikával korábban már megállapítottuk, hogy azért csinálja ezt, mert ilyenkor elképzeli, hogy Gergő is ott van mellette. Önkéntelenül is megmosolyogtatott az alakítása. Félreértés ne essék, nagyon örültem a boldogságuknak, a vigyorom leginkább annak szólt, hogy elképzeltem őket együtt. Mi tagadás, kicsit furán mutattak egymás mellett, elvégre Blanka Gergő mellkasáig sem ért – mondjuk, ettől csak még aranyosabbnak gondoltam őket. Kár, hogy nem szorult beléjük annyi bátorság, hogy elmenjenek randizni.

Mondhatni, a kezdetektől fogva nyomon követtem a kapcsolatuk alakulását, kevés náluknál édesebb párt ismertem – még akkor is, ha hivatalosan nem is jártak még. Elég volt rájuk nézni, az ember érezte, mennyire kedvelik egymást, és minden időt megragadnak, hogy együtt legyenek. Nem szokásom ódákat zengeni a barátaim magánéletéről, de róluk kétség nélkül állítottam, hogy egymásnak teremtette őket a sors. Azt hiszem, pont kiegészítették egymást. Amíg nem ismerte Gergőt, Blanka folyton azon kattogott, hogy egysíkú az élete, mondván, mást sem csinál egész nap, csak lovagol. Bár mindig is szerette az állatokat és a sportot, úgy érezte, szüksége van egy kis változatosságra. Kátai Gergő életében pedig, már ha hihetünk a pletykáknak, talán túlságosan is sok volt a váratlan fordulat, legyen szó nőügyekről, túlzásba vitt ivászatról, vagy akár a cigiről, amit még mindig nem tett le. Blanka szerint egyébként nem is fogja, a nikotin a mindennapjai részévé vált, kizárt, hogy egyik napról a másikra megváljon tőle. Mondjuk még így is sokat fejlődött ahhoz képest, amilyen kép kialakult róla a gimiben.

– Tudjátok, a végzősök tánctanára egy pszichopata… – kezdett bele a mesélésbe. Egyöntetű bólintással reagáltunk a hallottakra, és igyekeztünk nem belegondolni, milyen sors vár ránk jövőre. – Gergő párja meg lebetegedett, szóval ellógta velem az órát. Most először beszélgettünk a keringőről. Azt mondta, hogy nincs annyira bezsongva, de ha már így alakult, nem kezd el balhézni, csak azért is végigcsinálja az egészet.

– Igen, mert a te Gergőd aztán nem szokott lázadni! – gúnyolódott Nika.

Blanka egy ideges mozdulattal csendre intette.

– Ha tudom, hogy ennyire mellre szívod, nem mesélem el az éneklős sztorit…

– Nézd, egy szóval sem mondtam, hogy bajom van a csávóval – tette fel a kezét a szőke lány hárítóan. – Csak egész halkan megjegyeztem, hogy viselkedhetne kicsit érettebben, elvégre tizennyolc, vagy mi!

Lesütött szemmel vártam, hogy valamelyest csillapodjanak a kedélyek. Kár tagadni, Nikára nem igazán lehetett számítani, ha a fiúkról van szó. Mindez a drágalátos Barnára vezethető vissza, az egykori bandája frontemberére. Tudniillik, a srác végzős volt, amikor megalapult az együttes, ráadásul évvesztes, szóval majdnem három évvel idősebb Nikánál. Nyilván többet tapasztalt nála, nagyobb volt a társasági élete, és több helyre járt, mint a barátnőm. Tipikusan az a csávó volt, akiért elolvadtak a lányok, gyakorlatilag alig akadt valaki a suliban, aki ne próbálkozott volna be nála. Állítása szerint mégis Nika volt az első lány a gimiből, akivel járt. Nos, mindez szép és jó, csakhogy a kedves Barna véletlenül megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy a sulin kívül temérdek lánynak csapta a szelet, és jónéhányukkal több is történt, mint holmi ártatlan flört. Egy szóval sem említett Nikának, mi folyik a háta mögött, sőt mi több, néhány nőjét még össze is ismertette a lánnyal. Persze az igazság nemsokára napvilágra került. Barna az év végi koncerten bejelentette, hogy feloszlatja a bandát. Nikát hideg zuhanyként érte a hír, fel se fogta igazán, miért teszi ezt a barátja. És ez még nem volt minden, a srác ugyanolyan pofátlanul közölte vele, hogy sosem szerette igazán a barátnőmet, csak a zenekar miatt nem szakított vele már korábban.

