Epilógus

Lassan pengeti a húrokat, mintha csak miattam csinálná, az én gondolataimat szeretné szabályozni a játékával. Valójában persze magáért teszi, igyekszik minden percet kihasználni, amit a koncertjére való gyakorlással tölthet.

Lehunyt szemmel idézem fel a tanárom szavait. Még mindig alig hiszem el, amit mondott, pedig láttam, a saját szememmel olvastam el az e-mailt, melyben értesítettek, hogy sikerült. Kaptam egy esélyt a kitörésre, a megmutatkozásra, az új életre! Már a puszta gondolattól is borzongás járja át a testemet, hogy kevesebb, mint huszonnégy óra választ el attól, hogy újra megpillantsam a francia fővárost, ahol a jövő hónapban megkezdem a tanulmányaimat.

– Büszke vagyok ám rád, ugye tudod?

Tudom, Nika. Tudom, hogy nem csak Párizsért.

Lehuppanok mellé, egy cuppanós puszit nyomok az arcára és alaposan megölelgetem. Nem lepődik meg, és nem is fintorog, mint ahogy azt pár évvel ezelőtt tette volna. Mostanában kezd visszatérni a barátságosabb énje, aminek szívből örülök. Szüksége lesz rá, amikor magam mögött hagyom a várost.

– Hűha, ezt miért is kaptam?

– Megelőlegeztem a nyárzáró utáni szeretetrohamomat – lököm meg a vállát játékosan. –, ha már nem lehetek mellettetek aznap.

– Ne is mondd! – pengeti meg a húrokat. – Krisz megígérte, hogy elküldi az infókat, de két órája volt elérhető, és a körülményeket ismerve még legalább ennyi idő, mire újra feltolja a képét.

Hiába adja elő a méregzsákot, engem nem ver át. Pontosan tudom, milyen boldog, hogy a banda szövegírója végre révbe ért Blankával kapcsolatban. Úgy tűnik, errefelé legalább fél év szükséges egy normális kapcsolat felépítéséhez.

– Gergő viszont írt. Elvisz a helyszínre, ha ráérek – ecseteli. – Szóval, ha nem gond, lassan lépek.

Tűnődve figyelem a mosolyát, meg az arcára telepedő rózsás pírt. Hanyagolom a szavakat, a tekintetem úgyis lerántja a leplet az érzéseimről. Nika meg nem hülye, leesik neki, mennyire feldobódtam, inkább másfele tereli a témát.

– Te kinézted volna Blankából?

– Hogy összejöjjön Krisszel? Nem, azt hittem, lelép Indiába, beáll apácának, és magányos éjszakáin a tigrisei vérében fürdőzve áldoz fel csecsemőket. Az annyira ő lenne.

– Hogy kavarjon Gergővel…

Hát így állunk. Rácz Dominika féltékeny a barátnője exére. Óvatosan megvonom a vállam, úgy kezdek bele a mondandómba, amivel remélhetőleg sikerül megnyugtatnom.

– Ja, sejtettem. Engem nem avatott be, de miután hazajöttem a versenyről, és a szobámban filmeztünk, észrevettem, hogyan beszél róla. Kiszúrom az ilyesmit – tárom szét a karom. – Van némi tapasztalatom a barátság extrákkal-dologgal.

Vékony ajkaira elnéző görbület kúszik, aztán Nika újra a telefonját bújja. Arra gondolok, mekkora mázli, hogy ilyen kötetlenül tudok beszélni a múltról.

– Nézd már, Bia és Soma a koncerten ünneplik az évfordulójukat – mutatja meg Gergő üzenetét. – Mondjuk, lehet, szólni kellene nekik, hogy ha nyáladzani akarnak, akkor kicsit eltévedtek.

– Szerintem mindegy nekik, miről szólnak a szövegeitek – vigyorodom el. – Ott fognak smárolni az első sorban. Vagy veszekedni. Vagy mindkettőt egyszerre.

Egy biccentéssel nyugtázza a megállapításomat, majd hirtelen feltolja a szemöldökét. A telefonjáról egy ismerős arc köszön vissza rám, ami láttán fél évvel ezelőtt meghasadt volna a szívem. Ma már csak bizsereg egy kicsit, de ez sem annyira fájdalmas.

– Jóború Saci, két közös ismerősöm van vele, te és Bia. Már nem azért, de elég beteg feje van a csajnak…

Ó, ha látnád üvölteni!

– Vele nem lesz gáz – vágom rá gondolkodás nélkül. – Szerintem csak azért megy, hogy kuncsaftokra vadásszon.

– Na, ne már! Üzletasszony, vagy mi?

Elmotyogom az orrom alatt, hogy „olyasmi”, miközben hálát adok az égnek, hogy Nika nem emlékszik a csaposra az Angyali Démonban töltött éjszakájáról. Ami azt illeti, bennem sokkal élénkebb képek élnek róla és a munkahelyéről, még ha több, mint egy éve ki is tiltottak onnan. Utólag visszagondolva talán nem ártott volna, ha kicsit visszaveszek, és nem öntöm le a szőke hajú pultos képébe a nyugattónak szánt felest, de akkor nem gondolkoztam ezen. Tudni akartam, hogy értette Dávid, hogy Szimóna sosem létezett, és miért pont a balesete előtt osztotta meg velem ezt az információt. Első utam a fogadóba vezetett, ahol mindent bevetettem, hogy szóra bírjam Sacit. Könyörögtem, sírtam, ordítottam, próbáltam lefizetni a lányt, de mindhiába. Tartotta magát a szabályokhoz. A kilöttyent ital csak rontott a helyzetemen.

Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer minden jóra fordul, aztán mégis. Itt vagyok.

– Mennem kell – Nika elrakja a gitárját. – Gergő szólt, hogy tíz perc múlva megérkezik.

– Ha gondolod, megvárhatod itt is.

– Ugyan. Ez a te szentélyed, csajszi. Kátai retkes lába nem lépheti át a küszöböt, amíg nem bizonyított.

Somolyogva megcsóválom a fejem, és a szőkeség kíséretében elhagyom a műveimet őrző építményt. Az utcára érve magamhoz húzom a barátnőmet, ő pedig viszonozza az ölelést.

– Én is megyek. Még el kell köszönnöm valakitől – magyarázom. –, aki holnap nem jön ki a reptérre.

Ha a pillantással ölni lehetne, holtan rogynék össze. Nika azt teszi, ami a végzős évünkben egyfolytában: próbál megóvni egy újabb csalódástól, magasról téve arra, hogy én mit akarok.

– Dóri, ha nem állsz készen…

– Hidd el, még sosem álltam ennyire készen valamire – nézek rá, és komolyan is gondolom a szavaimat. – Ne aggódj miattam. Mindenkinek van egy exe, aki más, mint a többi. Ezért olyan nehéz elengedni őket.

– Na, igen. HD különleges, minden értelemben.

Búcsút intek neki, és nekivágok az útnak. Számtalanszor jártam már erre, ismerem az arra felé vezető utcákat, a házakat, a kertjükben ücsörgő embereket. A gondolataim mindig másfele száguldanak, de a végén mindig ugyanott kötnek ki. Néha megzavarja őket valami – mint például Gergő, aki az előbb dudált rám – de ez koránt sem elég ahhoz, hogy csillapodjon a szívem dobogása. Folyton úgy érzem, most látom először. Most fedezik fel az ujjaim minden egyes pontját, most szagolok először az ismeretlen illatba, most szólok hozzá először. A gyomrom görcsbe rándul, pedig pontosan tudom, hogy sosem ártana nekem. Igaz, korábban volt rá példa, de mindig megbánta és jóvá tette a hibáit – nem is beszélve arról, hogy a tavalyi balesete mennyi mindent megváltoztatott.

Nem kopogok. A kapu nyitva. Határozott léptekkel közelítem meg a fekhelyét. A kezem elveszik a zsebemben. Egy többszörösen félbehajtott lapot húzok ki belőle. A biztonság kedvéért vetek egy futó pillantást a mobilomra. 08. 13. Nem néztem el a dátumot.

– Boldog szülinapot, Dávid. Nem azért, de kezdesz megöregedni, így két évtizeddel a hátad mögött. Lefogadom, lenne pár ősz hajszálad, ha élnél.

Nem számít, mennyi idő telt el, sem az, hogy a hétköznapjaimon már nem kínoz az emléke. Amikor a temetőbe lépek, megemelkedik a pulzusom. Amikor ehhez a sorhoz érek, olyan sápadttá válok, akár a föld alatt nyugvók. Amikor megpillantom a sírt, azt az egyszerű halmot a „Hollósy Dávid (1998-2017)” felirattal, annyi mindent akarok egyszerre csinálni, aminek már a puszta gondolatába belesajdulna egy épeszű ember elméje. Sírni, beszélni hozzá, felidézni azokat a napokat, amikor boldogok voltunk, és őszintén elhinni, hogy valamikor még visszatérhetek oda. Sőt, néha még az is felmerül bennem, hogy ki kellene ásnom, hátha nem is őt rejti a mély, vagy semmilyen holttest nem rejtőzik a kő alatt.

De nem vallom be neki.

Azt mondaná, túl sok sorozatot nézek.

– Eljött, amitől tartottunk. Holnap elutazom Párizsba a szexi mousierekhez, meg francia csitrikhez csigát zabálni – fújom ki a tüdőmbe tartott levegőt. – Ne aggódj, Dávid, megtartom a szavam. Havonta hazajövök, és felkereslek. Mondanám, hogy hozok Franciaországból virágot, de tudom, hogy úgyis eltörném a szárát a repülőn, meg amúgy is utálod a virágokat. Ja, és csigát sem kapsz. Azt mondjuk, tuti megennéd, ha élnél, csak hogy megmutasd, mekkora király vagy. Anyukádat sem lepem meg semmivel, végre sikerült talpra állnia valamennyire.

Megrázom a fejem, kínos kacaj tör fel a torkomból. Attól tartok, a tenyerem izzadása össze fogja mocskolni az ajándékot.

– Oké, ez nem teljesen igaz. Soha, egyikünk sem fogja igazán kiheverni, ami történt. Csak próbálkozunk. Márti felkeres olyan szülőket, akik elvesztették a gyermeküket, és könyvet ír a történetükből. Apukád, azt hiszem, a munkába menekül, de nem tudok róla sokat – sütöm le a szemem. – Gergő és Nika megkérték a dalszövegírójukat, hogy írjon rólad egy számot. Igen, tudom, ha ezt hallanád, azzal húznád az agyamat, hogy hogy lehetek olyan peches, hogy ennyi év elteltével összefussak a lakótelepi sráccal, aki tetszett nyolcadikban, és kiröhögött, amiért lekapott egy kisgyerek, de ez van. Amúgy Krisz jó fej. Sokat segít Blankának. Nekem Anett jelenti a legnagyobb támaszt. Ő az egyetlen, aki teljes mértékben átérzi, min megyek keresztül.

Kinyitom a lapot. Néhány másodpercig elidőzik a tekintetem Dávid képmásán. A szívem dobogása szétmarja a torkomat, de folytatnom kell. Nem hagyhatom abba. Most nem.

