1. fejezet - A fogadás

Sziasztok! 

Amikor elkezdtem a blogot, megfogadtam, hogy nem fogom túlságosan elnyújtani az intrókat, mert valami azt súgja, nem nagyon találnék érdeklődőket az ilyesfajta agymenéseimre, viszont azt muszáj elmondanom, hogy még sosem lepődtem meg úgy egy blogom megnyitása után sem, mint most. Négy nap alatt 205-ször kattintottatok a prológusra, heten fel is iratkoztatok, Lylától, Lilitől és Ramónától pedig hihetetlen aranyos kommenteket kaptam, amik mosolyt csaltak az arcomra. Szóval, KÖSZÖNÖM a sok támogatást, szuperek vagytok!:) 

Na, de hozom is a folytatást, amiből több fontosabb szereplőt is megismerhettek. 

Jó olvasást! 

Maja

****

Dávid

Keresztbe font karral támasztotta a falat, minden mozdulata féltékenységről árulkodott. Még csak meg sem próbálta titkolni, mennyire felzaklatták a pletykák, az első adandó alkalommal kérdőre vont a ballagáson történtekért.

Percek teltek el, de a sötétzöld szempár nem szakadt el tőlem. Minden színészi képességemet bevetettem, hogy komoly maradjak, és ne röhögjem el magam a kicsinyes hiszti láttán. Hogy is van az, hogy Anett a legokosabb lány az osztályban? Bármit is mutatott a bizonyítványa, az ilyenek miatt nem tudtam komolyan venni. Persze valahol megértem a helyzetét. Nem lehet könnyű elsőkézből értesülni róla, hogy a kiszemelted előbb fektette meg a riválisodat, mint téged.

– Szóval? – vonta fel a szemöldökét. – Mit történt Roxival?

Hogy elkerüljem a választ, az ablakon át a partot kezdtem fürkészni. Az éjszakában megvillant a tábortűz fénye, a szél magával hozta az osztálytársaink röhögését. Elvileg a házaikban kellett volna lenniük, de ahogy az ofő elhúzott aludni, kimerészkedtek a vízhez. Nehogy már bárki is azt feltételezze, hogy az utolsó osztálykirándulásunkon nem rúgunk ki a hámból! Terveim szerint a többiekkel tartottam volna, ám Anett rendesen keresztül húzta a számításaimat. Alig nyitottam fel egy sört, máris megkért, hogy kísérjem vissza a szobájába, mert hihetetlenül fázik. Végül is, logikus, csak harminckét fokot mutatott a hőmérő.

– Tudod, néha nem értelek… – sóhajtottam fel végül.

Ezzel a húzással sikeresen összezavartam. Már nem tartotta olyan ellenségesen a kezét, a karja önkéntelenül a csípőjére vándorolt. Bár vastag keretes szemüvegén foltokban megcsillant a por, még így is tisztán láttam a szemében, mennyire izgul. Tudhatta volna, mi következik, talán csak nem fogta fel ép ésszel. Próbálta tartani magát, játszani az elérhetetlent, de nem járt sikerrel. Már akkor eldőlt a csata végkimenetele, amikor beléptünk a faházba.

Csábító mosolyt villantottam rá, majd szórakozottan lehuppantam az ágyra. Anett követte a példámat, így a térdünk összeért, az arcunkat néhány centi választotta el egymástól. Ha úgy tartja kedvem, megcsókolhattam volna, de egyelőre még játszottam vele egy kicsit.

– Az ofő bealudt, a többiek a parton piálnak – soroltam kissé monotonon. – Mi meg itt ülünk, és dumálunk egy csajról, aki senkit sem érdekel. Pedig hasznosabban is elüthetnénk az időt…

