2018. október 27., szombat

6. fejezet - Szégyennel festett emlék

Dóri

Az alkohol mámorával a merészségem is kárba veszett. Nem éreztem magam kívánatosnak, bátornak, vagy szabadnak, másra se bírtam gondolni a pusztító szégyenen kívül. Olyat tettem, amire korábban sosem fordult elő – legalábbis, nem velem. Elvesztettem a józan ítélőképességem, önkéntelenül mentem a saját fejem után. Néhány édesen elsuttogott bók, és forró csók elég volt ahhoz, hogy Hollósy Dávid ágyában kössek ki.
Borzongás járta át a testemet, amint a fiúval töltött éjszakára gondoltam. Beletelt egy időbe, mire felfogtam, mire is vetemedtem. Ébredésnél még nem éreztem semmit, pusztán a torkomat mardosó hányinger és a szűnni nem akaró fejfájás ködösítette el az elmémet. Gergő már javában paterolta ki a vendégeket, mikor sikerült nagyjából összeszednem magam. Nem akartam feltartani a fiút, inkább megköszöntem a bulit, aztán gyorsan búcsút vettem tőle.
Hazafelé menet kezdtek visszatérni az emlékeim. Összefüggéstelen képsorok jelentek meg a szemem előtt, olyanok, amikkel egyelőre nem igazán tudtam mit kezdeni. Hagytam, hadd ragadjanak magukkal, úgy próbáltam kibogarászni a partin történteket. Délután lehetett, mire teljesen kitisztult a fejem, és rádöbbentem, mibe keveredtem az éjjel. Minden jel arra utalt, hogy kissé elvetettem a sulykot a piálást illetően, minek következtében lefeküdtem Dáviddal. Tudtam, hogy így történt, mégsem bírtam ép ésszel felfogni. El se bírtam képzelni, hogy fogok ezután a végzős fiú szemébe nézni.
Nem így terveztem az egészet. Sosem ringattam magam romantikus képzelgésekbe, hogy életem első szeretkezése egy nagy, baldachinos ágyban fog történni, illatos rózsák vezetnek a helyszínre, a párom személyében pedig a jövendőbeli férjemet tisztelhetem, de azért egy kicsit másra számítottam. Nem is tudom, valami meghittebbre. Arra, hogy az illető legalább ismerjen egy hangyányit, tudjon rólam valamit, és ne azért akarjon megdönteni, hogy felírjon a képzeletbeli listájára százegyediknek.
Fogadni mertem volna rá, hogy ez történt. Annak ellenére, hogy kedvesnek tartottam Dávidot, tudtam, hogy csak szórakozik velem. Pont eleget hallottam már a nőügyeiről ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet. A reménykedés gondolata még csak fel se merült bennem. Nem fűzhet nagy reményeket a kapcsolathoz, bármit is állított a partin. Neki nincs szüksége barátnőre, csak a szeretőket halmozza, majd amikor megunja őket, szó nélkül kiadja az útjukat. Számtalan pletyka keringett a gimiben Dávid hódításairól, alig lehetett követni, kivel, mikor, hol gabalyodott össze. Csak abban lehettünk biztosak, hogy egyik kapcsolata sem tartott túl hosszú ideig. Azt beszélték, nem törődött a barátnői érzéseivel, amint megunta őket, szó nélkül kiadta az útjukat, gyakran még csak meg sem magyarázta, miért jutott erre a döntésre. Mondanom sem kell, mennyire kiakadtak rá az exei, a világ legnagyobb seggfejeként emlegették, és az anyukájáról is rendszerint megemlékeztek. Persze, ez kevés volt ahhoz, hogy ne vágja le mindenki, miért teszik ezt. Még mindig vágytak a vele töltött, lopott órákra, az egójuk apró darabjaira hullt szét a felismeréstől, hogy nem mutattak eleget ahhoz, hogy hosszabb ideig élvezhessék a híres nőcsábász figyelmét.
Nem akartam ezekhez a lányokhoz tartozni. Miután kissé összeszedtem magam, arra az elhatározásra jutottam, hogy amint lehetőségem nyílik rá, tisztázom az ügyet Dáviddal. Meg sem fordult a fejemben, hogy még egyszer lefeküdjek vele. Csak arra tudtam gondolni, mibe keveredhetek, ha napvilágra kerülnek az afteron történtek. Való igaz, Dávid megígértette velem, hogy nem jár el a szám, ám a saját diszkréciójára már nem mert megesküdni. Nem bíztam meg benne eléggé ahhoz, hogy kockáztatni merjek. Minél előbb pontot akartam tenni a viszonyunk végére, amibe még bele sem bonyolódtunk igazán.
