21. fejezet - Békülős szex

Dávid

A hasán feküdt, fekete tincseit egy megnyúlt hajgumi tartotta egyben. Némelyik még így is az arcában kötött ki. Nem igazán hatotta meg, sőt, mintha kifejezetten örült volna neki, hogy eltereli a figyelmét. Hosszú lábait hol keresztbe fonta, hol szórakozottan lóbálta. Ugyanazt a játékot űzte, mint máskor. Pontosan tudta, mennyire izgató látvánnyal szolgál, de úgy tett, mintha fel se venné a vetkőztető pillantásom. Telt ajkát unott sóhaj hagyta el, úgy tornázta fel magát a könyökére.

– Nem így képzeltem el a szombat estét.

Nem álltam meg, hogy fel ne nevessek a csalódottsága láttán. Még az sem szegte kedvemet, hogy úgy méregetett, mint aki menten megöl. Megértettem, én se örülnék, ha a szeretőm áthívna kibékülni, aztán a kezembe nyomna egy feladatsort. Persze, én nem szenvednék annyit a matekkal, mint Dóri. Mondjuk, engem sosem akartak megbuktatni.

– Nem figyelsz. Itt is kettővel szoroztál húsz helyett – mutattam a füzetére. – Dóri, nem akarom, hogy meghúzzanak.

 Nem hozták lázba a számok, és még csak nem is tett érte, hogy javuljon a helyzet. Hogy teljes legyen a kép, kifogta a gimi legbetegebb tanárát, aki minduntalan őt szólította felelésre. Ő meg leblokkolt. Nem tudott semmit, csak makogott, a végére pedig teljesen feladta a reményt. Meg sem próbált javítani, minden jel arra utalt, hogy belenyugodott a sorsába.

Közben persze megőrült volna egy esetleges bukás esetén. Fogalmam sincs, hogy élné túl a tizenkettediket Nika és Blanka nélkül – még ha az utóbbival nem is alakult olyan fényesen a kapcsolatuk.

Pech, hogy még az okításomtól sem térült meg. A füzetét egy hanyag mozdulattal a földre ejtette, majd a pólóm nyakánál fogva magához húzott. Elég volt egy csókkal elhallgattatnia, máris kevésbé tűntek fontosnak a jegyei. Dóri egy percig sem tétlenkedett, nyilván felkészülten érkezett a randira. Mindketten tudtuk, mit akar, de én azért tettem az agyamat. Időközben rájöttem, miért élvezi annyira a szívatásomat. Örült, hogy szenvedni látott, így kapott visszajelzést, hogy tényleg ágyba akarom vinni. Még akkor is, ha szétcincálja az idegeimet az incselkedésével. Ördögi eszközökkel tüzelte fel az érzékeimet, aztán hagyta, hogy megszerezzem a jutalmamat. Nem a legtisztább módszer, de nála bevált. Bár egy kínszenvedéssel ért fel tartanom magam a tervemhez, nem adtam fel. Még csak nem is viszonoztam a csókját, csak egy sunyi félmosolyt zsebelt be tőlem.

– Aha, világos. Azt hiszed, legyőzhetsz, mi? – forgatta meg a szemét gúnyosan. – Mibe fogadunk, hogy veszítesz?

Meg se várta a válaszomat, rögtön a matracra lökött. A mosolya sugárzott az önbizalomtól, hosszú szempilláin csábos rebegés futott végig. Hülye lettem volna ellenkezni. Vigyorogva figyeltem, ahogy kiszabadítja a tincseit, majd az ágyékomra ereszkedik. A világ minden kincséért sem szakította volna meg a szemkontaktust. Látni akarta az arcom, tengerkék szemében pusztító vihar dúlt, miközben arra várt, hogy felizguljak.

– Kezdésnek elmegy – döntöttem hátra a fejem. – Az ilyen meghúzás ellen nekem sincs kifogásom.

Hangos nevetés szakadt fel a torkából, kecses ujjai a kockáimra vándoroltak. Idegölő lassúsággal dörgölőzött hozzám, a sötét szempárban kérlelő fény csillant. Ismert. Túl jól ahhoz, hogy ne tudja, ennyitől már régen letepertem volna. Valójában nehezemre esett tartani magam a szerepemhez, nem is nagyon volt ínyemre a dolog. Előre nyújtottam a karomat, az ujjaink összekulcsolódtak. Dórinak ideje sem maradt felfogni, mi történik, a következő másodpercben alattam kötött ki.

– Ennyit a híres tűrőképességről? – simította meg az arcomat. A keze nyomán igéző vaníliaillatot hagyott maga után.

– Mondja, aki lekapott a parkban!

Elvigyorodott, hófehér fogsora kristályként hatott a félhomályban. Nem láttam értelmét a várakozásnak. Alig kellett megdöntenem a fejem, az ajkunk máris egymásra talált. Ki akartam élvezni a csókot. Tudtam, hogy nem szabad elsietnem, valamilyen szinten elölről kell kezdenem az egészet. Oltári nagy baromság lett volna elveszteni a lány bizalmát. Még az első randinkra sem készültem annyira, mint a ma esti találkára. Való igaz, a bor és a rózsa elmaradt, időközben megtapasztaltam, hogy Dóri nem rajong az effajta formaságokért. Neki igazi értékekre van szüksége ahhoz, hogy széttegye a lábát. Hosszan tartó csókok, őszinte bókok, és mérhetetlen figyelem. Lehetetlennek tűnő, teljesíthetetlen kívánságok. Más már rég feladta volna. Azt hinné az ember, nem ér annyit egy lány, pláne ha húsz másikat kaphatsz helyette, és még csak a kisujjadat sem kell mozdítanod értük. Ezért különbözött tőlük. Ha nem nyűgöztem le, elfelejthettem a menetet. Kihívást jelentett, minden egyes alkalommal. Ehhez mérten a diadal is fényesebbnek hatott.

Ő hagyta félbe a csókcsatát. Meglepett, ahogy rám nézett. Az élveteg mosoly lehervadt az ajkáról, még az íriszében lobogó láng is kialudt. A vonásai megkeményedtek, vékony karjait a nyakam köré fonta. Már abba beleborzongtam, ahogy a bőrömhöz ért. Ahogy a lehelete a szám szélét súrolta.

Nem siettem el a műveletet. Egy gyengéd puszival indítottam, az ajkam éppen hogy csak érintette az illatos felületet. Hallottam felgyorsuló légzésének ütemét, éreztem, ahogy a testünk össze préselődik. Egyedül az arcát vesztettem szem elöl. Azt a csinos kis pofit, azzal az árgus tekintettel, amivel minduntalan szólásra kényszerített. Másra sem vágytam, csak hogy megkapjam. Hogy újra megízlelhessem a testét. Tudjam, hogy miattam tesz mindent. Miattam nyögdécsel, miattam kapaszkodik az ágy szélébe, a szoba az én nevemet visszhangozza. Az elmúlt egy hét kínkeservesen telt. Nem azért, mert nem jutottam nőhöz. Azért, mert nem jutottam hozzá. Nem beszéltünk, nem húztuk egymás agyát, nem csókolóztunk, nem estünk egymásnak.

Már a puszta gondolattól is iszonyodtam, hogy újraéljem ezeket a napokat.

A szeretőm függőjévé váltam. A gunyoros megjegyzései, a szarkasztikus humora, a bájos mosolya, a hamvas idomai – csak néhány dolog, ami nélkül nem bírtam volna megmaradni. A lány hiánya rámutatott, milyen fontos is valójában. Ezért is követtem el mindent, hogy magamhoz láncoljam.

Egyre távolabb kerültem a nyakszintjétől, a nyelvem immáron a dekoltázsát kényeztette. Ha Dórin múlt volna, már rég megszabadulunk a ruháinktól. Izmos lábai a csípőmre csavarodtak, közben úgy kapaszkodott a hajamba, mintha az élete múlt volna rajta. Erőszakosan szorította a fejemet a mellkasára, a szívverése szinte szétszaggatta a dobhártyámat. Én inkább a ruháival kapcsolatban tettem volna így. Már megint túl sok cuccot viselt. Vörös póló, melltartó, fekete farmer, alsó… Nem tetszett az időhúzás. A tenyerem a derekára csusszant, innentől egyetlen lépés választott el attól, hogy kihámozzam a blúzából. A textil a matekfüzet sorsára jutott, légiesen hullott a szőnyegre. Dóri meg sem próbálta leplezni az elégedettségét. Egy ezer wattos mosollyal ajándékozott meg, majd mielőtt megcélozhattam volna csupaszon maradt testrészeit, egy fürge mozdulattal változtatott a felálláson.

Kiéhezett vadmacskaként vetette rám magát. Egy másodpercet sem kaptam, máris maga alá szorított. Vélhetően irreálisan hangzik, hogy a rajzlapok fölött gubbasztó leányzó könnyedén leszerel egy kajakost, pedig így történt. Olyan lendülettel ugrott rám, hogy képtelen voltam védekezni. Tökéletesen megfelelt a felállás, pláne, mikor az ajkamra tapasztotta a sajátját. Még sosem csókolt úgy, mint akkor. Tüzes, pusztító szenvedéllyel, amit csak a legerősebbek élhetnek túl. Kis híján belezsibbadt a testem. Meg sem fordult a fejében a kegyelem gondolata. Törleszteni akart az elmulasztott alkalmakért, megbosszulni a hét fáradalmait, megmutatni, hogy mit veszítenék, ha még egyszer hülyeséget csinálnék. Pedig meg sem fordult a fejemben. Ezek után biztosan nem.

– Így képzelted el? – suttogta. A lélegzete valósággal felperzselte a bőrömet.

– Mit?

Sóhajtottam. Nem tudtam többé megszólalni. Az érzékeim a következő lépésért kiáltottak. A kezeim önkéntelenül végig siklottak a hátán – gerincferdülés –, majd a derekán kötöttek ki. Innentől egyetlen mozdulatba került, hogy a hátsójába markoljak. A bensőjéből kiszabaduló édes sikoly folytatásra ösztönzött. Óvatosan, mégis keményen masszíroztam a fenekét, a vágytól ragyogó szemek láttán automatikusan pimasz mosoly ült ki a képemre. Szinte láttam magam előtt, ahogy megnedvesedik az alsója.

– A békülést – Hátra vetette a fejét. A fürtjei az ujjam végét súrolták. – Az első szexet a veszekedés után.

– Passz. Nem gondolkoztam ezen…  

– Úristen, te nem gondoltál a szexre? – kapta a szájához a kezét. – Hívjak orvost?

Egyszerre nevettünk fel, a fennálló helyzetben rohadt idiótán hangzott a megjegyzésem. Az arca kipirult, a mosolya feltüzelt. Tetszett, amit láttam. Egy gyönyörű lány szexi, vörös melltartóban, a tenyerem fogságában. Nem egyszer keveredtem hasonló kalandokba. A mostani más volt. Most kezdtem el igazán értékelni a szeretőmet. Komolyan vettem. Tudtam, hogy nélküle minden más lenne. Jó, de nem különleges. Sablonos. Kiszámítható. Üres.

– Még nem csináltam – vallottam be.

A szemöldöke a hajtövéig szaladt. Nem értette, miről beszélek, de nem is érdekelte igazán. Sokkal izgalmasabb elfoglaltságot talált. Kecses ujjai a hasamon pihentek, onnan indult a játéka. Könnyedén, már-már észrevétlenül húzódtak lejjebb, míg rá nem leltek a férfiasságomra.

– Kamu – suttogta. – Mást sem teszel, csak megőrjítesz. Aztán úgy teszel, mintha akkora csoda lenne. Mondjuk, jobb, mint amikor az egóddal húztál fel.

Egy percet sem vesztegetett el, azonnal munkához látott. Rajtam volt a sor, hogy felnyögjek. A mozdulatai ostorcsapásként hatottak rám. Én meg tűrtem, vigyorogtam, mint egy eszelős, aki bírja a kínt. Élvezi a hosszúra nyúlt felizgatást. Mindketten tudtuk, hogy fog végződni az este. Dóri meg szokás szerint húzott a még szenvedélyesebb éjszaka reményében. Nem akartam neki csalódást okozni.

– A békülős szexről beszélek – sóhajtottam bele a fülledt levegőbe. – Ez lesz az első.

Láthatóan sikerült összezavarnom.

– De akkor... – Habozott. A megfelelő szavak után kutatott, és egy másodpercre sem állt le. – Amikor összevesztél másokkal, ti nem…

– Nem – ejtettem el egy cinkos kacsintást. – A veszekedés egyet jelentett a szakítással.

– Világos. A nagy HD nem bírja elviselni, ha egyszer az életben nem neki van igaza.

Meglengettem előtte a középső ujjamat, mire az övem után kapott. Gyorsan csinálta, sokkal gyorsabban, mint ahogy azt vártam. Egyenesen üvöltött róla, mennyire hiányolt. Nem úgy, mint amikor kihívott a partra. Még csak ahhoz sem hasonlíthattam, amikor nálam aludt az ihletért. Feladta a játszmáit. Belátta, hogy nincs értelme a játéknak. Sosem kételkedtem az igazában, ezúttal pedig ismételten rámutatott, miért kell nekem. Vagy én neki. Mindegy.

Semmi sem számított. Csak mi ketten, az egymásnak feszülő ágyékaink, meg a győzelem tudata. Mert nyertünk. Lealáztuk az akadályokat, kétségtelenül kiérdemeltük a jutalmunkat. Ő engem. Én őt.

Nem vártunk. Még csak annyira se, hogy meztelenre vetkőzzünk. A térdemig rángatta le a boxeremet, a bugyija csak a kényelme miatt járt be hosszabb utat. Ennyi. Semmi időhúzás, trükk, vagy felesleges flörtölés. Kapkodva helyeztük fel a gumit, ha nem bíztam volna a gyártóban, megijedek, hogy Dóri körmei kiszakítják az anyagot. Ami azt illeti, rám nagyobb veszélyt jelentettek. Szó szerint a kézfejembe mélyedtek. Már megint kapaszkodott. Mániákusan, mintha félne a veszteségtől. Mintha örökké így akarna maradni.

Nem, mintha kifogásoltam volna. A fejem az ágyra esett, a hullámaim nedvesen tapadtak a homlokomba. Dóri tenyere remegett a vágytól, és még izzadt is hozzá. A cseppek átfolytak a csuklómon, egészen a könyökömig, majd a pólómon értek célba. Én meg vigyorogtam. Megálltam a gondolkodásban, az agyam a lány függőjévé vált. Figyeltem, ahogy fennakad a szemhéja, szétnyílnak az ajkai, és levegő után kapkod. Tudtam, hogy perceken belül elmegy, mint ahogy azt is, hogy nem érem be ennyivel. Nem azért vártam az estét, hogy Dóri öt perc után elélvezzen, aztán lemásszon rólam. Meg kellett lepnem, elérni, hogy küzdjön az orgazmusért. Önző voltam, amikor a csípőjébe markoltam. Ő még nem sejtette, mire készülök, mámoros mosolyából ítélve messze járt. Még a lökésemtől sem kapott rögtön észbe. Próbáltam finoman lerángatni magamról, nem is koppant akkorát a háta. Mondhatnám, hogy meglepett a gyilkos pillantása, de hazudnék. Valójában kifejezetten élveztem, hogy úgy méreget, mint aki menten felnégyel.