– Hajdú szervezett egy kiállítást a suliban az emlékedre – köszörülöm meg a torkom. – Azt mondta, attól még, hogy elballagtál, és néha azt se tudta, mivel csapjon meg, megérdemled. Segítettem neki, de nem tettem meg mindent, amire megkért. Nem vállaltam el a tárlatvezetést, és nem mondtam rólad beszédet, mert úgy voltam vele… nos, az a három hónap a miénk volt. Kettőnké. Nem tartozik másra. Ezért akartam valami olyat rajzolni, amit csak mi értünk.

Tavaly tavasszal készült rólam egy kép Egerben, ahogy egy ezeréves, kopottas, egykoron világoskék Jeepet támasztok. Senki sem láthatta ezt a pillanatot a másik oldalról, csakis én. Én láttam egyedül, ahogy Dávid megemeli a telefonját, a haját megborzolja a lágy szellő, az íriszében megcsillan a napsugár fénye, és mosolyog. Céltalanul. Nem csábosan, vakmerően, magabiztosan, gúnyosan, megjátszva magát, csak úgy. Mert boldog. Örül, mert talált egy lepukkant járgányt, és ezzel elfeledtette azt a bolond szeretőjét a rá váró megmérettetéstől.

– Ezt neked hoztam, Dávid. Boldog huszadikat!

Az egyik, viszonylag frissebb virágcsokorhoz biztosítom a rajzot, hogy ne fújja el a szél. Hogy az erre járók lássák, ki is volt az a Hollósy Dávid, akinek életét és halálát is összetört szívek tucatjai kísérték.

– Tudod, először akkor voltam hálás neked, amikor nálad aludtam, és megihlettél a pályázathoz. Aztán másért is. Valamiért sosem jutottam el odáig, hogy hosszan mondjak köszönetet, de hát… carpe diem, nem igaz?

Pont rávetül a napfény. A sírja ragyogásban úszik, a késő nyári szellő a közelgő ősz első jelét sodorja a rajzomra. Rámeredek a falevélre. Karamellaszín.

– Köszönöm, hogy megmutattad, mi mindent rejt a felszín. Miattad hagytam el a komfortzónámat, miattad keveredtem olyan kalandokba, melyeket korábban nem is feltételeztem volna magamról. Köszönöm, hogy kiálltál a barátaimért, még ha sokszor elviselhetetlenül is viselkedtek. Köszönöm, hogy támogattad az álmaimat, mert bármit is mondtál a faházban, tudod, a tetteket többre értékelem a szavaknál – mosolyodom el, pont olyan őszintén, mint Dávid a rajzomon. – Támogattál, Dávid. Te tanítottál meg szeretni, hibázni, elbukni, csalódni, reménykedni a reménytelenben. Szóval, köszönöm. Köszönöm, hogy megmutattad, mi is az az élet. 

Vége

35. fejezet - "Kihívtuk. Elbuktunk."

Dávid

Senki sem maradt, akiben megbízhatnék. Egytől egyig ellenem fordultak.

Az anyám meg akart ölni. Az apám azt hitte, a pénze majd kárpótol az időért. A legjobb barátom megcsókolta a lányt, akit szeretek. A haverjaimnak sosem számítottam. Együtt buliztunk, de vészhelyzetben magamra hagytak. A szeretőim találtak mást, aki a közelembe sem ér, de túlléptek rajtam. El fognak felejteni. Mindenki el fog felejteni. Még Ő is. Évek kérdése, és egy nyálas képű franciával zabál csigát a Jeepjében a tengerparton.

Nem ítélem el őket, a helyükben én is így cselekednék. Szörnyű dolgokat követtem el, ott rúgtam beléjük, ahol csak tudtam, és a legszebb az egészben, hogy még élveztem is. Élveznem kellett, máskülönben nem tettem volna meg. Nem mondtam volna anyának, hogy gyűlölöm. Nem mentem volna el a tetoválószalonba, hogy felhúzzam apámat. Elutasítottam volna Blanka közeledését. Néha beszélgettem volna a többiekkel. Nem az edzésről, a sekélyes viccekről, vagy az élményeinkről, hanem arról, amit nem merünk kimondani. Nem használtam volna ki azokat a lányokat. Nem használtam volna ki Őt.

Megérdemlem a sorsom.

Felhagytam a napok számolásával. Onnan tudom, hogy reggel van, hogy hosszabb ellenőrzésen esem át. Ezt követően eltelik valamennyi idő, csak utána érkeznek meg az első látogatók. Próbálnak kommunikálni velem, de egyre elveszettebbek. Feladták. Fogalmuk sincs, mivel próbálkozzanak, én meg azt teszem, amit az elmúlt tizennyolc év során: csalódást okozok nekik.

A mai nap más. Miután az orvosok megállapítják, hogy nem purcantam ki az éjjel, ismeretlen fény lengi be a szobát. Sosem fogom megtudni, hogy a képzeletem űz gúnyt belőlem, vagy tényleg ragyog az alakja, de amikor közelebb lép, rájövök, hogy nem kellene annyira hálásnak lennem a lángjáért. A harag vet fényt az angyali vonásokra a nyugalom helyett. A tenger úgy tombol, mintha bármelyik pillanatban elnyelhetné a vízére tévedt szerencsétlen kalandorokat.

– Huszonnyolc nem fogadott hívás, tíz SMS négy különböző személytől. Kiakasztottam miattad a szüleimet és a barátnőimet. Ha ezek után sincs pofád kinyitni a szemed, esküszöm, annyi izzó aranyat öntök a fejedre, hogy az értékéből háromszor felújíthatnák a kórházat.

Durva anyag választ el az érzéki ujjak simításától. Úgy nehezedik a kezemre, mintha ott lenne a tüdőm, és meg akarna fosztani a levegővétel biztonságától. Ha megérzésem nem csal, egy ponton kissé érdesebbnek tűnik. Bizonyára a kiömlött festék okozta az egyenletlenséget.

– Órákon át csöveztem a kórház előtt, és vártam, hogy beengedjenek. Miattad nem mentem haza, Dávid. Miattad utaztam egy órát, hogy aztán fellökjenek egy bárszékkel, és közöljék velem, hogy titkolsz előlem valamit, amit sosem fogok megtudni. Miattad fogok egész nyáron otthon kuksolni, mert amit ezért apáéktól kapok, azt nem úszom meg szárazon. Miattad tartok reggel hatkor a negyedik kávémnál, miattad bőgtem szét a fejem, miattad bűzlök úgy, mint aki három napja nem látott fürdőkádat.

Most kell felébrednem. Akkorát lekeverne nekem, hogy azzal a lendülettel esnék vissza a párnámra, de onnantól minden jóra fordulna. A nyakamba ugrana, a könnyeivel küszködne, rám ordítana, hogy fogjam be, aztán összeillesztené az ajkainkat. Szinte érzem, ahogy a nyelvünk összeakad, és egyetlen tánccal lefesti az egész viszonyunkat. Próbálnánk lenyomni egymást, egyszerre heccelni a másikat és kivívni a csodálatát, veszekednénk, küzdenénk, belemosolyognánk a közepébe, aztán nevetnénk a semmin, kirángatnánk a másikat a gödörből, és undorítóan élveznénk ezt a mocskos, halálraítélt, beteges szart, amiben kézen fogva ugrottunk bele.

Szükségem van erre a csókra. A részesévé akarok válni, de nem úgy, mint a múltkor. Cselekedni akarok. Érezni, hogy élek.

– Gyűlölnöm kellene téged, Dávid. Gyűlölni azért, mert negyed éven át játszottál az érzéseimmel, és még a szakítás után sem álltál le. Tudod, mi a vicces? Hogy öntudatlanul csináltad. Egyszerűen árad az énedből valami, ami arra készteti az embert, hogy nézzen el neked mindent. Megfogadtam, hogy más leszek, hogy engem nem használhatsz ki – nevet fel keserűen. Beleborzongok a hangjába. Fogalmam sincs, meddig bírom még, mikor szakad el bennem valami, csak reménykedhetek, hogy minél előbb. Akkor talán felébrednék, és újra láthatnám Dórit. – Persze nem erről kellene beszélnem. Szegény, kicsi, ártatlan HD kómába esett, mert egy idióta fasz, aki annyira belemerült a pultos lánnyal való flörtölésbe, hogy véletlenül picit felöntött a garatra, összetörte a méregdrága Audiját, amit amúgy is csak a seggfejek vezetnek, ó, és ha ez nem lenne elég, még ki is repült belőle, most meg itt fekszik eszméletlenül. Ne mondjunk neki csúnyaságokat, a végén még a kis babaszíve is a kocsija sorsára jut! Inkább szórakoztassuk érdektelen pletykákkal, meg olvassunk fel neki egy mesekönyvet a muffint szaró unikornisokról, az majd biztos segít rajta. Ja, és szüljünk idióta indokokat, beszéljük be magunknak, hogy rajtunk múlott, hátha a végén megőrülünk!

Igaza van és nekem is igazam volt. Sokszor fel se tűnt, mennyire az agyára mentem, ő meg csak tűrt és tűrt, hogy ne jussunk oda, ahol most vagyunk. Hogy ne zárjuk le a történetet, ami a szalagavató előtti hétfőn, hetedik óra után, a rajzteremben kezdődött.

Hiányzott ez a Dóri. Az elmúlt hetekben láttam megtörtnek, bizakodónak, idegesnek, védelmezőnek, de olyannak nem, amiért különlegesnek tartottam. Az előző köröket majdnem mindenki lefutotta. A kézfejemre hullatták a könnyeiket, felsoroltak egy rakat indokot, hogy miért gyógyuljak meg, kiakadtak az eredménytelenség láttán, próbáltak megóvni a rossz hírektől, de egyikük sem vágta hozzám olyan kíméletlenül az igazságot, mint a fekete hajú művész. Az én hibám. Nem a szüleimé, nem a barátaimé, nem az exeimé, nem Dórié, de még csak nem is Sacié, vagy Farkasé. Én ültem be részegen az Audiba. Én nem használtam a biztonsági övet. Én törtem ripityára apám ajándékát. Én fekszem egy ágyhoz kötözve.

Hiányzott Dóri. Hiányzott a szarkazmusa, az őszintesége, a lecseszése. Ezek nélkül úgy tűnt, mintha egy másik lány térdelne az ágyam mellett. Valaki, aki hasonlít rá, de mégsem ő. A szeme, akár a szélcsendes, hullámok nélküli tenger. Ott van, hozzá tartozik, de a legfőbb vonása nélkül nem több egy lassan csorgó forrásnál.

Remélem, megérint még a nedvessége. Az első csepp már elérte a bőrömet, a sötétkék tenger lassan életre kapott. Már az első jele is hideg, és biztosra veszem, hogy sós is, hiszen a szeméből jött. Abból a szempárból, amibe bele kell néznem, mielőtt meghalok. Látnom kell, mit reagál, ha mindenről beszámolok neki.