Lassan, hívogatóan simítottam meg a vállát. Az érintésem kellemes borzongást idézett elő benne. Nem kevés energiámba került, hogy ne nevessem el magam. Basszus, néha már unom, hogy ilyen kiszámíthatók egyesek! Való igaz, amikor múlt héten, a ballagáson ágyba vittem a röpicsapat kapitányát, nem számoltam a ténnyel, hogy a padtársam ennyire felhúzza majd magát az incidensen. Anettet – bár jó ésszel áldották meg az égiek – sosem a racionális döntéseiért szerettük, a legkisebb ügyekből is képes volt világraszóló botrányt csapni. Ha ez nem lenne elég, mániákusan féltékeny volt, és gyakorlatilag kilencedik óta flörtölt velem. Valahol megértettem, rajta kívül még jó néhány lány szemet vetett rám. Eddig nem is bökte a csőrét, hogy akad pár szeretőm, a Roxival való kavarás azonban kiverte nála a biztosítékot. A két lány közt mindig is egyfajta látszatbarátság állt fent. Mivel mindketten a röpicsapatban játszottak, és népszerűnek számítottak, adták a nagy barátnőket, ám amint lehetőségük nyílt rá, kíméletlenül kibeszélték a másikat.

– Mindig ezzel a dumával próbálkozol? – nevette el magát. ­

Máris oldódott a hangulat, nem kellett többé lepleznem a mosolyomat. Nem rémlik, melyikünk csókolta meg a másikat. Csak abban lehetek biztos, hogy pár perc múlva alig maradt rajtunk valami ruha. Korábban már beszámoltak róla a haverjaim, hogy Anett nem kispályás, ami az ágyban nyújtott teljesítményt illeti. Nem csoda hát, hogy meg akartam kapni, még ha csak egy éjszakára is. Egyébként is jót tett az egómnak, hogy még egy dögös csajt kipipálhatok a képzeletbeli listámon. Szinte már láttam a lelki szemeim előtt, milyen szép hónapoknak nézek elébe. Szőkésbarna fürtjei elrejtették az arcát, az ajka a nadrágom szegélyéhez közelített. Diadalittas vigyor jelent meg az arcomon, de még nem adhattam át magam a gyönyörnek. Úgy véltem, nem ártana egy kicsit flörtölni a lánnyal, hogy tudja, megérte a fáradtságot.

Finoman beletúrtam a hajába, majd lassan az arcomhoz húztam. Nem lepett meg, ahogy rám nézett, rengetegszer belefutottam már hasonlóan vágyakozó pillantásokba, szinte csodálkoztam volna, ha Anett máshogy tekint rám. Konkrétan szenvedett, hogy megkapjon.

– Miért nem jöttem rá még kilencedikben? – suttogtam, miközben apró csókokat nyomtam a nyakára.

– Mégis mire?

A hangja elveszett a fülledt helyiségben. Elhaltak a partról beszűrődő zajok, tökéletes csend uralkodott körülöttünk. Az ágyon hevertem, ő pedig rajtam. Hosszú haja az arcomat keresztezte, ujjai minduntalan egyre lejjebb és lejjebb vándoroltak, de a szemét a világ minden kincséért sem vette volna le az arcomról. Pont akkor szólaltam meg, amikor rátalált a férfiasságomra.

– Hogy mennyire kívánlak.

Most rajta volt a sor, hogy rám villantsa legékesebb mosolyát. Közelebb húztam magamhoz, és egy hosszú, szenvedélyes csókkal elindítottam a játékunkat.

Tökéletes osztálykirándulás.

*

 Ha tudtam volna, mennyi fejfájást okoz Anett a későbbiekben, biztos, hogy nem megyek bele a viszonyba. Pedig eleinte minden jól alakult. Előttünk állt a nyár, sok bulival, strandolással, őrültséggel. Mint mindig, előre tisztáztam a szabályokat, világosan megmondtam a lánynak, hogy nincs szükségem komoly kapcsolatra, ha nem elég neki a szex, inkább ne raboljuk egymás idejét. Nem ellenkezett, nem vágta be a hisztit, szóval tök normálisan kezelte a helyzetet. Minden jól ment, egészen addig, amíg nem közölte, hogy ha már így alakultak a dolgok, akár táncolhatnánk is együtt a szalagavatón. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, de rábólintottam az ajánlatára. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek hatására totál belém zúg a csaj, és éppen, hogy csak a mosdóba nem jön utánam. Anett elviselhetetlenné vált az elmúlt hónapokban, folyton rajtam lógott, és közben be nem állt a szája. Leginkább a keringőről magyarázott, meg a röpiről. Egyik téma sem kötött le igazán, sőt, Anettnek köszönhetően csak még inkább elment a kedvem attól, hogy valami béna pincérszerkóban égessem magam a fél suli előtt. Persze nem volt visszaút, csak azzal tudtam javítani a helyzetemen, hogy időközben szakítottam a drágalátos táncpartneremmel. Inkább nem részletezem, milyen durva halláskárosodással járt mindez. A történet másik hátulütője, hogy az eset másnapján a lány összes barátnője úgy méregetett, mintha legalább kinyírtam volna a fél világot, Anett pedig nem egy barát támogatását tudhatta a magáénak, a siránkozásainak hála, az egész röpicsapatot elfelejthettem.