Hétfő reggel, amikor megérkeztem a suliba, kettős érzelmek játszódtak le bennem. Már-már betegesen kapkodtam a fejem, úgy próbáltam az egyéjszakás partnerem nyomára bukkanni. Beszélni szerettem volna vele, biztosítani, hogy ha kevesebbet iszom, bizonyára fel sem merül bennem, hogy rábólintsak az ajánlatára, és megkérni, hogy felejtsük el az egészet. Másfelől viszont féltem is a találkozástól. Korábban még nem beszéltem Dáviddal a suliban, először a szalagavatón elegyedtünk szóba egymással. Fogalmam sem volt, hogy reagál majd, ha megpillant, nem röhög-e össze a haverjaival a hátam mögött, és nem tesz félreérthetetlen utalásokat a pénteki numerára.
A bizonytalanság őrjítően hatott rám. Folyton csak bambultam, idegbeteg fejjel vizslattam az órát, úgy vártam a kicsengőre. Még Blanka sem terelte el a figyelmemet, pedig egész nap be nem állt a szája. A buli az ő magánéletére is nagy hatást gyakorolt. Amíg én részegen hemperegtem Dáviddal, a barátnőm megragadta az alkalmat, hogy félrehúzódjon Gergővel. Ezúttal szerencsére nem szalasztották el a lehetőséget. Amint kettesben maradtak a konyhában, beszélgetni kezdtek, néha még fel is nevettek, egyszóval eleinte úgy viselkedtek, mintha semmi sem lenne köztük barátságon kívül. Furcsamód őket is az alkohol hozta össze, de nem a megszokott formában. Míg Blanka igyekezett tartani magát a határaihoz, a srác rendesen kirúgott a hámból. Ez azonban csak táplálta a bátorságát, nem csoda hát, hogy az est végére összeszedte magát, és feltette a nagy kérdést a lánynak, hogy szeretne-e a barátnője lenni. Sőt, mi több, nem hagyta annyiban a dolgot. Még haza is kísérte Blankát, másnap pedig – miután sikerült valamennyire kijózanodnia – át is ugrott hozzá, és nagyjából az egész hétvégét együtt töltötték.
– Mondjuk, az kicsit vicces volt, amikor majdnem magával rántott az árokba – nevetett fel, miközben a füle mögé tűrt pár hullámos tincset. – Mondtam is neki, hogy ha így folytatja, inkább nem is viszem a lovarda közelébe, a végén még kitöri a nyakát.
A világ legszörnyűbb barátjának éreztem magam, amiért nem osztottam a lelkesedését. Pedig tudtam, mennyire tetszik neki Gergő. Mégsem tudtam felhőtlenül örülni a boldogságának, a gondolataim egyfolytában Dávid felé terelődtek. Eszem ágában sem volt megbántani Blankát, így egy kedves mosolyt erőltettem az arcomra, úgy próbáltam faggatni.
– Szóval, most már hivatalos, ugye?
– Bizony ám! – kacsintott rám cinkosan. – Figyu, Dóri, kijössz a szekrényhez? Ott hagytam a kajám.
Először fel se fogtam, mit mond, csak kifejezéstelen arccal bólintottam. Miért történik velem mindez? Dávid még majdnem fél évig az iskola padjait koptatja, egyszerűen képtelenség, hogy ne fussak össze vele. Hogy fogok a szemébe nézni? És ami még fontosabb, hogy fog ő rám nézni? Fogadni mernék, hogy egy rossz ribinek tart, aki már a második találkánál szétdobja a lábát. Pedig tudhatta, hogy nem vagyok ilyen. Aláírom, alkalomadtán csókolóztam pár sráccal, de mindig figyeltem rá, hogy ne menjünk túl messzire. Ha az illető megpróbált fogdosni, vagy úgy beszélt, mint aki többre vágyik pár túlfűtött nyálcserénél, azonnal lepattintottam. Úgy gondoltam, nincs ebben semmi. Fiatal voltam, a fiatalok pedig sok őrültségre képesek. Tudtam, hogy egy élvezetes smárolás senki lelkivilágát nem teszi tönkre, ettől még nem fognak belém szeretni. Nem vágytam komoly kapcsolatra, mint ahogy arra sem, hogy a suli nagymenőjének trófeája szerepében tetszelegjek.
Nem volt kérdés számomra, hogy véget kell vetnem a kapcsolatnak. Nem is beszéltem senkinek a partin történtekről, még Blankának sem említettem, hogy beteljesült a jóslata, és odaadtam magam HD-nek. Csúfondáros fintorba torzult az arcom, amint felrémlett bennem Dávid beceneve. Korábban nem igazán foglalkoztam a rövidítéssel, most azonban valamiért hihetetlenül gáznak tartottam a megszólítást. Nem vall túl kreatív elmére a monogramból kreált becenév, még ha jópofának tűnik is.
– Szerinted idejön, ha meglát?