– Letudtuk a döntőt. A boldogságot kaptam, természetesen. Nem tudom, ki intézte így, de tuti látnok a csávó, ha már ilyen ügyesen beletrafált a közepébe – gúnyolódik. Igyekszik lazán venni a helyzetet, de ujjai remegése és izzadása lerántja róla a leplet. Na, meg az én szívverésem sem nevezhető normálisnak. – Megszenvedtem vele, de összehoztam valamit. Még nincs eredmény, de legalább Hajdúval bejártuk Párizst. Amikor majd méltóztatsz felébredni, el foglak vinni oda, és teletömlek csigával, te meg le fogod nyelni az összest, és szenvedni fogsz. Kibaszottul szenvedni fogsz, Dávid – simít végig az arcomon. Néhány másodpercig elidőzik az államon, majd visszatér a hajamhoz, és szórakozottan pödöri a hullámaimat. – Lassan kinő a bajuszod, és elég béna. Mondjuk, lehetne rosszabb is, legalább vannak élő sejtjeid. Ez szörnyen hangzott, bocs!

Kell, hogy történjen valami. Egyszer már összetörtem a szívét, még egyszer nem engedhetem meg magamnak. Most össze kell szednem a darabjait, majd összeillesztenem őket. Kezdetnek megtenné, ha megmozdulna, mondjuk, a kisujjam. Valahol azt olvastam, hogy ha bénító méreg hatása alá kerülsz, rá kell fókuszálnod egy testrészedre. Elképzelni, hogy mozog, és reménykedni, hogy az elméd felülkerekedik a valóságon.

– Megpróbáltalak gyűlölni, tényleg. Amíg az első hétvégédet töltötted ezen az ágyon, mást sem csináltam, csak próbáltam megmagyarázni magamnak, miért gyűlöllek. Nos, nem igazán jött össze. Elvileg lehetne valakit egyszerre utálni és szeretni, de nekem nem sikerült. A gyűlöletnek esélye sem volt.

Azt kívánom, bárcsak befogná. Csak egy másodpercet kérek… egyetlen másodpercet, amíg nem ő uralja a gondolataimat.

– Szeretlek, Dávid. Szerelmes vagyok beléd. Hidd el, emlékszem a megállapodásunkra, a szabályokra, az ígéretemre, de egyik sem érdekel. Feldughatod magadnak az egészet! – Kávéillatú lehelete az arcomat csiklandozza. Még sosem vágytam annyira koffeinre, mint most. Meglehet, a szervezetem érzékeli a változást, ezért fut végig valami a kisujjamon. Nem lehet, hogy…? – Tudhattam volna, hogy ez lesz, mint ahogy te is. Egy pillanatra félretehettük volna a vágyainkat, és akkor most valami agyatlan tyúkkal hemperegnél, én meg tiszta szívből örülhetnék a pályázatnak. De nem így tettünk, ezért jutottunk ide.

Több levegő áramlik a tüdőmbe, mint korábban. Nem nyílik szét az ajkam, az orromon át lélegzem, de legalább tudatosan. Szuszogok. Nem engedhetem, hogy az orrom elvonja a figyelmemet. A kezemre kell koncentrálnom. Érzem a lepedő redőit. A kisujjam hetek óta két gyűrődés között szorong, most azonban arrébb csúszik. Az egyik tetején ácsorog. Megmozdult.

– Érted már? Ez történik, ha kihívjuk magunk ellen a végzetet – súgja a fülembe. A hangja elveszik a fehér falak fogságában. – Kihívtuk. Elbuktunk.

Ki kell zárnom a hangját. Mozog a kézfejem. Igen, határozottan érzem, hogy arrébb csúszik, még le is esne az ágyról, ha nem kapna utána. Még nem tudja, hogy visszatérek hozzá. Nincs annyi erőm, hogy megszorítsam az ujjait, de nemsokára lesz. És minden úgy megy tovább, mint a faházban történtek előtt.

– Dóri.

Kimondtam a nevét. Egy kínszenvedéssel ért fel, de hetek óta először végre megszólaltam. Az ő nevével köszöntöttem a napot. A szemhéjaimra még nem tértem ki, szóval nem látom, mit reagál, de egy hangfoszlány eljut a fülemhez. Még sosem nyugtatott meg egyetlen női sikoly sem annyira, mint az övé. Nem erre számított, ezért olyan bizonytalan, ezért remeg a hangja.

– Most azonnal hívjanak orvost!

Nem. Ne hívjanak orvost! Ki fogják küldeni, és nem ő lesz az első, akit megpillantok. Annyi mindent túléltem, heteken át rohadtam elzárva a külvilágtól, nincs az az Isten, hogy ne nézzek rá!

Nehezen megy. Úgy érzem magam, mintha egy pincényi hordót gurítanának át a gerincemen. Egész testemben remegek a fájdalomtól, egyszerre ráz a hideg és ver ki a víz, de nem érdekel. Látnom kell őt… meg akarom csókolni.

Homály, egymásra dőlt falak, hullámzó takaró. Olyan, mintha részeg lennék, és tudnám, hogy nemsokára kidőlök, de mégis elfogadom a következő kört, hiszen ez hiányzik a boldogságomhoz. Ezernyi lámpa vakuzik a szemembe, de kibírom, mert a reflektorerdő mélyén Ő vár rám. Bár, nem hinném, hogy többet érzékel belőlem, tengerkék írisze áradásnak indult. Mindent és mindenkit elsodor, aki az útjába áll.

– Kérlek, Dávid, könyörgöm…

Már megint tök feleslegesen aggódik értem. Aláírom, alig nyújtom ki a karomat, máris a vállára esve köt ki, mint ahogy a fejem is erőtlenül bukik előre. Egyikünk sem így képzelte el ezt a pillanatot. Reménykedtünk, hogy beszélhetünk egy kicsit, és nem választanak el minket azonnal, miután újra találkoztunk.

De az álmok ráérnek, az egészség fontosabb – bizonyára ezt gondolják a felénk trappoló lábak gazdái. Nem áll szándékomban megkérdőjelezni diplomás orvosok szakértelmét, de szerintem van valami, ami még annál is többet ér: a hála, amit ennél egyszerűbben nem is fejezhetnék ki.

Egy halk nyögés kíséretében megemelem az állam, és célba veszem a cserepes, kávéízű ajkakat. Próbálok sietni, még ha tudom is, hogy abból sosem születnek túl szívlágyító pillanatok. Dórit teljesen letaglózza az ébredésem. Nem bírja felfogni, hogy szeretem. Úgy tűnik, rossz hatással voltam a művészlányra, fél lábbal már a racionalisták táborába lépett. Ha még mindig az álomvilágában szárnyalna, természetesnek venné, hogy egy lány szerelme visszahozott a valóságba.

Pontosabban szólva, nem egy lány szerelme. Kertész Dóri szerelme.

Érzem az ízét, a vanília illatát, az ujjaimra tekeredő, selymes tincseket, hallom a sóhajtását. Úgy ölel át, mint egy drága műemléket, amit tilos leejteni. Minden egyes mozdulata arról árulkodik, hogy legszívesebben kiszorítaná belőlem a szuszt, de a józan esze megakadályozza ebben. Csak csókol, a könnyeivel küszködve simogatja a szájpadlásomat. Nem is kell többet tennie. Jelenleg tőlem sem telik másra.

Orbitális robajjal csapódik ki az ajtó, férfiak kiabálnak a folyosókon, megszüntetve ezzel a varázst. Szédülök. Érzem, hogy egy erős kéz Dóri derekára kulcsolódik, úgy rángatja el tőlem a lányt. Ez rosszabb, mint a részegség. Az agyam eltompul, a látásom néhány méternél nem terjed tovább, a hangok pedig teljességgel összemosódnak. A gépek sípolása kis híján ketté tépi a dobhártyámat, a fejem zúg, és minden egyes megtett lépéstől egyre ingatagabbá válik a járásom.

Nem emlékszem, mikor álltam talpra, mint ahogy arra sem, hogy sikerült az orvosok tudta nélkül elhagynom a szobát. Bentről éles sípolás hallatszik, kiabálás, és egy parancsoló, mély hang, ami a főorvoshoz tartozik. Próbálnak életben tartani egy haldoklót. Nem is sejtik, hogy ráuntam a káoszra, ami az egész életemet jellemezte. Nyugalomra van szükségem, amit a folyosón találok meg.

Itt minden hallgatag. Egy lány áll az ajtó mellett, kócos copfjából néhány sötét tincs az arcába hullik. Nem túl kirívó, ha ilyen pulcsiban menne társaságba, bizonyára megszólnák érte. Remeg a keze, a könnyein át alig látja, mit nyom meg a telefonján. Felemeli a fejét, a falhoz lép, és ütemesen dobolni kezd rajta. Idegesen várja, hogy megszólaljanak a vonal másik végén.

– Dávid?

Az ő szájából segélykiáltásként hat a nevem. A telefonból megfáradt sóhaj hallatszik. Túl későn jut el az agyamig, mire vállalkozott. Megindulok felé, hogy megakadályozzam a tragédiát, de a füle mellé lendülő karom átsuhan a készüléken, mintha meg sem érintettem volna azt.

– Átbasztak. Mindenkit kurvára átbasztak.

Erős nyomás nehezedik a mellkasomra. Képtelen vagyok tartani magam, hogy ne ájuljak el, a falnak döntöm a hátam.

– Szimóna nem létezik.

Lassan csúsztatom végig a hátam a fal mentén. Ha kicsit megpihenek, abból nem lesz gond…

– De te… – Szünet. Gondolkodás. – Te létezel, Dóri, és…

Egyetlenegyszer láttam ilyen fehérnek az arcát. Azon az éjszakán, amikor nekivágtunk a külvárosnak, hogy megmentsük Nikát. Ugyanígy reszketett, ugyanígy szakadt meg a lélegzete. Ugyanígy érezte, hogy közeleg a vég.

– Szeretlek.

Órákig szenvedek a földhöz ragadva, ő meg úgy mér végig, mint egy vesztest. Egyszer azt mondtam Gergőnek, olyan Dórival randizni, mint öngyilkos hajlamokkal háborúba menni. Kell hozzá egy beteg elme, hogy élvezd. Meglehet, kicsit kiszíneztem a valóságot. Igazából olyan volt, mint két őrült végeláthatatlan, tét nélküli küzdelme. Mindketten belefáradtunk a győzelem utáni kajtatásba.

Most mégis itt áll előttem. A diadalittas vigyor elmarad, kifejezéstelen arccal mered a képernyőre. Aztán teljes erőből a falnak vágja a készüléket, és sietős léptekkel elhagyja a kórházat.

34. fejezet - Boldogság

Dóri

Nem számoltam az órákat az idevezető út során. Kifejezéstelen arccal bámultam az eget, néha tettem pár érdektelen megjegyzést Hajdú kedvéért, belelestem a mappámba, de egyik sem töltött el különösebb élvezettel. Bizonyára a többi versenyző sokkal magabiztosabban vágott neki az utolsó, mindent eldöntő megmérettetésnek. Ja, úgy könnyű, ha nem hullott darabjaira az életed.

Két óránk maradt a verseny kezdetéig. Ha minden igaz, tizenöt percen belül landolunk. Fapofával hajtom végre a pilóta utasításait. Egy magas, sötétbarna hajú légiutas-kísérő halad el mellettünk, mikor a székemhez ér, óvatos mosolyra húzza a száját. Lesütöm a szemem, mert tudom, hogy az én hibám. Túl sokat kalandozott felé a pillantásom, de eszem ágában sincs kikezdeni vele. Egyedül akkor lódult meg a szívem, amikor először megláttam. Talán csak a haja miatt, de azt hittem, Dávid az.