– Hollósy, Mészáros! Több figyelmet, ha kérhetem!

A szakítást a próbák, és egyben a tánctanár idegei is alaposan megsínylették. Bár akkor sem számítottunk a nő kedvenceinek, amikor még kavartunk, az utóbbi időben csak még inkább megutált minket. Szinte már hiányzott, hogy beszóljon a „nem elég fenséges” mozdulataim, a „katasztrófával felérő” ritmusérzékem, vagy éppen a „förtelmes” arckifejezésem miatt, amiket az órai alatt produkáltam.

– Maga azt hiszi, ez így megy? – Anett idegesen hátra vetette a haját, majd egyenesen a tanár szemébe nézett. – Öt nap alatt nem hozhatjuk be a lemaradást!

– Nem kellene behozni semmiféle lemaradást – üvöltötte túl az osztályt Bokros –, ha nem lenne lemaradásuk, Mészáros! Hollósy, maga meg mintha élne, legalább játssza el, hogy érdekli a szalagavatója! Istenem, egyszer agybajt kapok maguktól, aztán nézhetnek! – Összeráncolt homlokkal méregette a társaságot, mintha azon gondolkozna, kit nyírjon ki elsőnek. Valami azt súgta, ideje lenne felszívódni. Persze akadt, aki már korábban ellógott… – Hol van az a gyerek? – kapott a fejéhez hirtelen. –  Tudjátok, amelyik a múltkor nekiállt kornyikálni… Megvan, Kátai! Hollósy – szólt hozzám a mai nap során már másodszorra. – Hol van Kátai?

– Hármat tippelhet…

Azzal magára hagytam a dühöngő pedagógust.

Unottan levágtam magam a földre, úgy néztem végig a 12/A jelenlévő tagjain. Az elmúlt három és fél évben talán egyetlen dologban sikerült tökéletesen egyetértenünk, az pedig az, hogy Bokrost – hőn szeretett tánctanárunkat – a Pokolból küldték, hogy megkeserítse az életünket. Sosem értett meg minket, nem is tett azért, hogy rendeződjön a viszonyunk. Nem egyszer fordult elő, hogy negyed órán át üvöltözött velünk, miközben olyan válogatott jelzőkkel illette a társaságot, amit még a kocsmában sem hall az ember, mindezt a legapróbb hibák miatt. Aztán meg ő volt kiakadva, amiért egyesek rendszeresen ellógták az óráit, melyeknek többsége a mostanihoz hasonlóan ért véget, azaz aki még nem lépett le a büfébe, levágta magát a padlóra, és számításba vette a létező összes módszert az öngyilkosságra.

– Ha túléljük, vár az after! – veregette meg a vállam Anett. Biztatásként is felfoghattam volna a gesztust, ha egy fokkal több életet vitt volna a hangjába, és nem simított volna végig a karomon. Te jó ég, sose unja meg?

– Szóval Gergőéknél tíztől?

– Ja – válaszoltam a kérdésre. – Feltéve persze, ha Kátai elődugja a hülye seggét!

A beszólásom egyöntetű, fáradt nevetést kísérte. A többiek unottsága rám is átragadt, jobb híján a padlóra hajtottam a fejem, úgy próbáltam elhessegetni a kimerültségem. Rohadtul untam már ezt a pattogást. Értem én, hogy egyszer keringőzik az ember, de még akkor sem éri meg ennyit szenvedni azért az öt percért. A csapat nagy része már feladta a harcot, beletörődtünk abba, hogy az összes rokonunk rajtunk fog röhögni. Ez még mindig jobb annál, mint heti négyszer Bokros kifakadásait hallgatni.