– Majdnem elmentem, vadparaszt! – sziszegte.

Vicsorogva méregetett, le sem tagadhatta volna, mennyire beindítottam. A szemében forrongó vad gyűlölettel felnyársalta a testemet. Pechére azonban a vágy kiolthatatlan ragyogása felülmúlta az érzést. Nem bírt uralkodni magán, vagy parancsolni az ösztöneinek. Kétségkívül mulattatott a szenvedése. Arra gondoltam, mekkora megrökönyödést váltana ki az osztálya körében, ha kitudódna a kis titkunk. Milyen képet vágnának a szülei, ha rájönnének, hogy a lányuk kiéhezett vadállatként méreget. Mérget mernék rá venni, hogy kiborulnának. Darabokra tépnének, amiért elvettem a becsületét. Persze, nem hatott meg túlzottan. Ez tette izgalmassá a viszonyunkat; a tudat, hogy a többség által szolidnak tartott lány kivetkőzik magából miattam. Felszínre tör az igazi éne, amit kizárólag nekem mutat meg.

Sosem titkolózott előttem. A pólóm nyakánál fogva rántott magához, az arcunk összeért, amikor megszólalt. Szinte megcsókolt, miközben édes szavakat formált az ajkaival.

– Kicseszettül gyűlöllek, Hollósy Dávid!

– Ja, látom – röhögtem ki a vérszegény próbálkozást. – Akkor nyilván nem érdekel, mit gondolok rólad…

– Nem kell sok ész, hogy kitaláljam – szegezte a tekintetét a plafonnak. – A tested elárulja.

Elfojtottam magamban egy vigyort, majd újra a nyaka felé araszoltam. Ezúttal azonban a másik irányt céloztam meg. Felfelé haladtam, révetegen, hogy még inkább felhevítsen az érzékeit. Apró köröket írtam le a combján, az ujjai elvesztek a hajamban. Bármit is mondott, kétség sem fért hozzá, hogy hazudik. A tehetetlen düh beszél belőle. A mozdulatai elárulták, hogy valójában hasonló érzéseket táplálunk egymás iránt.

– Hiányoztál, Dóri – súgtam a fülébe. – Rohadtul hiányoztál, basszus.

Egyszerre borzongtunk meg. Mindkettőnket meglepett a hirtelen jött őszinteség. Pedig a szavaim nem tűntek távolinak, még csak nyálasnak sem. Tisztában voltam vele, hogy tőlem származnak. Inkább azon csodálkoztam, hogy kimondtam, amit gondolok, méghozzá hihetetlenül egyszerűen. Mindenféle giccs és romantika nélkül. Nem is tudtam volna túldramatizálni. Olyan természetesen hangzott, mintha egy bevásárlólistát olvasnék fel. Már, ha az ember betegesen ragaszkodik a közért ételeihez.

Még Dóri reakciójában sem véltem felfedezni semmi furcsát. Nem leptem meg, még azon sem csodálkozott, hogy színt vallottam. A mosolya nem árulkodott a csábítás utáni kívánságról, nem epekedett a szexért, még csak meg sem csókolt. Csak nézett rám azokkal a tiszta, tengerkék szemeivel, és gyengéden megsimította az ajkamat. Mintha meg akart volna védeni valamitől.

Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy néhány perc múlva másnak lesz szüksége segítségre.

– Feküdjünk le – mormolta az ajkaimat pásztázva. – Nem fogok tovább várni.

– Na, szép! – nevettem fel tettetett sértődöttséggel. – Kiteszem a lelkem, a kedvedért bevágok két romantikus mondatot, erre jössz a nimfomániáddal! Öld meg a pillanatot, szerintem is.

Kikerekedett szemmel bámult rám, nem igazán hatotta meg a kacagásom. Nem állt szándékomban bolondot csinálni belőle, de olyan labdát adott a kezembe, amit bűn lett volna nem lecsapni. Persze, az már egy fokkal kevésbé tűnt viccesnek, hogy az arcomba vágta a párnámat.

– Egy állat vagy, Dávid.

Kihívó pillantásom táplálta a harci kedvét. Úgy vetődött rám, mint aki menten széttép. Magasba lendülő ökle a szememet vette célba, még szerencse, hogy kitértem az ütés elöl. Hála az időzítésemnek, még a csuklóját is sikerült elkapnom, így könnyűszerrel magam alá szorítottam. Kész élvezet volt nézni a szeretőmet, ahogy a térdem közt vergődik. Igaz, amiatt se tört volna össze a szívem, ha más értelemben teszi mindezt, de valami azt súgta, hogy nemsokára arra is sor kerül.

– Szóval, békülős szex, mi? – táncoltattam meg a szemöldököm.

– Hogy a francba vagy ilyen erős?

Elnézően megcsóváltam a fejem, majd lazítottam a szorításán. Ez elég is volt ahhoz, hogy újra rajta kössek ki. Verítéktől nedves mellkasaink találkozásának nyomán izgató melegség futott végig a testemen. Ezúttal tényleg nem vártunk, túl sokáig szórakoztunk ahhoz, hogy ennyiben hagyjuk. Ajkaink egymásra tapadtak, a nyelvem őrült módjára kapaszkodott Dóriéba. A csókunk sebes ütemet vett fel, úgy faltuk egymást, mint még soha azelőtt. Pedig nem volt tökéletes. Dóri belenyögött, én indokolatlanul felnevettem, egy fekete tincs a szánk közé szorult, de nem számított. Nem kellett annak lennie. Nem is vágytunk rá.

Elölről kellett kezdenem mindent, de nem bántam. Örültem, hogy az ajkamtól lecsúszik a melltartópántja. Tejbetök módjára vigyorogtam, csak mert a hátamba karmol. Mámoros sóhajt hallattam, amint megérintettem vágyának forrását.

Mindent kizártam. Nem érdekelt a szüleim balhéja, Gergő és Blanka szakítása, Bia sértődése, a szemem alatt kékülő ütésnyom, a suliban terjedő pletykák. Egyedül Dóri számított. A párnán elterülő ébenfekete hajzuhatag. A fülcimpámba mélyedő fogak. A nevemet suttogó ajkak. A bőre, ami a vaníliára emlékeztet. Nem arra, amit az őserdőben lát az ember, hanem a fagylaltra. Pont olyan könnyed és puha. Édes, gyengéd, mégis megőrjít. A rajongásom cseppet sem normális, mégsem bírok felhagyni vele.

Nyögések. Sóhajok. Egymásnak feszülő testek. A levegőnek annyi, meg lehet fulladni. Padlóra hullott, gyűrött ruhák. Csak egy átlagos, szombat esti numera, nem?

Nem. Rohadtul nem.

Dórival más volt. Nem azért, mert akkorát alakított volna az ágyban, pornókliséket üvöltött volna, még csak lehetetlen fétisekkel sem rendelkezett. Csak önmagát adta, egy percig sem színészkedett. Őszintén akart engem, Hollósy Dávidot. Nem a gimi legnépszerűbb diákját, a partik királyát, a kigyúrt kajakost a bugyiszaggató mosollyal, meg a vicces megjegyzésekkel. Ő arra a kicsinyes, lobbanékony, forrófejű srácra tartott igényt, aki megérti a hülyeségeit, és cserébe ő is elfogadja olyannak, amilyen.

Fel se merült bennem, hogy a második menet balul sül el. Szándékosan vetettem véget az elsőnek, hogy felizgassam Dórit, és vele együtt én is a csúcsra jussak. Ha tudom, mi történik a következő pillanatban, még csak meg sem fordul a fejemben hasonló ballépés.

Bizonyára fél Hollywood megirigyelte volna a keletkező zavart. Nem minden forgatókönyvben fordul elő, hogy szex közben megcsörren az egyik fél telefonja. A főhősök valószínűleg hozzánk hasonlóan fogadnák a hívást, vagyis nem vennék figyelembe. Ha normális tag, nem próbálkozik többször, de mi ezúttal egy enyhén idegbeteg hívót fogtunk ki.

– Kinyomom – motyogta Dóri, majd a mobiljáért nyúlt. Legszívesebben kivágtam volna az ablakon azt a szart.

Igyekeztem elvonatkoztatni a szeretőm kezében rezgő készüléktől, inkább folytattam, ahol abbahagytam. Az arcát ostromló csókjaim és a döféseim egy pillanatra sem hagytak alább. Túl sokat küzdöttem a lányért ahhoz, hogy valami idióta miatt félbehagyjuk a menetet. Az ujjaim fogságba ejtették Dóri jobb csuklóját, hogy még véletlenül se tudja felvenni. A fejem elveszett a hajában, a fogaim a nyakába hatoltak. A combomon lassacskán eluralkodott a zsibbadás, a szemhéjam önkéntelenül is leereszkedett. Hallottam a hangját, forró rezdülései valóságos tüzet gyújtottak a bensőmben.

Túl hirtelen történt. Levegő után kapkodtam, megannyi csillag táncolt a szemem előtt, a koponyámba éktelen fájdalom hasított. Gyászos sikítás, őrült szívdobogás, a hideg padlót érintő talpak. Káromkodás, a felfele szaladó cipzár gyötrelmes zenéje, és az ajtó, ahogy hangos robajjal becsapódik.

Minden, csak nem orgazmus. Káosz. Őrület.

Megőrültem. Bekattantam, mint egy drogos, aki hetek óta nem jutott szerhez. Az oldalamra fordultam, a fájdalom gyilkos tőrként hatolt a fejembe. Kábán tápászkodtam fel, az ágy és az éjjeliszekrény segítségével álltam talpra. A fejemet mintha ezer kalapáccsal püfölték volna. Forgott velem a világ, a látásom elhomályosult. Valaki elesett a lépcsőn, legalábbis a hangokból ítélve.

Megráztam magam, reméltem, ettől majd tisztábban látok. Ha lehet ilyet mondani, csak még inkább összezavarodtam. Tíz másodperc alatt mintha legalább egy tornádó söpört volna végig a helyiségen. A nadrágom még mindig a térdemen lógott, az óvszer a lepedőre esett, nem kevés szennyest hagyva ezzel maga után. A párna a földön végezte, pont Dóri matekfüzetén landolt.

Dórinak azonban nyoma veszett.

Nem tétlenkedtem. Lövésem sem volt, mi ez az egész, azt hittem, a szeretőm megőrült. Nem foglalkoztam a fennálló állapotokkal, kettesével szedve a fokokat iramodtam utána. Remegő kézzel rángattam fel a boxeremet és a nadrágomat. Össze voltam zavarodva, a gondolatok versenye döntetlennek bizonyult. Mégis, ki nyerné meg a párbajt, amitől az összes fél visszakozik? Egy sem bizonyult olyan erősnek, hogy kikeveredjen a kavalkádból.

Kis híján orra estem, amikor megpillantottam a lányt. Nem úgy festett, mint aki ágyba akar bújni velem. Sokkal inkább tűnt zavartnak, mint szexinek. Sötét szempilláin könnycseppek táncoltak, az írisze eszelős módjára pattogott, és közben úgy remegett, mint akit árammal ráznak. Időközben magára kapta a bőrdzsekijét, a jelek szerint a cipőjével is valami hasonlót tervezett. Egyedül ügyetlen kezei akadályozták meg a távozásban.

Zúgott a fülem, a szívemet a torkomban éreztem, de nem mertem lépni. Valósággal lefagytam. Nem értettem, miért hagyott ott, miért akar lelépni, csak azt tudtam, hogy gáz van. Ez nem a szívatásról szólt, Dóri nem a vicc kedvéért bajlódott a fűzőjével. Egyenletlenül kapkodott levegő után, üvöltött róla, hogy percek kérdése, és eltörik nála a mécses.

– Mi a…

– Dávid, én… az a seggarc… Istenem, annyira tudtam, hogy ez lesz!

Nem állt össze a kép. A fejem valamelyest kitisztult a pár perccel ezelőtti emlékektől, az agyamat teljes mértékben lefoglalta a kapkodó szeretőm látványa. Össze kellett szednem magam. Legalább valaki legyen észnél kettőnk közül, mielőtt elszabadul a pokol.

– Beszélj, Dóri! – ragadtam meg a karját. – Mi történt?

Rettegett. Az ujjai önálló életre keltek, úgy kapaszkodtak a vállamba, mintha legalább le akarnák tépni azt a helyéről. Az arcát vízesés módjára lepték el a könnyek, ő meg csak beszélt és beszélt, összefüggéstelenül magyarázott a semmiről, ami a végére mégis értelmet nyert.

– Nikát üldözik – hüppögte elhaló hangon. – A Sikátor utcában van, és én…

Nem hagytam, hogy befejezze. Az orrom alatt elkáromkodtam magam, majd a kulcsért nyúltam. Aztán karon ragadtam a szeretőmet, és kiléptem az éjszakába.

Az elmúlt majd’ tizenkilenc év során számtalan őrültséget követtem el. Mégsem volt egyik sem ahhoz fogható, amikor félig álló farokkal a szeretőmmel az oldalamon Rácz Dominika kisasszony megmentésére indultam. Nem is sejtettem, mi mindent tartogat számunkra a külváros.

20. fejezet - Hullámvasút

Dóri

Ütemesen pakoltam előre a lábaimat, a fülemben üvöltő ritmus segített kizárni a természet zajait. Nem törődtem a padon ülő öregemberrel, aki kenyérdarabokat szórt a galambok elé, nem érdekelt a babakocsit tologató nő, sem a mellette botladozó nagyobbacska gyerekek. Az út mentén andalgó párocska sem hozott lázba, az egymásba kulcsolódó ujjak láttán csak gyorsítottam a tempón.

A napfényes időjárás mindenkit a szabadba csalogatott. Az emberek lelkét örömmel töltötte el, hogy végre nem kell a négy fal közt kuksolniuk, kidughatják az orrukat, és mindenféle zivatartól való félelem és viszolygás nélkül élvezhetik a tavaszt. Megértettem az érveiket, mégsem vettem volna zokon, ha kivételesen egyedül kocoghatok. Bár a zenének köszönhetően valamelyest kizártam a park önfeledt zsivaját, mégis felszabadultabban mozoghattam volna, ha nem ütközöm folyton szerelmespárokba.

Nem számoltam a köröket, nem figyeltem a megtett kilómétereket, egyetlen cél lobogott a szemem előtt: hogy végre kikapcsoljak, elfelejtsem az elmúlt napok stresszét, és újult erővel vágjak neki a kihívásoknak. Blanka és Gergő szakítása a felek tudtán kívül rávilágított a probléma megoldására. Úgy nyomta a képembe az igazságot, mint egy tettre kész hadvezér a katonájáéba a parancsot a mindent eldöntő ütközetre. Tudtam, hogy ha nem szakítok Dáviddal, mindennek vége. Egy életre búcsút inthetek a büszkeségemnek – mármint, annak, ami megmaradt belőle.