Gondolataim kusza hálójából Blanka csilingelő hangja rántott vissza a valóságba. Nagy, kék szemeivel engem fürkészett, az ajkán levakarhatatlan mosoly játszott. Váratlanul égető kényszer tört rám, hogy megosszak vele valamit a Dáviddal történt afférról, és kikérjem a tanácsát. A szívem mélyén persze tudtam, hogy ez nem lenne helyes. Ha már egyszer megegyeztünk, hogy tartjuk a szánkat, hülye lennék ellentmondani a megállapodásnak. Pláne így, hogy nem sokára úgyis szakítunk, és az egészet meg nem történtnek tekinthetjük.
– Remélem, nem… – mondtam ki, ami eszembe jutott. Közben végig a végzősök termét fürkésztem.
– Mi van? – Blanka felvont szemöldökkel vizslatott, kábé, mintha nem lennék magamnál. – Te nem akarod, hogy Gergő… Hé, Dóri, tuti, hogy már nem vagy részeg?
Kínos nevetést hallattam, mire a barátnőm unottan legyintett egyet, aztán valami olyasmiről kezdett magyarázni, hogy Gergő még nem állt neki helyrepofozni a házat. Egy szót sem fogtam fel abból, amit mondott, a figyelmemet túlságosan lekötötte a lépcsőforduló. Pedig ugyanúgy nézett ki, mint máskor, semmi érdekes nem történt körülötte. Kilencedikesek robogtak fel rajta az órájukra igyekezve, tanárok siettek el mellette, idősebb diákok baktattak fel ráérősen a büféből, vagy éppen a cigiszünetről. Az aulából a szokásos zajok szűrődtek felénk, nevetés, ajtócsukódás, és sprintelés mindennapos hangjai, amit már annyira megszokott az ember, hogy talán az se tűnne fel neki, ha egyszerűen megszűnne létezni. Engem azonban egyszerre babonázott meg és ejtett kísértésbe a gimi épülete. Már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint reggel, a félelmem helyét egy szempillantás alatt elrabolta a zavartság és a szégyenérzet mérgező kettőse. Zúgott a fülem, a figyelmemet teljes mértékben lekötötte a felém közeledő alakok kínkeserves lassúsága.
Minden úgy zajlott le, mint egy filmben. Szinte már láttam magam előtt, ahogy megvágják a jelenetet, és hagyják, hogy a nézők elvesszenek a pillanatban. Csigalassúsággal vonszorogtak egymás után a másodpercek, így alkalmam nyílt tetőtől talpig megfigyelni iskolánk valaha élt legnépszerűbb tanulóit. Mészáros Anett nevetve vette át hosszú, szőkésbarna haját a vállán, miközben úgy pakolta egymás után a lábait, mintha a kifutón masírozna. A hideg időjárás ellenére rövid, sötétkék szoknyát viselt, harisnyájáról egyedül a lenge anyagon megcsillanó lámpafény tanúskodott. Megjelenése csodálatra késztetett mindenkit, aki előtt elhaladt. Bár, ami azt illeti, akadtak egy páran, akik inkább undorral, semmint ámulattal nyilatkoztak a lányról. Nem egy ember erősítette már meg a hírt, miszerint a röpicsapat kapitánya mindössze addig tűnik gyönyörűnek, amíg ki nem nyitja a száját. Ha egyszer elkezd nyávogni, meg sipákolni, mindennek vége, az ember agya egyszerűen képtelen befogadni a tőle hallott pletykákat. Elvileg kár érte, hiszen kivételes ésszel áldották meg az égiek. Pech, hogy ez a pasizási szokásaiban sosem mutatkozott meg igazán.
Két méteres körzetben üvöltött róla, hogy bármit elkövetne, csakhogy magára vonja a mellette lépdelő osztálytársa figyelmét. Valami viszont azt súgta, Dávidot nem nyűgözi le a lány csacsogása – legalábbis ezt a következtetést szűrtem le abból, hogy meg se szólalt, csak bólogatott ráérősen, miközben a teáját kortyolgatta. A forró folyadék megcsillant a telt ajkakon. Emlékek villantak fel a fejemben, élveteg képek arról, hogyan siklott végig ugyanaz a száj a testemen. Kínosan kapkodtam a pillantásom a termünk ajtaja és az egyre közeledő páros közt, egyre inkább a menekülést fontolgattam. Mit mondjak neki? Feltűnök neki egyáltalán? Méltat annyira, hogy idejöjjön köszönni? Vagy szimplán letagadja az ismeretségünket Anett előtt?
A kérdéseim csakhamar válaszokra leltek. Dávid egy csapásra felhörpintette a teáját, majd profikat meghazudtoló mozdulattal a termünk kukájába dobta a poharat. Azt hiszem, az orra alatt elmormolt valami köszönés-félét, majd kedélyesen fordult a barátnőmhöz. Én meg csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és igyekeztem megemberelni magam. Ne hagyd, hogy elvegye az eszed! Hívd félre, és koptasd le! Nem akarhatod, hogy kihasználjon!