Mindannyiunkban jelen volt a feszültség, és ezt a tőlünk telhető legjobb módon próbáltuk legyőzni. Néhányan profi szinten elsajátították a csengő hangját, reménykedve abban, hogy ez elhozza a szabadságot, mások zenét hallgattak, vagy érettségi-tételeket dolgoztak ki az órák alatt, de akadt olyan is, aki elég egyedi módon vezette le a stresszt. Nincs olyan diák a suliban, aki nem hallott volna már Gergő énekhangjáról. Korábban napi szinten megkapta a kérdést, hogyan fejleszti magát, ám a lelkes rajongók általában szomorúan távoztak. Még mielőtt beleélték volna magukat a hitbe, hogy a barátom órákat áldoz a szabadidejéből arra, hogy egy próbateremben fejlessze a hangszálait, Gergő közölte velük, hogy a dohánytól vált rekedtessé a hangja. Az, hogy Bokros is megbizonyosodjon a cigaretta jótékony hatásáról, a pénteki kínzás előtt be is mutatta, mit tud. Hogy a tanárnál a rockos stílus, vagy a tanórát becsmérlő szöveg húzta ki a gyufát, talán örökre titok marad.

– Srácok, ugye ezt ti sem gondoltátok komolyan?

Gondolataimból az ofő kedves, ám határozott hangja rántott vissza a valóságba. Egy hangos sóhaj kíséretében beletúrtam a hajamba, úgy figyeltem, ahogy Hajdú egy szempillantás alatt rendet tesz az osztályban. Mondhatni ő az egyetlen tanár, akinek ez eddig sikerült. Semmi fenyegetés, intőkkel dobálózás, vagy mutogatás, csak egy egyszerű mondat, amitől mindenki lenyugodott. Abbamaradt a tételek magolása, a megemlékezés Bokros édesanyjáról, az öngyilkossági kísérletek tervezése, sőt, az utolsó pillanatban még Gergő szőkésbarna haja is feltűnt a bejáratnál. A barátomnak elég volt megpillantania az ofőt, máris tudta, hogy gáz van. Egy gyors „Ha ezt túlélem, még dumálunk!” köszönéssel búcsút intett a mellette álldogáló lánynak, majd csatlakozott az osztályhoz. Egy laza mozdulattal levágta magát a padlóra, majd egy jól ismert, unott arckifejezést öltött magára. Meglehetősen jó alakítást nyújtott, pont úgy festett, mint aki az elmúlt negyvenöt percet Bokrossal töltötte Blanka helyett.

– Mondja már meg valaki, mégis mit eszik azon a csajon! – biccentett Anett Gergő felé. – Ennyire megártott neki a cigi, vagy mi?

– Nem tök mindegy? – forgattam meg a szemem.

Szenvedéseinknek a csengő hangja vetett véget. Bokros szokásához híven megragadta az utolsó alkalmat, hogy üvöltözzön egy sort, majd fortyogva visszahúzódott a tanárijába. A szemem sarkából láttam, ahogy a tizenegyedikesek csordaként özönlenek ki a rajzteremből. Néhányan mosolyogva biccentettek felénk, egy srác még csókot is dobott a tiszteletünkre – na, igen, az ideggyenge tánctanár híre széles körű ismeretségnek örvendett a suliban. Pár lány úgy vonult el mellettem, mintha a kifutón lennének, aztán, amikor úgy gondolták, hogy nem hallom, éktelen vihogásba kezdtek. A reakciójuk láttán nem álltam meg, hogy meg ne forgassam a szemem. Nem ők voltak az egyetlenek, akik rendszerint visszafejlődtek jó tizenkét évet, amikor szembe mentem velük a folyosón. Az évek során nem egy beszélgetésnek voltam fültanúja, melyben azt taglalták, milyen leírhatatlanul jól nézek ki. Sokszor már én éreztem magam kínosan, amikor a suliba járó lányok arról suttogtak – khm, visítoztak –, hogy beletúrnának abba a „gyönyörű, dús, sötétbarna” hajamba vagy, hogy mennyire „elvesztek a szemembe”, és mi mindent megtennének azért, hogy szemügyre vegyék a felsőtestemet. Nos, utóbbiaknak mindössze annyit tanácsolhatnék, hogy járjanak gyakrabban strandra, vagy kajakversenyre. De ha az időjárás nem kedvez, a bulikkal is megpróbálkozhatnak.