Ő más parfümöt használt, az illata sokkal inkább emlékeztetett a tengerre, mint a gyömbérre. Mégis, valahányszor elhaladt mellettem, behunytam a szeme, és magamba szívtam ruhájának aromáját. Közben azt kívántam, bárcsak megfordulna, és közölné, hogy hetekig hazudott nekem, hogy bosszút álljon, és ennyi idő kellett, hogy legyűrje a gyerekes hisztijét.

Egyébként jól vagyok.

A leszállás problémamentesen lezajlik, utána összeszedjük a csomagjainkat, fogunk egy taxit és megcélozzuk az egyetem épületét. A közeli koliban leszünk elszállásolva, és mivel több embert hívtak be a döntőre a vártnál, három napot tölthetünk Párizsban. A rajztanárom kijelentette, hogy nincs az az Isten, hogy ne mutassa meg nekem a francia fővárost, szóval nem maradt sok választásom. Eszem ágában sincs megbántani, így is rengeteget tett azért, hogy most itt legyek.

– Ahogy elnézem – fordul hátra a sofőr mellől – ez az autó kényelmesebb, mint az enyém volt.

Kényszeredett mosolyt erőltetek az arcomra, majd udvariasan megvonom a vállam. Ő meg már megint itt van. Alattomosan férkőzik a gondolataim közé, a fülembe duruzsol, így hívja elő a régi emlékeket, amikor még azt hittem, végre révbe értünk. Az utolsó fordulóra a tanárt leszámítva tilos kísérőkkel érkezni, így is necces volt, hogy minden résztvevőnek jusson szállás, így Dávidnak mindenképpen otthon kellett volna maradnia. Mégis eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha itt ülne mellettem. Valószínűleg azt csinálná, mint Egerben. Dumálna a semmiről, viccelődne, pajkosan flörtölne velem, hogy elterelje a figyelmem a közelgő vészről. A repülőúton próbált volna óvatosan kifaggatni, vonzónak találom-e a légiutas-kísérőt. Na, meg játszott volna a tűzzel, mint ahogy mindig is tette. Felmérte volna a határait, kitapogatta volna, meddig mehet el anélkül, hogy lebukjunk Hajdú előtt. Szinte érzem, ahogy az ülés alatt összeérinti a bokánkat, a combomra helyezi a tenyerét, vagy áthajol rajtam, látszólag azért, hogy kérdezzen valamit az osztályfőnökétől, közben meg pár centiméter választja el attól, hogy megcsókoljon.

Hiányzik. Minden nap bemegyek hozzá, mesélek neki, figyelem az emelkedő mellkasát, és a homlokába lógó tincseit. A borostája a bizonyíték arra, hogy életben van. Minél többször látogatom meg, annál több szőr serken ki az állán. Néha rendbe hozzák, de attól még nő. Élő szervezet.

A szobánk nem túl nagy, de pár napra megteszi. Hajdúval szemben, aki gondosan elrendezi a cuccait a szekrényben és a fürdőben, én a bőröndből öltözés mellett teszem le a voksom. Két ágy áll a helyiségben, Dávid semmiképpen sem férne el, ha meg mégis eljöhetett volna, valószínűleg máshol kapott volna szállást. Valahogy azért sort kerítenénk egy-két menetre. Hatalmas lenne a lebukás veszélye, de nem nagyon hatna meg minket. Ki tudja, hányszor jutnánk még el Párizsba kettesben.

A legtöbb ellenfelem normálisnak tűnik. Igaz, egyesek már most úgy remegnek, mintha a kivégzésükre mennének, mások meg az ablakukban ülve eregetik a füstkarikákat, de a többség barátságosnak tűnik. Velem szemben egy alacsony, répavörös hajú lány lakik. Mosolyogva köszön, amikor meglát, az akcentusából ítélve német lehet. Sötétkék farmert visel fehér pólóval, utóbbin a „Sarcasm is my only defense” felirat díszeleg. Nem megyek oda hozzá, csak biccentek neki, és igyekszem mosolyt varázsolni az arcomra. Közben azon morfondírozom, mennyire lehetek kiborulva, ha már a kedvenc karakterem híres beszólása sem vált ki belőlem semmilyen reakciót.

Nem kellene így tennem. Amikor Gergő megígértette velem, hogy pozitívan állok az élethez, nem csupán Dávidra értette. Azt akarta, hogy ne csak megjátsszam a gondtalanságot, hanem higgyem is el, hogy minden rendben lesz, és addig sulykoljam magamban, amíg be nem beszélem magamnak, hogy ezek a saját gondolataim. Segíteni akart, egy egyértelmű, kár, hogy nem szólt, milyen nehéz feladatnak tett is ki.

Nemsokára jeleznek a koli hangosbemondójában, hogy ideje indulnunk. Busszal jutunk el az egyetemig, most már mindenki idegesebbnek tűnik. Néhányan már találtak maguknak beszélgetőpartnert, mások fülhallgatóval felszerelkezve érkeztek, esetleg az elmúlt évek anyagait futják át még egyszer a tanárukkal. Nem látom sok értelmét, az utolsó két fordulót nagyrészt úgyis a szerencse dönti el. Dávid egyszer igazságtalannak nevezte a rendszert, én meg azt mondtam neki, hogy ez olyan, mint az élet. Itt azt vallják, aki igazán tud, az mindent megold, bármekkora bajjal néz is szembe.

Akkor emelkedik meg a pulzusom, amikor begördülünk az egyetem elé. A tehetségek, akikkel nemsokára össze kell mérnem a tudásomat, egymáson átvágva nyomulnak a busz kijáratához, láthatóan zsonganak a vágytól, hogy szemügyre vegyék álmaik épületét. Én inkább hátra maradok, mint ahogy a megnyitó alatt sem törtetek előre. Öten állnak a pódiumon, minden bizonnyal ők tartoznak a legfőbb bizottsághoz. A szemüveges, ötvenes férfiról kiderül, hogy sok évvel ezelőtt az ő fejéből pattant ki a pályázat ötlete, a mellette szobrozó elegáns hölgy a versenyt támogató cég vezérigazgatója, két másik férfi is jelentősen támogatta a rendezvényt, meg van egy olasz lány is, akit tavaly vettek fel az egyetemre a győzelmének köszönhetően. Értelemszerűen ő tűnik a legzavartabbnak, csak többszöri próbálkozás után sikerül beállítani a mikrofonját, és normálisan megszólalnia. Érdekelne, mit mond, ám Hajdú megakadályoz a figyelésben. A tavalyi bajnok alig kezd bele a beszédébe, máris megragadja a könyökömet, és kihúz a tömegből. Nem hatják meg túlzottan a felé irányuló ellenséges pillantások, mint ahogy az sem, hogy a bizottság tagjai kínosan sokszor tekingetnek az irányunkba – teszi, amit jónak lát, fütyülve mások véleményére.

– Megengeded, hogy elmeséljek egy történetet? – kérdezi, mikor messzebb kerülünk a tömegtől.

Képtelenség bármit is leolvasni az arcáról. Igaz, az ajkán ott bujkál a jól megszokott, kedves mosoly, de a szeme nem fedi fel a szándékait. Önkéntelenül keresztbe fonom a karomat, majd egy gyors bólintással beleegyezem a dologba.

– Tudod, az iskolánk mindig is jeleskedett a diákolimpiákon, különösen, ami a röplabdát illeti. Két évvel ezelőtt a csapatkapitány nem tudott részt venni a döntőn, már nem emlékszem, miért, de nem is ez a lényeg. Egy másik lányra hárult a feladat, hogy levezényelje a játékunkat – vezeti fel a történetet. – Mindent beleadva készült a meccsre. Ha lehet ilyet mondani, keményebb volt, mint a hivatalos kapitány, és fel se merült bene a kérdés, hogy mi lesz, ha vesztenek. Mindig azt hajtogatta, hogy nem is létezik az az opció, hogy kikapnak. Csak hogy pár nappal a játék előtt történt valami, ami felbolygatta az állóvizet. A lánnyal szakított a barátja.

Érdekel, hová szeretne kilyukadni. Szerencsére az ismertető eléggé elhúzódik, így remélhetőleg még lesz időm megkeresni a termet, ahova beosztottak.

– Még sosem láttam úgy szenvedni valakit, mint őt – sóhajt fel a tanárom. – Meg sem próbálta tartani magát, mintha nem is érdekelné, mit gondolnak róla. Pedig nekem elhiheted, korábban mintha más sem számított volna neki a népszerűségen kívül. A meccsre is fáradtan érkezett, karikás, felduzzadt szemmel, a barátnői gyűrűjében. Az ellenfél róla pusmogott. Azt mondták, így könnyű lesz nyerni. Hallottam valamit, amivel kapcsolatban sosem tudtam eldönteni, valóban megtörtént-e, vagy csak amolyan városi legenda, de ha hihetünk a mesének, akkor a másik iskola röplabdásai a játék előtt a mosdóban nevettek a diákomon. Nem is sejtették, hogy a lány az egyik fülkében gubbaszt. Mindent hallott, a gúnyolódást, a nevetést, a terveket, hogy mit fognak csinálni a győzelem után. Akkor döntötte el, hogy változtatnia kell – mondja. A hangjából árad a büszkeség, az írisze csak úgy ragyog. – Nem adhatja fel az álmát egy elbaltázott kapcsolat miatt. Lehet, hogy fáj, lehet, hogy éppen megszakad a szíve, és ha rajta múlna, egyesével nyomná bele a többiek fejét a vécébe, de ez senkit sem érdekel. Ki kellett állnia, és megmutatnia, hogy ő nem az a lány, akit földbe lehet döngölni. Végig önzőzte az egész játékot, másokat alig engedett a labdához érni – hallat egy halk kacajt. – De megnyerte a csapatának. Porig alázta az ellenfelet. És a szíve? Nos, az nem gyógyult meg ennyitől, de akkor, hirtelen, amikor a magasba emelte a győzelmi serleget, nem is érdekelte igazán.

Hosszú másodpercekig néma szemkontaktusba feledkezünk. Számtalan dolgot mondhatnék, kérdezhetnék a történetről, kiborulhatnék, amiért Hajdú a Dáviddal történteket egy mezei szakításhoz hasonlítja, könnyek között vethetném a nyakába magamat, de nem teszem. Mindössze egyetlen megállapításra futja, melyben egyáltalán nem kételkedem.

– Dávid dobta azt a lányt.

– Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, ő az egyetlen szívtipró a gimnáziumban – húzza elnéző mosolyra a száját. – Somkúti Gábor volt. Anett neki köszönheti, hogy megerősödött.

Leesett állal meredek a tanáromra, olyan hihetetlennek tűnik ez az egész. Amíg nem vallott a körasztalnál, úgy véltem, Anett megtörhetetlen. Amíg Hajdú mesélt, nem tudtam eldönteni, kinek az arcát képzeljem a könnyek mögé, de ő lett volna az utolsó, akire gyanakszom. Egyúttal az a kósza gondolat is megfordul a fejemben, hogy a szemüveges lány talán pont Somával esett át a tűzkeresztségen. Eddig nem nagyon firtattam a témát, mert megfeledkeztem arról Dávid haverjának hivatalos nevéről. Így viszont minden sokkal logikusabbnak tűnik…

– Tudom, mire gondolsz – simít végig a karomon. – Dávid kómája össze sem hasonlítható azzal, hogy Soma elhagyta Anettet. Nagyobbak a tétek. Viszont nem szabad elfelejtened, hogy ott egy diákolimpiáról volt szó, te meg a jövődért harcolsz.