– Ja, persze! – röhögte el magát Blanka, majd a kelleténél kissé gúnyosabban megemelte a szemöldökét. – A sörünket is azért csórtad el, hogy gratulálj…
Dávid a barátnőmhöz hasonlóan felnevetett. Egy pillantásra sem méltatott, olyan volt, mintha fel se vette volna a jelenlétem. Ekkor éreztem életemben először égető kényszert arra, hogy belekapaszkodjak azokba a hullámos, sötétbarna fürtjeibe, és addig verjem a fejét a falba, amíg nem kezd kegyelemért könyörögni.
– Hidd el, azok a piák engem illettek – kacsintott a lányra. A szája sarkában rejtőző félmosoly valamiért rossz előérzetet keltett bennem. – De azért nem csesztem el a hangulatot, ugye?
Blanka egyszeriben megenyhült, a mosolya is barátságosabbnak tűnt. Dávid, látva a sikerét, elfordult a lánytól, a következő pillanatban már velem nézett farkasszemet. Jóllehet, csak a képzeletem játszott velem, de úgy éreztem, mintha egy kicsit közelebb húzódott volna. Fekete bakancsom orra a tornacipőjének nyomódott, egy másodperc sem telt belé, és már csak pár centi választott el attól, hogy megcsókoljam. Talán butaságnak tűnhet, hogy ilyen gondolataim támadtak, miközben a szakításon töprengtem, ám a fiú feltűnése rendesen belerondított a tervembe. Az orromat megcsapta a gyömbér édeskés illata, a testemen belülről égette a jóleső bizsergés, amit a pénteki buli emlékei idéztek elő bennem. Mert bármennyire is szégyelltem magam a történtekért, valahol élveztem is, hogy a suli nagymenője kivetette rám a hálóját.
– Na, és te, Dóri? – Röhögni támadt kedvem, amiért megint ehhez az olcsó trükkhöz folyamodott. A bálon ugyanígy kihangsúlyozta a nevem, valószínűleg abban reménykedett, hogy ettől majd hanyatt vágom magam. – Élvezted a bulit?
Beszélnünk kell, ennyit kellett volna mondanom, és kikecmeregni a gödörből, ahová az alkohol émelyítő mérge taszított. Válaszra nyitottam a szám, de egy hang sem hagyta el a torkomat. Nem tudtam megszólalni, mert észrevettem valamit, ami zavart. Dávid szemében a maró gúny, és az önimádat sötét elegye csillogott. Úgy nézett végig rajtam, mint aki tökéletesen tudatában van a győzelmének. Elcsábított, gerincre vágott, kivívta a csodálatomat: nyert. Legalábbis, azt gondolta, hogy így van. A kezem önkéntelenül is ökölbe szorult, pillantásomat mélyen belefúrtam a mandulaszínű íriszbe. Legszívesebben felpofoztam volna a gyereket, de még nem jött el az ütések ideje. Most arra volt szükségem, hogy tudassam a fiúval, igenis felvettem a kesztyűt. Hogy megmutassam neki, velem nem szórakozhat úgy, mint a mellettünk szobrozó Anettel.
Mert küzdeni akartam. Ha addig élek is, bebizonyítom ennek a nyomorék, egoista seggarcnak, hogy nem körülötte forog a világ.
– Ja, egynek elment! – vontam meg a vállam közömbösen. Közben nem mulasztottam el tartani a szemkontaktust. Megérte; kis híján elröhögtem magam a felvont szemöldök láttán. Dávid nyilvánvalóan más válaszra számított. – Mondjuk, kicsit többre számítottam, de nem gáz. Majd a következő összejön.
Negédes mosolyt villantottam a fiúra. Nem kevés energiámba került, hogy tartsam magam a tervemhez, és adjam a szórakozott jókislány képét. A fejemet kissé oldalra biccentettem, úgy csavargattam a hajam végét. Vártam. Kíváncsi voltam, mit válaszol, amiből Blanka és Anett nem vágják le, mi a helyzet.
– Mit értesz az alatt – Kissé mintha eltávolodott volna tőlem. –, hogy több?
– Jaj, tudod te azt! – szórakozottan belebokszoltam a vállába, ezzel csak fokozva a zavarát. – A ritmus, a társaság, az élvezetek… Mármint, értitek, na, a hangulat! – tettem hozzá gyorsan. – Amennyire áradozott mindenki erről a buliról, azért annyira nem volt nagy szám. De nem gond, kiheverem. Max többet nem megyek szalagavató afterra…
Mit ne mondjak, felemelő érzés volt Dávid idegein táncolni. Sosem fogom elfelejteni azt az arcot, amikor elkezdett tudatosulni benne, hogy talán mégsem végezte olyan jól a dolgát. Talán kegyetlennek tűnhetek, de az igazság az, hogy rohadtul örültem, amiért végre én irányítottam a játékot.