A kacskaringós út a lugas egy kietlenebb részére vezérelt. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy alig lézeng valaki errefelé. Mindössze egy idős házaspár sétálgatott kézen fogva – hurrá, éljen az igaz szerelem! –, meg egy kapucnis alak álldogált az egyik pad mellett. A pulzusom valahová a közeli bükkfa csúcsán fészkelő madarakhoz emelkedett, a lábamba éktelen görcs hasított. Egy pihentető nyújtás érdekében le kellett állnom. Felemelő érzés volt végre lazítani egy kicsit. Még arra is jutott időm, hogy leöblítsem a torkomat, és egy barátságosnak szánt mosolyt villantsak az öregekre. Bizonyára hiteles alakítást nyújthattam, ezért is viszonozták a kedvességemet. A férfi foghíjas mosolyát elnézve elgondolkoztam, milyen lehetett fiatalon. Milyen, amikor még nem ismerte a társát. A ráncok rejtekéből egy megnyerő arc tárult elém, játékosan villogó szemekkel, és pimasz gödröcskékkel. A fejemet adtam volna rá, hogy régebben bolondultak érte a nők. Azon morfondíroztam, milyen szinten használhatta ki az adottságait.

Nem akartam megelőzni őket, inkább megvártam, hogy eltűnjenek a látóteremből. Lezártam a kulacsomat, majd újult erővel estem neki a kilómétereknek. Hogy ne fáradjanak el az izmaim, egyelőre csak kocogtam. Úgy terveztem, a kapucnis alakig tartom a tempót, majd utána ráérek gyorsítani. A fülemben ismerős ritmus csendült fel. Rengeteg hasonló szám pihent a telefonom mélyén, de még így is azonnal felismertem a Last to know dallamát. Ironikus mosoly szaladt végig a számon a szöveg hallatán. Mintha rólam írták volna a dalt. Vagy Gergőről. Hasonló helyzetbe keveredtünk, kicsit még sajnáltam is, hogy januárban lement az iskolai Ki mit tud. Igaz, tánc –és énektudás híján maximum a jelenlétemmel asszisztálhattam volna a produkcióhoz, de bizonyára nagy sikere lett volna a fellépésünknek. Ha másért nem is, Dávid és Blanka fejéért mindenképpen megérte volna benevezni a versenyre.

Pár méter választott el a kapucnis férfitól, és nem akartam váratlan lépésekre vetemedni. Az sem hiányzott, hogy újra beálljon a lábam. Fokozatosan emeltem a tempón, az izmaim megfeszültek, a légzésemet viszont igyekeztem szabályozni. Próbáltam kizárni a szöveget, és elveszni a dallamban.

Egyre közelebb értem az alakhoz, férfias illata az orromat csiklandozta, amikor mellé értem. Ismerősnek tűnt, nyilván, mert még mindig azon a gyökéren pörgött az agyam. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, inkább a futásra összpontosítottam. Igen ám, csakhogy alig tettem meg a következő lépést, az illető a karomra markolt. Sunyi módon cserkészett be, akár az éhes macska a védtelen verebet. Időm se maradt reagálni, máris magához rántott, esélyt sem adva a menekülésre.

Egy pillanatig sem tétlenkedtem. Korábban még nem támadtak rám futás közben, de elég sokat olvastam a témában ahhoz, hogy tudjam, mi a teendő. Már éppen emeltem volna a kezem, hogy gyomorszájon vágjam a pasast. Egy szerencséje volt, hogy lehúzta magáról a kapucniját, felfedve ezzel kilétét. A látványa megannyi érzelmet szabadított fel bennem. Az adrenalin hatására a szívem a torkomban dobogott, a meglepettség pedig felgyorsította a vérkeringésemet. Láttam, mit kapott a múltkor, sejtettem, hogy nem lesz túl rózsás állapotban a viszontlátásnál. Arra azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ekkorára duzzad az ütés nyoma.

Bizonyára elég rémült képpel meredhettem a barna írisz alatt húzódó zöldeskék foltra, ezért is ült ki a mosoly az ajkára. Nem csalódtam Dávidban, ott folytatta, ahol abbahagyta. Semmit sem változott az elmúlt huszonnégy órában. Még ha kezdetben élt is bennem egyfajta sajnálat iránta, mostanra az utolsó nyoma is eltűnt. Nem a sérült fiút láttam a szeretőmben, hanem a pökhendi, sunyi csábítót, akinek akkor se dőlnék be még egyszer, ha a csillagokat ígérné nekem. Legalább, ha megpróbált volna úgy tenni, mint akit egy kicsit is megviseltek a történtek! De nem, ő ugyanolyan tökéletesen festett, mint máskor. Az íriszében – abban, amit nem takart Gergő ütése – a magabiztosság kiolthatatlan szikrája csillogott, az ajkán lévő vigyor úgyszintén önbizalmat sugárzott. Sötét hullámai kissé összeborzolódtak a kapucni takarásától, de ez nem ártott a külsejének. Sőt, csak még vonzóbbá tette a szememben. Automatikusan kutatni kezdtem az emlékezetemben, mikor láttam utoljára ilyennek. Nem kellett túlzottan megerőltetnem magam a válaszért. Dávid sosem töltött órákat a tükör előtt, de azért annyira figyelt magára, hogy ne menjen emberek közé kócosan. Szex után viszont lehetetlenség volt parancsolni a tincseinek. A takaró és az ujjaim rendszerint tönkre vágták a séróját.

Nyilvánvalóan nem véletlenül császkált erre. Okkal jött ide, talán azért, hogy újra teletömje a fejemet a baromságaival. Milyen kár, hogy ezúttal nem voltam vevő rájuk. Nem érdekeltek a markáns vonásai, nem hatott meg a sérülése, még attól sem vágtam hanyatt magam, hogy azt a hülye sötétkék felsőt viselte. Tudtam, hogy mindezt miattam teszi. Azért húzta fel azt a pulcsit, hogy felelevenítse azt az átkozott rajzórát, amikor véletlenül elhagytam a ruhadarabot ábrázoló képet.

Minden azzal kezdődött. Ezzel is fog végződni.

Megköszörültem a torkomat, majd egy lazának szánt mozdulattal kinyomtam a zenét. Azért a fülest bent hagytam, nehogy már azt higgye a nyomorék, hogy ennyit jelent nekem. Bár világéletemben a gyors lerendezés híve voltam, ezúttal jólesett egy kicsit húzni az idegeit, mielőtt kiadom az útját. Egy negédes mosollyal az arcomon kinyújtottam a kezem, úgy simítottam meg az arcát. Ujjaim kissé elidőztek a duzzanaton, Dávid legnagyobb bánatára. Üvöltött a srácról, hogy másodpercek kérdése, és felüvölt fájdalmában. Talán csak a büszkesége akadályozta meg a kiborulásában. Más kérdés, hogy a tegnapi balhét elnézve, alig maradhatott belőle valami.

– Tetszik a szemfestéked – A hangom már-már undorítóan nyálasan visszhangzott a fülemben, mintha nem is én formáltam volna a szavakat. A játék ettől vált izgalmasabbá. – Hiába, a Kátai-kozmetika csodákra képes. Majd kérek egy időpontot, talán még az én fejemmel is tudnának kezdeni valamit.

Nem vette zokon a gúnyolódásomat. Hátrált néhány lépést, lerázva ezzel magáról a kezemet. Most nézett először a szemembe a verekedés óta. Láthatóan minden követ megmozgatott, hogy jó benyomást gyakoroljon rám. A bökkenőt egyedül az jelentette, hogy nem hatott meg. Nem érdekelt, hogy dacosan összefonja maga előtt a karjait, sem az, hogy megrebbennek hosszú pillái. Még a könyörgő, kiskutyákat idéző tekintetével sem ment sokra. Nekem válaszok kellettek a kérdésekre, amelyek az elmúlt hónapokban kínoztak.

– Nem is fájt – rántott egyet a vállán. – Csak egy karcolás, többre is telt volna Gergőtől. De kedves, hogy aggódsz értem. Amúgy is meg akartam köszönni, hogy megmentettél. Nem, mintha nem oldottam volna meg egyedül – tette hozzá gyorsan.

Eddig bírtam türtőztetni magam. Bármennyire is próbálkozott, többet nem verhetett át. Nem engedhettem meg neki, hogy bábként rángasson a játékában. Bizonyára azt várta, elérzékenyülök, és könnyek közt vetem magam a nyakába, mint ahogy azt az összes rajongója tette volna. Talán én is így cselekedtem volna, ha Gergő nem kottyintja el, hogy tud rólunk. Dávid ajkán cinkos mosoly játszott, hosszú ujjai a vállamra tévedtek, majd végig kúsztak a karomon. Az érintése jóleső borzongást idézett elő bennem. Önkéntelenül is felrémlettek előttem a régi képek a kapcsolatunk kezdetéről, amikor kezdtük megismerni a másik testét. Magamban azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerű lett volna minden. Ágyba bújni vele, elengedni a következményeket, és élvezni az együtt töltött perceket. Semmi féltékenység, kavarás, meg hazugság. Utóbbiból túl sok gyűlt össze ahhoz, hogy ne vágjam őket a fiú fejéhez.

– Érdekes, biztos az én memóriámmal van a baj – villantottam rá egy ironikus mosolyt. –, de úgy rémlik, nagyon is jól jött a segítségem. Kár játszanod a hőst. Kikaptál, ez tény. Mondjuk, nagyra értékelném, ha legalább most nem próbálnál átverni, de mindegy.

– Sosem akartalak átverni – közelített, mire én automatikusan hátráltam egy lépést. – Tényleg jól jött a segítséged, de lerendeztem volna egyedül is. Amúgy sem ezért jöttem ide…

– Megható, tényleg. Mindjárt elsírom magam – szorítottam a szívemre a kezem. – Tudod, Dávid, ezzel az egésszel annyi a probléma, hogy lebuktál. Gondolom, a kis álomvilágodban nem sokat jelent, de van három dolog, ami sosem maradhat rejtve…

– Ja. A Nap, a Hold, az igazság. Erre gondolsz, nem?

Úgy meredtem rá, mintha legalább azt közölte volna, hogy valójában egy negyvenes, homokos rendőrtiszt, aki a gimnazisták szokásainak tesztelése miatt épült be az iskolába. Ő meg csak állt ott zsebre tett kézzel, olyan lazán, mint egy olvadozó fagylalt, úgy leste a reakciómat. A telt ajkak szélén kiismerhetetlen, hamiskás mosoly bujkált, a barna szemek egy másodpercig sem hagytak kételkedni a szándékát illetően. Azt hitte, ennyivel győzött. Nos, elég elkeserítőnek találtam, hogy ilyen könnyű prédának tartott.

– Nocsak, a végén még kiderül, hogy ismered a Teen wolfot. Vagy értesz a Google-höz – csaptam össze a tenyeremet. – Nézd, igazán megható, hogy a kedvemért vagy két percet erre áldoztál az életedből, de ez nem változtat a tényeken.

– Oké, gyenge volt. De ne mondd, hogy nem tetszett! – táncoltatta meg a szemöldökét. – Kár tagadnod, tudom, milyen fejet vágtál.

Hm, hány év is jár az emberölésért? Mondjuk, nem sokat számít, az egész hátralévő életemet képes lennék egy cellában tölteni, csak hogy végre befogja.

– Ezek szerint nem vakultál meg mindkét szemedre. Kár, talán még egyszer be kéne nézned abba a kozmetikába.

Mint ahogy az várható volt, ő esett ki előbb a szerepéből. Mindenféle megtervezett irónia nélkül nevetett fel. Nem azért, hogy megbántson, vagy, hogy elviccelje a dolgot, az idióta tényleg mulatságosnak találta a beszólásomat. Szerencsétlen fejének elég durván megárthatott a Gergővel való összeröffenés, talán még az agyát is összezavarta kissé.

– Csak egyszer érteném meg, hogy csinálod – vigyorgott rám, mint egy fogyatékos. Oké, igazából a mosolya magabiztosságot sugárzott, de nem vettem figyelembe. – Úgy oltod be az embert, hogy konkrétan várja a folytatást. Most komolyan, ezt tanultad, vagy ez is csak egy a tökéletes adottságaid közül?

Már megint közeledett. Észbe se kaptam, máris előttem termett, úgy nézett le rám. A karamellaszínű írisz a szám és a szemem közt ugrándozott, mintha nem tudná eldönteni, melyikre csapjon le előbb. Szokás szerint húzta az agyamat, próbált meggyőzni, hogy hülye vagyok, ha lemondok róla. Bizonyára összetörte volna a hír, ha szakítok vele. Úgy döntöttem, nem várok tovább. Így is épp eleget halogattam a dolgot, az ilyeneken amúgy is jobb hamarabb túlesni.

Voltaképpen már az after után meg kellett volna tennem. Akkor még bedőltem a szempillasátor árnyékában megbúvó csábító pillantásnak, a telt ajkak varázsának, meg annak a szexi, csalogató hangnak. Még egyszer nem követhettem el ugyanazt a hibát.

– Mindenről tudok, Dávid. Érted, mindenről! – sziszegtem a fogaim közt. Éreztem, hogy a tenyerem ökölbe feszül, meg kellett ékeznem magam, ha nem akarom az idős házaspár szeme láttára elgyepálni a szeretőmet. Azok ketten úgy tekingettek felénk, mintha mi lennénk a megtestesült álompár. Nem akartam lerombolni az álomvilágukat. – Elárultál, pedig megállapodtunk. Ha nem emlékszel, valami komoly gond van itt, bent – böktem a homlokára vádlón. – Részeg voltam, mégis minden megmaradt. Konkrétan megígértetted velem, hogy tartom a számat. Pontosabban, hogy mindketten befogjuk. Nem dumálunk a viszonyunkról, minden kettőnk közt marad. Oké, ez így korrekt. Teljesen jogos, hogy nem akarod, hogy mindenki a magánéletedről csámcsogjon. Most már csak azt nem értem – Közelebb húzódtam hozzá. Az ajkaink egy vonalba kerültek, ha nagyon akarom, még meg is csókolhattam volna. Kár, hogy a szám helyett inkább egy tűzforró palacsintasütőt nyomtam volna a képébe. –, hogy miért árultad el Gergőnek. Meg Biának. Akkor már, gondolom, a fél suli tud rólunk. Komolyan, a végén még kiderül, hogy Anett is ezért tette tönkre a rajzaimat! – forgattam meg a szemem cinikusan.

Meg se lepődtem azon, hogy kerülte a pillantásomat. Bizonyára nehezen viselte, hogy egyszer az életben megbukott a tökéletesnek hitt terve. Arcán megannyi érzelem viaskodott, mintha pontosan tudná, mit szeretne mondani, csak a kezdéssel akadnának problémái. Teljes mértékben megértettem a helyzetét, nyilván nem lehetett könnyű Mr. Hibátlannak beismerni, hogy mindent rohadtul elcseszett.

– Na, mi van, ennyi? – röhögtem fel kelletlenül. – Nálatok így mondják, hogy bocs?

Azt hittem, a piszkálódással csak fokozom a zavarát. Ám ahelyett, hogy megnémult volna, megeredt a nyelve. Láttam rajta, hogy kivételesen nem beszél mellé. Túlságosan is hadart ahhoz, hogy hazudhasson.