Az osztályfőnökünk fokozatosan a rajzterem felé terelgetett minket. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kötöttünk ki az ominózus helyiségben, pedig már egy éve leadtuk a művészettörténelmet. Ezzel szemben, Bokrosnak hála, folyton beszélni akart velünk az ofő, és mivel, rajztanár lévén, ideje nagy részét ott töltötte, minket is oda vitt, ha le akart cseszni.

– Na, volt már valami? – kérdeztem Gergőtől.

Már attól felcsillant a szeme, hogy szóba hoztam Blankát. Szinte láttam magam előtt, ahogy újra átéli azt a kemény negyvenöt percet, amit a lánnyal töltött a gimi melletti parkban. Most azonban nem volt kedvem végighallgatni, miről dumáltak, így rögtön a lényegre tértem.

– Lesmároltad?

– Még nem…

– Ne már, haver! – húztam el a számat kínosan. – Lassan két hónapja dumáltok, és még mindig semmi? Máskor ilyenkor már rég megfektetted a csajt…

– Ja, vágom, de Blanka más – érvelt, miközben utat tört magának a terembe. – Ne pattogj már, HD, mondtam, hogy ezt nem kell elsietni.

– Elsietni? – röhögtem fel kelletlenül. – Ember, Blanka bekattan, mint Bokros, mire csinálsz valamit…

Gergő nem vette a szívére a dolgot, csak kulturáltan meglengette előttem a középső ujját. Mindketten tudtuk, hogy viccnek szántam az egészet. Való igaz, kicsit fura, hogy a barna hajú lány még nem fordult meg a barátom ágyában, de valahol megértettem a viselkedésüket. Gergőért hozzám hasonlóan bolondultnak a nők, az elmúlt években gyakorlatilag mindenki rámászott, akinek bejött ez a típus. Hülye lett volna nem kihasználni a helyzetet. Októberben azonban megváltozott benne valami. Már nem csajozott annyit, a legtöbb rajongóját lepattintotta, és a bulizást is kezdte hanyagolni. Azt hiszem, valami olyasmi dumával jött, hogy változatosságra vágyik. Még szerencse, hogy a Szilveszterre levetkőzte az antiszociális hozzáállását, így egy buliban megismerkedett Blankával, az alacsony lánnyal a 11/B-ből. Blanka nagyban különbözött Gergő eddigi hódításaitól, nem játszotta az agyát, nem szenvedett feltűnési viszketegségben, és a helyén volt az esze. Arra sem érzett égető kényszert, hogy rágyújtson, csak hogy ezzel is közelebb kerüljön a barátomhoz. Már váltottam vele néhány szót, és ennek alapján – meg Gergő sztorijait figyelembe véve – normális lánynak tűnt, pont olyannak, aki majd lenyugtatja a haveromat. Valahol örültem is nekik, még ha ezt egyelőre nem is terveztem közölni Gergővel – legalábbis, addig biztosan nem, amíg nem történik köztük valami érdemleges.

A rajzterembe lépve megcsapta az orromat a festék túlságosan ismerős illata. A tanári asztal fölött függő óra mutatói arra figyelmeztettek, hogy csak fél órát maradhatok, utána le kell lépnem, ha nem akarok késni edzésről. Úgy döntöttem, okosabb lenne még a nagy Beszéljük ki Bokrost akció előtt közölni az ofővel a szándékaimat, így a terem eleje felé vettem az irányt. Épp felvetettem volna a javaslatomat, amikor észrevettem, hogy más vonja el a figyelmét.