– Szóval, ha Anett túljutott rajta – értelmezem az elhangzottakat –, akkor nekem is sikerülni fog? Nem tudom, pont Tanárnő mondta, hogy ő kisebb körökben mozgott.

– Az nem számít. Hidd el, jelentett neki annyit, mint neked ez a verseny.

Apró bólintással igazolom a szavait. Pont ebben a pillanatban kérnek meg minket, hogy menjünk a pódium mellett elhelyezett számítógépekhez, és nézzük meg, melyik terembe osztottak be. Megköszönöm Hajdúnak a jó tanácsot, de a hangom elveszik az éterben, a látásom is elhomályosul kissé, egyedül a lábaimra támaszkodhatok. Egész testemben remegek, a tenyeremet jobb híján a nadrágomba törlöm, és szokásomtól eltérően kíméletlenül törtetek előre. A gépnél megtudom, hogy az ötös számú, jobbról a harmadik terembe osztottak be, így arrafelé veszem az irányt. A helyiségbe lépve a felügyelő megkérdezi a nevem, majd rámutat egy padra.

Anett története elég erőt adott ahhoz, hogy a verseny kezdetéig kitartsak. Letörök egy sort a magammal hozott csokiból, úgy figyelem az érkezőket. A répavörös hajú németet is ide osztották be, ráadásul pont a mellettem foglal helyet. Barátságosan felé nyújtom az édességet, ám ő hárítóan megrázza a fejét. Hihetetlenül sápadtnak tűnik, és valami azt súgja, én sem festek sokkal fényesebben. Azért, hogy kissé megnyugtassam, megdicsérem a pólóját, mire egy ideges mosolyt villant felém. Arra gondolok, hogy erről mindenképpen be kell számolnom Dávidnak, még ha csak annyi is lesz a reakciója, hogy kiröhög a túlzásba vitt rajongásomért.

Nem fog kiröhögni, idióta, üvölt rám egy belső hang. Kómában van, ha nem tűnt volna fel!

Feltűnt, nagyon is feltűnt.

Érzem, ahogy a homlokomról lefolyó izzadtság a szemzugomhoz ér, és keveredik a szemfestékemmel. Óvatosan megtörlöm, az ujjbegyem feketére színeződik. Még egy kocka csokoládét dobok a számba, igyekszem szabályozni a légzésemet, és kiverni a fejemből Dávidot. Robotszerűen tartom előre a fejem, hogy még véletlenül se nézzek a mellettem ülő lányra. A szarkazmus az egyetlen fegyverem. Dávid ezzel húzta az agyam, miután nekiestem az exének. Jogosan tettem, elvégre Anett szétbarmolta a faházat. Ez is Dávidra vezethető vissza.

Ijesztő, hogy bármerre is terelem a gondolataimat, végül mindig nála kötök ki. Ez lenne a szerelem? Vagy valami kezdődő agyi elváltozás? Mindenesetre eddig tökéletesen megvoltam nélküle is.

A felügyelő röviden ismerteti a szabályokat, melyekkel mindenki tökéletesen tisztában van. Az előttünk lévő borítékban egy érzés neve lapul, az azzal kapcsolatos gondolatainkat kell papírra vetnünk. Három óra áll rendelkezésünkre a feladat elvégzéséhez, ha valaki előbb végez, csöndben elhagyhatja a termet, miután aláírt pár papírt. Enni és inni szabad, de figyeljünk a lapjaink tisztaságára. Tilos másokat zavarni, és a többi, és a többi.

Megszólal a gong, kezdődik a verseny. Mielőtt kinyitnám a borítékot, elmormolok egy imát, hogy olyat kapjak, aminek legalább egy kicsi köze van a lelkiállapotomhoz. Szomorúság, tanácstalanság, szégyen, reményvesztettség, tehetetlenség, esetleg elcseszett szerelem.

Először egy „H” betűt pillantok meg. Ezt követi az „A”, két „P”, egy „I”, míg végül kirajzolódik előttem a kihívás lényege.

Happiness. Boldogság. Na, baszd meg.

Magam elé ejtem a lapot, és tehetetlen forgolódásba kezdek. Ahogy elnézem, többeknek gondot okozott a rájuk osztott feladat, de azért akad olyan is, aki belevetette magát a munkába. Nem erre számítottam. Bármit kaphattam volna, mindennel leszámolok, de ez más. Tudom, mi a boldogság, de túl régen találkoztam vele ahhoz, hogy hitelesen ábrázoljam.

Ha egy hónappal ezelőtt tartják a döntőt, kétségtelenül brillíroztam volna. Akkor boldog voltam, őszintén. Úgy éreztem, végre minden helyre állt körülöttem. Igaz, pár kisebb-nagyobb gond becsúszott, de nem olyan, amit ne tudnék önerőből megoldani. Nem olyan, ami mással ne történhetett volna meg.

Remegek. Idegesen nyúlok a ceruzákért, de ujjaim szabálytalan mozgása ellehetetleníti az akciót, így az eszközök a padlón kötnek ki. Elmotyogok valamit az orrom alatt, miközben jól tudom, mindenkit hidegen hagy a bénázásom, aztán lehajolok, és magamhoz veszem a színezőket. Nagy lendülettel emelkedem meg, minek következtében teljes erőből lefejelem a padot.

Ekkor törik el bennem valami. Egyébként nem vennék a szívemre egy ütést, de ez most más. Feltette a pontot az i-re, feltámasztotta az első könnycseppemet. Ellenfeleimnek bizonyára fogalmam sincs, mit művelek, de nem is izgatja őket. Harcolnak az álmaimért. Tanúja lehetek némelyikük célba érésének. Nem érdekli őket, hogy egy szerencsétlen lány az utolsó sorban a karjára borulva keserves zokogásban tör ki. Talán látják a válla rázkódását, de fogalmuk sincs, mi történik a szívében.

Ha megkérdeznének, elmondanám, hogy ott zajlik életének legvéresebb háborúja. Az eredmény már a hadüzenettel egyidőben eldőlt: a végére egy érzés sem maradhat életben. Felemészti őket a bizonytalanság, az önostorozás és a harag vérszagú triója, akik végül egymást hajszolják az öngyilkosságba. A csatamezőül szolgáló szívet darabokra szabdalják, bemocskolják a maradványaikkal és porig égetik, mintha soha nem is létezett volna.

Papírra vethetném a háború részleteit. A ceruzám mesélhetne a gyász mindent elborító sötétségéről, a rongyokra száradt könnyekről és a szánalmas sikolyokról, de nem teheti meg. Meg kell játszanom magam a bizottság előtt, elhitetni, hogy boldog vagyok. Hogy boldog voltam, amikor felvázoltam ezeket a vonalakat.

Próbálom felidézni az utolsó alkalmat, amikor tényleg örültem valaminek, és a bűntudat nem árnyékolta be a napjaimat. Késő este volt, éjfélkor, vagy hajnalban. Dávid mellett feküdtem, nevettünk és beszélgettünk, akár két jóbarát, akik az átlagtól eltérően értelmezik a barátság fogalmát. Az önbizalomhiányomról beszélgettünk, amit olyan ügyesen lecsillapított évekkel ezelőtt, aztán az álmaimról. Mert nekem is vannak álmaim. Párizsban szeretnék tanulni, talán pont ezen a helyen. Rajzolni, festeni, alkotni és művészetekről tanulni, tehát azzal foglalkozni, ami igazán érdekel. Dávid jól ismerte a tényeket. Tudta, hogy ha felvesznek, semmi sem lesz olyan, mint régen. Nem hívhat fel, amikor kedve tartja, hogy ugorjak át hozzá egy numerára. Hónapok telnek majd el két találkozás között, és nincs rá garancia, hogy minden nap beszélhetünk. Bárhogy is nézzük, rosszul jött volna ki belőle, ha valóra válik az álmom.

Mégis támogatott. Akkor még nem akart szakítani, de biztatott, hogy ne hagyjam kárba veszni a tervemet.

Nézd, nem érek én annyit, hogy miattam tönkrevágd a jövődet!

Ezt mondta. Úgy belém ivódott az a kép, hogy bármikor fel tudnám idézni. Látom, ahogy szórakozottan a hajammal játszadozik, az átizzadt párnának dönti a fejét, okos, karamellaszínű íriszével pedig az arcomat fürkészi. Akkor nem féltett engem, inkább bízott bennem. Elhitte, hogy képes vagyok rá.

Nem sokkal később pedig azt vágta a fejemhez, hogy úgyis Szimónához hasonló sorsra jutok.

Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a mérgező gondolatokat. Történtek rossz dolgok, túl sok is egyszerre, de nem számít. Nem szabad számítania. Rengeteget szenvedtem, de közel sem annyit, hogy a kínok kiöljék belőlem a szép emlékeket – mert bizony azokból is jutott bőségesen az elmúlt hónapokra és évekre. A gólyaavató. A rajzszakkör, ahol annyit nevettem Biával. A Sikátor koncertjei, amiket az első sorból tomboltam végig. A hajnalba nyúló bulik, az osztálykirándulások, a családi nyaralások, az első külföldi út, az ottalvós bulik, és a magányosan töltött faházi esték egy-egy rajzlap fölött. A sítábor, amikor kilógtunk a barátaimmal, hogy megtaláljuk Blanka telefonját. Hajdú biztatása, hogy nevezzek be a versenyre, és amikor elújságolta, hogy továbbjutottam. A szalagavató, ahol megismertem Dávidot, majd az after, ahol először feküdtem le vele. A következő forduló, (Rá)ébredni, és amikor a fiú felvetette, hogy töltsem nála az éjszakát. Márti kávéja. Blanka, Nika és Dávid szervezkedése, amivel megmentettek a teljes összeomlástól. A békülős szex, ami annyit csúszott, mégis a legszebb emlékeim közé tartozik. Nevetések, ölelések, puszik, csókok, és minden, ami egy kicsit is jobb kedvre derített. Mert voltak ilyen dolgok. Talán nem vettem észre rögtön, de rájöttem, mennyire sokat számítottak.

Fél órát csesztem el a semmittevéssel, bele kell húznom. Először megtervezem az alapokat, de nem lihegem túl, a végén még nem marad mindenre időm. Szöszmötölök kicsit a vázlattal, belövöm az arányokat, finomítok a vonalakon, a színezést hagyom a végére. A karom zsibbad, a csuklóm szünetért könyörög, de nem hallgatok rájuk. Az én álmom, nekem kell küzdenem érte. Persze nem árt, ha tudom, vannak, akik segítenek, még ha csak lélekben is fogják a kezem.