Ezek után nem csoda, hogy a lány nagy ívben kerülte a szépfiúkat, és nekünk is folyton azt tanácsolta, hogy tegyünk ugyanígy. Kicsit sajnáltam, hogy ennyire beskatulyázza az embereket, és még csak esélyt sem ad nekik.

– Szóval, mint ahogy azt említettem – vetett egy szúrós pillantást Blanka Nikára –, elhívott a szalagavatóra. Sőt, két jegyet is adott! – lóbálta meg előttünk a szerzeményeit. – Ha gondoljátok, egyikőtök eljöhetne velem… Elég uncsi lenne egyedül ücsörögni, mert Gergő szüleihez csak nem mehetek oda! Na, valaki?

Már ismertem annyira, hogy tudjam, nekem szánta a kérést. Bár kettőnk közül Nikán jobban mutatna a kisestélyi, minden bizonnyal nem aratna osztatlan sikert a vendégek körében. Felrémlett előttem a kép, ahogy az összes jelenlévő hímnemű, beleértve a tanárokat, a végzősöket, és rokonokat, mind-mind a barátnőm kegyeiért versengenek, konkrétan könyörögnek neki egy táncért, ám Nika egy határozott mozdulattal elküldi őket melegebb éghajlatra. Való igaz, engem nem fognak kikiáltani a parkett ördögének, de legalább még nem ért szerelmi csalódás, így nem gubóztam be a depressziótól. Sőt, minden bizonnyal Gergőt sem fogom válogatott jelzőkkel illetni, csak mert helyesebb az átlagnál. Úgy gondoltam, Blanka kedvéért bevállalhatom a bált, ha nem tetszik, maximum hamarabb lelépek.

– Benne vagyok! – mosolyogtam rá kedvesen.  – Nem hagylak magadra.

– Kösz, isten vagy, Dóri! ­– vigyorodott el, majd Nikához fordult. – Azért ha gondolod, az afterra benézhetnél. Gergőéknél lesz, a szülei a bál után azonnal elutaznak.

– Hűha, akkor ne számítsak semmi jóra? – vontam fel a szemöldököm somolyogva. Bár a végzős srác mostanában kezdett kicsit visszavenni a pörgésből, még így is mérget vettem rá, hogy a buli végére alig marad majd józan a házban.

Blanka száját hangos kacaj hagyta el, aztán felpattant, és kis híján belemászott az aurámba.

– Csak jóra számíts, Dóri! – kacsintott rám izgatottan. – Tudod, Gergő előtt mindig azon paráztam, hogy nem sikerül kilépnem a komfortzónámból. Hát, azt hiszem, ez a buli megoldja ezeket a gondokat!

Felnevettem, majd jó szorosan magamhoz öleltem Blankát. Most döbbentem csak rá, hogy az elmúlt hónapokban alig mozdultam ki, folyton csak a rajzoláson, meg a pályázaton járt az eszem. Régen voltam bulizni, pedig már igazán rám fért volna, hogy kieresszem a gőzt. Ha pedig ehhez az kellett, hogy előtte kisestélyiben, meg magassarkúban végigszenvedjem a szalagavatót, ám legyen! Ez nem gátolhatott meg a kikapcsolódásban.