Egy lány állt előtte. Kicsit olyannak tűnt, mintha nem tudna mit kezdeni a helyzetével, és a torkán akadnának a szavak. Legalábbis a szemzugában tanyázó könnycseppek erre hagytak következtetni. Csak állt az ofő előtt, egyik kezében a mappájával, a másikban egy bőrdzsekivel, és közben rendületlenül bámulta a tanárt. Mit ne mondjak, furcsa viselkedés, viszont sem időm, sem kedvem nem volt a lelkivilágával foglalkozni, inkább csak szurkoltam, hogy minél előbb túltegye magát a sokkon. Közben azért nem szalasztottam el az alkalmat, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Nem tartottam kifejezetten csúnyának, sőt a merengő feje ellenére egészen szép volt. Az arca picit ovális, de nem nagyon feltűnően, sötét, egyenes tincsei pont jó keretet adtak neki. Úgy tűnt, nem nagyon görcsölt rá arra, mit vegyen fel: egy egyszerű farmert viselt fekete pólóval és bőrdzsekivel. Tetszett az alakja, de nem fogott meg annyira, hogy sok időt áldoznék. Nem is mértem nagyon végig, épp csak még egyszer ránéztem az arcára, egyúttal tudomásul vettem, hogy valószínűleg helyre állt a fejében valami, legalábbis az önfeledt mosolyából erre következtettem. Már közel sem tűnt olyan elveszettnek, sőt úgy nézett ki, mint akit nagyon kevés választ el attól, hogy éktelen sikítozásba kezdjen – a vidámabbik fajtából, természetesen.

– Megvagy, kedves? – nevetett rá Hajdú.

– Persze, csak ez… – motyogta a lány, még mindig vigyorogva. – Azt hiszem, fel kell dolgoznom.

Barátságos mosolyt villantottak egymásra, én meg kezdtem kicsit feleslegesnek érezni magam. A bőrdzsekis lány megköszönt valamit az ofőnek, aztán sarkon fordult, és egy szempillantás alatt elhagyta a termet. Ami azt illeti, nem igazán érdekelt, mitől zsongott be ennyire a csaj, gyorsan elkérezkedtem az óra végéről, aztán visszamentem a helyemre. Hajdú elkezdett magyarázni Bokrosról, meg a keringő fontosságáról, mire Anett rögtön vitába szállt vele. Egy unott pillantást vetettem az órára, úgy számolgattam, meddig tart még a hegyibeszéd. Miközben az idővel foglalkoztam, halk szöszmötölésre lettem figyelmes. A pillantásomat a padlóra vezettem, pont oda, ahonnan a neszt hallottam. Egy rajzlapra lettem figyelmes, amit valamiért a teremben hagytak. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, épp csak megakadt rajta a szemem, de mikor eljutott a tudatomig, mit ábrázol a kép, nem bírtam ki vigyorgás nélkül.

– Asszem’, találtam egy mániákus rajongót! – tettem le a rajzot Gergő elé.

– Neked az agyadra ment a keringő! Mondjuk, megértelek – húzta el a száját, miközben a lapot tanulmányozta. –, de ez akkor is csak egy pulcsi.

– Tényleg?

Első ránézésre talán nem csoda, hogy ennyit vett észre. A kép valóban egy arc nélküli embert ábrázolt, aki egy sötétkék, cipzáras felsőt viselt. Semmi extra, bárki hordhat ilyet a suliban. A ruhadarab ujján azonban egy hosszúkás, sárga csík húzódott, ami egy szobafestés következtében ragadt meg az anyagon. Mérget vettem volna rá, hogy mással nem történt hasonló eset, vagy ha mégis, nem hiszem, hogy ugyanott érte volna a vonal a pulcsit, azt meg pláne nem, hogy a ruhadarabot tesicuccként használták volna a tél során. Én azonban így tettem, nem lett volna csoda, ha valaki a gimiből meglátta volna rajtam a felsőt. Múlt héten pont kint futottunk, bárki észrevehetett, miközben felhúztam.