– Oké, igazad van, elcsesztem. Hibáztam, Dóri, de nem értem, mit vársz. Kérjek bocsánatot? Nem sokra mennék vele, semmin sem változtatna – túrt kávébarna hullámai közé. – Megtörtént, kész, ennyi. Igen, elmondtam Gergőnek, hogy lefeküdtünk. De mindig ezt tettük. Amíg valaki nem számított, megdumáltuk egymás között.

– Ja, vágom – biccentettem megértést színlelve. – Fiús dolog, mi?

Tagadni se maradt ideje. Szinte már majdnem megesett rajta a szívem, ahogy az erőlködését figyeltem. Egyúttal meg is döbbentett a felismerés, hogy Hollósy Dávid ilyesmire is képes. Nem védte magát, sem a barátait, ehelyett konkrétan könyörgött a bocsánatomért. Még ha mindezt a tőle megszokott stílusban tette is.

– Hülyeség volt. Csak meg akartam mutatni neki, hogy nem éri meg mindenről lemondani egy lányért – ecsetelte. Egy szerencséje volt, hogy az exálompár életének boncolgatásába nem ment bele, különben már rég alulról szagolta volna az ibolyát. – Pont kapóra jött, hogy megtaláltam a rajzodat. Eskü, csak poénból fogadtam Gergővel, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. De nyugi, nem avattam be mindenbe, csak az elején. Még arról sem tud, hogy vízben csináltuk.

Folytatta, amit elkezdett. Magyarázott, beszélt és beszélt a nagy semmiről, észre se vette, hogy egyre távolodik a viszonyunk megmentésétől. Nem is figyeltem rá igazán, nagyjából a második mondata után képtelen voltam tovább koncentrálni a szavaira. Így is pont megfelelő mennyiségű csalódás halmozódott fel bennem ahhoz, hogy kiboruljak, de a tudat, hogy nem is miattam tette mindezt, csak még inkább felhergelt. Kivert a víz, a fejfájás sunyi gyilkosként vetődött rám. Csak néztem a szeretőmet, és közben azon morfondíroztam, mi lenne a legjobb megoldás. Vajon fel kellene pofoznom, vagy többre mennék vele, ha sarkon fordulok, és ott hagyom a francba?

Végül egy harmadik lehetőség mellett döntöttem. A pulcsijánál fogva rántottam magamhoz a fiút, a nyelvemet az ajkai közé szorítottam. Azt akartam, hogy befogja, és tudtam, hogy egy csókon kívül semmi sem kötelezheti hallgatásra. Nem finomkodtam, de nem tettem azért, hogy pótolhatatlannak higgye magát. A romantika lángja nem olvasztotta össze a nyelvünket, nem kötelezett arra, hogy mellette maradjak. Tíz másodperc se telt bele, máris eltaszítottam magamtól. Mentolos íze a nyelvem hegyén ragadt, a leheletét még mindig az ajkamon éreztem. Önelégülten figyeltem, ahogy összezavarodik, értetlenül vizslatja az arcomat, reménykedve a folytatásban, aztán egyszeriben összegörnyed, és hosszas káromkodások közepette a földön köt ki. Mint ahogy azt előre sejtettem, megtette a hatását, hogy a lába közé rúgtam.

Kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a látványa. Meg se próbáltam tagadni, hogy élvezem a szenvedését, az arcomon letörölhetetlen vigyor suhant végig. Belátom, kissé talán túllőttem a célon, de a férfiasságát szorongató Dávid képe minden pénzt megért. A legviccesebb az egészben, hogy a barom talán nem is sejtette, miért kapta. Legalább a szitokáradat terén nem fogta vissza magát. A jajgatását hallgatva elgondolkoztam, vajon a végzős fiúk részt vettek-e egy külön tréningen, ahol a legspeciálisabb káromkodásokat tanulták. Vagy ez a kajakosok kiváltsága? Mindenesetre Dávid Gergőhöz hasonlóan űzte a mesterséget. Mindössze annyiban különbözött egykori barátjától, hogy az ő szavait kifejezetten élvezetes volt hallgatni.

– Te beteg vagy, Dóri! – nyöszörögte, még mindig a fűben térdelve. – Bakker, máskor vágj pofon, vagy mittomén’, de a tökömet hagyd békén, jó?

Nem igazán hatott meg a szerencsétlenkedése. Bár nem jött valami mélyről, és az őszinteségét is elég erősen meg lehetett volna kérdőjelezni, azért egy sátáninak szánt kacajt kicsikartam magamból.

– Hát, kedves Dávid – hajoltam le hozzá somolyogva. –, máskor majd meggondolod, kire fogadj.

Bal kezemet az álla alá helyeztem, a jobbal a fejét simogattam. Kétségtelenül élveztem a helyzetet, örömmel töltött el, hogy végre nem tartja magát feljebbvalónak. A világos íriszből mintha kiveszett volna a megszokott magabiztosság. Már nem akart bizonyítani. Elég volt eltalálnom a legérzékenyebb pontját, máris feladta a harcot. Talán belátta, hogy nincs miért küzdeni. Most értette csak meg, mekkora hibát követett el, amikor először tekintett rám olcsó játékszerként.

A végtelenségig bámultunk egymás szemébe. Ebben a pillantásban minden benne volt, mégis leírhatatlanul üresnek tűnt. Mindhiába könyörgött, ha nem maradt számára remény. Mindhiába próbáltam meggyőzni magam, hogy helyesen cselekszem, tudtam, hogy ezzel a lépéssel mindent tönkreteszek. Mindent, amit az elmúlt hónapokban felépítettem. Magam mögött hagyok egy fontos darabot az életemből, erőszakkal szakítom ki belőle Dávidot. Eljátszom, hogy nem érdekel, mindezt a büszkeségért. Ő pedig tűri. Hagyja, hogy véget érjen az átlagos viszonya az átlagos szeretőjével, aki nem jelentett számára többet másoknál. Néhány vad éjszaka, meg izgalmas kaland, feledhető flörtölgetésekkel, meg nevetésekkel fűszerezve. Semmi extra. Csak mint a többi.

– Szakítani akarsz.

Nem kérdezett, megállapított egy tényt. A hangjában nyoma sem volt csalódásnak, könyörgésnek, vagy fájdalomnak. Szárazon, ijesztően hidegen csengett. Mintha magát okolná a történtekért. Mintha megértett volna a döntésemért.

– Egy okot mondj, hogy veled maradjak.

Suttogtam, bár senki sem tartózkodott a közelben. A szemem sarkából láttam, ahogy az idős házaspár elhagyja a lugast. Nem törődtek velünk, nyilvánvalóan érdekesebb dolguk is akadt, mint két hormonbajos tinédzser magánéletével foglalkozni. A végén még szívrohamot kaptak volna a nevetéstől.

Dávid végre a térdére helyezte a kezét. Becsületére legyen szólva, próbált erősnek tűnni, eljátszani, hogy nem fáj neki. Nem csak a rúgás, hanem ez az egész. Az, hogy dobtam. Nem mintha azt feltételeztem volna róla, hogy mostantól telesírja a párnáját éjszakánként, de azért szöget ütött a fejembe, hogy valószínűleg korábban még nem került hasonló helyzetbe. Mégis, ki az a barom, aki önként lemond egy ilyen srácról? Mármint, rajtam kívül, persze. A lányok többsége ölni tudott volna egy vele töltött éjszakáért, mit sem törődve azzal, hogy nemsokára az exek táborában végzik.

– Ha ezt egy héttel ezelőtt kérdezed, kisujjból felsorolok negyven dolgot – válaszolt. Továbbra sem szakította meg a szemkontaktust, de nem ért hozzám. Nem akart többé meggyőzni arról, hogy ostobaság lenne elengedni. – Nemsokára úgyis leteszed a jogsit, szóval nincs szükséged autóra. A verseny további fordulóira nem mehetek be, szóval ihletet sem adhatok. Tegnap mindenkivel összebalhéztam, egy időre biztos lemondhatsz a vicceimről. Ha Keselyűn múlik, semmiből se megyek át, szóval járhatom újra a tizenkettediket. A sármomnak is annyi, hála Gergőnek. Ami pedig a szexet illeti… hát, hallod, ezek után örülök, ha a mosdóban nem lesznek gondjaim. Kizárt, hogy le tudok feküdni veled!

Elviccelte az egészet, ám ennek ellenére mérhetetlen őszinteség lakozott a szavai mögött. A pillantásunk összeakadt, cérnaszál módjára gabalyodott egymásba, a szétválasztás minden lehetőségét elvágva ezzel. Fordulópont állt be a kapcsolatunkba. Most dőlt el, hogyan tovább, mennyi esélyünk maradt a folytatásra. Tisztán láttam, ahogy az íves homlokon végig szalad egy kósza izzadtságcsepp, de Dávid nem törődött vele. Talán félt, ha letörli, azzal megöli a varázst. Vagy szimplán rájött, hogy nem tökéletes, és nem is kell annak mutatnia magát. Mert elcseszte. Mindent rohadtul elcseszett.

– Legalább a memóriáddal nincs gond – küldtem felé egy halovány mosolyt. – Egyetlenegyszer említettem előtted, hogy a rossz napjaimon a parkban futok.

A száján elterülő görbület vonzóbbá varázsolt a vonásait. A szemére azonban nem ragadt át az önfeledt ragyogás, ugyanolyan gondterhelten meredt rám, mint pár perccel azelőtt. Ő is rájött. Rádöbbent, hogy nem folytathatjuk tovább, vagy legalábbis, így biztosan nem. Temérdek megbeszélnivalónk akadt, ehhez mérten rengeteg idő állt a rendelkezésünkre. Nem akartam tovább húzni. Talpra szökkentem, majd Dávidot is felsegítettem. Kicsit aggódtam érte, hogy csak hangos nyögések és jajkiáltások közepette fog feltápászkodni, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Még csak meg sem tántorodott, egyedül akkor húzta a száját, amikor valami a nadrágjához ért. Kezdtem kapizsgálni, miért tartják a férfiak a tökönrúgást a világ legkegyetlenebb fegyverének. Azért persze nem esett meg rajta a szívem, igenis megérdemelte, amit kapott.

Hallgattunk. Olyanok voltunk, mint az a házaspár. Csendben, a gondolatainkba feledkezve sétáltunk a kietlen parkrészen, de a mi kezünk nem ért össze. Megtartottuk a tisztes távolságot, elvégre az előbb szakítottunk. Vagy nem. Ezt már én sem tudtam eldönteni.

Az alkony észrevétlenül telepedett a tájra. A lemenő Nap fénye elhomályosította a fiú vonásait, így a szeme alatt elterülő sérülés is kisebb hangsúlyt kapott. Ám amint a kör feléhez értünk, máris jobb megvilágításban csodálhattam meg. Mi tagadás, Dávid rendesen megsínylette azt a csókot. Nem éppen a legtisztességesebb eljárás, pláne, ha hozzávesszük, hogy Blanka kezdett ki vele, ő csak elszenvedte a történteket.

– Mit kaptál, amiért megfektettél? – törtem meg a csendet.

– Két sört, még akkor, az afteron. Kábé lenyúltam Gergőéktől.

Szótlanul bólintottam. A megtört írisz lecsukódott, a fekete pillák az arcbőrét érintették. Bizonyára most esett le neki, mibe keveredett. Nem bánt meg semmit, az nem az ő műfaja. Csak elkönyvelte magában, hogy igen, ez van, így történt, de ennyi. Sosem szerette hánytorgatni a múltat.

Nagyjából a második körnél jártunk, amikor hirtelen megtorpantam. Úgy éreztem, nem bírom magamban tartani a mondandómat, semmi értelme céltalanul lődörögni. Túl sok dolog halmozódott fel az utóbbi időben ahhoz, hogy némán elsuhanjunk felette. Beszélnünk kellett róla, méghozzá minél hamarabb. Máshogy talán reménytelen vállalkozásnak bizonyult volna a kapcsolatunk megmentése.

– Sejted, mi a bajom, ugye? – fordultam Dávidhoz.

– A féltékenység – vágta rá határozottan. – Az, hogy osztoznod kell rajtam másokkal.

Bólintottam. Túl jól ismert ahhoz, hogy ne essen le neki.

– Emlékszem az afterra. Lehet, hogy nem látszott rajtam, de minden megmaradt, az utolsó párbeszédig – néztem bele a barna szempárba. – Azt mondtad, hogy más is van rajtam kívül, ne érezzem magam kivételesnek. Úgy állítottad be, mintha mindez teljesen normális lenne, pedig rohadtul nem az. Soha nem is volt az. Jó, maximum egy török háremben, de basszus, akkor ki lehet költözni Isztambulba! Vagy akkora nagy kérés lenne, hogy fékezd meg magad, és ne kezdj ki mindenkivel? – csóváltam meg a fejem. Még csak meg sem próbáltam leplezni a hangomban megbúvó csalódottságot. – Szeretők vagyunk, mert nincs szükségünk komoly kapcsolatra. Nekem ez így tökéletes, és feltételezem, hogy neked is. De nem várhatod el tőlem, hogy szó nélkül végig nézzem, ahogy más lányokkal enyelegsz. Felfogtad egyáltalán, milyen érzés? – Ha a szívemre hallgatok, elfordulok tőle, úgy folytatom a monológomat. Az eszem azonban meggyőzőbb érvekkel hozakodott elő. Azt diktálta, nézzem csak végig, ahogy átértékeli a dolgokat, ha pedig arra sem képes, akkor nem éri meg több időt pazarolni rá. – Mindent megtettem érted. Bármennyire is tartottam az újdonságoktól, megcsináltam, csak hogy neked örömet szerezzek. Ezután képzelheted, hogy esett a kiszívott nyakaddal találkozni – nevettem fel keserűen. – Bocs, de ilyen vagyok. Önző, irigy, hisztis, vagy szimplán egy hülye liba, nem érdekel, azt gondolsz, amit akarsz. De nem fogok többet osztozni rajtad. Vagy én, vagy a többiek. Te döntesz.

Megfagyott köztünk a levegő. A szívem a torkomban dobogott, még ha hihetetlenül irreálisnak tartottam is az egészet. Alig fél órával ezelőtt majdnem kidobtam, most pedig tálcán nyújtottam felé a szakítás lehetőségét. Mégis úgy véltem, helyesen cselekedtem. Belefáradtam Dávid játszmáiba, az idegeimre ment azzal, hogy olyan sokat képzel magáról. Ő sem tehet meg mindent! A cuki pofija, meg az izmos teste nem jogosítja fel semmire.

– Tudod, amikor az afteron azt mondtam, hogy különleges vagy, nem hazudtam – mondta. – Mellébeszéltem, de nem gondoltam, hogy egyszer igazat adok magamnak.

– Megpróbálnád magyarul?

– Különleges vagy, Dóri – nézett rám komoran. – De nem azért, amit akkor összehordtam. Attól, hogy tudsz rajzolni, meg bőrdzsekit hordasz, még nem leszel más. Ez rólad szól, a személyiségedről. Tudod, mi az, ami megkülönböztet a többiektől? Az, hogy le kell vadászni. Folyamatosan. Semmit sem jelent, ha egyszer lefekszem veled.