– Ha szólsz valakinek, tuti segítettek volna – mondta végül. – Bár, nem értem, mi bajod volt! Láttalak, és úgy tűnt, egész jól elvagy. Sőt…
– Á, azzal ne foglalkozz, biztos a pia tette! – legyintettem, majd Blankához fordultam. – Nem kellene mennünk? Mindjárt csengetnek, Hajdú meg úgyis mond valamit a versenyről.
A barátnőm Dávidhoz hasonló értetlen fejjel méregetett. Alig bírtam ki, hogy komoly maradjak, olyan jó lett volna beavatni Blankát a tervembe. Mondjuk, nem igazán helyeselte volna, még akkor sem, ha ezáltal valamilyen szinten közelebb kerülök a fiúhoz. Gyorsan búcsút intettünk a végzősöknek, majd megindultunk a rajzterem felé. Levakarhatatlan vigyor játszott az arcomon, minduntalan rám tört a nevethetnék, amint felidéztem magamban Dávid arcát. Persze, kicsit túljátszottam a szerepem, valójában egyáltalán nem volt olyan rémes a szex, mint ahogy azt előadtam. Igaz, eleinte kicsit fájt, de tudtommal ez teljesen természetes. A szalagavató éjjelén azonban megértettem, miért akar mindenki minél több időt a fiúval tölteni. Kétség sem férhet hozzá, hogy Dávid különösen ügyesnek bizonyult az ágyban. Szerencsére nem nyalogatta az ujjaimat, ám a sajátjaival annál leleményesebb volt. Nem érezte szükségét, hogy letépje rólam a ruhát, inkább lassú módszerekhez folyamodott. Fokozatosan vetkőztetett le, a száját ezer meg ezer édes bók, gyengéd csók és apró harapás hagyta el, mire ténylegesen összegabalyodtunk. Tetszett, hogy hozzám igazodott, hogy nem úgy nézett rám, mint egy sokat tapasztalt nőre. Nem erőszakoskodott, nem gyorsított, ha nem kértem, mintha csak azt tartotta volna szem előtt, hogy nekem jó legyen. Nem is csoda, hogy annyira letörte a kritikám. Mégis úgy gondoltam, megérte húzni egy kicsit. Így legalább megmutattam neki, hogy velem nem szórakozhat, mint ahogy arra is felhívtam a figyelmét, hogy nem kellene annyira nagyra lenni magával.
Az osztálytársaink zöme már a teremben tolongott, amikor megérkeztünk. Szokásos káosz uralkodott a helyiségben, látszólag minden a feje tetejére állt. A kockák nagyban nyomkodták a telefonjaikat, miközben egymásnak üvöltöztek, mások puskát írtak, vagy a házit körmölték sebesen. Páran két-három fős csoportokban beszélgettek, de akadt olyan is, aki mosolyogva telefonált valakivel. Önkéntelenül is kíváncsivá tett a Nika arcán helyet foglaló görbület. Láthatólag majd’ kicsattant az örömtől, olyan hévvel magyarázott a vonal másik végén lévő személynek. Belesajdult a szívem, amint belegondoltam, mikor láttam utoljára ilyennek. Több, mint fél év telt el a Sikátor feloszlása óta, azóta még csak meg sem rezdült a szája széle. Valahol már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy Nika egyszer kivirul, és ugyanaz a vagány csaj lesz, akit megismertem. Most azonban úgy tűnt, mégsem annyira reménytelen a helyzet.
– Hoppácska, valaki boldog? – Blanka egy laza mozdulattal felpattant az asztalra, kis híján belemászott Nika aurájába.
Nem reagált azonnal a felvetésre. Zavart mosolyt villantott ránk, majd gyorsan elköszönt, és kinyomta a hívást. Alaposabban szemügyre vettem a lányt, aki még így, közelről is sugárzott a boldogságtól. Hozzám hasonlóan levakarhatatlan vigyor játszott az ajkán, a hibátlan tusvonala csak még inkább kihangsúlyozta íriszének önfeledt ragyogását. Egyre inkább érdekelt, mi történt vele. Már előre imába foglaltam annak a nevét, aki ilyen jó hatást gyakorolt a barátnőmre.
– Ne mondjátok el senkinek, mert egyelőre titkos – vágott bele kissé félszegen. – De ha minden jól megy, nemsokára bekerülök egy bandába.