Két és fél óra elteltével úgy érzem magam, mintha mindvégig félkezes fekvőtámaszban várakoztam volna. Még mielőtt beadnám a rajzom, futó pillantást vetek rá, hogy megbizonyosodjam róla, a valóságban is úgy néz-e ki, mint az elmémben. Nem kell csalódnom. A sötétszürke háttérből egy szekrény emelkedik ki, fiókjaiban telis-tele különböző ínyencségekkel, amik egy-egy okra utalnak, ami hozzájárulhat az örömhöz.

Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a tüdőmből, amikor elhagyom a termet. Meg sem próbálok szembe szállni a deja vu kísérteties érzésével, egyszerűen hagyom, hogy az elmémet elborítsák az egri selejtező utáni emlékek. Elképzelem, ahogy megpillantom a tömegben a kajak edzette hátat, sunyin mögé lopózom, majd váratlanul a hátára vetem magam, és egyetlen szót suttogok a gyömbérillatba. Nem azt, mint a múltkor, nem a Szarvasbőgést. A Boldogságot.

Ám ő sok ezer kilométerre tőlem, egy budapesti kórház ágyához kötve raboskodik, így helyette Hajdút ölelem magamhoz. Természetesen nem nyújtom túl hosszúra, nem is szorongatom meg a tanáromat, de abban a pár másodpercben benne van az elismerés és a hála, amiért olyan sokat foglalkozott velem.

– Sikerült? – kérdezi. Az íriszében viszontlátom a mosolyomat. Mélabús, de legalább büszke.

– Igen. Jót kaptam.

– Mondtam én, hogy az álmok valóra válnak – karol belém, miközben megindulunk a kijárat felé. – Nem egy csapásra, de minél többet teszünk értük, annál édesebbé varázsolják a siker ízét.

Meghív egy étterembe, amíg a pincérre várunk, megcsörgetem anyáékat, valamint Blankának és Nikának is dobok egy-egy üzenetet. A szüleim egymás szavába vágva örömködnek, én meg alig győzöm megválaszolni a kérdéseiket. Miután letesszük, elolvasom a barátaim gratulációját, majd rendelek az étlapról. Hajdú a bevett sémánál marad, én a különlegességek felé kacsintgatok. Nem is kérdezem meg, mit jelent a szó, gondolkodás nélkül mutatok az egyik ételre. Nem sokkal később csigát szolgálnak fel nekem. Kínomban felröhögök, majd legyőzve az undoromat, a számba veszek egy falatot. A tanárom érdeklődve figyeli a küzdelmemet.

– Mit érzett Horatius – vágok egy keserves grimaszt. –, amikor kitalálta, hogy carpe diem?

Amint újra rám vetül a karamellaszínű szempár fénye, első dolgom lesz közölni vele, hogy Párizs, a Jeep és a tengerpart jöhetnek, de a csigát azonnal töröljük a listáról.

A következő napokat a fővárosban töltjük. Sétálunk a tengerparton, ellátogatunk a Louvre-ba, sőt, én meg az Eiffel-tornyot is megmászom – Hajdú kénytelen lent maradni a tériszonya miatt. A magasban lövök pár képet, majd a korlátnak támaszkodva mélázok. Ha Dávid itt lenne, megcsinálhatnánk azt, amiért annyi szerelmespár keresi fel az építményt. Ha egy nyálas amcsi filmben lennénk, már rég egymás karjába borulva csókolóznánk, fittyet hányva a turisták tömkelegére, talán még egy lakatot is elhelyeznénk valahol. Ja, hollywoodi álom.

Éjjelenként azon agyalok, vajon felhívnak-e, ha történik valami Dáviddal. Az orvosoknak nem lenne muszáj, elvégre nem vagyok családtag, és nem hinném, hogy bárki szívesen közölné a hírt. Végül nem bírom tovább, és az utolsó estén, magasról téve a számlára, megcsörgetem Nikát. Megnyugtat, hogy nem történt semmi különös, ne aggódjak, de elég sietős a hangja. Mikor rákérdezek a dolog miértjére, szinte azonnal véget vet a hívásnak.

– Ja, semmi, csak alakulóban van valami.

Kinyomja, mielőtt kifaggathatnám. Király vagy, Nika, kösz szépen. Már pont akartam szólni, hogy keveredj bele valamibe, úgyis rég izgultam már miattad.

A hazaút hasonlóan csöndesen telik, mint amikor elhagytuk az országunkat. A zsűri annyit árult el, hogy még nem tudtak minden rajzot pontozni, de akadnak érdekes alkotások a művek között. Gondolom, előre megírták a dumát, és az ország marketingje is nagyban hozzájárult a marasztalásunkhoz. Mindegy, legalább ettem csigát.

Magyarországon, a taxiban nyomja el a fejemet az álom. Sem Dávidról, sem a versenyről nem kísértenek rémképek, mint ahogy a telefonom sem szólal meg, így legalább azt az egy-másfél órát nyugiban töltöm, amíg begördülünk a házunk elé. Összeszedem a cuccaimat, búcsút intek Hajdúnak, majd belépek az ajtón.

Nyitnám a szám, hogy értesítsem a szüleimet a megérkezésemről, ám legnagyobb meglepetésemre ők kiáltanak fel hamarabb. Fel sem fogom igazán, mi történik, a következő pillanatban négy ember ugrik rám, mintha csak olimpiát nyertem volna. Halovány, ám őszinte mosoly kúszik az ajkamra, ahogy rájövök, miben mesterkedtek a távollétem alatt.

– Meglepetés! – visítja Blanka a fülembe.

Nevetve kihámozom magam az ölelésükből, a szememben a meghatottság könnyei csillognak. Anya, apa, Nika és Blanka pedig azonnal faggatni kezdenek, szóval beszámolok nekik a Párizsban töltött napokról. Csak úgy isszák a szavaimat, bár, szerintem sejtik, hogy nem telt annyira vidáman az utazás, mint ahogy azt mondom. Mivel apa még mindig fúj rám a Dáviddal folytatott viszonyom miatt, a vele kapcsolatos dolgokat jobbnak látom kihagyni a beszámolóból. Közben befut a futár négy pizzával, amivel a vacsorát is letudjuk.

– Ha gondoljátok, aludhattok a faházban – veti fel anya az ötletet. – Múltkor is olyan jól elvoltatok.

Na, igen, csak azóta kicserélődtek az emlékeim a kert végi építménnyel kapcsolatban.

– Kizárt – vágom rá kissé gyorsabban a kelleténél. Anya kérdő pillantása láttán kiegészítem magam. – A maradék pizzát még megennénk, és amilyen hulla vagyok, képes lennék leenni a rajzaimat.

Beveszik, úgyhogy felcipekedünk a szobámba. Minden egyes mozdulatunk az elmúlt időszak történéseiről árulkodik. Mindhárman megtörtünk, máshogy, más miatt, de hasonló mértékben. Egy évvel ezelőtt Blanka nekifutásból vetődött volna az ágyamra, és hozzám vágott volna egy párnát, most azonban a térdét magához ölelve foglal helyet a fekvőhelyem szélén. Nika sem szobrozik olyan magabiztosan, szőke fürtjeivel játszadozva az ajtómban, hanem a hátát a falnak vetve kuporodik össze. Én sem pakolom ki a bőröndömet, nem avatom be őket a szülők elöl titkolt részletekbe, csak ledobom magam az íróasztalomhoz, és szabálytalan dobolásba kezdek.

A tizenegyedik lesz az az év, amiről nem beszélünk szívesen. Ha az osztálytalálkozókon nosztalgiázásra kerül a sor, kínosan ügyelünk rá, hogy eltereljük az ezzel kapcsolatos témákat. Vagy pont, hogy nem. Mosolyogva hallgatjuk a többiek sztorijait, de a háttérben maradunk. Mindössze egy-két lopott pillantással tárgyaljuk meg, mennyire padlóra küldött minket ez a pár hónap. De ott leszünk egymásnak, szavak nélküli szövetséget biztosítva a barátainknak. Pont, mint most.

– Ha nem muszáj, a lelkizést hanyagolnám – töröm meg a csendet. – Veletek történt valami?

Nika ajkán félszeg mosoly bujkál, és a szeme sarkából pillant Blankára. Alacsony barátnőnk halk sóhajt hallat, majd néhány másodperc szótlan szemkontaktus után beavat a fejleményekbe.

– Tudod, Gergőnek jó hangja van. Rekedtes, de nagyon jó. Nika gitározik, Gergő egyik haverja kajakról meg elkezdett dalszövegeket írni – vázolja a helyzetet. – Íme, az új együttes.

Fogalmam sincs, hogy reagáljak a hírre. Egyrészt örülök, hogy Nika nem került bajba, és végre megindult a célegyenes felé vezető úton, másrészt kicsit aggódom Blanka miatt. Nem mozgok túl otthonosan a zene világában, fogalmam sincs, kinek a fejéből pattant ki a szikra, de én annyira nem repdesnék az örömtől, ha az exem az egyik legjobb barátnőmmel zenélne együtt. Már csak azért sem, mert így továbbra is folyamatos kontaktban maradok vele.

– Gergő ötlete volt?

– Múltkor rákérdezett, hogy mi újság Nikával zeneügyileg – von vállat Blanka. – Mondtam, hogy mostanában nem igazán jöttek össze neki a dolgok, Gergő meg, hát, tudod, milyen. Rögtön lecsapott az alkalomra, megkérdezte, hogy szerintem Nika mit szólna egy hasonló projekthez, mert nem ismer más gitárost, és a Sikátorban is elég keményen nyomta…

– …és Blanka ahelyett, hogy elküldte volna a picsába, amiért akkora gyökér, hogy nem mer elém állni személyesen, megkérdezett engem, én meg belementem – fűzi tovább a szőkeség. – Ha minden igaz, jövő héten találkozunk Krisszel. Blanka is jön, ha már róla neveztük el a bandát.

– Inkább testőrként, de igen, úgy is mondhatjuk.

Viccnek szánta, meg is mosolyogjuk Nikával, de valahol mélyen mindhárman tudjuk, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Való igaz, a maga 155 centijével nem túl szerencsés nekimenni valakinek, de biztosra veszem, hogy a jelenléte meg fogja nyugtatni Nikát.

– Mi a nevetek? – fordulok Nikához.

– Hídvégi Hétvége.

– Nem rossz.

Fél szemmel szándékosan Blankát figyelem, de nem jelennek meg rajta a féltékenység jelei. Bizonyára feltűnt neki, hogy őt vizslatom, mégis kifejezéstelen arccal mered maga elé, mintha észre se venné a jelenlétemet. Megfogalmazódik valami a fejemben, de inkább nem adok hangot a kételyeimnek. Talán majd egyszer, ha túljutunk a válságon, és kettesben maradunk.

– Nem nézünk filmet? Van pizza és jó társaság – sorolom. –, beszéltünk az egyikünk exéről, más pasi annyira nincs az életünkben, Nika terveit is kitárgyaltuk, szóval már csak ez hiányzik ahhoz, hogy undorítóan sztereotip tinilányok módjára üssük el az estét.

A laptopomat az ágyamra helyezzük, mi pedig előtte helyezkedünk el a pizzák társaságában. Blanka már éppen nekiállna filmek után kutatni, mire Nika közli vele, hogy valami brutális agyevős-érfelvágós-szadomazo horrorra fáj a foga, én meg vele egyidőben benyögöm, hogy „Teen Wolf, harmadik évad, huszonharmadik rész”. A barátnőim egyetlen összenézéssel tisztázzák, hogy nyertem. Nem azért, mert hirtelen megjött a kedvük a sorozathoz, és nem is a két szép szemem győzte meg őket. Boldognak szeretnének látni. Pech, hogy fogalmuk sincs, mivel végződik az epizód.