A hangja magával ragadott. Ha nem ismerem, azt hiszem, túloz, szándékosan tömi romantikus szarságokkal a fejemet, hogy még véletlenül se tegyem lapátra. De tudtam, hogy komolyan beszél. Más volt, amikor hülyített. Akkor nevetett, húzta az agyamat, próbált csikizni, és egyfolytában ugratott. Ezúttal még csak meg sem rebbent a szája széle.

– Másoknál könnyen ment. Bia például mindkétszer felkínálta magát. Nem, mintha nem örültem volna neki, de egy idő után meguntam, hogy nem kell küzdeni érte. Elég, ha párszor megdöntöm, ő már boldog.

– Milyen kedvesen beszélsz az exeidről…

– Nem az a lényeg. Őket nem ismertem meg, mert nem engedtek közel magukhoz. Csak játszották az agyukat, ami egy idő után baromira lefárasztott – sóhajtott fel. – Mintha tökéletes robotokkal szexelnék, akik arra vannak beprogramozva, hogy a tökéletességemről áradozzanak. Nekem egy igazi nő kellett. Aki visszaszól, ha hülye vagyok, kiröhög a szarságaimért, és nem körülöttem forog az élete. Aki elég erős egyéniség ahhoz, hogy ne törjön össze miattam.

– Oké, akkor most megkérdezem – tettem fel a kezem hárítóan. – Hányszor mondtad el otthon ezt a szöveget, mire megjegyezted?

Nem beszéltünk többet, a tekintetünk mindent elárult. Nem is érdekeltek a szavak, sokkal többet jelentett a nevetésünk. Az a mélyről jövő, hangos, madárűző kacaj, ami Dávid karjaiba kergetett. Úgy kapaszkodtam az izmos vállaiba, mint egy gyerek, aki először néz le a fővárosra a hullámvasút tetejéről. Aztán, bumm, jön a zuhanás. A szárnyalás, a sikoly, a visszhang, a torokban dobogó szív, a halálfélelem. Az adrenalin, ami felpörgeti a testet, és elhozza az elme szabadságát. Pont így éreztem magam, miközben csókolóztunk. A nyelvünk őrült módjára csavarodott egymásba, mintha soha többé nem lehetett volna részük hasonló élményben. Dávid újabb játékba hajszolt, de ez sokkal inkább elnyerte a tetszésemet, mint az előbbiek. Úgy simogatta a szájpadlásomat, mintha egy kocka csokoládét tartana a szájában. Lassan csinálta, kis híján megkattantam az ízétől. Nem érdekelt, hogy nyilvános helyen estünk egymás szájának, a park ideálisnak tűnt a béküléshez. A harag egy szempillantás alatt szívódott fel, de a biztosítás nem maradhatott el.

Óvatosan húzódtam el a fiútól, nem terveztem túl sokáig messze maradni tőle. Csak éppen annyira léptem hátra, hogy a szemébe nézhessek.

– Nincs több játszma – suttogtam. Az ajkam kiszáradt a levegőtől, reméltem, hogy nem nyújtja hosszúra a választ.

– Nincs – mondta.

– Nincs több nő.

– Nincs…

Sebesen bólintottam, aztán újra a szájára tapadtam. Másra sem vágytam, csak hogy érezzem az ízét, a csípőmbe markoló ujjait, halljam, ahogy belenevet a csókba, és a hajszálai kicsússzanak a kezemből. Nem akartam elválni tőle, kész őrültségnek tartottam, hogy huszonnégy órával ezelőtt még a szakításon törtem a fejem. Ha az eszemre hallgatok, bizonyára rögtön kiadom az útját. A szív azonban gaz tanácsadó. Úgy rejtette el a vágyat a testemben, hogy mire észbe kaptam, már nem volt menekvés, önkéntelenül adtam meg magam a fiúnak. Nem érdekelt, hogy fog végződni ez az egész, csak abban voltam biztos, hogy meg akarom kapni. Ha addig élek is, sem fogom elengedni. Az elmúlt napok hihetetlenül üresnek tűntek nélküle. Komornak, sötétnek, mint a világ napfény nélkül.

– Komolyan rákerestél a Teen wolfra, csak hogy ellődd azt a beszólást? – forgattam meg a szemem vigyorogva.

– Sejtettem, hogy megpróbálsz majd csőbe húzni. Aztán kiröhögsz, ha bambán bámulok rád – magyarázta, miközben a kijárat felé vettük az irányt. – Azért reméltem, hogy ezt dobod be. Bár volt egy másik, ami jobban tetszett. Mondjuk, azután rendesen beparáztam volna.

– Ajjaj, akarom én azt tudni? – böktem meg a vállát.

– Ha azzal nyitsz, hogy „Annyi golyót eresztek beléd, hogy Isten sem ismer rád” – húzott magához kissé fáradtan. –, kapásból rávágom, hogy tök mindegy, ateista vagyok. Azért valahol bírtam volna, ha ki akarsz nyírni.

– Csak azért, hogy megmutasd, milyen profin használod az netet?

Csodálkozást színlelve széttárta a karját, az arcára kiült döbbenetet elnézve már majdnem elhittem, hogy komolyan kiakadt az értetlenségemen. Hiába, zseniálisan színészkedett. Mázli, hogy nem ezzel próbált érvényesülni. Sokkal okosabb módszerek is lapultak a tarsolyában a siker eléréséhez.

– Most mondd, hogy nem!

Nem mondtam. Megráztam a fejem, majd az ujjai után kaptam. Így sétáltunk végig a parkon, röhögcsélve, kézen fogva, mint egy idióta szerelmespár, akik cseppet sem különböznek a többitől. Boldogok, szórakozottak, még hülyék is egy kicsit. Fittyet hánynak a magányos szinglik életére, mert a gondolataikat csak és kizárólag a párjuk tölti ki. Valószínűleg ezért is zsebeltünk be olyan kedves pillantásukat az idős házaspártól, akik mellett elhaladtunk. Az öregek nagyjából úgy méregettek minket, mint valami állatkerti látványosságot. A férfi még rám is kacsintott, mire a nő somolyogva sugdolózni kezdett a fülébe. Fogadni mertem volna, hogy arról fecsegnek, milyen édesek vagyunk együtt, meg a fiatal szerelem mindent elsöprő erejéről. Esetleg még a múltat is felidézték miattunk.

Ami azt illeti, tévedtek. Bármekkora előre lépésnek is számított Dávid ígérete, nem vesztettem el a fejem. Még csak meg sem fordult a fejemben a szerelem gondolata. Rádöbbentem, hogy ez a srác sokkal többet jelent számomra annál, mint hogy belezúgjak, és ezzel mindent borítsak. Hiába feküdtem le vele, a barátomnak tartottam.

A legjobb barátnak, akit az ember lánya kívánhat magának.

19. fejezet - Álarc nélkül

Dávid

Révetegen bámultam az asztal lábát, igyekeztem kizárni a felém áramló hangokat. A friss kávé illata körbe lengte a helyiséget, családias varázst adva ezzel a szobának. Szükség is volt rá, Keselyű irodájában szokásosan komor hangulat uralkodott.

Az igazgató nagyot kortyolt a fekete italba, sötét pillantását mintha örökké rajtunk akarta volna tartani. Most bizonyosodtam csak meg róla igazán, hogy nem tévednek a pletykák. A középkorú férfi úgy méregetett, mintha legszívesebben azonnal felképelne. Borzas szemöldöke összeszaladt a homlokán, a lámpa sugárzó fénye enyhe csillogást adott kopaszodó koponyának. Vaskos keze az asztalon pihent, és bár nem remegett, mérget mertem volna venni rá, hogy ha az indulataira hallgatna, már rég felrobbant volna a dühtől.

Még sose éreztem magam olyan kényelmetlenül, mint a bársonyos fotelban ülve. A helyzeten mit sem segített, hogy a fájdalom méregként áradt szét a testemben, akárhányszor pislogni próbáltam. Még az arcomra szorított jeges kóla sem enyhített a szenvedésemen. Páni félelem lett úrrá rajtam, hogy mi van, ha másnapra úgy bedagad, hogy ideiglenesen megfoszt a látásomtól.

Valami mégis jobban borzolta az idegeimet. A szemem sarkából a mellettem ülő fiúra sandítottam. Más kérdés persze, hogy csak a legnagyobb jóindulattal lehetett róla mondani, hogy mellettem ül. Gergő valójában a lehető legtávolabb húzódott tőlem. Izmos karjait törtetően fonta maga elé, miközben dacosan meredt előre. Még mindig nehezemre esett felfogni, hogy megütött. Bassza meg, én semmit sem csináltam! Hát tehetek én róla, hogy a kettyós csaja átment ribancba, és ledugta a nyelvét a torkomon? Oké, vágom én, hogy rohadtul beleesett, meg álomvilágban él, de azért nem ártana, ha néha körül nézne a valóságban is. Nem néztem ki Blankából, hogy ferdített volna a sztorin. Gergőnek nyilvánvalóan tudnia kellett volna, hogy nem én vagyok a saras.

Nem álltam meg, hogy ne horkantsak fel. Őrjítően hatott rám a tudat, hogy a haverom ennyire megkergült a szerelemtől. A legjobb az egészben, hogy aztán meg úgy állítja be a sztorit, mintha én lennék a rosszfiú. Basszus, ez a barom most komolyan kinézi belőlem, hogy lenyúljam a barátnőjét?

– Hollósy Dávid – A megszólításra kénytelen voltam lejjebb vezetni a pillantásomat. Keselyű homlokán elmélyültek a ráncok, miközben beszélt. – Tudja, mikor mondtam ki utoljára a nevét? Az elmúlt évek során mindössze háromszor. Amikor az első évnyitóján kezet ráztam magával, amikor tavaly hatodik helyezést ért el a matematika OKTV-n, és februárban, amikor gratuláltam magának a szalagavatóján.

A monológja még koránt sem ért véget, a hátamon máris felállt a szőr. A látóterem szélén érzékeltem, hogy Gergő arca is megrándul kissé. Vélhetően hasonló gondolatok zajlottak le benne. Szalagavató. After. Amikor összejött Blankával. Amikor a szeretőmmé tettem Dórit. Mintha egy évtized telt el volna azóta.

– Kátai Gergő – folytatta Keselyű, immár a barátomhoz fordulva. – A kelleténél kicsit többször fordult meg az irodámban. Mégis, tudja mit? A tavalyi graffitibotrányt leszámítva sosem haragudtam magára igazán. Maga még fiatal, barátom. Nyilván tele van indulattal, lázad, mert azt hiszi, ettől könnyebb lesz. Tapasztalt fejjel beszélek, Kátai – vonta össze a szemöldökét. – Higgye el nekem, semmit sem javít vele az életén. Egyébként csinálhatná ügyesebben is. Nézzék, uraim, nem álszenteskedem, sőt, egész tisztán látok. A maguk generációja borzalmasan megromlott, a legnagyobb probléma mégsem ezzel van. Sokkal inkább irritáló, hogy még csak nem is tesznek a szenny titokban tartásáért. Nézze, Kátai, a büfében százötvenért már kap egy doboz rágót. Véleményem szerint megér annyit, hogy ne nézzem láncdohányosnak. Vagy ennyire megerőltető lett volna lemenni érte?

Gergő nem vette a szívére a sértést. Ugyanolyan konokul vizslatta az igazgatót, mint eddig. Úgy nézett rá, mint aki tudja, nincs értelme harcolni. Mintha már belenyugodott volna, hogy ennek annyi.

– Nehogy azt higgyék, hogy én nem voltam kamasz. Bizony, az én számlámon is szerepel egy-két érdekes dolog – Magamban elmormoltam egy imát, hogy ne menjen bele a nosztalgiázásba. Küldjön el a francba, de ezt ne. Az arcom sajgott a fájdalomtól, a koncentráció különös nehézséggel járt. – Csak tudják, van egy gondom. Maguk már nem kamaszok. Egy hónap, és érettségiznek. Tizennyolc évesek, kis híján felnőttek. Ilyen korban az ember már nem engedhet meg magának mindent.

– Csak azt, hogy lenyúlja a másik csaját…

Gergő csak éppen annyira beszélt hangosan, hogy eljussanak hozzám a szavai. A tekintetemet a földre szegeztem, éreztem, hogy az arcszínem egészségtelen árnyalatot ölt. Inkább az egész hátralévő életemet Keselyű irodájában töltöttem volna, csak ne kelljen ezt néznem. Azt, hogy egy hülye liba miatt darabokra hullik a barátságunk.

– Ne motyogjon! – üvöltötte el magát az igazgató. – Ha akar valamit, mondja ki! Kérdezzen, Kátai! Nehogy azt higgye, hogy egy kis verekedéstől már férfi lesz.

Önkéntelenül felnyögtem a megjegyzés hallatán. Kis verekedés, mi? Nagyon reméltem, hogy a pasi csak gúnyolódott, mert az aztán minden volt, csak nem „kis verekedés”. Voltaképpen még csak nem is bunyóztunk. Az egész balhé arról szólt, hogy Gergő ütött, én meg próbáltam kivédeni.

Aztán jött Dóri, és egy szempillantás alatt véget vetett a káosznak.

Gergő kissé bizonytalanul dőlt előre. Nagy merészen folyamatosan tartotta a szemkontaktust Keselyűvel, mintha nem félt volna, hogy az igazgató kiszívja a lelkét. Engem még egy futó pillantásra sem méltatott. A tekintetét mindvégig előre szegezte, a hangja pedig meglepően határozottan csengett.

– Csak hangosan gondolkoztam – dobta be a jól ismert sémát. Nyilván Keselyűnek is feltűnt a válasz sablonossága, ezért is szűkítette össze a szemeit. – Akadt egy kisebb konfliktusunk, amit nem sikerült valami jól kezelni.

– Isten ments, hogy beleszóljak a magánéletükbe – emelkedett meg a borzas szemöldök. –, de azért érdekelne, mi ösztönöz két értelmesnek mondható fiatalembert arra, hogy visszafejlődjön egy neandervölgyi szintjére.

Nem kapkodta el a dolgot. Ha nem látom, milyen felbőszült, még azt feltételeztem volna róla, hogy élvezi, hogy leordíthat minket. Valahol persze igazat adtam neki, nyilván nem emeltük a gimi hírnevét a botrányunkkal. Csak szabadultam volna már ki ebből a kínkamrából! Pech, hogy egyetlen esélyem maradt: ha színt vallok. Tudtam, hogy Gergő büszkesége nem hagyná, hogy kiteregesse a lapjait, nekem kellett hát lépnem.

Teleszívtam levegővel a tüdőmet, úgy néztem a villámló feketeségbe. Hirtelen átfutott az agyamon a gondolat, hogy az igazgató írisze kicsit hasonlít Dóri hajához. A különbség annyi, hogy utóbbiban mindig is több örömömet leltem.

– Eltalálta. Mint az őseinket – feleltem színtelen hangon. – Vagyon, hatalom, nő… A világ leghírhedtebb háborúi is ezek miatt törtek ki.

– Remélem, Hollósy, az érettségin is így fog brillírozni – mormolta az orra alatt, majd ismételten végig nézett rajtunk. – Megjegyzem, azt sem venném zokon, ha máskor is használná a fejét. Ó, ez egyébként magára is igaz, Kátai!