Nagyot dobbant a szívem, ahogy az arcát fürkésztem. Nagyjából azóta erre várt, hogy szakított Barnával. Mindig is nagy álma volt, hogy egy együttesben játszhasson, de amióta az előző csapattal nem jöttek össze a dolgaik, egyre inkább elkeseredett, még csak meg sem próbált új társakat keresni. Folyton csak azt hangoztatta, hogy elege van, és már nem látja értelmét a kavarásnak. Most azonban teljesen felélénkült. Elég volt ránézni, máris tudtuk, hogy komolyan gondolják a banda tervét. Márpedig amit Nika komolyan gondolt, ritkán sült el rosszul – mármint, nem rajta múlt a siker, ő mindent megtett a cél eléréséért.
– Tudjátok, a hétvégén átjöttek apáék kollegái – Ennél a résznél nem állta meg, hogy el ne fintorodjon. – Az egyikük magával hozta a lányát. Amúgy nem volt semmi extra, csak a szokásos kérdések a suliról, meg a pasikról. Mindegy is. A lényeg, hogy a csajjal unatkoztunk, úgyhogy kilógtunk, és megkerestük a haverjait. Jó arcok voltak, csomót dumáltunk. Mondtam, hogy gitározom, és az egyik srác megemlítette, hogy ismer valakit, akinek a lakótársa pont gitárost keres a bandájába.
– Várj, ez picit zavaros! – jegyezte meg Blanka. – Tehát még nem is találkoztál a taggal?
– Még nem, de ha minden jól megy, fogunk – válaszolt Nika, majd folytatta a mesélést. – Kép alapján normálisnak tűnik. Tudjátok, nem az a tipikus kigyúrt hülyegyerek, de nem is nyámnyila… Az előbb dumáltam vele, és nagyjából leszerveztük a dolgokat. Már hivatalosan is tag vagyok!
Mosolyogva belecsaptam a felém nyújtott tenyérbe. Bár elsőre kicsit kacifántosnak tűnt a sztori, tudtam, hogy ez Nikánál természetes. Ő ilyen. Sosem érdekelték igazán a szabályok, zokszó nélkül belevágott egy hasonló kalandba. Igaz, ami igaz, akadt pár rázós helyzete, leginkább az exének köszönhetően, de az esetek többségében ügyesen kivágta magát a problémákból. Egyébként is, kit érdekelnek a módszerei, ha végre újra képes élvezni az életet?
– Van kép a srácról? – kíváncsiskodott Blanka.
– Ja, csak lemerült a netem – lóbálta meg Nika a telefonját.
Nem is kellett kérnie, azonnal átnyújtottam neki a sajátomat. Az évek során hozzászoktam, hogy bizonyos esetekben elkerülhetetlen az internet használata, mint ahogy ahhoz is, hogy ilyenkor általában engem hívtak segítségül. Bizony, néha azért nem akkora mázli, ha neked van egyedül korlátlan neted a társaságból.
Nika beírt egy nevet a keresőbe, néhány perc múlva pedig már egy bizonyos Lendvay Ádám profilja töltötte ki a képernyőt. Mivel a fiókját privátra állította, nem sokat láttunk belőle, sajnálatos módon az arcát sem igazán bírtuk kivenni. Mindenesetre az bebizonyosodott, hogy valóban a szívügye a zene, legalábbis a borítóképéből ezt a következtetést vontam le. A fotó egy egyszerű mikrofont ábrázolt, ami körül kacskaringós vonalak tekeregtek. Az adataiból kiderült, hogy hozzánk hasonlóan Budapesten él, nincs kapcsolatban, és januárban múlt huszonöt…
– Nem valami fiatal… – jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Nem állt szándékomban megsérteni Nikát, mindössze hangot adtam a nyilvánvaló ténynek, hogy van köztük pár évnyi különbség. A lány azonban mindezt támadásnak vette, ezért is csapta le olyan indulatosan a mobilomat az asztalra. Még szerencse, hogy Blanka kikapta a kezéből, szerintem még össze is törte volna, ha olyanja van.
– És akkor mi van? Nem akarok ráhajtani! – vetett rám egy goromba pillantást. – Basszus, ha huszonöt, akkor mi van? Legalább régóta zenél, és van tapasztalata. Meg nem olyan retardált barom, mint egyesek – bökött az osztálytársaink felé, akik éppen a szivaccsal fociztak.
– Értem, Nika, nyugodj meg! – simítottam meg a vállát gyengéden. – Nem mondtam, hogy nem lehet jófej.
– Jó, vágom – motyogta, miközben Hajdú besietett a terembe. – Anyámék totál kiakadtak, amikor megtudták. Mindig azzal cseszegetnek, hogy biztos olyan, mint az a nyomorék Barna, de ez baromság. Az előbb beszéltem vele, és rendben van.
Azért azt egy beszélgetésből nehéz leszűrni.