Nem hinném, hogy sokat értenek belőle, Blanka nem egyszer dől a vállamra unaloműzésképpen. Annyiszor tartottam már sorozatmaratont, hogy betéve tudom a szövegeket, nem csoda hát, hogy néha én is elbóbiskolok. Természetesen a végére agyban is odaérek. Most valahogy képtelen vagyok sírni, életemben először nézem végig kifejezéstelen arccal, ahogy Allison kileheli lelkét. A tenyerem tocsog a verítéktől, a szívem a torkomban dobog, de nem sírom el magam. Arra emlékeztetem magam, hogy ez csak egy sorozat, egy olyan világban, ahol a tinédzserek megnyúlt füllel és világító szemekkel rohangálnak teliholdkor. Teljesen rendben van, ha egy filmben meghal a főszereplő szerelme. A valóságban erre annyi az esély, mint megnyúlt füllel és világító szemekkel rohangálni teliholdkor.

Persze a barátnőim máshogy állnak a tragikus végkifejletthez.

– Baszki – néz rám Nika. – Jól értem, hogy a csaj a főszereplő első szerelme volt?

Egy erőtlen bólintásnál többre nem futja. Nika halkan elkáromkodja magát, Blanka pedig kinyújtja a kezét, és szó nélkül összekulcsolja az ujjainkat. Tudom, mi jár a fejükben. Betegnek tartanak, mert azt hiszik, előre gyászolom Dávidot, és egy filmmel próbálom feldolgozni a még be nem következett tragédiát. Ez nem igaz… azért választottam ezt a részt, hogy bebizonyítsam, semmi esély arra, hogy elvegyék tőlem Dávidot.

– Az én hibám – fakad ki Blanka. – Folyton ezen kattogok, lányok… Ha egy pillanatra félretettem volna a sértettségemet, most nem tartanánk itt. Talán Dávid sem…

Nem akarom hallani az önostorozását. A tenyerembe fogom a hófehér arcot, igyekszem a homályos, égszínkék szempár mögé látni. Az a baj, hogy komolyan gondolja. Blanka azt hiszi, ő sodorta eszméletlenségbe a szeretőmet.

– Ne csináld már, Blanka. Nem változtatna a tényeken, ha korábban kibékültünk volna.

– Hát nem érted? – suttogja elhaló hangon. – Ha nem fújok rád, talán te is könnyebben megbocsájtasz. Lövésem sincs, mi történt köztetek azon az estén, de te beszéltél vele utoljára, Dóri. Gergő mondta, hogy pár nappal a baleset előtt beszéltetek, és megkérdezted tőle, miért olyan fura Dávid. Megtudtad, hogy szakítani akar, és ahogy ismerlek, tuti csináltál valamit… valamit, amit megakadályozhattam volna, ha melletted vagyok.

Pontosan azt tette volna. Blanka sosem engedte volna meg, hogy úgy vessem oda magam a fiúnak, mint egy darab húst. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha akkor hozzá fordulok jótanácsért. Nem tudom, mennyit segített volna a helyzeten.

– Amúgy Gergő ugyanezt gondolja. Mármint, ő meg magát hibáztatja, persze, de ugyanazért, mint én – törli meg a szemét a felé nyújtott zsebkendőbe. – Szerintem megfojtana, ha megtudná, hogy elmondtam nektek, de nem fogja megtudni, szóval mindegy… Tudjátok, akkor láttam először sírni. Persze, ne úgy képzeljétek el, hogy utána feldagadtak a szemei, mert semmi ilyesmi, inkább csak pityergett, de az olyan őszintén jött neki. Ő mondta, hogy ne keressek alternatív megoldást, mert ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni, de az egész olyan volt, mintha…

– Mintha magát próbálná meggyőzni – döntöm meg a fejem. – Igen. Én is ezt éreztem rajta.

Nika gyengéden Blanka vállába bök.

– Mit mondtál neki?

– Az igazságot. Hogy nem az ő hibája és nem tett tönkre semmit.

Nem érdekelnek az emlékeim. Ha folyton hozzájuk menekülök, a végén még megszokom, hogy keserűségbe borul a szívem, ha megpillantom őket. Bebeszélem magamnak, hogy soha többé nem lesz semmiben részem, ami hozzá köthető. Dacolva menekülök előlük, de mindhiába, így is utolérnek. Szinte már érzem a nyelvemen a könnycseppek sós ízét, amiket a szeretőm arcáról csókoltam le.

Ne gondolj erre, bármire, csak erre ne!

– Márti is magát okolja – jegyzem meg csendesen. – Minden egyes autóbalesetről beszámolt Dávidnak. Mindenért aggódott, és folyton azzal cseszegette, hogy nehogy túl gyorsan menjen, vagy piáljon, figyeljen a többi közlekedőre, meg hasonlók. Csak most nem beszélt vele a bajról, pont akkor, amikor olyan nehéz időszakon ment keresztül. Pontosan tudta, hogy haldoklik a kapcsolatunk, és azt is, hogy Dávid krízishelyzetben hajlamos hülyeséget csinálni, de nem figyelmeztette. Mondjuk, nem tudom, mennyire segített volna.

Inkább nem teszem hozzá, hogy az ápolónőnek jóval nagyobb aggodalmai is akadnak a baleset okát illetően. Sem bennem, sem Kristófban nem merült fel, hogy a múltkori színvallást Dávid végighallgatta. Megtudta, hogy majdnem két évtizeddel ezelőtt az anyukája el akarta vetetni. Semmiképp sem egy szívet dobogtató hír, de a halál kapujában állva különösen kegyetlen. Engem is meglepett a dolog, de meg sem fordult a fejemben, hogy elítéljem Mártit. A végén jól döntött, és így is túl sokat szenvedett ahhoz, hogy kibírjon még egy pofont. Kár, hogy nem tudhatjuk, hogy fogadta Dávid. Engedett-e Kristóf vallomásának, mennyire tudta tisztázni magában a helyzetet, megérti-e az anyukáját… Mindenesetre tényleg nem volt túl okos döntés előtte lerántani a leplet az apja alvilági ügyeiről és Márti döntéséről.

– Hát, én aztán nem okolom magam! – húzza ki magát Nika. – Bocs, de szerintem kicsit túltoljátok. Értem én, hogy sajnáljátok a srácot, de olyan dolgokat magyaráztok bele az eseményekbe, amik egyszerűen nem voltak ott. Higgyétek el, ha nagyon akarnám, én is mártírkodhatnék egy sort, de semmi értelme. Semmi közöm ahhoz, hogy…

Ha Nika monológja lenne a fény, ami megvilágítja a szobát, akkor váratlan áramszünet ütött be. Úgy halkul el, kint akit meglőttek, az arcából kiveszik a pír, és már koránt sem tűnik olyan magabiztosnak, mint pár perccel ezelőtt.

– Bassza meg…

Ha Nika parázik, az nem véletlen, nem feltűnési viszketegség, nem drámázás: tényleg gáz van. Talán nevetségesnek fog hatni az indoka, de teljesen komolyan gondolja, amit mond.

– Miattam ment oda. Basszus, Dóri, miattam tudta, hol van! – ragadja meg a vállamat. – Persze, ez nem az én hibám. Oké, valahol az, de nem volt tudatos. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy nem azért mentem azzal a gyökérrel a Sikátor utcába, hogy aztán pár hét elteltével Dávidot oda vezesse valami isteni sugallat, és kirepüljön a kocsijából.

Megrázom a fejem, ez az egész egyre zavarosabb. Láthatóan Blanka sem tud mit kezdeni a helyzettel, de szerencsénkre van olyan gyakorlatias, hogy átnyújtsa neki az üvegét. Nika hálás pillantást küld felé, belekortyol a vízbe, majd egy fokkal nyugodtabban újra nekivág.

– Dávid akkor járt a Sikátor utcában, amikor eljöttetek értem, hogy megmentsetek attól a köcsög Ádámtól – magyarázza. A szemem sarkából Blankára nézek; nem tűnik meglepettnek, így arra következtetek, Nika beszámolt neki a történtekről. – Nem ismerem a srác logikáját, lövésem sincs, mit keresett ott, de az biztos, hogy miattam tudta, hol van. Baszki, lehet, hogy berúgott, és annyira kiborult a szakításotok miatt, hogy össze akart verekedni valami barommal, hogy megmutassa, hogy ő Hollósy Dávid, és…

– Ne haragudjatok, el kell mennem!

Kapkodva húzom magamra a sötétkék pulcsit, sárga festékcsíkkal az ujjánál, majd mit sem törődve a ledöbbent barátnőimmel, leszaladok a lépcsőn. Írok egy üzenetet anyáéknak, hogy nemsokára jövök, majd futólépésben megindulok a legközelebbi villamos felé. Tudom, hogy összezavartam őket, tudom, hogy őrültnek néznek, de azzal is tisztában vagyok, hogy ők is hasonlóan cselekednének a helyemben.

Sokszor görnyedtem már éjszakákba nyúlóan festmények fölött, miközben vártam a csodára. Éreztem, hogy hiányzik valami, de nem bírtam szavakba önteni a miértjét. Egy ihletmorzsa, amit valamikor elkaptam, de nem vigyáztam rá eléggé, így észrevétlenül kisurrant a faház deszkái közt. Láttam a hiányzó darab helyét, de fogalmam sem volt, hol, és mit keressek. Aztán jött a szikra. Egyetlen mondat, szó, kép, illat, vagy hang, ami minden korábbi tervemet felülírta. Rámutatott az igazságra és onnantól kezdve elképzelhetetlennek tűnt, hogy még egyszer futni hagyjam az ötletet.

Pont mögöttem csukódik be az ajtó, lihegve támaszkodom meg a villamos oldalában. Az esti tömegnyomor megakadályoz a kényelmes utazásban, mint ahogy a remegő kezem se segít sokat abban, hogy rákeressek a pontos címre. A szívem a torkomban dobog, kérdések százai veszik ostrom alá az elmémet. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy kérhettem volna egy fuvart Anettől, vagy Somától, de végül rájövök, jóllehet bekattannék a társaságuktól, meg egyébként sem tervezem beavatni őket a részletekbe.

A metrón lényegesen több idegenkedő tekintettel találkozom, az egyik fele egy félrészeg egyetemistákból álló csapatból, a másik meg egy nevetgélő lánytársaságtól érkezik felém. Nyilván nem értik, miért utazik egy zavart tekintetű, kócos lány egy öreg pulcsiban, telefonnal a kezében éjszaka, ráadásul egyedül. Túl hangosan forognak a fogaskerekeim ahhoz, hogy megzavarjon a beszélgetésük, mégis elhalkulnak, mintha csak attól félnének, hogy utánuk kémkedek, és minden egyes szavukat ellenük kívánom fordítani.