Úgy tűnt, Gergő is unja már a banánt. Hanyagul biccentett egyet, majd ráérősen feltápászkodott a kényelmes fotelből. Láthatóan nem igazán hozta lázba, hogy Keselyű árgus szemekkel figyeli minden egyes mozdulatát.

– Mehetünk?

Szívem szerint úgy elintéztem volna a fiút, mint ahogy azt az imént tette velem. Egy pislogásra sem futotta, az igazgató máris éktelen kiabálásba kezdett. Tíz percen át megállás nélkül ordított, szidva a generációnk neveletlenségét, a határtalan szemtelenséget, meg az agyhalott diákokat. Természetesen egy gyors nosztalgiázásra is szakított időt. Azt vágta a fejünkhöz, hogy az ő idejében egy ilyen után már kicsaptak volna minket, de minimum akkorát kaptunk volna a kezünkre, hogy erősen elgondolkozunk az amputáció lehetőségén. Kicsit sajnáltam a pasit, mindig szomorú, ha valaki a múltban ragad.

Az igazgató tombolásának a csengő vetett véget. Keselyű szerencsére nem szándékozott több értékes percet pazarolni ránk. Fejenként egy intővel engedett ki az irodából, na, meg az idegtépő megjegyzéssel, hogy fel fogja hívni a szüleinket. Csodálatos. Anya meg fog ölni.

A folyosóra érve Gergő rögvest eltűnt a szemem elöl. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül, mint egy utolsó nyomorék. Össze voltam zavarodva, ötletem sem volt, mit tehetnék. Nem sokat javított a helyzetemen, hogy a mellettem elhaladók úgy bámultak utánam, hogy attól majd’ kiesett a szemük. Na, nem, mintha akkora újdonságot jelentett volna az érzés. Ez azonban más volt, most nem a sármom ejtette őket bámulatba. Sokkal inkább érdekesnek ígérkezett a bal szemem alatt húzódó lilás folt.

Próbáltam elvegyülni a tömegben, legalább annyira, hogy egy haveromba se fussak bele. Leszegett fejjel kullogtam az osztálytermem felé. Reménykedtem, hogy lelassul az idő, nem érek olyan hamar az iskola utolsó terméhez. Rohadtul nem volt kedvem a többiek kérdéseihez. Így is pont elegen fordultak utánam ahhoz, hogy elegem legyen az egészből.

A sérülésem fájdalma eltörpült a tehetetlenség gyilkos érzése mellett. Csak most körvonalazódott bennem a verekedés valódi jelentősége. Nem számított, hogy Gergő megütött. Történt már ilyen, véletlenül, poénból, fogadásból. De ez élesre ment. A barátom – aki talán már nem is gondolt így magára – szánt szándékkal esett nekem. Ráadásul egy lány miatt. Bakker, ez a barom elgyepált egy retardált tyúkért! Értetlenül ráztam a fejem, nem bírtam felfogni, ami történt. Basszus, hozzá se értem a csajához, az a lotyó mászott rám! Agyrém az egész. Nem azt mondom, hogy őt üsse le, de azért nem ártott volna gondolkodni egy kicsit. Vagy mondjuk, túlélni a szakítást felesek nélkül.

A termek körül, mint mindig, zajlott az élet. Mondanom sem kell, a felsőbb évfolyamok tagjaitól is bezsebeltem jó pár kérdő pillantást. A 11/B. tanulói konkrétan úgy vizslattak, mintha legalább levágtam volna Neymar lábát, vagy mi. Szinte éreztem, ahogy a tekintetük lyukat éget a hátamba, és apró darabjaira tépi a szerveimet. Nyilván a fülükbe jutott a verekedés híre, Blanka meg előadta nekik a nagy halált a szakításról.

             Eszem ágában sem volt elveszni az osztálytársaim faggatózásaiban, másfelől viszont érdekelt, hogy állnak a témához az érintettek. Hogy mit szól Blanka, Nika, és legfőképp Dóri. A fejemet mintha ezer kalapáccsal püfölték volna, de még így is tisztán emlékeztem a folyosón történtekre. Az arcomat érintő ökölre, a számból serkenő vér sós ízére, a pólómra fröccsenő vízcseppekre. Arra az édes, csábító illatra, amit ezer közül is megismernék. A vékony ujjakra, ahogy Gergő karjára fonódnak. Az egyre távolodó ébenfekete fürtökre, ahogy a világos felsőn táncolnak. Gerincferdülése van. Az alakját elnézve már másodszorra bizonyosodtam meg róla. Azért nem bántam volna, ha az elsőhöz hasonló emlékek kötődnének hozzá.

A teremből élénk zsivaj szűrődött felém, nyilvánvalóan mindenki bepörgött a pletykáktól. Már éppen beléptem volna a méhkasba, amikor kis híján nekimentem Anettnek. Ez a nap se lehet már jobb – gondoltam magamban gúnyosan. A szemem kissé elidőzött a smaragdzöld íriszen, még ha nem is kívántam az exemmel cseverészni. Nagyjából úgy vizslatott, mint egy szánalmas csövest. Íves szemöldöke a hajtövéig szaladt, a vastag keretes szemüveg mögött gonoszkodó fény csillant. A mosolya sem sok jóról árulkodott, kábé, mintha azt akarná üzenni vele, hogy „Na, végre valaki leütött, baromarc!”. Felőlem aztán nyugodtan játszhatta a bosszú istennőjét, nem hatott meg túlzottan. Mindketten tudtuk, mitől kattant be: az egója nem bírta elviselni, hogy már nem akarom kihámozni a ruháiból, ennyi az egész. Mondjuk, máshol is élvezkedhetett volna a nyomoromon, de édesmindegy. Legalább feldobtam a kedvét. Napi jó cselekedet, pipa.

És ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami az ajtó mögött várt rám. Alig tettem egy lépést, az osztály kétharmada máris körém gyűlt, és elárasztott a kérdéseivel. Mintha valami A-kategóriás celeb lennék. Csodáltam, hogy nem nyomnak mikrofont a képembe, meg nem könyörögnek aláírásért. Nem zavartatták magukat, látszólag életcéljukká vált választ találni a miértekre. Azokból pedig akadt pár.

Döntenem kellett. Temérdek lehetőség állt előttem, és biztosra vettem, hogy egyikkel sem sokat javítok a történteken. Ha elküldöm őket a francba, csak még inkább ráállnak a témára. Ha Gergőhöz irányítom őket, a srác akad ki. Már, ha egyáltalán még a suliban van, és nem lépett le egy kocsmába folytatni a délelőtt megkezdett programját… Az se tűnt sokkal okosabb megoldásnak, hogy Blankára uszítsam őket. Bár enyhén szólva is bökte a csőrömet, hogy a lány miatt beverték a képemet, azért nem akartam keresztbe tenni neki. Nyilván hozzám hasonló élményekben volt része, csak a saját osztálya körében. Ez lenne a csalók sorsa? Mert akkor kösz, inkább kilépek a klubból!

Nem hagyhattam ott őket, az pedig még csak meg se fordult a fejemben, hogy lelépjek. Kénytelen voltam a leghatásosabb módszerhez nyúlni: az őszinteséghez. nem számoltam be nekik mindenről, nem feledkeztem részletekbe, két egyszerű mondattal összefoglaltam, amit tudniuk kellett. Blanka megcsókolt. Gergő leütött. Vége.

Egy örökkévalóságba telt, mire utolsó óráról is kicsöngettek. Lóhalálában kapkodtam össze a cuccaimat, úgy rohantam le a lépcsőn, hogy kis híján megbotlottam. A kilencedikesekből álló rajongótáborom még ki is röhögött a ballépésemért. Mindez persze odáig tartott, amíg meg nem ajándékoztam őket egy futó pillantással. Akkor bezzeg kezdődött a nyálcsorgatás, meg az áradozás az akcióhősöket idéző sebhelyemről. Rosszfiúk, jó ajkak – vinnyogtak. Egyébként igazat adtam nekik, de azért a helyükben az idegösszeroppanás tételt is felvettem volna a listára. Úgy egy fokkal reálisabb képet kaptak volna rólam.

A kocsikulcsomat az ujjaim közt szorongattam, sietős léptekkel haladtam a parkoló felé. Ha nem kapok időben észbe, a mostani állapotokat ismerve még azt hittem volna, ellopták az Audit. Még szerencse, hogy kapcsoltam, és leesett, hogy csütörtök estig szervizben van. Unott sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mikor megállapítottam, hogy bevert szemmel kell végig sétálnom a fél kerületen. Na, jó, öt utcán, de akkor is.

– Süket vagy, HD? Istenem, állj már meg!

Felismertem a hangot, de nem akartam beszélni vele. Gyorsítottam a lépteimen, a kapucnimat a fejemre húztam. Igyekeztem takarni a szememet. Kurvára nem hiányzott, hogy még a külsősök is rajtam legeltessék a szemüket. Nem volt szükségem társaságra, úgysem tudtak volna másról beszélni, csak a balhéról. Azzal meg egyedül is tökéletesen megbirkóztam. Mármint, nem, de ha úgy nem megy, miért sikerülne csapatban? Az emberek úgyis csak a titkokra kíváncsiak.

Legnagyobb sajnálatomra nem bizonyultam elég gyorsnak. A második sarkon sem fordultam be, a lány teste máris a hátamnak csapódott. Mázli, hogy az ő magasságával nemigen érte el a kapucnimat, így legalább nem kellett új álca után néznem. Bár, lehet jobban jártam volna vele, mint az évfolyamtársam nyávogásával.

– Bia – szaladt össze a szemöldököm. – Mit akarsz?

Meglepett, ahogy rám néz. Nem úgy, mint a suli botrányhősére, de nem is úgy, mint az első számú hírforrásra. A csokoládébarna szempárban nyoma sem volt a szánalomnak, vagy a kíváncsiságnak. Bia úgy vizslatott, mint aki komolyan aggódik értem.

– A kérdés az, hogy te mit akarsz – mondta, majd a táskájába nyúlt. – Cigit?

A felém nyújtott csikk láttán felfordult a gyomrom. Túl sok minden kavargott bennem ahhoz, hogy ilyenekre pazaroljam az időm.

– Ez nem megoldás – ráztam meg a fejem. – Nehogy azt mondd, hogy ettől a szartól elmúlnak a problémáid! Eskü, nem vágom, mit esztek annyira rajta…

A többes számtól megbicsaklott a hangom. Már megint Gergőn járt az eszem. Most döbbentem csak rá, hogy fogalmam sincs, hova tűnt. Persze, jó eséllyel inni ment, de akkor is, lövésem sem volt, hova, mikor, kivel. Normál körülmények közt nem féltettem volna a srácot, de így, felpaprikázva ki tudja, mibe keveredhetett.

– Hé, vigyázz már!

Gondolataimból egy éles dudaszó és Bia figyelmeztetése rántott vissza az utcára. Nem is vettem észre, hogy nem váltott a lámpa, kis híján egy autó elé vetettem magam. A tulaj nyilván nem nézte jó szemmel a bénázásom, ezért is adott hangot a nemtetszésének. Szinte már előre féltem, mennyire ki fog akadni anya, ha egyáltalán egy darabban hazaérek. A mai napon a kelleténél lényegesen többször emlegették a nevét.

– A végén még igaza lesz anyudnak, és egy kocsi miatt nyiffansz ki! – hordott le Bia.

– Hagyjál már, tudod, mikor gyalogoltam utoljára…

Akkor se kellett volna, legalábbis nem Blankával karöltve.

– Ja, bocs, mindig elfelejtem, hogy menő vagy.

Pech, hogy nem sok kedvem maradt a vicceihez. A délután rányomta a bélyeget a hangulatomra. Mindehhez hozzájárult az az utálatos deja vu, amit a jelenléte váltott ki belőlem. Azon morfondíroztam, hogy lehettem ennyire vak. Miért nem esett le, hogy Blanka nem a semmiért kéredzkedik be? Bakker, a csaj már akkor is flörtölt velem, amikor edzésre hozta az öccsét! Én meg nagy bambán tűrtem, gondolom, megszoktam, hogy minden tizenöt és huszonhét év közötti lány úgy beszél hozzám, mintha helyből letépné rólam a ruhát. Gergő volt barátnője kétségtelenül óriásit esett a szememben, bármennyire is próbált anya jobb belátásra bírni az elveivel kapcsolatban. Bárhogy is néztem, minduntalan ugyanoda lyukadtam ki: az a ribanc tönkre vágta a barátságunkat.

– Dórival beszéltél?

Legszívesebben kezet ráztam volna vele, amiért két percig be bírta fogni. Kár, hogy nem maradt energiám a sértegetéshez, biztos jólesett volna elküldeni valakit melegebb éghajlatra. Bia részéről persze a megtestesült szerencse, hogy ilyen állapotban fogott ki.

Normális válasz helyett csak megcsóváltam a fejemet. Igaz, nem terveztem megszakítani a kapcsolatot a szeretőmmel csak azért, mert a legjobb barátnője megcsalta a legjobb haveromat, majd intézett nekem egy gyors arcplasztikát, egyelőre nem akartam dumálni vele. Úgy gondoltam, holnap ráér, amikor kicsit lenyugszanak a kedélyek.

– Csak mert én igen – vágott bele a mesélésbe. – Lyukas végén láttam, hogy Gergővel jönnek be. Kicsit gondolkoztam, hogy melyikükkel dumáljak, de Dóri beszámíthatóbbnak tűnt – rebbent meg a szemhéja. – Mondjuk, sejthettem volna, hogy gáz van… mármint, Dóri részéről is, érted… elég furán nézett rám, aztán, amikor elkezdtem faggatni, kicsit kiborult. Te, Dávid, elárulnád – vetett rám egy kissé ellenséges pillantást. –, hogy mégis mikor árultad el neki, hogy lefeküdtünk?

Önkéntelenül felszisszentem a kérdés hallatán. Csessze már meg Dóri a játékát!

– Rákérdezett, én meg nem akartam hazudni – erőltettem magamra egy bájmosolyt. – Meg amúgy is, nem mindegy? Az egész évfolyam tudott rólunk, plusz egy ember kit érdekel? Mi élveztük, más meg le van szarva.

Pechemre nem hatották meg a szavaim. Bár megrázta sötét fürtjeit, a lelkem mélyén éreztem, hogy egyszer még meg kell vívnom ezt a harcot.

– Nem is ez a lényeg, hanem, amit utána mondott – folytatta. – Konkrétan rákérdezett, hogy én tudok-e rólatok. Meg mondott valami olyasmit, hogy ha már Gergőnek eldicsekedtél vele, akkor nekem is biztosan. Jézusom, annyira para volt!

A szél a fűszálakat súrolta, Bia mégis összehúzta a mellkasa előtt a dzsekijét. Mi tagadás, én is megborzongtam kissé. Leírhatatlanul zavarosnak tűnt ez az egész, lövésem sem volt, hova akar kilyukadni a lány. Csak abban lehettem biztos, hogy nem dobja fel vele túlzottan az amúgy is elcseszett napomat.

– Igen, és? – sürgettem.