Kezdetét vette az óra, Hajdú röviden ismertette a feladatot, majd hagyta, hogy mindenki elmerüljön a munkájába. Ezúttal csendéletet festettünk, ami valamiért sosem állt olyan közel a szívemhez. Nem szerettem, hogy itt nem hagyatkozhattam az érzéseimre, csak azt vethettem papírra, amit láttam. Mindig is jobban vonzott, ha magamat is beleadhattam egy rajzba, ezek az alkotásaim több dicséretet is kaptak, mint a másoklások.
Már vagy fél órája rendezgettem a vonalakat, amikor Blanka hirtelen megbökte a karom. Kérdő pillantást küldtem felé, mire ő vigyorogva átnyújtotta nekem a telefonom. Most jöttem csak rá, hogy a készülék mindvégig nála volt. Előre mosolyogtam, ahogy elképzeltem, milyen képekkel gazdagodhatott ez idő alatt a memória. Egész tűrhetően álltam a festménnyel, Hajdú figyelmét a hátsó sor kötötte le, úgy véltem, pont marad időm egy kis kikapcsolódásra. Blanka hülye pofái helyett azonban egészen másra lettem figyelmes, amikor feloldottam a zárat. Automatikusan kihagyott egy ütemet a szívverésem, amint megpillantottam a képernyőn lévő feliratot. Hollósy Dávid, négy perce volt elérhető. Ez még nem is zavart volna igazán, elvégre hol érdekel engem, mikor netezik a srác, az azonban annál inkább bökte a csőrömet, hogy vagy húsz üzenet sorakozott a név alatt. Őrült módjára pörgettem vissza a beszélgetésben, amit minden bizonnyal Blanka folytatott Dáviddal, amíg én a feladattal foglalatoskodtam. A gyomrom egyre inkább összezsugorodott, elképzelni se tudtam, miért chateltek ezek ketten. A rossz előérzetemet a kijelzőn villogó ablakok csak még inkább megerősítették.

Dávid: Pénteken ráérsz?
Dóri: Ezt nekem szántad?
Dávid: Azt hiszed, ennyire összetörtem? Amúgy eskü nem vágom, mi bajod volt…
Dóri: ?
Dávid: Az előbb. Most komoly annyira szar volt?
Dóri: Dehogyis J csak nem valami jó poén Gergőnél ébredni…
Dávid: Nálam jobb lenne?
Dóri: Passz, még nem próbáltam.
Dávid: Hiba.
Dóri: Ez van.
Dávid: Na, akkor péntek?
Dóri: Hánykor talizunk?
Dávid: Kb. 7-kor?
Dóri: Vigyek vmit?
Dávid: Ja
Dávid: A szexiséged J
Dóri: Mázlid van, azt mindig magamnál tartom
Dávid: Pill, írom a házszámot…
Dóri: Várj, most komoly áthívsz magadhoz???
Dávid: Miért, hol akarod?
Dóri: HD, tuti jó emberrel beszélsz?
Dávid: Miért?
Dóri: Ja, semmi
Dávid: Akkor ott leszel?
Dóri: Persze J
Dávid: Király J

Vagy ötször át kellett olvasnom a párbeszédet, mire felfogtam a jelentését. Hollósy Dávid áthívott magához. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem azért igényli a társaságomat, hogy segítsek rendet rakni a szobájában. Halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből, amint tudatosult bennem, hogy most már nincs visszaút. Akár tetszik, akár nem, belementem a játékba, ahonnan nem lehet egykönnyen szabadulni. Az arcomat a tenyerembe temettem, úgy próbáltam dűlőre jutni a tervemmel kapcsolatban. Már korántsem tűnt olyan bombabiztosnak, mint korábban. Nehéz lesz letörni Dávid szarvát, ha Blanka így bekavart a képbe. Másfelől az is jó kérdés, akarom-e én ezt az egészet. Tényleg szükségem van rá, hogy Dávid megfektessen? A szám szélét rágva igyekeztem választ találni a kérdésre. Ha bízhattam a memóriámban, bátran állíthattam, hogy az előző menet nem volt rossz, sőt még élveztem is a dolgot. Viszont ott van az, hogy nem tudhatom, mit hoz a jövő… Mi van, ha Dávid a fél városnak eldicsekszik a meghódításommal, és mindenki azt fogja gondolni, hogy egy ócska ribi vagyok? Azt nem élném túl…
Pillantásom az osztálytársaim felé kalandozott. Bár a legtöbbjük feje lágya még tizenegyedikre sem nőtt be, szinte már mindenki járt valakivel, vagy ha azt nem is, már megfordultak néhány ember ágyában. Néhányan minden apró részletről beszámoltak, mások titkolták a dolgot, de abban mindenki egyetértett, hogy vannak dolgok, amiről képtelenség lemondani. Az általános vélemény a szexet is ilyennek tartotta. Lehunyt szemmel próbáltam koncentrálni, megoldást találni a problémámra, de semmi használható nem jutott eszembe. Még a csengő hangja is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitisztítsam a fejem.