Unaloműzésként nyomokat kerestem. A tekintetem az alsó sarkok felé kalandozott, általában oda szokták felírni a neveket. Rögtön rá is találtam az elkövetőre. Ha hihetünk a feliratnak, egy Kertész Dóra nevű lányt ihletett meg a ruhadarab. Egy pillanatra elgondolkoztam. Azt hiszem, már hallottam róla, de nem tudtam arcot kötni a névhez. Pedig jó lenne tudni, ki gerjedt be ennyire…

– Tudod, ki az a Kertész Dóra? – faggattam a barátom.

– Mi? – kérdezett vissza értetlenül. A telefonjára nézve máris levágtam, miért nem figyelt. Persze, a keringőről folytatott vitának is nagyban hozzájárulhatott a dologhoz, de valami azt súgta, inkább a Blankával való beszélgetés zökkentette ki a hétköznapokból.

– A csaj, aki lerajzolta a pulcsim – böktem a névre. – Ismered?

– Ja, vágom, ki – biccentett szórakozottan. – Blanka jóban van vele. Elég jófej, bár van egy furcsa stílusa – Nem indokolta meg az állítását, helyette az ajtóra nézett. – Nem láttad az előbb? Az a fekete hajú lány, aki dumált Hajdúval.

Lassan összeállt a kép. Szóval a labilisnak tűnő lány egy és ugyanaz a titokzatos rajongómmal. Összeráncolt homlokkal fürkésztem a földön talált rajzot, valahogy nem tudtam összekötni Dórival. Abból, hogy a lány rám se nézett, azt gondoltam, nem érdeklem, de a kép a felsőmre lényegesen megváltoztatta a hozzáállásomat. Biztosra vettem, hogy felkeltettem a figyelmét, még ha csak a tudatalattija művelte is ezt vele. A felismerésre egy önelégült mosoly futott végig az ajkamon, közben a fejemben egy kockázatos terv bontakozott ki, mely vagy hatalmas pofára esést, vagy néhány érzéki éjszakát hozhat magával. Egyelőre az utóbbira több lehetőséget láttam.

– Fogadjunk, hogy a hét végéig megfektetem! – fordultam Gergőhöz.

– Az komoly lesz! – vonta fel a szemöldökét. – HD, gondolkozz. A csaj nem fog két perc után elájulni tőled. Hé, mondtam, hogy ismerem! Biztos, hogy nem viheted túl könnyen ágyba. Ő nem Anett! – mutatott az osztálytársunkra.

Szórakozottan bólintottam, de közben végig a rajzot figyeltem. Gergő szavai önkéntelenül is szöget ütöttek a fejembe, egyre inkább furdalta az oldalamat a kíváncsiság Dórival kapcsolatban. Nem akartam lemondani róla, hagyni, hogy ne tudjam meg a titkait. Minden srác megközelíthetetlennek tartja, na és? Ez csak növeli a dicsőségemet, ha nekem szétteszi a lábát.

A pillantásom az osztálybeli lányok felé kalandozott. A legtöbbjükkel korábban már volt dolgom, közülük sokan még most is kérdés nélkül rábólintottak volna egy menetre. A velük folytatott viszonyok nagy része úgy ért véget, mint Anettel. Egy idő után mindannyian többet akartak a szexnél, én meg nem bírtam a kötöttségeket, így szakításra került a sor. Dórinak nagy előnye velük szemben, hogy alattam jár, így ha nem szeretném, nem kell folyton együtt lógnunk. Még tesztelhetem is, hogy mennyi időt bír ki nélkülem.

Meglehet, a kapcsolat más lesz, mint a többi. Első ránézésre inkább elvontnak tűnt, mint plázacicának. Nem az a tizenkettő egy tucat típusú ember, ez pedig tetszett benne. Igaz, egyúttal kihívás elé is állít, de mégis hogy akarnék nyerni, ha nem kockáztatok?

– Azért állom a fogadást – nyújtottam a kezem a barátomnak. – Két sör?

– Ha szeretsz veszíteni… 

Belement. Egyelőre többre tartotta Dóri elveit a vonzerőmnél, de mérget vettem volna rá, hogy ez nem sokáig marad így. A helyzet adott, nincs vesztenivalóm, a tervem pedig készen áll. A művészlány jobban teszi, ha búcsút int az eddigi életének!