– Amennyire értettem, Gergőnek kicsúszott a száján, hogy tud rólatok – sóhajtott szemlesütve. – Dóri meg kiakadt, kiosztott engem, éppen, hogy nem ribizett le, aztán még mondott valamit…

– Megölöm azt a barmot! – túrtam bele a hajamba fáradtan. – Elárulod, mit mondott Dóri, vagy tippelgessek?

Megtorpant, mintha gyökeret vetett volna a lába. Önkéntelenül követtem a példáját, az agyamban bekapcsolt a vészjelző. Nem az, ami hétfőn figyelmeztetett Blanka csókjára. Ezúttal a másik zaja rázott meg. Azt kiáltotta a fülembe, rohadt nagy gázban vagyok, és ezen már nem lehet változtatni.

– Szakítani akar veled.

Olyan sebesen hadarta le ezt a három szót, hogy kis híján beletört a nyelve. Nem számoltam, hányadszorra döbbentem meg az elmúlt órákban, de a mostani mindegyiken túltett. Bia híre puskagolólyként sújtotta a mellkasomat. Gyorsan, ridegen, váratlanul, esélyt sem adva a menekvésre. Felvont szemöldökkel kémleltem az évfolyamtársam arcát, várva, hogy elnevesse magát, és közölje, hogy ezt a kifecsegett titokért kaptam, de semmi nem történt. A lány lehajtott fejjel tanulmányozta a járdát.

Nem hazudott. Fel se fogtam teljesen, amit mondott, máris a miértek után kutattam.

– Féltékenységi roham? – kérdeztem. A sötétbarna íriszben viszont láttam az arcom, az ijedtségtől holtsápadttá vált a bőröm.

– Nem tudom, Dávid! – emelte meg a hangját. – Ez már a ti ügyetek. Nem, még csak ne is várd, hogy belefolyjak! – tette fel a kezét hárítóan, megölve ezzel a maradék reményemet. – Csak gondoltam, szólok, hogy ne érjen váratlanul.

Nem álltam meg, hogy fel ne horkantsak. Mi van már a gimis csajokkal, mind meghülyült? Először Blanka a csókkal, aztán Dóri a hülye szakítós baromságaival, és még Bia is képtelen segíteni… Szép kis embereket ismerek, mondhatom.

– Te most konkrétan kinek az oldalán állsz? – vontam fel a szemöldököm gúnyosan.

– Itt nincsenek oldalak, Dávid – sóhajtott fel kissé unottan. – Itt te vagy, meg Dóri. Mivel mindkettőtöket a barátomnak tartalak, igyekszem segíteni. Neked hoztam egy plusz infót, vele meg majd próbálok beszélni a viszonyunkról. Amúgy ugyanez van Blankával és Gergővel is. Remélem, egyikőtök sem tervez kisajátítani, mert kénytelen leszek fejbe verni valamivel.

– A magánéleteddel mi lesz?

– Kedves, hogy aggódsz értem – villantotta meg a fogsorát. – Csak felesleges. Hidd el, arra is bőven jut időm.

A gondolatainkba temetkezve sétáltunk. Túl hosszúra nyúlt a nap ahhoz, hogy uralkodni tudjak felettük. Először Gergő, aztán Dóri… Azon morfondíroztam, mennyire nem értik egyesek a dolgukat. Nyálas filmek plakátján hirdetik, hogy a főszereplő tökéletesnek hitt világa egy másodperc alatt hullik darabokra, aztán kiderül a fasziról, hogy szupererővel rendelkezik. Ha az igazságot szeretnék bemutatni, a mai napot kellene filmre venniük. Főszerepben a felszarvazott legjobb barátommal, meg a féltékeny szeretőmmel. Tuti siker, meg egy hulla. Zabálná a nép.

Biát nem zavarta, hogy nem nyílok meg neki. Túl régóta ismert már ahhoz, hogy tudja, nem hozom fel előtte a nőügyeimet. Íratlan szabály, hogy csak három, speciális esetben beszélünk egy lány előtt egy másik lányról – ha féltékennyé akarjuk tenni, le akarjuk rázni, vagy a kezében tart egy testi épség veszélyeztetésére alkalmas tárgyat, és közben úgy néz ránk, mintha ölni tudna az új infóért. Igaz, utóbbit csak anyánál tapasztaltam, de neki bevált.

Elkalandoztam. Észre se vettem, hogy már nem a követhetetlen szerelmi sokszögön kattogok, hanem valami egészen máson. Valamin, ami napok óta nem hagy nyugodni.

Hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallattam a házunk láttán. Az ebédszünettől kezdve másra sem vágytam, csak hogy végre hazaérjek, magam mögött hagyva az egész cirkuszt. Persze, még várt rám egy fejmosás anyától, de ez felüdülésnek tűnt a gimiben való pletykáláshoz képest. Magamban elvégeztem egy fejszámolást, mennyi idő, mire leszállnak a témáról. Arra tippeltem, egy-két hétig még biztosan nagy port ver Gergőék szakítása, mint ahogy a szemem se gyógyul be öt másodperc alatt. Felszisszentem, mikor rádöbbentem, hogy egy jó ideig még biztosan terítéken leszünk. Talán még a ballagáson is árgus szemek kísérik majd a mozdulatainkat.

A tekintetem elkalandozott a füstkarikákat eregető lányon. Biát láthatóan nehezen érintette, hogy – szerinte – választásra kényszerítettem, ezért is gyújtott rá. Inkább bele se gondoltam, mit csinált volna, ha beavatom az aggodalmaimban. A végén képes, és felégeti az utcát a csikkjeivel.

– Na, azért nehogy azt hidd, hogy nem ismerlek! – bökött az oldalamba egy szomorú mosollyal az ajkán. – Egész úton meg se szólaltál, közben meg konkrétan fizikai fájdalmat okozott, ahogy kattogsz. Otthon nyugodtan levetheted a menőcsávó álarcát.

Viszonoztam a mosolyát, sőt még egy gyors ölelést is kapott tőlem. Nem olyat, mint a múltkori buliban. Kevésbé sikerült meghittre, inkább csak magamhoz húztam. Még szerencse, hogy ebből is levágta, mi jár a fejemben vele kapcsolatban.

– Nincs álarc – mondtam. – Kösz, Bia.

– Hát, ne is legyen! – lengette meg az ujját játékosan. – Ha már lőttek a kocsidnak, ideje leállni a keménykedéssel.

Igazat adtam neki. Rohadtul benne voltam a csávában, ilyenkor nincs értelme a külsőségekkel foglalkozni. Bár egyelőre nem tudtam, hogy mentsem meg a kapcsolatomat Gergővel és Dórival, nem adtam fel a reményt. Inkább örültem, hogy egy darabban haza estem.

Bia eltaposta a cigaretta maradványát, majd kedvesen búcsút intett. Összeráncolt homlokkal vizslattam a távolodó alakot, valami nem hagyott nyugodni. Ha Bia annyira akarja, leülhettünk volna valahova beszélgetni, nem kell átcaplatni a fél városon. Így azonban elég hosszúra nyúlt neki a hazaút.

– Miért kísértél haza? – kiáltottam utána. – Eléred a buszt?

Még csak arra sem méltatott, hogy visszanézzen, így csak a hátától kaptam meg a választ.

– Elérem. És azért, hogy legalább egyikünk megtegye ezt a másikért.

Halk szisszenést hallattam, de nem azért, mert szíven ütött a kifakadása. Régebben is folyton azért rágta a fülemet, hogy miért nem viszem haza. Még az is zavarta, hogy a nyári bulit leszámítva egyszer sem találkoztunk náluk. Így azonban sikerült eszembe juttatnia, hogy Dórit már nem egyszer fuvaroztam el az otthonáig. Felrémlett előttem a kép, ahogy az ölemben ül, és arról mesél, mennyire nem értik meg a szülei. Szinte láttam magam előtt az arcába tapadó, kócos tincseit, éreztem, ahogy a vanília illata megcsapja az orromat. Arra gondoltam, vajon hányszor élhetem még újra a pillanatot. Egyáltalán, van esély az ismétlésre?

Nem akartam anyával beszélni. Az utóbbi napokban felhalmozódtak a dolgok, erősebben vágytam a magányra, mint korábban bármikor. Köszönés nélkül léptem be a házba, majd rögtön a fürdőbe vettem az irányt. Anélkül, hogy tükörbe néztem volna, beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a forró vízsugár végig csorogjon az izmaimon. Pech, hogy még erről is a fekete szépség arca rémlett fel előttem. Pontosabban, a dunai menet képei. Akkor tudtam, hogy szarul van, túl váratlanul ért az egész, a lány pedig túl ridegen viselkedett ahhoz, hogy ne derítsek fényt a játszmája miértjére. Azon morfondíroztam, mivel borított ki jobban: amikor nem tudtam, mi a baja, de tudtam segíteni, vagy amikor tudtam, mi a baja, de nem tudtam segíteni. Mindenesetre egyiket sem kívánom senkinek. Piszok gáz érzés egy féltékeny nő bábujának lenni.

Anya nem kérdezősködött. Feleslegesnek találta. Úgyis tudta, hogy le fogok menni. Mindössze két órát kellett várnia, a gyomrom korgásának képtelen voltam ellenállni. Úgy kullogtam le a lépcsőn, mint egy horrorfilm forgatásáról eltévedt statiszta, aki egy zombi szerepében parádézik. Kár, hogy nem készült felvétel, egész élethűen adtam a figurát. Az arcomon húzódó folt miatt még a sminkesért sem kellett volna fizetni.

– Szerinted egy hónap alatt megváltozik a véleményem? Ennyire hülye még te sem lehetsz! Nem… Megértem, nyilván hihetetlenül nehéz most neked, de tudod mit, leszarom. Oké, inkább hagyjuk. Leteszem.

A milánói ínycsiklandozó illata mellett anya eszeveszett hadarása vezérelt a konyhába. Már megint úgy nyomta ki a telefont, mintha legszívesebben felgyújtaná a készüléket. Minden jel arra utalt, hogy nem pont a legvidámabb napján fogtam ki. Vörös haját egy csattal rögzítette a tarkójára, hogy ne akadályozza a főzésben. Rakoncátlan fürtjei még így sem engedelmeskedtek neki: minduntalan a homlokába estek, hiába tűrte őket a füle mögé. Amúgy is remegett a keze, kész csoda, hogy nem öntötte félre a vacsorát. Bágyadtan húztam fel magam a székre, anyának látszólag fel se tűnt az arcomon éktelenkedő sérülés. Megszokott mozdulattal helyezte elém a tányért, majd magának is vett egy adaggal.

– Idióta páciens?

Nem felelt rögtön. Lenyelt pár tésztát, majd vízzel öblítette a száját, csak azután emelte rám a tekintetét. Jó eséllyel a félhomály elfedte előtte a szememet.

– Ha páciens lenne, már nem élne. Egyszer tuti kinyírtam volna – sóhajtott fel csendesen. – Az idióta stimmel, de nem kell foglalkoznod vele. Leszereltem.

Bólintottam. Hogy eltereljem a figyelmét, úgy tettem, mint minden normális ember. Már-már kínosan lassan tekertem fel a tésztát a villámra, minden egyes falatot alaposan megrágtam. Más kérdés persze, hogy a verekedés az állkapcsomnak sem kedvezett. Egy örökkévalósággal ért fel, mire letoltam az ételt a torkomon.

– Oké, ha nem beszélsz, hát legyen – dőlt hátra anya a székén. – Elvégre, csak az anyád vagyok, te meg az elmúlt tizenkilenc évben egész normálisan viselkedtél. Nyilván most jött el a lázadás ideje. Mondjuk, azért egy „képzeld, Gergő szétverte a képemet”-féle beszámoló nem esne rosszul, de ahogy akarod. Felnőtt férfi vagy, tudatos döntésekkel. Nincs jogom beleszólni az életedbe. Azt csinálsz, amit csak akarsz.

Az evőeszközt a tányérba helyeztem, úgy vettem fel vele a szemkontaktust. Meglepett, hogy nem tűnt idegesnek. Úgy nézett végig rajtam, mint aki pontosan erre számított. Egy feldagadt szájra, egy ütés nyomára, meg egy unott arcra.

– Honnan veszed, hogy Gergő volt? – emeltem meg a szemöldököm gúnyosan. Közben persze pontosan tudtam, mennyi értelme van belemenni egy szócsatába. Pont annyi, mint ma reggel felkelni.

Homlokán elmélyültek a ráncok, karamellabarna szeme összeszűkölt a válaszom hallatán. Nyilvánvalóan nem volt elégedett az eredménnyel.

– Dóriból nem nézem ki, hogy ekkorát üssön.

– Nagyszerű! Akkor most jöhet a duma arról, hogy amúgy rohadtul megérdemeltem. Tényleg, avassuk Gergőt hőssé. Ja, és adjunk neki egy különdíjat a titoktartó képességeiért.

Nem értékelte, talán nem is értette a beszólásomat. Annyi jött le neki az egészből, hogy már megint pofátlanul viselkedem. Nem, mintha tehettem volna róla. Semmi kedvem sem volt átrágni magam az elmúlt órák történésein. Pontosabban, valakivel megosztottam volna az aggodalmaimat, csak hogy ez a személy nem velem szemben ült. Fogalmam sem volt, merre járhat. Mégis beszélni akartam vele, ez pedig csak még elviselhetetlenebbé tette a helyzetet.

– Ezt egy szóval sem említettem – vágta rá ösztönszerűen. – Értsd meg, Dávid, hogy segíteni szeretnék.

– Nem is tudod, mi történt… – motyogtam magam elé meredve.

Elegem volt. Mindenből. A tehetetlenség az őrületbe kergetett. Egyre csak azon járt az agyam, mit csinálhattam volna másképp. A végére az önsajnálat vermébe űztem magam. Lehunyt szemmel vártam a megnyugvást, és közben egyre csak a délután képkockái pörögtek le a szemem előtt. Gergő ökle, ahogy az arcomat érinti. Dóri, ahogy lerángatja rólam a fiút. A többiek döbbent pillantása. Keselyű okítása, meg a vérre szomjazó szemei. Bia, ahogy számon kér a titkunk elkottyintásáért. A tudat, hogy Dóri szakítani akar velem. Meg a másik, hogy Bia csalódott bennem. Mert ez történt, hiába is tagadja. Tudtam, hogy fájt neki, hogy nem mentem el érte, hogy mindvégig csak játszottam vele. Engem sokkal inkább zavart, hogy Dórival minden más volt. Vele törődtem. Érdekeltek az érzései. Mindent elkövettem a boldogságért, és nem csak az ágyban. Még arra a hülye kiállításra is elvittem!

A tenyerembe temettem a kezemet. Az elmémet egy festmény homályosította el. Fekete háttér, hófehér szarvas, indákba gabalyodott virágok. Egy vörös folt az agancson. Feltételezhetően J. F. Szimóna vére. Szarvasbőgés.

Túl sok volt. Minden összejött. Anya meg csak beszélt, megállíthatatlanul, a szavai sebesen forgó malom módjára őrölték fel az idegeimet. Nem is figyeltem, miről hadovál, kérdés nélkül szakítottam félbe az áradatot.

– Mikor mondod el?