A térkép segít, hogy odataláljak, de az útvonal ismerete nem ad bátorságot. Ismerem a környéket, nem jártam itt sokszor, de pontosan tudom, mi történt itt Dáviddal és Nikával. Pontosan emlékszem, hol feküdt a barátnőm, és hol parkolt az Audi, amikor a szeretőm leszerelte a támadóját és egy ütéssel gazdagodott az arca. Valamivel halványabban, de az is rémlik, hol kell befordulni, hogy a menekülést jelentő ajtóhoz érjek.

Valami megváltozott a fogadóban. Igaz, a vendégek ugyanolyan életuntak, a poharak ugyanolyan üresek, és az illatok ugyanolyan ínycsiklandóak, de a hangulat más. A feszültség körülöleli a helyet, szinte felemészti azt. A falra akasztott rajzok sokkal inkább hatnak mérgezőnek, mint reménytelinek, mintha azt üzennék, sokkal keservesebb a történetük, és sokkal több titok rejtőzik mögöttük, mint amennyit ép ésszel fel lehet dolgozni.

A pult mögött egy fiatal nő áll, unottan rágcsálja a szívószálát, és a telefonját nyomkodja. Szőke haja vörösben végződik, és kivételesen nincs kontyba fogva, hanem az arcába omlik. Mintha ez elég lenne ahhoz, hogy elrejtse azt a kíváncsi szemek elöl.

– Saci. – Gondolatban erőteljesebbnek tűnt a hangom. Vagy legalábbis kevésbé sötétnek.

Mindössze egy másodpercre esik ki a szerepéből, de a szemrándulásnyi idő bőven elég ahhoz, hogy rájöjjek, felismert. Hiába játssza a laza, gondtalan lázadó szerepét, átlátok rajta. Megfogadom, hogy ha addig élek is, de kiszedem belőle, mi történt a fiúval, akit szeretek.

– Művészke – emeli meg a szemöldökét. – Mi a dörgés?

– Ezt én is kérdezhetném tőled.

Felhúzom magam az egyik bárszékre, miközben igyekszem tartani a szemkontaktust – sikertelenül, Saci máris a képembe dugja az itallapot. Időt akarna nyerni?

– Kedves, hogy érdekel a sorsom – vigyorodik el. Milyen kár, hogy a bőre sápadtabb a megszokottnál… –, de a munkaköri leírásom szerint itt csak én kérdezhetek. Persze, ha az árakról érdeklődnél, vagy behoznál még egy rajzot, az megint más tészta.

– Ne játszd a hülyét, pontosan tudod, miért jöttem ide! – emelem meg a hangom, mire néhányan felénk kapják a fejüket. Saci félretolja a poharát.

– Nem vagyok gondolatolvasó, művészke. Néha kipróbálnám, de azt hiszem, az esetek többségében jobb, hogy nem látom, mit forgatnak a fejükben mások.

Közelebb hajolok hozzá, ő pedig követi a példámat. Suttogással palástolom a dühömet, remélve, hogy így sikerül kiszednem valamit a pultosból. Vagy legalábbis elérni, hogy ne nézzen hülyének.

– Hollósy Dávidról beszélek. Tudod, a szépfiúról – húzom gúnyos mosolyra az ajkam. – A szeretőmről, akivel szakítottam, aztán az autója roncsai közt találtak rá. Kómába esett, és a baleset előtt alkoholt fogyasztott.

A merev tekintet láttán meglódul a szívverésem. Emlékeztetnem kell magam, hogy Saci nagy színész. Annak kell lennie, máskülönben képtelen lenne mindenkit kedvesen végighallgatni.

– Én már feltettem a kérdést. Válaszokat akarok, Saci. Körülnéztem, ez az egyetlen fogadó a Sikátor utca környékén. Dávid ismerte a Démont. Te pedig tudod, miért jött ide – mutatok rá a tényekre. – Mondd el, mi történt, és elmegyek. Ha kell, megesküszöm, hogy soha többet nem látsz.

Zavar, ahogy figyel. Ha félt is, mostanra eltűntek az árulkodó jelek. Az arca komor, a hangja szintúgy. Nem úgy néz ki, mint aki egyhamar kiteregeti a szennyesét.

– Azt mondják, a művészek őrültek. Milyen igaz! – présel ki magából egy erőtlen kacajt. – Túlgondoljátok a helyzetet. Igen, a pasid itt volt, és ivott, mint minden normális tinédzser szakítás után.

– A normális tinédzserek – torkolom le. – akkor isznak, ha elhagyta őket a szerelmük. Dávid nem volt szerelmes belém. Élvezte a szexet, talán még kedvelt is, de nem szeretett. – csuklik el a hangom egy pillanatra. – Az ember nem bántja meg azt, akit szeret.

A fogadó sötét falai visszaverik a csúf igazságot. Nem fogok sírni, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének lássanak. Senki. Se Saci, se Dávid, se a barátaim. Most különösen fontos, hogy erősnek tűnjek, máskülönben a pultos elhiteti velem, hogy az őrület beszél belőlem.

– Három hónapig voltam a szeretője. Három hónap alatt ki lehet ismerni valakit – folytatom. – Dávid nem az a típus, aki részegen autóbalesetet szenved. Biztos, hogy mondott valamit, vagy eszébe jutott valami, ami arra ösztönözte, hogy elinduljon. Aludhatott volna a fogadóban, felhívhatott volna valakit, hogy vigye haza, de soha nem ült volna részegen a volán mögé. Már csak az anyja miatt sem.

Belekapaszkodhatna az utolsó mondatomba, de nem teszi. Ellöki magát a pulttól, ezzel elismerve a veszteségét. Erre már nem tud mit felelni. Nem vonja kétségbe a szavahihetőségemet, nem etet többé süket dumával, inkább a jól bevált védőpajzs mögé rejtőzik.

– Az Angyali Démon szabályzata szerint nem adhatunk ki információkat a vendégeinkről. Bocs, művészke.

Minden egy másodperc alatt megy végbe. Önkéntelenül kapok a vékony kar után, a körmeimet a lány bőrébe mélyesztem, mire ő felsikolt, és egy határozott mozdulattal ellök magától. Kivétel nélkül az összes szempár rám szegeződik. A hátam sajog a fájdalomtól, a meglepettség miatt nem is tudok azonnal talpra állni. Végül csak összeszedem magam, és újra a pultnak támaszkodom.

– Mindenki ezt kapja, aki hozzád mer érni?

– Hűtsd már le magad, kislány. Ne aggódj, nem te vagy az első eset, de talán te jártál a legjobban.

Magamban elszámolok tízig, hogy ne kapjam fel a vizet. Rádöbbenek, hogy Sacinál a fenyegetés nem segít, ahogy az érzelmi zsarolás sem jöhet szóba. Túl sok kisiklott élettel találkozott már ahhoz, hogy meghassa az ilyesmi. Kisiklott életekkel, kárbaveszett sorsokkal, amiknek a meghallgatásával keresi a kenyerét…

Szó nélkül a pultra öntöm a pénztárcám tartalmát. Való igaz, nincs nálam túl sok, de még így is többet hagynék a Démonban, mintha itt vacsoráztam volna. Saci rezzenéstelen arccal nézi végig a műveletet. Még akkor sem szólal meg, amikor a zsebeim tartalmát is elé szórom.

– Sosem akartam eljátszani, hogy tökéletes vagyok. Kisebb összegért is szegtem már szabályt, de attól tartok, veled kivételt kell tennem. – Megint közel hajol hozzám. Olyan halkan beszél, mintha szabályosan rettegne, hogy rossz fülekbe jut a titka. – Akkor sem árulnám el, miről beszéltünk a barátoddal, ha az életben maradásom múlna rajta. Neked biztosan nem.

Ezúttal én húzódom el tőle, úgy kémlelem a lányt a legapróbb nyomok után kutatva. Természetesen nem jutok előbbre, a tőle megszokott pókerarccal reagál a közeledésemre. Mintha sosem találkozott volna hasonló esettel. Mintha sosem lett volna szerelmes, és lövése se lenne arról, mekkora pusztításra képes a bizonytalanság.

Ellököm magamtól a taktikázás lehetőségét. Nem érdekel, ha Saci szánalmasnak tart, ha még jobban lejáratom magam a vendégek előtt, vagy a pultos a szemem láttára szaggatja cafatokra a kiállított rajzaimat, mert nem számít. Mindez feledhető apróság ahhoz képest, ami Dáviddal történt, és amivel kapcsolatban talán sosem jövök rá az igazságra.

– Jó, akkor ne áruld el! Igazából, mit számít az, nem igaz? Dávidot nem ébreszti fel, igaz, hogy engem talán megnyugtatna, de az mellékes. Attól, hogy megkönnyebbülök, ő ugyanúgy ott marad, abban a retkes kórházban. – Önkéntelenül is nevetéssel palástolom a kitörni kívánkozó könnyeimet. Kár, hogy a folyékony függöny lassan kitakarja előlem a látképet. – Felfogtad egyáltalán, mit jelent ez? Ha még túl is éli, akkor sem biztos, hogy minden rendbe jön. Ez nem olyan, mint egy kéztörés, amit csak úgy ki lehet heverni, meg fel lehet épülni belőle. Lehet, hogy soha többet nem fog lábra állni. Lehet, hogy újra kell tanulnia beszélni. Lehet, hogy amikor felébred, nem ismeri fel a szüleit, a barátait, az edzéstársait, és… és engem sem – hüppögök. – Képzelj el egy tizennyolc éves fiút, akinek mindene megvan. Tényleg, minden, amit az ember kívánhat. Pénz, kocsi, barátok, kalandok, tervek, lehetőségek… Ja, meg olyan külső, meg dumák, amitől mindenki széttenné neki a lábát. Előtte áll az élet, de mégsem lesz belőle semmi. És ezt azért, mert egyszer többet ivott a kelleténél, és nem figyelt oda arra a kibaszott villanyoszlopra. És tudod, mi a gáz? Hogy sosem tudjuk meg – csuklik el a hangom. –, soha a büdös életben, hogy mi történt volna vele, ha aznap este nem jön be ide. Hogy kibékült volna Gergővel, felvették-e az egyetemre, meddig kajakozott volna, felhagyott volna a hülyeségeivel, hogy csak szexre használja a lányokat, és hogy mi lett volna velünk… vele és velem.

Észre se vettem, hogy időközben Saci kerített pár papírzsebkendőt, és bőszen adogatta őket a kezembe. Mindet elhasználtam, mostanra méretes kupacban emelkednek a pulton.

– Mondd csak – gúnyolódom. –, milyen érzés lesz, ha egyszer beállítok az Angyali Démonba, és leülök egy asztalhoz élőhalottat játszani? Akkor sem árulsz el semmit?

Ráérősen bont fel egy üveg ásványvizet, majd jókorát húz a palackból. Megtöröli a száját, aztán a szemembe néz, és az este során először ad őszinte választ a kérdésemre.

– Nem fogsz eljönni, művészke. Ismerem a fajtádat. Aki képes szembenézni a fájdalmas igazsággal, az sosem itatja egy lepukkant kocsmában az egereket – mondja, majd hirtelen megváltozik az arca. Nem vagyok benne biztos, de mintha valami mosoly-féleség bujkálna a szája sarkában. – A szépfiú miatt meg ne fájjon a fejed. Túl mázlista ahhoz, hogy így végezze.