– Ugye nem gáz, hogy chateltem Dáviddal? – ölelt át Blanka kifelé menet. – Ő írt rád, én meg tudni akartam, mit szeretne. Hát, megtudtam…
– Ne törődj vele! – szóltam, talán kissé hangosabban a kelleténél. A mellettünk elhaladók automatikusan hátrakapták a fejüket, mire kicsit lehalkítottam a hangom. – Szerintem csak viccelt, legalábbis én nem gondoltam komolyan.
– Tuti? Olyan volt, mintha szobára akarna vinni…
– Dávid mindig olyan! – forgattam meg a szemem, majd gyorsan kiegészítettem maga, hogy eloszlassam a kételyeit. – Tudod, a buliban összefutottam vele, és végig azzal szívatott, hogy nem tudok neki ellenállni, vagy mittomén’. Aztán még vasárnap találkoztunk a parkban, és ott is rákezdett, hogy mennyire lefeküdne velem, meg hasonlók…
– Az azért elég konkrét…
– Igen, de csak viccelt – túrtam bele a hajamba idegesen. – Blanka, nem passzolhatnánk a témát? Kicsit idegesít a gyerek.
Most hazudtam neki először. Szívem szerint azonnal bevallottam volna neki mindent, de valamiért nem volt erőm feltárni a titkom. Egyre csak Dávidon kattogtam. Minden bizonnyal nem okozna ennyi fejfájást, ha nem lenne ennyire jóképű. Meg kedves. És ha nem tudná ilyen biztosra, milyen szerencsés géneket örökölt, akkor talán én is megfeledkeznék erről a tényről.
A csávó egy barom. Egy nagyon kedves, helyes, és érzéki barom. De túl sokat képzel magáról. Meg kell mutatnom neki, hogy rohadtul eltévedt.
Engem aztán nem fog irányítani!
Még egyszer átfutottam a chatelésünket, majd átgondoltam, mit is tenne egy lány, aki feltétlenül Dávid kedvében akar járni. Már hét óra előtt öt perccel a kapuban topog, úgy néz ki, mint aki a vörösszőnyegről érkezett, minden mozdulata a vágyról árulkodik, és kiskutyaként lesi a fiú összes kívánságát. Vonzó, de nem elég jó ahhoz, hogy sokáig kitartson. A megszerzéséért nincs szükség véres csatákra, de még könnyű párbajokra sem. Könnyen kapható, ezért is fogják olyan hamar eldobni. Csak egy eszköz, hogy az a gyökér még többet képzeljen magáról.
Na, pont ez az, amit akkor sem adok meg a drága kis HD-nek, ha ezer évig élek is!

2 megjegyzés:

  1. Szia! :) Kis zavart érzek az erőben :D Először elolvastam az új fejezetet, aztán az előzőt, miután láttam, hogy az lemaradt, és meglepődve jöttem rá, hogy teljesen összepasszolnak, egymás után jönnek. Valószínűleg, ha az 5.-et olvasom előbb, nem is értem az új részt :D Na, mindegy, meglepő :D
    Ahogy már említettem, Dóri nagyon nem szimpatikus, még mindig tartom magam a véleményemhez: ugyanolyan, mint az összes többi csitri. Befolyásolható, irányítható, abszolút nem különleges, eddig úgy érzem, hogy határozottabb személyisége sincs, csak a sablon. Akár a többi női karakter: jaj, de beképzelt ez a barom, jaj de megleckéztetem, velem nem fog szórakozni!!!!! Persze, aztán a találkozásra kerül a sor, és elszáll minden elhatározása, ellentmond saját magával. Roppant bosszantó. A másik meg, miért muszáj belemennie egy meghívásba, amit a barátnője beszélt le helyette? :D Úgy érzem, mintha más ötleted nem lett volna, csakis ez, így hozni közelebb a szereplőket.
    Dávid meg... Dávid :D Hagyjuk is xD Azért kíváncsian várom a folytatást, még nem vesztettem el a reményt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:)
      Igen, itt volt egy kis kavarodás, mert ugye az 5. fejezetben már késő délután van, a 6-ban meg délelőtt, szóval időrendben tényleg nem követik egymást, de csak így jött ki a szemszögek miatt.
      Sajnálom, hogy a főszereplők nem szimpatikusak:/ Igazából sejtettem, hogy Dávid az elején keveseknek szívébe lopja majd be magát, azon viszont meglepődtem, hogy Dórit se kedveled. De sok dologban igazad van, szóval a továbbiakban igyekszem javítani ezeken, és kicsit átformálni a sztorit:D

      Maja<3

      Törlés