Magam is meglepődtem, milyen ellenséges a hanglejtésem. A kezem önkéntelenül szorult ökölbe, éreztem, ahogy az ajkaim vékony vonallá préselődnek. Anyát váratlanul érte a kérdés, nyilvánvalóan nem értette, mire célzom. Pedig csak gondolkodnia kellett volna egy kicsit.

– Ugye nem akarsz örökké titkolózni? – Erőltetett nyögést hallattam, mintha ezzel könnyítenék a helyzetemen.

Nem segített. Semmi reakció. Folytatnom kellett, amit elkezdtem.

– Téged nem akart dobni egy csaj sem. Mondjuk, engem se, de ez részletkérdés – mondtam tagoltan. A hangom leírhatatlanul távolinak tetszett. – Nem ütött le a legjobb barátod a folyosó közepén. Nem mászott rád a haverod barátnője. Tudod, miért? Mert nő vagy, ferde hajlamok nélkül. Nem tudsz segíteni…

Még mindig nem értett. Úgy bámult rám, mint egy eszelősre, mintha nem lennék beszámítható. Pedig nagyon is az voltam, csak untam a titkolózást. A rejtegetést. Ha másra nem is volt jó a mai nap, arra igen, hogy rádöbbentsen, semmiben sem bízhatok igazán. Gergőnek elég volt egy félrement csók, máris véget vetett a barátságunknak. Dóri szakítani akar velem egy semmiség miatt. Biáról meg kiderült, hogy jobban fájt neki a közönyösségem, mint ahogy azt mutatta. Eddig megbíztam bennük, szentül hittem, hogy a kapcsolatunk mindent túlél. Most már semmiben sem voltam biztos. Nem vethető a szememre, hogy össze akartam kaparni pár információt a múltból. Ha már a jelen ilyen keserves irányt vett…

– Értem. Sajnálom – Apró ujjai elvesztek a vörös lobonc rejtekében. A karamellaszínű íriszben könnyek csillogtak. – Azért ha eszedbe jut valami, amivel esetleg…

– Ami azt illeti, volna itt valami – hadartam. Nem volt visszaút. Most már meg kellett kérdeznem. Sebesen megráztam a fejem, a szemem lecsukódott, úgy tettem fel a kérdést. – Ha nem nagy kérés, elmondhatnád, mi van az apámmal.

Feszült csend települt a helyiségre. Szinte éreztem, hogy megakad a lélegzete, pár másodpercig még levegőt is elfelejtett venni. A világ összes kincséért sem emeltem volna rá a tekintetem. Az asztal lábát vizslattam, mintha olyan rohadtul érdekes lenne. Persze, nem számított. Túl régóta vártam erre a pillanatra ahhoz, hogy számítson.

A kérdésem ólomsúlyként himbálózott a levegőben. Arra várt, hogy leszakadjon, darabokra zúzva ezzel az idillt. Nem bírtam tovább hallgatni. Felkaptam a fejem, felkészülve anya megdöbbent tekintetére, de egész mást kaptam helyette. Úgy bámult rám, mintha nem lennék magamnál. Mintha azt se tudnám, mit csinálok. A barna szempár egyértelmű és visszafordíthatatlan üzenetet küldött felém: Nem. De nem a kérdő fajtából, az értetlenből, vagy a mélázóból. Egy határozott, megingathatatlan, sziklaszilárd nemmel álltam szemben.

Ezt pedig egy percig sem tűrhettem. Elfelejtettem gondolkozni, sebtében ugrottam fel a helyemről, aztán meg kiabáltam. Üvöltöttem, mint egy őrült. Úgy ordítottam a személlyel, akit a világon mindenkinél jobban szerettem, mintha tönkretette volna az életemet.

– Teljesen hülyének nézel?! Bassza meg, itt állok, tizennyolc tetves évvel a hátam mögött, és még mindig nem tudom, ki az apám! A gólyamesét inkább hagyjuk, abból már kinőttem egy ideje. Fogd már fel, hogy felnőttem! Szerinted nem gáz, amit csinálsz? Nem gáz, hogy kurvára nem vágom, kitől van a ház, meg a kocsi? Basszus, ez olyan, mintha egy bank lenne az apám! – röhögtem el magam. – Meg se próbáld bemesélni, hogy nem tudod, ki a pasas. Sose voltál olyan, hogy több emberrel kavarj egyszerre, és nyilván ismered a fazont. A végén még kiderül, hogy ő zaklat telefonon – emlegettem fel az imént hallottakat. – Vagy szerinted ez normális? Tudod te egyáltalán, milyen szar volt, amikor mindenki az apjáról mesélt, én meg azt se tudtam, mi van vele? Meghalt, elváltatok, lelépett, vagy mit t’om én. De nem, sose beszéltél róla. Még a nevét se árultad el – Megvádoltam. Még csak meg se próbáltam visszafogni magam. Túl régóta ért már bennem ahhoz, hogy befogjam. – Azért, ha egyszer látod, elmondhatod neki, hogy bekaphatja. Már, ha egyáltalán tud a létezésünkről… mert lehet, hogy egy idegbeteg állat, akit részegen szedtél fel. Vagy egy beteg, aki ezer éve meghalt. Istenem, anya, szólalj már meg!

Megragadtam a vállát, úgy rántottam rajta egyet. Az érintésemtől felszisszent, de nem reagált többet. A szemét egyenesen előre szegezte, mintha a távolban keresné a megoldást. A módszert arra, hogy lerázzon.

– Miért érdekel ez annyira?

Röhögni támadt kedvem. Tényleg, mekkora gyökér vagyok! Már rég a diliházban lenne a helyem, amiért rá mertem kérdezni tizennyolc év után, hogy mégis kivel feküdt össze anno.

– Jogom van tudni – mélyesztettem bele a tekintetemet az övébe. Nem ellenkezett; pislogás nélkül figyelte meg-megrebbenő szemhéjamat. – Vagy szerinted eddig nem hiányzott? Csak a pénzét ismerem, de őt nem. Szerinted nem is érdekel, hogy milyen?  Vagy, hogy ki?

– Nézd, Dávid, megértelek – tagolta a szavakat, mintha egy hülyegyereknek magyarázna. – Elhiszem, hogy nehéz, de hidd el, nem akarhatod, hogy…

– Mit nem akarhatok? – mordultam rá. – Megismerni? Biztos velem van a baj, pedig de, igen, szeretném. Hidd el, van olyan, amiben még te sem tudsz segíteni.

– Ugyan, miben? Várom, soroljad csak – Most rajta volt a sor, hogy gúnyolódjon. Marionett-bábu módjára taszított el magától. Kétségkívül váratlanul ért az ereje, meg is tántorodtam a lökéstől. Érezhetően bepörgött, a méreg villámcsapásként sújtotta a testét. – Nincs bajod a házimunkával, remekül főzöl, kis túlzással a fél kerületet kipipálhatod a listádon, sportolsz, és jól tanulsz. Igen, összevesztél Gergővel, ami azért nem akkora probléma. Megoldod. Mert, mint említetted, felnőtt vagy. Tudsz élni nélküle. Eddig is tudtál. Ó, egyébként köszönöm az elméleteidet, igazán jólesik, hogy azért nem tartasz akkora ribancnak. Amúgy nyugodt lehetsz, attól, hogy te a részeg lányokat cserkészed be, apád sose tett volna ilyet. De ostoba vagy, ha azt hiszed, számított neki a tisztesség – Hátat fordított nekem, a karját szorosan a mellkasa elé fonta. A hangja mintha lehalkult volna, miközben hozzám beszélt. – Nem mondok semmit. Nem várhatod el tőlem, érted? Nem akarhatod, hogy meséljek neked egy olyan emberről, aki…

– Akivel lefeküdtél? – emeltem meg a szemöldököm. – Hm, ami azt illeti, dehogynem. Késtél pár évet, de ja, pont itt lenne az ideje…

Nem bírtam reagálni, olyan hirtelen fordult meg. Míg az egyik pillanatban a hátát fixíroztam, a másikban kisírt szemeibe botlottam. Túlságosan feldúlt voltam, ahhoz, hogy meghasson. Az ütés nyoma még az eddigieknél is erősebben nehezült a bőrömre. Attól tartottam, ha így folytatja, menten leszakad a fél arcom.

– Nem. Mondok. Semmit – motyogta ijesztő lassúsággal. – Értsd meg, Dávid, hogy ez egyszerűen nem tartozik rád.

Keserű vonaglás futott végig a testemen. Le kellett volna állnom, meghúzni a kéziféket, de túl lassan kapcsoltam. Mielőtt visszakozhattam volna, már kicsúszott a számon. A házban ragadt, pókháló módjára kúszott fel a fal eldugott szegletébe, hogy soha, senki ne kotorhassa ki onnan.

– Gyűlöllek.

Nem neki szólt, nem is a helyzetnek, inkább az egész napnak. Annak, hogy minden és mindenki az agyamra ment. Ő meg az ösztöneire hallgatott. A karja előre lendült, megemelkedett, a körmei az arcomat súrolták. Nem fájt, Gergő verése után kényeztető simogatásként éltem volna meg a pofont, ha nem látom a mögöttes tartalmát. Ha nem tudom, hogy anya korábban egyszer sem ütött meg.

Ledöbbentem. Még ha nem is éreztem fizikai fájdalmat, mégis az állkapcsomhoz kaptam a kezem. Az ujjaim szabálytalanul remegtek, ám ezúttal a harag helyett a félelem parancsolt neki. A felismerés, hogy baj van. Ha eddig azt hittem, minden összejött, tévedtem. Ez hiányzott ahhoz, hogy végletesen igazat adjak magamnak. Mert elcsesztem. Mindent elcsesztem.

Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, mire feleszméltem a sokkból. Vékony, bőrkeményedésekkel tarkított ujjak érintették az arcomat. Az ismerős illat az orrcimpámat csiklandozta, a nyakamat forró cseppek halmozták el. Ösztönösen simítottam meg a haját, a számból csitító szavak törtek felszínre. Úgy szorítottam magamhoz anyát, mint egy törékeny gyereket, akit a világ minden bajától meg akarok védeni. Végtelennek tűnő perceken át puszilgattam az arcát, miközben igyekeztem lecsillapítani. Hirtelen minden haragom elszállt, már az apám kiléte sem tűnt olyan mérvadónak. Csak az számított, hogy hagyja abba a sírást. Nem érdemelte meg, hogy az ő napja is meghaljon.

– Bocsáss meg, kérlek! – súgtam a fülébe elhaló hangon. – Ne haragudj, anya. Ne haragudj…

Meglepően hamar szabályozódott a légzése. A hüppögése is abbamaradt, de az ölelésemből nem akart szabadulni. Úgy kapaszkodott a vállamba, mintha én jelenteném az egyetlen támaszát.

– Te ne haragudj – mondta végül. Még soha, egyetlen éjszakai műszak után sem hallottam olyan meggyötörtnek a hangját, mint akkor. – Nem tudom, mi ütött belém, én csak…

– Mindegy, anya. Nem számít.

Hosszú percekig álltunk ott, a konyhában, a pultot támasztva. Magamba szívtam az illatát, hallottam szívének sebes ritmusát, még arra is felfigyeltem, milyen erővel markolássza a pólómat. Pontosan tudtam, mennyire megviselte az iménti veszekedés, és ezzel én sem voltam másképp. Sokkal nehezebben viseltem, mint a hírt, hogy Dóri ki akar dobni. De túljutottunk rajta. Eléggé bíztunk egymásban ahhoz, hogy kétségek nélkül váljunk szét. Többé már nem is hoztuk szóba a témát.

Minden úgy ment tovább, mint eddig, kicsit több öleléssel, meg puszival megfűszerezve. Átnéztem azt a keveset, amit másnapra feladtak, néha ránéztem a telómra egy új üzenet reményében, de ennyi. Pechemre egyedül a balhéról kérdezgettek, Dóriról semmi hírt nem kaptam. A monoklimat elnézve az edzést inkább kihagytam. Gondoltam, Feri bá’ csak megérti, ha egyszer lógok.

Így is túl hosszúra nyúlt a nap, nem láttam értelmét sokáig fent maradni. Úgy véltem, okosabb előbb pontot tenni a végére. Búcsúzásként még egyszer magamhoz szorítottam anyát, és jó éjszakát kívántam neki.

– Még egyszer bocs a maiért – sütöttem le a szemem. Azt hiszem, még sose szégyelltem magam annyira, mint akkor.

Szerencsére anya normálisan kezelte az ügyet. Egy legyintéssel elintézte az egész balhét.

– Kérdezhetek?

– Ne kímélj…

– Nos, Dóriról van szó – húzta össze maga előtt a köntösét. – Gondolom, még nem beszéltél vele Blankáról…

– Szakítani akar. Bia mondta – közöltem, megelőzve ezzel a felesleges köröket.

Anya komoran biccentett, pont úgy, mint aki ezt a választ várta. Elgondolkoztam azon, hogy csinálja. Ennyire ért az emberekhez, vagy szimplán látja a jövőt? Passz, mindenesetre elég ijesztő pontossággal tapintott rá a lényegre.

– Azt nem teheti.

– Hát, pedig minden jel arra utal – vágtam egy grimaszt. –, hogy meg fogja tenni.

– Nem hagyhatod neki.

Kezdett elegem lenni a játékból. Nem sok energiám maradt, pláne nem arra, hogy a magánéletemet próbáljuk helyrerázni. Anya tényszerűnek vélt megállapításai nem sok hasznot nyújtottak. Egy lemondó sóhaj kíséretében a lépcső felé indultam. Reméltem, ebből megérti, hogy részemről vége a csevejnek.

– Ne hagyd neki, Dávid! – kiáltott utánam. Ha kevésbé cseng határozottan a hangja, talán szótlanul folytatom az utamat. Így azonban megtorpantam, és kérdőn fordultam felé. – Ismerlek. Látom, hogy fontos neked ez a lány. És tudod mit? Megértelek. Maximálisan. Viszont világi nagy idióta vagy, ha hagyod elfutni. Csak döntsd el, mit akarsz. Még egy agyhalott Victoria Secrets-modellt, akitől két napig úgy bűzlik a szobád, mint egy sminkszalon, vagy Dórit? Azért, remélem, érzékeled a különbséget.

Egy bágyadt biccentésnél többre nem futotta. Naná, hogy érzékeltem! Ezért is akartam beleőrülni a gondolatba, hogy lapátra tesz. Nem érdekelt, hogy ezzel ő lenne az első, aki szakít velem, sokkal inkább dühített a gondolat, hogy kiszakad az életemből. Hogy nem olt be a semmiért, nem hozza fel a hülye farkasos sorozatát, amiből még mindig semmit sem értettem, nem nevet a vicceimen. Hogy nem csókol meg, nem csavarja el újra és újra a fejemet, és nem tépi le rólam őrült módjára a ruhákat. Most döbbentem csak rá, mennyire hiányozna. A vaníliára emlékeztető illat, ami a bőréből árad. A selymes tincsei, ahogy belegabalyodnak az ujjamba. A csípőjére simuló csipke érintése. A nevetése. A tudat, hogy végre egy értékes lányt dönthetek meg. Valakit, akiért érdemes küzdeni.

Valakit, akiért küzdeni fogok.

Küzdeni fogok, hogy visszaszerezzem.